Kísértet járja be a világot: a vírusizmus kísértete.
A vírusok persze régóta nem ismeretlenek a számunkra, noha történelmi
léptékkel mérve még csak percek óta tudunk róluk. 1898-ban azonosította egy
Martinus Beijerinck nevű tudós ember a dohánymozaik-vírust, egyúttal ő adta a
nevet is neki, mármint, hogy legyen az általa megtalált megbetegítő valami
„vírus”, azaz méreg. Ettől kezdve a vírusok kutatása szép lassan csordogálva haladt
előre, mígnem a legutóbbi években hirtelen elkezdett folyóvá duzzadni, jelenleg
pedig úgy tűnik, hogy parttalan óceán lesz belőle. Az emberiség korszakhatárhoz
érkezett. Nincs még egy „-izmus” amely nagyobb befolyást gyakorolt volna a
világszerte a társadalmak és az egyének életére, sorsára, fejlődésére, mint a
vírus. Ha ez így megy tovább, de úgy tűnik tovább fog menni és okozni fog még
sok mindent, amiről egyelőre nehéz megmondani, hogy túlnyomórészt jó vagy túlnyomórészt
rossz lesz.
Tartok tőle, hogy a vírusizmus kifejlődésének még csak az
elején tartunk. Most talán éppen van egy kis szünet, amíg kifújhatja magát az
ember és készíthet egy értékelést arra vonatkozóan, hogy mi történt eddig és mi
jöhet még. Ehhez nem kell sem virológusnak, sem epidemiológusnak sem egyéb
nagytudású embernek lenni, csak simán bármilyen embernek, aki részvevője a földi
civilizáció pergésének, miközben fokozott figyelemmel, időnként pattanásig
feszített ideghúrozattal figyeli a történéseket. Emellett igyekszik
magyarázatot találni arra, hogy mért az van, ami van. Jómagam is ebbéli minőségemben nyilatkozom
éppen.
A vírusizmus által lefékezett világban mit tehettem egyebet,
folytattam és tovább fokoztam a világ megismerése iránti véget soha nem érő
tevékenységemet, vagyis sokat és még többet olvastam, de persze magától
értetődő módon az érdeklődésem hirtelen minden mástól elfordult és a vírusokra,
valamint általában a mikroorganizmusokra kezdett irányulni. Számos könyvet és
számtalan újságcikket olvastam el a témával kapcsolatban, ami az újságokat
illeti, azok amúgy sem írtak másról. A könyvek tekintetében nyilván a népszerű
tudományos kategória lehetett csak értelmezhető a számomra, a szaktudósok
egymásnak írott cikkeivel és tanulmányaival nem sokat kezdhettem, mint
outsider. Megjegyzem, hogy ez egyáltalán nem okoz számomra fejfájást, ennél
mélyebbre nem is szeretnék a mikroorganizmusok tudományába behatolni. Mondjuk,
egy hajóskapitány számára sem túlzottan fontos a tengervíz pontos kémiai
összetételének az ismerete ahhoz, hogy megbirkózzon egy viharral. A viharban
kétségkívül az a veszélyes, hogy nagyon mozog a víz, de a hajónak és
rakományának a megmentéséhez és a kikötéshez pillanatnyilag nem érdemes a víz molekuláival
foglalkozni, a vihart amúgy sem a víz okozza, hanem az az erő, amely a vizet
mozgatja.
Az alábbiakban egy mozaik következik, amely az olvasmányok
darabkáiból épül, de egyelőre valószínűleg nem fog jól értelmezhető képet
kiadni. Bíztatom azonban ennek a blognak minden olvasóját, hogy csak bátran
adjon hozzá újabb építőkövecskéket. Az írás végén megadok egy kis
irodalomjegyzéket, amelyekből összeáll az eddigi kép, éppen ezért a szövegben
csak hébe-hóba fogom megjelölni az állítást alátámasztó irodalmi forrást.
A kérdés most már az, hogy a vírusok önmagukban okoznak-e
vihart, vagy pedig mozgatja őket valamilyen ismeretlen erő. Xerxes állítólag
nagyon berágott a tengerre és megkorbácsoltatta mérgében, de: nem a vízre
haragudott, hanem a tengerre. A vízre amúgy sem érdemes haragudni, mert a
mindennapi életünkben csak jót tesz velünk. De a tenger az nem víz, hanem
valami, amiben víz van. A tengernek tulajdonságai vannak, amelyek
részben azonosak a víz tulajdonságaival, de a viselkedését nem csak az utóbbiak
határozzák meg. Ott van még a szél (igen, de annak meg ki parancsol?), a gravitáció,
a hőmérséklet, és ki tudja még hány egyéb befolyásoló tényező. A világ
megismerése bizony nagyon bonyolult, gyaníthatóan a végtelen komplexitásánál
fogva csak végtelen hosszú idő alatt lehetséges, ami viszont határozottan
egybevág azzal a kijelentéssel, hogy lehetetlen.
Ha a tenger helyett a vizet tanulmányozzuk, akkor
kétségkívül messzire jutunk, de érdekes módon még egy ilyen egyszerűnek tűnő
anyag, amelynek a szintén egyszerű kémiai képletét úgyszólván mindenki ismeri (H2O) is képes a végtelen
bonyolultság látszatát kelteni. Aki nem hiszi, járjon utána, valószínűleg be
fogja látni az igazamat.
A vírusok esetében is hétmérföldes léptekkel haladhat előre
a tudomány, amennyiben teljes technikai arzenálját bevetve csodálatos 3D
ábrázolásokat készít, szállítja a vírusok fizikai és kémiai leírását,
kategorizálja őket, leírja az RNS szekvenciákat, és így tovább. A tudomány bele
is tud avatkozni a vírusok életébe, illetve át tudja őket alakítani, miközben
azok maguktól is átalakulnak, azaz mutálódnak. A mesterséges átalakítás azonban
egyelőre nem több, mint játék, méghozzá nagyon veszélyes játék, mert a
következményei kiszámíthatatlanok. Ugyanez azonban általában is igaz a
vírusokra, a politikusokat támogató tudományosan képzett emberek eddig nem
tudtak biztos prognózist adni semmire, csak annyit tudtak mondani, hogy valami
vagy bekövetkezik, vagy nem, esetleg annyival tudták még árnyalni, hogy nagyon
igen vagy nagyon nem. Ez ugyan sokat nem segít életvezetésünk alakításában,
ellenben nagyon gyakran kifejezetten izgalmas hallgatni a fejtegetéseket. A
legszélesebb publikumnak szóló sajtóorgánumokban éppúgy, mint a kifejezetten
részletesebb ismeretekre vágyó közönségnek szólókban a következő alaptézisek szinte
axiómákká merevítve fordulnak elő:
1.
A vírus (jegyezzük itt meg, hogy valójában az új
koronavírusról van szó, de az egyszerűség kedvéért nevezzük csak vírusnak. Különben
is, mint látni fogjuk, az új koronavírus nem magányos farkas, valamely rokona
is bármikor kerülhet abba a privilegizált helyzetbe, amelyben most ő van)
nagyon veszélyes. Ha ezt az állítást (vagy feltevést?) tovább árnyaljuk, arra
jutunk, hogy leginkább az ismeretlensége és kiszámíthatatlansága okán
veszélyes. Holtbiztos azonban, hogy rosszindulatú.
2.
A tudomány, legfőbb szövetségesével, a
politikával karöltve (a sorrend itt akár meg is fordítható) erejét végsőkig
megfeszítve harcol a vírus ellen. Háború van, a vírus támad, méghozzá
alattomosan. Nem is tud másként, hiszen kicsi és láthatatlan, ezért ha nem
vetjük be teljes éberségünket és fegyver-arzenálunkat, akkor egy nem szép napon
egyszer csak arra ébredünk, hogy kihalt az emberiség. (Az egyik legtöbbet
idézett és a tárgyhoz kapcsolódó könyv címe: Deadliest Enemy – Our War
Against Killer Germs azaz magyarul Halálos ellenség – Háborunk a gyilkos
csírák ellen. Szerzője Michael
Osterholm, korunk talán legjelesebb epidemiológusa)
3.
A politikusok nem félnek megtenni a fájdalmas
védekező intézkedéseket. Ezek elsősorban nekik fájnak, mert tudják, hogy
mennyire fájnak nekünk, egyszerű állampolgároknak. De a politikusok mégis
bátrak és határozottak, mert most arra van szükség. Nem várják el, hogy ezért
mi felnézzünk rájuk (de azért ez nem tilos), viszont ők önzetlenül felnéznek
ránk, mert mi mindannyian hősiesek vagyunk. Pl. a pékek akkor is bemennek a
munkahelyükre kenyeret sütni, ha tudják, hogy bármikor rájuk támadhatnak a
vírusok. Ugyanez már nem teljesen igaz a német húsiparban dolgozókra, mert ők
javarészt külföldi vendégmunkások, akik csak azért dolgoznak, mert kell
nekik a pénz, szinte rabszolgaként élnek
és egyáltalán nem dacolnak a vírussal, hanem általában meg is kapják. Előbbiek tehát hősök,
az utóbbiak egyelőre nem tűnnek annak, de ezen még érdemes gondolkodni.
4.
Mivel a vírus egyértelműen rosszindulatú, ki
kell pusztítani. Ez csak úgy lehetséges, hogy megtaláljuk azt a védőoltást,
amely képes megfelelően előkészíteni az immunrendszerünket a vírus támadására,
ebben az esetben a védekező sejtek felfalják a vírusokat és kész. Van ugyan
természetes módja is a védelem kialakításának, nevezetesen ha valaki egyszerűen
megfertőződik, és az immunrendszere működésbe lép. Ezt a megoldást azonban
tudományos és politikai vezetőink nem részesítik előnyben, (Néhány kivétellel,
pl. Svédország) mivel a fertőzésnek lehetnek súlyos, sőt végzetes
következményei is. Nem akarják tehát az ellenőrzést kiengedni a kezükből, és
azt szeretnék, hogy a védettség ne a véletlennek kiszolgáltatva, hanem a modern
tudomány felügyelete alatt jöjjön létre. Fontos megjegyezni, hogy a média
interpretálásában az oltások kifejlesztése nem üzlet – ugyan profitorientált
vállalkozások dolgoznak rajta, de állami és alapítványi finanszírozás mellett. A
kutatók hősiesen, önfeláldozóan dolgoznak, nem csoda tehát, hogy erről a
heroikus küzdelemről csakis az ötvenes évek szocializmusa munkaverseny-riportjainak
stílusában számolhatnak be a legnevesebb sajtóorgánumok is.
Ezen utolsó ponthoz, vagyis a védőoltások témaköréhez megjegyzést
kell fűznöm, nehogy bárki megrágalmazhasson azzal, hogy oltásellenes vagyok,
vagy az oltásellenes mozgalmaknak szeretnék propagandát csapni. Egyik sem lenne
igaz, az viszont tény, hogy nagyon erős bennem a szkepticizmus. A védőoltások
alapelve azonban nagyon is racionális és működőképes. Évezredek óta ismert és
alkalmazott módszer, Jenner, akinek a nevéhez automatikusan hozzágondoljuk a
„himlőoltás” szót, is az „egyszerű” néptől leste el és vette át. De a természet
is alkalmazza, mikor mondjuk az újszülött a szülőcsatornán áthaladva, a hüvelyflórával
összekenődve kap egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár majd rá a méhen kívüli
világban. A homeopátia is ugyanerre a logikára alapoz, noha nem kizárólag
mikroorganizmusok elleni reakciókra akarja a szervezetet megtanítani.
(Valamirevaló „tudományos” gondolkodó a homeopátiát mégis szinte kötelezően
lenézi, miközben a védőoltások bevezetését minden idők egyik legnagyobb
tudományos eredményének tartja) Az influenzás jellegű megbetegedések esetében viszont
tény az, hogy az időről időre ismétlődő oltások 0 és 30% közötti hatékonysággal
adtak védettséget, aminek több oka van, a legfontosabb, hogy a vírusok gonoszul
vigyorogva (ezt nem én gondolom, hanem a közvélekedés) folyton mutálódnak, és
mire az immunrendszer megtanult egyet, az már nincs ott. Amint az aljas bűnözők
is átoperáltatják az arcukat, így nem ismerik fel őket a rend őrei. Mi jogosít
fel a következő oltóanyagnál a nagyobb siker elvárására? Továbbá, ha a
védőoltás kivált egy enyhe megbetegedést – márpedig kivált, akkor is, ha
esetleg a tünetek általában, de korántsem mindig, majdnem, vagy teljesen
észrevétlenek maradnak – mi garantálja azt, hogy ez az enyhének tervezett
megbetegedés nem vált át egy fatális fokozatra – egy olyan betegség esetében,
amelynek a természetes megfertőződés következtében történő lefolyása is gyakorlatilag
ugyanez? Megtörtént ez már eddig is influenza ellen beoltottakkal, hogy
szövődmények keletkeztek? Bizony meg, noha ennek szerény elhallgatása
nyilvánvalóan szükséges az emberek oltáspárti meggyőzéséhez.
Teljesen érthető és
akceptálható, hogy a kialakult helyzetben az optimizmus szinte azonos lenne a
könnyelműséggel. Ha arról van szó, hogy egy ismeretlen és kiszámíthatatlan
hatás fenyegeti a társadalmakat (vagyis csaknem az egész emberiséget) akkor
minden felelős döntéshozónak a legrosszabb lehetőséggel kell számolnia, akkor
is, ha a bekövetkezés esélye csekély. A döntéshozók általában nem szakértők a
járványtan területén; ha azzal szembesülnek, hogy a hozzáértők ellenben
megosztottak és szerteágazó véleményeket képviselnek, akkor az az ésszerű, ha
azokra hallgatnak, akik inkább a borúlátásra intik őket. Ha mégsem a rossz
következik be, akkor az amúgy is az intézkedések hatásának a javára írható, ha
pedig mégis, akkor pedig fáradt, petyhüdt arccal be lehet ismerni a vereséget
egy olyan háborúban, ahol az ellenség amúgy is jóval nagyobb eséllyel indult.
Ha szabadjára akarnánk engedni kellemetlen (meg)érzéseinket,
azt is mondhatnánk, hogy ez a dolog fordítva is működik, vagyis, hogy a
politikus döntéshozó mondja meg a szakértőnek, hogy milyen véleményt
képviseljen. Ezzel azonban nem érdemes foglalkoznunk, mert bizonyítani úgysem
lehet, vagy ha igen, csak akkor, amikor már történelemmé vált a dolog. Addigra
azonban mindannyian befejeztük már jelen földi pályafutásunkat.
Az influenza életünk része. Én például határozottan
emlékszem még az 1968-as hongkongi vírusra, amely akkoriban jelentős hírgyártó tényező
volt. Évtizedek teltek el, mire megérkezett a SARS, a madárinfluenza, a MERS, a
sertésinfluenza, hogy csak a nagyobb hullámverésűeket említsem. De minden évben
volt valami, amit gyerekkorunkban szerettünk, mert a sok hiányzás reményt
adott, hogy hátha nem kell iskolába menni (de mindig kellett), később pedig a
lábon kihordott betegség fontos önfényezési lehetőséget nyújtott, noha a szezon
alatt folyamatosan intettek arra, hogy mindenki menjen orvoshoz és eközben is
csak kesztyűben fogdossa a buszon a kapaszkodót. A szezon végén pedig jött az
összefoglaló jelentés, hogy hányan betegedtek meg. Hogy influenzában meg is
lehet halni, az csak a legutóbbi idők fejleménye és kezdetben a „bizony,
bizony” ismétlésével vezetődtek be az erről szóló híradások. Amúgy kedélyesen
elvoltunk az influenzával és a kalapkúrát tartotta a közvélemény a legjobb
gyógymódnak. (A fiatalabbaknak lehet, hogy ki kell guglizniuk, hogy mi is ez)
A vírusok megismerésének felgyorsulása is ahhoz vezetett,
hogy egyre több betegséget sikerült valamilyen vírusra visszavezetni, ami korábban
lehet, hogy egyszerűen tüdőgyulladás vagy más gyulladás volt. Az ICTV
regiszterében ( International Committee for the Taxonomy of Viruses) 2012-ben kb.
3000 féle vírus szerepelt, ami természetesen csak töredéke a vírusok
összességének. Ez nem volt olyan régen, azóta már bizonyosan sokkal több. Döntő
többségükben ezek nem megbetegítő vírusok, vagy pedig eddig még nem mutatták ki
őket semmilyen betegség hátterében. Amúgy fellépett a színpadra az AIDS, az
Ebola, a SARS, a MERS, a Zika, hogy csak a legismertebbeket említsem, amelyek közvetlen
vagy közvetett ugrással jutottak az ember szervezetébe, de a moszkitók által már
régóta terjesztett betegségek, mint például a sárgaláz, a dengue, a chikungunya
nem gyengülő, hanem éppenséggel erősödő fázisban vannak. Igy a tudományos
közvélemény egy ideje feszülten várta, hogy mikor lesz ismét egy olyan
világjárvány, mint amilyen a 1918-1919-es spanyolnátha volt – mely utóbbiról is
sikerült utólag kimutatni, hogy az okozója a H1N1-es vírus volt. A Deadliest
Enemy-ben azt írja Michael Osterholm 2016-ban: „nem kell meglepődnünk, ha holnap
a Mayoro vagy a Nipak, a Lassa-vírus, netán a Rift Valley-láz, vagy egy új
koronavírus fog válságot okozni.” 2016, az egyáltalán nem régen volt,
tehát szinte látomással felérő prognózisról van szó. Osterholm különben is régi
motoros a szakmában, a nevéhez fűződik az AIDS tünetcsoport vírushoz való
hozzárendelése és a betűszó megalkotása.
Tehát világ lecsapott a vírusra, mint a rugbyjátékosok a
labdára és egyelőre ott vonaglik mindenki a pálya közepén. Mikor és ki fogja
lefújni ezt a meccset?
A NYITOTT KÉRDÉS: MI MOZGATJA A VÍRUSOKAT?
Az ún. lockdown ideje alatt kutakodó kíváncsiságomat főleg
az gerjesztette, hogy szerettem volna a tudomány álláspontját megismerni arra
vonatkozóan, hogy mi is mozgatja a vírusokat és az egyéb mikroorganizmusokat. A
vírusokat a többiektől azért célszerű különválasztani a többiektől, mert a mindenféle
egyebeket élőlénynek tekinti a tudomány, a vírusokat viszont inkább csak egy
nagy és bonyolult molekulának. Egy definíció a sok (hasonló) közül: „A
vírusok szubmikroszkópikus, szubcelluláris, szűrhető részecskék, melyek egy nukleinsavmagból,
egy belső fehérjetokból és egy külső lipoprotein-membránból állnak. A
nukleinsavmag lehet RNS vagy DNS. Energiatermelő vagy bioszintetizáló
mechanizmusokkal nem rendelkeznek, így a replikációhoz gazdasejtre van
szükségük. Az egyes fajokat a nukleinsavmag, a méret, a forma, a lipoprotein-membrán
és az éterérzékenység alapján különböztetjük meg. A vírusok képesek növényeket,
baktériumokat, rovarokat és más állatokat éppúgy megfertőzni, mint az embereket.”(A
belgyógyászat tankönyve, Georg Thieme Verlag, 1992)
A fenti definíció utolsó mondata azt sugallja, hogy a
vírusok fő hivatása az, hogy mindenféle élőlényeket megfertőzzenek. Fertőzés
alatt márpedig azt értjük, hogy valaki vagy valami megbetegszik. Szó sincs
pedig arról, hogy a vírusokkal való kölcsönhatásba kerülés automatikusan
fertőzéssel, azaz megbetegedéssel járna. Nézzünk egy valamivel modernebb
kijelentést, amely „megfertőzést” inkább kapcsolatba kerülésnek, mint megbetegítésnek
tekinti: „A vírusok az élet minden formáját meg tudják fertőzni – nemcsak az
embereket – de a legtöbb vírus nem okoz betegséget. A vírusok a földi élet
történetéhez tartoznak. Hogy pontosan mi a szerepük, az rejtély, amely azonban
lassan megoldódik.” (Marilyn J. Roossinck: Viren! Helfer, Feinde,
Lebenskünstler in 101 Portraits. Springer, 2016. A cím magyarul: Vírusok!
Segítők, ellenségek, életművészek. 101 portré)
Ez az egyetlen forrás, amely a vírusok kilétének, mibenlétének,
értelmének felvetésével egyáltalán foglalkozik. Ez nem zárja ki, hogy van még
több is, hiszen minden betű, amit leírtak, nem kerülhet az ember látókörébe. Az
azonban tény, hogy a főáramú sajtóból, illetve a benne megszólaló szakértőkből,
tudósokból az árad, amit a fentiekben vázoltam. „Like a Bat out Hell”
– így szól egy főcím a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung 2020. május 3-i
számának tudományos rovatából. Azaz, „Mint egy denevér a pokolból. Az új
koronavírus visszafojtja a világ lélegzetét. Honnan jön ez az átkozott dög?”
Ne várjuk, hogy a cikk filozofikus, netán misztikus kérdéseket vet fel a vírus származására,
küldetésére, értelmére vagy értelmetlenségére vonatkozóan. Azzal foglalkozik,
hogy wuhani piacról elindulva vagy más helyszínről kezdett-e terjedni a vírus.
(Mellesleg, egyaránt valószínűtlennek tartja, hogy az új koronavírus természetes
képződmény, meg azt is, hogy mesterséges alkotás. Itt már meg kell csapatnunk magunkat
a misztikum szelével, hogy a rejtély feloldását megtaláljuk.)
A hivatalos politikai és tudományos nyilatkozatok,
állásfoglalások sikoltva és égnek álló hajjal határolódnak el a különféle
összeesküvés-elméletektől. Őszintén szólva én ennek csak örülök, mert magam sem
vagyok ezek híve. Egy sötét szobába lépve azonban én is óvatos vagyok, amig meg
nem találom a villanykapcsolót, mert nem akarok egyetlen bútordarabon sem
keresztülesni, de nem feltételezem rögtön, hogy a szobában sötétben is látó
tigrisek lesnek rám a kanapé mögül. Ha mondjuk ketten vagyunk, és a másik sem
tudja, hol a villanykapcsoló, de keresés helyett elmeséli nekem, hogy ő érzi,
sőt a harmadik szemével szinte látja a tigrist, akkor inkább bosszús leszek,
mint ijedt. Tehát ha az elmélet csak borúlátó találgatásnak tűnik, és a annak
prezentálója nem tudja hiteles bizonyítékokkal alátámasztani, akkor nem sokat
oszlat el a sötétségből. Márpedig az összeesküvők nemigen szokták reflektorfénybe
állítani a terveiket.
Ugyanakkor tökéletesen megértem, hogy ilyen elméletek
születnek. A felvilágosult tudomány fényes csarnokai is tele vannak ugyanis
homályos zugokkal. Sőt, amikor a vírussal kapcsolatosan a már említett háborús beszédmódra,
a vírusnak egy minden hájjal megkent, ravasz, gonosz ellenfélként való
beállítására gondolok, akkor egyenesen azt hiszem, hogy kiment a biztosíték és
sötétbe borult a helyiség.
A bökkenő, a logikátlanság az ebben a dologban, hogy nem
tudom, hol rejtőzik a vírusban az elszántság, a harci kedv, az akarat? A vírus
elvégre egy „szubmikroszkópikus” parány, egy fehérjekomplexum, semmi egyéb. Mi
vezérli, vagy ki vezérli? Ha az a célja, hogy osztódni és sokasodni tudjon –
ami minden bizonnyal így van – akkor mi van? Kinek, vagy minek a számára okoz
ez hasznot vagy örömöt? És ha a vírus ránk támad, hogy megöljön, majd ha ez
sikerült neki, akkor gazdasejtjeink elpusztulásával maga is elhal, akkor mi
volt ennek a küldetésnek az értelme? Ha nem akar megölni, akkor mit akar? Viszont
ha nem akar megölni, akkor miért halnak bele egyesek mégis a találkozásba? Mi
ezeknek a közös ismertetőjegye, ami miatt számukra a vírussal való egyesülés
végzetes, másoknak pedig… másoknak pedig nem tudjuk, hogy mi. Vagy jó, vagy
rossz. Ha a vírus netán csak figyelmeztetni akar, akkor mire akar
figyelmeztetni?
Tehát: lehet-e egy vírusnak, vagy a vírusok összességének
háborús terve és stratégiája? Ha erre csak a fejünket csóváljuk, hogy persze,
ez nem tűnik valószínűnek, akkor milyen erőt, hatalmat sejthetünk a háttérben? Ugyan,
ez egyszerű, mondják erre a tudomány felkentjei. Hát az evolúciót! Igen, de ki
írt az evolúciónak programot? És ha az evolúció folytonos fejlődést,
tökéletesedést jelent – márpedig valami ilyesmit – akkor miféle kapitális
programhiba az, hogy a fejlődés kezdetén, az élőlénnyé válás küszöbén álló
entitás ki akarja irtani, vagy legalábbis visszahúzni a nála fejlettebbeket,
köztük a legelöl lévőt, az embert? Valaki netán megnyomta a Reset gombot, és a
régi kitörlésével valami egészen újat akar felépíteni?
Laura Spinney az említett könyvében a következőképpen idézi fel
egy evolúcióbiológus megállapításait: „…
Paul Ewald úgy hitte, hogy azon a nyáron a vírus megnövekedett virulenciája
közvetlen reakció volt a nyugati front akkori helyzetére. Gyakran az a helyzet, hogy egy kórokozó számára,
amely gazdáról gazdára terjed, a legjobb stratégia az, ha visszafogja a
virulenciáját, hogy egy megfertőzött szervezet még elég ideig életben
maradhasson ahhoz, hogy a betegséget a szélrózsa minden irányába továbbadhassa.
Ám, ha gazdák sokasága nagyon koncentrált, mert mondjuk egymás hegyén-hátán
szoronganak a lövészárokban, és más okok miatt is meghalnak, akkor
visszafogottabban hat a vírusra az az
evolúciós nyomás, hogy virulenciáját csökkentse. Ilyen körülmények között a
vírusnak semmiyen előnye nem származik abból, ha gazdáját életben hagyja. Magától
értetődik, hogy a vírusok nem tudatos stratégiát követnek.”
Ez egy hátborzongatóan szép leírás. Én csak azt az egyet nem
értem belőle, hogy a stratégia hogy lehet nem tudatos.
Yuval Noah Harari az alábbiakat írja a Homo Deus
című munkájában: „Újfajta fertőzések főképpen a kórokozók genomjának
véletlenszerű mutálódása révén jönnek létre. Ezek a mutációk teszik lehetővé a
kórokozók számára, hogy állatról emberre is terjedhessenek, legyőzhessék az
emberi immunrendszert, vagy ellenállhassanak például az antibiotikumoknak. […]
Az orvostudomány elleni versenyben azonban a kórokozók akkor is kizárólag a
vakszerencsére vannak utalva.”
Tehát áll a katona a sötétben egy géppisztollyal a kezében
és lövöldözik. Hogy hány ellenséget lő ki, az valóban csak a vakszerencse
kérdése. (Ha alkalmas szó erre a szerencse) De valaki mégiscsak a kezébe nyomta
a kalasnyikovot és elküldte lövöldözni? Vagy ez is véletlen, nem tudatos
cselekvés?
Hát, úgy gondolom, nincs mit csodálkozni azon, hogy a
válaszok hiánya miatt keletkező űrbe beszivárognak, olykor beömlenek a
lehetséges megoldások, amelyet a nép soraiból kikerülő, időnként döbbenetesen
intelligens, máskor elképesztően felszínes laikusok fogalmaznak meg
összeesküvés- és más elméletek formájában. A világhálónak köszönhetően ezek el
is jutnak közönségükhöz. Mennyit használnak és mennyit ártanak? Ennek
megválaszolására nem vagyok felkészülve, és ha most kezdeném az életet, akkor
se lenne elég időm felkészülni rá. Valószínűleg ugyanannyit, mint a tudomány
felkentjeinek nyájas, magabiztos nyilatkozatai, amelyekről néha utólag az az
érzésünk, hogy a nesze semmi fogd meg jól esete forog fenn bennük. Ez
egyáltalán nem jelenti azt, hogy a valódi tudományba vetett hitünk és bizalmunk
cseppet is megrendülne, csak amolyan csipkelődés, ami bizalmas barátok között
megengedett.
Markus Egert, a háztartási higiénia németországi
professzora írt egy nagyon izgalmas és vidám könyvet a mikroorganizmusok
világáról, illetve az emberekkel való kapcsolatáról. Ein Keim kommt selten
allein -azaz Egy baci ritkán jön egyedül a címe. Ebben a
tudomásunkra hozza, hogy a baktériumok bizony társaslények, nem magányos
harcosok, tudnak egymásról és képesek egymással kommunikálni. Azt ne higgyük,
hogy ezzel Egert a mikroorganizmusok veszélyességére akar utalni, erről szó
sincs, éppen ellenkezőleg, azt helyezi előtérbe, hogy a mikroorganizmusok
elsöprő többsége inkább a barátunk, mint az ellenségünk. Erről azonban még
ejtünk szót a higiéniáról szóló részben. Most következzen egy hosszabb idézet,
amelytől nekem megborsózott hátam, pedig csak feltételezésről van szó, de
mégiscsak sokkal többről, mint fantasztikumról.
A szerző saját elmondása szerint buzgó katolikus, aki csak
nyomós ok miatt mulasztja el a szentmisét, tehát gyakran jár templomba. Egyszer
kedve támadt megvizsgálni a bejáratnál álló szenteltvíztartó tartalmát. Nem
érte meglepetés, a szenteltvízben nyüzsögtek a mindenféle élőlények, köztük
jónéhány olyan, amely halálos kimenetelű betegséget is okozhat. A
mikroorganizmusok töménysége a szenteltvízben a templom látogatottságától függ.
Miután az egyetem publikálta megállapításait és lett némi ijedelem, a szerző tovább
folytatta a vizsgálódást.
Valóban, orosz tudósok 2014-ben közzétettek egy
tanulmányt az angol nyelvű Biology Direct című folyóiratban. amely éppen ezt az
alapfeltevést vonja kétségbe. A szerzők tézise elsőre kissé homlokráncolónak
tűnik: azt mondja ki, hogy a mikróbák képesek bennünket rávenni arra, hogy
vallási szertartásokon vegyünk részt. Miért is? Mert az így előálló enyhe
fertőzések következtében könnyebben terjedhetnek emberről emberre, amiből
evolúciós előnyük származik.
Eddig az elmélet. Tehát a vallás esetleg egyfajta fertőző
betegség? Vagy az elmélet nem egyéb, mint kapitális marhaság? Vessük
pillantásunkat egy percre az állatvilágra és lássuk, mire is képesek a
paraziták: az aprócska májpióca lárvái, az ún. cerkáriák be tudnak hatolni az
erdei hangyák agyába és a hangyák viselkedését befolyásolni. Hátborzongató, de
az az igazság, hogy öngyilkosságot követtetnek el velük.
A minikukac arra kényszeríti a hangyát, hogy az
felmásszon egy fűszál csücskére és megetesse magát egy termetesebb
gazdaállattal, mondjuk tehénnel vagy birkával. Ezután a hangya elpusztul, a
cerkáriáknak azonban arany élete kezdődik. Az új gazdaállatban petéikből ismét
jólfejlett lárvákat keltenek ki, majd a következő emésztési járattal a gazdaállatt
egyéb végtermékével együtt a legelő talajára pottyannak. Ez elég undorítóan
hangzik, de mégis megemelhetjük a kalapunkat ez előtt a furfangos túlélési
stratégia előtt.
Tényleg elképzelhető, hogy a mikróbák kontrollt
gyakoroljanak a cselekvéseink felett? Ismeretes, hogy milyen irtózatos károkat
okozhatnak megbetegítő organizmusok az agyban. Például a veszettség akut
stádiumában a betegen fékezhetetlen düh uralkodik el. Rövid idővel ezelőtt a
tudomány emberei egy másik kommunikációs csatornára is felfigyeltek, amelyen a
mikroorganizmusok rendszeres riadóüzeneteket küldhetnek az agyunk számára.
Ennek eszköze az úgynevezett hasi tengely, amely a bélrendszeri mikrobiomot az aggyal köti össze. A
bél-mikrobiom, vagyis az
emésztőrendszerünkben lakozó mikroorganizmusok sokasága időközben
egy meglehetősen érzékeny második agynak számít a testünkben. A biológusok
megfontolásra érdemesnek tartják, hogy a bélflóra molekulák vagy hormonok
formájában riadójeleket küld az agy számára, ha valamilyen rendetlenség van
odalent. Egyes kutatók szerint az olyan rendellenességek, mint a depresszió
vagy az autizmus az erősen zavart bél-mikrobiom kifejeződései lehetnek.
A tudósok persze észreveszik a lehetséges potenciált, ami
e kutatásban rejlik. Talán számos betegség meggyógyítható, ha megértjük a
bél-mikrobiom működését. Emellett azonban még ott van egy kissé nyugtalanító
kérdés is: képesek lehetnek ezek a mikroorganizmusokat olyan parancsokat is
küldeni, amelyek megfosztanak minket az öntudatos cselekvéstől?
Ha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a mikróbák a
saját evolúciós fejlődési előnyök megszerzése érdekében felbújthatnak minket
olyan cselekvésekre, amelyek veszélyesek
az egészségünkre, akkor feltűnhet, hogy meghökkentően sok vallási ceremónia
van, amely valamilyen fertőzésbe torkollhat.
És eközben úgy néz ki, hogy a mikroorganizmusok a katolikusokkal eléggé
kegyesek, a szenteltvízzel való bespriccelés viszonylag veszélytelen formája a
patogén csírákkal való találkozásnak. Vannak ennél elrettentőbb példák.” A
szerző ezután a körülmetélés azon módját említi, amely az ultraortodox
zsidóknál szokásos, majd a siiták véres önostorozását és a Délkelet-Ázsiában
dívó szintén véres hindu ünnepségeket írja le. Azután így folytatja: „Az
orosz tanulmány szerzői azt vetítik előre a jövőbe, hogy a fokozódó higiénia
visszaszorítja a vallásosságot. Következtetésük egyszerű: ha kevesebb csíra van
bennünk, kisebb erők fogják a gondolatainkat manipulálni. Nem vagyok benne
biztos, hogy a szerzők ezért az elméletért Nobel-díjat fognak kapni.”
Nos, ez nagyon is lehetséges, bár kizárni sem lehet.
Nemrégiben hallottam a német közszolgálati televízióban egy hírt, mely szerint
a hívek tömegesen lépnek ki a különféle egyházakból. Az okot egyelőre senki sem
a fokozott fertőtlenítésben keresi, ami kétségkívül jelen van, hiszen a
koronavírus megérkezésekor ez a termékkör volt az első, amely eltűnt a boltok
és gyógyszertárak polcairól, mert az emberek pánikszerű fertőtlenítésbe kezdtek
és erre buzgón bíztatták is őket. Amúgy jól fogyó áruk voltak ezek a vírus
előtt is, és templomok kiürülése is tart már egy ideje. Szóval, ki tudja.
Másfelöl gondoljunk arra, hogy a vírusos megbetegedések
lecsengése után milyen sok embernek változik meg a tudatállapota. Erről itt-ott
a mostani járvány idején is lehetett olvasni és hallani, noha messze nem ez
volt az a tényező, amelyet a hivatalos médiumok a középpontba állítottak. A CFS
(Cronic Fatigue Syndrom, azaz a krónikus fáradtság) tipikusan ilyen
tünetegyüttes. A veszettséget okozó vírus pedig kifejezetten az „agyra megy”,
azaz megváltoztatja a személyiséget. Ha valaki úgy igazán belekutatná magát
ebbe a témába, én azért nem zárnám ki a Nobel-díjat. Főleg, ha úgy meg nem
változik közben mindenkinek a tudatállapota, hogy már le se tojja az efféle kitüntetéseket.
Még egy esetről meg kell emlékeznünk, amely a vallásosság és
a járvány kapcsolatáról szól. Erről Laura Spinney számol be a már idézett
könyvében. A spanyolországi Zamora városában szedte az 1918-19-es spanyolnátha
idején a legtöbb áldozatot a járvány az országon belül. A városban siralmas
higiéniai állapotok uralkodtak, ami ellen az újságok és a hatóságok ugyan
igyekeztek tenni, de kevés sikerrel. Ekkoriban itt egy Álvaro y Ballano nevű
buzgó (vagy inkább vakbuzgó) püspök gyakorolta hivatalát. Ez a jámbor egyházfi
bátran és kitartóan szembeszállt a hatóságok amúgy is késve meghozott
intézkedéseivel és akkor is misézett, sőt körmeneteket rendezett, amikor ez már
hatósági tiltás alá esett. A betegség terjedt és a halottak száma egyre nőtt, a
lélekharang szünet nélkül szólt, de a püspök ragaszkodott a temetések
megszokott ceremóniájához és a gyászolók korlátozás nélküli részvételéhez. Egy
körlevélben szemrehányást tett a világi tudománynak és alkalmatlannak nevezte.
„Az emberek, akik szenvedésükben nem találnak enyhülést és védelmet a
Földön, csalódottan fordulnak el tőle és szemüket az égre emelik.” – tette
még hozzá. A hatóságokat kioktatta, hogy ne avatkozzanak bele az egyház
ügyeibe.
Idézzük Laura Spinney összegzését: „November közepéig
lezajlott a legszörnyűbb. A püspök ekkor egy írást fogalmazott, amelyben
híveihez fordult. Ebben a járvány befejeződését Isten irgalmasságára vezette
vissza. Miközben az elveszett emberéletek miatt siránkozott, magasztalta
mindazokat, akik részt vettek a számtalan misén és közös imádságon, amivel >Isten jogos haragját< enyhítették, majd
megemlékezett a papokról, akik felebarátaik szolgálatában az életüket
vesztették. Nagy vígaszt jelentett számára, hogy még a legközönyösebb hívek is
micsoda jámbor odaadással fogadták a halotti szentségeket.”
A megmaradt hívek állítólag sohasem tettek szemrehányást
püspöküknek amiatt, hogy helytelenül járt volna el.
A HIGIÉNIA ÉS A DIADAL
Az ember egy holobiont. Sőt nemcsak az ember, gyakorlatilag
az összes egysejtűnél fejlettebb élőlény.
Ne restellkedjen senki, ha nem hallotta még ezt a szót. Nem
olyan régi, ha azt vesszük, hogy milyen hosszú idő kell, amíg egy új nézőpont
levált egy régit a tudomány berkeiben. (A merevedés egyik okozójáról, a tudásszűrőről itt olvashatsz) A múlt század 90-es éveiben kezdett el terjedni.
Jómagam Bernhard Kegel 2015-ben megjelent könyvében olvastam
róla először. A könyv címe: Die Herrscher der Welt – azaz A világ
urai. Nem, nem valami fikcióról van szó, titkos társaságokról,
földönkívüliekről, meg egyebekről, hanem
arról, amit az alcímben határoz meg a szerző: Wie Mikroben unser Leben
bestimmen. Magyarul, Hogyan határozzák meg a mikróbák az életünket.
Egy embernek nagyjából tizedannyi saját sejtje van, mint
ahány mikroorganizmus él benne. Ez persze becslés, mert senki sem tudta még
megszámolni, hogy hány sejtje van az embernek, de nagyjából 10 billió, ami
ugyanannyi, mint a Tejútrendszerben található Napok (csillagok) száma. A
mikrorganizmusok mérete 100-szor vagy
akár 10 000-szer kisebb, mint egy sejté, így körülbelül tízszer annyit
tudunk belőlük magunkkal hordani, mint ahány sejtünk van. Ha darabra nézzük,
akkor arra jutunk, hogy a testünk tizedrészben ember, a többi a
mikroorganizmusok tarka sokasága, amely nemcsak a bélben tevékenykedik, ami
köztudott, hanem mindenütt. Nem lehet őket észrevenni, mivel nagyon kicsik. Ha
súlyra számolunk, megnyugodhatunk, mert a mikroorganizmusok ezen tömege alig 2-
3 kiló, így testtömegünk mégiscsak inkább ember, mint baktérium és vírus.
Koch és Pasteur óta – tehát mintegy 150 éve – azt tanuljuk,
hogy a baktériumok (a vírusokról e két tudós még nemigen tudhatott) kártevők,
amelyek ellen védekezni kell. A képlet, ami a fejünkben, az újságírók, a
politikusok és az orvostudomány képviselői többségének a fejében van, nagyon
egyszerű: kevesebb mikroorganizmus = több egészség. Ebből következik, hogy
mivel a fokozott higiénia pusztítja ezeket az aprócska lényeket, több higiénia
= több egészség.
Ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Amivel nem akarom
azt állítani, hogy a higiénia teljes mellőzése, a mocsokban való fetrengés
lenne a legjobb védekezés a fertőző betegségek ellen. A fékevesztett
fertőtlenítés, a mérgező szerek nyakló nélküli szétspriccelése azonban legalább
ennyire hatástalan, sőt kontraproduktív. Dr. Johan Giesecke, svéd
epidemiológus szerint (a vele készült interjút ugyanezen a blogon olvashatod) – akinek része volt abban, hogy Svédország más utat
választott a 2020-as járvány idején a védekezésben – az utcák, járdák
permetezése csak arra jó, hogy látványos showműsorként bizonyítsa a
választópolgároknak, hogy politikai vezetőik mindent megtesznek az egészségük
megőrzése érdekében. Na ja, a számlát azért végül mégiscsak a polgárok fizetik.
A történelem nagy járványainak valóságos okairól nem tudunk
eleget. Annyit azonban biztosan, hogy
ezek összefüggenek azzal, hogy az emberek nagyobb távolságokon mozogtak,
nagyobb létszámban koncentrálódtak egy helyen, nagyobb részt foglaltak el a
maguk számára a természetből, felgyorsították a civilizálódás folyamatát, ami
néha különösen hirtelen változásokkal járt. Mindez napjainkban is tart, sőt
nemcsak tart, hanem hihetetlen sebességre kapcsolt.
Egy Robert B. Marks nevű amerikai szerző írt egy
nagyon tömör összefoglaló történeti munkát, amely a 20. század kezdetéig követi
az eseményeket és azok összefüggéseit. (Die Ursprünge der modernen Welt.
Eine globale Weltgeschichte. A modern világ eredete. Globális világtörténet.
Konrad Theiss Verlag 2006) Ebben az alább olvasható elemzést adja az
1330-as években kezdődött félelmetes pestisjárványról: „A pestis kínai
katasztrófa maradt volna, soha nem vált
volna a világtörténelem oly fontos részévé, ha nem zajlottak volna le ugyanakkor
más különböző, egymástól független események. Mindenek előtt kellett az, hogy egy
baktériumot hordozó rágcsálópopuláció Európában együtt éljen az emberekkel.
Ehhez hozzájött, hogy a fekete patkány (Mus rattus) ismeretlen okokból
elszaporodott és befészkelte magát a házak tetőterébe és padlására. Az európai
népesség Kr. u. 1000 óta jelentősen megszaporodott, olyannyira, hogy 1300 körül
érezhető szűkösség keletkezett termőföldből, fából, tüzelőanyagokból. Csakhamar
megváltozott a klíma, a telek hosszabbak és keményebbek lettek, a
kultúrnövények érési periódusa lerövidült, ami nagy csapás volt a lakosság
számára. Az európai viszonyok katasztrófát jeleztek előre: ha a pestis nem jött
volna, történt volna valamilyen más szerencsétlenség, talán nem ugyanakkor és
ugyanazon a helyen. A gyúanyag már el volt szórva, csak egy aprócska szikra
hiányzott, hogy kitörjön a tűzvész.”
A folytatás ugyanilyen izgalmas, de nincs lehetőségem
terjedelmes idézeteket közzétenni. Aki teheti, szerezze meg a könyvet és
olvasson tovább. Enélkül is lehetősége van azonban mindenkinek elgondolkodnia
azon, hogy a jelenlegi szituáció a világban milyen eltéréseket és párhuzamokat
mutat az akkorival. Ennek részletes elemzése szétrobbantaná ennek a rövid
értekezésnek a szűkös kereteit, ezért inkább az olvasóra bízom az átgondolását.
A mikroorganizmusok itt nyüzsögnek bennünk és körülöttünk.
Ez így van, mióta világ a világ. Az együttélés jellemző formája a szimbiózis,
vagyis a békés együttműködés, amelyben mindenki nyer. Bernhard Kegel és Markus
Egert egyaránt rámutat arra, hogy mi élünk a mikroorganizmusok világában és nem
ők a miénkben. Vagyis ha az egyensúly felborul és a mikróbák egyszer csak
„ellenünk fordulnak” akkor elsősorban a saját dolgainkat kell átgondolnunk és
megfontolnunk, hogy mi váltotta ki vendéglátóink haragját. Ezzel szemben az
emberiség egyfolytában a mikrobák kiirtásán töri a fejét, mióta csak tud róluk,
ami a lehetetlenre való vállalkozás esete. Egyáltalán, mindennek a kiirtása
lebeg látszólag az emberiség kollektív szemei előtt.
Fontos megemlíteni, hogy az ember, mint holobiont nem
szakítható ki tágabb összefüggéseiből. Nyilvánvalóan nem csak a testén belül
élnek a mikróbák, hanem a környezetében is. A lakásunkkal, bútorainkkal,
szőnyegeinkkel meghitt kapcsolatban vagyunk. Ehhez az együtteshez hozzá kell
vennünk az aprócska lényeket is, amelyek mindenütt ott vannak. A legtöbben a
konyhában – hiszen itt rengeteg táplálék vár rájuk – a legkevesebben a WC-n,
mert itt a legsoványabb az ellátás, hacsak valaki nem itt költi el rendszeresen
a reggelijét. Az idők során kialakul az egyensúly, amit nagyon nehéz
megbontani. De azért nem lehetetlen. Pedig az egyensúly a holobiont és
környezete vonatkozási rendszerében a legnagyobb védettséget és biztonságot
nyújtó tényező.
Mielőtt ezt a gondolatot folytatjuk, kanyarodjunk el egy
kicsit másfelé. 1962-ben jelent meg Rachel Carson könyve, a Csendes tavasz
(Silent Spring) amiben idejekorán figyelmeztet arra a szerző, hogy az irtási
gondolat nem vezet az üdvösséghez, ellenkezőleg, az általános pusztuláshoz. Így
jön el egyszer a csendes tavasz, amikor már sem a méhek nem döngicsélnek, sem a
madarak nem énekelnek és gyermeki nevetgélés sem hallatszik már. Minden kihalt
– a szó legszorosabb értelmében. Az
intenzív szúnyogirtás példája segít megérteni, hogy mi történik az idáig vezető
úton.
A szúnyogok nagyon kellemetlen és időnként veszélyes
rovarok, mert néhány fajtájuk „vektor”, azaz olyan vírusokat hoz át állatokról
emberekre, amelyek akár halált okozó betegséget is kiválthatnak. A szúnyogokat
ezért nem nagyon szeretjük. Ez Carson idejében is így volt, ezért már akkor
elkezdték repülőgépről permetezni a DDT-t, szúnyoggyérítés céljából. Ebből a
repülő máig megmaradt, a DDT helyett azonban más vegyszerek kerültek a
tartályba. Ez azonban a lényegen nem sokat változtat.
Az első évben jók az eredmények, mert a szúnyogok
elpusztulnak, de sajnos velük együtt azok a rovarok is, amelyek eddig
elfogyasztották a szúnyogok lárváit és kordában tartották a szaporulatot. Ez
utóbbit most még nem vesszük észre, csak a következő évben, amikor mégiscsak
jönnek a szúnyogok. Újabb permetezés, újabb irtás. A szúnyogok eközben mind
ellenállóbbakká, azaz rezisztensebbé válnak, ellentétben az ellenségeikkel,
amelyek egyre csak fogynak. Az irtás hatékonysága ezért egyre csökken, a
társadalmat terhelő költségei pedig egyre nőnek, hiszen folyton kutatni kell
újabb, eredményesebb vegyszerek után, amelyek ráadásul nem veszélyeztethetik a
méheket és az embert. Ne legyenek azonban illúzióink: a levegővel belélegzett,
az ételekkel elfogyasztott és nem utolsó sorban fertőtlenítőként alkalmazott
vegyszerek óriási terhelést és veszélyt jelentenek. Egyenként nézve bizonyára
ártalmatlannak minősíthetők, de sokaságuk és együttes mennyiségük egyre
nehezebben viselhető teher az ember számára. Az ember ebbe egyre gyakrabban
belebetegszik és belerokkan.
A fentiek analógiájára megy végbe a mikrobiális környezetünk
pusztulása. A bennünk élő populációt az antibiotikumok tizedelik, a körülöttünk
lévőt pedig már-már hisztérikus fertőtlenítési hadjáratok lakáson belül és
kívül egyaránt.
Az antibiotikumokat nemcsak akkor vesszük magunkhoz, amikor
a patikában szereztük be őket. Gyakorlatilag minden nagyüzemileg előállított,
tömeges állattartásból származó húsféle tele van ilyenekkel, legyen az akár
baromfi, akár sertés, akár hal. Egy baromfiistállóban, ahol 0,04 m2 jut egy csirkére (ez akkora, mint egy
A/4-es papírlap) egy esetleges járvány hatalmas anyagi kárt okozna, ezért ezt
minden áron meg kell akadályozni. (a disznókkal és a halakkal ugyanez a
helyzet) Az eredmény annyi, hogy a csirkék általában nem döglenek meg, és ha a madárinfluenza veszélye miatt sem kell őket
elpusztítani, akkor levágásra kerülnek. Sejthető, hogy ebből a tenyésztési
módból sok jó nem sülhet ki, de azt nem nagyon tudjuk, hogy valójában mekkora a
katasztrófa. Jonathan Safran Foer Állatok a tányéromon című könyvében
(Bioenergetik kiadó, 2012) részletesen és érzékletesen leírja a teljes
folyamatot – jobb, mint egy horrorfilm – majd efféleképpen összegez: „Minden
héten sárga gennyet csöpögtető, zöld fekáliát ürítő, ártalmas baktériumokkal
fertőzött vagy tüdő- és szívbetegségek pusztította, rákos daganattal vagy
bőrbajokkal fertőzött csirkék millióit szállítják eladásra a fogyasztóknak.”
Annak ellenére, hogy még antibiotikumokkal is tele vannak. A szerző amerikai és az ottani állapotokat
írja le, de kevés a reményünk, hogy a globalizáció Európát és a mi országunkat
megkímélte volna.
Az antibiotikumok kezdetben csodaszernek számítottak, az
eufória velük kapcsolatban mára azonban jelentősen alábbhagyott. A fogyasztásuk
növelése – akár patikaszer, akár az élelmiszerben lévő szennyező formájában –
nem az egészséget javítja, hanem a baktériumok rezisztenciáját fokozza. Végül
minden antibiotikum hatástalan lesz, jelenleg ott tartunk, hogy majdnem
mindegyik az. Vannak helyettük viszont szuperrezisztens baktériumtörzsek,
amelyek a főleg a szuperhigiénikus kórházakban élnek és aki megkapja őket (noha
nem vágyott erre) nem sokban reménykedhet. A képlet tehát hasonlít a
szúnyogokéhoz. Minden elpusztul, ami eddig védelmet adott, csak az marad, ami
veszélyes, és élvezheti, hogy nincsenek már ellenségei. Úgy tűnik, hogy aki a
természet programját írta, nem az irtók, hanem az irtottak pártján áll.
Az előbbi eset a testünkön belülre vonatkozott, ehhez most
még hozzájön, hogy irtási szenvedélyünk lassú, de szívós, következetes munkával
tönkreteszi a körülöttünk élő mikróba-populációt is, ami mérsékelt
tisztogatással képes lett volna folyton regenerálódni és egyensúlyban maradni.
Így senki közülük nem érhetne el olyan töménységet, hogy megbetegítő tényezővé
válhasson. A legerősebbek azonban kialakítják a védettséget és veszélyforrást
jelentenek. Ha fennmaradna a körülöttünk élő mikróbák világában a meghitt
egyensúly, amelyben mindenkinek korlátozva van a túlszaporodása, így egyikük
sem válhatna megbetegítő tényezővé – következésképpen a körülöttünk lévő
mikróba-gyűrű védelmét élvezhetnénk. Az olyan események, mint mondjuk egy
rokoni vagy baráti látogatás, amelynek során ritkán előforduló vendégek a
magukkal hozott mikroorganizmusaikkal beleavatkoznak a mi törzseink életébe,
csak nagyon jelentéktelen veszélyt jelentenek, a vendégek távozása után szinte
percek alatt újra helyreáll az egyensúly. Szeretjük a barátainkat, de azért nem
akarjuk, hogy hozzánk költözzenek, ugyanígy vannak ezzel mikroszkópikus
társaink is.
Félreértés ne essék: a mocsok túlzott elszaporodása
körülöttünk ugyancsak megbontja az egyensúlyt. Szó sincs arról, hogy ne lenne
szükség tisztaságra, amelynek a létrehozatalában a víznek szinte mágikus ereje
van. Az erős fertőtlenítők otthoni és túlzott bevetése azonban egyértelműen
csak azok számára hasznos, akik ezeket gyártják és forgalmazzák, egyébként
inkább kontraproduktív.
Tegyük még ehhez hozzá, hogy Dr. Hulda Clark szerint
(Van-e ki e nevet nem ismeri? Ha igen, nézzen utána) a fertőtlenítőkben
alkalmazott vegyszerek kifejezetten ösztönzik a különféle férgek fejlődését.
Ezek nem egysejtűek, de lehetnek nagyon parányiak is meg tekintélyes méretűek
is. A testünkben élnek és garantáltan megbetegítenek. Clark bennük látja a
rákos megbetegedések legfőbb okozóját.
VÍRUSOK PEDIG VANNAK
Vírusok kétségkívül vannak, és az sem vitatható, hogy
rendkívüli veszélyt is jelenthetnek. Egy találkozás egy ismeretlen vírussal
jelenthet biztos halált, mert olyasmire, aminek a létezését nem is sejtjük, nem
is lehet felkészülni. (ld. fekete hattyúk) Az immunrendszerünk nyilvánvalóan
nem háríthat el minden fertőzést – vagy talán inkább azt vélelmezhetjük, hogy a
testünkben felbukkanó új objektumról elsőre talán el sem tudja dönteni, hogy az
baráti vagy ellenséges szándékkal érkezett. Az új koronavírus esetében a
legtöbb ember immunrendszere nagyon gyorsan és sikeresen „lekommunikálta” a
dolgot és a gazdaszervezet alig, vagy egyáltalán nem vette észre, hogy milyen
tárgyalások folytak és miként maradt fenn a béke. Másoknál, amint ez nagyon
széles körben ismeretes, az immunrendszer azonnali hatállyal a legerősebb
riasztási fokozatra kapcsolt és ezzel ugyan megvédte a gazdaszervezetet a
vírustól, de a teljes kimerüléstől és a fegyverek által okozott önrombolástól
azonban nem. Vagyis a műtét sikerült, a beteg viszont meghalt. Érdemes volna
tudni, hogy mi ezeknek az áldozatoknak a közös jellemzője, azon túl, hogy
általában idős emberek – de nem kizárólag.
A történelemből ismerhetünk tragikus találkozásokat
mikroorganizmus és ember között. Ilyen volt a pestis, amelyről ejtettünk szót.
A spanyol hódítók pedig halált hoztak az amerikai kontinens lakóira, akiket az
általuk behozott vírusok nagyon felkészületlenül értek, ezért előfordult 90%-os
halálozási ráta is a körükben. Azt persze nem lehet tudni, hogy ott, akkor az
immunrendszer gyanútlan tétlensége, vagy a túlreagálása volt-e végzetes. Lehet,
hogy egyik sem, hanem valami egészen más. Ugyanez a helyzet Alaszkával a 100
évvel ezelőtti spanyolnátha idején. Itt békében és egészségben éltek az
emberek, de amikor egy postahajó influenzás kapitánya elhozta nekik a vírust,
akkor pillanatok alatt ledőltek a lábukról. A halálozási ráta ezen a világtól
messze eső területen sokkal magasabb volt, mint a világ sűrűjében, ahol a
háborús helyzet miatt az emberek egymással való kavarodása nagyon erőteljes
volt, noha valószínűleg mégis kevésbé intenzív, mint most a koronavírus előtti
időkben. (Egy alaszkai tömegsírban, az örök fagynak köszönhetően megmaradt
olyan tüdőszövet, amelyből később ki tudták mutatni a H1N1 vírust)
Nem kétséges tehát, hogy egy ismeretlen vírus ellen a
védekezésnek semmilyen foka sem számíthat eltúlzottnak. Tehát jogos lehet a
lockdown, az iskolabezárás, a légiközlekedés leállítása, és lehet még egy csomó
ötletünk. A tisztázandó azonban az, hogy mely vírus számit ismeretlennek és – meddig?
Mennyi idő kell ahhoz, hogy a vírust, esetünkben az új koronavírust végre
besoroljuk azok közé, amelyeket ismerünk és kiszámíthatónak találunk. Ha már
egyszer a legközemberebb közember számára is nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag
ugyanaz történik, ami minden más influenzajárványkor történni szokott, akkor
mire föl kell a végtelenségig szívózni? Vagy ha kell, akkor miért nem kellett
eddig azoknál az influenzajárványoknál, amelyek jócskán szedtek halálos
áldozatokat? Carl Zimmer a következőket írja 2011-es kiadású A Planet
of Viruses (A vírusok bolygója) című könyvében: „Minden télen 36 000 ember hal meg az
influenza miatt csak az USA-ban. Világszerte negyed és félmillió között van a
halottak száma.” Ezek azért nem jelentéktelen számok, figyelembe véve, hogy
ráadásul évente ismétlődnek.
Szögezzük le azt is, hogy az új koronavírus minden
körülmények között veszélyes, akkor is, ha már tudjuk (majd), hogy kiknek a
számára veszélyes. (Hangsúlyozom, hogy a „veszélyesség” nem azonas a „nagyon
veszélyessel” vagy a „halálossal”. A kicsi veszély is veszély. Egy szűk nadrág
is lehet veszélyes, mert ha épp akkor reped ketté, mikor a király előtt
letérdeplünk, annak súlyos következményei lehetnek) Hatalmas szögekkel
rögzítsük azonban emellett azt, hogy amennyiben a koronavírus annyira veszélyes
lenne, mint amilyen pokolfajzatnak általában minősítik, vagy ha egyszer majd
jönne helyette egy másik, valódi pokolfajzat vírus, akkor az emberiségnek nem
lenne más választása, mint a kihalás. Ha a vírus maga (ami abszurdnak tűnik, mint erről már
szóltunk), vagy a mögé szükségszerűen odaképzelendő erő egyszer azt határozná
el, hogy valóban lereteszeli a földgolyót és elpucolja innen az emberiséget –
de legalábbis megtizedeli, ehhez pedig akár célzottan is eldöntheti, hogy kit
hagy életben és kit nem, akkor ezt a tervet úgy végre is hajtaná, mint annak a
rendje, még vezércikket sem lenne idő írni az eseményről. Ismétlem, ha a vírus
(vagy a vezérlője) valóban olyan gonosz és elszánt lenne, mint ahogy beszélnek
róla. Tekintsük azonban a pokolra és minden más galád hatalomra vonatkozó
gyakori, és sokszor egészen értelmesnek hitt emberek szájából is elhangzó
kiszólásokat inkább stilisztikai elemnek, költői túlzásnak, amely a tudomány
önfényezésén túl (akkora ellenfelet győzünk le, hogy ihaj) az emberek intésére,
azaz a kielégítő védekezésre való rábírására szolgálnak.
Hol van a vírus, amikor nincs itt? És honnan jött? Tudjuk a
történetet, hogy egyszer volt, hol nem volt a wuhani piacon egy stand, ahol
denevéreket árusítottak delikatesz ételek készítése céljából. Egy szép napon
egyszercsak az egyik denevér gondolt egyet, és szólt a szervezetében dőzsölő
egyik új koronavírusnak, hogy „figyelj már öcskös! Elég volt a henyélésből.
Pattanj csak szépen, ugorj át valamelyik denevérpecsenyére sóvárgó egyénre,
oszt rendesen fertőzd meg. De gondoskodj róla, hogy mielőtt bekrepál, fertőzze
meg az utódaiddal az egész világot. És csak szaporán, legfeljebb néhány hónapot
adok az egészre! Majd meglátjuk, ki fog itt még denevért zabálni!”
Ez az elképzelés nem új, csak felfrissítése annak, amely az előző
SARS koronavírussal kapcsolatban született. Nézzük, hogyan interpretálja Carl
Zimmer előbb említett művében az akkori történéséket: „A vírus a kínai denevérektől származik. Ezután a vírusok
egy fajtája elkezdett terjedni egy macskaszerű emlősnél, a cibetnél. A
cibetek látványa megszokott a kínai
piacokon, és valószínű, hogy róluk terjedt át az emberekre.. A vírus ezután
kifejlesztette az emberről emberre történő ugrás képességét. A SARS nagyon
fiatal vírus volt, amikor a tudósok felfedezték, és a felfedezés gyorsasága
segített abban, hogy csak viszonylag kis járványokat okozott. A tudósok képesek
voltak azonosítani és karanténba helyezni a megbetegedett embereket és
betiltották a cibetmacska értékesítését a piacokon. Bár a SARS vírusnak
sikerült elterjednie a világ nagy részén, csak körülbelül nyolc ezer esetet és
kilencszáz halált okozott, mielőtt eltűnt.”
Eltűnt. De hová tűnt? Csak
gyakorlatozott egy kicsit, aztán elvonult a stratégiát tovább csiszolgatni?
A vírusok útját a kezdőponttól az
egész világ megfertőzéséig egyébként nem szokták ilyen egyértelmű gráfként
elképzelni, sőt a korábbi megfigyelések és leírások szerint a közönséges
influenzajárványok (common cold) egyszerre szokták felütni a fejüket a világ
számos pontján. Éppen ezért eddig még nem nagyon került napirendre, hogy a
találkozási pontok nyomon követésével (contact tracing) írják le az útját. Az
azonban könnyen elképzelhető, hogy a vírus akkor is benne van az emberben,
amikor nem aktív, azaz nem terjed, azaz nem fertőz. Bizonyos körülmények között
azonban aktíválódik. Mik ezek a körülmények? Ezt kellene megérteni.
Az uralkodó álláspont egyébként
az, hogy minden vírus vándorlási pályája visszavezethető a madarakra, főleg a
vándormadarakra, hiszen ők tesznek meg hatalmas távolságokat és ezáltal képesek
a gyors terjesztésre, mondhatnánk azt is, hogy nagyon jó a logisztikájuk.
Valamilyen okból a koronavírusnak inkább a denevér jött be, végülis az is tud
repülni.
Olvassuk tovább Carl Zimmer
sorait: „Arra számíthatunk, hogy egyre
több vírus jut be a fajunkba, és
valószínűleg gyorsuló ütemben fognak megjelenni. A világ távoli részein élő
állatok millió évekig hordozták az egzotikus vírusokat, és az emberek ezen idő
alatt kevés érintkezésbe kerültek velük. Mostanában azonban egyre mélyebbre
hatolnak be ezekbe a távoli vidékekbe,
hogy fát nyerjenek, bányákat nyissanak és új gazdaságokat alapítsanak. És a
folyamat során új vírusokkal érintkeztek. Például a Nipah vírus veszélyes agyi
gyulladást okoz áldozatainak Délkelet-Ázsiában. Ez egy vírus, amely általában a
denevérekben él, amelyek valaha a
dzsungelekben, távol az emberektől húzódtak meg. Most a denevéreknek - és a
vírusoknak - nincs már dzsungelük, ahol élhetnének.”
Ez a megállapítás bizony
egyértelműen bölcsnek minősíthető. Nem azt állítja ugyanis, hogy az állatokban
millió évek óta hordozott vírusok csak arra várnak, hogy átugorjanak az
emberekre, vagy más illetéktelen behatolókra. Nem erre várnak, de megteszik. Ha
megteszik, akkor meg talán az a feladatuk, hogy segítsék az állatokat életterük
megvédésében? Vagy amúgy miért is hordozzák már évmilliók óta a világ távoli
részein élő állatok a vírusokat? Netán a védelmi feladatokon túl létezik
közöttük valamilyen másik szimbiózis is?
A gondolatsor folytatása engem kissé
lelombozott, de lehet, hogy másokat sem derít fel. Nézzük, hová lyukad ki
Zimmer. „Nem tudjuk, melyik vírus okozza a következő nagy járványt, részben azért,
mert nem ismerjük nagyon jól a vírusok világát. A GVFI tudósai számos új vírust
fedeztek fel az afrikai majmokban. Vadászokon végzett vizsgálataik feltárják
ezeket a vírusokat emberekben is. Szerencsére ezek az új vírusok még nem
terjedhetnek emberről emberre. De ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen figyelmen
kívül hagyhatjuk őket. Éppen ellenkezőleg: ezeket a vírusokat meg kell fékezni,
mielőtt esélyük nyílik a fajunkba való nagy ugrásra.”
Vagyis nem a behatolást, az
erdőirtást, a természet rombolását kell megfékezni, hanem a vírusokat. Tehát az
irtási szenvedély ismét felülkerekedik. Az emberiség úgy tűnik, el sem tudja képzelni,
hogy ne legyen előjoga mindennek a kisajátításhoz, ami csak létezik a Földön.
Az új koronavírus megjelenése pedig nagy esélyt adhatna ennek a megrögzült
gondolatnak a felülvizsgálatára.
Ezzel szemben a történelmi
vírusizmus eddigi alakulási folyamatában alig voltak hallhatók olyan hangok,
amelyekkel a zölden gondolkodók bizonygatták volna, hogy lám, ők megmondták már
régen, hogy nem vezet jóra a természet egyensúlyának végzetes megbontása, a
fenntarthatóság lehurrogása, a luxus iránti egyre nagyobb vágyakozás és a
vágyak vadkapitalista módon való kielégítése. Úgy tűnik, az első reakciója
mindenkinek a megszeppenés és a vele együtt járó bénultság.
A tudomány jelenlegi fejlettségi
szintjén azt állítja, hogy majd ő olyan védőoltást fog csinálni, hogy a vírusok
egytől-egyig fehér zászlóval a kezükben le fognak vonulni a hadszintérről. Az
ugyan nem teljesen világos a számomra, hogy ha az emberek majd védőoltást
kapnak, és tegyük fel, hogy védettséget szereznek a vírus ellen, az milyen
módon fogja kiirtani azokat a vírusokat, amelyek valahol az embereken kívül
várakoznak arra, hogy vérszomjukat kiélhessék? Éhen pusztulnak? Vagy belehalnak
a bánatba, hogy vége a gyilkolászásnak? Az a kérdés is felvetődhet, hogy
amennyiben a magát folyamatosan fényező tudomány képes eltüntetni a vírust,
akkor azt mért nem tudja elérni, hogy elő se bújjon?
A VÍRUSSTATISZTIKA
Tegyük fel, hogy tényleg úgy van,
ahogy Carl Zimmer állítja: minden télen negyed és félmillió között ember hal
bele az influenzába. Ez egyfelől eddig nem nagyon rázta meg a világ
közvéleményét, szinte csak mínuszos hírnek számított, másrészt pedig
statisztikai becslésen alapul. Ha a dolog olyan egyszerű lenne, hogy
minden legyengült, sok krónikus betegségtől szenvedő páciensről egyértelműen
meg lehetne mondani, hogy mibe halt bele, akkor létezhetnének pontos számok.
Arról, hogy hányan haltak meg közúti balesetben, nyilvánvalóan léteznek ilyen
egészen pontos adatok, mert ott a dolog teljesen egyértelmű.
Az is egy jól kezelhető adat, ha
mondjuk tudjuk, hogy a spanyolok megérkezése előtt hány indián élt az amerikai
kontinensen, majd pedig megszámoljuk őket a spanyolok által behurcolt járványok
lezajlása után. Ha azt tapasztaljuk, hogy 90 %-kal kevesebben vannak, és ki
tudjuk szűrni azokat, akiket a hódítók meggyilkoltak, akik öngyilkosok lettek
és akik már korábban szerzett krónikus betegségükbe haltak bele, akkor jó képet
kaphatunk arról, hogy mennyire veszélyes a járvány.
Ezzel szemben a most éppen még
folyamatban lévő és valószínűleg még sokáig napirenden maradó járvány valódi
veszélyességéről fogalmunk nincs, illetve talán helyesebb lenne inkább valódi
veszélytelenségről beszélni. A közvélemény elé odavetett mindenféle adatok
tökéletesen alkalmatlanok bármiféle következtetés levonására, azaz mégsem: arra
lehet belőlük következtetni, hogy a kibocsátóik minden áron bizonyítani akarnak
valamit, amit különben nem lehet bizonyítani, ezért nyűvik, rágják, csűrik,
csavarják a számokat, hogy végül már senki sem tudja, melyik kupak alatt van a
piros gomb. Különböző országok különböző elveket tartanak szem előtt, ki arra
megy, hogy minél kevesebb megbetegedést és halálesetet mutasson ki és dicsérje
önmagát a hatékony védekezésért, mások esetleg inkább sok megbetegedést és
halált preferálnak, megmutatván, hogy még ekkora, háborúval felérő vész esetén
is képesek a polgárokat megvédeni. Hogy utána ezek a polgárok esetleg
elszegényednek, az elkerülhetetlen, a háború áldozatokkal jár, amiken
mindenkinek osztoznia kell, de emellett inkább örülnie, hogy legalább túlélte.
Vegyük elő ismét a
szerszámosládát, vegyük ki belőle a kalapácsot és a szögeket és újból szögezzük
le a következőket:
-
ha már évtizedek, de
legalábbis évek óta minden influenzajárvány idején szorgalmasan, egyforma
intenzitással és a mostanival megegyező módon nyomon követték volna a járvány
alakulását, akkor lenne mihez mérni az új koronavírus veszélyességét.
-
A „mostanival
megegyező mód” valójában azt jelenti, hogy léteznie kellene világszerte
egységes tesztelési és diagnosztizálási szabványoknak és ezek mentén kellene
kimutatni, hogy valójában hányan betegedtek és haltak meg.
-
a halálozás mértékének
ismeretéhez szükséges lenne, hogy minden országban azonos elv szerint készítsék
el a halotti bizonyítványokat. Nem mindegy, hogy valaki a vírustól halt meg,
vagy volt a szervezetében vírus, amikor meghalt. (Hamburgban Klaus Püschel
professzor, városi tisztifőorvos még áprilisban felboncolt több mint 100
halottat, akit a vírus áldozataként írtak be a halálozási statisztikába és
megállapította, hogy egyikük sem élte volna túl ezt az évet, mert legalább
egyféle másik meglévő betegségébe biztosan belehalt volna, ez arra is
vonatkozik, akinél „nem volt előzménye” a halálesetnek. Volt, legfeljebb nem
járt orvosnál az illető, vagy igen, de nem diagnosztizálták a betegségét, ami
ettől függetlenül benne lappangott)
-
A tesztelésnek
kellene, hogy legyen egységes és reprezentatív szisztémája, vagy pedig
mindenkit a világon tesztelni kellene, hogy világos legyen, valójában hány
vírushordozóhoz (gazdához) viszonyítjuk a megbetegedések és halálok számát.
Illetve nemcsak kellene, hogy legyen, hanem már évek, évtizedek óta is kellett
volna, hogy legyen, így lehetne az egyes járványokat egymással összehasonlítani
és veszélyességi kategóriába sorolni. Sejtelmem sincs, hogy manapság milyen
módon jön létre egy teszt, de két esetet tudok elképzelni. Az egyik viccesnek
tűnik, de belefér a lehetségesek halmazába. Vagyis leszólnak fentről, hogy
„gyerekek, csináljatok már egy csomó tesztet, legyen pár tucat új fertőzés,
nagyon lazul már a fegyelem”. Egy olyan járvány esetén, ahol különben alig
lehet megkülönböztetni a fertőzötteket a nem fertőzöttektől, a tesztek számának
a növekedése megnöveli a kimutatott fertőzöttek számát. A másik lehetőség, hogy
az emberek félelmükben minden köhintés miatt teszteltetik magukat és így jönnek
létre a pozitív eredmények. Jegyezzük meg, hogy minden felsorolt lehetőség
esetén elengedhetetlen, hogy legyen világszerte egységes és megbízható
tesztelési módszer. Jelenleg tudomásom szerint egyik sincs, sem egységes, sem
megbízható.
-
Ha mindezen fent
felsoroltak nem állnak fenn és egyelőre nem is valósíthatók meg, akkor meg
kellene várni, hogy az országok és a világ népességének számában és
összetételében milyen változásokat indukál a már lecsengett járvány. Megállt-e
a népesség növekedése, vagy netán csökkenésbe fordult? Többen haltak-e meg
Svédországban, mint más országokban? Van-e országonként vagy világszerte
valamilyen látványos változás a korcsoportonkénti vagy az összesített
halálozási statisztikában? Egyszóval a demográfiai adatok útba igazíthatnak a
járvány veszélyességének (utólagos) meghatározásához, mivel minden országban
meglehetősen hajszálpontosan nyilvántartják, hogy ki halt meg és ki született,
így mindenhol ismeretesek a demográfiai trendek.
Mindezek hiányában nincs megfelelő
viszonyítási alapunk, így pedig nehéz értelmezni a közzétett adatokat. Ezen
túlmenően élhetünk a gyanúperrel, hogy bármely illetékes azt mond amit akar;
csúnyán kifejezve, fennáll a lehetősége annak, hogy az adatokat manipulálni
lehet, a kutya sem tudja ellenőrizni, hogy igazak vagy sem. Ha a televíziós
híradásokban a halálozási adatok ismertetéséhez frissen kiásott sírok képét
vágják be, rögtön nyomasztónak és félelmetesnek tűnik az egész – mellesleg
persze az is, de korántsem biztos, hogy a vírus miatt. Egy magyar
kormányszóvivő írta május 25-én: „a gyógyultak száma nagyobb, mint az aktív
fertőzötteké. 1655 gyógyult, 1576 fertőzött.” Ez jól hangzik, de mit kezdjünk
vele? Mennyi? Harminc. Mi harminc? Mi mennyi?
Mielőtt az a vád érhetne, hogy nem
sajnálom vagy gyászolom eléggé azokat az embereket, akiket a „vírus kiszemelt
magának” szeretném tisztázni, hogy ez egyáltalán nem így van. Minden ember, aki
elhagyja ezt a szép világot, érdemes arra, hogy megsirassuk, mert „nem élt
belőle több és most sem él, s mint a fán se nő egyforma két levél, a nagy időn
se lesz hozzá hasonló” (Kosztolányi Dezső). Régóta foglalkoztat az, hogy milyen
módon lehet/kell/érdemes az életet élni, hogy örömteli legyen, néhány éve pedig
hivatásszerűen is azzal foglalkozom, hogy ebben segítsek azoknak, akik már
közelednek a búcsúzáshoz. Minden nap fontos, amely örömöt hoz, mindegy, hogy
mennyire van közel a vég. Az azonban, hogy az utóbbi időben az elaggott,
legyengült, többféle halálos betegségtől szenvedő – legtöbbször idős – emberek
halálát úgy állítják be, mintha az valamilyen, az egyiptomi csapásokhoz mérhető
katasztrófa következménye lenne, kifejezetten felháborít. Lehet, hogy vírus
nélkül ezek az emberek tovább éltek volna; lehet, hogy egy héttel, vagy egy
hónappal, vagy kettővel, de éppúgy lehet, hogy semennyivel. Ezt legfeljebb a
demográfiai változásokat leíró statisztika tudja majd bizonyos távolságból
megmutatni. Most vegyünk ki a ládából egészen nagy szögeket és ezek
segítségével rögzítsük, hogy az embereket elsősorban nem a vírustól, hanem a
ráktól, a cukorbetegségtől, a kardiovaszkuláris betegségektől, az allergiától,
a szuperrezisztens baktériumoktól és a többi elterjedt és még tovább terjedő
betegségtől kellene megvédeni. Vagyis kellett volna már régen. A vírusteszt nem
segít rajtuk és a hozzátartozókon sem.
HOGYAN LETT A VÍRUSBÓL
KORSZAKHATÁR?
Kezdjük azzal, hogy nem tudom a
fenti kérdésre a választ, csupán egy reszketeg feltételezéssel szeretnék az
alábbiakban élni. A címben a nyomaték inkább azon van, hogy korszakhatárt képez
az új koronavírus megjelenése, mert valószínűleg nagyon jelentős változásokat
indukál a világban – és ezek korántsem biztos, hogy rosszak vagy hátrányosak.
Amint említettem, nem sok
jelentőséget tulajdonítok a sokszor erős és hihető érvekkel alátámasztott
összeesküvés-elméleteknek sem, inkább afféle természetes folyamatnak tartom,
ami történt és történik. A hegyomlásnak is megvan a fizikailag jól leírható
oka, illetve a folyamata, amely történik, zajlik, halmozódik valahol a hegy
belsejében, míg egyszerre csak elér egy olyan konstellációt, hogy képes
megtörténni. Amerikai tudósok modellezték egyszer a dolgot, homokszemek és
miniatűr szállítószalagok segítségével. Ha egyesével, azonos ütemben
rakosgatjuk a homokszemeket a bizonyos szögben emelkedő szalagra, azok szépen
lehullanak felül és kúp formájú rakásba rendeződnek. A szép szabályos forma
azonban nem növekszik a végtelenségig: Előbb vagy utóbb megbomlik a rend és egy
lavina indul el. Néha ez az esemény már egészen korán, picike kúp esetén
bekövetkezik, máskor meg magasra nő a rakás, mire megtörténik az omlás. Senki
sem tudja előre, hogy mire lehet számítani egy új kísérlet elkezdésekor.
Nyilván hatalmas kapacitással ki lehetne számítani, vagy jó közelítéssel
prognosztizálni, mert a homokszemek alakja, fekvése a szalagon, a légmozgások,
a szeizmikus események, és még ki tudja mi van hatással az eredményre. Ez a
számítás azonban valószínűleg nem áll messze a lehetetlentől.
Most tehát elérkeztünk egy ilyen
lavinához. Csupán nagyon durva közelítéssel próbálom leírni, hogy mi
történhetett.
Amint már említettem, a tudományos
világ már régóta tele volt várakozással, mert az új kutatási eredmények alapján
feltételezte, hogy közeledik egy pandémia. A tudósok úgy álltak, mint a légy
által felidegesített ember, aki kezében a légycsapóval és kidülledő szemekkel
figyeli, mikor szál le valahová a légy. Ez az ember azonnal lecsap, ha legyet
lát, nem vizsgálja, hogy az adott légynek valóban felróható-e az idegesítés,
vagy egy másik volt a tettes. A lényeg a feszültség levezetése.
A leütés Kínában történt, ahol a
vírusos eseményeknek már számos előzménye volt amúgy is. Az új koronavírusra
muszáj is volt lecsapni, mert akár természetes úton (ld. denevérek) akár
mesterségesen (ld. wuhani víruskutató intézet) került a világba, nem lehetett
tudni, hogy mit fog okozni. Kínában teljesen professzionálisan kezelték a
dolgot, látszott, hogy fel vannak készülve – nem feltétlenül a vírusra, hanem
általában a rendkívüli eseményekre. Gyorsan le is zajlott az egész, a lehető
legmagasabb fokozatú média-kíséret mellett, üres utcák, üresen álló
szükségkórházak, a városban rekedt külföldiek kimenekítésének, stb.
mutogatásával. Közben Wuhanban születtek és haltak az emberek, továbbá
statisztikát is készítettek, ami elkerülhetetlen. Az ki van zárva, hogy ekkora
felhajtás csak sok hűhó legyen a semmiért, ezért adatokat tettek közzé. Aki
ezeket nem hiszi el, az járjon utána, hogy megnyugodjon, aki elhiszi, az is
megnyugodhat, mert semmi rettenetes nem volt bennük, éppen csak a tálalás módja
sugallta, hogy rendkívüliek.
A tömegkommunikációs eszközök
szenzációra vadászó figyelme hatalmas volt már Kínában is, de
megsokszorozódott, amikor az első fertőzések Európában is megjelentek. Ettől
kezdve olyan pozitív visszacsatolási spirál indult be, amit azóta sem lehetett
leállítani. Az ismeretlen vírustól mindenki rettegett. A média már akkor sem
állhatott volna le a rettegés további gerjesztésével, ha akart, vagy képes lett
volna, hiszen saját maga fűtötte fel a kazánt. Hasonlít a helyzet a bűvészinas
történetéhez, aki táncra tudta perdíteni a söprűt, de a leállításhoz való
varázsszót elfelejtette, így aztán fékevesztett vitustánc lett az egészből,
ahol sem az inas, sem a söprű nem volt képes kontrollálni az eseményeket.
A politikusok először álmosan,
majd hüledezve néztek, míg csakhamar meghallották a nép hangját, amely panaszos
és szemrehányó volt. Tenni kellett tehát valamit, mégpedig sürgősen,
határozottan és a szélsőségektől sem visszariadva. A mozgósítás elindult, látványos
sóműsor formájában, szkafanderes orvosokkal, hullaházak, koporsók
mutogatásával, felhívásokkal a kézmosás és a távolságtartás (social distance)
betartására. Ez mind bele is fér, hiszen tényleg nem lehetett biztosat tudni a
vírus valódi veszélyességéről. Legyünk óvatosak, várjunk ki – ez is lehetett
volna a propaganda középpontjába állítva. Azonban nem ez volt, hanem helyette
mint egy robbanás, elkezdődött a háborús terminológia bevetése, az „ellenség”
erejének és aljasságának a felnagyítása – nem egy országban, hanem csaknem az
összesben. Néhány kivétel azért talán volt. Az addig mértékadó, hitelesnek
ismert újságok hirtelen elkezdtek az ötvenes évek szocialista-realista
korszakának stílusában cikkezni, korábban nem túl jelentős cselekedetek hőstetté
magasztosultak, a nép szorgos és engedelmes lányai és fiai lépten-nyomon
hűségükről, lojalitásukról és kitartásukról tettek tanúbizonyságot, nem
lázadtak fel az ellen, hogy nem lehet már soppingolni se menni. A nép élén álló
vezetők (vezérek) ellenben szerénységükkel, a dicsfénynek a népre való
irányításával mutatták meg hősiességüket. Még ez az egész sem lenne éppenséggel
nagy baj, az ijedtség idején egy darabig nem a józan ész irányítja a
cselekvést. Nyomasztóvá csak akkor vált a helyzet, amikor a főáramú média sodró
erejű áradata elsöpört minden rebegést, amely fékezni akarta a félelem további
felkorbácsolását. Ezek a halk megszólalások igen gyakran nagytudású
szakértőktől jöttek, nem bunkó stílusú fészbúkos bejegyzésekre utalok, bár
biztos voltak ilyenek is, de ezekkel nem érdemes foglalkozni. Az esélyük annyi
volt, mint a szellentésnek a mennydörgéssel szemben. Azonnali lehurrogás.
Felelőtlennek, könnyelműnek, rosszindulatúnak, rémhírterjesztőnek, árulónak
való minősítés. A lista még folytatható.
Ha a tárgy (nem a vita tárgya,
mert vita nem alakulhatott ki azonnali lehurrogási körülmények között) az lett
volna, hogy kell-e villámhárítót építeni a házakra, és valamilyen izgága népség
elkezdett volna ez ellen tiltakozni, akkor nem lehet kifogásunk a vita
mellőzése ellen. A villámról ugyanis elég régóta tudjuk, hogy veszélyes és az
sem kezdhető ki józan ésszel, hogy az általa okozott károk ellen olcsó és
hatékony védelmet jelent a villámhárítók felszerelése. Ezzel azonban korántsem
redukálódott nullára annak az esélye, hogy a villámcsapás emberek halálát
okozza. Ez meg is történik, bár nem túl gyakran. Olyankor is többnyire
felvethető az áldozat saját felelőssége, hogy mondjuk mért nem maradt otthon a
viharban, de még ha ezeket az eseteket kizárjuk, akkor is maradnak olyanok,
amelyek szerencsétlenségnek minősíthetők. Mégsem sétálunk az erdőben
fémkapszulába csomagolva, ami talán az egyetlen biztos módja lenne a
villámcsapástól elszenvedett halál elkerülésének. Ez ugyanis olyan mértékű
tönkretétele lenne a normális életnek, amire bárki azt mondaná, hogy akkor
inkább a halál. Az új koronavírusról azonban azonban még korántsem
bizonyosodott be, hogy a veszélyessége okán sokszoros túlbiztosítással kellene
ellene védekezni, sőt az idő múltával éppen a nagyon korlátozott
veszélyességéről győződhet meg az, aki nyitott szemmel és elmével járkál a
világban. Erre szükséges és helyes volt az intenzív védekezést rászervezni, de
még mindig, és ki tudja meddig fenntartani – ennek az értelme erősen kétségbe
vonható. Miközben folyton mindenki azt sóhajtozza, hogy milyen jó lenne már
visszatérni a „normalitáshoz”. Olyannyira jó lenne, hogy a vírus miatt nem is
igazán kellett volna megválni tőle.
Igen, de vajon normális volt az a
világ, amiben a vírus előtt éltünk? Vagy csak egy megszokott világ volt, amit
visszasírunk, akár normális volt akár nem? Meddig lett volna fenntartható úgy,
ahogy volt? Mennyi időn belül kellett volna megváltoztatni, hogy fenntartható,
mégpedig kellemes, élhető szinten fenntartható legyen? Ki állhatna, vagy
állhatott volna a világ élére, hogy ezeket a változásokat levezényelje? Ezek
persze szónoki kérdések, amelyekre értelmes választ adni aligha lehet, inkább
elgondolkodni lehet rajtuk.
Minden esetre, ha egy átlagos ma élő ember
előre tekint a jövőjére, akkor be kell látnia a koronavírus eddigi tevékenysége
alapján, hogy sokszoros esélye van arra, hogy majdan rákban, infarktusban, a
cukorbetegség szövődményeiben, netán közlekedési balesetben vagy kórházban
szerzett fertőzésben fog meghalni, mint a koronavírus miatt. Ne hagyjuk ki a
„közönséges” influenzát sem, amelyről már tudjuk, hogy szép csendesen minden
évben több százezer embert veszejt el. Ne feledjük el, hogy aki már amúgy is az
adott országra jellemző átlagéletkor felé közelít, vagy túl is haladta azt,
annak máris erőteljesen megnövekedett az esélye arra, hogy valamibe bele fog
halni. Ezúton is kívánom, hogy legyen ez
a kor legalább 120 év. Jelenleg Magyarországon a férfiaknál 73, nőknél 79 év a
születéskor várható élettartam.
A média fentebb vázolt működését
számtalan idézettel lehetne alátámasztani, de ez akkora munka volna, hogy egy
egész könyvre való terjedelmű írás jönne ki belőle. Ez nem fér bele a jelenlegi
keretekbe, ezért inkább kihagyom.
Szó sincs eközben arról, hogy
szemrehányást akarnék tenni bármelyik médiumnak, vagy a média egészének. Az
újságírók azt tették, ami a dolguk, a politikusok úgyszintén. A nép is azt
tette. Végsősoron a három szereplő: a média a politika és a nép folyamatos
egymásra való oda- és visszahatása alakította a helyzetet, és alakítja még
mindig. Mintha a nép már belefásult volna a hétköznapi unalomba és mintha
szeretné is, hogy nem videójátékokban kell a kalandvágyát kiélnie. Mintha a
politikusok megkönnyebbültek volna, hogy most minden problémájuk mellékessé válik,
a felelősségük áthárul, a vírus mindent
a hátára vesz. Mintha a koronavírus azért jött volna, hogy átrendezze a
világot.
Eközben Kínában a telefonos
nyomkövető rendszert minden különösebb ellenkezés és a nyugati világ kritikája
nélkül be lehetett vezetni. Sajtótudósítások szerint a rendszer nem működik
jól, ami a vírusokra kihegyezett riasztásokat illeti, ellenben remekül
funkcionál, amikor olyasvalakinek kell piros jelzést adni, akit politikai
okokból éppen ki akarnak vonni a forgalomból. De lehet, hogy ez is volt az
elsődleges cél. Nyugat-Európában is napirenden lévő téma a telefonos contact
tracing, egyelőre szigorúan önkéntes alapon működik a rendszer és pocsékul. Ha
majd egyszer jól működik, könnyen lehet, hogy a népakarat ki fogja
kényszeríteni a kötelezővé tételét.
MI IS AZ A VÍRUSIZMUS?
Ha minden végítéletre,
összeesküvésre, stb. alapozott elmélet kizárásával feltételezzük, hogy a vírus
valamilyen küldetéssel jött a világba, akkor jól láthatjuk, hogy ez a küldetés
egyáltalán nem irányul az emberiség kiirtására, mivel ha így lenne, akkor az
már maszkok és social distance-ok ellenére már réges-régen nagyon előrehaladott
állapotban lenne. Azt is láthattuk, hogy a vírusok stratégia alapján való
működésének feltételezése, mögéképzelése nem idegen a tudomány főáramától, de
nem is lehet az, mert a mikroorganizmusok életében és más lényekkel, így az
emberrel alkotott közösségében (ld. holobiont) a legmesszebb menően
felfedezhető a szervezettség.
A vírus maga önmagában nem okozott
jelentős fájdalmat az emberiségnek, sőt megkockáztatom annak kijelentését, hogy
csaknem ugyanolyan eséllyel maradhatott volna észrevétlen, mint amilyen
eséllyel világrendítő tényezővé vált. Én például már sokszor elgondolkodtam
azon, hogy találkoztam-e már vajon a vírussal, azaz megfertőződtem-e tőle?
Hiszen a tünetek a legtöbb embernél nagyon enyhék – nekem eszembe se jutna
néhány köhintés meg fejfájás miatt orvoshoz rohanni, vagy tesztet csináltatni.
Egyáltalán, hogy válnak ismertté esetek, olyan embereknél, akik nincsenek már
amúgy is orvosi kezelés alatt, vagy valamilyen bentlakásos idősek otthonában?
Sokszor érdeklődtem ismeretségi körömben, hogy ők hogy vannak vele, mindenki
hasonlóan gondolja és senki sem hallott
olyan esetről, amely mint derült égből a villámcsapás sújtott volna le. Pedig
az új koronavírus állítólag nagyon virulens, azaz gyorsan és könnyen terjed,
ellentétben más ismert vírusokkal, amelyek nehezebben fertőznek, de akkor aztán
alaposan. Ezeknek még szerencsére nem jutott eszébe, hogy világjárvánnyal
büntessék az emberiséget.
Ha már itt tartunk, egyáltalán nem
vagyok biztos abban, hogy az új koronavírus büntetés vagy természeti csapás
lenne. Lehet, hogy csupán egy eszköz, amely lehetővé tesz valamit. Mint egy
gomb, amelynek megnyomásával hatalmas gépezet indul el, vagy egy katalizátor,
amely nélkül bizonyos kémiai folyamatok nem mennek végbe.
A vírusizmus alatt ezt a
katalizált állapotot értem a világban. Miközben a vírus jelen van – akár
fizikai valójában, akár a szünet nélküli, sulykolás, mantrázás jellegű
beszédtémaként, valójában csak egy sejtelmesen lebegő fátyol. A valódi történés
nem ez a sejtelmes lebegés, hanem az, ami mögötte van.
Mivel a fátyol nem betonfal és
sejtelmesen átlátható, lehetnek elképzeléseink arról, hogy mi történik mögötte.
Változások történnek, amelyek miatt bizonyos dolgokról le kell majd szoknunk,
másokat pedig tudomásul kell vennünk.
Korántsem biztos, hogy tragédia
történik, a világ további szétfeslése, noha egyelőre a történelmi előzmények
miatt nagy fölénnyel a pesszimizmus az uralkodó irányzat. Talán majd
megmutatkoznak annak a jelei is hamarosan, hogy az optimizmus valamit lefarag a
hátrányából. Talán ez lesz az első olyan eset, hogy nem kell a gyűlölet véres
tengerén átevickélni, mint a világháborúkban lenni szokott, hogy naposabb
partra jussunk. Ez azonban megérzés, remény, nem biztos tudás.
A vírusizmus lényegét pontosan
leírja H. G. Wells egyik rövid elbeszélése, amelyet nem idézek ehelyütt, hanem
inkább teljes terjedelmében mellékelem. A kedves olvasó így talán valóban
kellemes érzésekkel telítődve fejezheti be az olvasást – noha aligha mentesül a
kétségektől, az eufóriáig nem fog eljutni.
A SZERELEM GYÖNGYE
A legragyogóbb gyémántnál is
ékesebb a gyöngy, állítják a moralisták, mert egy élőlény szenvedése teremti.
Én erről mit sem mondhatok, mert semmi elragadtatást nem érzek a gyöngyök
iránt. Felhős fényük egyáltalán nem lelkesít. Ugyanígy nem tudom eldönteni azt
az évezredes vitát sem, hogy a Szerelem Gyöngyének históriája tulajdonképpen
micsoda: a legkegyetlenebb történet, vagy pedig a szépség halhatatlanságának
bájos legendája? A középkori perzsa irodalom tanulmányozói a történetet és a
vitát egyaránt ismerik. A történet rövid, ám a korszak irodalmának tekintélyes
részét a hozzáfűzött magyarázatok adják. Sokan úgy vélték, hogy költői játék
csupán, mások példázatot láttak benne, mely ezt is, azt is jelentheti. A
teológusok szokásos terjengősségükkel azt bizonygatták, hogy a test
feltámadását példázza. Esztétikai írásokban is gyakran idézték példaként a
történetet. De sokan voltak, akik úgy vélték, hogy egy megtörtént eset leírása
csupán, egyszerű és nyers valóság. A történet színhelye Észak-India. Magasztos
szerelmi történetekben ez az ország a leggazdagabb a világon. Napfényes tájak,
tavak és burjánzó erdők, dombok és termékeny völgyek vidéke. Távolabb pedig
nagy hegyek, megközelíthetetlen, s örök hóval borított csúcsok, ormok és
hegygerincek törnek az égre. Itt élt egy ifjú herceg, az összes tartományok
ura, és egy gyönyörűséges, pompázó szépségű lányra talált. A herceg trónjára
emelte, és hódoló szívébe zárta. Ilyen édes és gyönyörűséges, különös és
reménykedő, csodálatosan nemes szerelemről talán még nem is álmodott senki. Így
éltek több mint egy évig. És akkor egy ligetben egy mérges fullánk kioltotta a
leány életét. Igen, meghalt. A herceget pedig sújtotta a fájdalom. Némán és
mozdulatlanul szenvedett. Attól féltek, hogy megöli magát, pedig fia vagy
testvére sem volt, aki követhette volna a trónon. Két napon, két éjszakán át
étlen-szomjan, arcra borulva feküdt a pamlag előtt, melyen a kedves kihűlt
teste pihent. Aztán felemelkedett, evett, és olyan nyugodtan járt-kelt, mint
aki elszánta magát valamire. És kiadta a parancsot: kedvese testét tegyék
ezüsttel ötvözött ólomkoporsóba, ezt finom, illatos fákból faragott, arannyal
kivert koporsó borítsa, mindkettőt pedig drágakövekkel kirakott
alabástromszarkofágba helyezzék. És amíg mindez elkészült, idejét a tavaknál, a
kerti lakokban, ligetekben töltötte, s a kedves emlékén tűnődve, sorra járta a
palota termeit, ahol annyi időt töltöttek együtt. Ruháját nem szaggatta meg,
hamuval és vezeklő-csuhával sem csúfította el magát, ahogy a szokások előírták,
mert nagy szerelméhez méltatlannak érezte az ilyen szertelenségeket. Végül ismét
megjelent tanácsosai között, s elhatározását kihirdette a nép előtt.
Kijelentette, hogy soha többé nem fog asszonyt érinteni, hiszen még gondolni
sem tud rájuk. Egy alkalmas ifjút keres majd, akit örököséül fogad, és akit
eljövendő hivatása szellemében fog felnevelni. Ő addig is kötelességszerűen
elvégzi uralkodói teendőit, de ezeken kívül minden erejét, hatalmát és
gazdagságát arra áldozza, hogy egyetlen, drága, elvesztett szerelmének méltó
emléket állítson. Kecses, tökéletes szépségű épületet, mely minden eddigi és
valaha készülő építményt túl fog szárnyalni. A világ csodája lesz az idők
végezetéig, az emberek csodálni fogják és beszélnek róla, a földkerekség minden
tájáról ide zarándokolnak majd, mert leküzdhetetlen vágy űzi őket, hogy lássák
a csodát. Idézni fogják királynéjának hírét és emlékezetét. Az épület neve
pedig a Szerelem Gyöngye lesz - mondta a herceg. Tanácsosai és a nép
beleegyeztek a tervbe, és a herceg munkához kezdett. Évek teltek, és a herceg
minden idejét a Szerelem Gyöngyének építésére szentelte, hogy minél ékesebb
legyen. Terméskőbe hatalmas alapot vájtak, ahonnét a világ völgyén túl
látszottak a roppant hegység havas vadonjai. Alatta falvak és dombok, kanyargó
folyók, és messze-messze három nagy város. Itt, egy különös és mesteri épület
mélyén helyezték el az alabástrom szarkofágot. Körülötte ritka és értékes
kövekből oszlopok, faragott és kivert falak emelkedtek. Olyan volt az egész,
mint egy ritka szép ékszer, a kőműves mesterség csúcsíves tornyokkal és
kupolákkal díszített roppant ékszerdoboza. A Szerelem Gyöngyének terve
eredetileg nem volt ilyen merész és finom, először sokkal kisebb, jobban
kidolgozott és tömörebb épületet akartak emelni. Áttört falak és rózsásan
árnyalt oszlopok gyöngéd csoportja mélyén feküdt a szarkofág, mint egy virágok
közt álmodó gyermek. Az első kupolát ezüsttel összedolgozott zöld csempével
fedték, de később eltávolították róla, mert szűkösnek látszott, s nem
elégítette ki a herceg képzeletének merész szárnyalását. Ekkor nem az a bájos
ifjú volt már, aki a királyi lánykát szerette. A komoly, céltudatos férfi már
csak a Szerelem Gyöngyének építésével törődött. Fáradozásának minden egyes
esztendejében többet és többet tudott meg a falak, ívek és pillérek
tulajdonságairól. Már túlságosan nagy hatalma volt az anyag fölött, vagy
százféle követ, árnyalati hatásokat ismert meg, mindezt kezdetben el sem tudta
volna képzelni. Színérzéke kifinomult és lehiggadt, nem szerette már az
aranyívek zománcos ragyogását, a díszes fóliánsokhoz hasonló pompát, mely
valamikor annyira tetszett neki. Inkább az egek kékjét és a messzeségek finom
árnyalatait kereste: rejtélyes homályt, a derengő bíbor hirtelen áradását és a
tér nagyszerűségét. A faragások, festmények és berakott díszítések, az
aprólékosan kidolgozott részletek fárasztották már. Csinos csecsebecsék -
mondta ezekre a régebbi díszekre, és jelentéktelenebb épületrészeken helyezte
el őket, ahol nem zavarták legfontosabb terveit. Művészete egyre
tökéletesedett. A nép megilletődötten és csodálattal látta, miként nő a Szerelem
Gyöngye a nagyszerűség emberfeletti méreteire. Tulajdonképpen maguk sem tudták,
mire számítanak, de minden várakozásukat felülmúlta ez a fenséges alkotás. - A
szerelem csodákat művel suttogták, s a világ asszonyai, ha volt is kedvesük, a
herceget szerették hűséges rajongásáért. Az épületet középen hosszú árkádsor
szelte át, s a herceget a kilátó-csarnok egyre többet foglalkoztatta. A belső
bejárattól áttekinthetett a roppant oszlopcsarnokon, s a központi térségen át,
melyről a rózsás árnyalatú pillérek azóta már régen eltűntek, a koporsót őrző
pavilon tetejére. Egy csodálatosan elhelyezett nyílásból pedig kétszáz
mérföldnyire a nagy hegyek hóborította vadonjait, a hegyek királyát láthatta.
Ívek, pillérek, oromzatok és erkélyek lebegtek-szárnyaltak mindenfelé, mégsem
hivalkodón, hanem szerényen, mint az Isten jelenlétében árnyékba húzódó
arkangyalok. Mikor az emberek ezt a szigorú szépséget meglátták, először
lelkesedtek, aztán dideregtek, és szívük elszorult. A herceg gyakran járt ide,
és megindultan nézte a kilátást, de még most sem volt elégedett. Érezte, hogy a
Szerelem Gyöngyét még nem fejezte be, s addig nem teljesítette feladatát. Hol
itt, hol amott változtatott valamit, vagy visszahelyezte, amit már lebontott.
Egy szép napon pedig kijelentette, hogy a szarkofág sokkal tisztábban és
egyszerűbben érvényesülne pavilon nélkül. És hosszú szemlélődés után lebontatta
a pavilont. A következő napokon ismét megjelent és nem szólt semmit. Azután két
napig távolmaradt. Majd egy építésszel, két mesteremberrel és maroknyi
kísérettel ismét megjelent. Kis, néma csoportban álltak ott, s művük tündöklő
nagyszerűségét szemlélték. Tökéletességén nem látszott, milyen verejtékes
munkával készült. Mintha munkájuk gyümölcsét Isten, a csodálatos természet
teremtője is magáénak tekintette volna. De valami megzavarta a teljes
harmóniát: a szarkofág aránytalan méretei. A koporsót sohasem bővítették, de
hát miért is építették volna nagyobbra? Most bántotta a szemet, zavarta a
vonalak szabad áramlását. Pedig ebben a szarkofágban helyezték el az ólom- és
ezüstkoporsót, s bennük a királynét, a halhatatlan kedvest, akiért mindez a
szépség létrejött. Ámde most a koporsó elenyésző kis téglaként sötétlett
csupán, s elütött a Szerelem Gyöngyének lenyűgöző látványától. Mintha az ég
kristálytükrébe valami apró ládikát pottyantottak volna. A herceg sokáig
töprengett, de senki sem sejtette, mit forgat fejében. Végül megszólalt. S
intett. - Ezt pedig vigyétek innét! - parancsolta.
Fordította Görgey Gábor
UTÓSZÓ
A mindent eldöntő kérdés, hogy a
vírus által katalizáltan valóban tágas, fényes palota épül-e, vagy valamilyen
szűk tömlöc. A vírusizmus elvezet egy szabad, fenntartható világba, vagy
elrabolja a szabadságunkat – utána azt a boldogságot éljük meg, mint a
legelésző nyáj. Aztán egyszer elterelnek a vágóhídra.
IRODALOMJEGYZÉK
Michael T. Osterholm – Mark
Olshaler: Deadliest Enemy. Our War Against Killer Germs. Little, Brown &
Co. 2017
Laura Spinney: 1918. Die Welt in
Fieber. Wie die Spanische Grippe die Welt veränderte. Hanser Verlag 2018
Prof. Dr. Markus Egert – Frank
Tadeusz: Ein Keim kommte selten allein. Ullstein Buchverlage 2018
Bernhard Kegel: Die Herrscher der
Welt. Wie Mikroben unser Leben bestimmen. Dumont Verlag 2015
Yuval Noah Harari: Homo Deus. Eine
Geschichte von Morgen. C. H. Beck 2019
Marilyn J. Rossinck: Viren!
Helfer, Feinde, Lebenskünstler in 101 Portraits. Springer 2016
Carl Zimmer: A Planet of Viruses. The
University of Chicago Press 2011
Robert B. Marks: Die Ursprüngen
der modernen Welt. Eine globale Weltgeschichte. Konrad Theiss Verlag 2006
Jonathan Safran Foer: Állatok a
tányéromon. Bioenergetic Kft. 2012
Rüdiger Dahlke: Peacefood. Gräfe
und Unzer Verlag 2014