Jostein Gaarder novellája
Némi magyarázat, de inkább magyarázkodás szükséges az elejére.
Jostein Gaardert legfőképpen a Sophie világa révén ismerjük, de számos más munkája is megjelent magyarul. Az a novellagyűjtemény, amely első opusza, és amelyből ez a rövid írás is származik, történetesen nem. Az eredeti címe Diagnosen, németül pedig több kiadása is létezik, Der seltene Vogel cimmel. Ez a fordítás a DTV (Deutscher Taschenbuch Verlag) 1997-es kiadása alapján készült.
A magyarázkodás egyrészt ezért kell: nem jó dolog nem az eredeti nyelvből fordítani, hiszen egy fordítás is torzítja az eredeti jelentést, kettő pedig méginkább. De norvégul nem tudok, és így kénytelenek vagyunk abban reménykedni, hogy a lényeg így is elég élesen megmaradt. Értelmezni persze sokféleképpen lehet ezt az írást, de ez a helyzet bizonyára nem azért állt elő, mert a láncfordítás elhomályosította volna a dolgokat.
A norvégról németre fordítást Gabriele Haefs készítette.
A másik magyarázkodásra kényszerítő ok az, hogy mit keres ez az írás itt, egy olyan gyűjteményben, amely főként a közgazdaság mellékfolyóit igyekszik feltérképezni. Hát azt, hogy Gaarder írása nagyszerű látomás. Ezt azért tudhatjuk, mert a nyolcvanas évek közepén íródott. Azt láthatjuk, hogy a szerző biztos kézzel húzta meg azt a vonalat, ami a múltból az akkori jelenen át a jövőbe vezet. Eddig nagyjából bejött minden, legfeljebb akkor még nem internetről, hanem adatbázisokról beszéltek, de ez a lényeg szempontjából közömbös. Ha ilyen lesz a folytatás, akár a többi is beigazolódhat. A társadalom többé nem fogyasztói, hanem önfogyasztó társadalom, a saját múltja jelentéktelen szórakoztatóipari attrakcióvá válik. Elgörbül-e vagy megszakad-e ez a vonal, vagy tényleg képes még évszázadokon át előre hatolni?
Kérdések tucatjai fogalmazódnak meg bennem, de biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasóban is. Nagyszerű lenne, ha sokan hozzátennék a maguk nézetét, véleményét, vitapontját.
A magam részéről azt remélem, hogy közös művünket még 200 év múlva is fogják látni – de nem az időszkenneren keresztül. De ezzel is lehet vitatkozni – de csak elolvasás után.
PLERÓMA
1
A radikális áttörés az emberiség történetében 2100 körül történt amikor a kvantumfizika egy sor meghökkentő felfedezést tett.
Már 1900-ban tudták, hogy az atomok nem olyan áthatolhatatlan, picinyke alkotóelemei az anyagnak, mint ahogy Démokritosz képzelte. Felismerték, hogy az atomok még további elemi részecskékre bonthatók.
Ám ezeknél az elemi részecskéknél hiányzik az a szilárdság és kézzelfoghatóság, ami a materializmus minden formájának az alapja. Az egyik pillanatban úgy viselkednek, mint egy tömör részecske, amolyan golyócska, a következőben pedig mint hullámok, vagy energia – ami azzal függ össze, hogy ezek az elemi részecskék valójában nem is részecskék, hanem kvarkok csoportosulásai.
A Bohr nevéhez fűződő komplementaritási elv már a 20. század eleje óta ismert volt. Akkoriban a modern fizika posztmateriális trendjéről beszéltek. Egy ideig panegirikus stílusban szónokoltak „a fizika emberi értelem általi emancipációjáról”. (Vö. a „kvantumfizika” keresőkulccsal illetve a következő címszavakkal: Planck, Einstein, Bohr, Schrödinger, Heisenberg, Dirac, Eddington és Pauli.)
Amikor az ember azt hitte, hogy már-már be tudja fogni az anyag legapróbb részeit, azok folyton eltűntek. Inkább úgy viselkedtek, mint a kísértetetek, egyáltalán nem úgy, mint ahogy elvárták volna tőlük.
„A tudásáram egy nem-mechanikus valóság irányába folyik” – vélekedtek. „Az univerzum sokkal inkább egy nagy gondolatra hasonlít, mintsem egy nagy gépezetre” (Jeans, „Kvantumfizika”, 4.312), vagy amint Eddington fogalmazott, „ a világ anyaga lelki anyag.”
Ha ezek az emberek tudták volna, hogy milyen felfedezések születnek még!
Mert ez még egyáltalán nem minden. Blumenberg 2062-ben bebizonyította, hogy a valóságnak öt dimenziója van, amiből csak négy képezi a látható Univerzumot. Az idő és a tér csupán egyetlen anyagnak a tulajdonsága, s ezt manapság plerómának nevezzük. (Vö. a „fizika” keresőkulccsal és a „Blumenberg”, „Knox” és „Tangstadt” címszavakkal.)
A tunéziai Labidi végül bebizonyította, hogy a kvarkok mozgása a plerómában tárolódik – ott, ahol az idő és a tér egyetlen kontinuummá fűződik össze.
Ezáltal összeállt a kép. A fizika számtalan törvénye egyetlen természeti törvénnyé egyesült.
2
Laplace, francia matematikus már a 18. században egy olyan intelligenciáról fantáziált, amely ismeri egy adott pillanatban az összes anyagi részecske helyzetét. Ennek az intelligenciának a számára Laplace szerint „semmi sem kétséges, jövő és múlt egyaránt nyíltan mutatkozik a szemei előtt.”
Amire Laplace gondolt, az valóban létezik, noha nem intelligensebb, mint bármely más adatbázis. Ezt nevezzük plerómának.
Abdullah Rushdie 2105-ben rámutatott, hogy az Univerzum minden eseménye a plerómában rögzítésre kerül és onnan vissza is lehet olvasni.
Már 15 évvel később, 2120 januárjában elkészült az első időszkenner prototípusa.
A világ szinte megbénult a megdöbbenéstől. A két kereső segítségével immár lehetségessé vált a történelem minden rejtélyének a megfejtése. A világtörténelem minden eseményét meg lehetett jeleníteni a képernyőn. Nem videófilmek, történelmi művek vagy kutatási beszámolók formájában, nem: közvetlenül magát az eseményt lehetett látni, mint helyszíni közvetítést.
Ezzel kezdődött minden. És így vált minden régi dolog múlttá.
3
Kezdetben titokban tartották az új találmányt. Hogy bánna az emberiség ezzel az új eszközzel?
Az időszkenner prototípusa Genfben, a CERN-központban működött. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy milyen fejlődés előzte meg a létrejöttét. Akkoriban már mindenkinek hozzáférése volt bármely emberi tapasztalathoz. 2120-ban már nem létezett olyan adat, amelyet ne lehetett volna gombnyomásra az otthoni képernyőn megjeleníteni. Minden film, műalkotás, írott szöveg, és minden létező információ az emberekről kulturális köztulajdonná vált.
Ami most jött, azt viszont még nem tapasztalhatta meg az emberiség. Ezután az egész világtörténelmet a képernyőre lehetett hozni, mint egy revüműsort. Az egész előadás mintegy ötmilliárd évig tartott volna, az időszkennerrel azonban mégis egészen hosszú szakaszokat lehetett nagyon rövid idő alatt előhozni. Aki valami érdekeset talált, csak lelassította a futást, vagy a fontos jelenetnél teljesen megállította a képet.
Nem volt már szükség arra, hogy a Második Világháborúról egy könyvet vagy filmet szerezzenek be az emberek, vagy lexikonok szócikkeit olvassák. Az emberiség történetének ezt a szomorú fejezetét most már a képernyőn közvetlenül meg lehetett nézni. Bármely eseményt, mondjuk egy kivégzést, vagy Hitler és Göbbels találkozóját ma már a két keresővel, az időbelivel és a térbelivel minden nehézség nélkül meg lehet találni. Ezeket a keresőket napjainkban mindenki magabiztosan kezeli,
Úgy fogalmazni, hogy a genfi úttörők „lelkesedéssel álltak neki az időszkennernek” , jelentős alulértékelése volna a tényleges helyzetnek. Végsősoron az egész világtörténelmet a kezükben tartották.
Vajon áldás volt ez a találmány az emberiség számára, vagy inkább egy nagyon veszélyes játékszer került a kezébe?
4
Amint tudjuk, alig néhány évtizeden belül a magánlakások képernyői rácsatlakoztak az időszkennerre. 2150 táján már meglehetősen alacsony volt azoknak a száma, akik lemondtak volna annak a szükséges kiegészítő készüléknek a beszerzéséről, ami megnyitotta az utat ezen új lehetőség használatához.
A nagyközönség spontán lelkesedéssel reagált, a korábbi technológia ugyanis már megteremtette a szükséges alapokat, így a legtöbben semmi drámait nem érzékeltek, inkább úgy vélték, hogy a normális fejlődés egy következő lépcsőjére kapaszkodtak fel.
Az időszkenner keresőjét használni semmivel sem volt bonyolultabb, mint egy joystickét. Aki ismerte a korábbi keresők működését, annak számára az időszkenner is magától értetődő volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy minden ember egyforma ügyességgel bánt a kultúrával. De erről majd később.
A szkenner működését a régi rádiókészülékekéhez hasonlították. Aki azokon egy bizonyos rövidhullámú adót keresett, nagyon óvatosan kellett eljárnia, hiszen akár egyetlen aprócska mozdulattal tíz adót átugorhatott.
Az időszkenner használatában is nagy jelentősége volt (és van ma is) az ujjbegyek érzékenységének. Ez egyaránt igaz az idő- és a térkeresőre. Mondok egy ezzel kapcsolatos példát:
Képzeljük el, hogy a francia filozófust, Jean-Paul Sartre-t keressük. Talán tudjuk, hogy Párizsban élt. Talán még azt is tudjuk, hogy a 20. század közepén élt Párizsban. Beállítjuk a szkennert 1950-re és Párizsra, de ennyi persze még egyáltalán nem elég. Párizs, de ezen belül hol? És pontosan mikor élt ott? Meglehet, hogy egy panorámaképet kérünk le Párizsról, 1952 április 7-én 11:30-ra. Igen, de még ha biztosak is vagyunk benne, hogy emberünk ebben az időpontban Párizsban tartózkodik, ugyanolyan sikerrel találnánk meg egy gombostűt a szénakazalban, mint őt. (Ez egy régi paraszti hasonlat). Vajon melyik kávéházban ül Monsieur Sartre? Már akkor is ezrével akadtak kávéházak Párizsban. Nekiállhatunk szépen végigkeresgélni az utcákat, sokszor nincs is más választásunk, ha egy bizonyos személyt keresünk. Ám ilyenkor könnyen megeshet, hogy útközben eltérülünk. Lehet, hogy egy utcai bunyóra terelődik az érdeklődésünk, vagy egy rablásra, nemi erőszakra, netán egy kormánybankettre. Szükségünk van tehát valamilyen támpontra. Ha netán tudhatjuk azt, hogy Sartre 1956. november 11-én a Montparnasse-on ebédelt Simon de Beauvoirral, máris sokkal könnyebb a helyzetünk. Most már csak azt kell tudnunk, hogy nézett ki ez a férfi. Sétálgatunk a Montparnasse-on és egyszercsak hopp: itt van. Elcsíptük. És ettől kezdve már soha nem kell szem elől tévesztenünk. Végigkövethetjük az életét előre- és visszafelé, a születéstől a halálig, vagy addig a pontig, amíg érdekel minket, ha már nem, egyszerűen elengedjük. Sokaknak van az ilyen helyzetekben az a rossz érzése, hogy valamilyen indiszkréciót követnek el. Tisztességes dolog rég meghalt emberek privát életében turkálódni? Tudom, hogy vannak olyanok, akik éppen a legintimebb részletekre vadásznak. A voyeurségnek ettől a fajtájától azonban szeretnék élesen elhatárolódni.
5
Mint mondottuk, az időszkenner használata többé nem bonyolult senki számára, bárki bármit, de tényleg bármit könnyedén megtapasztalhat. De hol kezdjünk neki? Ha valóban nincsenek határok, életművésznek kell lennünk, Mi mellett döntsünk, ha minden a kezünk ügyébe esik? Az első találkozás a szkennerrel valóban lenyűgöző volt.
Mondjuk, ha az egyik keresőt beállítjuk Kr. U. 963. május 25-én 14:30-ra (14.30.00.25.05.0963) a másikat egy Norvégiában lévő helyre, például a 60. szélességi körre és a keleti hosszúság 10. fokára (60.00.00 Ø 10.00.00) és ekkor egy fenyőerdő mélyén találjuk magunkat. Ha itt várnánk, akár órák telhetnének el, mire bármilyen élőlény is felbukkan. Egy idő után talán előkerülne egy medve vagy egy jávorszarvas, ám akár hetek is elmúlnának, mire arra jár egy viking. Az ember tehát elkezd egy utat keresni, amelyik kivezet az erdőből és egyszercsak egy lakatlan fjordon találja magát. Hosszú órákba kerülhet, mire végre rábukkan egy viking-kikötőre – feltéve persze, hogy az eredeti cél éppen a vikingek felkutatása volt.
Amikor 2148-ban sokmillió magánképernyőt csatlakoztattak rá a szkennerre, hamarosan igény támadt valamilyen használati útmutatóra. Végülis szinte egyik napról a másikra az emberiség ölébe pottyant a világtörténelem – sokan eltévedtek akkoriban a térben és az időben.
Még mindig vannak emberek, akik koncepciótlanul bolyonganak a történelemben, a legtöbben azonban használják azt a sok ezer keresőkulcsot, amelyeket időközben kifejlesztettek. Jómagam is rendszeresen, talán az átlagosnál is gyakrabban használom a hét- vagy nyolcezer kulcsot.
Az első kulcsokat a különösen érdeklődő emberek számára az Iroda fejlesztette ki. Lássunk néhány példát:
Az egyik fontos segédeszköz a „Helyek és városok ma és tegnap” nevű kulcs. Ez lényegében a világ 360 helyiségének a listája, bizonyos korszakokra korlátozva. (Babilon Kr. E. 2000 – 1700, Athén Kr.E. 400 – 300, Róma Kr. E. 200-tól Kr. U. 350-ig, és így tovább. Ezek segítségével pontosan le lehet cövekelni meghatározott helyeken és innen kiindulva térben és időben azt beállítani, amit látni szeretnénk. A „Helyek és városok” a legáltalánosabb kulcs, olyannyira, hogy minden pionír ezt használja, aki saját feje után, kész programok használata nélkül akar felderítő útra menni. Ha valamely élményhez egy előre megírt útvonalon jutunk el – ilyenekből különben milliónyi példány van forgalomban – az embernek nincs már többé az az érzése, hogy valamit maga fedezett fel.
Az említésre érdemes kulcsok közül az egyik legrégebbi a „Nagy festők és mesterműveik” című, továbbá a „Kínai nagy fal”, a „Jelenetek a Második Világháborúból”, a „Piramisok”, a„Pláton és Szókratész”, az „Atomfegyverek kifejlesztése és bevetése” „Az ember származása”, vagy „A bolygóktól a galaxisig”.
Az ilyen kulcsok révén egy bizonyos érdeklődési körön belül az egyik csúcspontról a másikra juthatunk el. Természetesen eközben nem kell lemondani a cselekvési szabadságunkról sem, mint ahogy az a régebbi korok videójátékainál volt. Bármikor kiszállhatunk Cézár halálából, és kedvünkre körülnézhetünk Rómában.
Eme pedagógiai indíttatású kulcsok mellett – melyeket gyakran állami közreműködéssel alkottak meg – kereskedelmi alapon is készültek többé vagy kevésbé titokzatos és gyanús kulcsok a legszerteágazóbb igények kielégítésére. Ezeknek a burjánzásából mára valóságos dzsungel lett. A végén már a sokaságuk miatt nem jelentenek igazi segítséget az eligazodásban. Egy napon annyi lesz belőlük, hogy könnyebb lesz nélkülük keresni, mint velük. Azt állíthatjuk, hogy ebben a tömegben a kulcsok inkább akadályt, mint segítséget jelentenek a megismerés útján, mert bizonyos értelemben megkettőzik a valóságot.
Nem óhajtom ehelyütt a kulcsok és időszkennerek legújabb és legjobb kínálatát bemutatni, hiszen idevonatkozó katalógus több, mint elegendő létezik. Szeretnék azonban részletesebben foglalkozni néhány kulccsal, amelyek már a 23. században forgalomba kerültek. Számunkra, és főleg a fiatalok számára fontos lehet, hogy a kulcsok történetét is ismerjük.
A legelsők közé tartozik a „Titanic” kulcs. A korábbi időkben is könyvek és filmek tömkelege foglalkozott ezzel a témával. Emiatt hatalmas érdeklődés mutatkozott a hajótörés valóságos átélésére. Most már pofonegyszerű volt a luxushajó szerencsétlen útját végignézni. Csupán a megfelelő kulcsot kellett kikeresni és az ember máris ott találhatta magát a fedélzeten, néhány perccel a jégheggyel való összeütközés előtt. Nyilván nem lehet mindent látni. A Titanic éjszaka süllyedt el. S amint az utolsó lámpa kialszik a Titanic fedélzetén, az előadásnak vége van. Csak néhány mentőcsónakban lehet itt-ott fényt látni…
A korai kulcsok közé tartozik a „Hirosíma”, a „Válogatott autóbalesetek”, a „Kínzási módszerek a századok során”, az „1001 agyoncsapás”, a „Híres emberek szexuális élete”, a „Nemi erőszak és vérfertőzés Cro Magnontól napjainkig”, vagy a „Nők a fürdőben”, a „Tiltott szerelem”, és a „Züllött szerzetesek”.
Szex és erőszak, semmi más. A kereskedelmi kulcsipar kezdettől fogva ezt az irányt vette célba. Persze az sem igaz, hogy régebbi korokban az emberek kevésbé lettek volna szenzációra kiéhezve. És főleg nem a legsötétebb korokban, hiszen a gyilkosságok és az erőszak valójában akkor történtek meg.
Vagy kétszáz éven keresztül hasonló kaliberű videófilmekkel takarmányozták az emberiséget. Az ember azt feltételezhette, hogy ez a piac telítődött. A kérdés azonban az, hogy ez a piac képes-e egyáltalán valaha telítődni. A lényegi különbség a videófilmek és a kulcsok között az, hogy az utóbbiak történelmi tényeket mutatnak be, nem pedig mesterséges szórakoztató programot. Meg kell állapítanunk, hogy a valóság állja a versenyt a fikcióval. Persze, ez függ a néző beállítottságától is. Ha az ember elég időt szán a keresésre, a történelemben tényleg mindent meg lehet találni. Állítólag a betiltott „Bestiális bűnügyek” című kulcs készítője négy évig dolgozott a művén. Természetesen: ha valaki négy évig ül a képernyő előtt, a leghihetetlenebb jeleneteket tudja összeállítani. De vajon miért nem fejleszt senki kulcsot „Gyerekjátékok tizenkét kultúrában”, vagy a „Barlangfestéstől a jegyzetfüzetig” címmel? Kalapot le azok előtt, akik megpróbálták. A történelem ugyanis ilyen tekintetben is bőséges kínálattal rendelkezik.
6
Az első években sokat vitatkoztak arról, hogy szabad-e a gyerekeket a szkennerhez odaengedni. Egyáltalán feltételezhetjük azt, hogy egy gyerek képes a történelemben önállóan eligazodni?
Mint már említettük, az emberiség története időnként durva és brutális volt. Már csak ebből az okból is, nem kellene a történelmet cenzúrázni, mielőtt a gyerekek konfrontálódnak vele? Nem volt a történelem már önmagában is káros a gyerekekre nézve? Nem utolsó sorban éppen ilyen megfontolások miatt erősödtek fel a hangok az ellen a javaslat ellen, hogy az időszkenner rácsatlakozhasson a nyilvános hálózatra.
Itt nemcsak gyakorlati vagy technikai problémáról volt szó, sokkal inkább metafizikairól: a Plerómát nem lehet részekre osztani. Lehetetlen az időszkennerbe cenzúraprogramot beépíteni. Hogy tegyen hát az időszkenner (vagy a Pleróma) különbséget az építő jellegű és a morális értelemben romboló események között?
Ehelyütt megemlítünk egy másik példát: mindenki tudja, hogy milyen brutális viszonyok uralkodtak a 20. század végén, a Nagy Összeomlás előtt az olyan nagyvárosokban, mint New York, London, Róma vagy Mexikóváros. Ha már a gyerekek egyszer odaültek a képernyő elé, lehetetlen volt megakadályozni, hogy ezekbe bepillantást nyerjenek. A gyerekek hallottak New Yorkról. És ha a szkennert éppenséggel New York 1990-re állították, nem sokáig kellett az utcákon csatangolniuk, hogy tanúi legyenek valami rémes eseménynek – rablás, gyilkosság, erőszak, terrortámadás – bármi előfordulhatott.
Amint ismeretes, bizonyos fajta kompromisszum született. Az időszkenner felkerült a hálózatra, és innen kezdve nem lehetett a gyerekeket eltiltani tőle. Kiegyenlítésképpen a kulcsokra vonatkozóan vezettek be szigorú cenzúrát. A történelemben a sok szörnyűség mellett rengeteg szép dolog is történt. Így hát bizonyára nem szükséges a gyerekeknek a legundorítóbb tényeket mutogatni. És ezt a legtöbb felnőtt esetében is szükségtelennek kell minősítenünk. Az nyilvánvalóan korunk szimptómája, hogy a társadalmi problémák hiányában sokan éreznek csábítást arra, hogy az elmúlt korok nyomorában és szerencsétlenségeiben dagonyázzanak.
Ezen a ponton is ajánlatos az időszkenner elődeire gondolnunk. Már a 21. század elején is minden gyerek le tudott hívni az adathálóról minden videófilmet, tévéadót, vagy könyvoldalt. Akkoriban sem volt ártalmatlan az összes lehívható tartalom, de nem is súgták a gyerekek fülébe, hogy miként tudnak a legrémesebb horrorfilmhez hozzáférni.
Be kell látnunk, hogy a szülők korlátlanul felelősek a gyerekeikért. Az utóbbi években egy egész sor kiváló gyermekkulcs került a piacra, köztük a „Ritka állatok”, az „Amikor az erdőben madarak daloltak”, a „101 kihalt állatfajta” és mindenek előtt a kiváló „Én is benne vagyok a …” sorozat.
Megismeréselméleti szempontból is rámutattak: az emberek, különösen a gyerekek bármit megszoknak. Manapság ugyanolyan természetesen nőnek fel a szkenner társaságában, mint a korábbi generációk nélküle. Vagy ahogy Ibn al Avicenna csaknem száz évvel az időszkenner előtt mondta: „ A tudatunkban nem létezik semmi, ami előtte nem a tévében létezett.”
A gyerekek megértik, hogy amit a képernyőn látnak, nem a realitás. Semmi más, csak történelem.
