A könnyebb olvashatóság érdekében ez a viszonylag terjedelmes írás pdf-formátumban is letölthető INNEN.
|
| | „Ha a kormány határozná meg, mit egyenek az emberek és milyen gyógyszert vegyenek be, az emberi testek hamarosan olyan állapotba kerülnének, mint a zsarnokság alatt élő lelkek.” Thomas Jefferson | |
Az alábbiakban meglehetősen elnagyolt, darabos fejtegetések következnek. Bővebb kifejtésük nagyon sok további kutatómunkát és könyvnyi terjedelmet igényelne. Szeretnék azonban gyorsan eljutni mondandóm lényegéhez anélkül, hogy az írás terjedelme túlságosan vaskosra duzzadna, így inkább a rögös úton a hétmérföldes léptekkel való haladást, s ilyen módon a rögök kikerülését választom. A pontosításokra, kiegészítésekre, egyéb korrekciókra irányuló hozzáadott értékeket örömmel fogadom.
Elismerem, hogy az okfejtéseket nem lesz mindig egyszerű követni, lehet, hogy egyes bekezdéseket többször is érdemes elolvasni. Éppen ezért nem terhelem lábjegyzetekkel, hivatkozásokkal a szöveget, de természetesen ahol szükséges, állításaimat alátámasztom idézetekkel és azok forrásainak megjelölésével.
Egy rövid összefoglalás: a kapitalizmust általában a legigazságosabb és legegészségesebb gazdasági/társadalmi berendezkedésnek tartjuk, amely a vállalkozás szabadsága révén automatikusan igazságosan rendezi el a dolgokat, biztonságot és szabadságot adva a benne élő egyéneknek. Torzító tényezők vannak, ezeket az államszervezet törvénykezéssel igyekszik kompenzálni, eközben maga az államszervezet és maga a kompenzáció is torzító tényezővé válik. Nagyon naggyá növő gazdasági szervezetek, az állammal szövevényes kapcsolatokba keveredve pedig akár teljesen ki is tudják kapcsolni az automatizmust.
Amennyiben az élelmiszerek termelésében és logisztikájában működő túlméretes organizmusokról van szó, akár az is elképzelhető, hogy olyan hatalom koncentrálódik a kezükben, amelyik elrabolja a rajtuk kívül állók szabadságát – miközben ezt maguk az érintettek, a „szenvedő” alanyok talán ezt észre sem veszik. (A szenvedő szó azért került idézőjelbe, mert nem a szó szoros értelmében vett szenvedést élnek meg az alanyok, sőt gyakorta éppen ennek az ellenkezőjét érzik)
A LÁTHATATLAN KACSÓ
„A modern technológia kialakulása először fokozatosan, majd felforgató gyorsasággal radikálisan megváltoztatta a helyzetet. Példátlan, széles körű átalakulást hozott az anyagi élet realitásaiba. Így a szokványos „ipari forradalom” kifejezés teljesen helyénvaló, és pontosan fedi a valóságot. Alapvető változás ment végbe az élet minden előbb említett vonatkozásában: a csecsemőhalandóság hirtelen csökkent, az élettartamok felugrottak. A táplálkozás tápértékben drámaian javult, az éhezés egyre ritkábbá vált, ha teljesen el nem tűnt. Egyik betegséget a másik után fékezték meg, ahogy a fizikai fájdalmat is. A természeti környezet romboló erőit ugyanígy megszelídítették. Ezek az eredmények természetesen részletei voltak a társadalom technológiai gépezete majdnem teljes átváltozásának (nem egy egyszer s mindenkorra történő átváltozásnak, mint amilyen valaha a kerék feltalálása lehetett, hanem egy folytatólagos átalakulásnak), és egy növekedés nélküli, szükségletre való termelés átmozdulásának egy szünet nélkül való, önerejű növekedés felé.”
Vannak árulkodó jelek, amelyekből megfejthető, hogy a fenti idézet nem egy pártkongresszuson hangzott el az első titkár tolmácsolásában. Önfeledt, már-már eufórikus hangvételével azonban nagyon hasonlít egy olyan beszámolóból vett részletre, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a helyes úton haladunk, minden a legnagyobb rendben van, aggodalomra semmi ok. A főtitkárok azonban mindig többes szám első személyben fogalmaztak, valahogy úgy, hogy „a természet romboló erőit megszelídítettük” és az eredmények mindig egy meghatározott kör, nevezetesen a nép és vezérei javára voltak írhatók. A másik fontos különbség az, hogy a pártkongresszusi beszámolók már elhangzásuk idején is nagyrészt hazugságok voltak. Citátumunk szerzője, Peter L. Berger azonban teljes és megalapozott joggal fogalmazhatott úgy, ahogy tette – az 1980-as évek táján a világ valóban ilyennek látszott, a kapitalista társadalmi berendezkedés fölénye minden mással szemben alig volt megkérdőjelezhető. Ezt azok is tudták, akik ezt mégis megtették, főként ezért kellett hazudniuk. Az idézet forrása egyébként A kapitalista forradalom című munka, amely 1992-en megjelent (megjelenhetett) magyar kiadásban.
Mielőtt kötekedni kezdenék a Berger által leírtakkal, hadd bocsássam előre, hogy nem oda fogunk kilyukadni, hogy a kapitalizmust sürgősen, vagy komótosan, egyszer majd le kell cserélni valami másra, ami értékesebb a Földgolyó társadalmai és összességük, tehát az egész emberiség számára. A rövid idézet is egy spontán folyamatot ír le: javult, csökkent, megszelídítették. Tehát nem mesterségesen generált, hanem öntörvényű változásokról van szó. Szükség van-e jelenleg változásra? – ez az első kérdésünk. A felvetés jogos, ezt joggal vélhetjük, hiszen számos gyötrő problémával találkozunk mai életünkben. Minden megnehezülni látszik, minden bizonytalanná válik, a néhány éve elkezdődött válság néven emlegetett állapot nem akar a szorításából engedni. Nemrégiben azért panaszkodtunk, hogy nem tudunk elég gyakran autót cserélni és elégszer elutazni messzi tájakra vakációzni, most meg öreg csotrogányunkba sem tudunk elégszer tankolni, és – noha talán még nem mindannyian éhezünk, de drámai javulást nem érzünk sem élelmünk sem betegségeink tekintetében. Romlást annál inkább, de lehet, hogy ez tényleg csak érzés és a romlás nem is valóságos.
A második kérdés az előző folyománya és csak akkor van helye, ha az elsőt igennel válaszoljuk meg. Tegyünk így, hiszen amúgy is eléggé szónokias volt az a kérdés. Tüntetések, kortesbeszédek, és persze nem utolsó sorban a bennünk és környezetünkben érzékelhető nyugtalanság bőséges bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy az elégedetlenség és elkeseredettség változásért kiált. A második kérdés tehát úgy hangzik: a világkapitalizmus (ma már ebben élünk) képes-e ugyanazzal a spontaneitással lejátszani a szükséges változtatásokat, ahogyan azt megtette valamikor – mert, hogy megtette, abban egyetérthetünk idézetünk szerzőjével. Hogy az a változás honnan hová vezetett – érdekes, feszegetésre érdemes téma, de ezzel most nem foglakozunk. Azt a tényt, hogy politikusok, közgazdászok ezrei, sőt milliói minden nap döntéseket hoznak, intézkednek, tanácskoznak a változás érdekében, tehát tudásuk, akaratuk arra irányul, hogy kedvező irányba forduljanak a dolgok, nyugodtan úgy tekinthetjük, mint ami nem megy túl ennek a spontaneitásnak a határain. Végsősoron nemcsak az említett, ún. döntéshozók, hanem minden egyes ember a társadalomban akaratok és idegek csomója és mindezek az individuumok elszántan vágyakoznak és tesznek a változásért – a sajátjukért persze, de ki ne látná be, hogy a társadalom boldogulása az egyéni boldogulások egy szövetbe rendeződése.
A politikusok és közgazdászok fáradozásai mit sem érnek a gazdasági szereplők nélkül. Azok nélkül, akik a valóságos értéket termelik, és akiknek a tevékenységét a politikus közgazdászok folyton szabályozni óhajtják. Az óhajnál persze többről van szó, ez a szabályozás szükséges és elkerülhetetlen. Meg kell találni azt az állapotot, amikor a szereplők – nevezzük őket egyszerűen vállalkozóknak – kedvvel és nyereséggel végzik a tevékenységüket, és ugyanakkor képesek befizetni azt is, amit majd az állam visszaoszt azoknak, akik nem képesek sem vállalkozni, sem dolgozni, meg mindenféle egyéb hasznos közösségi dolgot finanszíroz belőle.
Semmiféle újat nem mondunk azzal, hogy minden vállalkozó célja a profitjának a maximalizálása, ennek érdekében két dolgot tehet és tesz: arra törekszik hogy minél többet értékesítsen és hogy minél kevesebbe kerüljön számára mindez, azaz, csökkenjenek a költségei. Magától értetődő egyszerű dologról van szó.
Vajon járhat-e a költségek csökkentésére irányuló törekvés a minőség rontásával? Spontán válaszunk erre a kérdésre bizonyára igenlő. Ki az, aki még nem találkozott silány termékekkel, amelyek nem érték meg a pénzüket, még ha olcsón is adták őket? A silányságnak persze nem az a fő baja, hogy létezik, hanem az, hogy sohasem akar annak látszani: az ócskaság el akarja magáról hitetni, hogy ő nem az.
Kapitalizmus mindig is létezett, bár néha álnéven bukkant fel. Különféle szerzők ragasztották rá ezeket a neveket, a közelmúltban szocializmusnak is hívták, de az sem volt más, mint a kapitalizmus egyfajta módosulata, torzulmánya. Nem az elméletről, hanem a megvalósult szocializmusról beszélek. A civilizáció egész történetében nem nagyon létezik más modell, mint vágyakozni arra, hogy gyarapodjunk. A gyarapodás értelmes lényhez, azaz emberhez méltó magasztos célokat szolgál. Még akkor is, ha anyagi gyarapodásról beszélünk. Legtöbbünk hőn óhajtott vágya, hogy gazdagodjon. Adjon valamit embertársainak, amiért azok többet adnak vissza. Ilyen módon mindenki profitra szeretne szert tenni – akár vállalkozói szerepben, akár alkalmazottként. Máris hallom az olvasó keblében hang nélkül kihasadó belső sikolyt: „De én nem! Én igenis, többet akarok adni, mint amennyit kapok!”
Nyugalom, senki sem állítja az ellenkezőjét, én a legkevésbé, éppen ellenkezőleg. Ember voltunkból következik, hogy adni akarunk, de ehhez biztonságérzetre van szükségünk. Nyugodt zugra, az elmélyüléshez, a szeretet és szerelem gyakorlásához, a feltöltődéshez materiális és immateriális értelemben egyaránt. Teljesen nyilvánvaló, hogy magasztos célok nehezen teljesülhetnek a nyomorban – hacsak nem válunk magasztos célból tevékenykedő írók, művészek hőseivé.
Az más kérdés, hogy a materiális javak hajszolása öncéllá is válhat és az individuum úgy belefeledkezik a vagyongyarapításba, hogy minden más jelentéktelenné válik a számára. Ez nem gyakori, a magasztosság igénye szinte mindig megmarad, csak az változik, hogy ki milyen tartalommal tölti ki ezt a fogalmat.
Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy mindenki szeretne anyagi értelemben többet visszakapni, hogy erkölcsi értelemben többet adhasson vissza, érdekes következtetésekre juthatunk. Az egyik ezek közül, hogy ha mindenki többet kap, mint amennyit ad, akkor a gazdagodás forrása nem lehet maga az emberi közösség, hiszen az adoknak és a kapoknak ezen a rendszeren belül egyensúlyban kell lennie. Ebből az következik, hogy az adások és kapások összege ugyanannyi, tehát egy átlagember pont annyit kap, mint amennyit ad. Vannak eltérések, mert nem mindenki egyformán sikeres önérdek-érvényesítő, vannak kifejezett lúzerek is, akik egyre csak vékonyodnak. De nekik valahol van egy párjuk, aki éppen annyival szélesebb az átlagnál, amennyivel ők keskenyebbek. Ugyanakkor a gazdaság fejlődésének trendje folytonos növekedés, akkor is, ha a mostanihoz hasonló válságos időkre nem ez a jellemző. Hol van ennek a növekedésnek a forrása, ha az emberi társadalmon belül nincs? A válasz egyszerű: bizonyára kívül. Valahonnan máshonnan is kapni kell. Most azonban ne eredjünk ennek a nyomába.
Az is természetes reakció, hogy nem akarunk többet adni, csak el akarjuk hitetni, hogy ezt tesszük. Ismét hangsúlyozom, hogy az anyagi gazdaság síkján mozgunk, és már tudjuk, hogy itt sem átvágásról, rosszhiszeműségről van szó, csupán arról, hogy nemes indíttatásból mihamarabb le akarjuk tudni kényszerű kötelességünket, hogy a fennköltségre több időnk maradjon. Mindannyiunk számára ugyanis az idő a legszűkösebb forrás, ráadásul nem is tudjuk, mennyi áll rendelkezésre. Folyik a víz a csapból, de nem tudjuk, mekkora a tartály. Hisszük, hogy nincs is tartály, és időnk vize végtelen bölcs körben örökké forog.
A legtöbben hajlamosak vagyunk kisebb-nagyobb csalásokra, hogy jól járjunk. Ebben az ügyben nem lehet nem idézni a közgazdaságtan nagy klasszikusát, Adam Smith-t., akinek a „láthatatlan kéz”-ről szóló megjegyzése bízvást nemcsak közgazdasági berkeken belül ismeretes, hiszen szinte az általános műveltség részévé vált. Egy fél bekezdésnyi szövegről van szó, amely egy több száz oldalas vaskos könyvből pattant elő, amelynek cirkalmas magyar címe „Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól” (The Wealth of Nations). A huszárvágás, amely a láthatatlan kezet odavarázsolja, nagyszerűen és egyszerűen old meg levezetésektől, követhetetlen és mesterségesen megtudományosított bonyolult okfejtésektől mentesen egy komoly problémát. Ha ezt Smith erényei közé írjuk fel – s én ezt teszem – akkor talán számomra is megengedhető a módszer alkalmazása, amire a bevezetőben tettem utalást. Idézzük: „Ő [vagyis a társadalomban élő egyén] bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani…és nem is tudja, mennyire mozdítja azt elő…ő csak saját nyereségét keresi…és ebben is, mint sok más esetben, láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett.”
Smith biztosan olvasta Bernard Mandeville-től A méhek meséjét, amelyik lényegében a láthatatlan kéz külön említése nélkül azt fejtegeti, hogy a magánérdek követése végső soron a köz hasznát eredményezi. Nem baj hát, ha ez egyes ember itt-ott és néha-néha kicsit letér a becsület egyenes útjáról, és nem mérlegeli minden egyes cselekedetének a hatását abból a szempontból, hogy annak eredménye vajon a maximális gyarapodást nyújtja-e az egész társadalom, netán az egész emberiség számára; teljesen világos, hogy az egyes ember nem lát és nem néz ilyen magasra. Kövesse csak a saját egyéni érdekét, mások is ezt teszik, mindannyian ezt tesszük, teljesen logikus, hogy ennél jobbat nem tehetnek. Egy magasabb szint, nevezzük mondjuk a Teremtőnek, úgy rendezte el a dolgokat, hogy ez a fajta egyénenekénti viselkedés úgy kumulálódik, hogy az optimum lesz a végeredmény. Felmenthetjük tehát a csaló ügyvédeket, lavírozó hízelgőket, kétkulacsos politikusokat, magunkat is, ha kicsit megrövidítünk másokat, a másokat is, akik minket rövidítenek meg – bár az utóbbi nem mindig megy könnyen. Hangsúlyozom, hogy az információ nem közvetlenül a Teremtőtől származik, a kedves Olvasó ennek tudatában értékelje úgy, ahogy neki tetszik.
A Láthatatlan Kéz azonban nemcsak azt a szabadságot teszi számunkra elérhetővé, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül hajthatjuk a magunk malmára a vizet, hanem egyéb dolgokat is elrendez. Nevezetesen főként azt, hogy egyensúlyba kerüljön a piacon a kereslet és a kínálat. Eme problémakör csak akkortól bírt természetesen relevanciával, amikor a kapitalizmus kezdett olyanná válni, amilyennek ma is ismerjük, vagyis a polgári forradalmak után, amikor a szabad vállalkozás lehetősége sokkal szélesebb körben vált elérhetővé, mint annak előtte. Maga Smith, aki ezt a működési mechanizmust leírta s ezáltal az ún. klasszikus közgazdaságtan megteremtője lett, persze ezt a rendszert még egyáltalán nem nevezte kapitalizmusnak. Nem tudom, hogy ki volt a keresztapa, de nem csodálkoznék, ha Marx lenne, hiszen ő nagyon szeretett mindent tagolni, kategorizálni, definiálni, nevekkel és jelzőkkel ellátni. De ne térjünk el túl messzire tárgytól. A lényeg az, hogy amint sok kicsi, egymástól elszigetelt, a teljes körű informáltságtól messze lévő vállalkozó kezdi el kínálni a portékáját és szolgáltatását a piacon, elindul az az automatizmus, amely kirostálja a haszontalan termékeket kínálókat és felkarolja azokat, akik beletrafálnak abba, amire nagy szükség van. Amint a sikertelenek megneszelik, hogy mi az ami jól megy, naná, hogy átmennek oda – ha még nem veszett oda az összes tőkéjük, mert ha igen, akkor kénytelenek elszegődni a sikeresek alá, azaz alkalmazott, kevesebb szerencsével valami proletár-féle lesz belőlük. Sok egyéni tragédia és kicsivel talán kevesebb sikertörténet rajzolja ki ezt az átlagot, amely szerint hosszabb távon minden rendben van, mindenki fel tudja hajtani, amire szüksége van és mindenki sikeresen értékesíti, amit megtermelt. Mindez köszönhető a Láthatatlan Kéznek, amely ilyen formán elrendezi a dolgokat. Szabadság van és szabad verseny, amelyben a zsűri maga a társadalom. Az egyén a piacon keresztül kap visszaigazolást a nagy közösségtől, hogy hasznos tagnak tekintik-e, vagy jobban össze kell szednie magát.
A fenti leírás nagyon erősen szimplifikált, a kérdésnek óriási irodalma van, az elméleti közgazdaságtan sokat foglalkozik a dologgal, sőt szinte mással sem. Azt is nagyon könnyű észrevenni, hogy sokkalta inkább elméleti játszadozásról, modellalkotásról van szó, amely a gyakorlatban nem feltétlenül szolgáltat bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy valóban működik. Gondoljunk először is a ciklikusan felbukkanó túltermelési válságokra, amelyek olyasféle balesetek, mint amikor a folyton kanyargó sínen egyre gyorsabban száguldó vonat egyszerre csak kisodródik és szanaszét repül a sok felesleges holmi, amit szállított. Az a baj, hogy ilyenkor a sín is károsodik, a vonat is megrongálódik – nem könnyű visszatenni és újraindítani. Vagy gondoljunk jelen korunkra, mostani napjainkra, amikor újfajta válságot élünk meg, amelyet a túltermelési válsággal ellentétben inkább „alulkeresleti” válságnak lehetne nevezni. Nyilván az okokra utalunk a nevekkel, egyik esetben arról van szó, hogy a kínálat túlságosan előreszalad, a másikban arról, hogy a kereslet egyszercsak megtorpan, a kínálat meg csak néz nagyokat, hogy hová tűnt hűséges kísérője, akivel eddig egyszerre lépett.
1986-ban James M. Buchanan közgazdasági Nobel-díjat kapott azért a felismerésért, hogy a politikusokra, állami hivatalnokokra éppúgy igaz az, hogy a saját érdekeiket követik, mint bármely más emberre. Ez pedig nagyon jelentős torzító tényező. A döntések jóval magasabb szinten születnek meg, mint amilyen a szabad verseny ideális körülményei között az egyéni vállalkozások szintje, amiatt hatásuk is multiplikált. A vállalkozások iparági érdekcsoportokba szerveződnek és közös lobbytevékenységet folytatnak. Az effajta tömörülések nem azon fáradoznak, hogy miként tudják az emberiség magasztos céljait szolgálni és kevéssé mérlegelik, hogy saját hasznuk maximalizálása e haszon sokszorosát eredményezi kárként az érdekcsoporton kívül. A kérdés az, hogy hány politikust és milyen összeggel kell megvásárolni ahhoz, hogy megszülessenek a kedvező döntések. A megvásárlás lehet egyszerű vesztegetés, de nemes jelvényekkel teleöltögetett álruhában is el lehet játszani, hogy a dolog nem is az, ami. Ha megvan az összeg, összedobják, és máris oda kerül az előny, ahová a szabad piac szíve szerint nem adná.
Mondhatnánk, hogy nem néhány érdekcsoport munkálkodik, hanem sok, mindegyik a maga érdekében és a többiek ellen dolgozik, tehát a Láthatatlan Kéz most el tudja végezni kiegyenlítő munkáját. Az egymásnak feszülő érdekek szilárdan fenntartják az építményt, amely dülöngél ugyan, de a húzd meg – ereszd meg játékban hosszú távon és nagy átlagban mindig egyenesben marad. Lehet, hogy van ebben valami, de ebben számos ok miatt kétkedhetünk.
Először is, a döntéshozók törvényesség alá bújtatott manipulációin kívül a szabad piac nem létezhet attól a pillanattól kezdve, hogy az állam különféle szabályozókkal beleavatkozik a működésébe. Ez lehet közvetlen beavatkozás adók és más regulázó törvényeken keresztül és lehet közvetett a pénzrendszer segítségével. Az utóbbi nagyon hatékony, hiszen a modern gazdaságban a spekuláció jelentősebb jövedelemforrás, mint a reálgazdasági tevékenység. Úgy tűnik, mintha a pénz önmagától képes lenne megfialni és némi ügyeskedés árán meg lehetne szerezni a növekményt, pedig valójában a pénznek csak azt kellene mérnie, amit a gazdaság teremtő tevékenysége létrehoz. Persze, hogy ez már régen nem így van, és az eltávolodás okát abban a gyarló emberi tulajdonságban kereshetjük, hogy könnyebbnek tűnik a pénz forgatásával pénzt keresni, mint a kreatív értékteremtés révén. A pénzügyi beavatkozásokkal az állam maga is benne van a spekulációs játékban.
Másodszor, az embereknek, mint fogyasztóknak, azaz vevőknek a magatartása a piacon nem feltétlenül azt a vállalkozói magatartást kényszeríti ki, amely a társadalmilag legnagyobb hasznot eredményezi, nem is beszélve a globális szempontokról. Idézek néhány sort Todd G. Buchholz „Új ötletek, halott közgazdászoktól” című (méltán) népszerű könyvéből. A szerző a smith-i Láthatatlan kéz működését illusztrálja egy példán keresztül. A mesebeli ember valami nagyon ritka, szűkösen beszerezhető fából ronda szobrokat készít, melyek a kutyának sem kellenek, tehát, mivel nem tudja eladni őket, kénytelen a tevékenységet beszüntetni. „John [a példabeli vállalkozó] 50 dollár értékű fát használt fel és olyan keselyűket faragott belőle, amelyek kevesebbet érnek 50 dollárnál. A társadalom nem engedheti meg, hogy nyersanyagokat, erőforrásokat tékozoljunk értéktelen dolgok előállítására. Azok, akik a fából Stradivari-hegedűt, vagy mozgássérült embereknek mankót készítenek, a nyersanyag értékét növelve gazdagítják a társadalmat. Ők meleg kézszorítást érdemelnek a láthatatlan kéztől. John pedig egy kokit a fejére.”
Nos, a könyv első kiadása 1989-ben jelent meg, de már akkor is léteztek globális problémák, hiszen a Római Klub első jelentése már jóval korábban, 1972-ben jelent meg „A növekedés határai” címmel. Azt állítani tehát, hogy a Láthatatlan Kéz keményen és határozottan egy üdvösséghez vezető koncepció mentén végezné a nyersanyagok allokációját, nem tűnik eléggé megalapozottnak. Nem tudom, hogy a freongázos hajtású kozmetikai szerek (dezodorok) nélkül az emberi kultúra milyen mértékű lemaradásban lenne a mai valóságos állapothoz képest, de nem olyan biztos, hogy ez nagy csapás lett volna. A termékek azonban sikeresek voltak, és ez azért lehetett, mert volt rájuk kereslet. A fogyasztók követelték ki a mind nagyobb tömegű gyártást, hiszen úgy érezték, hogy komfortjukat javítják ezek a termékek. A vásárlók „tudatlansága” számos egyéb probléma forrása. Lehetne a papírpelenkára elhasznált nyersanyagból könyvet készíteni? Lehetne, hiszen a papírpelenkának van jó alternatívája, igaz, hogy az nem olyan kényelmes. A könyvek esetében lehet a papírra értéktelen, tartalmatlan szöveget nyomtatni? Lehet, elég bemenni egy könyvesboltba és körülnézni. Na de ki dönti el, hogy melyik a jó szöveg és melyik nem? Időnként a cenzor, de őt sohasem a magasztos célok, hanem egy bizonyos politikai rezsim védelme kormányozza, felőle fűzfarímekkel telezsúfolt szerelmes verseskönyvet nyugodtan ki lehet adni. Vagy ha visszaemlékszünk arra, hogy a díszes csomagban megvett élelmiszerből a kibontás után csak valami jelentéktelen csúfság marad, aminek talán még az íze sem jó, akkor feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ezt a csomagolást, amivel hetente megtelik a kuka, vajon nem lenne-e érdemes megtakarítani?
A szegény gyanútlan vásárlókat csak azért bélyegezhettem tudatlannak, mert ha vannak tudatos vásárlók, akkor a rajtuk kívüliek nem azok. Márpedig tudatos vásárlók vannak, egyre többen. Nagyon jót tesznek a globális világgal viselkedésük révén, csak éppen romba döntik az egész kapitalista világrendet, amelynek lételeme a folytonos növekedés. Ezzel a tudatos vásárlók tulajdonképpen maguk alatt is vágják a fát, hiszen a munkanélküliek növekvő tábora akkora össztársadalmi teher, amelynek a viselésében mindenki kénytelen részt vállalni. Mit tesz a Láthatatlan Kéz? Nem könnyű a válasz, de félő, hogy egyszer csak valóban nagyot lendül és hatalmas pofont ad. Ezért a pofonért nem a tudatosak tábora lesz a felelős, de nekik is fájni fog.
Létezik ma már a tudatos kapitalizmus fogalma is, de e munka keretei között erre nem szándékozom részletesen kitérni. Annyit azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy bíznunk kell abban, hogy a Láthatatlan Kéz a pofon helyett szépen, csak kicsi fájdalmat okozó taszigálással segíteni fog abban, hogy a kapitalizmus főáramává, majd egyetlen formájává váljon. Hogy ez bekövetkezik-e, csak azon múlik, hogy az idővel való versenyfutásban sikerül-e nyerni.
Harmadszor, a vegytiszta szabad versenyes kapitalizmus sohasem létezett és bizonyára nem is fog. A tőke a sikeres vállalkozók kezén hamar koncentrálódott, és ez a koncentráció brutális méreteket öltve óriási vállalatokat hozott létre. Ha belegondolunk, a tőke koncentrálódása nem másnak az eredménye, mint éppen a szabad versenyé, még ha ez ellentmondásnak is tűnik, annak fényében, hogy a nagy mértékben koncentrálódott tőke éppen a legnagyobb akadálya a szabad versenynek. Az egymással versengő aprócska cégek világa a kapitalizmusban sohasem esett kívül az elmélet keretein, a gyakorlatban sohasem létezett. Mit tesz ugyanis minden egyes piaci szereplő? Növekedni, erősödni kíván, hogy stabilan és sokáig fennmaradhasson. Ehhez első menetben fontos, hogy piacképesek legyenek a termékei. Ha ez így van, a piac honorálja, és máris kereshet tőkéstársakat, akiknek a bevonásával gyorsabb ütemű növekedésre serkentheti az üzletet; azaz talán keresnie sem kell, mert jelentkeznek azok maguktól is, megsejtve, hogy a pénzük jobban meg fog fialni, mint másutt, jobban, mint akár a saját üzletükben. A növekedés tehát nem (csak) úgy valósul meg, hogy a vállalkozók nyereségüket visszaforgatják az üzletbe, hanem úgy is, hogy szövetkeznek egymással. A legegyszerűbb forma erre a részvénytársaság kitalálása volt, ahová bárki a legegyszerűbb módon beszállhatott, és teheti még ma is, ha részvényeket vásárol. Ez a világ már a monopolkapitalizmus világa, és sok jót nem hallunk felőle, akkor sem, ha elvonatkoztatunk legnagyobb bírálójától, Karl Marxtól. Utóbbi elméleti munkássága nyomán gyakorlati kísérlet is történt arra, hogy az egész társadalom egyetlen össznépi monopóliummá szerveződjön, amelynek szocialista államberendezkedés lett a neve. Semmiképpen sem volt logikátlan ez az elképzelés, és hogy nem volt képes fennmaradni, annak az okát nem a szocializmusban, hanem a kapitalizmusban kell keresnünk. Ha egy vállalat naggyá válik, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyben monopólium is lett belőle, hiszen ettől még lehetnek és gyakran vannak is versenytársai. De hogy általános törekvés a konkurencia „lekapcsolása” az biztos, olyannyira, hogy a mai időkben külön hatóságok jöttek létre a szabad verseny korlátainak elhárítására. Ennek a munkálkodásnak a sikere nem mindig biztos és egyértelmű. A versenyhivatalok ma már nagy cégek egymásra feszülésében ügyelnek a verseny fennmaradására és tisztaságára, időnként azonban egyes cégek akkorára nőnek és akkora befolyásra képesek szert tenni, amelynek a kordásban tartására semmilyen kéz nem elég erős. Az írás vége felé a Monsanto példája kapcsán ezt igyekszem majd bemutatni.
E ponton szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy semmiképpen sem vagyok kapitalizmus-ellenes és eszemben sincs elmúlt korokra nosztalgiázni. A kapitalizmust nem lehet leváltani és nem is kell. A kérdés csupán annyi, hogy miként lehetne olyan nemes eszmékhez, mint a demokrácia, szabadság, egyenlőség és a többi, hozzáidomítani. A Láthatatlan Kézzel való szoros együttműködés nélkül bizonyára sehogyan. Az is lehet, hogy egyszerűen csak engedni kellene, hogy a Kéz dolgozhasson. Talán éppen az a baj, hogy túl sokszor kap csapásokat és visszahúzódik.
A LÁTHATATLAN LAPÁTKÉZ
A nagy monopóliumok egészen biztosan nagyokat ütnek a Kézre.
Monopóliumok – vajon vannak-e még ilyenek egyáltalán? A szó eredetileg azt jelenti, hogy bizonyos területen és bizonyos termékre vonatkozóan egy bizonyos cég egymaga az uralkodó, igazi versenytárs nélkül. Egybevághat ez a Láthatatlan Kéz akaratával? Nem olyan egyszerű erre a válasz. Ha ugyanis a Kéz engedi, sőt helyesli, hogy az emberek – úgy is, mint a gazdaság szereplői – szabadon érvényesíthetik az érdekeiket, akkor abba az is belefér, hogy természetes jogérzékünk számára kellemetlen módon gyepálják egymást, de végül persze az erősebb győz. Akár a darwini útra, az evolúcióra, a természetes kiválasztódásra is ráismerhetünk ebben a folyamatban.
Az emberi törvénykezés nagyokat ütött a monopóliumokra, s ettől kezdve kissé zavarban vagyunk, hogyha meg kell válaszolnunk a kérdést, hogy mely erő mozgatja a Láthatatlan Kézre ütő kezet, kezeket.
Másfelől ma már alig-alig ismerhetjük fel a leírt szituációt, versenytárs nélkül szinte sehol senki nincs (ha nem számítjuk az egyetlen boltot és egyetlen kocsmát a faluban). Vannak viszont óriásira nőtt vállalatok óriási hatalommal a kezükben – és ez a kéz bizony nem láthatatlan.
Mielőtt tovább elmélkedünk a kétségkívül létező hatalmas – méretben is és a szó szoros értelmében is hatalmas – vállalatokról, tegyünk egy kis kitérőt.
Thomas Robert Malthus 1798-ban tette közzé nagy összefoglaló munkáját „Tanulmány a népesedés törvényéről” címmel. (Eredeti, teljes címe: An Essay on the Principle of Population, as it Affects the Future Improvement of Society with Remarks on the Speculations of Mr. Godwin, M. Condorcet, and Other Writers.) Ebben a híres, mások szerint hirhedt szerző arra a következtetésre jut, hogy az emberiség veszélyben van. Létszáma ugyanis 25 évenként megduplázódik, míg a megtermelhető élelmiszer ezen periódus alatt mindig ugyanannyival növekszik. Másképpen fogalmazva, a népszaporulat mértani, az élelmiszertermelés pedig számtani haladvány szerint gyarapodik. A könyv megjelenésétől a napjainkig eltelt körülbelül 8 db 25 éves időszak alatt tehát az emberiség létszáma 256-szorosára, a rendelkezésre álló élelmiszernek pedig csak a 8-szorosára kellett volna felszaporodnia.
Nos, nincsenek pontos adataink a Föld akkori lakosságszámára vonatkozóan, de induljunk el visszafelé. Ha most 7 000 000 000-nak tekintjük a bolygó teljes lakosságát, akkor 200 évvel ezelőtt 27 343 750-nek kellett volna lennie, ami egy kicsit kevésnek tűnik. A próféciának ez a része tehát nem jött be. Az időközben kifejlődött demográfiai tudomány érdekes jelenségeket ír le a szaporodás és az életszínvonal összefüggéseiről, és ezek között nem talál pozitív korrelációt, éppen az ellenkezőjét, minél jobban él egy társadalom, annál kisebb a népszaporulat, ami akkor is igaz, ha olyan „üdítő” kivételek, mint Magyarország ennek időnként ellene mondanak. Itt ugyanis az életnívó elmarad a legfejlettebb országokétól, a népszaporulat mégis az azokra jellemző tendenciát mutatja, sőt nemcsak egyszerűen mutatja, hanem még túl is tesz azokon. A nagyon fejlett országokban ugyanis stagnál, vagy alig nő a népesség, Magyarországon viszont már jó ideje csökken, nem kis aggodalmat okozva a nemzetféltő polgároknak. A Malthus-korabeli élelmiszertermelésről végképp nem sokat tudunk, így azt sem tudjuk megítélni, hogy hányszorosára nőtt a rendelkezésre álló élelmiszer. Nem a nyolcszorosára, ezt biztosra vehetjük, hanem annál jóval nagyobb mértékben. A világ lakosságának ugyan egy bizonyos hányada éhezik, viszont egy tetemesen nagyobb hányada a túltápláltságtól szenved. Ahol ők, vagyis a túltápláltak élnek, látszólag bőven van élelem, olyannyira, hogy még arra is futja, hogy az üzletek kiselejtezzék a lejárt szavatosságú túlkészleteket, a háztartások pedig kidobálják a szemétbe, amit felesleges túlbiztosítás miatt vásároltak és minden hősies küzdelem ellenére sem voltak képesek leerőltetni a saját torkukon. Amennyiben a világnak csak azt a fejlett szeletét vizsgálnánk, amelyben mi, ún. nyugatiak élünk, talán éppen a fordítottját találnánk a malthusi víziónak; de ha talán nem is stimmel a mértani haladvány az élelmiszerre és a számtani a népesedésre vonatkozóan, az mindenképpen elfogadhatónak tűnik, hogy az élelmiszer mennyisége jóval nagyobb arányban nőtt, mint az azt fogyasztóké.
Nem oly rég (2012 novemberének elején) nagy figyelmet kapott az Unilever nevű hatalmas élelmiszergyártó és forgalmazó multinacionális konszern egyik vezetőjének nyilatkozata. Jan Kees Vis a „fenntartható forrásokért felelős igazgató” székében ül – nos, örvendetes, hogy ilyen pozíció létezik. Véleménye szerint a fejlett világban túl sok élelmiszer kerül a szemétbe, például Londonban a bevásárlás során összeszedett élelemnek csaknem a fele végül a kukában végzi. Kees szerint ez azért van, mert túlságosan olcsók az élelmiszerek: „Ha drágábbak lennének, nem pazarolnánk annyit" – jelentette ki a Daily Telegraph című lapnak. Magasabb ár esetén az emberek kevesebbet vásárolnának, kevesebbet is dobnának ki, ami által több jutna a világ alultáplált népességének, anélkül, hogy a termelést növelni kellene.
(Forrás: www.penzcentrum.hu)
Nem bonyolult az okfejtés, teljesen logikusnak is tűnik. Az azonban nem derül ki belőle, hogy a megnövekedett árak esetén a megnövekedett profit miképpen táplálná az éhezőket? Az is elgondolkodtató, hogy vajon ugyanennek a konszernnek más igazgatói székeiben nem ülnek-e olyan felelősök, akik éppen azon törik a fejüket, hogy miként lehetne az árakat még lejjebb srófolni, hogy a vevők ne a konkurencia termékeit válasszák. Egy harmadik székben pedig valaki éppen azon görnyed, hogy milyen promóciós akciókat találjon ki, hogy minél több terméket tudjon rátukmálni az emberekre – hogy lemegy-e a torkukon, vagy sem, az nem fontos, csak hogy minél gyakrabban csörögjön a kassza. A minőség silányítása majd ennek a rontásnak az elfedése, sőt kifényesítése mesterséges, természetellenes anyagokkal ugyancsak nem idegen az efféle konszernektől, ahogy később ezt látni fogjuk. Éppen ezek a hatalmas vállalatok a “felelősek” az alacsony árakért. Részben az olcsó, iparszerű mezőgazdasági termelés, részben pedig az élelmiszeripar kemizálása révén.
Mindez tehát nem csökkenti annak a problémának a jelentőségét, hogy az éhezés mégiscsak óriási és megoldandó probléma, továbbá azt az aggályt sem, hogy a keleten feltörekvő újonnan meggazdagodó rétegeknek a nyugati táplálkozási stílushoz való csatlakozása révén fel kell vetni azt a kérdést, hogy vajon a Föld korlátozott kapacitása mikor éri el a maximumot, vagy ha már elérte, akkor mikor torkollik katasztrófába túlpörgött rendszer működése. Most azonban nem ezzel kívánunk foglalkozni.
A malthusianusok és anti-malthusianusok közötti vitában tehát úgy tűnik, hogy az utóbbiaknak lett igaza. A különös demográfiai jelenségeken túlmenően még egy óriási erő sietett a segítségükre, mégpedig maga a kapitalizmus, illetve legnagyobb erénye, a magasztos technikai fejlődés. Lapozzunk vissza az első oldalra, ha tetszik, és olvassuk el akár újra Peter L. Berger sorait, de közben gondoljunk arra, hogy tucatok tucatjait lehetne még idézni hasonló hangnemben. Ki az, aki ne szeretné mindazt a kényelmet és biztonságot, amit a fejlett technika nyújt? Alig vannak ilyenek.
A mezőgazdaság és az élelmiszeripar természetesen nem lóg ki a sorból, hacsak nem maga a motor, ami az egész fejlődést hajtja. Az ember számára az első fejtörést bizonyára az okozhatta, hogy miként szerezze meg a betevő falatot a lehető legkönnyebben és időben, így hát el kellett kezdenie ügyes eszközöket szerkeszteni, például ekét, hámot és efféléket. Talán a vadászathoz is kellettek ilyesmik, bár jómagam nem vagyok arról a legkevésbé sem meggyőződve, hogy a hús élelmiszerként való megszerzése lett volna a cél, talán inkább csak a prémé, a ruházkodás céljából. Nem hiszek az ember húsevő voltában; ez látszólag egyáltalán nem gazdasági jelentőségű kérdés, pedig nagyon is az, hiszen teljesen eltérő mennyiségű erőforrásra van szükség a húsra épülő és az azt kihagyó táplálkozás esetén. A különbség olyan mértékű, hogy a legkevésbé sem elhanyagolható. Ugyanakkor azonban az is elgondolkodtató, hogy szegény szőrtelen, fázó ember miért kényszerül arra, hogy megölje állattársait és elvegye tőlük a ruhájukat – miközben a természet vagy Teremtés minden más élőlényről gondoskodott olyan módon, hogy az képes legyen a környezeti körülményeket elviselni. Az ember úgy tűnik nem képes, így tehát bármilyen is a világnézetünk, nagyon de nagyon el kell gondolkodnunk a Paradicsomból való kiűzetésen és annak következményein. Avagy azon is el kell gondolkodnunk, hogy igenis vannak olyan tibeti jógik, akik a mínusz 20 fokot is képesek elviselni egyetlen ágyékkötőben. Többek között Benedek István is beszámol erről Mandragóra című átfogó könyvében, az a Benedek István, aki a legkevésbé sem gyanúsítható azzal, hogy ne lenne materialista. Ha tehát bizonyos tudatossági szinten megvan a hideg és melegtűrő képesség, akkor hová veszett ez el a tömegemberekből? Fázott-e az ősember? Nem, ahol a legrégebbi nyomai megmaradtak, ott biztos nem, mert az ottani klíma ezt nem indokolta. (Ha olyan volt, mint amilyen ma) Akkor miért mozdult el innen hidegebb vidékekre ez az ősember, ahol technikai fejlődés híján még nem tudta kínai pólókkal és egyéb műszálas holmikkal teste hőveszteségét megakadályozni? De a legizgalmasabb kérdés az, hogy ha az állatbőrök megszerzése miatt vadásznia kellett, és ez a szokása mára olyan elítélt szokássá vált, amely ellen időről időre félmeztelen hölgyek tüntetnek, akkor a fejlődés miért nem söpörte el a hús fogyasztását, amely ennek a vadászatnak nézetünk szerint csak mellékkövetkezménye lehetett?
A technikai fejlődés minden esetre az élelmiszer termelésének, megszerzésének, feldolgozásának számos furmányos módját találta ki. A dolog azonban nem feltétlenül ezzel kezdődik, hanem a kevésbé termékeny, nehezebben megművelhető területek művelésbe vonásával. Ezeken kevesebbet lehet keresni, mint a jobb földeken, ezért tulajdonosaiknak be kell érniük a puszta profittal, le kell mondaniuk a földjáradékról, amelynek fogalmát David Ricardo vezette be, s amelyet azok a birtokosok élvezhetnek, akik a jobb földön olcsóbban, többet, hatékonyabban tudnak termelni. Természetesen mindenki többet szeretne keresni, ami egy hatalmas inspiráció a fejlesztésre, egyúttal a malthusi aggodalmak köddé válására is. „Korábban megfigyeltem – írja Ricardo – hogy a nettó bevételeknek a megtermelt áruk értékében kifejezett növekedése, amely mindig a gépesítés fokozásának következménye, megtakarításhoz és felhalmozáshoz vezet” (A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei) Ne essünk azonban abba a tévedésbe, hogy a technikai fejlődés alatt csak a gépek világát értjük. Ennél sokkal tágabb körről van szó. Ide kell értenünk a talajjavítás és a növényvédelem kémiáját. Nem hagyhatjuk említés nélkül a növénynemesítés csodálatos eredményeit, amelyek a termésátlagok drasztikus növekedését eredményezték. A gyarmatosítás is hozzájárult az élelmiszer-ellátás javulásához, nem elsősorban az által, hogy a gyarmatokról közvetlenül hoztak volna be élelmiszert, hanem a nyomában meghonosodó új növények révén, mint amilyen például a burgonya, amely valódi népélelmezési termény lesz.
„1550 és 1650 között a rozsföldek 60 százaléka átlagosan 2-4-szeresét hozza meg az elvetett magnak (10 százalék pedig a kétszeresnél is kevesebbet. A következő évszázadban még tovább csökkennek ezek a számok, és kimutatható javulás csak a XVIII. század végén következik be, amikor az elvetett mag 4 – 7-szeresét hozó termések 50 százalékra rúgnak.” – írja Fernand Braudel Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV – XVIII. század című hatalmas könyvében. Malthus munkásságának dereka éppen a XVIII század végére esett, így pesszimizmusa teljesen érthető.
A talajjavítás, nemesítés, gépesítés nagyszerű eredményei révén a legfejlettebb országokban a népesség alig néhány százaléka elegendő ahhoz, hogy megtermelje az összlakosság összes betevőjét. Ebben a világban már nincs aggodalom az éhezés miatt, az emberek többsége számára az evés már korántsem táplálkozás, hanem örömforrás, szórakozás. Érdekes módon, amint az emberiség e szerencsés hányada túljutott az éhezésen, azonnal arra kezdett koncentrálni, hogy a technikai fejlődés révén felszabadult időt hogyan üsse el úgy, hogy jól érezze magát. Mi kezdett el szédületes iramban fejlődni? A szórakoztató ipar: a mozi, a rádió, televízió, számítógép, mobiltelefon és effélék. A gond már nem az, hogy legyen mit fogyasztani, hanem az, hogy miként kapjon az ember stimulációt, hogy legyen kedve többet fogyasztani. Érdemes Scitovsky Tibor és Victor Lebow idevonatkozó munkásságát tanulmányozni.
A gépesítésnek, kemizálásnak, nemesítésnek köszönhető szédületes termésátlagok a kutyafüle kategóriába tartoznak az élelmiszeripar eredményeihez képest. Az alkímiának aranyat csinálnia ugyan nem sikerült, a kémia azonban ezért bőségesen kárpótolta az emberiséget. Az aranynál sokkal fontosabbat, élelmiszerként forgalmazható anyagokat és kompozíciókat tud elővarázsolni a legmeghökkentőbb kiinduló anyagokból. Ma már ugyanis akár a természet kihagyásával is lehet ehető anyagokat előállítani (nem biztos, hogy ezeket megilleti az „élelmiszer” elnevezés, de meg lehet őket enni, az kétségtelen), de a tudomány könnyedén feldúsítja, feljavítja, megszaporítja azt, amit a természet tökéletlennek alkotott. Le is utánozza azt, amit a természet ínycsiklandónak teremtett, így manapság már nem kell odakint a szabadban vesződni és a földet túrni, ha mondjuk a földieper csodás ízét a népesség azon többségéhez is el akarjuk juttatni, akik meg sem tudnák fizetni, ha ez az íz minden ételben és minden évszakban a természetes földieper alkotása lenne. Nem, a szintetikus út sokkal olcsóbb és egyszerűbb. És finom, másik óriási előnye, hogy élvezetessé teszi az önmagában silány vivőanyagot is.
„A leves hazudik” – állítja Hans-Ulrich Grimm könyvének címe. Nemcsak a leves, derül ki a könyvből, amelyet több hasonlóan izgalmas és értékes mű mellett a 2001 Kiadó tett közzé magyar nyelven. Idézzük itt ennek a nagyszerű és merész könyvnek az ismertetőjét, amely a kiadó honlapján is olvasható. (www.ketezeregy.hu)
“A recept talán nem felelne meg mindenkinek. Kiindulási anyagként ugyanis a szennyvíztisztítás maradéka szolgál. Vegyük a lötty szilárd részeit, a nem kevés WC-papírral együtt, magas hõmérsékleten főzzük granulátummá, őröljük meg, és adjunk hozzá valamennyi szójafehérjét. Ezzel készen is van a „Jinko Nikku”, az új keletû húspótlék. Mitsuyuki Ikeda, a távoli Okayamából származó japán tudós találmánya ízében még valamennyi kívánnivalót hagy maga után. Az első tesztevőt egy öreg tyúkra emlékeztette, csipetnyi hal mellékízzel. Ez azonban korrigálható. A modern élelmiszergyártás kifejlesztett ugye néhány szert, amelyekkel az ízek manipulálhatók, és a legpenetránsabb illatok is elfedhetők.A találmány, a kisebb hiányosságok ellenére a mérnöki teljesítmény mérföldkövét jelöli. Nagy sikerre azonban mégsem számíthat. Ikeda úr ugyanis egy súlyos hibát követett el. Hozzájárult, hogy találmányát toilette-burgernek csúfolják, és megbocsáthatatlan nyíltsággal csevegett készítményérõl. „Biztosan nem lesz túlzott piaci siker – jelentette ki a bemutatón –, ilyesmit valószínûleg csak a nagy éhezések idején fog az emberiség enni.” Tulajdonképpen csak demonstrálni akarta, „hogy ami a szervezetet alul elhagyja, az újrahasznosított formában felül ismét bemehet”.
„Ez nem hangzik valami nagyon étvágygerjesztõen. Így nem gyárt az ember bestsellert. Ikeda úr a marketingszabályok legalapvetőbbikét figyelmen kívül hagyta. Hiányzott az elegancia és természetesen a diszkréció. A végterméket a fogyasztó számára a legragyogóbb színekben kell feltüntetni, nem csak a – mindeddig elkerülhetetlenül – gusztustalan előállítási eljárás miatt. Mindenesetre kerülendő az, amit Ikeda úr a mosoly országában elkövetett. A termékbemutatón meglehetősen undorodó arckifejezéssel mutatta be készítményét, és fényképeztette le magát, amelyet mohón publikáltak olyan technikaellenes sajtóorgánumok, mint a Green-peace-Magazin.
Mivel az élelmiszerek előállítói hasonló esetekben lényegesen profibb módon járnak el, az újrahasznosításban már meglehetősen előrehaladottak – csúnya, negatív hírverés nélkül. Hiszen a maradékhasznosítást az értelem parancsolja, a gazdasági szempontok miatt is, az alapanyagok ugyanis rendkívül olcsók. Ezen kívül ökologikusak is a szemét keletkezésének elkerülése miatt. Megfelelő diszkrécióval azután a szemétből előkerült finomságok ma már bestsellerekké válnak.
A hulladékhasznosítás újabban aktív, nyilvános támogatásnak örvend. Az amerikai Department of Agriculture például új zsírpótló szert fejlesztett ki, „Z-Trim” néven, olyan mezőgazdasági hulladékokból, mint a zab, rizs, szójabab és a borsó héja. A hulladékokat megszárítják, megőrlik, majd mikroszkopikusan finom porrá dolgozzák fel. A feltaláló adatai szerint a készítmény a szájban a nyállal elkeveredve megduzzad, és zsírhoz hasonló érzést hoz létre. Csak épp nem tesz kövérré, hanem rostként szolgál. Nagyon egészséges.
Ám Európa sem alszik. A kutatók már itt is a szemétben turkálnak: „hulladék nélküli élelmiszeripar” a projekt neve … „Répamaradék, burgonyahulladék, korpa és kakaóhéj” is elfogyasztható lenne, ha megfelelő formában kínálnák fel. A biohulladékot például meg lehetne szárítani, őrölni, kicsit átdolgozni, és gyümölcslevekhez, tejtermékekhez, péksüteményekhez adagolni. A kenyér tovább maradna friss, a joghurtnak kiegyensúlyozottabb lenne az íze, ha a hulladékot kicsit beindítanák tejsavbaktériumokkal. Mindennek az a kulcsa, hogy az olcsó alapanyagok a szervezet számára rengeteg előnnyel rendelkeznek, amelyekre rendkívüli módon szüksége van: rostos anyagokra, vitaminokra, ásványi sókra. A Geo magazin szerint mindez bizonyos mértékig „egészség a kukából”…
…Ehetnénk persze sárgarépát, krumplit és céklát. Ez valószínűleg ugyanolyan egészséges lenne, és még olcsóbb is, mert az élelmiszer-technológusok drága munkaidejét megspórolnánk. Persze elsősorban nem a munkaerőről van szó, hanem az ipar szeméthegyeiről, és „az élelmiszer-előállítás emisszió-mentes eljárásai utáni kutatásról”. Mert az élelmiszer-termelés időközben a saját törvényeit követi, önállóvá vált, és messzemenően megszűnt a kapcsolata kiindulási anyagaival. Ezek legfőképp anyagi okokból már csak parányi mennyiségekben jutnak a dobozokba, előzőleg azonban szétdarabolják, majd feloldják, újból összerakják és mindenféle műdolgokkal engedik föl őket. Mivel pedig ezek a gépesített, automatizált eljárások milliókba kerülnek, a mérnökök lázasan kutatnak egyre olcsóbb alapanyagok után. A spórolás kényszere hajtja őket a gyilkos konkurenciaharcban. A szükség pedig közismerten találékonnyá tesz. A számtalan pótélelmiszer csodálatos szabadalma sejtetni engedi, mekkora is a szükség. Egy amerikai élelmiszermérnök, Eustathios Vassiliu például a „szimulált nyerstojás kompozícióját” szabadalmaztatta. Ez valódi csoda, amely többek között sovány tejporból, zselatinból, tojássárga festékbõl és vízből áll, a serpenyőben azonban természetes példaképéhez hasonlóan tükörtojás-formát alkot.
Az Aventis-konszernné átmutált vegyi multi Hoechst olyan eljárást nyújtott be szabadalmazásra, amellyel baktériumok kávétejszínné vagy krémsajttá alakíthatók. Az amerikai multinak, a General Foodsnak sikerült műszalonnát vízből, fehérjéből és zsírból előállítania. Az Athlon nevű amerikai cég pedig szabadalmaztatta eljárását, mellyel a madártollat találékonyan bonbonná vagy péksüteményé alakítja át.
Az NDK is világszínvonalon állt e területen. A rostocki Halászati és Halfeldolgozó Intézet kifejlesztett egy „eljárást a szemcsés fehérjeképződményekre” – műkaviár vágóhídi vérplazmából. Klaus Valdeig lipcsei élelmiszervegyész találmányával az NDK gazdasági felemelkedésének támaszává lépett elő. Legsikeresebb bűvészmutatványát a bonbonoknál hajtotta végre, a hagyományos tölteléket ugyanis olyan masszára cserélte ki, amely szétfőzött zöldborsóból, cukorból és aromákból állt. Még évek múltán is büszke volt arra, hogy a teljesen jelentéktelen zöldborsót az ínyencségek hierarchiájának legtetejére emelte. „A zöldborsó a marcipán konkurenciájává vált” – jelentette ki Valdeig tiszta elmeállapotban egy riportban, találmánya történelmi jelentőségére célozva.«
Az Európai Unióban évente 170 000 tonna iparilag előállított aromát használnak fel, továbbá 95 000 tonnát az ízfokozó glutamátból. Szervezetünk azonban abból él amit elfogyaszt. Az élelmiszerek az ember számára olyanok mint a benzin az autó számára. Senki se merné megkockáztatni a kísérletet, hogy autójába beletöltsön valamit, aminek ugyan benzin szaga van, de valójában víz benzinaromával, Még akkor sem, ha ez természetazonos benzinaroma. Az ízek ugyanis ételeink minőségéről informálnak bennünket. Ha az, amit megeszünk, nem azt tartalmazza amire a szervezet az íz és az illat alapján vár és amire szüksége van, a szerkezet nem fog megfelelően működni.
Ételeink szép új világában a címzett valahol lemaradt. Étkezési kultúránk a tulajdonképtelenségek világába veszett. Ha ételeink csak olyanok mintha, olyan az ízük mintha és olyan az illatuk mintha, akkor szervezetünk is csak úgy fog működni mintha…”
Ha a jó öreg Malthus ezt megérhette volna…
Vegyük észre, hogy itt már nagypályás játékokról van szó. Azt a költséges kutatómunkát és kísérletezést, ami szükségszerűen megelőzi az efféle étkezés céljára értékesített termékek forgalomba hozatalát csak az olyan méretű vállalatok képesek finanszírozni, amelyeket már a Láthatatlan Kéz is nehezen tud mozgatni – ha egyáltalán - és nem fordul meg a dolog, miszerint ezek a hatalmas erőt képviselő szervezetek mozgatják a Láthatatlan Kezet, vagyis inkább annak látható és megragadható megfelelőit, politikusok és hatósági emberek kezének formájában, mely utóbbiak könnyen engedik magukat rázogatni és a tenyerek könnyedén megnyílnak, ha némi ösztönző jutalmakat kell befogadni, majd a zsebbe süllyeszteni. Nos, igen, mi tette naggyá ezeket a vállalatokat, akik szintén kicsiben kezdték? Nyilván valamilyen szellemi teljesítmény, tudás, amelynek révén az adott cég előnybe kerülhet a versenytársaihoz képest. Ezek a teljesítmények járulnak hozzá a bőség fokozódásához és az élelmiszerek olcsóbbá válásához. A bőségnek és az olcsóságnak azonban nagyon nagy ára lesz, ha kiderül, hogy a szellemi teljesítmény netán nem több, mint valamilyen trükknek a kitalálása, aminek a segítségével az ehetetlent ehetőnek lehet beállítani, majd további trükkök kita lálása, amelyek segítségével ezt a tényt el lehet titkolni, illetve a tiltakozókat tudatlannak, gonosznak és rosszindulatúnak beállítani. Egy percig sem állítom, hogy mindig a rosszindulat munkálkodik a háttérben, egyáltalán nem. Gyakori eset azonban, hogy a színtiszta jóindulattal kitalált dologról később bebizonyosodik, hogy káros. Ekkorra már olyan összegekbe került a fejlesztés és olyan mértékű profitveszteséggel jár a feladás, hogy érdemes a trükközés útjára lépni.
Úgy tűnik, hogy az állam annyira fél polgárai éhhalálától (nem jogtalanul, teszem hozzá, az éhinség tényleg nagyon rossz dolog) hogy örömmel arra az oldalra áll, amelyik a kétségekkel teli bőséget szavatolja a mennyiségben és élvezetben egyaránt szegényesebb, ámde trükkök nélküli megoldásokkal szemben. Mezőgazdaság, élelmiszeripar, állam – ők hárman szoros és megbonthatatlan egységbe tömörülnek, amely akár elindíthatja az összeesküvés-elméletekben hívők fantáziáját is, mert úgy tűnik, mintha előre eltervezett forgatókönyv mentén történnének a dolgok, melyek célja az emberiség nagy részének lassú, de kíméletlen kipusztítása. Habár Malthus nyomán születtek olyan elképzelések, hogy a Föld túlnépesedését meg kell akadályozni, sőt, vissza kell fordítani, nem megrettenve attól, hogy a felesleges létszámot ki kell irtani, jómagam nem hiszek abban, hogy ezeknek az embereknek az akarata bármely mai államban vagy afölötti szervezetben hivatalos programmá nemesedett volna. Eltekintek azon nevek felidézésétől, akik kétes értékű érdemeket szereztek ideológiájuk hangoztatásával, nem akarván semmilyen módon népszerűsíteni őket – és persze a nagyobb részükről nem is tudok. Hitem szerint egyszerűen arról van szó, hogy a szuperbiztonság igényével kifejlesztett rendszerek nem homeosztatikusak, nem önjavítók, éppen azért, mert örökös vasfegyelem és kontroll felügyeli őket. Ha valahol beléjük kerül egy-egy nem feltétlenül rosszindulatú tévedés, akkor annak a kikerülési esélye minimális, a hatása azonban folyamatosan multiplikálódik, és megy előre, öntudat nélkül pusztítva, mint a gólem. Lépten-nyomon jószándékra bukkanunk, melyeknek eredője egy félelmetes gonosztett. Amint Karinthy Frigyes novellájában Pilátus kérdésére, hogy kit engedjen szabadon, az egyes szájak Krisztus nevét kiáltják, a kórus pedig Barabásét, a latorét.
Pillantsunk e ponton vissza a mottóként használt Thomas Jefferson idézetre, majd olvassunk el ismét egy hosszabb idézetet. A szerző Joel Fuhrman, Amerikában élő táplálkozástudományi szakértő. Könyvének címe, melyből a citátum származik, Eat to Live (Egyél hogy élj, lehetne a magyar címe, ha lenne magyar kiadása, de nem tudok róla, hogy lenne. Ezért a kiválasztott részt magam fordítottam.)
„A tápanyagoknak a súly arányában való kifejezése elfedi azt a tényt, hogy a feldolgozott élelmiszerek mennyire tápanyag-hiányosak és az állati eredetű élelmiszereket kevésbé zsírosnak tüntetik fel. Vajon éppen ez a célja az USDA-nak, amikor éppen ezt a módszert választja? [ USDA = U. S. Department of Agriculture, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium] Lehetséges, hogy ez egy összeesküvés a fogyasztók ellen, hogy azok ne vegyék észre mit is esznek valójában?
Példának okáért a Burger King szalonnás dupla sajtburgere nem éppen alacsony zsírtartalmú étel. Ha az összsúlyhoz viszonyítjuk a zsírtartalmat, vagyis a zsemle meg a kechup is vetítési alapot képez, akkor az egésznek csupán 18 % a zsírtartalma, vagyis több, mint 80 %-a zsírmentes. Az ételben lévő összes kalória 54 %-át azonban a zsír adja és ha külön nézzük a húspogácsát, annak 68 %-a zsír. A McDonalds McLean burgerét ugyanezzel a trükkel reklámozták néhány éve, azt állítva róla, hogy 91 %-ban zsírmentes, holott valójában a kalóriák 49 %-a a zsírból származott.
Hasonlóképpen az ún. zsírszegény, 2 %-os tej valójában egyáltalán nem 2 %-os, hanem 35. Lehet 2%-osnak titulálni a súly arányában, hiszen nagyon magas a víztartalma. A sovány tej azonban egyáltalán nem sovány, csakúgy, mint a „zsírszegény” sajtok és más állati termékek sem, ha átszámítjuk a őket a az össz-kalória arányára. Ez egy elszomorító trükk az amerikai fogyasztók terhére. Mellesleg, a teljes tejnek a 49 %-a zsír.
A súly használata vetítési alapként a kalóriák helyett a tápérték-táblázatokban csalafinta trükk, amely elfedi, hogy sok élelmiszer mennyire értéktelen táplálék. Az USDA szerepe eredetileg az volt, hogy népszerűsítse az iparszerű mezőgazdaság állati eredetű termékeit. Több, mint 50 évvel ezelőtt az USDA elkezdte reklámozni az ún. négy alapvető élelmiszer-csoportot, hús- és tejipari termékekkel a lista első két helyén. A hús- és tejipar finanszírozta az egészet, amelynek a hátterében saját alkalmazásukban álló tudósok voltak. A kampány azonban figyelmen kívül hagyta a tudományt.
A programot inkább „A négy élelem mítoszának” kellene nevezni. Amerika minden iskolájában tanították és az osztálytermekben ott lógtak a plakátok, amelyek egy állati fehérjével, zsírral, koleszterinnel teletömött étrendet dicsőítettek. Ennek a tisztességtelen programnak a hatásai drámaiak voltak, több szempontból is. Az amerikaiak egyre több állati élelmiszert ettek. A következmény a ráknak a járványszerű terjedése volt, a történelemben soha nem látott sebességgel és a szívrohamok száma úgy megugrott, mint soha azelőtt.
Az USDA hosszú éveken át elutasította a zsíros tejtermékek és koleszterinben dús ételek ajánlott mennyiségének csökkentését, minden megdönthetetlen bizonyíték ellenére, melyek amellett szóltak, hogy az emberek lényegében öngyilkosságot követnek el az étrendjükkel. Kemény politikai nyomás, lobbyzás, és a pénz elállták a változás útját.
A súlyarányos módszer a kalóriás helyett nagyszerű lehetőség a felesleges kalóriáknak, koleszterinnek és telített zsíroknak a megtartására az étrendben – egy szörnyű stratégia arra, hogy miként lehet egy egész nemzetet a járványszerűen terjedő elhízás, szívbaj és rák poklába taszítani. Egy külső ellenség, amely az ország elpusztítását akarja, nem tudna ennél hatékonyabb, ravaszabb és alattomosabb módszereket bevetni a cél érdekében. Milyen ironikus, hogy a programot a saját kormányzatunk találta ki, a saját adódollárjainkért népszerűsítette, és szentesítette azzal, hogy az egész a köz érdekét szolgálja.
Azt gondolhatnánk, hogy minden tudományos adat, beleértve tömeges vizsgálatokon alapuló tanulmányokat, a rendelkezésünkre áll annak megítéléséhez, hogy melyek a legjobb élelmiszerek és miért – az emberek többsége mégis teljesen zavarodott, ha étkezésről és táplálékról van szó. Vajon miért?
A probléma egyik része, hogy a legtöbben csak nagyon lassú változtatásra vagyunk képesek, különösen ha saját szokásaink és a családi tradíciók is érintettek az ügyben. A legtöbben elutasítják a változást. Kényelmesebb követni a megszokottat, ragaszkodni a régi, bár téves ismeretekhez. A táplálkozástudomány iszonyatosat fejlődött, de közben tele van ellentmondásos információkkal, ami tovább fokozza a zavart.
Kormányzatunk több, mint 20 milliárd dollárt költ ártámogatásokra, amelyek kedvezményezettjei a tejipari cégek, marha és borjúhús-feldolgozók. Ezt a pénzt a farmerek kapják, ezáltal mesterségesen lecsökkentik a költségeiket, ami által alacsonyak maradnak az árak, amiket ezért mi, fogyasztók fizetünk a piacon. Olcsó a tejtermék, a szárnyas és a többi húsféle. A zöldségek és gyümölcsök, melyeket kifejezetten emberi fogyasztásra termesztenek, egyértelműen kimaradnak az USDA támogatási listájából.
Milliárdokat áldozunk tehát adófizetői zsebünkből a drága és betegséget okozó élelmiszerek termelésének támogatására. A másik zsebünkből fizetjük a magas gyógykezelési számlákat. Az adónk tehát egyfelől a betegségek terjedését, másfelől az egészségügyi kiadások magasan tartását finanszírozza.”
Mielőtt teljesen kétségbe esnénk, és azt kezdenénk hinni, hogy mi, az ún. fogyasztók (akiknek az a feladata, hogy megvásárolja, megeméssze a megtermelt élelmiszereket, majd ettől új erőre kapva részt vegyünk a dolgok újratermelésében, és nem is egyszerű, hanem bővített újratermelésében, hogy még többet el tudjunk fogyasztani) be vagyunk csapva és a valamilyen ellenünk szőtt összeesküvés áldozatai vagyunk, álljunk meg egy kis időre és gondolkodjunk el ezen. Jól járunk, vagy rosszul? Ki jár még jól és ki jár rosszul? Figyelembe kellene vennünk azt a tényt is, amely a végtelenségig bonyolítja a kérdés egyértelmű megválaszolását, nevezetesen, hogy lényegében csaknem mindannyian egyszerre, egy személyben fogyasztók is vagyunk, meg termelők is. Ha mondjuk egy élelmiszeripari konszernnél keressük a kenyerünket és a boldogulásunkat, minden bizonnyal lelkesen együtt fogunk menetelni a szervezettel, amelyet a magunkénak érzünk, és ugyan tudni fogjuk, hogy termékeink mitől olcsók és mitől finomak, de nem fogunk ezért lelkiismeret-furdalást érezni, hiszen tudjuk, hogy a cég tisztes profitja az egyetlen, ami hosszú időre garantálhatja munkahelyünk megmaradását és élethossziglan tartó részvételünket ebben a végtelennek tűnő bővített újratermelési játékban. Tudjuk, hogy minden erőnket abba kell fektetnünk, hogy a termékeinket megvegyék, különben megbillen az egész rendszer és egzisztenciánk veszélybe kerül. Bentről kifelé nézve homogén fogyasztói tömegnek látjuk a kinti embereket, és ritkán gondolunk arra, hogy valahol ők is belül vannak és onnan kinézve minket is belelátnak egy számukra kívül lévő tömegbe. Mindannyian végezzük a dolgunkat, és amíg szépen, ütemesen haladnak ezek a dolgok, nem is gondolunk arra, hogy mi lesz, ha ez a kinti tömeg egyszerre megmakacsolja magát és nem hajlandó annyit fogyasztani, ami elegendő, a mi bővítette újratermelésünkhöz. Ha mondjuk tényleg elkezd törődni azzal, hogy csak annyit vásároljon, amennyire tényleg szüksége van? Amit eddig ugyanis megvett, és a kukába dobott, az is meghozta számunkra a vágyott profitot. Ha ezt a termékmennyiséget nem kell megtermelnünk, mert nincs rá kereslet, elmarad a profitunk is, és talán éppen ránk nem lesz szükség a konszernben. Mehetünk valami hasznosabbat tenni, ami nagyszerű dolog, hiszen nem vész kárba a munkaerőnk, az alkotási vágyunk és képességünk. Csakhogy, ki fogja megmondani, hogy hová menjünk? Vajon a Láthatatlan Kéz le fog nyúlni az alatta lévő hatalmas sakktáblára, megfog minket, mint sakkfigurákat, és megteszi velünk a lehető leglogikusabb lépést, hogy a játszma a lehető legjobb eredményt hozza – a végén?
A bővített újratermelés lassú, de hatalmas erejű hömpölygésének manapság kezd gátat vetni egy ennél is hatalmasabb erő. Akárhogyan is nézzük ugyanis, a bővülés forrásai nem másutt vannak, csakis a természetben. Újra elő kell vennünk a fiziokratizmust és elkezdeni elmélkedni azon, hogy vajon van-e más forrás a föld adományain kívül, amely eltarthatja az emberiséget? Láthatjuk, hogy az emberi tudás képes a természet adományait megszaporítani, azon az áron persze, hogy természetellenessé teszi a javakat. A föld nem lesz több, hiszen a Föld nevű bolygó nem tágul. Az emberek létszáma azonban mégiscsak növekszik. A kereslet növekedésének tehát nincs akadálya; meddig lehet azonban elmenni a technikai újításokkal és az élelmiszerek denaturálásával, hogy az emberi élet még fenntartható maradjon? Közel a határ, vagy netán már túl is vagyunk rajta?
Mi lesz, ha a fogyasztók fellázadnak, és nem hajlandók többet fogyasztani, sőt inkább kevesebbet? S közben nem veszik észre, hogy ezzel saját maguk alatt is vágják a fát, hiszen a kapitalizmus keretei között ezzel lehetetlenné teszik a saját munkahelyük fennmaradását. Lehet, hogy már beléptünk ebbe az állapotba, valamikor 2008 táján. Lehet, hogy a Láthatatlan Kéz elkezdett ismét rendet tenni. A rendrakás azonban átmenetileg a kaotikus állapot fokozódásával jár – talán ebben az állapotban vagyunk most.
Ezen munka keretei között nem vállalkozom ennek az okfejtésnek a további kibontására, bár tudom, hogy ez szükséges volna. Térjünk azonban vissza a megelőző állapotokhoz, és közelítsünk onnan ismét.
Ha eltekintünk a fogyasztók lázadásának teóriájától, és visszahelyeződünk a boldogságnak abba a korába, ahol szépen hömpölyög a kapitalizmus jeleit mutató, ám erősen szabályozott, itt-ott felduzzasztott nagy folyama, azt tapasztalhatjuk, hogy látszólag minden rendben van és mindenki boldog. Az óriásira hízott konszern óriási pénzeket fizet az államnak, ugyanakkor alacsony árakat garantál a piacon. Ez mindenki számára megnyugtató. A fogyasztók ugyancsak nyugodtak és boldogok, a legnagyobb örömmel játsszák azt a szerepet, amely a rendszerben rájuk van osztva. Az embert természet úgy programozta, hogy az, ami a fennmaradása szempontjából igazán fontos, az élvezetes legyen a számára. Az evés és a szaporodás kéjérzéssel jár. Miközben a szaporodási kéj elszakadása a tényleges értelemtől és üzletté válása általában a társadalom által történő megvetéssel váltja ki - vagyis a bordélyházak legfeljebb, ha a megtűrt státuszt vívhatják ki maguknak. Az evési kéj elszakadása az evés valódi értelmétől, vagyis az emberi lény tápanyagokkal való ellátásától nemigen vált ki felháborodást, pedig valójában a legtöbb modern étkezés olyan, mint a modern kor másik remek teljesítménye, a rajzfilm. Színes hátterek, színes és vidám figurák, pergő történet. És sokkal olcsóbb, mint a színházi előadás igazi díszletekkel és élő színészekkel. A színházjegy drága és csak egy előadásra érvényes. A televíziós előfizetés olcsó és egész nap ömlenek érte a filmek. A fogyasztó is elégedett tehát, és nagyon mérges lenne, ha elvennék kedvenc csatornáját, helyette pedig „csak” színházat kínálnának. A fogyasztó tehát nem is veszi észre, hogy csak a csodás tarka csomagolást kapja, a tartalmat alig. Miért lenne hát elégedetlen?
A folyamatos kéjérzéssel járó tartalomszegény táplálkozás olyan váratlanul érte az emberi szervezetet, hogy még nem volt ideje válaszul fájdalmas betegségeket kifejleszteni. Az összes modern betegség képtelen a kéjek tengerén átnyomni a maga segélykiáltását. A rák, a magas vérnyomás, a cukorbetegség, az idegi torzulások kezdetben nem járnak fájdalommal, csak később, amikor megkeseredik a falat, mert a testi elváltozások olyan mértékűek, hogy felülírják az eredeti programot, és a teljes örömöt egyszer csak felváltja a teljes fájdalom. Ez azonban már nem a segélykiáltás hangja, hanem a zokogásé, amely az élet lassú, de egyre gyorsuló elolvadásával jár.
A GENETIKAI MANIPULÁCIÓ
Ne evezzünk azonban számunkra vad és ismeretlen vizekre, amelyek egy másik tudomány fennhatósága alá tartoznak. Ne feledjük el, hogy bármennyire is könnyedséget és szabadságot engedélyezünk ezen írás stílusának, mégiscsak közgazdaságtani okfejtést ígértünk. Nézzük meg azonban, hogy idegen vizekről jönnek-e látogatók a mi vizeinkre?
„Az emberiség lélekszáma néhány évtizedig még növekedni fog, és világosan látható, hogy a hagyományos módszerekkel a világ élelmiszer-termelése nem növelhető olyan mértékben, hogy az egyre növekvő igényeket kielégítse, tehát sürgősen nagyobb termést nyújtó, olcsóbban előállítható növényekre van szükségünk. A biológusok jelentős része azt gondolja, hogy a korszerű genetikai manipulációk segítségével ez a probléma megoldható…” (Csányi Vilmos: Kísérletekkel alátámasztott hiedelmek. 2000 c. folyóirat, 2011. március)
Igen, elérkeztünk a génmódosítás problémaköréhez. Közgazdászként sem jogunk, sem kellő tudásalapunk nincs ahhoz, hogy biológiai kérdésekbe beleüssük az orrunkat. A dolgok mai állása szerint, és a cikkíró imént idézett bevezető mondatainak megközelítésében távolról sem a dolog biológiai vonatkozása az izgalmas.
A növények és állatok génmódosítása (GMO = Genetically Modified Organisms) a széles közvéleményt főleg akkor hozza lázba, amikor állatok klónozásáról van szó, no meg arról a lehetőségről, hogy akár embert is lehet eme biotechnológia segítségével nemesíteni, és a jövőben akár csupa Claudia Schiffer és Arnold Schwarzenegger születhetne a világba. Ettől persze messze vagyunk, és remélhetőleg egyre messzebb is kerülünk tőle – bár a kísértés nagy, különben miért is kerülne egyáltalán szóba a lehetőség? A növények génmódosításáról a mindennapokban ritkán esik sok szó, az ún. közvélemény relatíve alulinformált – ami alól Magyarország egy kicsit kivétel, mivel itt a GMO alkalmazása a mezőgazdaságban egyelőre tiltott. Pontosabban a GMO-párti uniós környezetben Magyarországon moratórium van érvényben – egyelőre – de nehéz megmondani, hogy mikor szakad át a gát. Amikor megtörtént, hogy mégis ilyen vetőmag került elvetésre és a kormányzat radikális intézkedést hozva kiszánttatta ezeket a veteményeket, a hírek sorában előkelő helyre került az ügy. Más országokban, főleg az Egyesült Államokban a GMO a mezőgazdasági termelés szokványos részévé vált, bár vannak ellenzői, ezek a „kutya ugat, a karaván halad” jelenetben a kutya szerepét játsszák. Az Amerikai Kongresszus valamikor kimondta a szubsztanciális ekvivalencia (substantial equivalence) elvét, melyet később az Európai Unió is a magáévá tett. Mit jelent ez? „A szubsztanciális ekvivalencia elve szerint, ha a hagyományosan biztonságosnak elfogadott és egy genetikailag módosított növény között a főbb tápanyag- összetevőkben nincs releváns különbség, akkor azok gyakorlatilag azonosnak tekinthetők, ebből pedig egyenesen következik, hogyha a hagyományos növény biztonságos, akkor a vele lényegileg azonos GMO és az abból készített élelmiszer és takarmány is az, nincs szükség tehát az utóbbi élelmiszer-biztonságosságát tesztelni.” (Komári Ágnes: Gondolatok a géntechnológia magyarországi szabályozásáról,különös tekintettel a kárfelelősség kérdésére. Glossa Iuridica – I. évfolyam 1. szám. www.glossaiuridica.hu.) Ez az alapelv a GMO-növénytermesztés elől gyakorlatilag minden akadályt elhárított, hiszen ki vonhatná kétségbe, hogy példának okáért a kukorica nem ártalmas takarmány, és ha a tápanyagtartalma nem változik meg a génmódosítás miatt, akkor az ártalmatlanság automatikusan átörökítődik a genetikailag módosított fajtára is. Márpedig úgy tűnik, hogy – miután a GMO célja a növények ellenállóvá tétele bizonyos betegségek és kártevők ellen – a DNS-lánc átoperálása révén a növény alapvető tulajdonságai nem változnak, az ezeket meghatározó géneket a fejlesztők változatlanul hagyják.
Nincs jogosultságunk arra, hogy közvetlen információk alapján eldöntsük, hogy a GMO jó vagy rossz. Ez a biológia hatásköre. (lenne) Közvetett jelekből azonban bőségesen összeszedhetünk elegendő információt ahhoz, hogy valamiféle sejtést, netán kicsit erősebb megállapítást is megfogalmazhassunk. Mielőtt ezt megtesszük, kanyarodjunk vissza Csányi Vilmos soraihoz.
Igen, kétségkívül a jó öreg Malthus szellemiségét véljük kiérezni az aggódó sorokból.
Nos, a 2000 nem éppen színtiszta tudományos havilap, még kevésbé valamely szaktudomány publikációs fóruma. Ha tehát valamely állítást nem támaszt alá semmi, leszámítva valamiféle „közhiedelmet”, az ebben a folyóiratban megbocsájtható. Egy kicsit viszont ront a szánk ízén az a tény, hogy az írás a „Kiegészítés Csontos Erika cikkéhez” alcímet viseli. Csontos Erika terjedelmes és alapos cikke ugyanebben a lapban, és részben ugyanebben a számban jelent meg. (GM-game, I. és II. 2000, 2011 február és március) Utóbbi szerző nem volt rest állításait szilárdan alátámasztani, cikkét jegyzetekkel ellátni, illetve ahol az állítás nem volt bizonyítható, ott megjegyezni, hogy ez a helyzet. Ez a körültekintően megírt beszámoló – amely egyébként a „Pusztai-botrány” néven ismertté vált esettel foglalkozik – megérdemelt volna egy hasonlóan precíz kiegészítést. Nem ártott volna valamely számszaki alátámasztást adni annak, hogy valóban olyan iszonyatos nagy sürgősséggel kellenek a GMO-növények. Azt sem ártott volna megjegyezni, hogy az állítás legfeljebb ceterus paribus érvényes, azaz, ha minden feltétel változatlan marad. Vagyis, ha az emberiség létszáma és étvágya és étrendje és pazarlása változatlan tendencia szerint fog fejlődni. És mi van, ha nem? Ha a tudatos fogyasztás és a tudatos kapitalizmus jelenleg minoritásban lévő hívei egyszer többségbe kerülnek? Ha netán megtörténik az a csodaszámba menő, de mégsem lehetetlen fordulat, hogy az emberiség egy húsban lényegesen szegényebb étrendet követ és nem lesz szükség olyan iszonyatos mennyiségű takarmányra, mint ma?
Malthus sem alkalmazta a ceterus paribust, de ez nála bocsánatos bűn, hiszen még csaknem 100 évet kellett várni, mire Alfred Marshall ezt az elvet meghonosította és elemzéseiben alkalmazta. Amint láttuk, a fejlődés tényleges útja nem is igazolta Malthus aggályait, de persze felvetett más aggályokat bőségesen.
A probléma felvetése egyáltalán nem új keletű. Olyannyira nem, hogy csaknem két és fél évezredet lépünk most vissza az időben, és megidézzük Szókratészt, kinek szavait Platón jegyezte le. Néhány idézet következik Az állam-ból, Jánosy István fordításában. A II. könyvben Glaukón, Areimantosz és Szókratész beszélgetésében szóba kerül az ideális állam lakóinak életmódja. Szókratész szerint: „Bizonyára termelnek majd gabonát és bort, készítenek ruhát és cipőt, építenek házakat, s nyáron többnyire mezítlenül és mezítláb dolgoznak majd, télen pedig jól felöltözve és jó cipőkben; ételnek árpából darát, búzából lisztet őrölnek, s azt megfőzik, ezt megdagasztják, aztán a pompás kalácsot és kenyeret sorba kirakják gyékényre vagy tiszta falevelekre, s gyermekeikkel együtt, a földre szórt tiszafa- és mirtuszlombokra heveredve, vígan lakmároznak, bort isznak, koszorúval a fejükön himnuszokkal magasztalják az isteneket, s egymás közt édesen mulatoznak; de anyagi erejükön felül nem szülnek gyermeket, mert óvakodnak a szegénységtől vagy a háborútól.”
„Úgy látom, szegényeket kenyérhez való nélkül akarod megvendégelni!” – veti ellene Glaukón. „Igazad van. – hagyja helyben a bölcs Szókratész - Elfelejtettem, hogy kenyérhez való is kell nekik, éspedig: só, olajbogyó és túró, továbbá hagyma, zöldség, hogy valami paraszti főzeléket főzhessenek maguknak. Utóételt is tálalunk fel nekik, éspedig: fügét, borsót és babot, továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek majd tűzön, s közben módjával iszogatnak; így éldegélnek békében és egészségben, s aztán - valószínűleg öregkorukban - elhunyván, ugyanezt az életmódot hagyják utódaikra.”
Glukón azonban nem éri be ennyivel, ezért elkezdik sorra venni, hogy mi minden illeti meg az állam polgárait, ha „dőzsölni” akarnak, azaz a mi fogalmaink szerint „magasabb életminőséget” szeretnének élvezni. A következő következtetésekig jutnak el:
SZÓKRATÉSZ: […] Sőt még kondásokra is szükségünk lesz: ezek az egyszerű államban még nem voltak - mivégre lettek volna? - a luxusállamban már ők is kellenek. Sőt sok egyéb fajta állat is, ha lesz, aki megeszi. Így van?
GLAUKÓN: Miért ne?
SZÓKRATÉSZ: Ám ha így élünk, orvosokra is sokkal inkább rászorulunk, mint előbb.
GLAUKÓN: Rá bizony.
SZÓKRATÉSZ: Sőt most már nem lesz elég az a terület, amely a régi lakosságot jól
eltartotta. Kevés lesz. Vagy talán nem?
GLAUKÓN: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor pedig a szomszédaink területéből kell kihasítanunk, ha azt akarjuk,
hogy elegendő legelőnk, szántónk legyen: nekik viszont a mienkből, ha ők is túllépik a
létszükségletük határát és nyakló nélkül vagyonszerzésre adják fejüket.
GLAUKÓN: Bizony, Szókratész, ez elkerülhetetlen.
SZÓKRATÉSZ: Eszerint, Glaukón, vállalnunk kell a háborút? Vagy mi egyebet tehetünk?
GLAUKÓN: Csakis ezt.
Kedves Szókratész! Innen üzenjük, nyugodj meg. Van már GMO-nk, ami garantálja az örök békét. Orvosunk is van bőven, ahogy jövendölted. Munkájuk is van elég.
A „legelő vagy gabonaföld” dilemmáján való elmélkedés később is fel-felbukkan az irodalomban. Többen, köztük Adam Smith is tesznek arra célzást, hogy az állattenyésztés nem előnyös üzlet és aggályos az élelmiszer-ellátás szempontjából. A közelmúlt évtizedeiből, amelyekben a környezeti károk markánsan észlelhetők, akár százával hozhatnánk sokszor megdöbbentő idézeteket. Kár, hogy ezek észrevétlenek maradnak a tudomány magas tornyaiban dolgozók nagy része számára is.
Otto Rühle, az egykori Német Demokratikus Köztársaság kitűnő tudósa még nem volt olyan hangos 1965-ben, mint a mai aggályoskodók. Hatmilliárd ember kenyere című könyvében halkan megjegyzi a következőket:
„A törekvés az, hogy 1 mázsa sertéshúst 4,5 mázsa gabonaegységből hozzunk létre. Kalóriára átszámítva ez a következőket jelenti:
1 q sertéshús kereken 415 000 kcal
4,5 q gabona kereken 1 800 000 kcal
Vagyis: ha a gabonát a sertés takarmányozására használjuk, a tápanyagnak csaknem 80 %-a veszendőbe megy. Pusztán számtanilag tekintve tehát az ember számára sokkal előnyösebb lenne, ha a gabonát közvetlenül a maga táplálására hasznosítaná, s nem a sertéssel etetné fel. Táplálkozástudományi okok miatt – s részben az ízletesség és a szokás kedvéért – mégis bele kell törődnünk a kalóriaveszteségbe.”
A vágóállatok ma is a földművelés terményeinek legalább az egyharmadát eszik meg, ami több, mint 8 milliárd ember számára volna elegendő – persze növényi táplálkozáshoz. GMO nélkül, valamint éhezés nélkül.
Legyünk azonban realisták, szálljunk le az álmok világából a szilárd földre és lássuk be, hogy a teljes átállás a tisztán növényi táplálkozásra nem fog mostanában bekövetkezni, még ha örvendetesen terjed is. Terjed, annak ellenére, hogy legutóbb a Harmadik Birodalomban volt hivatalos állami propagandája – bár ne lett volna – azóta nincs róla tudomásunk, hogy bárhol állami szinten foglalkoznának a kérdéssel. A Joel Fuhrman által említett propagandagépezet egyáltalán nem látszik kifáradóban lenni, a gép forog, az alkotó ma sem pihen és rendszeresen utántölti a tankot, ha a hajtóanyag fogyóban lenne. A hivatalos dietetika ugyan az unalomig hangsúlyozza, hogy „együnk zöldséget és gyümölcsöt”, emellett a többi állítás abból a korból származik, amelyet Fuhrman megénekelt idézett művében, erősen áporodott és rossz szagó, csakúgy, ahogy az általa preferált élelmiszerek is azok lesznek, ha az emberi szervezettel érintkezésbe kerülnek. Sőt, ugyanilyenné teszik az embereket is.
De intsük fegyelemre önmagunkat, és ne tévedjünk újra idegen vizekre. Folytassuk annak feszegetését, hogy mekkora is a Föld eltartó-képessége, és szükséges-e ezt fokozni a géntechnológia módszereinek bevetésével.
Jean Ziegler svájci (de öndefiníciója szerint inkább kozmopolita) szociológus, a Sorbonne professzora, az ENSZ emberjogi bizottságának tanácsadója. Korábban 9 éven át mint különtudósíró utazott szerte a Harmadik Világ országaiban, azzal a feladatkörrel, hogy vizsgálja: hol mennyire csorbul az embereknek az élelemhez való joga. 20 könyvet publikált, amelyek többsége ugyancsak az élelemről és éhezésről szól, a Nyugat és a Dél közötti konfliktusról. Ziegler erősen indulatos, azaz inkább szenvedélyes habitusú, amolyan fenegyerek. Erős meggyőződése, hogy a világon egyáltalán nincs élelemhiány, hanem helyette strukturális problémák vannak. Vagyis a rendelkezésre álló javak felosztása erősen aszimmetrikus. A Nyugat hagyományosan kifosztotta, gyarmatosította, rabszolgaságba kényszerítette a déli féltekét – ez nehezen tagadható – noha civilizált világunk mindenre talál kreatív megoldást. Lehet, hogy egyszer a Holocaust-tagadók mintájára megjelennek a rabszolgaságot és gyarmatosítást tagadók is, és bebizonyítják, hogy a gatyánk nem is szaros, csak rossz szögben esik rá a fény. Ziegler azonban itt nem látja befejezettnek ezt a történetet, és azt állítja, hogy a modern kapitalizmus ma sem tesz mást, mint elragad másoktól és magához ragad – tehát olyan, mint a ragadozó állatok.
Ziegler indulatosságát lehet méltányolni és gyűlölni, de azt nem lehet kétségbe vonni, hogy jó ismerője az ENSZ és a Világbank hivatalos kiadványainak, amelyek egzakt, számszerű adatokat vonultatnak fel. Ezek interpretációja lehet indulatos és higgadt, de ettől a tények tények maradnak és makacs dolgok.
Ziegler két könyve is megjelent magyarul, az egyik a Kairosz Kiadó gondozásában, 2009-ben, A szégyen birodalma címmel. (Das Imperium der Schande, Bertelsmann, 2005.) Izgalmas és felkavaró olvasmány, most azonban egy másik művéből idézünk, a Wie kommt der Hunger in die Welt címűből. (Goldmann Verlag, München, 2000.) Mitől van éhezés a világban, ezt kérdezi a cím, amely mögött egy párbeszéd van a könyvben, melyet a szerző a fiával folytat. (Magyar kiadás nem lévén, a fordítás a sajátom)
„A Föld tehát minden lakójának emberhez méltó megélhetést lenne képes biztosítani?” – kérdezi a fiú. „Nemcsak erről van szó. A Föld akár kétszer annyi embert is tudna táplálni, mint a jelenlegi népesség. Ma kereken 6 milliárd ember él a Földön. A FAO azonban már 1984-ben közzétett egy alapos jelentést, amely a következőket mondja: ha a jelenlegi [azaz akkori, 1984-es - Wirth] mezőgazdasági termelőpotenciálból indulunk ki, a Föld minden gond nélkül 12 milliárd embert tudna élelemmel ellátni. Az élelemmel való ellátás azt jelenti, hogy minden gyerek, minden nő és minden férfi napi 2400 és 2700 közötti kalóriamennyiséget kaphatna, a tényleges mennyiség a végzett munka jellegétől és a helyi klimatikus viszonyoktól függ.”
Ne tévesszük szem elől a kronológiát, vagyis, hogy a könyv 2000-ben jelent meg, amikor tényleg 6 milliárd körül volt a Föld lakossága, a jelentés, amire hivatkozik, ellenben 1984-es keltezésű, amikor ugyan nem tudjuk, mennyi volt a létszám, de ez nem is fontos, csak az, hogy az akkori számítások 12 milliárdos eredményt hoztak. A másik, amit tudhatunk az az, hogy a génmódosítás akkoriban még éppen hogy a csecsemőkorát élte, 1983-ban kezdték el nagyon nagy óvatossággal vetni az első kisebb táblákat. Amikor tehát a dokumentum 1984-ben a „jelenlegi mezőgazdasági termelőpotenciált” említi, akkor abba semmiképpen sem értette be a génmódosított növényeket, amelyeknek a jövője akkor még nem nagyon rajzolódott ki. Nem hallottunk arról sem, hogy időközben a helyzet oly mértékben változott volna, hogy az 1984-es számítások sürgős korrekcióra szorulnának, illetve ha tekintetbe vesszük, hogy ma már az amerikai kontinensen jelenős a GMO-növényekkel bevetett területek hányada, akkor azt kell feltételeznünk, hogy termésátlagok tovább nőttek, és a 12 milliárdos becslést immár inkább felfelé, mint lefelé kellene korrigálni. Mivel nem vagyunk a teljes körű informáltság birtokában, még az is megeshet, valami rejtélyes dolog mégiscsak történt, sőt az is kiderülhet, hogy egyetlen múltbéli becslés sem volt helytálló. Elvégre korunkban a tudás olyan magas szintre jutott, hogy már nemcsak előre, hanem visszafelé is képes írni a történelmet.
Mindezek tükrében Csányi Vilmosnak a 2011-ben papírra vetett állítása, hogy „sürgősen nagyobb termést nyújtó, olcsóbban előállítható növényekre van szükségünk.” nem látszik megalapozottnak. Még akkor sem lenne az, ha azt feltételeznénk, hogy azt a többletet, ami oly sürgősen szükséges, mind a világ éhezői fogják megkapni. Először is, ha ennek a gondnak a megoldása eddig nem volt sürgős, akkor nem látjuk be, hogy nagy hirtelen miért lett az, másodszor pedig egyelőre nem látszik a világban olyan erő, amely azt az el- vagy újraosztást képes lenne megszervezni.
Mivégre tehát ez a nagy sietség? Kinek, és miért fontos a GMO minden áron való elterjesztése?
Jean Ziegler a német Die Zeit vele készített interjújában sok egyéb között a következőt is elmondja: „A Világbank szerint az 500 legnagyobb multinacionális konszern a világ társadalmi össztermékének az 53,8 %-át tartja az ellenőrzése alatt. Ez olyan birodalom, olyan hatalom, amelyet egyetlen császár, király vagy pápa sem birtokolt. “ (Fehérbőrű néger vagyok, http://wirthus.blogspot.hu). 500 konszern, és a társadalmi össztermék 53,8 %-a – hát ez már valami. Ez nem más, mint egy hatalmas kéz, amely talán szeretne láthatatlan maradni, de nem tud. Ez a kéz csak azért nem látható, mert olyan nagy, hogy a tekintetünk nem képes átfogni. És nem látható azért sem, mert mindannyian alatta vagyunk – és idelent, a fölénk boruló kéz miatt elég nagy a homály.
Ez a kéz nem az a kéz, amelyre Smith gondolt.
A génmanipulációval kapcsolatban óriási vita folyik, amit inkább vagdalkozásnak lehet nevezni. Kevéssé illik rá a tudományosság, aminek valószínűleg az a legfőbb oka, hogy egyik tábornak a kezében sincsenek igazán komoly bizonyítékok, sem pro sem kontra. Miért? Mert ezek a bizonyítokékok úgy túnik, nem is születnek meg. Vagy ha meg is születnek, nem nagyon mutogatják őket. Említettük már, hogy kezdetben, a 80-as években nagy óvatosság kísérte a technológia bevezetését. Azután mi történt? “Az Amerikai Egyesült Államok Mezőgazdasági Minisztériuma (USDA) azokra a vizsgálatokra alapozta megállapításait, amit az általa alapított biotechnológiai kutató intézet bocsájtott rendelkezésére. Az intézetet azóta eladták egy multinacionális cégnek. Ennek az intézetnek is van többek között bejegyzett szabadalma - a terminátor technológiára -, amellyel a vetőmag csírázóképessége szabályozható, s a vetőmag tovább nem szaporítható.” (http://www.m70.hu/hu/cikk/gmo_tortenet/) A kiemelés a szerzőtől származik. A multinacionás céget, amely az 500-as listának bizonyára valahol a legelején van, Monsantonak hívják. Nem kell túl éles ész annak a feltételezéséhez, hogy egy vállakozás kezén lévő kutatóintézetben olyan eredmények születnek, a milyent a tulajdonos kíván – és ez így is van. Sőt, az “az ellenzéki irodalomból azt is megtudhatjuk, hogy nem kell megvenni egy egész intézetet, elég megrendelni a kutatást és az eredményt – amennyiben a kedves megrendelő mefelelő intézményhez fordult, határidőre szállítani fogják neki az árut, a kért kivitelben. Ha ehhez még hozzávesszük a szubsztanciális ekvivalencia elvét, amely mindenféle lacafacázó előzetes vizsgálatoktól mentesíti a konszerneket, máris láthatjuk, hogy szabad a pálya a technológia terjedése előtt, anélkül, hogy tudni lehetne, hogy valójában ártalmas, vagy sem.
A már szintén említett Csontos Erikának a Pusztai-botrányról szóló cikke nagyszerű összefoglalást ad erről a helyzetről. A részletes ismertetéstől eltekintek, csupán annyit jegyzek ke ide, hogy miről is szól ez a bizonyos botrány. Semmi egyébről, mint hogy Pusztai Árpád, egy skóciai kutatóintézetben tevékenykedő Magyar származású kutató egy televíziós beszélgetésben csendesen megjegyezte, hogy talán alaposabb, körültekintőbb vizsgálatra volna szükség a génmódosított termékek piaci bevezetése előtt. Ennyi elég volt a felzúduláshoz és a tudós elbocsájtásához. Csontos Erika tanulmányából arról is képet kaphatunk, hogy milyen az ügymenet. A rövidke idézet előtt előre bocsájtom, amit Csontos Erika is hangsúlyoz, nevezetesen, hogy az eset vagy megtörtént, vagy nem, ha megtörtént, akkor vagy így történt, vagy egy kicsit másképp. A célunk nem az oknyomozás, hanem a “technikának” a bemutatása, amit a szükséges erővel és befolyással rendelkező piaci szereplő bedob, ha a üzleti érdekeit védelmezni kell. Ez a technika viszont minden kétséget kizáróan létezik. Nem bonyolult, könnyen követhető: “…a Monsanto felhívta Clintont, Clinton Blairt, Blair pedig a Rowettet.” [Rowett az intézet neve, ahol Pusztai Árpád dolgozott] A teljes érthetőség kedvéért hozzá kell még tennünk, hogy a telefonhívások célja Pusztai Árpád elhallgattatása volt. A telefonnál ülő munkatársakat ismerjük, mivel az eset 1999-ben történt, akkor éppen ők voltak ügyeletben.
Tehát hangsúlyozzuk újra, hogy nem lévén biológiához értő szakemberek, nincs jogunk állást foglalni a GMO ártalmasságának vagy ártalmatlanságának ügyében. De ha azt tapasztaljuk, hogy vannak takargatni való dolgok, hogy inkorrekt, sőt nemtelen eszközök bevetése szükséges annak érdekében, hogy az ellenzőkbe, vagy kétkedőkbe belefojtsák a szót, akkor ugyebár megbocsájtható, ha felhorgad bennünk a gyanú?
A géntechnológia egyik magyarországi fő védelmezője Venetianer Pál akadémikus. Az ellenzőket a következő szavakkal igyekszik “kifigurázni”: (az idézet Csontos Erika többször említett tanulmányából való) “Az érvelés lényege: a géntechnológia azért rossz, mert a Monsantonak, az AgrEvonak vagy más multinacionális nagyvállalatoknak jó. Ezek a cégek – mondják az ellenzők – nem jobb terméket akarnak adni a fogyasztónak, vagy a gazdálkodónak, nem a harmadik világ éhezőit akarják megmenteni, nem az emberiség jólétéért dolgoznak, csak a saját profitjuk növeléséért, ezt szolgálja a géntechnológia. Nos, ez az állítás nyilvánvalóan igaz. [kiemelés tőlem] Sajnos – szeretjük, vagy nem szeretjük – így működik a kapitalizmus. […] Az IBM vagy a Microsoft is azért fejleszt, hogy a profitját növelje, mégsem akarja senki betiltani az új, gyorsabb chipeket vagy kényelmesebb, sokoldalúbb szoftvereket.”
Ha nem figyelünk eléggé, akár meg is köszönhetjük Venetianer Pálnak ezt a kíméletlen kapitalizmus-kritikát, amely azért annyira nem is kíméletlen, hiszen nem másra, mint Mandeville tézisére ismerhetünk benne rá, amelyet a A méhek meséje kapcsán már említettünk, vagyis arra, hogy a magánérdekek követése majdan közvetve a köz hasznát fogja eredményezni. Ezt akár helyben is hagyhatjuk. A demagógiát súroló bakugrás utána következik, amikor az akadémikus a GMO-konszerneket az elektronika óriásaival hasonlítja össze. Erősen vitatható, hogy ezt az összehasonlítást szabad-e megtenni. Ugyanazzal a kockázattal jár-e egy elhamarkodottan bevezetett termék az elektronikában, mint a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban? Nem éppen. Ha egy telefonról utólag kiderül, hogy hibás tervezés miatt nem működik, a gyártó visszaveszi, legalábbis azokat a darabokat, amelyeket a kedves felhasználó még nem csapott a földhöz, és leírja a veszteséget. Ha egy autóba hibás alkatrészt építenek be, akkor a gyártó lélekszakadva hívja vissza a tulajdonosokat javításra, hiszen egy ilyen auto életveszélyes lehet. Hogy a visszahívás motívuma a lelkiismeret, vagy az esetleges kártérítési perektől való félelem, azt ne boncolgassuk, bizonyára mindkettő tetten érhető. Ha azonban emberek millióinak az egészsége megy tönkre, vagy az életük megrövidül, akkor ezért kit lehet majd felelőssé tenni? Érdekes módon Csányi Vilmos kifejezi aggodalmát az élelem szűkössége miatt – az egészségért azonban már különösebben nem aggódik senki.
A kockázat a konszernek részéről nem nagy. Ugyan ki mondja meg, hogy a szaporodó civilizációs betegségeknek hány százaléka tudható be éppen a génmanipulált termékeknek (ha egyáltalán ezek okoznak bárminemű károsodást – ezt kötelességünk hozzátenni) és mennyiért felelős a többi károsító, az állati fehérjében gazdag rossz táplálkozás, a tartósítószer, az aromaanyag, az antibiotikumok és egyéb gyógyszerek – és még sorolhatnánk. Ebben a forgatagban, amiben a mai civilizált ember igyekszik megélni és túlélni, alig van lehetőség bármit bebizonyítani. Kutatási eredmények röpködnek össze-vissza, amelyeket bárki úgy értelmez, ahogy akar, másvalaki pedig úgy szed szét ízekre, ahogy a kedve tartja. Halandó ember itt már nem nagyon ismeri ki magát – főleg, ha már nem is halandó, hanem haladóbb.
Nézzük azonban, hogy mi a véleménye erről Csányi Vilmosnak, akit már idéztünk és emlegettünk. A már idézett írásából való a következő részlet is: “ Hihetetlen naivitás szükséges annak feltételezéséhez, hogy a világon a genetikailag módosított növények százaival dolgozó cégek valóban káros terméket szállítanának közfogyasztásra. Józan ésszel azt gondoljuk, hogy a pénzügyi következmények fenyegetése elegendő a szigorú belső ellenőrzés kikényszerítésére.
Természetesen a szubsztanciális ekvivalencia elvének alkalmazása vitatható, de az elv feltehetőleg csak akkor dől meg, ha valóban sikerül érdemi különbséget találni a GM-növények esetében. A kísérletek éa a termelés eddigi tapasztalatainak birtokában irreális követelésnek tartom, hogy a GM-növények előállítóit gyógyszergyári protokollok alkalmazására kötelezzék ennek hatalmas anyagi terhei miatt”. [kiemelések tőlem]
A hatalmas anyagi terhek valóban megdönthetetlen érvet jelentenek. Kedves olvasóim, nem tehetünk mást, mint, hogy összedobjuk a spórolt pénzünket, és rendelünk egy vizsgálatot egy független kutatóintézettől. Különben soha nem fogjuk megtudni, hogy van-e érdemi különbség, vagy nincs. Ha nem találunk ilyen intézetet, legjobban azzal járunk, ha alapítunk egyet. Alighanem még a vizsgálat befejezése előtt jelentkezne vevő az egész intézetre. Mint tudjuk, a nagy cégek kedvelik a saját kezükben tudni a sorsuk irányítását.
Ámde nem szabad a naivitás hibájába esnünk. Naivitás-ellenes tanácsadónak továbbra is jó, ha Csányi Vilmost tekintjük, aki a következő gondolattal fejezi be írását: “Hiba volna tétlenül kivárni azt a harminc-negyven évet, amikor az éhségkatasztrófák előreláthatóan jelentkeznek.” Mindenképpen dícséretes dolog, ha valaki annyira aggódik a jövendő éhségkatasztrófáiért, hogy sem az eddigieket, sem az éppen most történőket nem veszi észre.
A lényeghez azonban még csak most fogunk elérkezni. Ha a látszat néha mást is mutat, ez az írás azonban mégsem az egészségvédelem szószólója akar lenni. A címe “Szép, szabad világ” és ezzel arra szeretne utalni, hogy ha elővigyázatlanok vagyunk akkor akár a szabadságunk is elvész az egészségünk után.
Mindennapi betevőnket, itt, a fejlett nyugati világban könnyedén beszerezhetjük. (Elnézést kérek mindazoktól, akik ezt a kijelentést felháborítónak tartják, mert vagy szociálisan érzékenyek, vagy maguk is érintettek a szegénységben, ami itt a mi világunkban is megtalálható és egyre súlyosabbá válik. Általánosságban értendő az állítás.) Áruházláncok és üzletláncok versengenek a vásárlói kegyekért, minden sarkon találunk kisebb-nagyobb üzletet. Egy a baj: ha alaposabban megnézzük ezeket, mind ugyanazt árusítják. Ott vannak a nagy, nemzetközi konszernek termékei, amelyek egyenletes minőséget és magas árat garantálnak a csillagászati marketing-költségeknek köszönhetően. Ezeket a mindenütt egyforma csomagolásnak köszönhetően könnyű felismerni. A többi terméknek más a csomagolása, de ettől még lehet, hogy ugyanaz a gyártója, csak az üzletlánc igényeinek mefelelően csomagolják. Ezeken felül pedig találhatunk minden egyebet, ami nagyjából egyformán természetellenes, ha gondosan elolvassuk a rajta az összetevők felsorolását. A természetellenesség és az ár között lehet némi pozitív korreláció, ezt azonban a csomagolás szinesítésével és dúsításával az ellenkezőjébe lehet fordítani.
Természetesen aki akar, az talál természetesebb élelmiszert is, de ehhez sokat kell kutyagolnia, és sokat kell fizetnie – és még ekkor sem lehet biztos abban, hogy amit kapott, az teljesen trükkmentes. A trükkmentes élelmiszert elméletileg magunk termelhetjük, vagy az őstermelőtől szerezhetjük be, de ekkor sem lehetünk biztosak semmiben, mert sem a szennyezés, sem a multinacionális befolyás nem áll meg senki földjének a határánál.
Ha hirtelen eltűnne az összes reformbolt és biopiac, az emberek többsége észre se venné. A nép élelmezése nem kerülne veszélybe. Ha a többi üzlet és áruház tűnne el hirtelen, és csak reformboltok, biopiacok maradnának, na meg néhány őstermelő, az a világ végét jelentené. A hétköznapokban tehát többnyire választhatunk, hogy a piros, vagy a zöld színű üzletláncot kedveljük, netán a garázsban lévő boltocskát, de biztosak lehetün abban, hogy mindegyik ugyanazt árusítja, különböző áron és különböző csomagolásban. A függésünk a nagy logisztikai szervezetektől nem vitatható.
Lássuk, hogy mi az igazi nagy üzlet a génmódosításban. A bőséges termés, és a vegyszermentes művelés – gondolhatnánk elsőre, de ha jobban utána nézünk, megtudhatjuk, hogy a GMO első évtizedei ezekre nem szolgáltattak elegendő bizonyítékot. Ezzel szemben ez a nagyszerű technológia lehetőséget teremt arra, hogy szoros és megbonthatatlan függés alakuljon ki a vetőmagtermelő és a gazdálkodó között. “Néhány multinacionális vállalat közel áll ahhoz, hogy ellenőrzésük alá vonják a világ teljes vetőmagkészletét.” – állítja Jane Goodall (A remény gyümölcsei – Atheneum Kiadó, Budapest) Hogyan lehetséges ez?
A Monsanto eredetileg vegyipari cég volt. Legfőbb és legsikeresebb terméke a Roundup nevű totális gyomirtó. A zseniális ötlet, amit kitalált, az a gyomirtó és a génmódosítás összeházasítása. Mit kell tenni? Olyan növényt előállítani a génmódosítás segítségével, amely rezisztens a Roundapra. Az összes többi növény nem rezisztens, a szójabab, azonban, amit megfelelően manipuláltak, az igen! A termelő tehát vetőmagot is a Monsantotól vesz, továbbá gyomirtót is, emellett pedig boldog, hogy milyen szép és gyommentes a földje. A többi nem érdekli, és tökéletesen igaza van, mert a többi nem az ő dolga. Nem neki kell ügyelnie sem a környezet tisztaságára, vagy az emberek egészségére, hanem azoknak a törvényhozóknak, akiket a tisztességgel befizetett adójából eltart. Kötelességünk feltételezni, hogy Csányi Vilmos sugalmazására ilyen jellegű problémák egyébiránt nem is léteznek – bár aki megnézi Marie-Monique Robin Monsanto szerint a világ (The World According to Monsanto) című dokumentumfilmjét, könnyen meggyőződhet az ellenkezőjéről.
Az igazán jelentős különbség azonban a természetes és a génmódosított vetőmag között, hogy az utóbbi szellemi termék, amihez szabadalmi jogok kapcsolódnak. A gazdákkal tehát szerződést lehet kötni, hogy a betakaritás után nem tehetnek félre vetőmagot, amint egyébként szoktak, hanem azt minden évben újra meg kell venniük. Ha nem tartják be, akkor megnézhetik magukat, mivel a szabadalmi jog tulajdonosának többnyire telik arra, hogy megfizesse a legjobb ügyvédeket és végül vaskos kártérítéseket vasaljon be. De még ez sem a történet vége. Az ún. Terminator-technológia még biztosabb megoldást nyújt. A segítségével ugyanis a vetőmagokat genetikailag úgy “programozzák”, hogy a termés terméketlen magokat eredményez; ha tehát netán valamelyik gazda mégiscsak meg akarná sérteni a szerződést, nem lesz szerencséje, mert a következő évben nem fog aratni. Tudomásunk szerint ez a technológia még nem került gyakorlati bevezetésre, de már készen áll a továbbfejlesztett változata, a T-Gurt. Ez utóbbi csiraképes magot eredményez – ám ez feltételes csíraképesség, csak akkor működik, ha a magokat előzőleg egy speciális vegyszerrel kezelik, amelyet természetesen csakis a szabadalom birtokosától lehet beszerezni.
Be kell azonban azt is látnunk, hogy mind a Monsanto, mind pedig a hozzá hasonló cégek kiveszik a részüket az adakozásból is. Jean Ziegler, aki már jó ismerősünk, beszámol egy ilyen esetről.
“Három évvel ezelőtt, mikor még tudósító voltam, […] félelmetes éhínség volt Zambiában. A nemzetközi mezőgazdasági konszernek megpróbálták ezt a vészhelyzetet kihasználni, hogy a génmódosított élelmiszereiket benyomják az ottani piacra. Az volt a tervük, hogy a génmódosított kukoricát az ENSZ segélyszervezetének adományozzák, amely aztán szétosztja a nép között. A szűkösség miatt sok paraszt félretett volna némi vetőmagot, hogy jövőre elvesse. Emiatt függővé váltak volna ettől a speciális génkukoricától. A vetőmag-konszerneknek ez busás üzlet lett volna, a parasztoknak hosszabb távon a csőd. Ők főleg Európába adják el a termékeiket, ahol azonban a fogyasztók kerülik a génmódosított élelmiszereket.”
Az említett dokumentumfilm, a Monsanto szerint a világ részletesen bemutatja, hogy a Monsanto hogyan tudott egyeduralkodóvá válni az indiai gyapotpiacon, azáltal, hogy teljesen felvásárolta a konkurenseit és a saját termékeit a saját feltételeivel nyomta be. Az eredmény tökéletesen kielégítő lett – a Monsanto számára. Az indiai kistermelők ezzel szemben kénytelenek a vetőmagot a korábbi ár négyszereséért beszerezni, miközben a terméshozamok nem nőnek. Azt tapasztalják, hogy az igéretek sorra nem teljesülnek: a gyapotföldeket új, ismeretlen betegségek támadják meg, tehát sem a növényvédelmen, sem a műtrágyán nem takarítanak meg semmit. Az életben maradást ideig-óráig uzsorakamatra felvett kölcsönök biztosítják. Az öngyilkosság fertőző betegség módjára, gyorsan terjed.
És ez még mindig nem minden. A szabadalmi jogok további védelmére megjelent a Génrendőrség. Állományában a fajtatulajdonos cég emberei vannak – hogy is lehetne ez másként? Ezek hívásra is szívesen jönnek, tehát egyik gazda könnyen tönkreteheti a másikat, ha éppen haragszik rá, vagy csak egyszerűen kedve telik a feljelentgetésben. (Honnan is ismerős ez? Melyik korból? Tudjuk, a történelem szereti önmagát ismételni.) Amúgy rajtaütésszerűen megjelennek egyes helyeken, kérés és kérdezés nélkül bemennek a gazda birtokára, mintát vesznek, hogy megállapíthassák, nem bitorolják-e a szabadalmukat. Azt gondolnánk, hogy csak hadd csinálják, biztosan ritkán találnak kihágásokat. És nagyot tévedünk. A mintavételt követő perek nagyon is gyakoriak, és többnyire a Monsanto számára kedvező ítélettel végződnek.
Percy Schmeiser, kanadai farmer esete bejárta a világot. Az ő esete “csupán” abban különbözik a hasonlók tucatjaitól, hogy ő Kolhaas Mihály módjára szembeszállt a legyőzhetetlennek látszó hatalommal. Schmeiser egyszer levelet kapott, amelyben a Monsanto tudatta vele, hogy kártérítési igénnyel lép fel vele szemben, miután a repceföldjéről vett mintákban néhány százalékos arányban megtalálható volt az ő szabadalmi oltalmat élvező génmódosított fajtájuk is. Mivel Schmeiser soha nem vásárolt tőlük vetőmagot, a szabadalom bitorlása miatt jóvátételt kell fizetnie. A jólelkű farmer bizony meglepődött ezen, tényleg esze ágában sem volt soha GMO-magot beszerezni, továbbá nem kapott előzetes értesítést sem, hogy valaki a földjén vizsgálódni óhajt.
Ami a Monsanto szempontjából “visszaélés” és “bitorlás” az az ellenkező oldalról nézve is hasonlóan szomorú dolog, nevezetesen a génszennyezés terjedése. A madarak, rovarok, a szél nem tartják tiszteletben a mezsgyéket, és a magok, a virágpor röpködnek mindenfelé. A GMO és a természetes módon művelt területek között elő van írva bizonyos védőtávolság, de vajon mit számít ez? A GMO-t ellenző gazda számára tehát több, mint bosszantó, ha terménye megfertőződik - igen, az ő szemszögéből ez ugyanolyan hátrány, mintha betegség támadná meg a növényeit – mert elképzelhető, hogy emiatt vevőket veszít, olyan vevőket, akik netán kifejezetten azért preferálták, mert genetikai szempontból tisztának, természetesnek vélték a terményeit. Természetes jogérzékünk ilyenkor azt mondja, és nem is súgva, hanem elég hangosan, hogy ebben az esetben annak kell kártérítést fizetnie, aki felelős a szennyezésért. Ha a forgalmazó nem tartja be a törvényeket, akkor ő a felelős, ha az állam rossz törvényeket hoz, akkor neki kell fizetnie. Ám most ismét a hihetetlen naivitás által állított csapdába sétáltunk bele, mert ez a dolog éppen fordítva van.
Szellemes, sőt pikáns ötlet a profit biztosítására és további növelésére ez a génrendőrséges ötlet. Az áldozatokból hirtelen elkövetők lesznek, akik többnyire fizetnek, mert jól tudják, hogy a jogszolgáltatás malmai milyen sebességgel őrölnek, továbbá azt is tudják, hogy egy per kimenetele nem azon múlik, hogy kinek van igaza, hanem azon, hogy ki tud drágább sztárügyvédet megfizetni. Vajon ki? Schmeiser mindennek tudatában mégis vállalta a kűzdelmet. Sok önkéntes segítője akadt, így végül - nyert. Az esetről sokfelé olvashatunk, többek között Jane Goodall már idézett könyvében is. Goodall igy összegez: “Hatévnyi pereskedés, és 400 ezer dollár (közel 85 millió forint) perköltség kifizetése után a bíróság végül helybenhagyta a Monsanto panaszát. Ám mivel Percy nem profitált a “szabadalom-bitorlásból”, a legfelsőbb bíróság úgy rendelkezett, hogy nem tartozik a cégnek sem kártérítéssel, sem perköltséggel, sem bírsággal. Röviden, nem tartozik a Monsantónak semmivel.” Nyert? Vagy mégsem? A világ minden esetre nyert, mert Schmeiserből aktivista lett, aki azóta buzgó segítője a hozzá hasonló károsultaknak.
ÖSSZEGZÉS
Összegezve az eddig leírtakat, de tudva, hogy még nem érkeztünk el a befejezéshez, azt mondhatjuk, hogy civilizációnkat láthatatlan kezek irányítják.
Több kéz is sejlik. Ami jelen korunkban a legmarkánsabban érzékelhetö a számunkra, az az óriásvállalatok keze.
A kezek párosával fordulnak elő. Mi alighanem csak egy kezet érzékelünk, amelyben kulcs zörög. Azt csak sejthetjük, hogy a másik kézben ott van a kulcshoz tartozó lakat is.
