A TUDATOS KAPITALIZMUS MÁR A SPÁJZBAN VAN

Tessék nyugodtan elkezdeni az olvasást. Nem kell kirohanni a spájzba, és ott szembenézni a Tudatos Kapitalizmussal, s kiolvasni ebből a szemből a szándékot. A remélhetőleg jó szándékot.

Rövidesen elmondom, hogy hol van az a közeli kamra, amelyben a Tudatos Kapitalizmus szelleme lebeg, s amelyből ezt a szellemet bárki, könnyedén kiszabadíthatja, ha akarja. Többen is, akár sokan is megtehetik ezt, a szellemi javaknak ugyanis megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem fogynak ki, ha fogyasztjuk őket, sőt még szaporodnak és tökéletesednek is.

Mielőtt megmutatom a spájzajtót, egy kicsit elmélkedni szeretnék arról, hogy miért kell a tudatos kapitalizmust a nevén nevezni, és hogy mióta létezik ez a fogalom.

Nos, a fogalom nem túl régóta létezik, ezzel szemben az, amit illetünk vele, azt hiszem, hogy nagyon régóta velünk van, sokan, sokszor gyakoroljuk és alkalmazzuk. Hadd meséljek el ezzel kapcsolatban egy rövid történetet, amelynek a főszereplője saját magam vagyok – de honnan lehet az embernek több információja, mint a saját életéből? E történet felidézésével azt szeretném érzékeltetni, hogy én már talán 20 évvel ezelőtt is tudatos kapitalista voltam, bár akkoriban nemhogy a tudatos, de a jelző nélküli kapitalizmusról is nagyon kevés valóban értékelhető fogalmam volt. Lévén, hogy a Kádár-korszak kezdetekor fogantam, az én életemben a kapitalizmus új volt, mivel csak történelmi perspektívából és elméleti szinten ismerkedhettem vele korábban, mindenféle forrásokból, amelyek bevallottan nem voltak pártatlanok. Nagyon is pártosak voltak.

A 90-es évek elején tehát elkezdtem a gyakorlatban is ismerkedni a kapitalizmussal, és annak napos oldalával, amelyet a nem pártatlan források addig takargattak. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az árnyékos oldal nem is létezett, mert bizonyára sokan voltak, akik a gyakorlatban is ezzel találkoztak először. Nekem azonban szerencsém volt. A sors úgy hozta, hogy játékokkal kereskedtem, és több nagyszerű partnerrel akadtam össze, köztük egy világhírű dán gyártóval is, aki építőjátékokat készít. Vajon nehéz kitalálni, mi a neve ennek a cégnek? Azt hiszem nem, talán meg is érdemelné ez a cég még mai is, hogy ingyen reklámot csináljak neki, de ezt azt hiszem, máris megtettem, még ha a nevét nem is írtam le. Az akkori cégfilozófia alapján mindenképpen megérdemli ez a cég a dicséretet, hogy azóta milyen irányban változott, ha változott, azt nem firtatom és témánk szempontjából nem is fontos. Akkoriban azonban kellemes meglepetésként ért, hogy nemes eszmények, családiasság, barátságosság jellemzi a cég minden megnyilvánulását, mind házon belül, mind pedig kifelé, legyen szó bármilyen partnerről. Ha akkoriban kicsit ügyesebb vagyok, az itt szerzett tapasztalataim összegzése révén máris megalkothattam volna a tudatos kapitalizmus fogalmát, de teljesen mással voltam elfoglalva.

Az építőjáték gyártóján kívül egy szintén világhírű társasjáték-gyártóval is összehozott a jó sors, és vele hasonlóan napfényes élményekben részesedhettem. Léteztek már komoly számítógépek (mint a Commodore 64, ezt nevén nevezhetem, mert már történelem) meg tévére köthető elektronikus játékok, s már akkoriban is aggódva néztük, hogy eltűnőben van a családokban a közösség, mert mindenki másfelé, valami individuális ketyere felé néz. Fontosnak gondoltuk, hogy a társas játékok ne vesszenek ki. Azóta a ketyerék száma és fejlettsége multiplikálódott, és hiába aggódtunk már akkor is, a világ még nem omlott össze. De sajnos az aggodalom sem veszett ki belőle, és ma is aggódunk, okkal, vagy ok nélkül – ki tudja. A gyerekek ma is szeretnek társasjátékkal játszani, a szülők meg egészen mást szeretnek játszani.

Történt egyszer, hogy egy jámbor civil társaság, amely a játék fogalma köré szerveződött, konferenciát tartott. Erre két játékkereskedőt is meghívtak előadónak. Az egyik egy nagy amerikai forgalmazó volt, a másik jómagam. A nagy amerikai hatalmas marketing-büdzsével piacvezető volt Magyarországon, és kínálatában számos nagyon jól ismert márkanév szerepelt, amelyeket itt szintén nem nevezek meg, de kénytelen vagyok körbeírni őket. Jellemzően ezek harciasságot, agresszivitást kiváltó játékszerek voltak, szellemiségükben pedig nem azt hirdették, hogy a játék maga az élvezet, hanem azt, hogy győzni élvezet. Pontosabban nem is győzni, hanem legyőzni.

Ettől függetlenül ezzel a forgalmazóval jó barátságban voltunk, sőt partnerek is, hiszen annak a cégnek, amelynek én dolgoztam, egyáltalán nem volt célja, hogy a nem létező tudatos kapitalizmus kedves eszményeinek oltárán feláldozza az életét, nem, profitot akart termelni, ehhez pedig a nagy reklámmal támogatott amerikai termékek nagyon jól jöttek. Ezekre volt akkora kereslet, hogy eléggé csábítóak legyenek, így tehát az erkölcsi megfontolások kizárólagossá tétele szóba sem jöhetett.

Mindketten előadtunk tehát. Barátom egyszerűen beszámolt a cége helyzetéről, fejlődéséről, felvillantott néhány célt, amely felé a jövőben szeretnének menni. Teljesen professzionális és kerek volt az egész.

Ezzel szemben én sokkal filozofikusabb igyekeztem lenni, és inkább amellett időztem el nagyon hosszan, hogy mennyire fontos a játék a gyermekek, családok tanulása, fejlődése érdekében, és mekkora felelősség ebből a szempontból, hogy mi az, ami forgalomba kerül. Akkor sem gondoltam és most sem hiszem azt, hogy ennek érdekében erkölcsrendészeti játékbizottságokat, vagy bármilyen egyéb, a szabadságot korlátozó cenzúra jellegű intézményt kellene felállítani. Csak arra mutattam rá, hogy a termékkör összeállításában számunkra fontos szempont az is, amit a játékok által közvetített nevelő üzenetekről tudunk, vagy tudni vélünk – és ebben a tekintetben nagy öröm a számunkra, hogy ez a civil társaság meghívott, hiszen ezáltal sokkal többet érthetünk meg a társadalom tényleges elvárásaiból. Azt is elmondtam, hogy lám, a dán építőjátékok gyártója ezen az alapon fergetegesen sikeres, a szó kemény, kapitalista, profitra kiélezett értelmében is. És még csak nagy reklámra sincs szüksége. Miért ne lehetne ez tehát egy jó út, amely a sikerhez vezet?

A két előadást követő rövid vitában előadó-társam kifejtette, hogy egy cél van: a profit. Az erkölcsi és egyéb megfontolások nem tartoznak a kapitalizmus szellemében cselekvők eszköztárába, azokkal foglalkozzon az, akinek az a dolga és van rá ideje. Majd ha lesz rá törvény, hogy nem szabad fegyvereket (vagyis játékfegyvereket) forgalmazni, majd akkor nem fogunk. Kitalálunk helyette mást.

Az én előadásom legfontosabb hatása az volt, hogy a másik előadó többet nem állt velem szóba. Ma sem tudom, hogy él-e, vagy hal. Sikeresnek gondolhatom tehát akkori önmagamat, mert heves érzelmeket váltottam ki, még ha ezek az érzelmek nem is voltak éppen barátságosak.

Szóval, amint felidéződött bennem ez a régi történet, azt kezdtem el sejteni magamról, hogy talán már akkor is tudatos kapitalista voltam, anélkül, hogy tudtam volna. Ez persze vicces, fából vaskarika, hiszen hogy lehet tudatos az, amiről nem tudunk? És nem is fontos, hogy hőstettnek élhetem-e meg a mai eszemmel az akkori cselekedetemet. Amiért beszámoltam az egészről, az csupán annyi, hogy ez az eset remekül érzékelteti, hogy miben különbözik a tudatos kapitalista gondolkodása a tudatlan (bocsánat, nem tudatos) kapitalistáétól.

Szögezzük le, hogy a profit nem elvetendő, nem szégyellnivaló, és nem feltétlenül kizsákmányolás révén keletkezik, mint azt a valamikori nem pártatlan források tanították. A profit nélkül a világ nem lenne szép és működőképes.

A nem tudatos kapitalistát a tudatos kapitalista sohasem fogja erkölcsi prédikációkkal „megtéríteni”. Isten őrizz, hogy megpróbálja, és Isten óvjon a profitorientált megtérésektől. Attól senkinek a gondolkodása nem változik meg, hogy azt mondják neki: itt áss, ha aranyat akarsz találni, mert itt kevésbé mélyen vannak az aranyrögök. Aki az ásóval dolgozik, ettől még ugyanaz marad, és a motivációi egy szikrányit sem változnak meg. És csalódni fog az egészben, mert nem fog aranyat találni, ha csak vaktában ás, hiába van az arany csupán 3 méternyire 5 helyett. Igazán sikeres akkor lesz, ha megtanul látni, vagy más módon érzékelni, és ekkor tudja, hogy hol kell lebökni az ásót. Vagy talán később már mindegy is, hogy mit érzékel, mert az igazán tudatos kapitalista már nem kell, hogy ott ásson, ahol az arany van, mert az arany ott lesz, ahol ás.

Ma határozottan úgy tűnik, hogy a tudatos kapitalisták bizonyítékokkal tudnak szolgálni arra vonatkozóan, hogy a dolog működik. Látás és belátás nélkül azonban nagyon kevés az esély, hogy az utánzók ugyanabban a sikerben részesülnek. Nem utánozni kell, hanem megélni, átélni.

Most már nagyon közel van az a bizonyos spájzajtó. Mielőtt azonban bekopogtatunk rajta, elmélkedjünk még egyet, mégpedig arról, hogy milyen fontos a dolgok neve. Ha valaminek neve van, akkor az felvételt nyert a létezők rendezett, rendszerezett körébe, név nélkül pedig kóvályog valahol az őskáoszban. Egy orvos a betegséget akkor tudja gyógyítani, ha felismerte és a nevén nevezte. Ebben a pillanatban máris kész a fejében a terv, amivel a beteg életét megmentheti. Egy emberre akkor emlékezhetünk, ha a nevével azonosítottuk – kivéve az Ismeretlen Katonát. A névtelen Anonymusról is azért tudjuk, hogy kicsoda, mert nevet adtunk neki. Így aztán beszélhetünk róla, mindannyian tudjuk, kiről van szó. A titkos hadműveleteknek is mindenek előtt nevet ad a vezérkar, mert attól kezdve minden érintett tudja, hogy miről beszél.

Nevezzük tehát a nevén a Tudatos Kapitalizmust, emlegessük ezen a néven, különben soha nem lesz ismert, és soha nem fogjuk a jótéteményeit élvezni. Ilyen jótétemények pedig jócskán és bőségesen vannak. Sőt: mostani ismereteim és felismeréseim alapján azt gondolom, hogy az úgynevezett „válságból” - amiben jelenleg élünk, egyetlen kivezető út van, mégpedig a Tudatos Kapitalizmus elterjedése. Az elterjedést pedig mi sem gyorsítja jobban, mint az elterjesztés. És persze azt ne higgyük, hogy a név használata azt jelenti, hogy amiről szó van, az változatlan és változtathatatlan. Nem, ahogy az emberek is változnak az életük során, (néha a nevük is, és érdekes módon a név megváltozása nem marad hatástalan a személyiségre sem) ugyanígy változik a mi Tudatos Kapitalizmusunk is. Úgy, ahogy mi akarjuk, és a mi alatt egy nagyon nagy közösséget értek. Isten óvjon attól, hogy egy szűk kör már megint előírja, hogy mit kell értenünk a fogalmakon. Előírták ezt már, ahogy említettem, a kapitalizmusra, azzal együtt a szocializmusra, a kommunizmusra, és még sok mindenre, de ezek a fogalmak nem lettek a mieink, ezek az övéik voltak. Mi meg élvezhettük a kegyet, hogy beengedtek a fogalom nagy sátra alá – a vezéri sátorba. Tehát legyen név, hogy mindenki megérthesse és megtanulhassa, amit mások gondolnak erről, és hozzátehesse a saját gondolatait.

Íme, ez az a bizonyos spájzajtó. Aki ebben a Tudatos Kapitalizmus szellemét tárolja, az megérdemli, hogy a nevén nevezzük. És ez nem reklám, hiszen senki sem fizet érte, és nincs is rá szükség.

Ha a Tudatos Kapitalizmus a kivezető út, akkor a legjobb (ki)vezető az, aki ismeri ezt az utat. A FORLONG Bt-nél pedig ismerik.

Nagy tisztelettel nézek és gondolok Héder Sándorra, akivel csupán néhány hete ismerkedtünk meg, és kiderült, hogy ugyanolyan lelkes híve a Tudatos Kapitalizmusnak, mint jómagam. A különbség köztünk az, hogy ő viszont nemcsak hisz benne, hanem sokat tud is róla, ami viszont szükséges előfeltétele annak, hogy tanítani és képes legyen.

Tényleg nem szeretném, ha ez a kamraajtó valamilyen fizetett reklámnak tűnne. Tényleg nincs erről szó, Sándor is innen, erről a blogról fogja megtudni, hogy írtam róla – ha elolvassa. Számomra óriási öröm, hogy ilyen közel hozzám ráakadhattam a Tudatos Kapitalizmus egyik „professzorára” és jó szívvel, nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy ma biztosan nem létezik jobb és hasznosabb tréning, mint ami a Tudatos Kapitalizmus elveire épül, és nem létezik jobb befektetés egy vállalkozás számára, mint ezt a tréninget igénybe venni. A spájzajtó pedig nagyon közel van, tessék benyitni.

TUDATOS KAPITALIZMUS vs. TUDATLAN HANDABANDA

 

John Mackey egy nagyon sikeres cégnek, a Whole Foods Market-nek társalapítója. Aktívan praktizáló üzletember, biztos érdekes visszaemlékezéseket írhatna, talán még fog is egyszer. Egyelőre azonban egy igazi elméleti emberrel, egyetemi szobatudóssal szövetkezett, és közösen írtak egy könyvet, ami a tudatos kapitalizmusról szól. A szövetséges Raj Sisodia, akinek már 2012 novemberében bejegyeztem egy rövid irását Üzletvitel a tudatos kapitalizmus korában címmel.

Az elmélkedés Mackey egész pályafutását végigkíséri, hiszen egyik pionirja a tudatos kapitalizmus mozgalmának. A sikeres menedzserek szeretik szabad idejüket a hobbijuknak szentelni, és úgy tűnik Mackey számára az elmélkedés nagyobb örömet szerez, mint a szokásos és költséges menedzser-szórakoztató programok.

Kétségtelen, hogy léteznek sikeres cégek, amelyek menedzserei sokkal kevesebb figyelmet szentelnek az efféle elméleti alapvetéseknek, melyek sokkal mélyebbre és távolabbra nyúlnak el térben és időben is, mint egy cég stratégiájának kimunkálása. Valószínűleg anélkül is sikeressé lehet tenni egy vállalkozást, hogy közben megreformáljuk az egész gazdasági világrendet. Nem is volna jó, ha folyton mindenki vadonatúj és megreformált világrendet akarna, mert ebből nagy káosz keletkezne. Úgyhogy elképzelhető, hogy mégis sokan akarják ezt, mert a káosz már megvan.

Mackey és barátai számára kezdetben az elmélkedés azonban korántsem ugyanazt jelentette, mint később. Eleinte nyilván ők is azt célozták meg, hogy kitaláljanak valamit, amivel cégüket stabillá, biztonságossá tehetik, a saját életüket pedig nyugodttá. Mivel a módszereik minden bizonnyal elég jók voltak ahhoz, hogy zavartalanul tovább működjenek a változásoktól meggyötört világban, célszerű és kézenfekvő volt az a feltételezés, hogy ebben az esetben a világnak éppen ezekre van szüksége, tehát érdemes őket általánosítás tárgyává tenni.  És a legszebb bennük, hogy nem elefántcsonttoronyba zárkózó könyvmolyok utopisztikus lázálmairól van szó, hanem gyakorlati szakemberek gyakorlatban vizsgázott módszereiről.

Az egész könyv helyett – melynek remélhetőleg lesz egyszer magyar kiadása – csupán egy interjút teszek itt közzé, amely a FORTUNE magazin weboldalán található eredetiben.

A könyv különben megrendelhető itt, ha valaki beszerzi, és netán hajlandó egy kis időre kölcsönadni, nagyon nagy hálával fogok rá gondolni. És tényleg visszaadom, továbbá nem sértődöm meg, ha késlekedés esetén figyelmeztet a hanyagságomra.

 

MIÉRT A TUDATOS KAPITALIZMUS?

Dan Schawbel interjúja John Mackey-vel

Nemrég beszéltem John Mackey-vel, aki társalapítója és társigazgatója a Whole Foods Market-nek, továbbá Rajenda Sisodiával együtt társszerzője a Conscious Capitalism: Liberating the Heroic Spirit of Business (Tudatos kapitalizmus: az üzlet nemes szellemének kiszabadítása a palackból) című könyvnek. Mackey vezetése alatt a Whole Foods egy egyszerű Austini (Texas) üzletből, 1978-tól, 11 milliárd dolláros üzletlánccá fejlődött, bekerült a Fortune 300 közé. 340 üzlete és 70 000 alkalmazottja van szerte a világon.

Miközben Mackey azon munkálkodott, hogy vevői csúcsminőségű, természetes és organikus termékekkel elégíthessék ki szükségleteiket, az üzletvitel tudatosabb formáját is építgette. 15 egymást követő éven át a FORTUNE magazin a Whole Foods Marketet folyamatosan a “100 legjobban működő vállalat” listáján tartotta.

Az évek során munkásságáért számos elismerést kapott. Az Ernst & Young az év vállalkozójának, a FORTUNE az év üzletemberének választotta. Mackey társalapítója a Conscious Capitalism Movement-nek (Mozgalom a Tudatos Kapitalizmusért) amely arra bíztatja a cégek vezetőit, hogy gondolják újra vállalkozásuk céljait és szerepét a szövevényes globális piacon.

Ebben az interjúban arról beszél, hogy a tudatos kapitalizmus miként segíthet a cég jóhírének újjáépítésében, hogyan adhatnak vissza valamit vállalkozások a közösségnek, miközben mégis profitot termelnek, mik a tudatos kapitalizmus alappillérei - és még számos egyéb téma is szóba kerül.

Az elmúlt néhány évben az amerikai vállalatokról elég rossz kép alakult ki. Hogyan segíthet a tudatos kapitalizmus helyreállítani a jó hírnevet?

A szabad vállalkozáson alapuló kapitalizmus a legerőteljesebb és legkreatívabb rendszerré vált a társadalmi együttműködésben és hihetetlen mértékben járult hozzá az emberi haladáshoz, de társadalmi  szerepe, elfogadottsága eltorzult.  A tudatos kapitalizmus modelljének alkalmazása meg fogja mutatni, hogy az üzleti tevékenység valódi értéket teremt, amely az egész emberiséget folyamatosan felfelé vivő útra irányítja. A gazdasági életnek világszerte szakítania kell az egyre inkább eluralkodó nepotizmussal. Erre a legjobb mód a tudatos kapitalizmus.

Társszerzőm, Raj Sisodia és jómagam a tudatos kapitalizmust a gazdaságról való gondolkodás olyan módjaként írjuk le, amely biztosítja, hogy a gazdaság magasabb rendű célokat kövessen és erősítse a világra gyakorolt pozitív hatását.  Ha sikerül ekképpen újraalkotnunk, a kapitalizmus az értékteremtés rendkívül erős alapjává válik, amelyből minden szereplő kölcsönösen előnyöket élvez.

Kutatások szerint az új nemzedék, a “Generation Next” tagjai olyan cégeknek szeretnek dolgozni, amelyek vissza akarnak osztani valamit a közösségnek, nemcsak egyszerűen profitot termelni. Hogy lehet a kettőt összeegyeztetni?

Nagyon felvillanyoz ez a “millenniumi nemzedék” és az igyekezete, hogy a világból egy jobb helyet csináljon. A gazdaság mindkettőt megteheti, ha gyakorolja a tudatos kapitalizmust és annak “hitvallását” tartja szem előtt. Eszerint a gazdaság eredendően jó, mert értéket teremt, etikus, mivel önkéntes cserékre alapoz,  nemes dolog, mert képes az életünket szebbé tenni, és heroikus, mert a szegénységből a jólétbe emeli fel az embereket. Reméljük, hogy a könyvünk felülírja azt a vélekedést, hogy az üzleti élet szereplői eredendően ellenfelei egymásnak. Ez egyáltalán nem így van.  Ha a gazdaság a profiton túli nemesebb célok érdekében dolgozik és minden érintettje számára értéket hoz létre, nincs szükség kompromisszumokra, a teljesítmény felértékelődik és az egész rendszer virágzik. Mindenki nyer. Emlékezzen rá, az üzlet nem zéro összegű játék.

Mi a tudatos kapitalizmus ön által felállított négy alappillére?

Magasabb rendű célok követése, az érintettek (stakeholder) integrálása, tudatos vezetés, tudatos kultúra és menedzsment. Ez a négy szorosan összefügg és kölcsönösen erősítik egymást. Ezek dogmaszerű, stabil dolgok, nem taktikai vagy stratégiai elemek. Egy integrált üzleti filozófia részeit képviselik, melyeket a maguk teljességében, azaz holisztikusan kell megérteni, hogy hatékonyan érvényre juthassanak. A magasabb rendű célok és az alapértékek a magjai a tudatos gazdaságnak és az összes többi ezekhez az alapeszmékhez csatol vissza.

Mi van akkor, ha elhanyagoljuk valamelyik pillért?

Kulcskérdés, hogy az összesre fokuszáljunk és megbizonyosodjunk arról, hogy az üzlet minden szereplője nyer. Ha bármelyik pillért kihagyjuk, vagy valamelyik szereplőről megfeledkezünk, a rendszer hosszú távon károsodik és a gazdaság nem a legjobb hatásfokkal fog működni.

Tudna mondani néhány példát, beleértve a Whole Foodsnál szerzett tapasztalatait, olyan cégekre, amelyek elfogadták a tudatos kapitalizmust? Mit tesznek ők?

Kisebb cégek ezrei dolgoznak ezen a módon. De említek néhány jobban ismert vállalatot is, amelyekről Raj-zsal úgy gondoljuk, hogy gyakorolják a tudatos kapitalizmust: Southwest Airlines, REI, Google, Nordstrom, Patagonia, The Container Store, vagy a POSCO Dél-Koreában. Ők nyertes-nyertes szituációkat te-remtenek a vevőiknek, a munkatársaiknak, a szállítóiknak, a közösségeknek és a környezetnek. Az eredmény: nagyszerű vásárlási élmény, jobb forgalom, alacsonyabb rezsiköltség, több profit és fenntartható növekedés. Fontos megjegyezni, hogy a tudatos kapitalizmust nem szabad összetéveszteni a vállalati társadalmi felelősségvállalással (Corporate Social Responsibility, CSR). A tudatos kapitalizmus minden gazdasági döntés középpontjába helyezi a nemes célokat és az érintett közösségek számára teremtendő valóságos értékeket, egyáltalán nem arról szól, hogy kifogja a szelet a bírálók vitorlájából, vagy segítsen építgetni a cég jó hírnevét.

Mi a legfontosabb tanácsa a karrierjüket most kezdő fiatal szakemberek számára?

Mindig azt mondom nekik, hogy hallgassanak a szívükre, tegyék azt, amit valóban szeretnek, és ha ez az üzleti tevékenységük, akkor az etikai tudatosság alapján cselekedjenek.

UTÓSZÓ

Kénytelen vagyok utószót is fűzni ehhez a fordításhoz, mert még hiányzik a magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keres a címben a tudatlan handabanda.

Nos, nem szeretnék ezentúl sem aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni ezen a blogon, meg alighanem másutt sem. Vannak elegen, akik vagy főállásban, vagy csak kedvtelésből ezt megteszik helyettem, naponta több ezer teljes és megdönthetetlen igazságot tudhatunk meg több ezer különböző ember szájából és tollából. A megoldások száma alighanem sokszorosa a problémákénak, még szerencse, hogy a megvalósuló megoldások bőven kreálnak újabb problémákat, így az érdekfeszítő műsoroknak soha nincs vége.

A dolgok konstellációja most azt adja, hogy kivételesen idekívánkozik a végére néhány megjegyzés, ami az kétségkívül erőteljesen utal bizonyos jelenlegi helyzetekre. Mint a nem létező Csendben Maradók Pártja nemlétező tagja, egyáltalán nem szeretném, ha bárki hangoskodásnak venné a leírtakat. Az ugató kutyáknak sem szoktunk mérges ugatással válaszolni, hanem vagy riadt, vagy nyugtató emberi szóval. Vegyük úgy, hogy ez nem több, mint nyugtató emberi szó. A tudatos kapitalizmus igazi híve nem is vetemedhet másra.

A mai napon Isten különös kegyelme megkímélt bennünket mind a nép barátai, mind pedig a nép ellenzékei ünnepi beszédeinek nagy részétől. Isten ugyanis úgy döntött, hogy jótékony hóvihart bocsájt Magyarország területére, átnyújtva azt a trianoni határokon egy kicsit túlra is, hogy lássuk mi történik, ha buzdító handabandázás helyett ténylegesen segítenünk kell egymáson. Sikerült. Állítólag a hivatásos szervezetek követtek el bakikat, de ez teljesen mindegy. Az vesse rájuk az első követ, aki a helyükben mindent tökéletesen csinált volna. Ilyen soha nem volt és nem is lesz. Igaz, hogy estefelé már napvilágot láttak ellenzéki bírálatok, amelyek elmarasztalták a hivatásosokat irányító hivatalosokat, hogy nem mindent csináltak jól. Könnyű ebben felismerni a revans szándékát: most visszaadjuk nektek az augusztus 20-i vihart, ami a mi kormányzásunk alatt volt. Ezek a pengeváltások kicsit lehűthették eufóriánkat, amit amiatt éreztünk, hogy az emberek (meg a zembeek is) elkezdtek egymáson segíteni. Az segített, aki tudott, és azon, akin kellett.

Ha minden a hétköznapi handabandák alapján, és az ünnepen hóba fojtott felfokozott handabandák mentén ment volna, akkor alaposan meg kellett volna válogatni, hogy kinek mennyit mikor és ki segítsen. Mindenképpen az igazán jó magyarokkal kellett volna kezdeni, a sor végén pedig lehet, hogy bizonyos népeket ott kellett volna hagyni, az autójukból a benzint kiszívni és a rászorulóknak adni. És még lehetne sorolni, de tényleg ne rontsuk el az ünnepet. A szép fehér, tisztító hóvihar ünnepét.

Na, de most meg az a kérdés, hogy hol van itt a tudatos kapitalizmus? Itt nincs sehol, és holnap sem lesz, ellenben mivel Isten újabb kegyelméből a hóvihar holnapra elmúlik és a hó hamarosan olvadni kezd, vissza fog jönni a tudatlan handabandázás.

Rövidesen ismét szembesülni fogunk azzal, hogy azok a szolgáltatók, akik a társadalom közös akaratából olyan szolgáltatást nyújtanak, amely nélkül nem tudunk már létezni, és ahonnan sokan, mi dolgozó emberek a kenyerünket kapjuk, tulajdonképpen az ellenségeink. Drágán adják nekünk a szolgáltatásaikat. Nőnemű felmenőik prostitúcióval keresték a kenyerüket. Meg kell védeni minket tőlük. Hogy csak egyet emeljek ki a legnépszerűbb handabandák közül.

Nem célom a kormány bírálata. a kormánnyal amúgy is teljes összhangban vagyunk: ő nem támogat engem és én nem támogatom őt. De a kormány ellenzékei sem viszonyulnak különbül ehhez a dologhoz.

Mi lenne, ha a tudatos kapitalizmus fent említett elvei alapján kezdene bele valaki a probléma megoldásába? Mondjuk fellépne egy olyan politikai erő, amelyik azt igérné, hogy majd azt a megoldást keresi meg, amelyik nyertessé teszi a szolgáltatót, a szolgáltatás igénybe vevőjét, és rendért felelős önmagát is? És ez az erő világossá tenné, hogy ez tényleg igaz, a célja sem nem a handabanda, sem nem szavazatokért való lihegés, sem nem a vezérépítés? Mi lenne akkor?

Lazítsunk, és ne legyünk naívak. Ez az erő nem nyerne egy választáson. Senki sem hinné el, hogy igazat mond. Senki sem hallja meg az igazat, a hangos handabandázás közepette. Aki naívan hinne, az sem merne erre az erőre szavazni, mert megfélemlítő hangon közölnék vele, hogy ezek hazudnak. Hazudnak, és mellesleg bantuk, és pöttyös bőrűek, és sok baj volt velük a múltban is. A megfélemlítettek ekkor egy szemben álló handabanda-csoportba mennek át, és onnan mondják a magukét, ami hangosságában és felületességében alig különbözik az uralkodó csoportétól és tartalmában is alig-alig.  A Csendben Maradók Pártja pedig csendben marad, és újabb, hosszabb hóviharokban reménykedik.

10 STRATÉGIA A MÉDIÁN KERESZTÜL TÖRTÉNŐ MANIPULÁCIÓRA

NOAM CHOMSKY
Noam Chomsky neves kritikus és a MIT (Massachusetts Institute of Technology) nyelvésze. Egyike az értelmiségi elégedetlenség hangjainak az elmúlt évtizedben. Összeállított egy listát a tíz leggyakoribb és leghatékonyabb stratégiáról, a média “rejtett” módszereiről, amelyekkel manipulálni lehet a népességet. A történelem során bebizonyosodott, hogy a média a leghatékonyabb eszköz a közvélemény formálására. A médiapropaganda segítségével társadalmi mozgalmakat lehetett generálni és elfojtani, háborukat lehetett igazolni, egyhíteni a pénzügyi válságokat, ösztönözni egyik-másik ideológiai áramlatot, sőt akár új, másmilyen valóság is megjeleníthető a kollektív tudatban a média által. De hogyan mutassuk meg ezeket a megszokott stratégiákat, hogy megértsük a társadalompszichológiai eszközök működését, melyeknek bizonyára mi is alanyai vagyunk? Szerencsére Chomsky vállalta a feladatot, hogy kiszűrje és közszemlére tegye a praktikákat, melyek némelyike eléggé nyilvánvaló, némelyike pedig sokkal kifinomultabb, de úgy tűnik mindegyik kiválóan működik és bizonyos nézőpontból meglehetősen megalázó. Csupán néhány a taktikák közül: bátorítsd az ostobaságot, gerjessz bűntudatot, tereld el a figyelmet, vagy konstruálj mesterségesen problémákat, majd egy csapásra oldd meg őket.
1. A figyelemelterelés stratégiája
A társadalom feletti ellenőrzés első számú eleme a figyelem elterelésének a stratégiája, amelynek a lényege, hogy át kell irányítani a figyelmet a politikai és a gazdasági elit által vezényelt valóban fontos ügyekről és változásokról azzal, hogy folyamatosan lényegtelen információk áradatát zúdítjuk a közvéleményre. A figyelemelterelés alapvető jelentőségű olyankor is, amikor távol kell tartani a közérdeklődést a tudomány, a közgazdaságtan, a pszichológia, a neurobiológia, vagy a kibernetika lényegi elemeitől. “Fenn kell tartani az állapotot, amelyben a közérdeklődés kikerüli tényleges társadalmi problémákat, mert a figyelmet folyton fogva tartják a lényegtelen ügyek. Adj nekik folyamatos elfoglaltságot, ne legyen idejük gondolkodni, menjenek vissza a farmra a többi háziállat közé.” (Idézet a Csendes háború halk fegyverekkel című tanulmányból)
2. Kreálj problémákat majd kínálj megoldást
Ezt a módszert nevezhetjük “probléma - reakció - megoldás” stratégiának is. Létre kell hozni egy mesterséges problémát, egy állapotot, ahol látszik, hogy “helyzet van”, ami kiváltja a megfelelő reakciót, mely elfogadhatóvá teszi az intézkedéseket. Például, engedd, hogy terjedjen és erősödjön a városi erőszak, vagy gondoskodj véres támadásokról, hogy a nyilvánosság követelje a szabadság korlátozását a politikai és törvényi biztonság érdekében. Vagy: idézz elő gazdasági válságot, hogy a közönség szükséges rossznak fogadja el a szociális jogok visszavonását és a közszolgáltatások beszüntetését.
3. A fokozatosság stratégiája az elfogadhatatlan mértéket úgy teszi elfogadhatóvá, hogy fokozatosan, csepegtetve, évek során át adagolja. Így történt az 1980-as és 1990-es években a radikálisan új (neoliberális) társadalmi-gazdasági feltételek bevezetésével: minimális állam, privatizáció, bizonytalanság, rugalmasság, masszív alulfoglalkoztatottság, a bérek ne garantáljanak tisztességes jövedelmet - rengeteg változás, amely forradalmat okozott volna, ha egyszerre alkalmazzák.
4. A halogatás stratégiája
Egy másik módja népszerűtlen döntések elfogadtatásának, ha “fájdalmasnak és elkerülhetetlennek” mutatjuk be őket és elnyerjük a közvélemény támogatását a jövőbeni bevezetéshez. Könnyebb elfogadni a jövőbeni áldozatot, mint az áldozati állat azonnali leölését. Először is, most rögtön nem kell erőfeszítéseket tenni. Azután, a tömegek mindig hajlamosak naivan hinni, hogy a szükséges áldozatot talán mégis el lehet kerülni. Ez a módszer több időt ad a közvéleménynek, hogy hozzászokjon a változás gondolatához és kellő beletörődéssel fogadja azt, ha az idő elérkezik.
5. Úgy beszélj a néphez, mint egy kisgyerekhez
A nagy nyilvánosságot megszólító hirdetések, olyan beszédmódot, érveket, szereplőket és különösen gyermeki hanghordozást használnak, mintha a néző kicsi gyermek, vagy értelmi fogyatékos volna. A keményebb változatok megkísérlik becsapni a nézők szemléletét, hogy minél inkább elfogadják az infantilizált hangnemet. Miért? Ha valaki úgy közelít egy személyhez, mintha az 12 éves, vagy fiatalabb volna, ezzel azt szuggerálja, hogy a reakció is jó eséllyel mentes lesz a kritikai éltől, csakúgy, mint a 12 éves, vagy kisebb gyermekeknél. (ld. még Csendes háború halk fegyverekkel)
6. Inkább az érzelmekhez fordulj, mint az értelemhez
Az érzelmek kihasználása klasszikus technikája az értelem, majd ezután a kritikai érzék rövidre zárásának. Az érzelmekkel való játék továbbá kinyitja a tudatalatti kapuját, vagyis megvalósíthatók, vagy beültethetők eszmék, vágyak, félelmek, szorongások, kényszerek, indukálható az elvárt viselkedés.
7. Tartsd a népet tudatlanságban és középszerűségben
Tedd az embereket képtelenné az ellenőrzés és leigázás technikáinak és módszereinek megértésére. “Az alacsonyabb társadalmi osztályok számára biztosított oktatásnak amennyire lehet, szegényesnek és középszerűnek kell lennie, hogy az alsóbb és a felsőbb osztályok közti tudatlansági rés elég széles legyen és maradjon ahhoz, hogy ne lehessen alulról felkerülni.” (ld. Csendes háború halk fegyverekkel)
8. Bíztasd a népet, hogy a középszerűsége tegye önteltté
Terjeszd a hiedelmet, hogy divatos dolog ostobának, vulgárisnak és tanulatlannak lenni.
9. Erősítsd az önkritikát
Az egyéneknek önmagukat kell hibáztatniuk szerencsétlenségükért, amelyet hiányos intelligenciájuknak, képességeiknek és erőfeszítéseiknek kell betudniuk. Így, a gazdasági rendszer ellen való lázongás helyett az egyén önmagát tekinti bűnösnek, ami depressziót okoz. Ennek pedig fontos következménye, hogy gátolja az akcióba lépést. Akciók nélkül pedig nincs forradalom!
10. Hozd az egyén tudomására, hogy jobban ismered őt, mint ő saját magát
Az elmúlt 50 évben a felgyorsult tudományos haladás kiszélesítette a rést a köznép, valamint a tudást birtokló és működtető elit között. A biológiának, neurobiológiának, alkalmazott pszichológiának köszönhetően a “rendszer” az emberi lények nagyon alapos megértését tette lehetővé, mind fizikai, mind pszichológiai értelemben. A rendszer jobban megismerte az átlagembert, mint az saját magát. Ez azt jelenti, hogy a rendszer erőteljesebb ellenőrzést és nagyobb hatalmat gyakorol az emberek felett, mint azok önmagukon.
Fordította: Wirth Gyula

DICTATORY

Ez már nem Noam Chomskytól való. Azonban a komorság oldására talán jólesik egy kis vidámság. Néhány részlet a Dictatory nevű társasjáték szabályaiból. Kezdő és haladó, vidéki és nagyvárosi diktátorok, valamint holdudvaruk számára egyaránt hasznos olvasmány.

1. Mindent engedj meg, hiszen demokratikus vagy. De csapj oda keményen, hiszen a demokráciát megvédeni neked kell. Ne hagyj kétséget afelől, hogy a demokrácia definícióját csak és kizárólag te határozod meg, mégpedig akár naponta másképpen.

2. Hazudj, amekkorát csak tudsz. De vigyázz, hogy közben a szemed se rebbenjen és egy pillanatra sem bizonytalanodj el. Ha mégis lefülelnek, azonnal cáfolj, vádold meg hazudozással az illetőt, és hazudj még nagyobbat.

3. Tudd, hogy az emberek sokkalta kevésbé félnek a hatalomtól, mint egymástól. Gondoskodj róla, hogy mindenütt legyenek hűséges híveid, akiktől van miért félni, így a felügyelet alatt tartandók száma nem túl nagy, és ezeket is többlépcsős piramisba szervezheted. Közvetlen környezetedben így nem számíthatsz lázadásra.

4. Tudasd mindenkivel, hogy a legmagasabb eszményeket és célokat képviseled. A leghatékonyabb ezek közül a nemzet és a haza. Ezekkel mindig belefojthatod a szót a vitapartnereidbe, hiszen csak te vagy jogosult ezeket képviselni. Ha mégsem hallgatnának el, bizton számíthatsz híveid lincshangulatára. Tedd világossá, hogy a nemzet egység, amelyet nem szabad kikezdeni, ezért mindenkit ki kell közösíteni, akiről te azt állítod, hogy ki akarja kezdeni.

5. Mivel az emberek a lincselőktől félnek, sokkal jobban szeretnek a lincselőkhöz tartozni, mint a lincselendőkhöz. Emiatt számíthatsz rá, hogy híveid száma gyarapodni fog.

6. Gondoskodj köpködésre alkalmas céltáblákról. Enélkül félő, hogy az undortól felgyülemlett nyálat esetleg rád köpik. Mindig könnyedén találhatsz negatív eszményeket, amelyeket kritika nélkül gyűlölendőnek minősíthetsz, ezáltal automatikusan gyűlölet tárgyává válnak mindazok, akiknek ezekhez az eszményekhez valaha köze volt, vagy köze lehetett, csakúgy, mint azok, akik a legcsekélyebb mértékben is a védelmükbe veszik őket. Mindez nagyban segíti a 3. és 4. pont tökéletes végrehajtását.

7. Szakíts azzal a naiv elképzeléssel, hogy bármilyen kérdésre meg kell felelned. Ha netán vádakkal illetnek, leghelyesebb, ha azonnal a vádló hibáiról kezdesz beszélni, utána pedig bármiről, ami neked tetszik, de vigyázz, hogy elég hangzatos és demagóg legyen. Alkalmazd a 2. és a 4. pontot. Fejleszd tökélyre a pökhendiséget, hogy kellően pökhendi hangon beszélhess arról, mennyire utálod a pökhendieket.

TILTOTT RÉGÉSZET

Mit keres a régészet – még ha tiltott is – a közgazdaságtan berkeiben? Egy ilyen fiatal, újkori tudománynak nincs szüksége régészekre.

Nos, a régészet itt nem tiltott, mint ahogy semmi sem az. Azért mégis illik megindokolni, hogy ez a látszólag koncepcióidegen írás hogy került ide.

Először is, mert nagyon érdekes. Másodszor és legfőképpen pedig azért, mert ha csak egyetlen szinttel feljebb megyünk, akkor beláthatjuk, hogy itt egyeltalán nem(csak) a régészetről van szó, csupán régészeti példákon keresztül érthetünk meg valamilyen fontos dolgot, valami olyasmit, hogy mennyire csábító dolog nem szembenézni a tényekkel, és mennyire csábító ott maradni, ahol otthonosan érezzük magunkat, mert minden ismerős és megszokott. Nem hiszünk abban, hogy bármilyen változás, ami össze akarja zavarni azt a világot, amellyel már egymáshoz idomultunk, barátságos is lehet, nemcsak ellenséges, meg abban sem nagyon hiszünk, hogy kellemetlen következényei is lehetnek annak, ha szándékosan nem vesszük észre, amit a szemünk lát.

A tudásszűrő (knowledge filter) a főszereplője ennek az írásnak. Ez valamilyen spontán kialakult védekező rendszer, amelyik igyekszik hihetetlennek és hiteltelennek átminősíteni bármit, ami szeretné lerombolni a megszokottság építményeit. Milyen kövekből épülnek ezek az építmények – ezt nehéz megmondani, mert csak akkor láthatnánk őket, ha az épület tényleg lerombolódik, addig védi őket a színes vakolat. A vakolat mögött bizony lehetnek vérből, aljas indulatokból, hatalmi érdekekből faragott kövek is, a közöny és a bátortalanság téglái mellett.

Könnyen párhuzamot vonhatunk az előző írással, amely A megtelt világ gazdaságtana címet viseli. Lényegében ott is ugyanerről van szó: az egyik irányzat – a fenntarthatóság híveiből álló párt kiabál és integet, hogy baj van, a növekedéspártiak pedig legyintenek, és bebizonyítják, hogy ami látszik, az tulajdonképpen nincs, nem létezik. És kész.

Legyünk azonban óvatosak, mert a tudományosságot nélkülöző mindenféle hagymázas ötleteknek nem jó felülni. Csak nagyon nehéz megmondani, hogy melyek ezek, ha közben a konvencionálisok egyfolytában csak azt kiabálják, hogy semmi sem lehet igaz, ami nem vág egybe az ő eszméikkel. Így aztán könnyedén hagymázas őrültség lesz minden más, ember legyen a talpán, aki képes szelektálni. Semmelweiss Ignác csak annyit kért, hogy mossanak kezet az orvosok, ha a boncteremből a kórterembe mennek – ezt az erős ellenpárti összefogás olyan sikeresen őrültségnek kiáltotta ki, hogy Semmelweiss tényleg bele is őrült. Szóval, csak és kizárólag a higgadt, normális és tiszta fejű, jóindulatú párbeszéd segítheti elő a helyes szelekciót. Nem állítom, hogy ez nincs meg a fenntarthatóság kontra növekedés diskurzusban, de az tény, hogy a növekedési párt ma még sokkal erősebb, körülötte csak kis mitugrászok a fenntarthatóság hívei.

Az igazság azonban mindig győzedelmeskedik, ha sokáig elnyomjuk, akkor a feszültség olyan nagy lesz, hogy katasztrófát okoz, amikor kitör. Ez a harmadik, amire gondolnunk kell. Ha valóban két milliárd éve élnek emberi lények a Földön (nem tudhatjuk persze, hogy testi azonosságuk hasonló intelligenciát is hordozott-e mint a mienk, de egyforma joggal feltételezhetjük, hogy erősebbet, vagy gyengébbet, hiszen a fejlődés nem lineáris a cikk állítása szerint) akkor újabb bizonyítékát láthatjuk annak, hogy egész civilizációk képesek eltünni – nem minden nyom nélkül. Ez pedig nagyon óvatossá kell, hogy tegyen: ha még nem volt “világvége” az nem jelenti azt, hogy nem is lehet, vagy nem is lesz. Ha a leckét másképpen nem sikerül megtanítani.

A fogós kérdés: mit tegyünk? Mindannyian kicsi, hatalom nélküli emberek vagyunk, tehát holnap is úgy élünk, mint ma, aztán lesz, ami lesz.

És nem. Vegyük észre, hogy az a 2008 óta tartó folyamat, ami válságként definiáltatik, akár a fenntarthatóság diadalmenete is lehet. Az emberiség nem fogyaszt eszetlenül – ezért az erőforrások kíméletesen fogynak. Sokan tudatosan nem fogyasztanak sokat, még ha meg is engedhetnék maguknak, és ezzel “tönkreteszik” a megszokott, jól működő rendszert. A következmény, hogy azok sem fogyasztanak sokat, akik szeretnének, mert nem engedhetik meg maguknak. Ez eddig jó, csak az a baj, rendszerből nem a téveszmék hullanak ki, hanem az emberek. Talán nemcsak hullanak, hanem nagyobb hatalommal bíró emberek hullatják is őket. Ez azonban megér egy másik misét.

Tehát később folytatjuk, addig azonban szeretnék minden kedves olvasót bátorítani, hogy íróként is vegyen részt ebben a folytatásban.

 

TILTOTT RÉGÉSZET

Michael A. Cremo

Pár évvel ezelőtt a Tiltott régészet című könyvemről beszéltem diákok és professzorok előtt az Amszterdami Szabadegyetemen (Free University of Amsterdam), amikor az előadás közepén felállt az egyik professzor és azt mondta: „Amit ön mond, az nagyon érdekes, de hogy fogadhatunk el olyasmit, ami ellentmond annak, amit régészek, geológusok és más tudósok ezrei állítanak?”

A Tiltott régészet az emberiség legrégebbi történetével kapcsolatban mutat be bizonyítékokat. Valójában az elmúlt 150 évben a régészek bőségesen találtak bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy a hozzánk hasonló emberi lények már évek százmilliói óta léteznek. Ezek a bizonyítékok gyakorlatilag szinte ismeretlenek a tudósok többsége és a nagyközönség számára egyaránt. Radikálisan ellentmondanak annak a képnek, amelyet Darwin és modern követői vázolnak fel nekünk, mondván, hogy meglehetősen frissen – az elmúlt 100 000 évben – fejlődtünk ki majomember őseinkből.

A professzornak tehát teljesen igaza volt. Valóban azt kértem a közönségemtől, hogy valami olyasmit vegyenek fontolóra, ami ellenkezik mindazzal, amit a hagyománytisztelő szakemberek állítanak.

„Tudja” – feleltem – „ meglehetősen izgalmas dolog volt darwinistának lenni 1860-ban, amikor alig valaki hitt Darwin elméletének. Még ha nem is értek egyet a darwinistákkal, minden tiszteletem első képviselőiké, hiszen tekintélyes kurázsira volt szükségük, hogy kiálljanak elméletükért az akkori tudomány kemény ellenállásával szemben.” Majd hozzátettem: „Különösen meglep az ön ellenkezése, mert a holland tudósok függetlenségének történelmi jó híre van, most ön pedig éppen azt mondja, hogy csak olyan elméleteket fogadhatunk el, amelyeket már szakemberek ezrei jóváhagytak.”

Ezen a ponton, megérezve, hogy a hallgatóság hangulata ellene fordul, a professzor bátran kijelentett: „Én is képes vagyok kiállni akár ezrek ellen” – és leült.

Később visszatértem Hollandiába egy másik előadás-sorozat miatt, amelyet archeológus, antropológus, biológus diákok és tanárok részére tartottam, többek között Amszterdam, Utrecht, Leiden, Groningen és Nijmegen egyetemein. Az előadások után, amikor a kérdésekre került sor, a hallgatóság reakciója nagyon változatos volt. Néha ágyútüzet zúdítottak rám, máskor döbbent csendben ültek, nem tudván mit mondjanak vagy gondoljanak. Időnként komoly és fontos kérdéseket tettek fel az emberiség rejtett történetével kapcsolatban.

Igen, a közönség kemény, ellenséges és szkeptikus volt az afféle radikális elképzelésekkel, mint az enyémek, és ebben nincs semmi különös. Ennek ellenére elfogadást is tapasztaltam, sokszor érdekesnek, érvekkel jól alátámasztottnak és további komoly megfontolásra érdemesnek minősítették az általam bemutatott eseteket. Ez a reakció azt jelzi, hogy a Tiltott régészet általában nagy figyelmet élvezett a tudományos világban. A könyvről beszámoltak a nagy régészeti, antropológiai és tudománytörténeti folyóiratok és nem mindig negatív éllel. Lehetőségem volt beszélni a könyvről nemzetközi konferenciákon, mint az Új Delhiben 1994-ben megtartott Régészeti Világkonferencia, a Liege-i 20. Nemzetközi Tudománytörténeti Konferencia 1997-ben, az 1999-es Fokvárosi Régészeti Világkonferencia, vagy ugyanebben az évben az Európai Régészeti Szövetség éves gyűlése az angliai Bournemouth-ban.

Hollandiában sem volt a közönség mindig ellenséges. Egyszer ismét Amszterdamban tartottam előadást a könyvemről, amelyet Hermann Hegge, a Határtudományok Alapítvány (Frontier Sciences Foundation) munkatársa szervezett. Ez az alapítvány egy kéthavonta megjelenő holland nyelvű folyóiratot adott ki Frontier 2000 címmel. A Talk Radio 1395 AM csatornán is beszélgettem Theo Paijmans-szal és a rádió hallgatóival a Dossier X című műsorban amely a tudományos anomáliákkal foglalkozott. Ugyan szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik hajlanak a velem való egyetértésre, de sokkal jobban élvezem a vitát azokkal, akiket megkísérelhetek meggyőzni, mert nem szimpatizálnak a nézeteimmel.

Az emberiség rejtett történetéről folytatott kutatásaimat az ősi indiai szanszkrit írások inspirálták, melyeket összefoglaló nevükön Védáknak ismerünk. A Védák közé sorolják a Puránákat, a történeti írásokat, melyek szerint bolygónkon több tíz, vagy akár több száz millió éve létezik emberi civilizáció. Érdeklődésem India védikus írásai iránt több, mint intellektuális. 25 éve a Krisna Tudatúak Nemzetközi társaságának tagjaként, mint bhakti tanulom és gyakorlom az indiai spiritualitást. Időnként meglepi az embereket, hogy az előttük álló, ősz hajú, 50 feletti, öltönyben és nyakkendőben előadó ember annak a szervezetnek a tagja, amelyet általában Hare Krisna mozgalomként ismernek. De valóban az vagyok és amszterdami tartózkodásom alatt meg is ragadtam az alkalmat, hogy az ifjú helyi tagokkal menjek a csütörtök esti énekes felvonulásra, amelyet a városközpont bevásárló utcáiban tartottak meg. A tudománynak és az utcai vallásosságnak ez a találkozása egyáltalán nem új. Az indiai bhakti hagyomány mindig is két látszólag egymással ellentétes elem keveréke volt: az érzelmek kifejezésének a nyilvános éneklés segítségével és a mély, alapos tudományosságé.

Az egyik dolog, amit ez a tudomány megmutat, az, hogy az idő inkább ciklikusan, mint lineárisan halad. A Puránák szerint a ciklusok alapegysége Brahma napja, amely 4,3 milliárd évet foglal magába. Brahma napját Brahma éjszakája követi. Brahma napja idején az élet megnyilvánul, ám Brahma éjszakáján nem nyilvánul meg. Ha a kozmikus idő ősi szanszkrit kalendáriumát tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy nagyjából 2 milliárd év telt el Brahma jelenlegi napjából.

Nos, tegyük fel, hogy van egy „védikus régészünk”. A fenti információk tudatában ő feltételezné, hogy megtalálhatja az élet jeleit a mostani földi világban, 2 milliárd évre visszamenőleg. Elég érdekes, hogy a modern tudomány is éppen azt állítja, hogy Földön az élet nyomai valóban kettő, vagy akár három milliárd évre visszamenőleg is jelen vannak. Ezek a nyomok algák és egyéb egysejtű lények fosszíliái. Védikus régészünk azonban azon sem lepődne meg, ha az élet sokkal magasabb rendű formáinak a jeleit is felfedezné, beleértve ebbe az embert is. A konvencionális régész ilyesmire nem gondol. A hagyományos nézet szerint a hozzánk hasonló emberi lények meglehetősen frissen bukkantak fel a Földön, az utóbbi 100 000 év során.

Mindezt tekintetbe véve védikus régészünk két előfeltevéssel élne: először, hogy a földbe ásó tudósoknak fel kellene fedezniük az ember jelenlétének maradványait százmillió évekre visszamenőleg. Másodszor, hogy ezeket a bizonyítékokat nagy mértékben semmibe vennék, mert gyökeresen ellenkeznek azzal a vélekedéssel, amit a tudományos közösség jelenleg képvisel.

Ez visz el minket ahhoz a koncepcióhoz, amit én tudásszűrőnek nevezek. A tudásszűrő képviseli a tudományos közösség uralkodó elképzeléseit az ember származására és őskorára vonatkozóan. Az a vélemény, amely konform az uralkodó vélekedésekkel, könnyen átmegy a szűrőn. Amelyik csak kissé tér el, némi nehézség árán szintén átjut. A radikálisan ellentétes elméletek azonban fennakadnak, ezeket elfelejtik, félreteszik és néhány esetben aktívan elfojtják, széttapossák.

A tudásszűrő létezését maguk a tudósok is elismerik. Mikor a Leideni Egyetem régésze, Wil Roebroeks meglátogatott Amszterdamban, hosszan beszélgettünk erről, és ő megosztotta velem a néhány személyes tapasztalatát a tudás megszűrésével kapcsolatban. A tárgy azoknak a bizonyítékoknak a kezelése volt, amelyek Európa, különösen Észak-Európa korai benépesüléséről szóltak. Persze magától értetődik, hogy én nem olyannak láttam a szűrő működésének módját és mértékét, mint ő. Roebroeks szerint a szűrő azért működik igazságtalanul, mert átenged bizonyítékokat a korai megszállás mellett, szerintem pedig azért, mert nem engedi át ezeket.

A Tiltott régészetben két dolgot dokumentálok:

1. Tudományosan alátámasztott esetek százai mutatnak azonosságot az ősi szanszkrit írások tartalmával és bizonyítják az emberiség nagyon régi létezését.
2. A folyamatot, ahogy a szűrő kirekesztette a bizonyítékokat a normális tudományos diskurzusból.

Nézzünk meg néhány különös esetet.

A 19. században felfedezték, hogy a kaliforniai Sierra Nevadában aranylelőhelyek vannak, és a világ minden részéről érkeztek az aranyásók, hogy szerencsét próbáljanak. Kezdetben a folyókból mosták ki az aranyat, de aztán elkezdtek aknákat ásni a hegyoldalakba. Az alagutak belsejében, ahol a kemény követ ásták, a bányászok emberi csontvázakra, lándzsahegyekre, és egy csomó kőszerszámra bukkantak. Ilyen leletek sok különböző helyen kerültek elő. Az egyik ilyen a Tuolomne megyei Tábla-hegy volt.

Modernkori geológiai leírások szerint ez a hegy, ahol a bányászok a csontokat és a tárgyakat találták, mintegy 50 millió éves. Védikus régészünk ezen nem lepődne meg, hagyománytisztelő régészünk azonban igen, mert az ő tankönyvei szerint akkoriban még nem léteztek emberek, sőt még majomemberek sem.

A kaliforniai felfedezéseket Dr. J. D. Whitney, Kalifornia állam geológusa nagy gonddal dokumentálta a tudományos világ számára. Művét A Sierra Nevada aranyat tartalmazó kavicsai címmel a Harvard Egyetem adta ki 1880-ban. De miért nem hallunk semmit ezekről a felfedezésekről napjainkban?

Whitney munkáját Dr. William Holmes, a Washington D. C.-ben lévő Smithonian Intézet rendkívül befolyásos antropológusa utasította el az intézet 1898-99-es évkönyvében. „Talán ha Whitney professzor teljesen méltányolta volna az ember evolúciójának történetét, úgy, ahogy azt ma értelmezzük, habozott volna következtetéseit levonni [mármint, hogy nagyon régóta léteztek emberek Észak-Amerikában] a bizonyságok impozáns sora ellenére, amelyekkel találkozott.” Más szavakkal, ha a tény nem vág egybe a favorizált elmélettel, akkor ez a bizonyíték, még ha egy egész impozáns sor is áll belőle rendelkezésre, kihajítandó.

És a tudásszűrési folyamat még ma is hatással van a kaliforniai aranybányákban tett felfedezésekre. Szerepeltem egy tv-műsorban, amelyet a BC Video készített és az NBC adott le Az ember titokzatos származása címmel. Ez részben az én könyvemre, A tiltott régészetre alapult. A film olyan kutatók elméleteit is bemutatta, akik az ember előtörténetének aktuális felfogását vitatták.

Köztük volt Graham Hancock, Az istenek ujjlenyomata szerzője. Graham és felesége megállt Los Angelesben Japán felé menet, hogy meglátogassanak engem. Japánba azért mentek, hogy megvizsgáljanak néhány víz alatti piramist, melyek látszólag mesterséges konstrukciók voltak. Beszélgetésünk folyamán megegyeztünk abban, hogy a valóban létező tudományos kutatások jó része a normál csatornákon kívül zajlik.

Egyszer, amikor a gyártók Az ember titokzatos származását vették fel, megkértem őket, hogy menjenek el a kaliforniai Berkeley Egyetem természettudományi múzeumába, ahol a kaliforniai aranybányák leleteit tárolják.

A filmesek kérték a múzeum hivatalosságaitól, hogy felvehessék a tárgyakat. Az illetékesek, feltételezve, hogy a határidő szoros, közölték, hogy nem tudják rövid időn belül előszedni a dolgokat. A felvételre azonban hat hónap állt rendelkezésre – erre a múzeum emberei újabb problémával álltak elő: kevés a személyzet és a pénz, csak túlórában lehetne előszedni a tárgyakat, de ezt nem engedhetik meg maguknak. A producer erre kifejezte készségét a költségek megtérítésére. E ponton a múzeumiak egyszerűen kijelentették, hogy nem veszik elő a tárgyakat filmezés céljából. A film alkotói végül csupán néhány 19. századi fotót tudtak megmutatni.

Mikor a kész munka 1996 februárjában sugárzásra került, extrém reakciókat váltott ki az USA ortodox tudományos közösségében. Ez volt az első eset, amikor egy nagy amerikai tv-hálózat olyan programot sugárzott, amely komolyan megkérdőjelezte az ember származásának darwini elméletét.

Miért voltak a tudósok ilyen mérgesek? Először is, mert nem kedvelik, ha a televízión keresztül efféle antidarwiniánus elméletek jutnak el az iskolai tanulókhoz. A Tudományos Oktatás Nemzeti Központjának (National Center for Science Education) elnöke a Science című folyóiratban azt panaszolta, hogy a film sugárzása után a központi irodában folyton csörögtek a telefonok. Tanárok telefonáltak a világ minden sarkából és elmondták, hogy a diákok, akik nézték a műsort utána nagyon nehezeket kérdeztek tőlük. Közben az interneten egyes tudósok azon tűnődtek, milyen hatása lehet az televíziós programoknak bizonyos fajta tudományos kutatások állami finanszírozására.

A program ellenzőinek többsége azok közül került ki, akiket fundamentalista darwinistáknak nevezek. Ez a csoport sokkal inkább ideológiai elkötelezettségből, mint tudományos pártatlanságból ragaszkodik a darwinizmushoz. Ők teljesen meg voltak zavarodva, amikor látták az NBC-n Az ember titokzatos származását 1996 februárjában, és még zavartabbak lettek, amikor megtudták, hogy tiltakozásuk ellenére a csatorna meg fogja ismételni a műsort. A második sugárzás után, Dr Allison Palmer, a Kambrium Intézet (Institute for Cambrian Studies) elnöke 1996 június 17-én e-mailt küldött a Szövetségi Kommunikációs Bizottságnak (Federal Communications Commission, FCC), kérve, hogy büntessék meg az NBC-t amiért leadta ezt a programot az amerikai nép számára. Ezt a levelet Dr. Jere Lipps, a Kaliforniai Berkeley Egyetem paleontológusa köröztette a maga köreiben, annak érdekében, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak az FCC-re. Palmer és támogatói azt akarták, hogy az FCC bírálja az NBC-t a film bemutatása miatt és kényszerítse a nyilvános bocsánatkérésre, továbbá jelentős összegű bírság fizetésére. Szerencsére ezek a törekvések nem jártak sikerrel.

Amit ebből láthatunk, az az, hogy a tudomány nem mindig a magasabb rendű ideálok alapján működik. Azt szoktuk mondani, a tudomány működését az eszmék és bizonyítékok szabad és nyílt megvitatása határozza meg. Ám Az ember titokzatos származása esetében annak a jeleit láthattuk, hogy a tudományos közösség korlátozta a bizonyítékokhoz való hozzáférést és megakadályozta a megvitatásukat. Igen, ez maga a tudásszűrő. Teljes egészében dokumentáltam a film fogadtatását, csakúgy, mint a Tiltott régészet című könyvemét, és kiadtam egy könyvben, amely a Tiltott régészet hatása címet kapta.

Most nézzünk egy másik esetet a régészet közelmúltjából. 1979-ben Mary Leakey Tanzániában lábnyomok tucatjait találta egy Laetoli nevű helyen. Azt mondta, a nyomok összetéveszthetetlenül olyanok, mint a modern emberi lényeké. Ezeket azonban olyan megszilárdult vulkáni hamuban találták, ami 3,7 millió éves. A megszokott nézetek szerint ilyen régen nem élhettek olyan emberek, akik hátrahagyhatták volna ezeket a nyomokat. De akkor mivel magyarázták a tudósok a Laetoli lábnyomokat?

Azt mondták, hogy 3,7 millió évvel ezelőtt léteznie kellett Kelet-Afrikában valamilyen majomembernek, amelyiknek a lába olyan volt, mint a mienk, így keletkezett a lábnyom. Ez érdekes javaslat, de sajnos semmilyen fizikai bizonyíték nem támasztja alá. Már korábban megtalálták a 3,7 millió évvel ezelőtti Kelet-afrikai majomember csontvázát, melyet Australopithecusnak neveztek el, de ennek a láb-szerkezete teljesen más, mint a mai emberé.

A kérdés akkor bukkant elő, amikor a fokvárosi Régészeti Világkongresszuson beszéltem. Egy Ron Clarke nevű tudós szintén tartott itt előadást. Clark 1998-ban talált egy meglehetősen hiánytalan Australopithecus-csontvázat Dél-Afrikában egy Sterkfontein nevű helyen. Ezt a felfedezést széles körben publikálták a világon, mivel az volt a legidősebb őse az embernek. 3,7 éves volt, csakúgy, mint a Laetoli lábnyomok. De volt egy probléma.

Clark rekonstruálta a Sterkfonteinben előkerült Australopithecus lábát, majomember formában, amilyennek lennie kellett, mivel a láb csontjai egészen majomszerűek voltak. Például a nagylábujj nagyon hosszú és oldalra is kimozdul, az emberi hüvelykujjhoz hasonlóan. A többi lábujj is elég hosszú, nagyjából másfélszerese az emberének. Mindent összevetve, a láb nem volt túl emberszerű. Tehát, mikor Clark befejezte az előadását, jelentkeztem és kérdést tettem fel. „Miért van az, hogy az ön Sterkfonteini Australopithecusának a lábszerkezete nem passzol a Mary Leakey által Laetoliban talált lábnyomokhoz, amelyek szintén 3,7 millió évesek és teljesen olyanok, mint az ember lábnyomai?” Gondolhatják, mi volt a problémája. Azzal büszkélkedhetett, hogy övé a legrégebbi emberi ős, erre valahonnan, Afrika egy másik helyéről előkerül valami, ami azt bizonyítja, hogy pont ugyanabban az időben hozzánk hasonló emberi lények jártak-keltek. Tehát hogy válaszolta meg a kérdést? Azt mondta, hogy az ő Australopitecusa hagyta hátra a Laetoli lábnyomokat, csak behúzta a nagylábujját és visszagörbítette a többit. Ezt nem találtam nagyon meggyőző magyarázatnak.

Azok a tudósok, akik olyasmit találnak, amit nem lenne szabad találni, néha szakmai értelemben szenvednek ettől. Ez történt Virginia Steen-McIntyre-rel is, egy amerikai geológussal, akit személyesen ismerek.

Az 1970-es évek elején amerikai régészek Mexikóban egy Hueyatlaco nevű helyen kőből készült szerszámokat és fegyvereket fedeztek fel. A leletek közt nyílhegyek és lándzsahegyek voltak. A régészek szerint ilyesmit csak a hozzánk hasonló emberek készítettek és használtak – a majomemberek nem.

Hueyatlacoban a tárgyakat az ásatási árok legalső rétegében találták. Persze, a régészek szerették volna tudni, hogy milyen régiek, ezért hívták a geológusokat, akik képesek ezt megállapítani. „A rétegek, ahonnan a leletek származnak, ennyi és ennyi évesek” – szokták mondani. A kormegállapítást végző geológusok között volt Virginia Steen-McIntyre is. A négy legújabb kormegállapítási módszer használatával ő és kollégái, akik mindannyian az Egyesült Államok hivatalos geológusai voltak, arra jutottak, hogy a leleteket adó réteg 300 000 éves. Amikor ezt közölték a régészekkel, azok vezetője azt mondta, hogy ez lehetetlen. A most érvényes nézetek szerint 300 000 éve még nem léteztek emberi lények sehol a Földön, nem is beszélve Észak-Amerikáról. A jelenlegi doktrina szerint legkorábban csak 30 000 évvel ezelőtt bukkanhattak fel az emberek ezen a kontinensen. Mi történt tehát? A régészek nem voltak hajlandók publikálni a 300 000 évet, helyette azt hozták nyilvánosságra, hogy 20 000 éves tárgyakra bukkantak az adott helyen. Honnan vették ezt a számot? Onnan, hogy 5 kilométernyire ettől az ásatástól előkerült egy kagylódarab, amelyről a C14-es kormeghatározás kimondta, hogy 20 000 éves lehet.

Steen-McIntyre megkísérelte tudatni a világgal a lelet tényleges korát. Emiatt szakmai körökben rossz híre kezdett lenni, elvesztette tanári állását az egyetemen, és a munkahelyén, az Egyesült Államok Geológiai Kutatóintézetében az előrelépési lehetőségei megszűntek. Annyira megundorodott az egésztől. hogy elköltözött Coloradóba, a Sziklás Hegységbe egy apró településre és itt hallgatott tíz évig, amíg rá nem találtam az esetére és be nem számoltam róla a Tiltott régészetben, megadva neki azt a figyelmet, amit megérdemelt. Többek között ennek is köszönhető, hogy a Hueyalacóban lévő feltárást több elfogulatlan gondolkodású régész elkezdte újra tanulmányozni, és remélhetőleg meg fogják erősíteni Steen-McIntyre eredeti megállapításait.

A 19. század vége felé a Brescia közelében található Castenedolóban egy olasz geológus, Giuseppe Ragazzoni egy anatómiailag modernkorinak mutatkozó koponyát talált. Sőt, nemcsak a koponya, hanem négy emberi csontvázmaradvány is előkerült, olyan sziklarétegekből, amelyek a legfrissebb geológiai beszámolók szerint mintegy ötmillió évesek.

Ha darwinista tudósok ilyen modernkorinak látszó csontvázakról hallanak, gyakran azt mondják: „Nincs ebben semmi különös. Néhány ezer évvel ezelőtt meghalt valaki, akinek a barátai egy meglehetősen mély sírt ástak, és ebbe helyezték a holttestet. Ezért gondolják önök, hogy az ősrégi sziklarétegekben talált maradványok is ilyen régiek.”

Ilyesmi, amit „intruzív temetésnek”* nevezünk, bizonyára megtörténhet. De ebben az esetben Ragazzoni – aki maga is professzionalistája a geológiának – számításba vette az intruzivitást. Ha ilyen temetésről lett volna szó, akkor ez a feljebb lévő rétegekben keveredést okozott volna. Ő azonban mindent nagy gonddal figyelt meg az üregben és úgy találta, hogy a felsőbb rétegek tökéletesen érintetlenek voltak. Ez azt jelenti, hogy a csontvázak tényleg olyan idősek, mint a réteg, amiben megtalálták őket, vagyis esetünkben 5 millió évesek.

A 20. század elején a belga geológus, A. Rutot néhány érdekes felfedezést tett a saját országában. Kőszerszámok és fegyverek százait találta 30 millió éves rétegekben. Említettem a kaliforniai aranybányák leletei kapcsán, hogy néha nem kapunk engedélyt, hogy megtekinthessük a múzeumban őrzött ősrégi tárgyakat. Jelen esetben viszont láthattam őket. Egyszer, mikor Brüsszelben voltam egy újságnak nyilatkozni, egy barátom körbevitt a városban. Én azt javasoltam, hogy menjünk el a Királyi Természettudományi Múzeumba, mert úgy véltem, itt kell lennie Rutot kollekciójának. Az első muzeológus, akivel összeakadtunk, tagadta, hogy tudomása lenne a leletekről, de végül találtunk egy régészt, aki ismerte őket. Persze a raktárban voltak, a közönségnek nem mutatták be őket.

A régész bevitt minket a raktárba, ahol lefotózhattam a Rutot által megtalált 30 millió éves kőtárgyakat.

Mindeddig olyan leletekről beszéltünk, amelyeket vagy professzionális tudósok találtak, vagy amelyekről beszámolt a tudományos szaksajtó. De ha az emberiség nagyon régi létezését igazoló bizonyítékok valóban ott hevernek a föld rétegeiben, joggal feltételezhetjük, hogy a tudomány emberein kívül más is megtalálhatja őket. Noha az ő beszámolóik nem feltétlenül jutnak el a tudományos orgánumokba, de megjelenhetnek más, köznapibb médiumokban – és ez tényleg így is van.

Lássunk egy érdekes riportot a Morrisonville Timesból, amely az Illinois államban található városkában, Morrisonville-ben adtak ki 1892.ben. Egy nőről szól, aki éppen egy nagyobb széndarabot készült rádobni a kályhájában lobogó tűzre. A széndarab kettétört, és a belsejéből egy 10 hüvelyknyi hosszúságú aranylánc került elő. A lánc két vége szorosan bele volt foglalva a széndarab két felébe, mutatva, hogy szilárd összeköttetés jött létre a szén és a lánc között. Az újság beszámolójából meghatározhattuk azt, is, hogy melyik bányából származott a szén. Az Illinois-i Geológiai Kutatóintézet elmondása szerint a bányából 300 millió éves szenet hoznak fel, ami tehát azonos korú egy csontvázzal, amit ugyanebben az államban leltek meg.

De térjünk vissza a tudományos sajtóhoz. A The Geologist 1862-es évfolyamának 5. száma a 470. oldalon egy emberi csontvázról ír, amit az Illinois állambeli Macoupin Countyban találtak 90 lábnyi (kb. 27 m) mélységben. A riport szerint a csontváz felett közvetlenül egy két lábnyi vastagságú sértetlen palaréteg volt. Megtudhatjuk azt is, hogy a csontvázat tartalmazó réteg 300 millió éves, tehát ugyanannyi, mint a szén, amelyből az aranylánc származik, ugyanebből az államból. A Scientific American arról tudósít, hogy Boston közelében öt méteres mélységből, kemény sziklarétegből egy csodaszép fém vázát vettek ki. Mai geológusok 500 millió évesre teszik a szikla korát.

A legrégebbi tárgyak, melyekkel valaha találkoztam kutatásaim során, fém golyók voltak. Ezeket a legutóbbi 20 évben bányászok találták, Dél-Afrikában, a Nyugati Transvaal régióban Ottosdalin helyiségben. A tárgyak 1-2 cm átmérőjűek. Az érdekességük az, hogy párhuzamos barázdák futnak körbe rajtuk. A golyókat megnézték fémipari szakemberek, mielőtt a tv-stáb felvette volna őket Az ember titokzatos származása számára. A szakemberek azt mondták, hogy semmiképpen sem képzelhető el, hogy a párhuzamos barázdák a föld mélyén természetes módon vésődtek volna be. A golyók 2 milliárd éves ásványlerakódásokból jöttek a felszínre.

Lassan a végére érünk a rövid áttekintésnek, amely az emberiség extrém régi voltát bizonyítja. Csupán néhány apró mintát ragadtam ki e bizonyítékok közül. Még sokáig folytathatnám, hiszen a legutóbbi 150 év szakirodalmában hasonló esetek százairól olvashatunk.

Ezzel szeretném befejezni. A darwinisták azt állítják, hogy minden valaha felfedezett tudományos bizonyíték alátámasztja az általuk felvázolt képet az ember származásáról, vagyis, hogy a hozzánk hasonló emberi lények 100 000 évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Úgy gondolom, biztonsággal állíthatjuk, hogy ez nem igaz. Felfedezések láncolata áll rendelkezésünkre a 100 000 évvel ezelöttől 2 milliárd évvel ezelőttig terjedő periódusra. Ez utóbbinál korábbi bizonyítékra sohasem akadtam. Nézetem szerint ez legalábbis egy nagyon érdekes az egybehangzás az ősi szanszkrit írások és a 2 milliárd évre visszamenőleg fellelt bizonyítékok között, melyek szerint ennyi ideje vannak jelen emberek a Földön.

Mit mond ez nekünk? Azt, hogy szükségünk van egy alternatív képre az ember származásával kapcsolatban. Következő könyvemben, a Az ember átlényegülésében (Human Devolution)** szándékomban áll egy ilyent felvázolni. Abban a könyvben azt fogom kifejteni, hogy ezen a bolygón nem evolúciós fejlődés útján emelkedtünk fel a majom-létből mostani állapotunkba, ahogy ezt a modern tudomány vallja, hanem egy korábbi spirituális pozícióból lényegültünk át a valóság magasabb szintjére.

*Az intruzivitás geológiai fogalom. Folyékony anyagok utólagos behatolását jelenti a már meglévő kőzetekbe.

** Nem könnyű jól lefordítani a címet. A Devolution átadást, átruházást jelent, de a szerző nyilván az evolúció ellentéteként használja.

Fordította Wirth Gyula

Ebben a könyvben található az eredeti írás

Ezt a könyvet említi a szerző

A MEGTELT VILÁG GAZDASÁGTANA

 

Herman E. Daly

A globális gazdaság mára olyan mértékűre növekedett, hogy már nem képes szimulálni sem, hogy biztonságosan működik egy határok nélküli ökoszisztémában. Egy olyan gazdaság kifejlesztése, amely képes fenntarthatóan létezni a véges bioszférában, a gondolkodás új módjait követeli meg.

A növekedést széles körben olyan csodagyógyszernek vélik, amely gyógyírt jelent a modern világ minden súlyos betegségére. Szegénység? Csak növeld a gazdaságot (vagyis növeld a termékek és szolgáltatások termelését, miközben a fogyasztókat költekezésre ösztönzöd) és figyeld mennyi szivárog lefelé a gazdagságból. Ne csinálj újraelosztást a gazdagtól a szegényhez, mert az lassítja a növekedést. Munkanélküliség? A hitelkamatok csökkentésével növeld a keresletet a termékek és szolgáltatások iránt, majd akkor nőnek a beruházások és több lesz a munkahely. Túlnépesedés? Nyomd csak a növekedést és hivatkozz arra, hogy ettől majd csökken a születések száma, ahogy ez a 20. században a fejlett ipari társadalmak demográfiai adataiból kiolvasható. Környezeti károk? Higgy a környezeti Kuznyetsz-görbének, amelyik empirikus adatok alapján állítja, hogy a GDP növekedése során a szennyezés előbb ugyan növekszik, de aztán elérve a maximumot, csökkenni kezd.

Ha a globális gazdaság valahol a végtelen, üres semmiben létezne, bízhatnánk a növekedés ezen formáiban, de ez nem így van. A gazdaság csupán alrendszere a bioszférának, amely a legfőbb támasza. Ha a gazdaság expanziója túlságosan mélyen befurakodik a körülötte lévő ökoszisztémába, elkezdődik a természeti tőke feláldozása (ásványok, fosszilis energiahordozók, hal, stb.) ami sokkal nagyobb érték, mint az ember által felhalmozott tőke (az utak, gyárak, technikai berendezések és effélék). Ekkor oda jutunk, amit én gazdaságtalan növekedésnek hívok, mert lassabban termelődnek a “javak”, mint a hátrányok - emiatt szegényebbé válunk, nem gazdagabbá. (ld. Az amikor a növekedés rossz c. boxot). Ha egyszer elhagytuk az optimális skálát, a növekedés értelmetlenné válik rövid távon, és kezelhetetlenné hosszú távon. Bizonyítottnak tekinthetjük, hogy az USA már elérte a gazdaságtalan növekedés fázisát. (ld. A jólét mérése c. boxban lévő ábrát)

Felismerni és elkerülni a gazdasátalan növekedést nem egyszerű. Az egyik gond, hogy sokan húznak hasznot a növekedésből és ők nem éreznek ösztönzést a váltásra. Ráadásul a nemzeti szintű kimutatások nem teszik érzékelhetővé mindenki számára a növekedés tényleges költségeit. Az emberiségnek át kell lépnie a fenntartható gazdaságba - olyanba, amely tekintettel van a globális ökoszisztéma biofizikai korlátaira, és így hosszú távon képes működni. Ha nem valósul meg az átmenet, nemcsak a gazdaságtalan növekedés átka fenyeget, hanem olyan ökológiai katasztrófa is, amely jelentősen leszállítaná az életszínvonalat.

A VÉGES BIOSZFÉRA

A kortárs közgazdászok többsége nem hiszi, hogy az USA gazdasága érintett lenne a gazdaságtalan növekedésben. Többnyire figyelmen kívül hagyják a fenntarthatóság kérdését, és abban bíznak, hogy ha már a növekedés ilyen fokára érkeztünk, innen tovább növekedhetünk, akár a végtelenségig. A fenntarthatósággal kapcsolatos aggályoknak mégis hosszú története van, egészen John Stuar Mill híres fejezetéig nyúlik vissza “A stacionárius állapot” címmel, amelyben Mill más klasszikus közgazdászoktól eltérően üdvözli ezt a helyzetet. A modern megközelítés a 60-as és 70-es években Kenneth Boulding, Ernst Schumacher, és Nicolas Georgescu-Roegen munkáiból sarjadt ki. Ez a tradíció az ökológiai közgazdászokra öröklődött, akikhez magam is tartozom, de bizonyos mértékig a főárambeli közgazdászok ún. “erőforrás és környezet” alága is foglalkozik vele. Azonban a főáram (amit neoklasszikusnak is nevezünk) afféle hóbortnak tekinti a fenntarthatóságot és túlnyomó többsége a növekedés elkötelezettje.

Az emberi kéz alkotta létesítmények kiszorítják a természeti környezetet. A gondolkodásmód, amelyik megfelelt az üres világban, már nem működik ebben a megtelt világban.

Ám a tények egyszerűek és vitathatatlanok: a bioszféra véges, zárt, nem növekszik (leszámítva a napenergia folyamatos beáramlását) és a termodinamika törvényeinek van alávetve. Bármely alrendszer, így a gazdaság is bizonyos ponton be kell, hogy szüntesse a növekedést és alkalmazkodnia kell a dinamikus egyensúlyhoz, ami valamilyen állandósult állapot. A születési ráta meg kell hogy egyezzen a halálozási rátával, és az árutermelésnek a felhasználással. Az én életem során (67 éves vagyok) a népesség megháromszorozódott, az ember produktumai pedig ennél jóval nagyobb arányban növekedtek. Az “ökológiai lábnyom”-mal kapcsolatos tanulmányok rámutatnak, hogy az újratermeléshez és fenntartáshoz szükséges energia és anyag mennyisége szinte mérhetetlenül megnőtt. Ahogy a világ megtelik velünk és a termelvényeinkkel, úgy szorul ki belőle az, ami előttünk itt volt. Hogy képesek legyünk bánni a hiánynak eme új formájával a tudósóknak ki kell fejleszteniük az “üres világ” gazdaságtana helyett a “megtelt világ” ökonómiáját. A mikroökonómiának szüksége van egy olyan új ágra, amely megköveteli az egyes cselekvések, üzletek költségeinek és hasznának gondos mérlegelését és kiegyensúlyozását és egyértelmű jelet kell adnia, amikor véget kell vetni a további bővülésnek. Ha valamely tevékenység túlterjeszkedik, az végsősoron egy másikat szorít ki, amit költségnek kell tekinteni. Az emberek akkor állnak le valamivel, amikor a határköltség egyenlővé válik a határhaszonnal.

Eszerint nem éri meg kiadni egy újabb dollárt jégkrémre, ha ez kevesebb kielégülést okoz, mint valami más dolog, amit ezért a dollárért megszerezhetünk. A hagyományos makroökonómia nem rendelkezik hasonló szabállyal arra vonatkozóan, hogy “mikor kell abbahagyni”.

Mivel egy fenntartható gazdaság létrehozása és fenntartása a gondolkodásnak és beállítódásnak irtózatos mértékű megváltozásával jár, közgazdászok, politikusok és szavazópolgárok egyaránt nagy kisértést éreznek annak kimondására, hogy ez lehetetlen. Az örökké bővülő gazdaság azonban nem lehet a fenntartható gazdaság alternatvája, hiszen ez biofizikai értelemben képtelenség. Jómagam az örök növekedést tartom inkább lehetetlennek és a szavazatomat a fenntarthatóságra adom.

MIT KELLENE FENNTARTANI?

Eddig a “fenntartható gazdaság”-ot általános fogalmakkal írtam le, mint olyant, ami határozatlan ideig működtethető a biofizika által meghúzott határokon belül. Egy ilyen gazdaság megvalósításához meg kell határoznunk, mit is szükséges évről évre fenntartani. A közgazdászok öt kvatitatív dolgot vélnek esélyesnek: a nemzeti összterméket (GDP), a “hasznosságot”, az átbocsájtást, a természeti tőkét és a teljes tőkét (ez a természeti és az emberalkotta tőke összege). Néhányan úgy gondolják, hogy a fenntartható gazdaságnak a GDP növekedési rátáját kellene kontrollálnia. E nézőpont szerint a fenntartható gazdaság lényegében azonos a növekvővel és a kérdést úgy kell föltenni, hogy milyen mértékű növekedést engednek fenntarthatónak a biofizikai korlátok. Ennek az alapállásnak a politikai célja csupán annyi, hogy lózungnak használják a “fenntarthatóság” szót, minden valóságos tartalom nélkül.

A konstans GDP körülményei között is eléggé problematikus meghatározni, hogy mit is értsünk fenntarthatóságon, hiszen összemosódik a kvalitatív tökéletesedés (fejlődés) a kvantitatív bővüléssel (növekedés). A fenntartható gazdaságnak egyes pontokon fel kell hagynia a növekedéssel, de nem szükséges leállítania a fejlődést. Nincs ok a formatervezés minőségi javításának korlátozására, ami növelheti a GDP-t, anélkül, hogy többlet erőforrásokat venne igénybe. A fenntarthatóság mögötti fő gondolat az, hogy a haladás útját a nem fenntartható növekedéstől a fejlődés irányába kell terelni.

A következő esélyes mennyiség a hasznosság, ami más szavakkal a “vágyak kielégítésének fokát” jelenti, de érthetjük alatta a lakosság általános jólétét is. A neoklasszikus elméleti közgazdászok kedvelték a fenntarthatóság olyan formán való meghatározását, hogy az a nemzedékről nemzedékre való növekedése a hasznosságnak - a gyakorlatban azonban ez a definíció hasznavehetetlen. A hasznosság csupán egy tapasztalat, nem egy konkrét dolog. Nem rendelhető hozzá mértékegység, íly módon nem hagyományozható egyik generációról a másikra. A természeti erőforrások ezzel szemben dologi jellegűek, mérhetők és átörökíthetők. Különösen jól mérhető a átbocsájtás, amelyhez a gazdaság felhasználja őket, kiragadva őket az ökoszisztéma alacsony entrópiájú forrásából, átalakítva hasznos termékekké, legvégül visszadobva a környezetbe magas entrópiájú hulladékként. (ld. A gazdaság, mint homokóra c. boxot). Ebben a megközelítésben a fenntarthatóságot úgy fogalmazhatjuk meg, mint annak meghatározását, hogy a környezet mennyi nyersanyagot képes adni és mennyi hulladék-produktumot képes visszafogadni.

A közgazdász számára az erőforrás a tőke vagy gazdagság egy fajtája, amely a nyersanyagkészletektől a végtermékekig terjed. A tőkének két nagy típusa létezik - a természeti és az emberalkotta. A neoklasszikusok többsége azt hiszi, hogy az emberalkotta tőke jó helyettesítője a természetinek, emiatt a kettő együttes szemmel tartását védelmezik. Ezt a megközelítést gyenge fenntarthatóságnak nevezzük. Az ökológiai közgazdászok - velem együtt - túlnyomórészt azt vallják, hogy a kétféle tőke sokkal inkább komplementere, mint helyettesítője egymásnak, ezért a természeti tőkét önmagában kell figyelemmel kísérni, mivel ez a lényegi korlátozó tényező. Ez az erős fenntarthatóság. Például, az éves halászati zsákmányt manapság csak a tengerek halállománya korlátozza, korántsem az ember által készített halászhajók mennyisége és felszereltsége. A gyenge fenntarthatóság azt sugallhatná, hogy a halak hiányát azzal lehet kompenzálni, hogy több halászhajót építünk. Az erős fenntarthatóság viszont kimondja, hogy értelmetlen a halaszhajók számának növelése, ha nincs elég hal, és ragaszkodnak a halfogás korlátozásához, annak érdekében, hogy a halállomány helyes kezelése a jövő halászainak is biztosítsa a fogást.

Ez a politika, összhangban a természeti tőke helyes kezelésével a “korlátozz és kereskedj” rendszer: a limitet az szabja meg, hogy mennyit enged az összkibocsájtás mennyisége, harmóniában a környezeti források regenerálódási és szennyezés-elnyelési képességével. A jog az olyan források kimerítéséhez, mint az óceán, vagy az olyan környezeti tényezők szennyezése, mint az atmoszféra, többé nem szabad jószág, hanem szűkös vagyontárgy, amelyet a szabad piacon lehet venni és eladni, amennyiben az első tulajdonos meghatározható. A korlátozz és kereskedj rendszer, mely megvalósult, az Environmental Agency (Környezetvédelmi Ügynökség) kéndioxid-kibocsáltás kereskedelmi engedélyeinek sémáján alapul, mely a savas esőket kívánja csökkenteni, valamint a továbbadható halászati kvótákra, amelyekkel az Új-zélandi túlhalászást akarták redukálni. A rendszer jó példa a szabad piacok és a kormányzati politika eltérő szerepére. A gazdaságelmélet hagyományosan főként az allokációval foglalkozott (a szűkös erőforrások felosztása az egymással versengő felhasználási lehetőségek között), nem foglalkozott azonban a lépték dolgával (a gazdaság fizikai mérete az ökoszisztémához viszonyítva). A megfelelően működő piacok hatékonyan osztják szét az erőforrásokat, de nem tudják meghatározni a fenntartható mértéket; ezt csak a kormányzat politikájával lehet elérni.

Az emberalkotta tőke nem helyettesítheti a természeti tőkét. Valamikor a zsákmánynak az szabott határt, hogy mennyi a haláshajók száma a tengeren, vagyis az emberalkotta tőke. (bal oldali ábra) Ma a halak mennyisége a tengerben a korlát (jobb oldali kép); több hajó építése révén nem lehet nagyobb zsákmányra szert tenni. A gazdaság hosszú távú egészségének biztosítása érdekében a nemzeteknek a természeti tőkét kell fenntartania (mint amilyen a halállomány), nem egyszerűen az össz-jólétet.

KIIGAZÍTÁS SZÜKSÉGES

Az átmenet a fenntartható gazdaságba a gazdaságpolitika nagymértékű kiigazítását követeli meg. Ezen változások némelyike máris jól kivehető. Például az USA társadalombiztosítási rendszere máris nehézségekkel szembesül, mert a nem-növekvő népesedésbe való átmenet oda vezet, hogy kevesebben dolgoznak, miközben növekszik a nyugdíjasok száma. A kiigazítás keretében növelni kell az adókat, kitolni a nyugdíjkorhatárt és csökkenteni a nyugdíjakat. Minden ellenkező állítás ellenére ez a rendszer nincs igazán válságban - bár itt-ott azért bele kell nyúlni, hogy önfenntartó maradhasson.

A termékek élettartama. Egy fenntartható gazdaság nemcsak az embereknél, hanem az anyagi javaknál is megkívánja a “demográfiai átmenetet” - a termelésnek meg kell egyeznie az értékcsökkenéssel. Az arányok lehetnek egyformák, magasabb vagy alacsonyabb szinten, ám az alacsonyabb szint egyaránt jobb a javak hosszabb élettartama, és a fenntarhatóság elérése szempontjából. A hosszabb életű, tartósabb termékeket lassabban kell pótolni, ez pedig az erőforrások takarékosabb elhasználását eredményezi. Az átmenet vonásai hasonlók az ökológiai ciklushoz. A fiatal, növekvő ökoszisztémák igyekeznek maximalizálni a növekedés hatékonyságát, a létező biomassza egységnyi mennyiségére vonatkoztatva. Az érett ökoszisztémákban a hangsúly áttolódik a fenntartás hatékonyságára, azon mérve, hogy egységnyi új biomasszára mennyi fenntartandó létező biomassza esik - ez éppen az inverze az előbbinek. Közgazdasági gondolkodásunkat és intézményeinket hasonló változtatáson kell átvinni, ha el akarjuk érni a fenntarthatóságot. Ennek egyik máris létező megvalósulása a kereskedelmi áruk szolgáltatási szerződés keretében való bérbevétele - a fénymásolótól a szőnyegig. Ebben a forgatókönyvben az eladó birtokolja, karbantartja, visszaveszi és újrahasznosítja a terméket az elhasználódása után.

GDP-növekedés. A minőség tökéletesedése és a javuló hatékonyság következtében a GDP konstans kibocsájtás mellett is növekedhet - ezt sokan nagyszerűnek dolognak gondolják. A környezetvédők azért, mert nem nő az átbocsájtás, a közgazdászok pedig azért, mert nő a GDP. A növekedésnek ez a formája - mely alatt valójában régen a fejlődést értettük - ösztönzést érdemel, amennyire csak lehet - de azért van néhány akadályozó tényező. A gazdaság bizonyos szektorait, mint mondjuk az információs technológia, általában kvalitatív jellegűnek gondoljuk, de a közelebbi szemrevételezés során kiderül, hogy fizikai alapokra épül. Aztán, ha a szegények szemszögéből nézzük a hasznosságot, akkor a bővülésnek ki kell terjednie az ő szükségleteikre - ruházatra, lakásra és az ételre, ami a tányérjukra kerül - nem pedig 10 000 új receptre az interneten. Még a tehetősebbek is a bevételük nagyobb részét inkább autókra, házakra, utazásokra fordítják, mintsem szellemi javakra.

A pénzügyi szektor. A fenntartható gazdaságban a növekedés hiánya nagy valószínűséggel a kamatlábak esését okozná. A pénzügyi szektor bizonyára zsugorodna, mivel az alacsony kamatláb és növekedés nem támogatná a pénzügyi tranzakciók mérhetetlen felépítményét, amely nagyrészt az adósságokra és a jövőbeni növekedési kilátásokra alapozódik. Ez a felépítmény ma a fizikai gazdaságot terheli - és erősen billeg rajta. A fenntartható gazdaságban a beruházások főként a pótlást és a minőségjavítást szolgálnák, a mennyiségi bővüléssel való spekuláció helyett - és a gyakoriságuk is lecsökken.

Kereskedelem. A szabad kereskedelem nem valósulhatna meg egy olyan világban, amelyben fenntartható és növekedés-orientált gazdaságok léteznek egymás mellett, mivel az előbbiek szükségszerűen bekalkulálnának olyan környezetvédelmi és jövőbiztosítási költségeket, amelyeket a másikak elutasítanak. Ezáltal a nem fenntartható gazdaságok árelőnyhőz jutnának fenntartható versenytársaikkal szemben, nem a jobb hatékonyság miatt, hanem mert egyszerűen nem fizetik meg a fenntarthatóság árát. Szabályozókkal lehetne kompenzálni a különbözőséget, illetve létezhetne szabad kereskedelem is az egyforma fenntarthatósági szintű nemzetgazdaságok között. Sok ember az efféle restrikciót terhesnek véli, de az igazság az, hogy jelenleg a kereskedelem erősebben szabályozott, mégpedig a környezetre hátrányos módon. (ld. Stuart Lo Pimm - Clinton Jenkins: Az élet változatosságának fenntartása. (Sustaining the Variety of Life) 74. old.)

Adók. Milyen adórendszer illik legjobban a fenntartható gazdasághoz? Egy olyan kormányzat, mely érdekelt a természeti erőforrások hatékonyabb hasznosításában, változtatna az adózáson. A dolgozók jövedelmének és az üzleti forgalomnak (a hozzáadott érték elvű) adóztatatása helyett a kibocsájtások sorozatát (az átbocsájtást) adóztatná meg (tehát azt, amihez az érték hozzáadódik), leginkább azon a ponton, ahol az erőforrások elhagyják a bioszférát, tehát a kitermelési pillanatában. Számos ország alkalmaz kitermelési adót: az ilyen adó hatékonyabb felhasználásra ösztönöz, mind a termelésben, mind a fogyasztásban, emellett viszonylag egyszerű nyilvántartani és begyűjteni. Ésszerűnek látszik azt megadóztatni, amit csökkenteni szeretnénk (kitermelés és szennyezés) és megszüntetni annak adóztatását, amit javítani akarunk (jövedelem). Egy ilyen adó progresszív volta (mivel a szegény jövedelmének nagyobb hányadát fizetné ki adóként, mint a jómódú) kiegyenlíthető lenne a luxusjószágokra kivetett adókkal és magas jövedelmek adójának fenntartásával - s ezekből a szegényebbeket lehetne segíteni.

Foglalkoztatottság. Képes a fenntartható gazdaság a teljes foglalkoztatottság elérésére? Nehéz kérdés, és a válasz valószínűleg nemleges. A korrektség érdekében azonban fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon a szabad kereskedelem, az offshore praktikák, az olcsó munkaerő könnyű mozgása és a munkamegtakarító technológiák által hajtott növekedésorientált gazdaság vajon képes erre? A fenntartható gazdaságban a karbantartás és javítás nagyobb jelentőségűvé válik, ezeknek nő a munkaerő-igénye, tehát javul a foglalkoztatottság. Ráadásul ezek a szolgáltatások viszonylag védettek az offshore megoldásokkal való trükközés ellen. Annak a radikális újragondolása, hogy miként szerzik az emberek a jövedelmüket, mégis szükséges lehet. Ha az automatizálás és a munkahelyek külföldre vitele miatt az össztermelés nagyobb részén halmozódik fel tőke (vagyis az üzletelők és cégtulajdonosok keresnek a terméken) és ennek következtében kevesebb jut a dolgozóknak, a munkahelyeken alapuló jövedelemelosztás elve kevésbé tartható. Gyakorlati megoldás lehet a szélesebb körű részesedés az üzleti tulajdonból, úgy, hogy az egyének a tulajdonrészük arányában jutnának jövedelemhez, nem pedig teljes munkaidős foglalkoztatás révén.

Boldogság. A nem-fenntartható gazdaság egyik fő hajtóereje kielégíthetetlenség axiómája - miszerint a nagyobb fogyasztás mindig nagyobb boldogságot eredményez. Közgazdászok és pszichológusok kísérletei azonban azt igazolták, hogy ezt el kell utasítani. Az 1990-es évek közepén Richard A. Easterlin (jelenleg a Dél-kaliforniai Egyetemen dolgozik) munkái arra utaló bizonyítékokkal szolgálnak, hogy a növekedés nem mindig növeli a boldogságot (illetve hasznosságot, jólétet). Ehelyett az összefüggés a jövedelem abszolut nagysága és a boldogság között csak valamilyen “elégségességi” küszöbig terjed, ezen a ponton túl a relatív pozíció befolyásolja az önértékelésen alapuló boldogságot. A növekedés nem befolyásolhatja senkinek a relatív jövedelmét. Bizonyos emberek relatív jövedelmének a javulását - ami a növekedés eredménye - ellensúlyozhatja más emberek relatív jövedelmének a romlása. És ha mindenkinek a jövedelme egyforma arányban nőne, senkinek a relatív jövedelme nem növekedne és senki sem érezné magát boldogabbnak. A növekedés afféle fegyverkezési versennyé válna, amelyben mindkét oldal előnyei kölcsönösen kioltják egymást.

A kémények is tárgyai a “korlátozz és kereskedj” rendszernek, ami csökkenti a kéndioxid-kibocsájtást. Az ilyen politika segíthet a fenntarthatóság elérésében.

A gazdag országok nagyobb valószínűséggel érték el a “jelentéktelenségi határt”, ahonnan a további növekedés már nem fokozza a boldogságot. Ez nem jelenti azt, hogy a fogyasztói társadalom halott - csak azt, hogy a fogyasztás növelése az elégségességi küszöbön túl saját értékelésük szerint egyszerűen nem teszi az embereket boldogabbá, hiába bombázzák őket agresszív reklámokkal, vagy hajtja őket a velük született szerzési vágy. Szerencsés következmény, hogy azoknak a társadalmaknak, amelyek elérték az elégségességi küszöböt, a fenntarthatóság kevesebb elmulasztott boldogságba kerül. A fenntartható gazdaság “politikai lehetetlensége” így talán kevésbé lehetetlennek látszik.

Ha nem tesszük meg a fenntarthatósághoz szükséges változtatásokat, a világ egyre szennyezettebb lesz, egyre kevesebb lesz a hal, egyre kevesebb lesz a fosszilis energahordozó és a többi természeti erőforrás. Egy ideig ezeket a veszteségeket elpalástolhatja az a hibás GDP-számítás, amely az erőforrások elfogyasztását bevételnek számítja. De végül érzékelni fogjuk a katasztrófát. Nehéz lesz ezt a csapást elkerülni. Minél hamarabb kezdünk hozzá, annál jobb.

 

HERMAN E. DALY

A Marylandi Egyetem mellett működő közpolitikai iskola professzora. 1988-tól 1994-ig a Világbank környezeti osztályának rangidős közgazdásza volt, ahol segített a fenntartható fejlődés alapelveinek megformálásában. Társalapítója és társszerkesztője az Ecological Economics című folyóiratnak. Számos könyv szerzője.

 

FELFEDEZÉSRE ÉRDEMES

A Zöld Nemzeti Termék. Javasolt index a fenntartható gazdasági jólét mérésére

Cobb and John B. Cobb, Jr. University Press of America, 1994.)(The Green National Product: A Proposed Index of Sustainable Economic Welfare.

Clifford W.

Összjövedelmünk növekedése növeli az összboldogságot?

(Will Raising the Incomes of All Increase the Happiness of All? Richard Easterlin in Journal of Economic Behavior and Organization, Vol. 27, pages 35–47; 1995.)

A jólét és a természeti környezet

(Human Well-Being and the Natural Environment. Partha Dasgupta. Oxford University Press, 2001.)

Ökológiai gazdaságtan. Elvek és alkalmazások

(Ecological Economics: Principles and Applications. Herman E. Daly and JoshuaFarley. Island Press, 2004)

 

Fordította: Wirth Gyula