AZ AMERIKAIAK KEDVE ELMEGY A GYORSÉTTERMEKTŐL

Szerző: Walter Niederberger, a Tages Anzeiger San Fransico-i tudósítója

Megjelent a zürichi kiadású Tages Anzeiger 2015. január 9-i számában

A Fast Food úttörői válságban vannak: a McDonald'snál csökken a nyereség, a Coca Cola pedig 1600 embert bocsájt el. Sikeresebbek azok a gyors falatokat kínáló láncok, amelyek kevesebb cukrot, sót és zsírt használnak.

2011 decemberében jött az első figyelmeztetés: San Francisco megtiltotta a McDonald'snak és a hozzá hasonló cégeknek, hogy a gyerekeket ingyen játékokkal édesgessék magukhoz. A rendeletnek ugyan alig volt visszhangja a városon kívül, San Franciscoban azonban tényleg kevesebb sót, cukrot és zsírt tartalmazó menüt rendelnek a gyerekek.

Egy nem túl ízléses reklámfotó

  A Fast Food ágazat akkor ocsúdott fel és kezdett éles ellenkampányba, amikor New York megszabta a maximális pohárméretet az üdítő italokhoz. Amint a legfrissebb számok mutatják, a válasz túl későn jött: a legnagyobb hagyományos gyorséttermi konszernek stagnálnak. Akár egy egész generációnyi fiatal vevőt is elveszíthetnek, azokat, akik gyors, de egészségesebb falatokat szeretnének.

A Coca Cola részéről drasztikus intézkedés várható a fejlemények kapcsán. Az üdítőket gyártó konszern minap mintegy 1600 – 1800 ember elbocsájtását helyezte kilátásba. Világszerte 130 000 alkalmazott dolgozik a cégnél; több, mint a 85 %-uk a töltőüzemekben és az értékesítésben tevékenykedik. Őket meg akarják kímélni, ezzel szemben az ügyviteli munkatársaknál rendet fog vágni a kasza. Egykori munkatársak beszámolója szerint itt olyan mértékű bürokrácia uralkodott el, hogy ésszerű határidőn belül már alig lehet döntéseket hozni.

Három év kellett a döntéshez

Egy példa erre az Ausztráliában indított „Ajándékozz egy Coke-ot” elnevezésű reklámkampány. A kólás palackokra a jól ismert „cocacolás” írásmóddal 250 kedvelt keresztnevet írtak fel. Noha az akció teljes sikert hozott, mégis három évbe telt, amíg az atlantai központon a belső torzsalkodások és gáncsok közepette sikerült átvinni és kiterjeszteni az Egyesült Államokra és Európára.

Maga a konszernvezér, Muhtar Kent is elismerte, hogy a Coca Cola nehézkes lett és problémát jelent a számára a megváltozott fogyasztói szokásokhoz való alkalmazkodás. „Alkalmazkodásunk mértéke és üteme fel kell, hogy gyorsuljon” - mondta késő ősszel, amikor világossá vált, hogy a 2014-re elvárt nyereséget nem fogják elérni. Legújabb iránymutatása egyértelmű. A konszernnek évente 3 – 4 milliárd dollárt meg kell takarítania. És ezt a gyakorlatot csak 2019-ben lehet megszüntetni. Bírálói eközben azt vetik a szemére, hogy a cég túl lassan reagált és már 2010-ben át kellett volna szerveznie az USA-beli komplikált és költséges értékesítési rendszert.

A nehézkesség problémájával a McDonald's is kűzd. Ez tartalmatlan menüben, hosszú várakozási időkben és elégedetlen vendégekben mutatkozik meg. A konszern 1990-ben még csupán 33 menüt kínált, és kielégítő profitot produkált, ma 121 menülehetőséget ajánl, a nyereség mégis csökken, az elmúlt negyedévben közel 30 %-kal. A konszern első embere, Don Thompson nem akarja a helyzetet szépíteni. Az eredmények alulmúlták a már amúgy is csökkentett prognózisokat is, nyilatkozta nemrégiben. „A feladataink bonyolultabbak, mint hittük.”

A helyzet az „identitás-krízis” szóval jellemezhető. A McDonald's ugyan igyekszik salátákkal, tejes italokkal, müzlivel az egészséges trend nyomába eredni, a kínálat ugyanakkor mégis a hamburgerre és a sült krumplira alapozódik, hogy ne veszítsék el a hagyományos vevőkört sem. Az eredmény egy fókusz nélküli kínálat, a tetejébe még hosszú várakozási időkkel. Úgy látszik, mintha a cég nem tudná, kinek adjon elsőbbséget, mondják egyes bíráló hangok: a régi, takarékos kuncsaftoknak, vagy az ifjabb, minőségre igényes vevőkörnek.

Mély identitásválság

Ebben a vonatkozásban a McWrap vált hirhedtté, amellyel a McDonald's sikeres konkurensét, a Chipotle-t akarta megszorongatni. Mihelyt egy McWrapot rendelnek, a konyha gyakorlatilag megbénul, mondják az üzletvezetők. Az elkészítés túlságosan bonyolult a gyors tempóra optimalizált konyhában. Míg a hamburger elkészítési ideje 60 másodperc, a McWrap 85 másodpercet igényel. Ez túl hosszú idő a várakozó vendégeknek, akik emiatt a McDonald'snak a adják a legrosszabb jegyeket a hamburgeres gyorséttermek közül. A „QSR” című céges magazin egyes mérésekre hivatkozva szintén azt állítja, hogy a McDonald's vendégei 15 év óta nem kényszerültek ilyen hosszú várakozásra, és ez fontos oka annak, hogy inkább elmennek a konkurenciához.

Ám a válság még ennél is mélyebb. Tény, hogy az amerikaiaknak egyre kevésbé fűlik a foga az olcsó junk foodra. Az üdítők iránti kereslet is csökken: a Coca Cola és a hasonló édes italok fogyasztása 1995 óta nem volt ilyen alacsony szinten. Ennek elsősorban a mesterséges édesítőktől való félelem az oka, amelyeknek a fogyasztók rákkeltő hatást tulajdonítanak. Ezen felül egyre több iskola száműzi a büféből az édes üdítőket és a gyorséttermi termékeket. Azok a középnyugati kórházak, amelyek nemrég még hamburgert szolgáltak fel a betegeiknek, ma már nem találják ezt túl jó ötletnek, és idejében felmondták a szerződéseiket a McDonald'ssal. ¹

Kevesebb a kövér gyerek

Az egészséges táplálkozásra eszmélés első eredményei biztatóak, bár az Egyesült Államokban a felnőtt lakosság kétharmada még mindig túlsúlyos. Ugyanakkor a 2 és 5 év közötti életkorú gyerekek csoportjában az utóbbi tíz évben mintegy 43 %-kal csökkent a kövérek aránya, amint ezt az Amerikai Egészségfelügyeleti Központ közli.

Michelle Obama felvilágosító kampányai sem hiábavalóak, állítják az orvosok. Az amerikaiak egészségesebben akarnak táplálkozni és szeretnék elkerülni a betegséget. Emiatt azok a gyorséttermi láncok a legnépszerűbbek, amelyek kevesebb cukrot, sót és zsírt használnak, emellé pedig antibiotikumoktól és hormonoktól mentes húsféléket ígérnek. A legmesszebbre e téren a Chipotle Mexican Grill ment, és az ifjúság kedvenc éttermévé vált.

Hogy ez utóbbi sikerül-e ismét a McDonald'snak, az bizonytalan. A fordulatnak 2011-ben kellett volna elkezdődnie, amikor San Francisco megtiltotta a játékszerek ajándékozását a Happy Meal menükhöz. Elemzők szerint csak akkor beszélhetünk a McDonald's gondolkodásának megváltozásáról, ha az ilyesféle csalik eltűnnek az éttermekből.

Fordította: Wirth Gyula

1) Magyar kórházakban nincs tudomásunk a McDonald's jelenlétéről, kapitális méretű kólaautomatákkal azonban bárhol lehet találkozni. (a fordító megjegyzése

A SZŰKÖSSÉG VÉGE

még nem érkezett el, de már a láthatáron van

Az alábbi irás a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2014. október 10-i számában jelent meg. Sokkal több, mint érdekes, inkább bizsergetően izgalmas és felvillanyozó. Tulajdonképpen egy könyvismertetés (Jeremy Rifkin: The Zero Marginal Cost Society) de több is annál, mert az irás szerzője, Carl Christian von Weizsäcker értékes észrevételekkel gazdagitja Rifkin hihetetlenül élesen látó gondolatait.

A forditást magam készitettem, továbbá a saját gondolataimat is magam fűztem hozzá, Utószó cim alatt.

Jeremy Rifkin kormányoknak, köztük a németnek is ad tanácsokat, csakúgy, mint vállalkozásoknak. Emellett a jelenkort elemző művek rendkívül termékeny szerzője. Nemrégiben jelent meg új könyve A zéró határköltség társadalma címmel. Alcíme: Az internet dolgai – közös munka, közös tulajdon és a kapitalizmus visszaszorulása. Az ebben olvasható áttekintés a mai világunkról kihívás, még közgazdászok számára is. Rifkin nem szimpatizál velük, szemükre hányja szűklátókörűségüket, kiváltképp azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek amúgy is a pusztulás határán állnak.

A következőképpen foglalhatjuk össze Rifkin merész téziseit: egy korszak elején állunk, amely során évtizedeken belül a termékek és szolgáltatások ára „majdnem nullára” fog süllyedni. Ezzel együtt eltűnik a kapitalista profit is, amely mindig is százalékban kifejezett többletként telepedett rá a termelési költségekre. Ennek a forradalomnak az egyik okát képezik „az internet dolgai”, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy olyan készülékekkel, mint amilyen például a 3D nyomtató, árukat, illetve szolgáltatásokat közvetlen emberi beavatkozás nélkül állítsanak elő. Az emberek lelkülete ehhez a világhoz fog idomulni. Az egyéni tulajdonhoz ragaszkodó ember átváltozik olyanná, amely megosztja és közösen használja a javakat. A homo ökonomikus, mely elsősorban a saját hasznát nézi, átlényegül altruista közösségi lénnyé, és elsősorban annak a társaságnak az érdekeit tartja szem előtt, amelyhez tartozik.

A piacgazdaság egyéni haszonra épülő rendszere ezen a módon változik át egy empatikus, közbirtokon alapuló szisztémává, amelyben minden tagnak minden objektumhoz szabad hozzáférése van, ám ezzel a joggal felelősségteljesen, a közösség javára él. Az empátia kiterjed a környezet növény- és állatvilágára is. Ezáltal az emberiség harmóniában él a bioszférával, anélkül, hogy a szűkösség problémája felszínre kerülne.

Ez a prófécia emlékeztet Marx osztályok nélküli társadalmára, amelyben nincs sem piac, sem állam. Marxtól eltérően azonban Rifkinnél a jelen állapot és a jövő központi irányítású gazdasága közötti időszakban sehol sem kap szerepet a proletariátus diktatúrája.

Az az elméleti alapvetés, amelyre Rifkin vakmerő téziseit építi, az emberiség fejlődéstörténetének egyfajta lépcsőzetes felfogása. Az efféléknek számos előképe van az elméletek történetében. A Rifkin-féle lépcsőzetesség arra alapoz, hogy egy adott korszak gazdasági jellemzőit a mindenkori energiaforrások és a mindenkor rendelkezésre álló kommunikációs technológiák határozzák meg. A modern kor kezdetén az „első ipari forradalom” idején a kőszén jelentette az energiaforrást és a könyvnyomtatás tette lehetővé a tömegkommunikációt. A „második ipari forradalom” okozója az elektromosság valamint a telegráf és a telefon megjelenése. A napjainkban kibontakozó „harmadik ipari forradalom” kiváltója az átmenet a megújuló energiákra és kommunikáció forradalmi megváltozása az internet révén.

Jeremy Rifkin

  A gazdasági formák a mindenkori energiaellátási és kommunikációs hálózatokhoz igazodnak. A kapitalizmus korai formája az a gazdasági mód, amely a szénre és a nyomtatásra épül. Ezáltal vasúthálózatok jöhetnek létre és felépülhet a kommunikációs infrastruktúrának az a fajtája, amely lehetővé teszi a termelés centralizálását, ezzel együtt a racionalizálását. Az elektromosság, a kőolaj és az elektronikus kommunikáció jelenléte globális gazdasági összefonódásokhoz vezet, ami multinacionális konszernekben, mint uralkodó gazdasági képződményekben csúcsosodik ki. A kapitalista gazdaság egyre jobban függőleges-hierarchikus módon szerveződik, akkor is, ha a piacokat „laterális” koordinációs mechanizmusok mentén szolgálja ki.

A megújuló energiának és az internetnek most beköszönő új korszaka, vagyis a „harmadik ipari forradalom tesz lehetővé Rifkin szerint egy olyan termelési rendszert, amelyben az áruknak és szolgáltatásoknak az előállítása végül messzemenően emberi erőforrások mellőzésével lesz lehetséges, ami által a határköltségek is a zéró közelébe jutnak. Ezzel összefüggően ennek a rendszernek meglehetősen szétterülő, tehát nem hierarchikus és nem vertikális koordinációs struktúrája lesz. Ez a szétterülő, azaz laterális koordináció a polgárokat fogyasztókból (azaz konzumálókból) „prozumálókká” változtatja. (A szó Rifkin alkotása, arra utal, hogy közbirtokkal gazdálkodó ember egyszerre termelők – producers – és fogyasztók, vagyis consumers. A két szóból áll össze mozaikként a prosumers, amit jobb híján „prozumálóknak” fordítottam. - A fordító megjegyzése) A konzumálók a javakat a piacról szerzik be, miközben a prozumálók az általuk elfogyasztandó javakat a többi prozumálóval való laterális koordináció révén kapják meg. Ezek túlnyomórészt a résztvevő prozumálók saját maguk előállított jószágai, ilyen módon rendszer függetlenedik a kommerciális termelőktől és a piacoktól.

Ennek a laterális koordinációnak az alapja a közbirtok. A profitorientált vállalkozások helyett a „társadalmi vállalkozás” típusa lesz az uralkodó, ami a közösség javára fókuszál. Egy adott áru vagy szolgáltatás „ára” jelentőség nélkülivé válik, mert a „csaknem-zéró-határköltségeknek” ebben a világában jellemzően nem a szűkösen rendelkezésre álló javakkal való gazdálkodásról van szó; hiszen ezeket immár gyakorlatilag ingyen lehet előállítani.

Ez a vízió, amely a 21. század közepére vetül, a hagyományos előképzettségű közgazdászok és vállalkozók számára eléggé eléggé hihetetlennek tűnhet. Ha azonban jobban belemélyednek e jóslatok alapjaiba, idővel szélesebb perspektívában láthatják őket.

Kitűnő példa ehhez a prosumer-modellhez Rifkin számára a manapság sebesen fejlődő szél- és napenergia iparág. A szén- földgáz- vagy atomerőművekhez képest a szélenergia és napenergia előállításának erőművei nem koncentráltak, hanem nagy területen terjednek szét. Az apró erőművek legtöbbször maguknak a fogyasztóknak a birtokában vannak, így a különbség a termelő és a fogyasztó között egyre jobban elmosódik.

Carl Christian von Weizsäcker

  Németország a Megújuló Energia Törvény (MET) miatt élenjáró a „prozumálók” világában. Látható, hogy a befejezett szélerőművek és fotovoltaikus napenergia-telepek az áramot nagyon alacsony határköltségen állítják elő. Ha még ehhez feltételezünk egy olyan gyártási módot, amely ezeket az áramtermelő készülékeket csaknem emberi munka nélkül képes előállítani és karbantartani, máris a „majdnem zéró határköltség” modell megvalósulása közelébe érkeztünk, legalábbis ami az áramtermelést illeti. „Hiszen a Nap ingyen szállítja az energiát”. Az áram-előállítás és az áramfelhasználás között időbeli eltolódás problémáját Rifkin csak mellékesen tárgyalja.

Rifkin világát olyan társadalomként képzelhetjük el, amelyben minden termelési folyamat a széllel és napenergiával történő áramtermeléshez hasonlít. A szerző világlátásában döntő az a gondolat, hogy az ember lelkületét a környezet határozza meg. A kapitalizmus világtörténelmi funkcióját Rifkin, csakúgy, mint Marx a termelékenységnek abban a forradalmában találja meg, amelyet ez a gazdasági rendszer tett lehetővé. Amint a kapitalizmus az egyéni hasznot a „láthatatlan kéz” közrehatásával közösségi jólétté instrumentalizálta, az egoista és autonómiára vágyó polgárok jelleme is társadalmilag meghatározott volt – az „enyém-tied” morál alakította ki. A gazdaságelmélet a homo ökonomikus alakjában nyújtotta ehhez az ideológiai alapot.

Ámde – mondja Rifkin – egy tényleges szűkösség nélküli világban, ahol a bőséget a „harmadik ipari forradalom” biztosítja, az erőforrások közös felhasználása lényegesen kiterjeszthető. Gondoljunk csak arra, hogy az okostelefonok és az internet használata révén milyen hatékonyság-növekedés érhető el a magángépjárművek használatában (Car-Sharing) vagy arra, hogy az utazók számára milyen hatalmas esély az, hogy magánembereknél találhatnak szállást olcsón, vagy teljesen ingyen. Innen vezeti le Rifkin a megosztás (Sharing) kultúráját, ami a tulajdonlás kapitalista kultúráját leváltja. Elképzelése szerint ez visszahat az emberek jellemére, amely az egyéni haszon motivációjáról az empátiára hangolódik át. A múlthoz képest sokkal kevésbé törekszenek autonómiára, inkább egy közösséghez való tartozásra vágyakoznak. Ennek megfelelő lesz a viselkedésük, ami megkönnyíti a közbirtokhoz fűződő játékszabályok betartását.

Természetesen az előttünk álló újítások sok mindent megváltoztatnak majd társadalmi állapotainkban. Én mindenesetre nem látom annak az esélyét, hogy a szűkösség jelensége eltűnjön. Hiszen vannak más társadalmi víziók is, amelyekben a szűkösség már nem játszik lényeges szerepet. Hadd említsem csak Keynes egyik ismert írását: „Economic Possibilities for our Grandchildren”, amelyben egy olyan társadalmat vázol fel, amelyben a javak szűkössége nem áll már az érdeklődés középpontjában. Keynes generációjának unokái ma már maguk is nagyszülők, a Keynes által elvárt állapotok azonban még nem köszöntöttek be.

Rifkin elemzésének hibája abban áll, hogy a relatív árak jelenségét nem helyesen fogja fel. Mit jelent a zéró közeli határköltség? Ezalatt természetesen nem érthet olyasmit, hogy „határköltségek dollárban vagy euróban kifejezve”. A határköltségeket egy erre alkalmas egységben kell kifejezni. Ez az egység nála az emberi munkaidő: hiszen elemzésében éppen arról van szó, hogy mit fognak csinálni az emberek, akik eddig alkalmazottként vagy vállalkozóként dolgoztak, ha a termékeket munkájuk csaknem teljes mellőzésével is létre lehet hozni.

Rifkin prognózisát tehát a következőképpen is kifejezhetjük: a megtermelt termékek relatív ára drasztikusan csökken. Vagy más módon: az emberi (munka)idő relatív ára drasztikusan növekszik. Az emberek saját ideje azonban mindig szűkös marad: ez csak a halálra vágyók esetében nem igaz. Ha azonban – mint Rifkin prognosztizálja – az emberek a jövőben empatikusabbak és boldogabbak lesznek, nem fogják halálra unni magukat. Éppen akkor válik valóra Hippokrates régi mondása, mely szerint „vita brevis, ars longa” vagyis „rövid az élet, hosszú a művészet”, ha szükségletté válik, hogy az emberek társaik javára sokáig éljenek. Az egyéni idő a jövőben is értékes és szűkös marad.

Ez a pénz jelentőségére is kihatással van. Rifkin valójában nem egy pénz nélküli világot vetít előre: a pénznek mindig lesz szerepe, még ha alárendelt is. Nem tartozik azok közé az utópisták közé (beleértve Marxot és Muamar al Kadhafit) akik egy teljesen pénz nélküli világot képzelnek el.

Amíg a pénz, mint intézmény nem szűnik meg, kivonulási (Opting-out) lehetőséget kínál minden, mégoly bűbájos társaságból, amelyben netán a jótékonyság nevében erős konformitást várnak el az egyénektől. Albert Hirschman szellemmel teli könyvében (Exit, Voice and Loyalty) leírja, hogy miként ragálhat a közösség valamely tagja, ha elégedetlen a belső viszonyokkal. A kiszállás lehetősége a magja a szabadság gondolatának, amelyet a liberális hagyomány mindig a jogállammal, a polgári társadalommal és piacgazdasággal kötött össze.

A „közbirtok”, amit Rifkin uralkodó társadalmi modellként mutat be, az emberi jogok modern felfogásával csak akkor egyeztethető össze, ha jogot és lehetőséget ad a kiszálláshoz. Ehhez a pénz intézménye és a magántulajdon nélkülözhetetlen garancia. Pénz nélkül szektaszerű állapotok fenyegetnek, ahol a tagoknak nincs lehetősége a kimenekülésre.

Amennyiben azonban ebben a jövőbeni társadalomban létezik a működőképes pénz és a jog a magántulajdonhoz, akkor a szabadság nevében elvárhatjuk a vállalkozás szabadságát is – amint ez az alaptörvényben is le van fektetve. Ezután csak gyakorlati kérdés, milyen formában vihetők végbe a közösségi aktivitások.

Vegyük az autómegosztás (Car-Sharing) példáját. Rifkinnel egyetemben ezúttal feltételezem, hogy az emberek többsége a jövőben lemond a magánautóról, és helyette az autómegosztás valamilyen formáját választja, mivel azt a modern kommunikációs technológiák oly kényelmesen elérhetővé teszik. Feltételezhetjük, hogy léteznek közbirtok-társaságok, amelyek bizonyos szabályrendszer keretein belül egy olyan autópark felett rendelkeznek, amely a tagok igényeit hivatott kielégíteni. Ugyanakkor létezhetnek vállalkozások is, amelyek a modern kommunikáció alapján autókat adnak bérbe, vagy akár taxi-szerű szolgáltatásokat nyújtanak. Mindkét megoldáshoz találhatunk számos alapos okot. A közbirtok-modellben bizonyára egy, a normál pénzről leválasztott kuponrendszer működhet, amelyek bekapcsolásával az autóhasználatot akár bébiszitteri, vagy egyéb szomszédi szolgáltatásokkal is kiegyenlíthetjük. A kereskedelmi modellben a megrendelők egyéni jogai bizonyára hangsúlyosabbak maradnak („A vevő a király”) mert a szolgáltató itt más ügyfelek igényeit nem játssza ki az egyes ügyfelek terhére – amint az a közbirtok-modellben szinte elkerülhetetlen. A vevők minőségre és tisztaságra vonatkozó elvárásai a hagyományos modellben jobban kielégíthetőnek látszanak, mint a közbirtoknál, ahol mindent „demokratikusan” kell eldönteni.

A globális környezetvédelem témáját is többféle módon közelíthetjük meg. Hihetjük, mint Rifkin, vagy kissé más formában Meinhard Miegel, hogy megváltozik a környezeti étosz, és a világ polgárai számára elfogadottá válik, hogy igényeiket úgy visszafogják, hogy egyéni lábnyomuk a természeten csak akkora lesz, ami megfelel a kanti kategorikus imperatívusznak. Úgy is lehet, ahogy Rifkin gondolja, mégpedig, hogy az emberek a közbirtokon alapuló lokális, vagy afeletti közösségekbe tömörülnek és ott egymást sarkallják – és ellenőrzik – az ökologikus szabályok betartására.

Részlet az eredeti cikkből

Vagy adhatjuk szavazatunkat – amint az a közgazdászok céhe szorgalmazza – az árakra és a szűkös környezeti erőforrásokra, ahol a racionális felhasználás és a védelem a piac működésének a feladata. Ha például, mint a klímaproblémánál, meglehetős gyorsaságra van szükség, ésszerű lehet mindkét utat szimultán követni. Politikailag számára is fontos lehet egy egy aktív klímapolitika keresztülviteléhez a környezeti etika, az ökológiailag korrekt viselkedés propagálása. Másfelől elkerülhetetlennek tűnik egy olyan világméretű klímaegyezmény tető alá hozása, melynek segítségével olyan CO₂ ár alakítható ki, amely javítja a klímapolitika hatékonyságát és olyan államokat is a hatálya alá von, melyek életszínvonala ma még nem illik bele a rifkini víziókba.

Ha Rifkin jóslatai a munka termelékenységének robbanásszerű növekedésével kapcsolatban valóra válnak, felvetődik a kérdés a munka keresletének és kínálatának egyensúlyára vonatkozóan. Egyelőre feltételezem, hogy a világgazdaság megtalálja az utat és az eszközöket egy ilyen egyensúly létrehozásához. Végigjátszom a szcenáriót, amely vélhetőleg Rifkin szeme előtt is lebegett: a megnövekedett produktivitás az emberek akaratának megfelelően első menetben arra fordítódik, hogy a munkaidő drasztikusan lerövidüljön. (Ennek alternatívája a gazdasági növekedés erőteljes fokozódása.)

Ha azonban a munkaidő csökken, az is elvárható, hogy a polgárok életidején belül is másképpen oszlik el munkával töltött idő. Sok érv szól amellett, hogy az emberek ez esetben a pénzkeresést gyorsan ki akarják pipálni, hogy azt követően életüknek lehetőleg egy hosszabb szakaszát bérmunka és anyagi gondok nélkül tölthessék el. A nyugdíjas korszak tovább fog hosszabbodni. Ez nem jelent egyebet, mint hogy az emberek nagyon sok pénzt akarnak majd nyugdíjas korukra megtakarítani, ami esetleg már 55 éves korukban elkezdődik. Ezzel együtt jelentős vagyont is fel akarnak majd halmozni, amihez a mérce a várható éves anyagi fogyasztásuk lesz.

Ha például az aktív időszak és a nyugdíjas korszak egyforma hosszúságú lesz, az emberek folyó bevételüknek a felét öregkorukra akarják majd megtakarítani. Ezek a vagyonok esetleg a törvényes nyugdíjbiztosítókkal szembeni követelésekből is állhatnak. Az emberek bizonyára nem akarnak öregségük biztosításához egy kicsi közbirtokos társaságra hagyatkozni, hiszen ennek a társaságnak a fiataljai bármikor kiléphetnek. Ha az emberek továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy öregségi igényeik pénzösszegekben, mint egyéni követelésben fejeződjenek ki, szükséges, hogy a tőkepiac és/vagy az állam ilyen tulajdonokat teremtsen és fenntartson. Ez éves be- és kifizetéseket feltételezhet a nyugdíjalapoknál, amelyek az éves nettó társadalmi termék felét lefedik. A piac és az állam elhalásáról itt tehát szó sem lehet. Az egyéni tulajdon elutasításáról pedig végképp nem.

Hogy tehát a közbirtok-rendszer dominanciája ténylegesen előáll-e, az erősen kétségbe vonható. Mindenesetre érvényben marad az egyéni jogokra alapozott piacgazdaság (Franz Böhm). Elsődleges marad a laterális koordinációs elv a hierarchikus-vertikálissal szemben. Mekkora jelentősége lesz a jövőben az empatikus koordinációnak a piaci jellegű koordinációkkal szemben, azt ma még nem tudjuk megmondani.

A közbirtok-elv minden bája és melegsége mellett van a piacgazdaságnak egy előnye, amit lezárásként szeretnék kifejteni: amint Rifkin írja, az önfeláldozó szolidaritás a közbirtok keretein belül nemcsak hasznos, hanem gyakran elengedhetetlen, hogy a rendszer tényleg működjön. Ebben az összefüggésben sokat tanult a Nobel-díjas Elinor Ostromtól. A jótékonyság, amelyet az eltűnő szűkösség következményeként vetít előre, feltétel a közbirtok dominánssá válásához. Ez viszont Friedrich Schiller bölcsességére emlékezteti a közgazdászokat, amelyet a költő a következő disztichonban fogalmazott meg: a legjobb alkotmány arról ismerhető fel, hogy mindenkinek lehetővé teszi a helyes gondolkodást, de sohasem kell erre senkinek kényszert éreznie.

Jeremy Rifkin amerikai közgazdász, társadalomtudós, író, közéleti ember, politikai tanácsadó és aktivista. A Foundation on Economic Trends (gazdasági trendeket kutató alap) elnöke, valamint 20 olyan könyv szerzője, amelyek a tudományos és technikai változások hatását elemzik a gazdaságra, a munka világára és a környezetre vonatkozóan. Könyveit mintegy 35 nyelvre fordították le, és világszerte egyetemek, kormányzati és egyéb szervezetek százai használják őket. Legismertebb művei: The Zero Marginal Cost Society (2014), The Third Industrial Revolution (2011), The Emphatic Civilization (2010), The European Dream (2004), The Hydrogen Economy (2002), The Age of Access (2000), The Biotech Century (1998) és a The End of Work (1995).

Rifkin a vezetője a TIR Consulting Group nevű társaságnak, amely kormányzatoknak és helyi önkormányzatoknak ad tanácsokat a Harmadik Ipari Forradalommal (Third Industrial Revolution) kapcsolatban. Alapítója és egyben vezetője a Harmadik Ipari Forradalomhoz kapcsolódó kerekasztalnak is, amely a világ vezető megújuló energiával foglalkozó, valamint építőipari, ingatlanfejlesztő, számítástechnikai, energiatermelő, szállítási és logisztikai cégeit foglalja magában. Rifkin globális gazdaságfejlesztő munkacsoportja a maga kategóriájában a világon a legnagyobb, és nagyvárosokkal, régiókkal, nemzeti kormányokkal működik együtt, segítve ezeket a tervezésben, amely a gazdaságot a szén utáni korszakba, a Harmadik Ipari Forradalom infrastruktúrájának kiépülésébe viszi át.

1994 óta Pennsylvaniai Egyetemen belül működő Wharton School of Business Executive Education Program vezető előadója. Itt vállalatvezetőket és menedzsereket látnak el tanácsokkal arra vonatkozóan, hogy miként alakíthatják üzleti tevékenységüket a megújuló gazdaság követelményeihez.

Az évek során a világ egyre több vezető újságja és magazinja teszi közzé Rifkin havonta megfogalmazott írásait. Néhány ezek közül: a Los Angeles Times (Amerikai Egyesült Államok), a The Guardian (Egyesült Királyság) A Süddeutsche Zeitung és a Handelsblatt (Németország), a Le Soir és a Knack (Belgium) a L'Espresso (Olaszország), az El Mundo és az El Pais (Spanyolország) a Kathimerini (Görögország), a Dagbladet Information (Dánia), a De Volkskrant (Hollandia), a Hospodarské Noviny (Csehország), a Wort (Luxemburg), az Eesti Päevaleht (Észtország), a Trud (Bulgária), a Clarin (Argentina), és az Al-Ittihad (Egyesült Arab Emirátusok).

(Forrás: Wikipedia)

UTÓSZÓ

Tegyük fel, hogy egyszer az emberiség arra az elhatározásra jut, hogy megállapodást köt önmagával, és rendezi közös ügyeit.

Ez egy gondolatkísérlet. Az emberi agy tiszta, mint egy laboratórium. Odakint a folyamatok lefolyásában szerepe van mindenféle mocsoknak, idebenn azonban nincs. Ugyanakkor nemcsak a szennyező tényezőket vagyunk kénytelenek figyelmen kívül hagyni, hanem azt is, hogy körülöttünk, sok más hasonlóan tiszta laboratóriumban mivel kísérleteznek. Ebből ugyanis általában nem túl sokat kötnek az orrunkra. Ha agyakra vonatkoztatjuk a kijelentést, úgy is megfogalmazhatjuk, hogy minél tisztább gondolkodású, minél becsületesebb, minél kevésbé gyanakvó egy emberi agy, annál többet nyilatkozik a benne folyó eseményekről. Ezzel szemben minél gyanakvóbb, minél manipulatívabb, annál kevesebbet mond el ténylegesen munkájáról, és annál több mellébeszéléssel, elhallgatással, félinformációval, azaz hazugsággal vezeti félre a környezetét, valamilyen nagyon fontosnak, mindenek felett álló célnak az érdekében. Ez a cél többnyire a hatalom, a minél több ember felett való uralkodás, vagy ha ez nem megy, akkor az uralkodói körökhöz való tartozás. Ha végigtekintünk az emberiség elmúlt néhány ezer évén, azt láthatjuk, hogy a történelem másról sem szól, mint arról, hogy milyen hadvezérek, királyok, fejedelmek mekkora birodalmat építettek, és hány már létező másik kisebb-nagyobb birodalmat hódítottak meg és kebeleztek be. Közben mindig sikerült elhitetniük alattvalóikkal, hogy nagy birodalomban sokkal élvezetesebb az élet, mint a kicsiben, és a többiek eltörlése szent kötelessége a közösségnek. Ez a gondolatvilág mindmáig létezik és uralkodik, és olyan remek alapötletekre alapuló közösségeket is, mint amilyen példának okáért az Európai Unió, képes szétrágni, mint a szú, és romba dönteni. Emellett a rendszeres hazudozásnak megvan az a kellemetlen mellékhatása, hogy az emberek megtanulják, hogy amit mondanak nekik, az általában hazugság, ennélfogva gyorsan hazugsággá fordul át az őszinte kijelentés is, hiszen nem hiszik őszintének. Így aztán általában hamar rájön mindenki, hogy az érvényesüléshez nem kell, sőt nem is érdemes őszintének lenni, hiszen ezt úgysem hiszi el senki.

Ma olyan világban élünk, mint amilyenben még soha. Ez az internet világa. Az internet lehetővé teszi, hogy gondolatok, eszmék, azaz a laboratóriumok fortyogó munkája pillanatok alatt szétterüljön az egész világon. A háló mindenkit mindenkivel képes összekötni, és emiatt az emberek másnak ismerhetik meg egymást, mint akkor, ha ismerkedés bonyolultabb úton, a nacionalizmus és más előítéletek szűrőjén keresztül megy végbe – vagy végbe sem megy, mert fennakad ezen a szűrőrendszeren. Sokkal könnyebben szövődnek ismeretségek és barátságok, mert az internet apró csatornákon, egérjáratokon képes összeköttetéseket teremteni. Ezek a járatok a politikai és ideológiai hazugság-hegyek alatt húzódnak, gyakran keresztezik, de ritkán zavarják egymást.

Az internet segítségével könnyen kérhetsz és kaphatsz segítséget ismeretlenektől. Ingyen természetesen. Ez akár odáig is elmehet, hogy az internet segítségével elintézheted, hogy valahol, egy idegen országban egy idegen befogadjon a lakásába, és úgy kezeljen, mint egy régi barátot. Ez persze régen is megjárt az utazónak, de aztán kiment a divatból, mert a birodalmak nem szívelték a kontrollálatlan mozgást és egérjárat-építést. Az uralkodó Nagy Testvér minden egyes egeréről mindent tudni akart.

Ez most sincs másképpen, de úgy tűnik, hogy a világháló gyorsabb és autonómabb képes lenni, mint a birodalmak. A birodalmak nem is kedvelik ez a nagy autonómiát, és sokszor korlátozzák vagy akár ki is kapcsolják. Csak remélhetjük, hogy maga a háló képes lesz arra az evolúcióra, amely önfenntartóvá teszi, és immunissá a hatalmi alapú beavatkozásokkal szemben. Reméljük továbbá azt is, hogy a háló a gyermekbetegségeit is kinövi, azaz erőszaktól mentesen, de határozottan kiveti magából a vadhajtásokat, a zavarodott ideológiákat – anélkül, hogy bármilyen korlátozást kellene alkalmaznia a szabálykövetőkkel szemben.

Gondolatkísérletünkhöz tételezzük fel, hogy ez így van, azaz, hogy így lesz. Tételezzük fel továbbá azt is, hogy az internet rövidesen oly mértékben behálózza a világot, hogy mindenki, aki részese kíván lenni, az beléphet, anélkül, hogy anyagi áldozatokra lenne szüksége – azaz van legalább egy barátja, hozzáféréssel, vagy könnyen elérhet egy nyilvános internet-állomást.

Azt is fel kell még tételeznünk, hogy a jelennel ellentétben az internet elérhetősége ingyenes lesz, ami éppen abból a rendszerből következik, amely majd az internet közreműködésével épülhet fel és ki.

Tehát nincs akadálya annak, hogy mindenki mindenkit elérjen, mégpedig hatalmi és ideológiai szűrők kihagyásával, és meggyőződjön arról, hogy a többi ember tulajdonképpen tényleg születésénél fogva jó, és az is marad, ha nem vezetik félre. Nincs tehát akadálya annak, hogy mindenki mindenkivel békében éljen. Az emberiség elkezdhet úgy élni, mint egy hangyaboly, azaz gazdálkodási tevékenységét nem(csak) az egyéni boldogulásra optimalizálja, hanem az egész boly túlélésére és továbbfejlődésére. A környezeti, ökológiai problémák tehát most már nem idegesítő akadályt jelentenek, hanem maguktól értetődő jelenlétet. Ugyanakkor az emberiség élete mégiscsak a hangyaboly életének a fejlődés spirálján sokkal magasabban történő ismétlődését jelenti, hiszen az ember nem hangya, vagyis önálló akarat nélküli, ösztönökre programozott lény, hanem egyéniség, önálló univerzum, Isten képmása és sejtje.

Az emberiség tehát elkezd azon gondolkodni, hogy miként tudja az életéből a pénzzel történő értékmérést kikapcsolni, vagy legalábbis a világot a fejéről a talpára állítani, és elérni, hogy ne a pénz önmaga jelentsen értéket és birtoklása vagy hiánya maga minősítse az embereket. (Erre vonatkozóan ma is vannak már példák, léteznek közösségek, amelyek tagjai pénz nélkül szolgáltatnak egymásnak, legfeljebb zsetonokat alkalmaznak, hogy követni lehessen, ki mennyit adott a közösségnek és mennyit kapott onnan. Ld. e blogon „A válság ellenszere a gyermekfelügyelet” c. írást.) Ekkor a következőkre jön rá:

- Itt a földi világban lényegében minden ingyen van, ami a megélhetéshez kell. A levegőért nem kell fizetni (csak a szennyezett levegő tisztításáért), a Nap ingyen adja a fényt és a meleget (egyelőre), minden további energia, ami nem közvetlenül a Napból áramlik felénk, szintén nem más, mint a Nap konzervált energiája. Ez szénben, olajban, fában testesül meg, de megtalálható a Föld belsejében fortyogó magmában, vagy a nyáron felmelegedett vízben, netán a levegő mozgásában, vagyis a szélben. Ezek mind ingyen vannak, „csak” ki kell termelni őket, és/vagy alkalmas eszközöket konstruálni a hasznosításukra.

- A víz ingyen van, csak az igényel ráfordítást, hogy a víz folyjon oda, ahol az ember van, és ne az embernek kelljen a folyóhoz mennie inni, mint például az antilopoknak.

- Az élelmet a természet állítja elő. Csak elvetjük a magot, és az egy előre megalkotott program szerint (amelyhez nem sok közünk van, de ma már képesek vagyunk lerontani) fejlődésnek indul. A többit elvégzi a föld, a víz és a napfény – meg természetesen a szoftver, amit a mag tárol. Ráfordítást az igényel, ha többet akarunk, mint amit a természet maga adna (a mesterségesen lerontott környezeti feltételek mellett) , illetve, ha nem akarunk minden alkalommal az almafához sétálni, ha megéheztünk, illetve nem mindig almát akarunk, hanem szeretjük az almakompótot és a lekvárt is, netán ennél bonyolultabb ételeket is, mint mondjuk mézmázas lazac hajdinarizottóval.

- Az ingyenesség tehát nincs ingyen, mihelyt valamit tenni kell annak érdekében, hogy a szükségletet kielégítő dolog alkalmas időben, alkalmas helyen és alkalmas formában rendelkezésre álljon. Ehhez szükség van emberi beavatkozásra, amely szellemi és fizikai teljesítményekben egyaránt megnyilvánul. Akik elvégzik ezt a munkát, azoknak is létezniük kell. Ezt azért szükséges megjegyezni, mert elmúlt korokban korántsem volt magától értetődő, hogy mindenki dolgozzon – és ma sem az. A dolgozók eltartására különféle módozatok alakultak ki.

- Manapság a dolgozók eltartása a pénz ki- és újraelosztásával történik. Nincstelenek és telhetetlenek erőszakkal is beleavatkoznak a rendszerbe.

- Mivel a civilizált élet megköveteli, hogy az ember élete különbözzön az állatokétól, az ember a természet javait általában nem közvetlenül, hanem közvetve hasznosítja. A hasznosítási folyamat specializálódást és munkamegosztást kíván meg, hiszen nem lehet mindenki egyszerre gyümölcskertész és atomfizikus. Mindegyiküknek szüksége van azonban a másik munkájára, ezért el kell, hogy tartsák egymást. Ez jelenleg a pénz közbeiktatásával történik.

- Szükség van még egy megegyezésre is, hogy kinek a munkája mennyit ér. Ezt jelenleg a piac nevű autonóm rendszer dönti el – már amennyire ez valóban önálló és nem manipulált. Valójában a gyümölcskertész és az atomfizikus munkája ugyanannyit ér, hiszen a társadalom egyik nélkül sem működhetne, mégis nagyon nagy különbség van a pénzbeli díjazásban. Az is megfigyelhető, hogy ugyanannyi munkával a világ különböző sarkaiban nagyon különböző pénzmennyiséghez lehet hozzájutni.

- Az idők során annak az állapotnak a közelébe kerülhet az emberiség, hogy már nemcsak a mag működik egy bonyolult szoftver szerint, hanem a természet javainak a feldolgozása, emberi fogyasztásra történő átalakítása is ennek a közelébe jut. Tehát megkívánjuk a csokoládét, és ekkor elég a számítógépünkhöz lépni, beírni, mit akarunk, és a 3D nyomtatónk kisvártatva elkészíti a csokit. Ehhez persze bonyolult csőhálózaton, vagy patronokban el kell juttatni hozzá az alapanyagokat. Ha ez már megvan, akkor szinte zéró határköltséggel működik az egész világgazdaság, ahogy Rifkin írja.

- Természetesen a kitermeléshez és a megtermeléshez mindig szükség lesz emberi munkára, ha egyre kevesebbre is. A 3D nyomtatóhoz és a csövekhez, tartályokhoz fémipari és műanyagipari alapanyagokat kell a természettől átvenni (át, és nem el.) A csokoládéhoz meg kell termelni a kakaóbabot és az egyéb hozzávalókat, ehhez földet kell művelni. Az egész rendszer továbbfejlesztésén is dolgozni kell, aminek eredménye az kell, hogy legyen, hogy még kevesebb emberi beavatkozással működjön a rendszer. Ha tehát az egésznek a fenntartása eddig napi négy órai közreműködést igényelt egy munkaképes állampolgártól, a cél az lenne, hogy ez lemenjen kettő, vagy egy órára. Valamilyen mértékű emberi közreműködésre azonban mindig szükség lesz.

Mindezek ismeretében az internetes emberiségnek meg kell egyeznie abban, hogy miként tartja el és fenn civilizált világát. Rifkin könyve valójában azt feszegeti, hogy miként képzelhető el az átmenet. Az átmenet egy civilizált, de igazságos világba, amely önmagát ellenőrzi, és nincs szüksége sem nemzeti, sem világkormányra. Azért hatósági emberekre talán még jó darabig szüksége lesz – ezeket is el kell tartani.

A specializáció, vagyis a szakterületenként megosztott munka világa talán fennmarad, de az is elképzelhető, hogy valamelyest szűkül. Például úgy, hogy minden polgár magas képzettségűvé válik, de vállalja, hogy csekélyebb tudást igénylő munkát is elvégez. A kertészmérnök tehát nemcsak az almafák bővebb termésre serkentését dolgozza ki elméletben, hanem munkaideje egy részében a gyümölcsösben dolgozik, és metsz, permetez, stb. Az sem lehetetlen, hogy mindenki mindent csinál, azaz egy-egy család vagy annál valamivel nagyobb közösség megtermel mindent, amire képes – mint ahogy például ma ezt bizonyos ökofalvak példája illusztrálja. Ez azonban civilizációs visszalépést jelenthet. Valószínűtlen ugyanis, hogy ezek a kisebb közösségek 3D nyomtatót és internetszervereket készítsenek maguknak. Márpedig, ha ezek nincsenek, bukik az egész mutatvány, mivel a jövőnek ez a víziója éppen a nagyon fejlett technikai civilizációra épül. Ezt tehát szolgáltatni kell, és el kell tartani azokat, akik képesek erre. A rifkini közbirtokos társaságoknak tehát vagy nagyon nagynak kell lenniük, vagy bizonyos feladatokra specializáltnak.

Nagyon nagy kérdés, hogy mi történik azzal az idővel, ami ilyen módon felszabadul. Valójában az őrületes munkatempó, amit ma sok ember magára kényszerít, semmi egyébről nem szól, mint arról a vágyról, hogy több és tartalmasabb legyen a szabadidő. Sokat dolgozom, ha kell, éjt nappallá téve, mert akkor hosszabb időre és izgalmasabb helyre tudok majd elutazni a szabadságom alatt. Vagy nagyon szuper televíziót tudok venni, amely felszabadító kulturális élményekhez juttat hozzá – ha majd lesz időm felszabadulni. De mi lesz majd abban a világban, ahol senki sem lesz munkanélküli, mert mindenki igazságosan részesedik az elvégzendő feladatokból és az eredményből is? Ugyanakkor mindenki javarészt munkanélküli, mert a kötelező munkát hamar elvégzi. Nos, valószínűleg a maradék időben is mindenki dolgozni fog – csak éppenséggel azt csinálja, ami valóban öröm a számára. Jó esetben ez ugyanaz, vagy nagyrészt ugyanaz, mint a kötelező feladatcsokor. Azonban sokféle dolog elképzelhető még, konstruktív és destruktív egyaránt.

A munkára nem alkalmasakat, vagy a dolgozni már nem akaró, „nyugállományba” vonulókat is el kell tartani. Ez hatalmas konfliktusok forrása lehet, amelybe mostani gondolatkísérletünk keretében nem is érdemes belemenni.

Gondolatkísérletünknek nem az a lényege és a feladata, hogy megoldja egy jövőbeni, vizionált társadalmi és gazdasági berendezkedés minden részproblémáját. Arra kell csupán rámutatnia, hogy egy ilyen vízió nem jogosulatlan, mert létezik eszköz és esély arra, hogy csalásoktól, hazugságoktól mentes, a bizalomra épülő közmegegyezések létrejöjjenek. Mind a megegyezésnek, mind pedig az azt követő fejlődésnek spontánnak kell lennie. A mostanáig felgyülemlett tapasztalatok azt mutatják, hogy a mesterségesen megtervezett és a társadalomra rákényszerített rendszerek nem hoztak olyan eredményt, mint amire az alkotók számítottak. Az egész fejlődési pálya alkalmas volt azonban arra, hogy megmutassa, mire nem alkalmas. Nélküle viszont ezt nem lehetett volna megtanulni.

Egyelőre nincs más dolgunk, mint figyelni, hogy merre fejlődnek és fordulnak a dolgok az internet világában. Feladatunk természetesen az is, hogy a magunk eszközeivel hozzá is járuljunk ehhez a fejlődéshez – de csakis a magunkéival, nem pedig azokéval, akik azonnali üdvösséget ígérnek, ha társulunk hozzájuk.  

SZÓLAMSZABADSÁG

A Láthatatlan Kéz, valamint a  kapitalizmus diadala

Akasztott ember házában nem illik kötelet emlegetni – tanít minket egy ismert közmondás. A „nem illik” nem jelenti azt, hogy nem szabad, vagy hogy nem lehetséges – és még kevésbé azt, hogy ne lennének olyan egyének, akik mégiscsak felemlegetik a kötelet. Más egyének gyakran szokták az előbbieket faragatlannak vagy szemtelennek tartani, főleg akkor, ha közelről érintettek az ügyben. Nem feltétlenül intézik el az ügyet egy réveteg mosollyal az arcukon, hogy na persze, ez nem esett jól, de mit tehetünk, a szólásszabadság mindennél értékesebb, így a többi nem számít, hiába aláztak meg.

A szólás szabadságának tehát minden bizonnyal vannak határai. A vitatkozás szabadságának vizsgálatakor talán már valamivel nehezebb dolgunk van, ha meg akarjuk húzni a határvonalakat. Vitatkozni mindenről lehet, illetve joggal várhatjuk el bárkitől, hogy legyen vitára kész. Ez kétségkívül nagyon nagy eredménye lenne a (nyugati) civilizációnak – ha létezne. Ha azonban végiggondoljuk, hogy hányan, kik és milyen gyakran térnek ki a vitára való felkérés elöl, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ez a civilizációs vívmány csak korlátozottan létezik.

A vitatkozással kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett fogalom a vitakultúra. Az egy külön megvitatandó kérdés lehetne, hogy a nem kulturált vita egyáltalán vitának tekinthető-e, vagy inkább csak veszekedésnek, illetve, hogy a kulturáltsági kategóriának hol van a határa.

Ha bőséges olvasottsággal és tág látókörrel rendelkező emberek összegyűlnek, és újságok, folyóiratok lapjain, vagy éjszakai tévéprogramok (ún. rétegműsorok) idején szépen csendesen, egymásra figyelve és egymás mondandójára reflektálva elbeszélgetnek, az nagyon tisztességes és barátságos vita, még akkor is, ha a világ dolgairól ezek az emberek netán egészen másképpen vélekednek. Innen lefelé haladva sok fokozaton mehetünk végig, és eljuthatunk akár a kocsmák asztalaihoz, ahol a vita (ha ez még az egyáltalán) más temperamentummal és más stílusban zajlik. Igen gyakran hangosan, tekintet nélkül mások jelenlétére és érzelmeire. Gyakran tekintet nélkül arra is, hogy vannak dolgok, amikről egyáltalán nem lenne szabad, semmilyen stílusban sem vitatkozni. Ha például egy felettünk álló hatalom által írva vagyon, hogy „ne ölj”, akkor értelmetlen dolognak látszik arról cserélni eszmét, hogy kit, kiket kellene elpusztítani annak érdekében, hogy a többieknek jobb legyen. A kocsmák füstjében ez azonban nem ritkán történik meg, sőt a kocsmától felfelé is épp elég gyakran. A „szabadság” eszméje sokkal szigorúbb és megszorítóbb, mint a „szólásszabadság” gondolata. Ha ehhez még hozzávesszük az „egyenlőség” és a „testvériség” általi megszorításokat, hamar beláthatjuk, hogy a szabadság egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármit gondolkodás és megfontolás nélkül megtehetsz, hanem azt, hogy tekintettel vagy arra, hogy mások is jól érezhessék magukat, mégpedig abban a boldog tudatban, hogy ezek a mások is tekintettel vannak a te jó érzéseidre.

Egy ilyen módon működő világban kellemes (lenne) élni. Azért a feltételes mód, mert a világ csak elméletben működik így. A gyakorlatban számtalan fenyegetés és veszély rontja kellemes közérzetünket.

Ha minden szabályt betartunk, és ragaszkodunk a szabadság, egyenlőség és (sőt) testvériség nyugaton kitalált eszméihez (amelyekre nagyon büszkék is vagyunk) rendkívüli módon megnehezül a fenyegetéseknek és a veszélyeknek az elhárítása. Nem csoda, hogy ilyenkor a hatókört hajlamosak vagyunk szűkíteni, és csak a saját világunkra érvényesnek tekinteni a szép eszméinket, azon kívülre, a világnak azon részeire, ahonnan a fenyegetések érkeznek, nem. Ennél gyakorta még rosszabb a helyzet, mert sokan minduntalan beleesünk abba a hibába, hogy még szűkebbre szabjuk a kört, és csak olyanokra tekintjük érvényesnek a szabályokat, akikkel több közös tulajdonságunk van – például mindannyian egy bizonyos embercsoporthoz, mondjuk nemzethez tartozunk. Más nemzetek ellen háborút indítani, azok tagjait megölni, lemészárolni ez esetben nemcsak megbocsájtható lehet, hanem egyenesen kötelező, és a hősiesség feltétele. Hősnek lenni márpedig jó, békés és békétlen eszközök révén egyaránt.

Természetesen más csoportképző elvek is vannak, lehet ilyen a bőrszín, az eltérő szokásrendszer, kultúra, vagy éppen vallás. Nyugati világunk, melyre ma oly büszkék vagyunk, sokat segített abban, hogy mások tanulhassanak tőle: ezért volt itt bőven vallásháború, rabszolgatartás, gyarmatosítás, inkvizíció, rasszizmus, holokauszt, meg hasonlók. Mindezek kiújulásától nem kell tartani, de csak azért, mert el sem múltak. Példának okáért, Tatárszentgyörgy nem volt sem régen, sem messze.

Azért az persze tagadhatatlan, hogy a történelem szenvedései nem múltak el nyomtalanul, a társadalmi berendezkedés sokat változott – előnyére - és az emberiség (legalábbis annak az északi féltekén élő része, amely az ún. nyugati kultúrát kifejlesztette) sokat tanult háborgó és zavaros múltjából. Ma már ott tartunk, hogy a demokrácia, az emberiesség, a kulturáltság elveire bármikor lehet hivatkozni, a szabályszegők ellen akármikor felháborodottan ki lehet kelni, és bármelyik este lehet a televízióban vitaműsort nézni, amely védi az eredményeket és ostorozza a hiányosságokat – mivel az utóbbiakból van bőven.

Bátor és szókimondó emberekből is van bőven. Ők többnyire a kocsmákat tartják alkalmas helyszínnek arra, hogy valóságos és vélt fél- és egyéb részigazságaikat hangoztassák. A kocsma erre valóban tökéletesen alkalmas, teljesen demokratikus intézmény. Oldott, laza, és elég nagy ahhoz, hogy több ember beszélhessen el benne egymás mellett, saját kedvenc részigazságait hirdetve, és elengedve a füle mellett a mások hasonló megnyilatkozásait. Ahhoz persze nem elég nagy a kocsma, hogy időnként ne alakuljon ki benne konfliktusos helyzet, olyankor, amikor az egyik vendég hangos igehirdetése a másik, vagy a másikak nyugalmát zavarja. Ilyenkor egyetlen kocsmavendégnek sem szabad csodálkoznia, ha a szomszéd asztaltól életveszélyes pofánvágásokat ígérnek neki, sőt időnként ezt meg is teszik. A dolog akár odáig is fajulhat, hogy a rendteremtéshez külső erőket is be kell vonni, amelyek ilyenkor nem azt szokták firtatni, hogy a vitában kinek volt igaza (még szerencse, ha előregyártott igazság-sémákat kell érvényesíteni, az a szabadság teljes elfojtásának a jele) hanem azt, hogy ki akarta a másikat elhallgattatni, annak szabad vélemény-nyilvánítási jogát korlátozni. Hm, azért a dolog ennyire mégsem egyszerű, mert mi van akkor, ha a verekedés, késelés, stb. előtt uszító, vallásgyalázó, rasszista és hasonló megnyilvánulások hangzottak el? Olyanok, amelyek éppenséggel azoknak a büszke elveknek mondanak ellent, amelyeket mi, kulturált, demokratikus, a történelem kemény leckéin nevelkedett nyugati emberek most már minden körülmények között szeretnénk érvényesíteni? „Minden körülmények között”? Vagyis akár erővel is? Nem, ezzel máris ellentmondásba keveredtünk önmagunkkal.

Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtó is létezik még. Ez óriási, nagyszerű és megnyugtató dolog, enélkül ugyanis nagyon nehéz volna leleplezni mindazokat az embereket és jelenségeket, amelyek vizet prédikálnak és bort isznak, vagy más néven hazudnak. Azt hirdetik, és azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy mások javát szolgálják, de valójában csak a saját érdekeiket nézik – ennél többet gyakran nem is képesek a világból átlátni és megérteni. Képesek azonban tanácsadókat jól megfizetni, akik megmondják, mit kell mondani. Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtónak azonban létezik az a kocsmai ága is, amely féligazságok és részigazságok szócsöve, és nem ritkán akár öncélnak is tekinti a tiszteletlenséget, szemtelenséget és az áporodott – vagy ilyennek hitt – gondolatvilágok kíméletlen kigúnyolását.

És ez sem baj egyáltalán. Ha hiányzik az önkorlátozás, akkor a közösségi korlátozásnak kell a helyébe lépnie. Ha ez működik, akkor a kocsma lassacskán elnéptelenedik, és a kocsmáros maga fogja kipenderíteni az üzlet megrontóit. Amíg azonban a kocsmai igehirdetés zajlik, addig senkinek sem kell csodálkoznia, ha más asztaloktól felkelnek, és esetleg odasóznak egy akkorát, hogy a fal adja a másikat. Ennek az a szomorú következménye is előadódhat, hogy az érintettek nem mindegyike éli túl.

Szeretném nyomatékkal hangsúlyozni, hogy a „nem kell csodálkozni” kijelentés csak annyit jelent, amennyit a szavak tartalmaznak. Nem jelent helyeslést, egyetértést, semmiféle mögöttes gondolatot. Nem követeli meg sem a kocsmák megszüntetését, sem a kocsmába járás korlátozását, sem pedig a kocsmában zajló tevékenység megrendszabályozását. Annak a megértését kéri csupán, hogy nem kell ámulatba esni és túldimenzionálni, ha néha kitör a kocsmában a csetepaté. Egyszerűen nem kell kocsmába menni és nem kell barátkozni olyanokkal, akik mérgezik a levegőt nem mindig elegáns, sőt időnként kissé naiv, néha egészen ostoba (de mégiscsak bátor) kiböfögéseikkel.

A szólás szabadsága mellett tehát helyes dolog a szólamszabadságot is megtartani. Szónokoljon mindenki olyan ostoba szólamokat, amilyeneket csak akar, és bízzuk a Láthatatlan Kézre, hogy itt is rendet teremtsen. Az ostoba szólamok által indukált következmények azonban – bármilyen szomorúak is – nem jogosítanak fel hasonlóan ostoba következtetések levonására – de természetesen ez is csak akkor érvényes, ha megvetésünkkel sújtjuk a vitatkozás kocsmai kultúráját, és távol akarjuk magunkat tőle tartani.

A Charlie Hebdot a Láthatatlan Kéz már csaknem eltüntette, amikor bizonyos kocsmai vendégek közbeavatkoztak.

Ezeket a beavatkozókat természetesen megvetjük, nincs és nem lehet más választásunk. Amit azonban ismeretlenül is tudunk róluk, az az, hogy őszinte és mély felháborodás vezette a kezüket. Ettől megrémülhetünk, csak csodálkoznunk nem szabad rajta. Nem szabad továbbá azt sem hinnünk, hogy az a néhány kocsmai vendég az egész kocsmán kívül maradt kulturális és vallási közösség nevében cselekedett.

Azt sem szabadna hinnünk – bár nagyon gyakran hisszük – hogy a mi ún. nyugati kultúránk minden kultúrák etalonja, és ennélfogva mindent ehhez kell viszonyítani. Ez egyáltalán nem így van, más kultúrák szemében a mi világunk éppen olyan egzotikus, logikátlan és ostoba, mint amilyennek mi látjuk amazokat, ha kinézünk meleg szobánk ablakán. Bátornak és tiszteletlennek lenni amiatt, mert valami nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk, tehát egyszerűen csak más – hát, ez talán nem sorolható az ünneplést érdemlő hőstettek sorába. Ugyanakkor nagyon helyes, üdvös és kívánatos dolog (lenne) beszélgetni, közel kerülni másokhoz, keresni a megértés és a megértetés lehetőségeit. Különben hamarosan beteljesednek a Huntington által leírt víziók a kultúrák összecsapásával kapcsolatban. Vagyis jó lenne a Charlie Hebdo leckét tanulásra és nem bosszúforralásra felhasználni – különben magunk is olyanok leszünk, mint akiket megvetünk.

A Láthatatlan Kéz tehát egyelőre nem pöckölte félre a Charlie Hebdot. A tragédia másnapján a kapitalizmus azonban máris folytatta diadalmas működését. A már-már kritikus, a költségeket sem fedező néhány tízezres példányszámból hirtelen sok milliós lett, és – figyelembe véve a 3 Eurós példányonkénti árat – bizonyára busás profit. Mindez úgy, hogy a szerkesztőket lényegében lemészárolták. Előbb a józan cselekvés és a profit – a gyász és a tanulás majd csak utána következik.

A kíváncsiság és a részvét most megvetette ezt a hihetetlen mennyiségű lapot. Aztán nemsokára meglátjuk, hogy a Láthatatlan Kéznek mennyi időre lesz szüksége, hogy a munkáját bevégezze.