TILTOTT RÉGÉSZET

Mit keres a régészet – még ha tiltott is – a közgazdaságtan berkeiben? Egy ilyen fiatal, újkori tudománynak nincs szüksége régészekre.

Nos, a régészet itt nem tiltott, mint ahogy semmi sem az. Azért mégis illik megindokolni, hogy ez a látszólag koncepcióidegen írás hogy került ide.

Először is, mert nagyon érdekes. Másodszor és legfőképpen pedig azért, mert ha csak egyetlen szinttel feljebb megyünk, akkor beláthatjuk, hogy itt egyeltalán nem(csak) a régészetről van szó, csupán régészeti példákon keresztül érthetünk meg valamilyen fontos dolgot, valami olyasmit, hogy mennyire csábító dolog nem szembenézni a tényekkel, és mennyire csábító ott maradni, ahol otthonosan érezzük magunkat, mert minden ismerős és megszokott. Nem hiszünk abban, hogy bármilyen változás, ami össze akarja zavarni azt a világot, amellyel már egymáshoz idomultunk, barátságos is lehet, nemcsak ellenséges, meg abban sem nagyon hiszünk, hogy kellemetlen következényei is lehetnek annak, ha szándékosan nem vesszük észre, amit a szemünk lát.

A tudásszűrő (knowledge filter) a főszereplője ennek az írásnak. Ez valamilyen spontán kialakult védekező rendszer, amelyik igyekszik hihetetlennek és hiteltelennek átminősíteni bármit, ami szeretné lerombolni a megszokottság építményeit. Milyen kövekből épülnek ezek az építmények – ezt nehéz megmondani, mert csak akkor láthatnánk őket, ha az épület tényleg lerombolódik, addig védi őket a színes vakolat. A vakolat mögött bizony lehetnek vérből, aljas indulatokból, hatalmi érdekekből faragott kövek is, a közöny és a bátortalanság téglái mellett.

Könnyen párhuzamot vonhatunk az előző írással, amely A megtelt világ gazdaságtana címet viseli. Lényegében ott is ugyanerről van szó: az egyik irányzat – a fenntarthatóság híveiből álló párt kiabál és integet, hogy baj van, a növekedéspártiak pedig legyintenek, és bebizonyítják, hogy ami látszik, az tulajdonképpen nincs, nem létezik. És kész.

Legyünk azonban óvatosak, mert a tudományosságot nélkülöző mindenféle hagymázas ötleteknek nem jó felülni. Csak nagyon nehéz megmondani, hogy melyek ezek, ha közben a konvencionálisok egyfolytában csak azt kiabálják, hogy semmi sem lehet igaz, ami nem vág egybe az ő eszméikkel. Így aztán könnyedén hagymázas őrültség lesz minden más, ember legyen a talpán, aki képes szelektálni. Semmelweiss Ignác csak annyit kért, hogy mossanak kezet az orvosok, ha a boncteremből a kórterembe mennek – ezt az erős ellenpárti összefogás olyan sikeresen őrültségnek kiáltotta ki, hogy Semmelweiss tényleg bele is őrült. Szóval, csak és kizárólag a higgadt, normális és tiszta fejű, jóindulatú párbeszéd segítheti elő a helyes szelekciót. Nem állítom, hogy ez nincs meg a fenntarthatóság kontra növekedés diskurzusban, de az tény, hogy a növekedési párt ma még sokkal erősebb, körülötte csak kis mitugrászok a fenntarthatóság hívei.

Az igazság azonban mindig győzedelmeskedik, ha sokáig elnyomjuk, akkor a feszültség olyan nagy lesz, hogy katasztrófát okoz, amikor kitör. Ez a harmadik, amire gondolnunk kell. Ha valóban két milliárd éve élnek emberi lények a Földön (nem tudhatjuk persze, hogy testi azonosságuk hasonló intelligenciát is hordozott-e mint a mienk, de egyforma joggal feltételezhetjük, hogy erősebbet, vagy gyengébbet, hiszen a fejlődés nem lineáris a cikk állítása szerint) akkor újabb bizonyítékát láthatjuk annak, hogy egész civilizációk képesek eltünni – nem minden nyom nélkül. Ez pedig nagyon óvatossá kell, hogy tegyen: ha még nem volt “világvége” az nem jelenti azt, hogy nem is lehet, vagy nem is lesz. Ha a leckét másképpen nem sikerül megtanítani.

A fogós kérdés: mit tegyünk? Mindannyian kicsi, hatalom nélküli emberek vagyunk, tehát holnap is úgy élünk, mint ma, aztán lesz, ami lesz.

És nem. Vegyük észre, hogy az a 2008 óta tartó folyamat, ami válságként definiáltatik, akár a fenntarthatóság diadalmenete is lehet. Az emberiség nem fogyaszt eszetlenül – ezért az erőforrások kíméletesen fogynak. Sokan tudatosan nem fogyasztanak sokat, még ha meg is engedhetnék maguknak, és ezzel “tönkreteszik” a megszokott, jól működő rendszert. A következmény, hogy azok sem fogyasztanak sokat, akik szeretnének, mert nem engedhetik meg maguknak. Ez eddig jó, csak az a baj, rendszerből nem a téveszmék hullanak ki, hanem az emberek. Talán nemcsak hullanak, hanem nagyobb hatalommal bíró emberek hullatják is őket. Ez azonban megér egy másik misét.

Tehát később folytatjuk, addig azonban szeretnék minden kedves olvasót bátorítani, hogy íróként is vegyen részt ebben a folytatásban.

 

TILTOTT RÉGÉSZET

Michael A. Cremo

Pár évvel ezelőtt a Tiltott régészet című könyvemről beszéltem diákok és professzorok előtt az Amszterdami Szabadegyetemen (Free University of Amsterdam), amikor az előadás közepén felállt az egyik professzor és azt mondta: „Amit ön mond, az nagyon érdekes, de hogy fogadhatunk el olyasmit, ami ellentmond annak, amit régészek, geológusok és más tudósok ezrei állítanak?”

A Tiltott régészet az emberiség legrégebbi történetével kapcsolatban mutat be bizonyítékokat. Valójában az elmúlt 150 évben a régészek bőségesen találtak bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy a hozzánk hasonló emberi lények már évek százmilliói óta léteznek. Ezek a bizonyítékok gyakorlatilag szinte ismeretlenek a tudósok többsége és a nagyközönség számára egyaránt. Radikálisan ellentmondanak annak a képnek, amelyet Darwin és modern követői vázolnak fel nekünk, mondván, hogy meglehetősen frissen – az elmúlt 100 000 évben – fejlődtünk ki majomember őseinkből.

A professzornak tehát teljesen igaza volt. Valóban azt kértem a közönségemtől, hogy valami olyasmit vegyenek fontolóra, ami ellenkezik mindazzal, amit a hagyománytisztelő szakemberek állítanak.

„Tudja” – feleltem – „ meglehetősen izgalmas dolog volt darwinistának lenni 1860-ban, amikor alig valaki hitt Darwin elméletének. Még ha nem is értek egyet a darwinistákkal, minden tiszteletem első képviselőiké, hiszen tekintélyes kurázsira volt szükségük, hogy kiálljanak elméletükért az akkori tudomány kemény ellenállásával szemben.” Majd hozzátettem: „Különösen meglep az ön ellenkezése, mert a holland tudósok függetlenségének történelmi jó híre van, most ön pedig éppen azt mondja, hogy csak olyan elméleteket fogadhatunk el, amelyeket már szakemberek ezrei jóváhagytak.”

Ezen a ponton, megérezve, hogy a hallgatóság hangulata ellene fordul, a professzor bátran kijelentett: „Én is képes vagyok kiállni akár ezrek ellen” – és leült.

Később visszatértem Hollandiába egy másik előadás-sorozat miatt, amelyet archeológus, antropológus, biológus diákok és tanárok részére tartottam, többek között Amszterdam, Utrecht, Leiden, Groningen és Nijmegen egyetemein. Az előadások után, amikor a kérdésekre került sor, a hallgatóság reakciója nagyon változatos volt. Néha ágyútüzet zúdítottak rám, máskor döbbent csendben ültek, nem tudván mit mondjanak vagy gondoljanak. Időnként komoly és fontos kérdéseket tettek fel az emberiség rejtett történetével kapcsolatban.

Igen, a közönség kemény, ellenséges és szkeptikus volt az afféle radikális elképzelésekkel, mint az enyémek, és ebben nincs semmi különös. Ennek ellenére elfogadást is tapasztaltam, sokszor érdekesnek, érvekkel jól alátámasztottnak és további komoly megfontolásra érdemesnek minősítették az általam bemutatott eseteket. Ez a reakció azt jelzi, hogy a Tiltott régészet általában nagy figyelmet élvezett a tudományos világban. A könyvről beszámoltak a nagy régészeti, antropológiai és tudománytörténeti folyóiratok és nem mindig negatív éllel. Lehetőségem volt beszélni a könyvről nemzetközi konferenciákon, mint az Új Delhiben 1994-ben megtartott Régészeti Világkonferencia, a Liege-i 20. Nemzetközi Tudománytörténeti Konferencia 1997-ben, az 1999-es Fokvárosi Régészeti Világkonferencia, vagy ugyanebben az évben az Európai Régészeti Szövetség éves gyűlése az angliai Bournemouth-ban.

Hollandiában sem volt a közönség mindig ellenséges. Egyszer ismét Amszterdamban tartottam előadást a könyvemről, amelyet Hermann Hegge, a Határtudományok Alapítvány (Frontier Sciences Foundation) munkatársa szervezett. Ez az alapítvány egy kéthavonta megjelenő holland nyelvű folyóiratot adott ki Frontier 2000 címmel. A Talk Radio 1395 AM csatornán is beszélgettem Theo Paijmans-szal és a rádió hallgatóival a Dossier X című műsorban amely a tudományos anomáliákkal foglalkozott. Ugyan szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik hajlanak a velem való egyetértésre, de sokkal jobban élvezem a vitát azokkal, akiket megkísérelhetek meggyőzni, mert nem szimpatizálnak a nézeteimmel.

Az emberiség rejtett történetéről folytatott kutatásaimat az ősi indiai szanszkrit írások inspirálták, melyeket összefoglaló nevükön Védáknak ismerünk. A Védák közé sorolják a Puránákat, a történeti írásokat, melyek szerint bolygónkon több tíz, vagy akár több száz millió éve létezik emberi civilizáció. Érdeklődésem India védikus írásai iránt több, mint intellektuális. 25 éve a Krisna Tudatúak Nemzetközi társaságának tagjaként, mint bhakti tanulom és gyakorlom az indiai spiritualitást. Időnként meglepi az embereket, hogy az előttük álló, ősz hajú, 50 feletti, öltönyben és nyakkendőben előadó ember annak a szervezetnek a tagja, amelyet általában Hare Krisna mozgalomként ismernek. De valóban az vagyok és amszterdami tartózkodásom alatt meg is ragadtam az alkalmat, hogy az ifjú helyi tagokkal menjek a csütörtök esti énekes felvonulásra, amelyet a városközpont bevásárló utcáiban tartottak meg. A tudománynak és az utcai vallásosságnak ez a találkozása egyáltalán nem új. Az indiai bhakti hagyomány mindig is két látszólag egymással ellentétes elem keveréke volt: az érzelmek kifejezésének a nyilvános éneklés segítségével és a mély, alapos tudományosságé.

Az egyik dolog, amit ez a tudomány megmutat, az, hogy az idő inkább ciklikusan, mint lineárisan halad. A Puránák szerint a ciklusok alapegysége Brahma napja, amely 4,3 milliárd évet foglal magába. Brahma napját Brahma éjszakája követi. Brahma napja idején az élet megnyilvánul, ám Brahma éjszakáján nem nyilvánul meg. Ha a kozmikus idő ősi szanszkrit kalendáriumát tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy nagyjából 2 milliárd év telt el Brahma jelenlegi napjából.

Nos, tegyük fel, hogy van egy „védikus régészünk”. A fenti információk tudatában ő feltételezné, hogy megtalálhatja az élet jeleit a mostani földi világban, 2 milliárd évre visszamenőleg. Elég érdekes, hogy a modern tudomány is éppen azt állítja, hogy Földön az élet nyomai valóban kettő, vagy akár három milliárd évre visszamenőleg is jelen vannak. Ezek a nyomok algák és egyéb egysejtű lények fosszíliái. Védikus régészünk azonban azon sem lepődne meg, ha az élet sokkal magasabb rendű formáinak a jeleit is felfedezné, beleértve ebbe az embert is. A konvencionális régész ilyesmire nem gondol. A hagyományos nézet szerint a hozzánk hasonló emberi lények meglehetősen frissen bukkantak fel a Földön, az utóbbi 100 000 év során.

Mindezt tekintetbe véve védikus régészünk két előfeltevéssel élne: először, hogy a földbe ásó tudósoknak fel kellene fedezniük az ember jelenlétének maradványait százmillió évekre visszamenőleg. Másodszor, hogy ezeket a bizonyítékokat nagy mértékben semmibe vennék, mert gyökeresen ellenkeznek azzal a vélekedéssel, amit a tudományos közösség jelenleg képvisel.

Ez visz el minket ahhoz a koncepcióhoz, amit én tudásszűrőnek nevezek. A tudásszűrő képviseli a tudományos közösség uralkodó elképzeléseit az ember származására és őskorára vonatkozóan. Az a vélemény, amely konform az uralkodó vélekedésekkel, könnyen átmegy a szűrőn. Amelyik csak kissé tér el, némi nehézség árán szintén átjut. A radikálisan ellentétes elméletek azonban fennakadnak, ezeket elfelejtik, félreteszik és néhány esetben aktívan elfojtják, széttapossák.

A tudásszűrő létezését maguk a tudósok is elismerik. Mikor a Leideni Egyetem régésze, Wil Roebroeks meglátogatott Amszterdamban, hosszan beszélgettünk erről, és ő megosztotta velem a néhány személyes tapasztalatát a tudás megszűrésével kapcsolatban. A tárgy azoknak a bizonyítékoknak a kezelése volt, amelyek Európa, különösen Észak-Európa korai benépesüléséről szóltak. Persze magától értetődik, hogy én nem olyannak láttam a szűrő működésének módját és mértékét, mint ő. Roebroeks szerint a szűrő azért működik igazságtalanul, mert átenged bizonyítékokat a korai megszállás mellett, szerintem pedig azért, mert nem engedi át ezeket.

A Tiltott régészetben két dolgot dokumentálok:

1. Tudományosan alátámasztott esetek százai mutatnak azonosságot az ősi szanszkrit írások tartalmával és bizonyítják az emberiség nagyon régi létezését.
2. A folyamatot, ahogy a szűrő kirekesztette a bizonyítékokat a normális tudományos diskurzusból.

Nézzünk meg néhány különös esetet.

A 19. században felfedezték, hogy a kaliforniai Sierra Nevadában aranylelőhelyek vannak, és a világ minden részéről érkeztek az aranyásók, hogy szerencsét próbáljanak. Kezdetben a folyókból mosták ki az aranyat, de aztán elkezdtek aknákat ásni a hegyoldalakba. Az alagutak belsejében, ahol a kemény követ ásták, a bányászok emberi csontvázakra, lándzsahegyekre, és egy csomó kőszerszámra bukkantak. Ilyen leletek sok különböző helyen kerültek elő. Az egyik ilyen a Tuolomne megyei Tábla-hegy volt.

Modernkori geológiai leírások szerint ez a hegy, ahol a bányászok a csontokat és a tárgyakat találták, mintegy 50 millió éves. Védikus régészünk ezen nem lepődne meg, hagyománytisztelő régészünk azonban igen, mert az ő tankönyvei szerint akkoriban még nem léteztek emberek, sőt még majomemberek sem.

A kaliforniai felfedezéseket Dr. J. D. Whitney, Kalifornia állam geológusa nagy gonddal dokumentálta a tudományos világ számára. Művét A Sierra Nevada aranyat tartalmazó kavicsai címmel a Harvard Egyetem adta ki 1880-ban. De miért nem hallunk semmit ezekről a felfedezésekről napjainkban?

Whitney munkáját Dr. William Holmes, a Washington D. C.-ben lévő Smithonian Intézet rendkívül befolyásos antropológusa utasította el az intézet 1898-99-es évkönyvében. „Talán ha Whitney professzor teljesen méltányolta volna az ember evolúciójának történetét, úgy, ahogy azt ma értelmezzük, habozott volna következtetéseit levonni [mármint, hogy nagyon régóta léteztek emberek Észak-Amerikában] a bizonyságok impozáns sora ellenére, amelyekkel találkozott.” Más szavakkal, ha a tény nem vág egybe a favorizált elmélettel, akkor ez a bizonyíték, még ha egy egész impozáns sor is áll belőle rendelkezésre, kihajítandó.

És a tudásszűrési folyamat még ma is hatással van a kaliforniai aranybányákban tett felfedezésekre. Szerepeltem egy tv-műsorban, amelyet a BC Video készített és az NBC adott le Az ember titokzatos származása címmel. Ez részben az én könyvemre, A tiltott régészetre alapult. A film olyan kutatók elméleteit is bemutatta, akik az ember előtörténetének aktuális felfogását vitatták.

Köztük volt Graham Hancock, Az istenek ujjlenyomata szerzője. Graham és felesége megállt Los Angelesben Japán felé menet, hogy meglátogassanak engem. Japánba azért mentek, hogy megvizsgáljanak néhány víz alatti piramist, melyek látszólag mesterséges konstrukciók voltak. Beszélgetésünk folyamán megegyeztünk abban, hogy a valóban létező tudományos kutatások jó része a normál csatornákon kívül zajlik.

Egyszer, amikor a gyártók Az ember titokzatos származását vették fel, megkértem őket, hogy menjenek el a kaliforniai Berkeley Egyetem természettudományi múzeumába, ahol a kaliforniai aranybányák leleteit tárolják.

A filmesek kérték a múzeum hivatalosságaitól, hogy felvehessék a tárgyakat. Az illetékesek, feltételezve, hogy a határidő szoros, közölték, hogy nem tudják rövid időn belül előszedni a dolgokat. A felvételre azonban hat hónap állt rendelkezésre – erre a múzeum emberei újabb problémával álltak elő: kevés a személyzet és a pénz, csak túlórában lehetne előszedni a tárgyakat, de ezt nem engedhetik meg maguknak. A producer erre kifejezte készségét a költségek megtérítésére. E ponton a múzeumiak egyszerűen kijelentették, hogy nem veszik elő a tárgyakat filmezés céljából. A film alkotói végül csupán néhány 19. századi fotót tudtak megmutatni.

Mikor a kész munka 1996 februárjában sugárzásra került, extrém reakciókat váltott ki az USA ortodox tudományos közösségében. Ez volt az első eset, amikor egy nagy amerikai tv-hálózat olyan programot sugárzott, amely komolyan megkérdőjelezte az ember származásának darwini elméletét.

Miért voltak a tudósok ilyen mérgesek? Először is, mert nem kedvelik, ha a televízión keresztül efféle antidarwiniánus elméletek jutnak el az iskolai tanulókhoz. A Tudományos Oktatás Nemzeti Központjának (National Center for Science Education) elnöke a Science című folyóiratban azt panaszolta, hogy a film sugárzása után a központi irodában folyton csörögtek a telefonok. Tanárok telefonáltak a világ minden sarkából és elmondták, hogy a diákok, akik nézték a műsort utána nagyon nehezeket kérdeztek tőlük. Közben az interneten egyes tudósok azon tűnődtek, milyen hatása lehet az televíziós programoknak bizonyos fajta tudományos kutatások állami finanszírozására.

A program ellenzőinek többsége azok közül került ki, akiket fundamentalista darwinistáknak nevezek. Ez a csoport sokkal inkább ideológiai elkötelezettségből, mint tudományos pártatlanságból ragaszkodik a darwinizmushoz. Ők teljesen meg voltak zavarodva, amikor látták az NBC-n Az ember titokzatos származását 1996 februárjában, és még zavartabbak lettek, amikor megtudták, hogy tiltakozásuk ellenére a csatorna meg fogja ismételni a műsort. A második sugárzás után, Dr Allison Palmer, a Kambrium Intézet (Institute for Cambrian Studies) elnöke 1996 június 17-én e-mailt küldött a Szövetségi Kommunikációs Bizottságnak (Federal Communications Commission, FCC), kérve, hogy büntessék meg az NBC-t amiért leadta ezt a programot az amerikai nép számára. Ezt a levelet Dr. Jere Lipps, a Kaliforniai Berkeley Egyetem paleontológusa köröztette a maga köreiben, annak érdekében, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak az FCC-re. Palmer és támogatói azt akarták, hogy az FCC bírálja az NBC-t a film bemutatása miatt és kényszerítse a nyilvános bocsánatkérésre, továbbá jelentős összegű bírság fizetésére. Szerencsére ezek a törekvések nem jártak sikerrel.

Amit ebből láthatunk, az az, hogy a tudomány nem mindig a magasabb rendű ideálok alapján működik. Azt szoktuk mondani, a tudomány működését az eszmék és bizonyítékok szabad és nyílt megvitatása határozza meg. Ám Az ember titokzatos származása esetében annak a jeleit láthattuk, hogy a tudományos közösség korlátozta a bizonyítékokhoz való hozzáférést és megakadályozta a megvitatásukat. Igen, ez maga a tudásszűrő. Teljes egészében dokumentáltam a film fogadtatását, csakúgy, mint a Tiltott régészet című könyvemét, és kiadtam egy könyvben, amely a Tiltott régészet hatása címet kapta.

Most nézzünk egy másik esetet a régészet közelmúltjából. 1979-ben Mary Leakey Tanzániában lábnyomok tucatjait találta egy Laetoli nevű helyen. Azt mondta, a nyomok összetéveszthetetlenül olyanok, mint a modern emberi lényeké. Ezeket azonban olyan megszilárdult vulkáni hamuban találták, ami 3,7 millió éves. A megszokott nézetek szerint ilyen régen nem élhettek olyan emberek, akik hátrahagyhatták volna ezeket a nyomokat. De akkor mivel magyarázták a tudósok a Laetoli lábnyomokat?

Azt mondták, hogy 3,7 millió évvel ezelőtt léteznie kellett Kelet-Afrikában valamilyen majomembernek, amelyiknek a lába olyan volt, mint a mienk, így keletkezett a lábnyom. Ez érdekes javaslat, de sajnos semmilyen fizikai bizonyíték nem támasztja alá. Már korábban megtalálták a 3,7 millió évvel ezelőtti Kelet-afrikai majomember csontvázát, melyet Australopithecusnak neveztek el, de ennek a láb-szerkezete teljesen más, mint a mai emberé.

A kérdés akkor bukkant elő, amikor a fokvárosi Régészeti Világkongresszuson beszéltem. Egy Ron Clarke nevű tudós szintén tartott itt előadást. Clark 1998-ban talált egy meglehetősen hiánytalan Australopithecus-csontvázat Dél-Afrikában egy Sterkfontein nevű helyen. Ezt a felfedezést széles körben publikálták a világon, mivel az volt a legidősebb őse az embernek. 3,7 éves volt, csakúgy, mint a Laetoli lábnyomok. De volt egy probléma.

Clark rekonstruálta a Sterkfonteinben előkerült Australopithecus lábát, majomember formában, amilyennek lennie kellett, mivel a láb csontjai egészen majomszerűek voltak. Például a nagylábujj nagyon hosszú és oldalra is kimozdul, az emberi hüvelykujjhoz hasonlóan. A többi lábujj is elég hosszú, nagyjából másfélszerese az emberének. Mindent összevetve, a láb nem volt túl emberszerű. Tehát, mikor Clark befejezte az előadását, jelentkeztem és kérdést tettem fel. „Miért van az, hogy az ön Sterkfonteini Australopithecusának a lábszerkezete nem passzol a Mary Leakey által Laetoliban talált lábnyomokhoz, amelyek szintén 3,7 millió évesek és teljesen olyanok, mint az ember lábnyomai?” Gondolhatják, mi volt a problémája. Azzal büszkélkedhetett, hogy övé a legrégebbi emberi ős, erre valahonnan, Afrika egy másik helyéről előkerül valami, ami azt bizonyítja, hogy pont ugyanabban az időben hozzánk hasonló emberi lények jártak-keltek. Tehát hogy válaszolta meg a kérdést? Azt mondta, hogy az ő Australopitecusa hagyta hátra a Laetoli lábnyomokat, csak behúzta a nagylábujját és visszagörbítette a többit. Ezt nem találtam nagyon meggyőző magyarázatnak.

Azok a tudósok, akik olyasmit találnak, amit nem lenne szabad találni, néha szakmai értelemben szenvednek ettől. Ez történt Virginia Steen-McIntyre-rel is, egy amerikai geológussal, akit személyesen ismerek.

Az 1970-es évek elején amerikai régészek Mexikóban egy Hueyatlaco nevű helyen kőből készült szerszámokat és fegyvereket fedeztek fel. A leletek közt nyílhegyek és lándzsahegyek voltak. A régészek szerint ilyesmit csak a hozzánk hasonló emberek készítettek és használtak – a majomemberek nem.

Hueyatlacoban a tárgyakat az ásatási árok legalső rétegében találták. Persze, a régészek szerették volna tudni, hogy milyen régiek, ezért hívták a geológusokat, akik képesek ezt megállapítani. „A rétegek, ahonnan a leletek származnak, ennyi és ennyi évesek” – szokták mondani. A kormegállapítást végző geológusok között volt Virginia Steen-McIntyre is. A négy legújabb kormegállapítási módszer használatával ő és kollégái, akik mindannyian az Egyesült Államok hivatalos geológusai voltak, arra jutottak, hogy a leleteket adó réteg 300 000 éves. Amikor ezt közölték a régészekkel, azok vezetője azt mondta, hogy ez lehetetlen. A most érvényes nézetek szerint 300 000 éve még nem léteztek emberi lények sehol a Földön, nem is beszélve Észak-Amerikáról. A jelenlegi doktrina szerint legkorábban csak 30 000 évvel ezelőtt bukkanhattak fel az emberek ezen a kontinensen. Mi történt tehát? A régészek nem voltak hajlandók publikálni a 300 000 évet, helyette azt hozták nyilvánosságra, hogy 20 000 éves tárgyakra bukkantak az adott helyen. Honnan vették ezt a számot? Onnan, hogy 5 kilométernyire ettől az ásatástól előkerült egy kagylódarab, amelyről a C14-es kormeghatározás kimondta, hogy 20 000 éves lehet.

Steen-McIntyre megkísérelte tudatni a világgal a lelet tényleges korát. Emiatt szakmai körökben rossz híre kezdett lenni, elvesztette tanári állását az egyetemen, és a munkahelyén, az Egyesült Államok Geológiai Kutatóintézetében az előrelépési lehetőségei megszűntek. Annyira megundorodott az egésztől. hogy elköltözött Coloradóba, a Sziklás Hegységbe egy apró településre és itt hallgatott tíz évig, amíg rá nem találtam az esetére és be nem számoltam róla a Tiltott régészetben, megadva neki azt a figyelmet, amit megérdemelt. Többek között ennek is köszönhető, hogy a Hueyalacóban lévő feltárást több elfogulatlan gondolkodású régész elkezdte újra tanulmányozni, és remélhetőleg meg fogják erősíteni Steen-McIntyre eredeti megállapításait.

A 19. század vége felé a Brescia közelében található Castenedolóban egy olasz geológus, Giuseppe Ragazzoni egy anatómiailag modernkorinak mutatkozó koponyát talált. Sőt, nemcsak a koponya, hanem négy emberi csontvázmaradvány is előkerült, olyan sziklarétegekből, amelyek a legfrissebb geológiai beszámolók szerint mintegy ötmillió évesek.

Ha darwinista tudósok ilyen modernkorinak látszó csontvázakról hallanak, gyakran azt mondják: „Nincs ebben semmi különös. Néhány ezer évvel ezelőtt meghalt valaki, akinek a barátai egy meglehetősen mély sírt ástak, és ebbe helyezték a holttestet. Ezért gondolják önök, hogy az ősrégi sziklarétegekben talált maradványok is ilyen régiek.”

Ilyesmi, amit „intruzív temetésnek”* nevezünk, bizonyára megtörténhet. De ebben az esetben Ragazzoni – aki maga is professzionalistája a geológiának – számításba vette az intruzivitást. Ha ilyen temetésről lett volna szó, akkor ez a feljebb lévő rétegekben keveredést okozott volna. Ő azonban mindent nagy gonddal figyelt meg az üregben és úgy találta, hogy a felsőbb rétegek tökéletesen érintetlenek voltak. Ez azt jelenti, hogy a csontvázak tényleg olyan idősek, mint a réteg, amiben megtalálták őket, vagyis esetünkben 5 millió évesek.

A 20. század elején a belga geológus, A. Rutot néhány érdekes felfedezést tett a saját országában. Kőszerszámok és fegyverek százait találta 30 millió éves rétegekben. Említettem a kaliforniai aranybányák leletei kapcsán, hogy néha nem kapunk engedélyt, hogy megtekinthessük a múzeumban őrzött ősrégi tárgyakat. Jelen esetben viszont láthattam őket. Egyszer, mikor Brüsszelben voltam egy újságnak nyilatkozni, egy barátom körbevitt a városban. Én azt javasoltam, hogy menjünk el a Királyi Természettudományi Múzeumba, mert úgy véltem, itt kell lennie Rutot kollekciójának. Az első muzeológus, akivel összeakadtunk, tagadta, hogy tudomása lenne a leletekről, de végül találtunk egy régészt, aki ismerte őket. Persze a raktárban voltak, a közönségnek nem mutatták be őket.

A régész bevitt minket a raktárba, ahol lefotózhattam a Rutot által megtalált 30 millió éves kőtárgyakat.

Mindeddig olyan leletekről beszéltünk, amelyeket vagy professzionális tudósok találtak, vagy amelyekről beszámolt a tudományos szaksajtó. De ha az emberiség nagyon régi létezését igazoló bizonyítékok valóban ott hevernek a föld rétegeiben, joggal feltételezhetjük, hogy a tudomány emberein kívül más is megtalálhatja őket. Noha az ő beszámolóik nem feltétlenül jutnak el a tudományos orgánumokba, de megjelenhetnek más, köznapibb médiumokban – és ez tényleg így is van.

Lássunk egy érdekes riportot a Morrisonville Timesból, amely az Illinois államban található városkában, Morrisonville-ben adtak ki 1892.ben. Egy nőről szól, aki éppen egy nagyobb széndarabot készült rádobni a kályhájában lobogó tűzre. A széndarab kettétört, és a belsejéből egy 10 hüvelyknyi hosszúságú aranylánc került elő. A lánc két vége szorosan bele volt foglalva a széndarab két felébe, mutatva, hogy szilárd összeköttetés jött létre a szén és a lánc között. Az újság beszámolójából meghatározhattuk azt, is, hogy melyik bányából származott a szén. Az Illinois-i Geológiai Kutatóintézet elmondása szerint a bányából 300 millió éves szenet hoznak fel, ami tehát azonos korú egy csontvázzal, amit ugyanebben az államban leltek meg.

De térjünk vissza a tudományos sajtóhoz. A The Geologist 1862-es évfolyamának 5. száma a 470. oldalon egy emberi csontvázról ír, amit az Illinois állambeli Macoupin Countyban találtak 90 lábnyi (kb. 27 m) mélységben. A riport szerint a csontváz felett közvetlenül egy két lábnyi vastagságú sértetlen palaréteg volt. Megtudhatjuk azt is, hogy a csontvázat tartalmazó réteg 300 millió éves, tehát ugyanannyi, mint a szén, amelyből az aranylánc származik, ugyanebből az államból. A Scientific American arról tudósít, hogy Boston közelében öt méteres mélységből, kemény sziklarétegből egy csodaszép fém vázát vettek ki. Mai geológusok 500 millió évesre teszik a szikla korát.

A legrégebbi tárgyak, melyekkel valaha találkoztam kutatásaim során, fém golyók voltak. Ezeket a legutóbbi 20 évben bányászok találták, Dél-Afrikában, a Nyugati Transvaal régióban Ottosdalin helyiségben. A tárgyak 1-2 cm átmérőjűek. Az érdekességük az, hogy párhuzamos barázdák futnak körbe rajtuk. A golyókat megnézték fémipari szakemberek, mielőtt a tv-stáb felvette volna őket Az ember titokzatos származása számára. A szakemberek azt mondták, hogy semmiképpen sem képzelhető el, hogy a párhuzamos barázdák a föld mélyén természetes módon vésődtek volna be. A golyók 2 milliárd éves ásványlerakódásokból jöttek a felszínre.

Lassan a végére érünk a rövid áttekintésnek, amely az emberiség extrém régi voltát bizonyítja. Csupán néhány apró mintát ragadtam ki e bizonyítékok közül. Még sokáig folytathatnám, hiszen a legutóbbi 150 év szakirodalmában hasonló esetek százairól olvashatunk.

Ezzel szeretném befejezni. A darwinisták azt állítják, hogy minden valaha felfedezett tudományos bizonyíték alátámasztja az általuk felvázolt képet az ember származásáról, vagyis, hogy a hozzánk hasonló emberi lények 100 000 évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Úgy gondolom, biztonsággal állíthatjuk, hogy ez nem igaz. Felfedezések láncolata áll rendelkezésünkre a 100 000 évvel ezelöttől 2 milliárd évvel ezelőttig terjedő periódusra. Ez utóbbinál korábbi bizonyítékra sohasem akadtam. Nézetem szerint ez legalábbis egy nagyon érdekes az egybehangzás az ősi szanszkrit írások és a 2 milliárd évre visszamenőleg fellelt bizonyítékok között, melyek szerint ennyi ideje vannak jelen emberek a Földön.

Mit mond ez nekünk? Azt, hogy szükségünk van egy alternatív képre az ember származásával kapcsolatban. Következő könyvemben, a Az ember átlényegülésében (Human Devolution)** szándékomban áll egy ilyent felvázolni. Abban a könyvben azt fogom kifejteni, hogy ezen a bolygón nem evolúciós fejlődés útján emelkedtünk fel a majom-létből mostani állapotunkba, ahogy ezt a modern tudomány vallja, hanem egy korábbi spirituális pozícióból lényegültünk át a valóság magasabb szintjére.

*Az intruzivitás geológiai fogalom. Folyékony anyagok utólagos behatolását jelenti a már meglévő kőzetekbe.

** Nem könnyű jól lefordítani a címet. A Devolution átadást, átruházást jelent, de a szerző nyilván az evolúció ellentéteként használja.

Fordította Wirth Gyula

Ebben a könyvben található az eredeti írás

Ezt a könyvet említi a szerző

A MEGTELT VILÁG GAZDASÁGTANA

 

Herman E. Daly

A globális gazdaság mára olyan mértékűre növekedett, hogy már nem képes szimulálni sem, hogy biztonságosan működik egy határok nélküli ökoszisztémában. Egy olyan gazdaság kifejlesztése, amely képes fenntarthatóan létezni a véges bioszférában, a gondolkodás új módjait követeli meg.

A növekedést széles körben olyan csodagyógyszernek vélik, amely gyógyírt jelent a modern világ minden súlyos betegségére. Szegénység? Csak növeld a gazdaságot (vagyis növeld a termékek és szolgáltatások termelését, miközben a fogyasztókat költekezésre ösztönzöd) és figyeld mennyi szivárog lefelé a gazdagságból. Ne csinálj újraelosztást a gazdagtól a szegényhez, mert az lassítja a növekedést. Munkanélküliség? A hitelkamatok csökkentésével növeld a keresletet a termékek és szolgáltatások iránt, majd akkor nőnek a beruházások és több lesz a munkahely. Túlnépesedés? Nyomd csak a növekedést és hivatkozz arra, hogy ettől majd csökken a születések száma, ahogy ez a 20. században a fejlett ipari társadalmak demográfiai adataiból kiolvasható. Környezeti károk? Higgy a környezeti Kuznyetsz-görbének, amelyik empirikus adatok alapján állítja, hogy a GDP növekedése során a szennyezés előbb ugyan növekszik, de aztán elérve a maximumot, csökkenni kezd.

Ha a globális gazdaság valahol a végtelen, üres semmiben létezne, bízhatnánk a növekedés ezen formáiban, de ez nem így van. A gazdaság csupán alrendszere a bioszférának, amely a legfőbb támasza. Ha a gazdaság expanziója túlságosan mélyen befurakodik a körülötte lévő ökoszisztémába, elkezdődik a természeti tőke feláldozása (ásványok, fosszilis energiahordozók, hal, stb.) ami sokkal nagyobb érték, mint az ember által felhalmozott tőke (az utak, gyárak, technikai berendezések és effélék). Ekkor oda jutunk, amit én gazdaságtalan növekedésnek hívok, mert lassabban termelődnek a “javak”, mint a hátrányok - emiatt szegényebbé válunk, nem gazdagabbá. (ld. Az amikor a növekedés rossz c. boxot). Ha egyszer elhagytuk az optimális skálát, a növekedés értelmetlenné válik rövid távon, és kezelhetetlenné hosszú távon. Bizonyítottnak tekinthetjük, hogy az USA már elérte a gazdaságtalan növekedés fázisát. (ld. A jólét mérése c. boxban lévő ábrát)

Felismerni és elkerülni a gazdasátalan növekedést nem egyszerű. Az egyik gond, hogy sokan húznak hasznot a növekedésből és ők nem éreznek ösztönzést a váltásra. Ráadásul a nemzeti szintű kimutatások nem teszik érzékelhetővé mindenki számára a növekedés tényleges költségeit. Az emberiségnek át kell lépnie a fenntartható gazdaságba - olyanba, amely tekintettel van a globális ökoszisztéma biofizikai korlátaira, és így hosszú távon képes működni. Ha nem valósul meg az átmenet, nemcsak a gazdaságtalan növekedés átka fenyeget, hanem olyan ökológiai katasztrófa is, amely jelentősen leszállítaná az életszínvonalat.

A VÉGES BIOSZFÉRA

A kortárs közgazdászok többsége nem hiszi, hogy az USA gazdasága érintett lenne a gazdaságtalan növekedésben. Többnyire figyelmen kívül hagyják a fenntarthatóság kérdését, és abban bíznak, hogy ha már a növekedés ilyen fokára érkeztünk, innen tovább növekedhetünk, akár a végtelenségig. A fenntarthatósággal kapcsolatos aggályoknak mégis hosszú története van, egészen John Stuar Mill híres fejezetéig nyúlik vissza “A stacionárius állapot” címmel, amelyben Mill más klasszikus közgazdászoktól eltérően üdvözli ezt a helyzetet. A modern megközelítés a 60-as és 70-es években Kenneth Boulding, Ernst Schumacher, és Nicolas Georgescu-Roegen munkáiból sarjadt ki. Ez a tradíció az ökológiai közgazdászokra öröklődött, akikhez magam is tartozom, de bizonyos mértékig a főárambeli közgazdászok ún. “erőforrás és környezet” alága is foglalkozik vele. Azonban a főáram (amit neoklasszikusnak is nevezünk) afféle hóbortnak tekinti a fenntarthatóságot és túlnyomó többsége a növekedés elkötelezettje.

Az emberi kéz alkotta létesítmények kiszorítják a természeti környezetet. A gondolkodásmód, amelyik megfelelt az üres világban, már nem működik ebben a megtelt világban.

Ám a tények egyszerűek és vitathatatlanok: a bioszféra véges, zárt, nem növekszik (leszámítva a napenergia folyamatos beáramlását) és a termodinamika törvényeinek van alávetve. Bármely alrendszer, így a gazdaság is bizonyos ponton be kell, hogy szüntesse a növekedést és alkalmazkodnia kell a dinamikus egyensúlyhoz, ami valamilyen állandósult állapot. A születési ráta meg kell hogy egyezzen a halálozási rátával, és az árutermelésnek a felhasználással. Az én életem során (67 éves vagyok) a népesség megháromszorozódott, az ember produktumai pedig ennél jóval nagyobb arányban növekedtek. Az “ökológiai lábnyom”-mal kapcsolatos tanulmányok rámutatnak, hogy az újratermeléshez és fenntartáshoz szükséges energia és anyag mennyisége szinte mérhetetlenül megnőtt. Ahogy a világ megtelik velünk és a termelvényeinkkel, úgy szorul ki belőle az, ami előttünk itt volt. Hogy képesek legyünk bánni a hiánynak eme új formájával a tudósóknak ki kell fejleszteniük az “üres világ” gazdaságtana helyett a “megtelt világ” ökonómiáját. A mikroökonómiának szüksége van egy olyan új ágra, amely megköveteli az egyes cselekvések, üzletek költségeinek és hasznának gondos mérlegelését és kiegyensúlyozását és egyértelmű jelet kell adnia, amikor véget kell vetni a további bővülésnek. Ha valamely tevékenység túlterjeszkedik, az végsősoron egy másikat szorít ki, amit költségnek kell tekinteni. Az emberek akkor állnak le valamivel, amikor a határköltség egyenlővé válik a határhaszonnal.

Eszerint nem éri meg kiadni egy újabb dollárt jégkrémre, ha ez kevesebb kielégülést okoz, mint valami más dolog, amit ezért a dollárért megszerezhetünk. A hagyományos makroökonómia nem rendelkezik hasonló szabállyal arra vonatkozóan, hogy “mikor kell abbahagyni”.

Mivel egy fenntartható gazdaság létrehozása és fenntartása a gondolkodásnak és beállítódásnak irtózatos mértékű megváltozásával jár, közgazdászok, politikusok és szavazópolgárok egyaránt nagy kisértést éreznek annak kimondására, hogy ez lehetetlen. Az örökké bővülő gazdaság azonban nem lehet a fenntartható gazdaság alternatvája, hiszen ez biofizikai értelemben képtelenség. Jómagam az örök növekedést tartom inkább lehetetlennek és a szavazatomat a fenntarthatóságra adom.

MIT KELLENE FENNTARTANI?

Eddig a “fenntartható gazdaság”-ot általános fogalmakkal írtam le, mint olyant, ami határozatlan ideig működtethető a biofizika által meghúzott határokon belül. Egy ilyen gazdaság megvalósításához meg kell határoznunk, mit is szükséges évről évre fenntartani. A közgazdászok öt kvatitatív dolgot vélnek esélyesnek: a nemzeti összterméket (GDP), a “hasznosságot”, az átbocsájtást, a természeti tőkét és a teljes tőkét (ez a természeti és az emberalkotta tőke összege). Néhányan úgy gondolják, hogy a fenntartható gazdaságnak a GDP növekedési rátáját kellene kontrollálnia. E nézőpont szerint a fenntartható gazdaság lényegében azonos a növekvővel és a kérdést úgy kell föltenni, hogy milyen mértékű növekedést engednek fenntarthatónak a biofizikai korlátok. Ennek az alapállásnak a politikai célja csupán annyi, hogy lózungnak használják a “fenntarthatóság” szót, minden valóságos tartalom nélkül.

A konstans GDP körülményei között is eléggé problematikus meghatározni, hogy mit is értsünk fenntarthatóságon, hiszen összemosódik a kvalitatív tökéletesedés (fejlődés) a kvantitatív bővüléssel (növekedés). A fenntartható gazdaságnak egyes pontokon fel kell hagynia a növekedéssel, de nem szükséges leállítania a fejlődést. Nincs ok a formatervezés minőségi javításának korlátozására, ami növelheti a GDP-t, anélkül, hogy többlet erőforrásokat venne igénybe. A fenntarthatóság mögötti fő gondolat az, hogy a haladás útját a nem fenntartható növekedéstől a fejlődés irányába kell terelni.

A következő esélyes mennyiség a hasznosság, ami más szavakkal a “vágyak kielégítésének fokát” jelenti, de érthetjük alatta a lakosság általános jólétét is. A neoklasszikus elméleti közgazdászok kedvelték a fenntarthatóság olyan formán való meghatározását, hogy az a nemzedékről nemzedékre való növekedése a hasznosságnak - a gyakorlatban azonban ez a definíció hasznavehetetlen. A hasznosság csupán egy tapasztalat, nem egy konkrét dolog. Nem rendelhető hozzá mértékegység, íly módon nem hagyományozható egyik generációról a másikra. A természeti erőforrások ezzel szemben dologi jellegűek, mérhetők és átörökíthetők. Különösen jól mérhető a átbocsájtás, amelyhez a gazdaság felhasználja őket, kiragadva őket az ökoszisztéma alacsony entrópiájú forrásából, átalakítva hasznos termékekké, legvégül visszadobva a környezetbe magas entrópiájú hulladékként. (ld. A gazdaság, mint homokóra c. boxot). Ebben a megközelítésben a fenntarthatóságot úgy fogalmazhatjuk meg, mint annak meghatározását, hogy a környezet mennyi nyersanyagot képes adni és mennyi hulladék-produktumot képes visszafogadni.

A közgazdász számára az erőforrás a tőke vagy gazdagság egy fajtája, amely a nyersanyagkészletektől a végtermékekig terjed. A tőkének két nagy típusa létezik - a természeti és az emberalkotta. A neoklasszikusok többsége azt hiszi, hogy az emberalkotta tőke jó helyettesítője a természetinek, emiatt a kettő együttes szemmel tartását védelmezik. Ezt a megközelítést gyenge fenntarthatóságnak nevezzük. Az ökológiai közgazdászok - velem együtt - túlnyomórészt azt vallják, hogy a kétféle tőke sokkal inkább komplementere, mint helyettesítője egymásnak, ezért a természeti tőkét önmagában kell figyelemmel kísérni, mivel ez a lényegi korlátozó tényező. Ez az erős fenntarthatóság. Például, az éves halászati zsákmányt manapság csak a tengerek halállománya korlátozza, korántsem az ember által készített halászhajók mennyisége és felszereltsége. A gyenge fenntarthatóság azt sugallhatná, hogy a halak hiányát azzal lehet kompenzálni, hogy több halászhajót építünk. Az erős fenntarthatóság viszont kimondja, hogy értelmetlen a halaszhajók számának növelése, ha nincs elég hal, és ragaszkodnak a halfogás korlátozásához, annak érdekében, hogy a halállomány helyes kezelése a jövő halászainak is biztosítsa a fogást.

Ez a politika, összhangban a természeti tőke helyes kezelésével a “korlátozz és kereskedj” rendszer: a limitet az szabja meg, hogy mennyit enged az összkibocsájtás mennyisége, harmóniában a környezeti források regenerálódási és szennyezés-elnyelési képességével. A jog az olyan források kimerítéséhez, mint az óceán, vagy az olyan környezeti tényezők szennyezése, mint az atmoszféra, többé nem szabad jószág, hanem szűkös vagyontárgy, amelyet a szabad piacon lehet venni és eladni, amennyiben az első tulajdonos meghatározható. A korlátozz és kereskedj rendszer, mely megvalósult, az Environmental Agency (Környezetvédelmi Ügynökség) kéndioxid-kibocsáltás kereskedelmi engedélyeinek sémáján alapul, mely a savas esőket kívánja csökkenteni, valamint a továbbadható halászati kvótákra, amelyekkel az Új-zélandi túlhalászást akarták redukálni. A rendszer jó példa a szabad piacok és a kormányzati politika eltérő szerepére. A gazdaságelmélet hagyományosan főként az allokációval foglalkozott (a szűkös erőforrások felosztása az egymással versengő felhasználási lehetőségek között), nem foglalkozott azonban a lépték dolgával (a gazdaság fizikai mérete az ökoszisztémához viszonyítva). A megfelelően működő piacok hatékonyan osztják szét az erőforrásokat, de nem tudják meghatározni a fenntartható mértéket; ezt csak a kormányzat politikájával lehet elérni.

Az emberalkotta tőke nem helyettesítheti a természeti tőkét. Valamikor a zsákmánynak az szabott határt, hogy mennyi a haláshajók száma a tengeren, vagyis az emberalkotta tőke. (bal oldali ábra) Ma a halak mennyisége a tengerben a korlát (jobb oldali kép); több hajó építése révén nem lehet nagyobb zsákmányra szert tenni. A gazdaság hosszú távú egészségének biztosítása érdekében a nemzeteknek a természeti tőkét kell fenntartania (mint amilyen a halállomány), nem egyszerűen az össz-jólétet.

KIIGAZÍTÁS SZÜKSÉGES

Az átmenet a fenntartható gazdaságba a gazdaságpolitika nagymértékű kiigazítását követeli meg. Ezen változások némelyike máris jól kivehető. Például az USA társadalombiztosítási rendszere máris nehézségekkel szembesül, mert a nem-növekvő népesedésbe való átmenet oda vezet, hogy kevesebben dolgoznak, miközben növekszik a nyugdíjasok száma. A kiigazítás keretében növelni kell az adókat, kitolni a nyugdíjkorhatárt és csökkenteni a nyugdíjakat. Minden ellenkező állítás ellenére ez a rendszer nincs igazán válságban - bár itt-ott azért bele kell nyúlni, hogy önfenntartó maradhasson.

A termékek élettartama. Egy fenntartható gazdaság nemcsak az embereknél, hanem az anyagi javaknál is megkívánja a “demográfiai átmenetet” - a termelésnek meg kell egyeznie az értékcsökkenéssel. Az arányok lehetnek egyformák, magasabb vagy alacsonyabb szinten, ám az alacsonyabb szint egyaránt jobb a javak hosszabb élettartama, és a fenntarhatóság elérése szempontjából. A hosszabb életű, tartósabb termékeket lassabban kell pótolni, ez pedig az erőforrások takarékosabb elhasználását eredményezi. Az átmenet vonásai hasonlók az ökológiai ciklushoz. A fiatal, növekvő ökoszisztémák igyekeznek maximalizálni a növekedés hatékonyságát, a létező biomassza egységnyi mennyiségére vonatkoztatva. Az érett ökoszisztémákban a hangsúly áttolódik a fenntartás hatékonyságára, azon mérve, hogy egységnyi új biomasszára mennyi fenntartandó létező biomassza esik - ez éppen az inverze az előbbinek. Közgazdasági gondolkodásunkat és intézményeinket hasonló változtatáson kell átvinni, ha el akarjuk érni a fenntarthatóságot. Ennek egyik máris létező megvalósulása a kereskedelmi áruk szolgáltatási szerződés keretében való bérbevétele - a fénymásolótól a szőnyegig. Ebben a forgatókönyvben az eladó birtokolja, karbantartja, visszaveszi és újrahasznosítja a terméket az elhasználódása után.

GDP-növekedés. A minőség tökéletesedése és a javuló hatékonyság következtében a GDP konstans kibocsájtás mellett is növekedhet - ezt sokan nagyszerűnek dolognak gondolják. A környezetvédők azért, mert nem nő az átbocsájtás, a közgazdászok pedig azért, mert nő a GDP. A növekedésnek ez a formája - mely alatt valójában régen a fejlődést értettük - ösztönzést érdemel, amennyire csak lehet - de azért van néhány akadályozó tényező. A gazdaság bizonyos szektorait, mint mondjuk az információs technológia, általában kvalitatív jellegűnek gondoljuk, de a közelebbi szemrevételezés során kiderül, hogy fizikai alapokra épül. Aztán, ha a szegények szemszögéből nézzük a hasznosságot, akkor a bővülésnek ki kell terjednie az ő szükségleteikre - ruházatra, lakásra és az ételre, ami a tányérjukra kerül - nem pedig 10 000 új receptre az interneten. Még a tehetősebbek is a bevételük nagyobb részét inkább autókra, házakra, utazásokra fordítják, mintsem szellemi javakra.

A pénzügyi szektor. A fenntartható gazdaságban a növekedés hiánya nagy valószínűséggel a kamatlábak esését okozná. A pénzügyi szektor bizonyára zsugorodna, mivel az alacsony kamatláb és növekedés nem támogatná a pénzügyi tranzakciók mérhetetlen felépítményét, amely nagyrészt az adósságokra és a jövőbeni növekedési kilátásokra alapozódik. Ez a felépítmény ma a fizikai gazdaságot terheli - és erősen billeg rajta. A fenntartható gazdaságban a beruházások főként a pótlást és a minőségjavítást szolgálnák, a mennyiségi bővüléssel való spekuláció helyett - és a gyakoriságuk is lecsökken.

Kereskedelem. A szabad kereskedelem nem valósulhatna meg egy olyan világban, amelyben fenntartható és növekedés-orientált gazdaságok léteznek egymás mellett, mivel az előbbiek szükségszerűen bekalkulálnának olyan környezetvédelmi és jövőbiztosítási költségeket, amelyeket a másikak elutasítanak. Ezáltal a nem fenntartható gazdaságok árelőnyhőz jutnának fenntartható versenytársaikkal szemben, nem a jobb hatékonyság miatt, hanem mert egyszerűen nem fizetik meg a fenntarthatóság árát. Szabályozókkal lehetne kompenzálni a különbözőséget, illetve létezhetne szabad kereskedelem is az egyforma fenntarthatósági szintű nemzetgazdaságok között. Sok ember az efféle restrikciót terhesnek véli, de az igazság az, hogy jelenleg a kereskedelem erősebben szabályozott, mégpedig a környezetre hátrányos módon. (ld. Stuart Lo Pimm - Clinton Jenkins: Az élet változatosságának fenntartása. (Sustaining the Variety of Life) 74. old.)

Adók. Milyen adórendszer illik legjobban a fenntartható gazdasághoz? Egy olyan kormányzat, mely érdekelt a természeti erőforrások hatékonyabb hasznosításában, változtatna az adózáson. A dolgozók jövedelmének és az üzleti forgalomnak (a hozzáadott érték elvű) adóztatatása helyett a kibocsájtások sorozatát (az átbocsájtást) adóztatná meg (tehát azt, amihez az érték hozzáadódik), leginkább azon a ponton, ahol az erőforrások elhagyják a bioszférát, tehát a kitermelési pillanatában. Számos ország alkalmaz kitermelési adót: az ilyen adó hatékonyabb felhasználásra ösztönöz, mind a termelésben, mind a fogyasztásban, emellett viszonylag egyszerű nyilvántartani és begyűjteni. Ésszerűnek látszik azt megadóztatni, amit csökkenteni szeretnénk (kitermelés és szennyezés) és megszüntetni annak adóztatását, amit javítani akarunk (jövedelem). Egy ilyen adó progresszív volta (mivel a szegény jövedelmének nagyobb hányadát fizetné ki adóként, mint a jómódú) kiegyenlíthető lenne a luxusjószágokra kivetett adókkal és magas jövedelmek adójának fenntartásával - s ezekből a szegényebbeket lehetne segíteni.

Foglalkoztatottság. Képes a fenntartható gazdaság a teljes foglalkoztatottság elérésére? Nehéz kérdés, és a válasz valószínűleg nemleges. A korrektség érdekében azonban fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon a szabad kereskedelem, az offshore praktikák, az olcsó munkaerő könnyű mozgása és a munkamegtakarító technológiák által hajtott növekedésorientált gazdaság vajon képes erre? A fenntartható gazdaságban a karbantartás és javítás nagyobb jelentőségűvé válik, ezeknek nő a munkaerő-igénye, tehát javul a foglalkoztatottság. Ráadásul ezek a szolgáltatások viszonylag védettek az offshore megoldásokkal való trükközés ellen. Annak a radikális újragondolása, hogy miként szerzik az emberek a jövedelmüket, mégis szükséges lehet. Ha az automatizálás és a munkahelyek külföldre vitele miatt az össztermelés nagyobb részén halmozódik fel tőke (vagyis az üzletelők és cégtulajdonosok keresnek a terméken) és ennek következtében kevesebb jut a dolgozóknak, a munkahelyeken alapuló jövedelemelosztás elve kevésbé tartható. Gyakorlati megoldás lehet a szélesebb körű részesedés az üzleti tulajdonból, úgy, hogy az egyének a tulajdonrészük arányában jutnának jövedelemhez, nem pedig teljes munkaidős foglalkoztatás révén.

Boldogság. A nem-fenntartható gazdaság egyik fő hajtóereje kielégíthetetlenség axiómája - miszerint a nagyobb fogyasztás mindig nagyobb boldogságot eredményez. Közgazdászok és pszichológusok kísérletei azonban azt igazolták, hogy ezt el kell utasítani. Az 1990-es évek közepén Richard A. Easterlin (jelenleg a Dél-kaliforniai Egyetemen dolgozik) munkái arra utaló bizonyítékokkal szolgálnak, hogy a növekedés nem mindig növeli a boldogságot (illetve hasznosságot, jólétet). Ehelyett az összefüggés a jövedelem abszolut nagysága és a boldogság között csak valamilyen “elégségességi” küszöbig terjed, ezen a ponton túl a relatív pozíció befolyásolja az önértékelésen alapuló boldogságot. A növekedés nem befolyásolhatja senkinek a relatív jövedelmét. Bizonyos emberek relatív jövedelmének a javulását - ami a növekedés eredménye - ellensúlyozhatja más emberek relatív jövedelmének a romlása. És ha mindenkinek a jövedelme egyforma arányban nőne, senkinek a relatív jövedelme nem növekedne és senki sem érezné magát boldogabbnak. A növekedés afféle fegyverkezési versennyé válna, amelyben mindkét oldal előnyei kölcsönösen kioltják egymást.

A kémények is tárgyai a “korlátozz és kereskedj” rendszernek, ami csökkenti a kéndioxid-kibocsájtást. Az ilyen politika segíthet a fenntarthatóság elérésében.

A gazdag országok nagyobb valószínűséggel érték el a “jelentéktelenségi határt”, ahonnan a további növekedés már nem fokozza a boldogságot. Ez nem jelenti azt, hogy a fogyasztói társadalom halott - csak azt, hogy a fogyasztás növelése az elégségességi küszöbön túl saját értékelésük szerint egyszerűen nem teszi az embereket boldogabbá, hiába bombázzák őket agresszív reklámokkal, vagy hajtja őket a velük született szerzési vágy. Szerencsés következmény, hogy azoknak a társadalmaknak, amelyek elérték az elégségességi küszöböt, a fenntarthatóság kevesebb elmulasztott boldogságba kerül. A fenntartható gazdaság “politikai lehetetlensége” így talán kevésbé lehetetlennek látszik.

Ha nem tesszük meg a fenntarthatósághoz szükséges változtatásokat, a világ egyre szennyezettebb lesz, egyre kevesebb lesz a hal, egyre kevesebb lesz a fosszilis energahordozó és a többi természeti erőforrás. Egy ideig ezeket a veszteségeket elpalástolhatja az a hibás GDP-számítás, amely az erőforrások elfogyasztását bevételnek számítja. De végül érzékelni fogjuk a katasztrófát. Nehéz lesz ezt a csapást elkerülni. Minél hamarabb kezdünk hozzá, annál jobb.

 

HERMAN E. DALY

A Marylandi Egyetem mellett működő közpolitikai iskola professzora. 1988-tól 1994-ig a Világbank környezeti osztályának rangidős közgazdásza volt, ahol segített a fenntartható fejlődés alapelveinek megformálásában. Társalapítója és társszerkesztője az Ecological Economics című folyóiratnak. Számos könyv szerzője.

 

FELFEDEZÉSRE ÉRDEMES

A Zöld Nemzeti Termék. Javasolt index a fenntartható gazdasági jólét mérésére

Cobb and John B. Cobb, Jr. University Press of America, 1994.)(The Green National Product: A Proposed Index of Sustainable Economic Welfare.

Clifford W.

Összjövedelmünk növekedése növeli az összboldogságot?

(Will Raising the Incomes of All Increase the Happiness of All? Richard Easterlin in Journal of Economic Behavior and Organization, Vol. 27, pages 35–47; 1995.)

A jólét és a természeti környezet

(Human Well-Being and the Natural Environment. Partha Dasgupta. Oxford University Press, 2001.)

Ökológiai gazdaságtan. Elvek és alkalmazások

(Ecological Economics: Principles and Applications. Herman E. Daly and JoshuaFarley. Island Press, 2004)

 

Fordította: Wirth Gyula

A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Jól nézzük meg a dátumot: 1998-ról van szó, tehát nem arról a válságról, amiben most éppen benne vagyunk. Akkoriban Japán volt napirenden, nem az egész világ. 

A Közgazdasági Szemle cikke, mely letölthető, bőséges és nagyszerű háttér-információkkal szolgál.

Ahogy a szerző, Paul Krugman többször is megjegyzi, a példa, amit felidéz, nagyon elgondolkodtató. Valóban az, nagyon sok szempontból. James M. Buchanan cikke, mely egy bejegyzéssel lejjebb olvasható, remek zavaró tényező lesz az elmélkedéshez - de talán nemcsak az, hanem segít a dolgok helyretételében is. Érdekes párhuzamba állítani a gyermekmegőrző szövetkezet esetét a japán válsággal, majd a mostanival, amiben még éppen benne vagyunk.

A későbbiekben szándékozom némi kommentárt csatolni ehhez a dologhoz, de egyelőre inkább abban reménykedem, hogy ezt majd megteszik mások - és várom az észrevételeket, megjegyzéseket.

Paul Krugman egyébként korunk nagyon neves amerikai közgazdásza, a 20. legtöbbet idézett tudós a maga tudományágában a világon. Itt olvasható egy másik, terjedelmesebb írása ugyanezzel a témával kapcsolatban, ennek lefordítására azonban egyelőre nem vállalkozom.

A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Írta: PAUL KRUGMAN

Feltöltve az internetre 1998 augusztus 14-én

A csődbe ment gyermekfelügyeleti szövetkezet esetéből olyasmit tanulhatunk, ami megmentheti a világot.

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam egy történetet, ami megváltoztatta az életemet. Gyakran eszembe jut ez a sztori; segít abban, hogy nyugodtan nézzek szembe a válsággal, a visszaesés idején is képes legyek reménykedni és képes legyek ellenállni a fatalizmus és a pesszimizmus nyomásának. Ebben a komor pillanatban, amikor Ázsia problémái úgy látszik, az egész világ gazdaságát fenyegetik, ennek a meseszerű történetnek a tanulságai fontosabbak, mint valaha.

“A pénzelmélet és a Nagy Capitol Hill Gyermekfelügyeleti Szövetkezet válsága” - ez a címe a cikknek, amely a történetet elmeséli. Közreadója Joan és Richard Sweeney, és 1978-ban jelent meg a Journal of Money, Credit and Banking című folyóiratban. Két könyvemben is felhasználtam a sztorit, egyszer a Peddling Prosperity (A jólét házhoz jön) címűben, majd a The Accidental Theorist-ban (Az alkalmi teoretikus). 

Az újbóli felelevenítést ezúttal egy szokatlan ázsiai helyzet indokolja.

Talán máris kitalálták, hogy Sweeney-ék egy gyermekfelügyeleti szövetkezet esetét beszélik el, mely az 1970-es évek elején alakult. Az ilyesféle társulások gyakoriak voltak: emberek egy csoportja - esetünkben 150 fiatal pár, akik javarészt a Kongresszushoz kötődtek - megegyezett abban, hogy vigyáznak egymás gyerekeire, elkerülendő, hogy fizetni kelljen az ifjú bébiszittereknek. Ez kölcsönösen előnyös egyezség: egy párnak, amelynek már amúgy is vannak gyerekei, nem jelent túl nagy tübblet-terhet, ha egy estére befogadják mások gyerekeit, amiért cserébe egy másik alkalommal az ő gyermekeikre is vigyáznak mások.  Ámde lennie kell valamilyen rendszernek, amelyik biztosítja, hogy minden pár egyenlően részesedik a szolgáltatásból, és egyenlő terheket vállal.

A Capitol Hill szövetkezet egy meglehetősen egyszerű megoldást fogadott el. Cédulákat adtak ki, melyek mindegyike egy órányi gyermekfelügyeletet ért. A bébiszitterek közvetlenül a megbízóktól kapták meg a megfelelő számú kupont. Ez önműködővé tette a rendszert: idővel mindegyik pár automatikusan annyi megőrzést fog teljesíteni, amennyit másoktól kapott.  Amíg az emberek megbízhatók - és ezek az ifjú értelmiségiek miért ne lettek volna - mi csúszhat félre? Igen, kiderült, hogy van egy kis technikai probléma. Nézzük csak meg egy tipikus pár kupon-vagyonát. Azokban a periódusokban, amikor ritkán mentek el valami eseményre, valószínűleg arra törekedtek, hogy tartalékokat képezzenek - hogy majd, amikor megszaporodnak az alkalmak, legyen mivel fizetniük. Az igényeknek így ki kellene átlagolódniuk. Az egyik pár akkor akar elmenni, amikor a másik éppen otthon szeretne maradni. Mivel azonban sok pár szeretne tartalékolni adott pillanatban, a szövetkezetnek meglehetősen nagy mennyiségű forgalomban lévő cédulára volt szüksége. De mi történt valójában a Sweeney-féle szövetkezetben? Bonyolult okok miatt, a kuponok felhalmozása következtében forgalomban lévő cédulák száma eléggé lecsökkent.  Az eredmény az lett, hogy a legtöbb pár vonakodott kiadni a tartalékait, ezért gyakran inkább nem mentek sehová, így nem volt szükségük bébiszitterre. De mivel csak akkor lehetett kuponhoz jutni, ha valaki úgy döntött, hogy elmegy otthonról, így a kuponokhoz jutás esélye is lecsökkent. Ennek tudatában a párok csak méginkább visszafogottak lettek, csak nagyon különleges alkalmakra mentek el, s így a felügyeleti alkalmak száma még tovább csökkent.

Röviden, a szövetkezetnél kitört a recesszió.

Mivel a legtöbb szövetkezeti tag ügyvéd volt, nehezen lehetett meggyőzni őket, hogy ez egy monetáris probléma. Ők jogi úton próbálták rendet rakni - rendeletet hoztak, hogy minden párnak legalább havonta kétszer el kell mennie. De végül a közgazdászok kerekedtek felül. Több kupont bocsájtottak ki, így a pároknak nagyobb volt a hajlandósága elmenni, a gyermekmegőrzési alkalmak száma megsokszorozódott, mindenki boldog volt. Azám, de később túl sok cetlit adtak ki, ami különféle problémákhoz vezetett...

Ha a kedves olvasó most azt gondolja, hogy ez csupán egy ostoba történet, amivel csak az idejét vesztegeti, akkor szégyellje magát. Amit a Capitol Hill gyermekfelügyeleti szövetkezet átélt, az valódi recesszió volt. Ez a sztori többet árul el a gazdaság pangásának természetéről, mint amit 500 oldalnyi William Greider elolvasásával, vagy egy évnyi Wall Street Journal vezércikk átrágása révén szerezhetünk. És ha ön valóban hajlandó megjáratni az elméjét ezen a történeten, eljátszani vele és levonni a belőle nyerhető következtetéseket, az meg fogja változtatni az egész világról alkotott képét.

Példának okáért, tételezzük fel, hogy az Egyesült Államok tőzsdéje összeomlik, ami a fogyasztói bizalom megrendülésével fenyeget. Vajon ez elkerülhetetlenül katasztrofális visszaeséshez vezet? Gondoljunk a következőkre: ha a fogyasztói bizalom megcsappan, az ugyanaz, mint amikor valamilyen okból a szövetkezet egyik átlagos tagja csökkent hajlandóságot mutat az elmenésre, inkább egy esős napra tartogatja a kuponjait. Ez valóban pangást okozhat - de ez nem szükségszerű, ha a menedzsment észlelte a veszélyt, és a többlet-kuponkibocsájtás révén reagált rá. Ez pontosan ugyanaz, mint amit a mi vezető kupon-kiadónk, Alan Greenspan tett 1987-ben - s amit úgy gondolom, újra megtenne. Tehát, amint az elején mondottam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem abban, hogy a válság idején is megőrizzem a nyugalmamat.

Vagy tegyük fel, Greenspan nem reagál elég gyorsan és a szövetkezet ténylegesen válságba jut. Semmi pánik. Ha a fő kuponkiadó átmenetileg ki is sodródik a kanyarban, még akkor is rendberakhatja a helyzetet a szokványos módon, tehát több kupon kibocsájtásával - vagyis egy erőteljes monetáris expanzióval, mint amilyen véget vetett az 1981-82-es és az 1990-91-es recessziónak. Tehát, amint mondtam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem, hogy ne veszítsem el a reményt a visszaesés idején.

A szövetkezet esete mindenek előtt azt mondja el nekünk, hogy a gazdasági pangás nem büntetés a bűneink miatt, szenvedés, amelyet a sors mért ránk. A Capitol Hill szövetkezet nem azért került bajba, mert a tagjai rossz, alkalmatlan bébiszitterek voltak; a benne keletkezett problémák nem rántották le a leplet a “Capitol Hill-I értékek válságáról” vagy “bébiszitterista összefonódásokról”. Csupán technikai problémája volt - túl sok ember váltott be túl kevés cédulát, amit lehetett orvosolni egy csipetnyi tiszta gondolkodással és ezt meg is tették. Igy tehát, ahogy mondtam,  a szövetkezet története segít nekem, hogy ellenálljak a fatalizmus és pesszimizmus nyomásának.

De ha ez ennyire egyszerű, akkor hogy lehet a világ nagy része akkora felfordulásban, mint amilyenben van? Például Japán miért ragadt bele a szemmel láthatólag makacs pangásba - ő az egyik, aki nem látszik képesnek arra, hogy kimásszon az egyszerű kuponnyomtatás révén. Igen, ha egy kicsit tovább bővítjük a szövetkezet történetét, hamar eljutunk addig, ami Japán problémájára hasonlít - egyben a megoldás is körvonalazódni kezd.

Először is, képzejünk el egy szövetkezetet, melynek tagjai rájöttek,  hogy valami nem kívánatos kellemetlenség van a rendszerükben. Adódhatnak helyzetek, amikor egy párnak sorban egymás után többször is el kellene mennie - ami az okozná, hogy ki kellene adni a kuponjaikat, ezzel képtelenné válva arra, hogy bébiszittert kapjanak a gyerekiknek, még akkor sem, ha teljes a hajlandóság bennük, hogy a későbbiekben bármennyi felügyeletet is vállaljanak. Ennek a problémának a megoldása érdekében lehetőség volt arra, hogy a tagok engedélyt kapjanak a szükség idején kölcsön kuponok felvételére a menedzsmenttől - amelyeket a későbbi felügyeletekből kellett visszafizetniük. Megelőzendő, hogy a tagok visszaéljenek ezzel az előjoggal, a menedzsment bizonyára bizonyos kötbért szab ki, megkövetelve a kölcsönvevőktől, hogy több kupont fizessenek vissza, mint amennyit felvettek.

Ebben az új rendszerben a párok kevesebb kupon-tartalékot képeznének, mint korábban, tudva, hogy úgyis kapnak kölcsönt, ha szükséges. Azonban ekkor a szövetkezet hivatalnokai egy újabb eszközt adnának a menedzsment kezébe. Ha a tagok arról számolnak be, hogy könnyen lehet találni bébiszittert, de nehéz munkaalkalomhoz jutni, a feltételek, amelyek mellett kölcsön-kuponhoz lehet jutni, kedvezőbbé válhatnak, bíztatva a tagokat, hogy többet menjenek el otthonról. Ha viszont bébiszitterből hiány keletkezik, ezek a feltételek szigorodnának, arra véve rá az embereket, hogy többet maradjanak otthon.  Más szavakkal, ez a jól szervezett szövetkezet rendelkezne egy központi bankkal, amely pangás esetén ösztönözne a kamatláb csökkentése révén, és a túlpörgő működés esetén behúzná a féket a kamatláb emelésével.

De nézzük megint Japánt - ahol a pangás ellenére a kamatlábak csaknem nullára estek vissza. Most talán olyan helyzetre akadunk, amelyet a bébiszitter-analógiával nem vagyunk képesek kezelni?

Nos, képzeljük el, hogy a gyermekfelügyeleti szolgáltatás keresletében és kínálatában szezonalitás mutatkozik. A tél idején, mikor sötét van és hideg, a párok nem akarnak túl gyakran elmenni otthonról, szívesebben űlnek otthon, és vigyáznak mások gyerekeire, felhalmozva közben a kuponokat, amelyeket majd a langymeleg nyári estéken fel tudnak használni. Ha ez a szezonalitás nem kifejezetten erős, a szövetkezet talán képes egyensúlyban tartani a kínálatot és a keresletet, alacsony kamatlábat szabva a téli hónapokban és magasabbat nyáron. De tegyük fel, hogy a szezonalitás tényleg nagyon erős.  Ez esetben télen, még ha nulla is a kamat, több pár fog lehetőséget keresni a munkára, mint amennyi munkát akar adni, azaz el akar menni otthonról, ami azt fogja eredményezni,  hogy nehéz lesz munkaalkalmat találni, ami miatt a kuponjaikat a nyári hónapokra tartalékolni szándékozók télen is alig fognak költekezni, ami által még kevesebb munkaalkalom teremtődik...és a szövetkezet recesszióba sodródik, még zéró kamatláb esetén is.

És ez a japán elégedetlenség tele. Az idősödő népesség, a jövő miatti általános aggodalom miatt a japán közönség nem mutat elegendő hajlandóságot arra, hogy annyit költsön, amennyi lehetővé teszi a gazdaság kapacitásainak teljes kihasználását, még nulla kamat esetén sem. Japán, mondják a közgazdászok, a rettegett “likviditási csapdába” esett. Nos, amit ön épp most olvasott, az gyermekien egyszerű  magyarázat arra, hogy mi a likviditási csapda és hogyan keletkezhet. És ha egyszer megértettük, hogy mi az, ami elromlott, a válasz Japán problémájára egészen nyilvánvaló lesz.

Így a gyermekfelügyeleti szövetkezet esete nem puszta szórakoztató sztori. Ha csak kicsit is komolyan vennék az emberek - ha csak megértenék, hogy amikor nagy a tét a gazdaságban, a hóbortosnak látszó példázatok tanulmányozása nem elvesztett idő, hanem éppen kulcs a megértéshez - ez is egy példázat, amely megmenthetné a világot.

Fordította Wirth Gyula

A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

James M. Buchanan iskolateremtő tudós, a nevéhez fűződik a közösségi választás elmélete. Ez teljesen apró dióhéjba zsugorítva valami olyasmit mond, hogy egy társadalom gazdaságának a produktuma nem feltétlenül az, amire ennek a társadalomnak ("az embereknek") a legnagyobb szüksége, van, hanem az, amit a vállukat egymásnak feszítő gazdasági-politikai érdekcsoportok egymás kárára és tekintet nélkül a társadalmi optimumra, össze tudnak hozni. A gazdasági szereplők politikus módjára, a politikusok pedig jó gazdálkodó módjára viselkedve igyekeznek a profitjukat maximalizálni - de nem azon a szinten, ahol a smith-i "Láthatatlan Kéz" az egyéni haszonmaximumra való törekvéseket társadalmi optimummá átlagolja - nem, itt már nagyobb pályán, felsőbb osztályban folyik a játék, ott, ahol a szabályokon is lehet úgy változtatni, ahogy azt valamely csapat érdekei megkívánják. Magam is feszegetem ezt a problémakört a Szép szabad világ című írásomban, mely ugyanezen a blogon megtalálható, és arra a következtetésre szeretné eljuttatni a kedves olvasót, hogy azok az élelmiszerek, amelyek lemennek a torkán, akkor sem szolgálják az egészségét, ha egyébként manipulált (ál)tudományos megnyilatkozások százai is ennek az ellenkezőjét állítják, vagy inkább sulykolják.

Buchanan amolyan fenegyerek, aki egyszerű körülmények között nőtt fel, kemény munkával érte el, amit elért - közte 1986-ban a Nobel-díjat - de soha nem kívánkozott abba az elitbe, amelyik bizonyára szívesen befogadta volna. Nem túlzottan hízelgő az sem, amit az alábbi rövid írásban tudós társairól elmond, valami olyasmit állítva, hogy mindenki látja meztelenségüket - mint a mesebeli Pomádé király új ruháját - csak legtöbben nem hisznek, vagy nem akarnak hinni a szemüknek. A téma a gazdasági válság, amihez remélhetőleg lesz még másnak is hozzáfűznivalója - jómagam e helyütt eltekintek a bővebb kommentártól, remélve, hogy majd megteszik mások.

Egy fordítói megjegyzés: a konstitúció kifejezést többnyire meghagytam, mert nem találtam helyette jobbat. Magyar megfelelője az "alkotmány, alkotmányozás" ugyanis félrevinné az értelmezést, hiszen a magyar nyelvben ez csak a jogrend alapjait lefektető alaptörvényt jelenti. Valójában az írásban arról van szó, hogy a szerző szerint a gazdaság esetében is szükség volna visszamenni a gyökerekig, az alapokig és azokat kicserélve korszerűbb építményt emelni rájuk.

James M. Buchanan

A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

Miért van az, hogy a közgazdászok alig tudnak valami igazán értelmeset mondani a 2008-as válságról? Hol és mikor vesztette el a fonalat ez a tudomány? Tehetünk valamit annak érdekében, hogy visszaadjuk a tekintélyét, hogy higgyenek a hasznosságában? Ez a rövid esszé ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.

1. BEVEZETÉS

Hartmut Kliemt intellektuális hőse David Hume. A filozófia egész történetében nincs senki Hume-hoz fogható, akiben nagyobb lett volna a képesség és a hajlandóság a hallgatásra, amikor a kisfiú elkiáltja magát, hogy a király meztelen.

A közgazdászok ritkán aspirálnak a király szerepére és sok tekintetben tisztában vannak saját korlátaikkal. Mindazonáltal be kell látniuk, hogy nagy mennyiségű szellemi energiát vesztegetnek el, amikor legjobb és legfényesebb elméik olyan rejtélyek megoldásán fáradoznak, amelyek már eleve félreértésekből sarjadnak ki. Valóságos csoda, hogy abból, amit a közgazdászok valaha mondtak és mondanak ma is, mennyi minden tekinthető irrelevánsnak és lényegében haszontalannak.

Magukat a közgazdászokat is zavarba hozza, hogy mennyire képtelenek “tudományos” magyarázatot adni a 2008-9-es válságra és javaslatokat kidolgozni a reformra. És néhányuknál, akik bátorkodtak beszállni a politikai párbeszédbe, az érvek alig látszottak különbözni - ha egyáltalán - azoktól a csodaszerektől, amelyeket háromnegyed évszázaddal korábban Keynes vetett be. Úgy tűnik, hogy a közgazdászok a  poszt-keynesi  korszakban elveszett generációk sorát vonultatták fel, akiktől semmilyen értékes teljesítmény nem jött felszínre.

2. MÉRÉS ELLENŐRZÉS NÉLKÜL

A Keynes által inspirált kettéválasztás makroökonómiára és mikroökonómiára, amire a század közepe táján került sor, úgy tűnik, valóban tudományos haladást jelentett. Számos közgazdász figyelme az aggregált változók mérésére terelődött, amelyek a alkalmasnak látszottak a makrokökonóniai leíráshoz. A nemzeti össztermék mennyisége, a munkanélküliek száma, az árszinvonal - ezek és más változók is  jó értékmérőknek bizonyultak, különösen ha időbeli változásukat figyelték meg. A makrokökonómiai modellezés, amely közvetlenül a II. Világháborút követő években vált dominánssá, új távlatokat nyitott a közgazdászok termelési érték-fogalmához és az általános jóléthez.

Sajnálatos módon a közgazdászok általában elmulasztották annak tudomásul vételét, hogy az aggregált változók - melyeket elfogadható pontossággal, ex post lehet mérni - nem közvetlenül vezérelhető dolgok, de még közvetetten is aligha. Az alapvetően helytelen értelmezés abban állt, hogy nem értették meg, mi is  valójában “a közgazdaságtan”.  A “közgazdasági probléma” nem mérnöki probléma (Lionel Robbins állítása ellenére) amelyet egyszerűen úgy lehet leírni, mint  a szűkös erőforrások elosztását alternatív felhasználási módok között. A gazdaság,  bizonyos fogalommeghatározást is magában foglaló értelemben jobban leírható egy olyan rendezettségi állapotként, amely egymással összefüggésben álló, egyszerű vagy komplex cserék sokaságát tartalmazza, amelyekből valamilyen eredmény adódik, amit esetleg értelmes dolog mérni, amely azonban nem lehet a magasabb szintű döntéshozók számára befolyásolható tárgy.

A téves koncepcióalkotás legjobb példái a huszadik század nagyszabású szocialista kísérletei, amelyek mind elméleti, mind gyakorlati értelembe kudarcba fulladtak. .Amit azóta is hiányolhatunk, az annak általános elismerése, hogy a közgazdászok megrögzöttsége képtelen szakítani a mérnöki gondolkodásmóddal akkor is, ha teljesen új kihívásokkal találkozik. Alig, vagy egyáltalán nem sikerült túljutni azon a szemléleten, ahogy az áporodott akadémiai tudósok (vagy vélt tudósok) tekintenek a történésekre. Ezért nem meglepő, hogy a politikai célkitűzések és a végrehajtott intézkedések alapjában ugyanazok, mint voltak a múlt század közepén a keynesianizmus legszebb idejében.

A közgazdászok valójában nem nagyon értik, hogy mit is tesznek olyankor, amikor kényszerítve érzik magukat, hogy erőfeszítéseket tegyenek az aggregált változók befolyásolására, amelyek felett közvetlen értelemben nem képesek ellenőrzést gyakorolni. Példának okáért a foglalkoztatási (vagy munkanélküliségi) rátát nem lehet egy jó húzással kormányzati megbízásra megváltoztatni  Legjobb esetben kicsi, periférikus változások történhetnek, de a hatalmas és komplex gazdaság működése során előálló aggregátumok makacs közönyt mutatnak, vagy ami rosszabb, rosszul kigondolt reformtörekvések lesznek.

3. A VIZSGÁLÓDÁS HIÁNYZÓ ÚTJA

Ha a gazdaság helyesen van koncepcionálva, mint önmagától alakuló, komplex dinamikus rend, mi a szerepe a közgazdásznak, aki a tudós státuszát követeli magának? A legelemibb dolog, hogy felismeri a korlátok létezését, szabályokat határoz meg, vagy tágabban értelmezve koncepciót alkot. Tökéletes félreértés, különösen a nem közgazdászok elméjében annak a kérdésnek a feltétele, hogy a “piac” (vagy a “kapitalizmus”) működik-e vagy sem szabályozók nélkül. Ez olyan felvetés, amelyet sem az elemző logika sem a tapasztalati valóság nem támogat.

Adam Smith összes törekvését úgy foghatjuk fel, mint érvelést a “törvények és intézmények” reformja mellett, amely lehetővé teszi az egyéni érdeknek a kiemelkedő eredményességet, és minden résztvevő számára előnyösnek bizonyul, különösen a dolgozó osztályoknak.

A saját pozícióm már régóta egyértelmű. A Nobel-díjamat 1986-ban A gazdaságpolitika konstitúciója című előadásra kaptam. A közgazdászoknak figyelmet kellett volna és kellene ma is fordítaniuk arra a konstitúciós struktúrára, amelyen belül a szereplők tranzakciók sokaságát kifejtve felrajzolják a gazdaság rendjét, akár fogyasztói-beszerzői, eladói-befektetői, munkáltatói-munkaadói, egyéni, vagy vállalati cselekvésekről is legyen szó.

Hogy működnek a piacok? Önmagában véve ez helytelen és megválaszolhatatlan kérdés. A következővel kellene helyettesítenünk: hogy működnek a piacok ilyen és ilyen konstitucionális és institucionális korlátok közepette?  A közgazdászok szakértelmét elő lehet venni, ha a különféle szabályozó rendszerek várható hatását kell megbecsülni. A releváns kérdésfelvetés nem az, hogy miként lehet ezt vagy azt az állapotot vagy eredményt elérni különféle közösségi vagy politikai intézkedések életbe léptetésével. Ehelyett a kérdésnek arra kell irányulnia, hogy miként lehet a szabályozóknak ilyen vagy olyan halmazától olyan működést elvárni, hogy azok lehetővé tegyék egy olyan rend kialakulását, amely kívánatosnak tekinthető. A két medológiai álláspont közti különbség talán nem látszik nagynak, de nagyon sok meggondolatlan erőfeszítést el lehetne kerülni, ha a közgazdászok felismernék saját diszciplínájuk határait.

4. IDEÁLIS VILÁGOK

Egyik legutóbbi előadásomban “természetes pragmatistának” minősítettem önmagamat, annak a felismerésnek a folyamatos hangsúlyozása miatt, hogy egy változásnak az “itt és most”ból kell kiindulnia, a status quoból, amely a jelen realítását írja le. De egyfajta visszajelzési kapcsolat van ezen álláspont és egy másik között, mely azt állítja, hogy “de nem juthatsz el innen oda.”. Ennek a dilemmának az észrevétele bizonyos fokig megváltoztatta az álláspontomat.  Immár nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy az “itt és most” bármilyen változása, ha értelmezhető és potenciálisan produktív, valamilyen jövőképet kell, hogy mutasson, még ha az homályos és zavaros is. A kívánatos, vagy ha úgy tetszik, ideális világok elgondolásánál és elemzésénél azonban fegyelmezetten a lehetségesség határain belül kell maradnunk.

A folyamat aztán azzal kezdődik, hogy az idealizálás során túllendülünk létező határokon, de nem az elérhetetlenig. Itt még nem végeztünk átfogó vizsgálatot és elemzést. Miért mutattak eközben - különosen a politikus közgazdászok - oly erőteljes ragaszkodást a monetáris keretekhez, melyeket szentnek és sérthetetlennek fogadnak el? Miért nem szenteltek több figyelmet alternatív struktúráknak, eltérő szabályozási és intézményrendszereknek?

A pénz alaptermészetének vizsgálatát az ökonómia több, mint fél évszázadon keresztül csaknem teljesen elhanyagolta, miközben a szakemberek figyelme egyfelől a valóságtól eltávolodott, idealizált modellek konstruálása felé terelődött, másfelől pedig pragmatikusan meghatározott belső szabályozási alternatívákra. A pénz konstitúciós közgazdaságtanának bizonyos alapvető értelemben teleológikus indíttatása kell, hogy legyen. A cél különböző szabályrendszerek kiértékelése és ezeknek bizonyos preferencia-sorrendbe állítása. De amint ezt már megjegyeztem, a végeredmény, amelyet valamely szabályozási rendszer generál, az egymással kölcsönös kapcsolatban álló, de különálló döntéshozók komplex halmazának döntései által meghatározottan rajzolódik ki. Ostobaság ezt az egész feladatot úgy értelmezni, mint különleges, vagy éppen szűken értelmezett végeredmények keresését.  Az ilyen konceptualizálás analóg lenne egy játék szabályainak meghatározásával, amelyek e meghatározás után önmagukban előrevetítenek egy bizonyos végeredményt, miközben a résztvevő játékosok választásai, döntései hatástalanok.

5. KONSTITÚCIÓS FORRADALOM?

Mint  azt láthattuk, a szigorúan pragmatikus út, mely magában foglalja a politikai paraméterek megváltoztatására irányuló törekvéseket, úgy, hogy a keletkező kimenet kölönbözzön a jelenleg megfigyelhetőtől, melyet a most létező (vagy nem létező) szabályozási rendszer produkál, nem feltétlenül éri el azt, ami kívánatosnak látszik. Sokkal drámaibb konstitúciós forradalomra volna szükség.

De hogyan szabad egy valóságos alternatívát jelentő szabályozó rendszert megfogalmazni, majd hadrendbe állítani? Mint fentebb leírtam, olyasvalmire van szükség az intézmények körében, ami túlmutat a pragmatikus kiigazitásokon - például új, eltérő politikailag átfogalmazott szabályozásra. Az előzőkben elképzelt idealizáció átvezetése a valóságba minimálisan kritikusnak bizonyulhat.

Milyen szerepet kell betöltenie a pénzügyi-monetáris struktúrának az ideálisan működő piacgazdaságban? E kérdést viszonylag egyszerűen meg lehet válaszolni. A pénzügyi-monetáris rendszernek allokatív hatásaiban semlegesnek kell lennie, a cserék megönnyítésére kell korlátozódnia (a tranzakciók költségeinek csökkentése folytán). Ám, amint ezt a legutóbbi események bizonyítják, a rendszer távolról sem semleges, még tágabb értelemben sem. Úgy látszik, hogy valódi értékek semmisültek meg, mintha a gazdasági kapcsolatrendszerhez korábban hozzáadott, valóban új javakat visszavontak volna a piac tényleges zsugorodását előidézve ezzel.

A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás következményeinek alapvetően nem voltak elosztási hatásai. Látszólag valódi értékek semmisültek meg amit azonban nem szabad úgy értelmezni, hogy bizonyos csoportok másikak rovására különféle nyereségeket értek volna el. Ez egyáltalán nem az a helyzet, mint amikor két kereskedő közül az egyik az ügylet lebonyolítása után úgy találja, hogy amit kapott, értéktelen. A 2008-as kiosztásban minden szereplő valamiképpen becsapottnak érezte magát, mivel látszólag valóságos értékek deflálódtak.

A jóléti elméleti közgazdaságtan szóhasználatában Pareto-elvű rosszabbodás következett be, amelyben a kapcsolatrendszer minden érintettje romlást érzékelt a saját kilátásaiban. Úgy tűnt, a hasznossági függvények mind lefelé tolódtak. Mi történt? Mintha minden résztvevő a maga gazdasági kapcsolatrendszerén belül  szamárháton lovagolt volna, meglehetősen kényelmes, levegővel felfújt nyeregben űlve, miközben egy váratlanul bekövetkezett repedés egyszercsak kidurrantotta ezt a puha párnát.

Ami itt megjegyzésre érdemes, hogy a banki-pénzügyi szektor “forró levegőjének” elillanása nem járt előnyökkel az érintettek bármely részhalmaza számára sem. A haszonvesztés teljesen általánosnak tűnt az egész piacgazdaságban. Az események lefolyásából aligha lehetett arra következtetni, hogy azokat valamely meghatározható csoport generálta volna, hogy másokat kizsákmányoljon.

A kritikus értékelés azt sugallja, hogy a monetáris gazdaság egész tartórendszere szétesett, ami arra mutat, hogy sokkal inkább valóságos  és az alapoktól induló forradalomra van szükség, mint akár a résztvevők megváltoztatására, vagy a szabályozó apparátus egyes részleteinek kiigazítására.

6. A MONETÁRIS SEMLEGESSÉG FELÉ

Figyelni kell arra, nehogy a válság okainak meghatározására elhamarkodott elméletek szülessenek, különösen a piacokra vonatkozóan vagy a különleges pénzügyi-monetáris eszközök tekintetében. Az Egyesült Államokban a kiváltó a másodlagos jelzáloghitelezési piac volt, de innen a válság továbbterjedt a század első éveinek komplex pénzügyi világára. Szükséges annak megértése és elfogadása, hogy még ha ez a piac soha nem is létezett volna, néhány más eleme a rendszernek akkor is sebezhetőnek bizonyult volna a váratlan eseményekkel szemben. A jól ismert kártyavár-hasonlat is bizonyára jogosan alkalmazható.

Itt radikális újragondolás szükséges - olyan radikális újragondolás, amilyen a Nagy Válság óta nem történt.

Nem engedhetők meg olyan egyéni döntések a különféle tőkeáttételes számlák között a nominálisan értékelt eszközök átváltására, amelyek multiplikáló hatást gyakorolnak az egész rendszerre. A száz százalék néhány modern megfelelőjét, vagy a teljes banki tartalékot véglegesen telepíteni és érvényesíteni kell. A Glass-Stegall-féle törekvést a letéti és a befektetési banki tevékenység szétválasztására minden bizonnyal fel kellene frissíteni és életbe léptetni. A trösztellenes törvények bizonyos alkalmazásának kiterjesztései a bankok konglomerátumaira vonatkozóan rendben lévőnek látszanak. És - különosen a közgazdászoknak - meg kellene szabadulniuk az intézményesen előírt torzításoktól, és ahelyett, hogy olyan elrendezéseket képzelnek el, amelyekben a kereskedők szabadságát használják fel az alternatívák közötti választásra, párhuzamosan a modern elektronikai technológia által elérhetővé tett eszközökkel, mialatt, ezzel egyidőben mégis elérnek némi közeledést a pénz semlegessé válásához.

7. A PÉNZ KONSTITUALIZÁCIÓJA

Egy másik tanulmányban a pénz “konstitualizációjára” szólítottam fel. A 2008-as események bizonyították, hogy a piacok nem képesek működni anarchikus állapotok között. Másfelől, a történelem arra tanít bennünket, hogy az átpolitizálás nem hatékony alternatíva.  Leragadtunk abban a köztes állapotban, amikor kilátás van alapvető szabálykészletek megalkotására és életbe léptetésére, amelyek egyrészt egyrészt limitálják az anarchia mértékét, másrészt leválasztják a monetáris szektort a politikai beavatkozásoktól és manipulációktól.

A leginkább reményteli perspektíva bizonyára kezdetben annak a belátása, hogy a célkitűzés nem lépi át a lehetségesség határait. Nem létezik fizikai vagy pszichológiai sorompó, amely szükségszerűen meg tudná előzni, hogy az valósuljon meg, ami a közkívánat. A monetáris egységnek, az USA-dollárnak az értékét a korai huszonegyedik században úgy kell és úgy lehet kezelni, mint “relatíve abszolút abszolútot”. A többi szükséges szervezeti változással együtt, melyekből néhány fentebb olvasható ez az érték mint bázis, mint horgony funkcionálhatna bármilyen szintű váltási tranzakcióhoz.

8. KIHÍVÁS A KÖZGAZDÁSZOK SZÁMÁRA

A közgazdászok, akik talán a legszorosabb kapcsolatban vannak vizsgálódásaik során a monetáris intézményekkel, szinte teljes kudarcot vallottak azoknak az alapvető, lényegi elemeknek a megértésében, amelyeknek egy életképes rendszerben jelen kell lenniük. Különösen valószínűtlen, hogy ezek a közgazdászok képesek lennének arra a léptékváltásra, amire itt szükség van. Nem valamiféle “tudományon túli” szaktudást hiányolunk.  Mint a modernitás más aspektusainál is, a visszatérés a klasszikus értelmezésekhez és azok vonatkozásaihoz, kielégítő erő az átalakuláshoz. Itt az ideje, hogy a nem-monetáris közgazdászok ismét forgatni kezdjék elemi tankönyveiket.

Az is dícséretes, hogy más tudományágak professzionális és nem professzionális művelői csatlakoznak a közgazdászokhoz amikor a fentebb bemutatott sajátos lehetőségekről van szó. Hartmut Kliemt filozófus a frankfurti School of Finance and Management nevű iskolával áll kapcsolatban. Egy ilyen összeköttetés mindannyiunk számára pozitív hozamot eredményez, az iskolákon belül és kívül egyaránt, hogy szembeszállhassunk a század kritikus kihívásával.

Fordította: Wirth Gyula