AZ ÉLETTELEN TÁRSADALOM

 avagy
HONNAN JÖN AZ ÉHEZÉS A VILÁGBA?
(és mért jönnek a rókák a városba?)

 Szemelvények két könyvből

Jobb lenne talán hallgatni. A magyar kormány és a magyar média ugyanis már annyi bőrt lehúzott a migránsokról és a menekültkérdésről, hogy az ember valósággal feszélyezve érzi magát, ha szóba hozza, mert az a kényszerképzete alakult ki, hogy a szerencsétlen sorsú embereknek már csak ártani lehet, használni nem.

Mégsem tudok ellenállni annak a kísértésnek, hogy az alábbiakban két szemelvényt közreadjak. Az első csaknem 20 évvel korábban keletkezett, mint a második, de mégis az az érzésem, mintha mindkettő ugyanazt mondaná. Nem változott közben semmi?

De, változott. 2000 körül ugyanis sokkal kevesebbet foglalkozott a média az elszegényedés, az éhezés, a nyomor problémájával. Jean Ziegler, az első írás szerzője amiatt felrója a nyugati embereknek, hogy közönyösek. Igen ám, de 17 évvel későbbi könyvében a német Jeannette Hagen még mindig „nyilvánvaló közönyösségről” beszél, amikor szemrehányást akar tenni – kinek is? Az olvasóinak? Azoknak aligha, mert akik olvassák, valószínűleg egyetértenek vele, tehát inkább azokkal pörölhet, akik nem olvassák. Pedig mostanában éppen eleget hallunk a migráció kérdéséről, miért van hát még mindig közöny?

Rögtön ki kell magam igazítanom, mert az előző bekezdésben bizony nagyon pongyolán és következetlenül fogalmaztam. Persze, szándékosan, hogy helyre tehessem a dolgokat. Először is: helyesebb azt állítani, hogy korábban a média foglalkozott az elszegényedés, az éhezés, a nyomor problémájával – lehet, hogy keveset, de foglalkozott vele. A mai média már nem ezzel foglalkozik, hanem a migrációval és annak kizárólag azon vonatkozásaival, amelyek a nyugati világ számára károsak, fenyegetőek. És ez az utóbbi különösen igaz a magyar médiára, amely ráadásul a legkevésbé sem tárgyilagosan, hanem erősen manipuláltan tálalja és taglalja a tárggyal kapcsolatos tudnivalókat. A Nyugat-európai sajtó (legalábbis a német nyelvterületen, amelyre nyelvi okokból jelentősebb rá- és betekintésem van) sokkal pártatlanabb, ott mással is foglalkoznak, legyen szó akár bel- akár külpolitikáról. Magyarországon a belpolitikai és a külpolitikai hírek mind ugyanarról szólnak, nevezetesen, hogy a bevándorláspárti összeesküvők hogyan akarják országunkat a nyomorba taszítani. A nyomor tehát felbukkan a magyar politikai narratívában, de csak áttételesen. A hazájukból emigrálni, azaz Európába migrálni akarókat ugyanis inkább kiéhezett, vérszomjas, vicsorgó oroszlánbandának képzelhetjük el a híradások tükrében, mintsem szerencsétlen embereknek, akiknek esetleg nyomós oka is lehet arra, hogy valahol a világ másik felén keressék a kiutat a nyomorból.

Nem emlékszem rá, hogy a magyar kormányközeli médiában valaha is felbukkant volna egy menekült arca és valamely ún. riporter kérdéseket tett volna fel neki, netán rokonszenv ébresztésére alkalmas módon. A magyar médiában a menekültek és az egyéb kártevő férgek között egyenlőségjelet húznak – bár ha mondjuk rókák bukkannak fel a városokban, akkor akadnak szakértők, akik sajnálatot ébresztve szegény állatok iránt elmondják, hogy meg kell érteni őket is, hiszen egyre fogy az életterük, tehát kénytelenek a városi kukákban vadászni, mert a mező, amire lakótelep épült, már nincs meg.

A migráció valódi hátteréről, vagy egyáltalán a hátteréről semmit sem tudunk meg, ha Magyarországon élünk, legfeljebb annyit, hogy létezik valamilyen titokzatos Soros-terv és Soros-maffia, amelynek hadseregét a migránsok alkotják és meg akarnak minket hódítani. Sajnálatos, de ebben az ügyben az ellenzéki sajtóra és az ellenzéki politikai erőkre sem támaszkodhatunk, mert azok legfeljebb cáfolnak, átvéve a kormánypárti beszédmódot, s ezzel a beszédmóddal gyakorlatilag megerősítik, hogy a mese nem mese, hanem valóság.

Az igazi valóság azonban az, hogy Európában nem léteznek bevándorláspárti erők. Hozzáteszem, magam sem örülnék, ha lennének ilyenek, de nagyon csodálkoznék is ha lennének. Magam is jobban szeretek nyugalomban élni és jólétben – miközben beérem a jólétnek a „viszonylagos” jelzővel ellátott formájával. Ennyire futja, de ez nem baj. Éppen ezért szeretném pontosan tudni és megérteni, hogy mi fenyegeti ezt a jólétet, de ha a médiára hagyatkozom, legfeljebb azt tudhatom meg, hogy mi fenyegeti az országunkban uralkodó politikai elit hatalmát. Arról viszont, hogy miként lehetne csökkenteni az egyetlen Földgolyón élő sokféle ember közötti feszültséget, egyáltalán hogy csökkenteni kellene, nem tudok meg semmit.
A  földi világ valódi problémáinak megoldási lehetőségeivel a magyar közbeszéd alig foglalkozik. Az a tény, hogy ezek a problémák (környezeti károk, kizsákmányolás, elnyomás, diktatúrák, háborúk, vallási fundamentalizmus, stb.) a migráció kiváltói lehetnek, a legkevésbé sem válik nyilvánvalóvá. A szerencsétlenek (akik közé persze keveredhetnek rossz szándékú kalandorok, szerencsevadászok is) nem áldozatokként kerülnek bemutatásra, hanem bajkeverőként. A migráció a politikai marketing eszközévé változott, tehát szerszám bizonyos körök kezében, amivel a hatalmukat akarják fenntartani. Ehhez magától értetődően hozzátartozik, hogy mindazokat, akik humanitárius okokból készek segíteni a szegény éhenkórászokon, ellenségnek kell minősíteni és koromfeketére festeni. Azok a politikai ellenlábasok, akik pedig nemcsak elviselik ezt a humanizmust, hanem támogatják is, egy elegáns csusszantással bevándorláspártivá minősülnek, akikről el lehet hinni, hogy el akarják árasztani Európát itt nem őshonos emberekkel. Hogy mit profitálnak ebből, az nem derül ki, valamint az sem, hogy ki hatalmazta fel őket. (Biztos Soros, csak nem nagyon értjük, hogy hogyan lenne ebből profitja és ha lenne, mit csinálna vele? Talán elpusztítaná az egész világot, mint az öngyilkos pilóta, aki a hegynek vezette a gépét?) Hangsúlyozom, nem tudok Európában (meg másutt sem) egyetlen nemzetről, államról sem, amely önmegsemmisítési terveket forgatna a fejében, ennélfogva politikusokat sem ismerek sehol, akik a népüket szenvedélyesen bíztatnák arra, hogy mondjanak le a fele vagyonukról és engedjék át  bevándorlóknak. Ők lennének a bevándorláspártiak - ha lennének. De szerencsére nincsenek, ellenben örömmel láthattuk a legutóbbi európai választásokon, hogy egyre többen vannak, akik az Európát (és egyben az egész világot) fenyegető valódi veszélyekkel akarnak foglalkozni. Az egyik ilyen veszély éppen a fenyegetések negligálása, eltorzítása. 

A fenyegetések ellen én is hajlandó vagyok tenni. Örömmel látom, hogy nem vagyok egyedül, mert mások is vannak így. Jeannette Hagen szenvedélyes hangvételű könyvében aggódva ír arról, hogy ezeknek a jószándékú embereknek gyakran mentegetőzniük, magyarázkodniuk kell a többségi társadalommal szemben. Nos, ez Magyarországon nem így van, mert itt lassan kriminalizálják a menekülteknek segíteni szándékozó civil szervezeteket, így azok tagjainak előbb-utóbb magyarázkodás helyett bűnvádi eljárásban kell majd vallomást tenniük. Ha majd 40 – 50 év múlva kiderül, hogy valójában ők akarták megvédeni a hazájukat, nem pedig akik elitélték őket, sovány vigasz lesz ez nekik.

Jótett helyébe jót várj – ha jól emlékszem, ez a magyar népmesékben is gyakran előforduló kijelentés. Hagen azonban azt írja: „Az együttérzés nélküli világnak ellenségekre van szüksége” (ld. alább). Hol itt a hiba? Ennek megértéséhez talán közelebb visznek az alábbi olvasmányok.

Jean Ziegler: Honnan jön az éhezés a világba

Kiadás éve: 2000

Az író a saját fia kérdéseire válaszol

Hát nem felháborító, hogy sok gyerek Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában éhenhal, miközben itt nálunk Európában az emberek degeszre eszik magukat, egyre kövérebbek lesznek, az üzletekből szinte kiömlik a sok élelmiszer, amelynek jó része a végül a szemétre kerül, pedig sok éhező gyereket lehetne jóllakatni vele?

Igazad van, Karim. Ez égbekiáltó botrány és mivel éppen 2000 tavaszán beszélgetünk, annál inkább jogos a felháborodásod: félelmetes éhinség tombol ezekben a napokban a világ különböző helyein, de különösen a Kelet-afrikai Szomáliában. Napok óta látjuk az esti híradóban a szomáliai éhezőket – férfiakat, nőket, gyerekeket – amint megpróbálnak pálcika vékonyságú lábaikon botladozva elmenekülni Dél-Szomáliából, s mindez a legcsekélyebb együttérzést sem váltja ki Európában. Láttad ezeket  a képeket?

 Persze, hiszen ezért mondom, hogy ez döbbenetes!

Tudod, én azt gondolom, hogy itt nálunk a Nyugaton, azokban az országokban, ahol oly sok gazdag él, senki sem vesz tudomást ezekről a hátborzongató képekről. Helyesebben szólva: ugyan tudomásul vesszük, de a legcsekélyebb felháborodást sem váltják ki belőlünk. A szomáliai családok lassú pusztulása, mártiriuma a mi számunkra – hogy is mondjam? – egyfajta normalitás részévé vált. Amit ugyanis az elmúlt estéken láthattál, az csupán a „médiaképes” aspektusa az éhinségnek Szomáliában.  A valóságban ez az éhinség már több mint egy éve tornyoz fel hullahegyeket Dél-Szomáliában, Galcascban, Colbában, Dugiumában és Gherillában. De ezeket az áldozatokat nem látod. Mert a TF1, a RAI, a ZDF vagy a BBC kamerái Etiópiában, az Ogadenben lévő tábor kapui előtt állnak, több száz kilométernyire a felsorolt helyszínektől. Akiket látsz, azok azok, akik valahogy sikeresen eljöttek onnan, elegendő erejük volt a határokon átkelni, hogy végül elérjék az ogadeni tábort, ahol ételt kaphatnak.

Jeannette Hagen: Az élettelen társadalom

Kiadás éve: 2017

A kislányom, Emma alsó tagozatos. Két nappal ezelőtt azt mondta: „Anyu, egy csomó hullát láttam.”

-          -  Hol?

-          -   A híradóban. A nagypapával. Ő azt mondta, hogy ne nézzek oda, de én mégis odalestem és láttam, hogy a parton fekszenek…

Szerettem volna a kislányomnak szép nyugodtan elmagyarázni, hogy miért fullad meg olyan sok ember a tengerben és miért láthatjuk ezt a tévében. Ő azonban közbevágott:

-          Anyu, mindent tudok a menekültekről. Azért halnak meg a tengeren, mert nem akarnak otthon a saját országukban meghalni. Csak azt nem tudom, miért nem segít nekik senki.

(Sabine Beck és Emma)

A kis Emma kérdése több, mint jogos. Az egészséges megrökönyödést fogalmazza meg a felnőttek nyilvánvaló közönyössége miatt. Az elkeseredést amiatt, hogy a nők, férfiak, gyerekek, akik háború, erőszak vagy üldöztetés miatt menekülni kényszerülnek, nem kapnak segítséget, ezért sokan meghalnak.

Ha mindannyian olyan idősek lennénk, mint Emma, vagy legalább úgy éreznénk, mint ő,  valószínűleg nem lennének halottak a Földközi-tenger mentén. A szívünk tiltakozna ez ellen.

Ám nem vagyunk már nyolcévesek, hanem felnőttek. Látjuk a képeket, de nem érezzük át a mérhetetlen szenvedést, ami a szemünk előtt zajlik, majd cselekvés helyett ezer okot találunk, ami megmagyarázza, miért van ez így, sőt, hogy miért van ez így rendben.

Kérem önöket, hogy gondolják át, mit is tennének akkor, ha egy tó vagy a tenger partján sétálgatva hirtelen egy fuldoklót pillantanának meg. Nem a tévé vagy a laptop képernyőjén, hanem a valóságban. Biztos vagyok benne, hogy nem haboznának egy másodpercig sem. Bizonyára ruhástól a vízbe ugranának, hogy megkísérelnék őt megmenteni, vagy amilyen gyorsan csak lehet, segítségért rohannának. Az fel sem merülne, hogy megálljanak gondolkodni, vajon mi is legyen most, miközben végignézik a szerencsétlen haláltusáját. Teljesen mindegy lenne az önök számára, hogy az illető vajon szíriai, vagy marokkói, kínai, netán német. Arra sem fecsérelnének egyetlen gondolatot sem, hogy ez az ember esetleg el akarja venni az önök munkáját, egyáltalán milyen okból került a vízbe és hogy a családjának szándékában áll-e majd egyszer utána jönni. Csupán azt érzik, hogy itt valaki veszélyben van és cselekednek. Eközben jól érzik magukat. Megeshet, hogy tettükért ünneplésben és megbecsülésben részesülnek – jogosan, hiszen emberéletet mentettek. Talán két gyermek apját mentették meg. Vagy egy asszony férjét. Valakinek a testvérét. Egy anya fiát. Kérdezem tehát: ha egy valakit megmentenének, akkor miért engedik, hogy ezrek megfulladjanak?

Miért néznek félre? Azért, mert ez valami más? Vagy mert úgysem tudjuk valamennyiüket megmenteni? Azért, mert Németország nem lehet az „Üdvhadsereg az egész világ számára?”

Az, amivel mostanában konfrontálódunk, nem a „menekültválság”. Ez egy társadalmi válság, amelynek rémisztő kiterjedése az úgynevezett menekültválsággal összefüggésben válik érzékelhetővé. Mivel a legtöbb embernek kicsi korától kezdve azt mesélik, hogy az érzések csupán „útban vannak” és „uralkodni” kell rajtuk, az együttérzés, mint ember voltunk egyik tartóoszlopa, hatalmas mértékben elértéktelenedett. Ez kiváltó oka és egyben következménye individuális és társadalmi struktúráink megmerevedésének: normák, törvények, rendeletek és intézkedési tervek avatkoznak mindenütt az életünkbe.

Aki már nem képes érezni, annak más útbaigazításra van szüksége. Ha ezt megkapja, méginkább elfelejti az érzést. Hogy mi a „helyes” és a „helytelen” immár nem belülről jön, hanem kintről, diktátumok formájában.

A gondolkodásra való képességgel, az értelemmel sok mindent elértünk. A haladás kétségbe vonhatatlan. A tragikus benne az, hogy közben hullákon taposunk. Az érzések eltompulása nemcsak az emberségünket öli meg, hanem oda vezet, hogy magunk alatt vágjuk a fát. A világ állapota hűen tükrözi lelkünk tépázottságát. Ezen a véleményen lehet nevetni, de ettől még ugyanolyan érvényes marad.

Aki ma menekülőknek segít, azaz emberi életeket ment, nem részesül már ünneplésben. Ellenkezőleg. 2016 januárjában letartóztattak hat embert, akik 51 menekülőt a tengeri utazásra alkalmatlan gumicsónakból kimentettek és Leszbosz szigetére vitték őket. Mialatt a fogdában ültek, 8 gyerek fulladt a vízbe azon a partszakaszon, amelyre egyébként felügyeltek.

Aki manapság menekülőknek segít, gyakran mentegetőzésre kényszerül a családtagjai, barátai, kollégái előtt. Rosszabb esetben jól le is szidják. Néhányan a szemére hányják, hogy nem veszi észre, mennyi baja van a saját népének. Mások odáig mennek, hogy az emberségesen cselekvőt megvádolják azzal, hogy a maga fajtájának árt, azaz a saját fészkébe piszkít. A terrort akarja a saját hazájába importálni. 2016 júliusának eseményei után ez a nézet különösen népszerűvé vált.

Aki érzelmeit kimutatja, sérthetőségét a tragédiák láttán nem rejti a szarkazmus, tárgyilagosság, „valóságérzék” védőfalai mögé, vagy éppenséggel esélyt is lát a jelenkori helyzetben, nemcsak katasztrófát, annak nehéz dolga van, mert kinevetik és álmodozónak bélyegzik.

Amikor néhány nappal ezelőtt a Facebook-oldalamon arra hívtam fel, hogy a több fegyver, több rendőrség, több felügyelet követelése helyett inkább engedjünk meg magunknak több szeretetet, sok egyéb között a következő kommentárt kaptam: „Csodálatos álomvilág, amiben éltek, amiben minden olyan egyszerű”. Egyesek azt tanácsolták, hogy keressem fel a pszichológusomat, mert nyilvánvalóan valamilyen világmegváltói szindrómában szenvedek. „Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz” – mondta egykoron Helmut Schmidt – és sokan hittek neki.

Ma szinte mindent meg tudunk magyarázni, csak akkor mondunk csődöt, ha az érzelmek is szerepet játszanak a dologban. Az irracionális ezáltal gyanússá válik. Korunk szlogenje az, hogy semmi sem igaz és nem is lehet az, ami „az értelem kemény vizsgáján nem tud megfelelni”.  Amit nem lehet megmagyarázni, tudományosan bizonyítani, az nem is létezik. Ezzel a nagy filozófus, René Descartes nyomában járunk, aki 1641-ben fogalmazta meg alapmondatát: Cogito ergo sum – vagyis gondolkodom, tehát vagyok.  Ezzel a gondolkodást olyan magas pozicíóra  emelte, amelyet nem kell feltétlenül kritika nélkül elfogadnunk.

Jómagam alapvetően hamisnak tartom azt a fejlődési irányt, amely leváltja az érzelmeket, együttérzést, emberséget. Az a benyomásom, hogy zsákutcában vagyunk. Hiszen nem azért létezünk, mert gondolkodunk, hanem képesek vagyunk gondolkodni, mert létezünk. De érzünk is – és ezek az érzések túlmutatnak minden racionalitáson. Minél erősebben koncentrálunk azonban a gondolkodásra, annál baljóslatúbbá válnak az érzelmek. Erről az ellentmondásról, az érzés és a gondolkodás közötti egyensúlytalanságról szól ez a könyv.

Az érzéseink felismerése és besorolása eléggé nagy kihívás, ezért manapság sokat beszélünk és vitatkozunk, ügyeskedünk és véleményt alkotunk. És miközben ezzel foglalatoskodunk, késhegyig menően, gyakran erőszakkal is védelmezve véleményünket, háborúk zajlanak, embereket zsákmányolnak ki, halott gyerekek  testét terítik ki Görögország és Líbia partjain.

Furfangos eszünk, gondolkodásunk, tehát mindaz, ami a civilizációnkat sokáig előre vitte, most azzal fenyeget, hogy kiveszik belőlünk az emberség. Sokan nem osztják talán e véleményt, de a legtöbben mégis érzik, hogy a gondolkodás dominanciájának következményei vannak.

Teljesítmény-imádat, könyöklés, konkurencia, harc, erőszak és szarkazmus a közvetlen hatásai a gondolkodási hegemóniának. Az, amiről azt gondoltuk, hogy összehoz minket és megoldja az emberiség problémáit, egyre inkább tévútnak mutatkozik, amennyiben egyedül használható szerszámként vetjük be. Az érzelmek eltűnése elidegenít minket egymástól és önmagunktól is. Mind közelebb kerülünk egy olyan forgatókönyvhöz, amelyet senki sem akar.

A valóság azt jelzi, hogy nem hunyhatunk már szemet efelett. A menekültek a világ állapotát mutatják meg nekünk, hiszen senki sem vállalkozik ok nélkül egy ilyen hosszú és veszélyes útra, határokon és szögesdrótokon átkelve. Senki sem száll be a gyermekeivel együtt egy lélekvesztő gumicsónakba, kockáztatva mindannyiuk életét – hacsak a körülményei nem kényszerítik erre.

Olyan világban élünk, ahol a félelem és az erőszak állandó kísérőink. Persze ellene lehet vetni, hogy ez korábban is így volt és a jelenkori Európában – ha objektíven nézzük – sosem volt még olyan biztonság, mint ma. Ez lehetséges. A Második Világháború már 70 éve befejeződött, az országok látványosan fejlődtek, a földek buján teremnek. Tehát minden okunk meglenne az elégedettségre. Ám ez mégsem igaz. Ha eltekintünk a „menekültválságtól”, háborúktól és terrorista merényletektől, melyek hirtelen megráztak minket, észre kell vennünk, hogy nem volt még korszak, amelyben az emberek ilyen hihetetlen számban szenvedtek volna pszichés betegségektől, kiégéstől, depressziótól, tehát mindattól, ami az életük értelmét megkérdőjelezi. 2010-ben a németeknek nagyjából a 30 %-a szenvedett valamilyen diagnosztizálható lelki betegségtől.

És a helyzet jól láthatóan egyre romlik, mégis sokan vannak, akik minden erejükkel tartják magukat a megkezdett irányhoz. Akik még több tárgyilagosságot, még több haladást, még több teljesítményt és még kevesebb érzelmet követelnek – és ezt az elembertelenített álláspontot értelemmel, logikus érvekkel igyekeznek alátámasztani. És mivel a legtöbbünk azt tanulta, hogy a gondolkodás fontosabb és értékesebb, mint az érzés, nincs ellenvetés, ehelyett tétlenül nézzük, hogyan heréli ki a ráció fölénye ember-voltunkat. 

Aki már nem érez, az csupán funkcionál. Csak így lehetséges, hogy már „nem engedünk a gyermeki szemek nyomásának” és  „hozzászokunk” a halott, csontsovány menekültek látványához, amely legfeljebb langyos megbotránkozást vált ki belőlünk, de semmiképpen sem mély felháborodást. És még ráadásul megengedjük, hogy ezek az üzenetek lassan beépüljenek a mindennapjainkba és normalitássá váljanak.

„Az absztrakciónak ebben a világában az erőszak dominál. Itt csak az képes túlélni, aki másokat leigáz és megsemmisít. Az együttérzés nélküli világ eszményének ellenségekre van szüksége” – írja Arno Gruen a Dem Leben entfremdet. Warum wir wieder lernen müssen zu empfinden (Elidegenedett élet. Miért kell újra megtanulnunk érezni) című könyvében.  És teljesen igaza van, amikor megállapítja, hogy a legtöbben csak félig éljük az életünket, mert ember-voltunk fontos részét, az együttérzést, az empátiát kiiktatjuk és a kognitívat tesszük a helyére. Pedig az érzelmek hozzánk tartoznak, az életünk motorjai. Irányt és jelentőséget adnak az életünknek.

A kanadai pszichológus, Gordon Neufeld a következőket írja: „Az érzések teszik az életet értékessé, értelmessé, jelentőssé és kihívássá. A hajtóerőt adják a világunk megismeréséhez, a motivációt a felfedezésekhez, az energiát a növekedéshez.”

Ha legközelebb felteszi magának a kérdést, mért olyan sok az erőszak és a nyomor ezen a világon, a válasz egy részét most már ismeri. Az ok a növekvő elutasítás a saját érzelmeinkkel szemben. Aki nem érez, nem is képes érzelmesen cselekedni. Az, amit győzelemként ünneplünk, vagyis a fej uralmát a szív felett, valójában vereség. Ritkán volt ez olyan egyértelmű, mint ezekben a napokban, amikor szinte kollektíve ignoráljuk a földgolyón létező szenvedést és még a tetejébe kinevetjük, beteg, ezoterikus fantasztának minősítjük azokat, akik nem néznek félre, hanem cselekednek.