"A JÓ VÉGÜL FELÜLKEREKEDIK"

IAN MORRIS - A NAGYÍVŰ LÉNYEGLÁTÓ

Nagy élmény volt találkoznom Ian Morrissal – sajnos nem személyesen, csak a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) hasábjain. Az NZZ történelmi témájú könyvsorozat kiadását kezdte meg, ebből az alkalomból készült Morrissal az alább magyarra fordítva olvasható interjú. A beszélgetés véresen komoly témákról folyik, a hangvétel mégis laza és könnyed, ami számomra megnyugtató, mert azt igazolja, amit az interjúalany állít: tényleg jó világban élünk. Talán hamarosan megvalósul Örkény víziója, aki a „Nézzünk bizakodva a jövőbe!” című egypercesében megjövendöli, hogy a „háború” szó el fogja veszíteni eredeti jelentését, mert már senki sem emlékszik rá, és átveszi az idegen hangzású „vanília” helyét. Ezt követően „ A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper

Puncs

Háború

Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.”

Talán az is bekövetkezik, hogy hamarosan átitatja valamennyiünk lelkét a Candide-ra jellemző ártatlan naivitás, mert nem lesz már sem mire sem kire gyanakodnunk. Talán rövidesen bebizonyosodik, hogy ez a világ nemcsak a létező világok legjobbika, hanem tényleg nyugodt és komfortos körülményeket kínál a továbbéléshez. Morris – Leibniz-cel ellentétben – éppen nem az elképzelhető legjobb világról, hanem az emberiség történetéből ismerhető legjobb világról beszél, ami persze nyugodtan lehet a mindenkori optimum. Az eddigi pálya azonban valóban hosszú és kacskaringós; nyitott, és izgalmas kérdés, hogy most már a történelem vége közeledik, amint Fukuyama állítja, vagy most kezdődik még csak az igazi harc, amint Huntington vizionálta. Mindenképpen hiteles és hihető amit Morris állít, bár lehet, hogy érdemes lenne kipróbálnia még újabb országokat huzamosabb ott élés tekintetében, életrajzából kiolvashatóan ugyanis eddig Nagy-Britanniával, az Egyesült Államokkal és Svájccal barátkozhatott meg mélyebben. A történelmi fejlődés azonban még nem biztos, hogy mindenütt elérkezett arra a szintre, mint az említett országokban.

Az emberiség tehát nevetve válik meg a múltjától, ahogy ezt egy másik nagy gondolkodó megfogalmazta. Úgy legyen, kívánjuk mi, Kelet-Európaiak, mert valójában mi már/még csak kívánni tudunk, hinni kevésbé.

Meghökkentően és megdöbbentően érdekes gondolatok olvashatók a beszélgetésben, ezért rögtön utánanéztem, hogy mi olvasható a szerzőtől magyarul. Kutatásaimat persze az internetre kellett korlátoznom, és azt tapasztaltam, hogy a világháló alapján a magyar közvéleményben Ian Morris lenyomata igen halovány – magam is csak most találkoztam a nevével, amiben persze nincs semmi különös, mert ez csak egy mikroszkopikus morzsája annak a hatalmas halmaznak, amit nem tudok. Annál izgalmasabb azonban a dolog, mert a felfedezés és megvilágosodás mindig nagy, szinte katartikus élmény.

A számos, és kivétel nélkül izgalomba hozó téma közül csak a nemzetállamokkal kapcsolatos rövidke fejtegetéshez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Morris egyértelműen túlhaladottnak tartja a nemzetállami eszmét, elismerve, hogy annak egykoron volt létjogosultsága, a mai világ problémáinak megoldására azonban nem alkalmas, amiből az következik, hogy a történelem szemétdombján van a helye. Amint tekintetünket körbevetjük korunk valóságán és a térképen, nehezen véljük elképzelhetőnek, hogy hogy ez a szemétre vetés rövid távon valósággá váljon, mert a mi kies Kelet-európai nézőpontunkból éppen az látszik, hogy a Morris által elképzelt irányhoz képest éppen ellenkezőleg forog az idő kereke. Ez talán olyannyira is igaz lehet, hogy egyes országokban és rezsimekben akár a kérdés ilyetén való felvetése is felháborodást kelthet, vagy akár a hazaárulás vádját is ráragaszthatja a húr megpendítőjére. Pedig a nemzetállam hasznosságának tagadása nem jelenti automatikusan külön-külön sem a nemzet, sem az állam létjogosultságának megkérdőjelezését, csupán azt, hogy a nemzeteknek államhoz tartozástól függetlenül és az államoknak nemzeti összetételüktől elvonatkoztatva kellene közöset akarniuk, mert bizonyos globális katasztrófák fenyegetését csak így tudják elhárítani. E katasztrófák közé sorolható egy újabb, bármilyen ostoba okból bekövetkező háború, amely egyetlen nemzetet sem jutalmazna győzelemmel, de még túléléssel sem. Ennek ellenére a már meglévő korporációk – például az Európai Unió – is szakadoznak, mert minden országban erős és egyre erősebb a nemzeti különállást pártoló erő, sőt van, ahol kormányzó hatalomként is megtalálhatjuk.

Persze nem nemzetállamban élni, hanem egy hirtelen hatalmasra tágult világ hatalmas távlatai közepette kábultan szédelegni nem bátorító élmény a kapaszkodók elengedéséhez. Kapaszkodunk a mi fajtánk közös múltjába, mert a másokét nem, vagy rosszul ismerjük, kapaszkodunk a közös nyelvbe, mert a másokét nem, vagy alig beszéljük, és sokkal kevésbé távlatosnak látjuk a más fajtákkal együttes jövőt, mint a saját közösségünkét – pedig a hatalmassá tágult világ leszűkíti a túlélési lehetőségeket, mert mindannyian ugyanazon a hatalmas űrhajón utazunk, és ha az felrobban, akkor nemzeti különb-ségekre és különcségekre való tekintet nélkül mindannyian elveszünk a világ űrében.

Ebben a szorongásokkal teli világban jól jön az a megnyugvás, ha tudjuk, vannak még vezéreink, akiknek hátán ott van az irányjelző nyíl, amit akár vakon is lehet követni. A nagy vezér lehet király, császár, szultán, miniszterelnök, vagy fáraó: a lényeg, hogy otthonosságot és kiszámíthatóságot hozzon a világunkba, hálából életünket és vérünket is hajlandók vagyunk nekiadni, hiszen ő mi vagyunk. Ivar Lissner, egykori német világlátott történész és kalandor a következőképpen fogalmaz az ókori Egyiptommal kapcsolatban: „Aki piramisokról olvas, képzeletében hallja a korbácsok csattogását, a hajcsárok ordítva elmondott parancsait, az átkokat és a sóhajokat. Ez azonban nem így volt. Az egyiptomi óbiradalomnak abban a virágkorában az egyének élete az isteni fáraónak volt alárendelve. A fáraó révén nyert értelmet az élet és a fáraó halál utáni továbbélése adott reményt az embereknek. A 100 000 piramisépítő ezért dolgozott, nem a korbács fenyegetése miatt, hanem vallásos odaadásból, semmilyen hatalom vagy erőszak nem lett volna képes elnyomni ezt a fanatizmust, amely a fáraó-isten eszményét az emberek szabad akaratából változtatta át kővé. Akkoriban nem létezett más cél, semmilyen más feladat, amely az egyiptomi nép energiáját oly mértékben lekötötte volna, mint a piramisépítés. Némi kényszer azért persze mégis volt benne. Erről a papok és a hivatalnokok gondoskodtak. Hiszen a halott király örök városának felépítéséhez minden, valóban minden fáradság megérte. És ha valaki e munka közben mégis összeroskadt, a fáraó örök élete, és benne az övé, az egyéné mégiscsak biztosítva volt. Így élt a kicsi, gyenge ember egy kerek, jól körülhatárolt világban, amelyben minden megtalálta a maga értelmét, ahol semmi sem volt hiábavaló és a ahol a halál elvesztette a rémségét. Természetesen ennek a boldog állapotnak az ideje nem volt hosszú, aminthogy a megingások, kétkedések, ájulások periódusai az emberiség történetében mindig hosszabbra nyúlnak, mint a teremtő időszakok, amelyekben az ember tudja, hol van a helye.” (Ivar Lissner: So habt ihr gelebt, Walter Verlag, 1950. 47. old. )

A nagy vezérek szinte kötelességszerűen diktátorok is egyben, hiszen az ehhez szükséges végtelen magabiztosság nélkül egyáltalán nem azok lennének, mint amit elvárnak tőlük. A diktátorság történelmi hivatás, amelynek célja, hogy a diktátor népét a többiek fölé, vagy legalább a legjobbak közelébe emelje. Ez bizonyára azért hoz boldogságot, mert növeli a nép biztonságérzetét. Ugyanakkor érdekes, hogy a feltörekvéshez kellenek a megfelelő agresszivitást bíró diktátorok, miközben a diktátorok elleni védekező harc nem követeli meg egy másik diktátor jelenlétét – sőt éppen ellenkezőleg.

Diktátorokat persze nemcsak a történelem jelöl ki. Bármely seggfej önmagát is jelölheti a pozícióra, ha elég szemfüles és bátor ahhoz, hogy maga köré hazudjon egy eltorzított, hamis, manipulált szituációt, amely megköveteli az ő fellépését. A siker biztos, de hatalmas áldozatokkal járhat, amelyeket nem a diktátornak kell megfizetnie, mert mire az igazság kiderül, ő már ki tudja merre jár.

Az interjú szerzője Peer Teuwsen. Megjelent a Neue Zürcher Zeitung 2015 március 12-i számában. 52 - 53. old.

„A jó végül felülkerekedik.” A valaha volt legjobb korban élünk, mondja Ian Morris. Beszélgetés az angol történésszel az emberiség történetével kapcsolatos nézeteiről.

NZZ: Morris úr, ön az emberiség történetének legutóbbi 15 000 évét kutatta. Talált valamilyen utalást arra, hogy nem vagyunk pusztulásra ítélve?

Morris: Nem. Csaknem minden faj, amely valaha létezett ezen a bolygón, valamikor kihalt. Az emberiség ugyan azt gondolja, hogy örökké élni fog, de sajnos csalódást kell okoznom: nincs semmilyen ok ezt hinni. Valamikor elfogunk tűnni, vagy más fajjá változunk át.

NZZ: Ezt honnan veszi?

Morris: Természetesen nem tudom biztosan. A kutatásaimból és az írásaimból az a felismerés tükröződik, hogy az ember nem biztos tudással, hanem valószínűségekkel dolgozik.

NZZ: A könyveit olvasva jókedvre derül az ember. Ön, legalábbis az emberiség tekintetében rendkívül optimista történész.

Morris: Igen, az vagyok.

NZZ: Azt állítja, hogy nagyon kellemes, békés korszakban élünk.

Morris: Minden elmúlt történelmi időszak a miénkhez képest borzalmas. Az emberek rövidebb ideig éltek, szegényebbek voltak, több volt a betegség, több volt az erőszak, az elnyomás, kevesebb a szabadság. Mi tehát a valaha volt legjobb korban élünk. Mindig többen élvezhetik a jólétet, bár hosszú még az út. A dolgok azonban egyre jobbra fordulnak.

NZZ: Hosszú volt az út idáig.

Morris: Mindenképpen. És sajnos még valami igaz: ha az emberiség megold egy problémát, száz másik keletkezik. Vegyük például a fosszilis energiát, amit az ipari forradalom tett elérhetővé. Most már látjuk, hogy bekövetkezik a klímaváltozás, ami az egész világot fenyegeti. Igen, nagy kihívások előtt állunk, de meg fogjuk őket oldani, erre tanít minket a történelem.

NZZ: Ön egy eléggé vidám emberképet vázol fel. Azt állítja, hogy a lustaság, a félelem és a mohóság tette lehetővé a haladást.

Morris: Mint közösség, ebből a három tulajdonságból merítjük az erőnket, egyenként természetesen mindenki más módon.

NZZ: Nem becsüli kissé alá az elemzéseiben az ember szociális képességeit, mint amilyen a bizalom és az empátia?

Morris: Nem hinném, mivel a szociális képességek az említett három tulajdonság alkategóriái. De természetesen a szociális képességek komoly mozgatórugói az emberi haladásnak.

NZZ: Azt is mondja, hogy az emberiségnek alkalmanként félelmetes háborúkra volt szüksége, hogy továbbléphessen.

Morris: Ha az evolúciót tágabb összefüggésekbe helyezzük, szükségszerűen erre a következtetésre jutunk. Az állatvilágban csaknem minden állatnak erőszakhoz kell folyamodnia, hogy megkapja, amire szüksége van. A legsikeresebbek azok, amelyek a valóban szükséges mennyiségű erőszakot vetik be. Ez éppen így van nálunk, embereknél is. Ami viszont megkülönböztet az állatoktól, az a nagyméretű agy, amely lehetővé tette, hogy kultúrát hozzunk létre, erre egyetlen állatfaj sem képes ugyanezen a módon. A kulturális fejlődés okán sokkal gyorsabban haladhattunk előre, mint bármely más faj. Amikor a Mire jó a háború (Krieg. Wozu er gut ist.) című könyvemet írtam, arra jöttem rá, hogy az erőszak bevetése révén mindig tovább csökkentettük a szükséges erőszak mértékét. Ez óriási paradoxon. Mi emberek, erőszakot alkalmaztunk, hogy egyre nagyobb társadalmakat kreáljunk, ezt nevezem Leviatánnak. És az uralkodók, akik többnyire nem jó emberek, rájönnek, hogy minél békésebbek, annál jobban megy az alattvalóiknak.

NZZ: Ezt komolyan gondolja? Valójában mire volt jó a Második Világháború?

Morris: Szörnyű volt azoknak, akik akkor éltek. És mégis, a náci rezsim legyőzése volt a feltétele egy békés Európának. Az Európai Uniónak. Ezek paradox következmények. Van viszont egy rossz hír is: az erőszak ma is egyik formája a konfliktusok elrendezésének.

NZZ: Szóval még mindig nem tudhatjuk magunk mögött a háborúkat?

Morris: De, talán mégis. A legtöbb kormánynál győzedelmeskedett annak belátása, hogy a háború sohasem jó megoldás. De még mindig felbukkanhatnak uralkodók, akik hibát követnek el és másképpen gondolják. Putyin jó példa erre.

NZZ: A mi civilizációnk tehát vékony réteg marad?

Morris: Ha nagy rendszerek összedőlnek, ismét gyorsan felüti a fejét az erőszak. Nézze meg a Római Birodalmat, vagy a világot 1914-ben. Ilyesmi a 21. században ismét megtörténhet. A legrosszabb, ami történhet egy háború Kína és az Egyesült Államok között. Jómagam nem hiszem, hogy ez valósággá válik, de a történelemben újra és újra bekövetkeznek valószínűtlen események.

NZZ: Mi válthatna ki egy ilyen háborút?

A következő 15 évben Kína bizonyosan a világ vezető gazdasági hatalma lesz. Ekkor megfogalmazódhat az a gondolat, hogy bizonyos országokat, amelyek addig az USA szövetségesei voltak, magához akar vonni, például Tajvant, Japánt vagy Dél-Koreát. Talán azt fogja gondolni Kína: ugyan mit tett az USA és Nagy-Britannia, hogy garantálja Ukrajna határait, ahogy azt 1994-ben megígérte? Semmit. Mit fognak tehát tenni, ha Tajvant nyomás alá helyezzük? Talán megint semmit. Az ember tényleg nem lehet biztos abban, hogy ez így folyik le, de mégis felkészültnek kell lennie. Ezért van szükség világszerte továbbra is ütőképes haderőre.

NZZ: Önt azért is bírálták, mert a háborús könyvében a sok millió áldozatot nem méltatja megfelelően. Mintha ezek a halottak azt a vámot jelentenék, amit az emberiségnek a „produktív” háborúért fizetnie kellett.

Morris: A háborúk egy békésebb Földet teremtettek, ez sajnos tény.

NZZ: Ön hidegszívű ember?

Morris: Remélem nem. Hiszen ezért is mutattam meg részletesen, hogy milyen mérhetetlen erőszakot vetettek be ezekben a háborúkban. De mit nyernénk vele, ha csupán azért nem írnánk róla, mert borzasztó? A legtöbb történész elfordult a háborúktól, csak mert olyan undorítóak. Úgy vélem, ez hiba, meg kell értenünk, mit jelent a háború.

NZZ: Megírta volna ezt a könyvet, ha gyerekei lennének?

Morris: Igen, ugyanezt írtam volna, mert érdekelt vagyok abban, hogy a jövő generációinak egy még békésebb világot készítsünk elő. A háborúkon keresztül értjük meg a béke jelentőségét. Az én elemzésem egészen egyszerű: szükségünk van nagy, hatalmat birtokló, demokratikus képletekre, mint amilyen például az USA. Ők garantálják a fenntartható békét. Aki ilyen rendszereket aláás, az az anarchiának készít utat. És ez instabilitáshoz, majd végül bizonyára háborúhoz vezet. Tudom, ezt nem mindenki hallja szívesen. Ám minket akadémikusokat azért fizetnek, hogy elmondjuk az igazságot, és hát ez az igazság.

NZZ: Egy angol kritikusa azt írta: „Még mielőtt kinyitottam volna ezt a könyvet, máris utálni akartam”

Morris: Aztán végül arra jutott, hogy ez egy kiemelkedően jó könyv.

NZZ: Kihatással voltak a tanulmányai a magánéletére?

Morris: Igen, nyugodtabbá, higgadtabbá tettek. Hiszen láttam, hogy végül a jó átverekszi magát.

NZZ: Tulajdonképpen miért lett történész?

Morris: Ó, foscista, űrhajós és hardrock gitáros szerettem volna lenni, de ezekhez sajnos nem voltam elég jó. Azután felfedeztem a régészetet, és azt hittem, az ásatások segítségével be tudom majd bizonyítani a földönkívüliek létezését. Ez természetesen képtelenség. De ezeken a tanulmányokon át kezdtem kapisgálni, milyen csodálatosan fejlődött az emberiség. Aztán valamikor kiás az ember egy 3000 éves korsót, és a kezében tartja a fejlődést. Ez nagyon felkavaró.

NZZ: Kit tart a legjobb kritikusának?

Morris: Érdekes kérdés, még sohasem gondolkodtam rajta. Ha jól belegondolok, bizonyára azokról a bírálóimról lehet szó, akik teljesen más területről jönnek. A Ki uralja a világot? Miért urakodnak civilizációk vagy miért uralják őket (Wer regiert die Welt? Warum Zivilisationen herrschen oder beherrscht werden) című könyvem megírásakor például sok emberrel beszéltem a pénzügyi világból, akik egészen másképpen gondolkodnak, sokkal rövidebb távon, ám részletgazdagabban. Ez néha irritált és elbizonytalanított. Éppen ez a hihetetlen a mostani munkámban, hogy minden, amit látok, hallok, olvasok, hirtelen relevánssá válik ehhez a munkához. Persze ez egyidejűleg hátborzongató is.

NZZ: Alábecsüljük a véletlen faktort a történelem-felfogásunkban?

Morris: Igen és nem. Az evolúcióban a véletlen mérsékelt szerepet játszik, a nagy trendek világosak. De minél jobban belemegyünk a részletekbe, annál fontosabb lesz a véletlen. Hiszen világos, hogy Hitler véletlen létezése óriási változást okozott a történelem további menetében. Vagy ha mondjuk egyszer megírnám az ön életrajzát.

NZZ: Ami nem lenne túl izgalmas.

Morris: De igen, mert a véletlen nagy szerepet játszana az ön életében. Ha azonban tizmilliárd ember életrajzát írnánk meg, a véletlen kevésbé érdekes lenne, és nem döntő jelentőségű.

NZZ: Miért nem szentelt egyetlen fejezetet sem a könyveiben a nőknek? Hiszen ők fontos emeltyűként működnek a civilizáció történetében.

Morris: A nemiség fontos téma a számomra, de egyetlen fejezet tévút lett volna. A nők egyszerűen mindig fontosak. Most éppen az emberi értékek evolúciójáról készülök egy könyvet kiadni. Ebben sok szó esik a politikai, gazdasági és nemi természetű egyensúlytalanságokról.

NZZ: Mesélje már el nekem röviden az emancipáció történetét.

Morris: Jókat kérdez! Hát tessék. Három fázis van. A vadászat és gyűjtögetés idején a férfiak dominálták a nőket, de ez nem volt nagyon erőteljes. A nők voltak felelősek az élelem nagyobb részéért, és nagy hatalmuk volt. Könnyen kiléphettek a házasságból. De aztán jöttek a paraszti társadalmak és az emberek letelepedtek. Ekkor a férfiak hatalma a nők felett extrém méretű lett. De az ipari forradalom óta ez valami érdekes módon megváltozott, ami engem történészként újra és újra ámulatba ejt. Olyan gyorsan jutottak a nők hatalomhoz. Ha egy 1915-ből idecsöppent férfinak megmutatnánk a mai világot, rögtön szívinfarktust kapna. Nem találunk már olyan okot, ami kizárná a nőket a munka világából. A születésszabályozás feltétlenül döntő jelentőségű fordulópont volt. Vagy a mosógép. Ma már nem kell egy nőnek a fele életét a gyerekek gondozására elhasználnia, ami korábban normális volt. Két gyerek elég ahhoz, hogy ne haljunk ki. Miért? Mert a gyermekhalandóság nálunk olyan csekély mértékű lett.

NZZ: De még mindig van bizonyos egyenlőtlenség férfiak és nők között.

Morris: Természetesen, de ez is el fog tűnni. Sok országban már ma is több nő tölt be tudományos állásokat, mint férfi és sok helyen a férfiak munkanélkülisége nagyobb, mint a nőké. A nők meg fogják előzni a férfikat, minden jel erre vall.

NZZ: Nem jó kilátások a férfiaknak.

Morris: Miért? A nők emancipálódása mindenek előtt egy nagy ajándék nekünk férfiaknak. Mellesleg így mindenkinek jobb lesz. Egy ember ma harminc évvel többet él, mint régen, hatszor annyit keres, az egészsége jobb, a szabadsága nagyobb. Ezek jó hírek, nem?

NZZ: Hol vannak az ön vakfoltjai?

Morris: Több is van. Például nem tudok eleget a középkorról, ez hiba. És például be kellett dolgoznom magam a biológiába, amit korábban nem tanultam, mert az evolúció olyan mérhetetlen jelentőségű a munkámhoz. Ezen felül csökönyös materialista vagyok, de néha azt gondolom: talán mégis egészen másképpen van. Egyesek azt mondják, a kultúra az a nagy erő, amely az emberiséget előre hajtotta. Ezt gyakran Európa példájával világítják meg. Ez rendben is van, de megfeledkeznek a földrajzi adottságokról, amelyek megkönnyítették az európaiak dolgát. Mondhatni, a világ közepén ülnek, ahol nagyon kellemes, enyhe a klíma.

NZZ: Vannak népek, amelyek tehetségesebbek, furfangosabbak másoknál?

Morris: Nem, erre egyetlen bizonyíték sincs. Vannak ugyan genetikai eltérések, de ezek egyrészt nagyon csekélyek, másrészt jelentéktelenek evolúciós szempontból. Az emberek többé-kevésbé mindenütt egyformák. A különbséget csak a geográfia okozza, ez dönt arról, hogy örömből vagy bánatból jut több az embereknek. Tehát az a lényeg, hogy ki hol él. Mondjuk aki Szibériában él, annak alig van esélye lényegi haladásra.

NZZ: Mi kell ahhoz, hogy mi emberek egy szép napon elpusztítsuk önmagunkat?

Morris: Elértük azt az állapotot, hogy már tudjuk, milyen árat kell fizetnünk az erőszakért. Egyszerűen racionálisan kell élnünk. Persze, könnyű ezt mondani.

NZZ: A nemzetállam, mint szervezet tényleg kifutó modellé válik?

Morris: Feltétlenül. A nemzetállamot kétszáz éve találtuk fel, mert ez akkoriban jó ötlet volt. Ma más világban élünk. A legfontosabb problémáinkat, amilyen például a klímaváltozás, már kizárólag csak globálisan lehet megoldani. Ehhez a nemzetállam ritkán jó előfeltétel. A Happy Endet az jelentené, ha a hatalom eltolódna, részben felfelé, olyan szupranacionális szervezetekhez, mint az ENSZ vagy az Európai Unió, részben pedig lefelé, a nem kormányzati szervezetekhez. Több évtizedes tanulmányaim az emberi erőszakról azonban a következő végkövetkeztetést formálták meg bennem: az egész csak akkor működhet, ha létezik egy Globocop, amely mindent ellenőriz, amilyen ma az Egyesült Államok. Valamikor talán majd ez is nélkülözhető lesz.

NZZ: Ön furcsa történész. A céhének minden szabályát felrúgja. Belekontárkodik más tudományágakba, jóslatokba bocsátkozik. Ezek nem illendő dolgok, miért műveli őket mégis?

Morris: Rejtély a számomra, hogy más történészek miért nem tesznek ugyanígy. Én azonban nem vagyok képes hosszú ideig egy dologra figyelni, folyton fel kell fedeznem valami újat. Egyszerűen nem értem azokat a történészeket, akik egy életen át ugyanazon a csonton csámcsognak. Nyilván szükség van rájuk is, de az olyanokra is, mint én vagyok. Akik megpróbálják a nagy vonalakat felrajzolni. Ez engem boldoggá tesz.

Ian Morris, (56) 1995 óta történelmet tanít a stanfordi egyetemen. Régész, és régi korok történésze. Angliában, Stoke-on-Trent-ben született és Cambridge-ben szerzett diplomát. Legnépszerűbb könyvei a Ki uralja a világot? Miért urakodnak civilizációk vagy miért uralják őket (Wer regiert die Welt? Warum Zivilisationen herrschen oder beherrscht werden) és a Mire jó a háború (Krieg. Wozu er gut ist.) német nyelven a Campus Kiadónál jelentek meg. A Princeton University Press-nél éppen most jelent meg a legújabb könyve: Foragers, Farmers and Fossil Fuels: How Human Values Evolve (Rekvirálók, parasztok és fosszilis üzemanyagok: hogyan fejlődnek az emberi értékek) címmel. A zürichi egyetemen is tanít.

HALÁL: BÜNTETÉS VAGY ÁLBÜNTETÉS

A minap egy kisebb átalakítási munkába kezdtem, amelyhez a könyvespolcokat átmenetileg fóliával le kellett takarni. Amikor a takarófóliát eltávolítottam, az magával rántott egy könyvecskét. A kezembe vettem, és a rögtön láttam, hogy sejtelmem sem volt a létezéséről: valami bolhapiaci könyv, amelyet valamikor olcsón vehettem, mert érdekes, de nem fontos olvasmánynak ígérkezett. Aztán feledésbe merült.

Most azonban éppen köznapi témává vált a könyv tárgya. A címe: Todesstrafe, azaz Halálbüntetés. Szerzője Karl Bruno Leder. Kiadta a dtv, azaz Deutscher Taschenbuch Verlag 1986-ban, az első megjelenés dátuma azonban 1980. Kitűnő tudományos munka, a dtv e tekintetben nem szokott melléfogni. Lévén, hogy történeti munkáról van szó, a régebbi megjelenés mit sem von le a könyv értékéből és a jelennek szóló üzenetéből.

Tekintettel az éppen most folyó parázs vitára a halálbüntetéssel kapcsolatban, úgy véltem, hogy ez a talán nem is véletlen eset, mely következtében a mű a lábam elé esett, felhívás keringőre. Elhatároztam, hogy beleolvasok a könyvbe, hátha adalékokkal szolgál az éppen most folyó eszmecseréhez. Aztán úgy határoztam, hogy érdemes néhány oldalt idézni belőle.

Jómagam a halálbüntetés feltétel nélküli ellenzői közé tartozom, sőt azt hiszem, hogy sem büntetésből, sem más okból nincs embernek joga egy másik ember életét elvenni, főleg akkor nem, ha az a másik ember a gyilkosság szörnyű bűnébe esett. A kontragyilkosság ugyanis talán megbünteti a gyilkost, de nem ítéli el, azt üzenve, hogy az élet kioltása olyannyira lehetséges, és megengedhető, hogy akár terv és forgatókönyv alapján közösségi jóváhagyással is végre lehet hajtani. A kivégzés a gyilkost eltávolítja, egyben felmenti. Ölni lehetséges, de ez nem vonja maga után azt, hogy jogosult is. Életet elvenni annak van joga, aki adni is képes. Az élet adása alatt nem a nemzést, hanem a teremtést kell érteni.

Mint a halálbüntetés feltétel nélküli ellenzője, úgy gondolom, hogy minden ezzel kapcsolatos vita a pártolók malmára hajtja a vizet, mert felszínre hoz mindenféle tetszetős, áltudományos, bizonyítatlan és bizonyíthatatlan érvet, amely semmi másra nem alkalmas, mint alantas uszításra és gyakorló diktátorok hírnevének fényezésére. A legtöbbet azzal tehetjük az ügy érdekében, ha hallgatunk a halálról, mint a sír.

Amiért mégis közreadom az alábbi kis részletet a könyvből, annak két oka van: az egyik, hogy a szerző által felvonultatott tények alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a halálbüntetés akkor válik közbeszéd tárgyává, ha a társadalomban béke helyett nyugtalanság van. Aligha hihetjük, hogy a nyugtalanság kiváló államférfiúi tevékenység eredménye. A másik, hogy ha a halálbüntetésnek lenne elrettentő ereje, akkor a bevezetése után nem kellene alkalmazni, hiszen mindenki retteg tőle. Ezzel szemben éppen a fordítottja szokott történni, vagyis ha van halálbüntetés, akkor a kivégzések száma dinamikusan növekszik. Nos, ez nem tudom kit nyugtat meg, noha a halállal való fenyegetésnek éppen az lenne a célja, hogy a társadalom tagjai nyugalomban élhessenek.

Karl Bruno Leder: Todesstrafe (dtv, München, 1986. 236 - 246. old.)

Der Streit um die Todesstrafe

Részlet

A történelem során a halálbüntetésről való vélekedés úgy változott, mint az apály és a dagály. A társadalom véráldozat iránti igénye nem mindig volt egyforma. Úgy tűnik, hogy ez a mindenkori társadalmi helyzettől függött: a külső fenyegetettségtől vagy sikerektől, de ugyanígy a közösség belső állapotától. Általában elmondható, hogy a vérszomjas időszakok vannak túlsúlyban, de közöttük vannak nyugodt, emberséges korszakok is. A római köztársaság ideje, közelebbről a Karthagó megsemmisítését követő évek ezen utóbbi békés korok közé tartoznak. Akkoriban a krónikások beszámolói szerint a halálbüntetés nagyon ritka volt – legalábbis a római polgárok tekintetében. Később a cézárok nyúltak ismét ehhez a jól bevált módszerhez, annál gyakrabban, minél fenyegetettebbnek érezték a hatalmukat.

A frank királyok idejében is ritkaságnak számítottak a kivégzések. Kevés városias település volt még Európában. A népesség nagyobb része a vidéken élt, viszonylagos szabadságban, patriarchális törvények szerint, amelyek ugyan szigorúak voltak, de nem kegyetlenek. A hóhér és a kínvallatás még ismeretlen volt. Nem volt még túlzottan sok olyan tényállás, amelyet halálbüntetésre méltónak tartottak.

Még a gyakorta megrágalmazott Bizánci Birodalomban – legalábbis a középkor virágkorában – a halálbüntetés kifejezetten ritka volt. Így II. Jóannész Komnénosz császár uralkodása alatt (1118 – 1142) egyetlen halálos ítélet sem született. A birodalom akkoriban a hatalom és prosperitás csúcsán volt, a török fenyegetés még nem bukkant fel, a belső viszonyok stabilnak látszottak. Nem volt tehát ok a keménységre, nem uralkodott el a titkos félelem, amely áldozatokat követelt.

Amint a virágzó középkorban Európában egyre több várost alapítottak és a népesség egyre nagyobb hányada költözött ezekbe, a kriminalizálódás is fokozódott, amint ez többnyire elkerülhetetlennek látszik olyan helyeken, ahol sok ember él szűk helyen együtt. A középkori városok pedig nagyon szűkösek voltak, biztonsági okokból a házakat és velük együtt a bennük élő embereket is, nagyon össze kellett zsúfolni. A boszorkányság vizsgálatánál már láttuk, hogy a százféle törvény, szabály és illem által korlátozott élet milyen nagy mértékben ad teret a fojtott agressziónak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a kivégzések száma folyton emelkedett és évszázadokon át magas maradt. Augsburgban a 14. század végén átlagosan havonta történt kivégzés, miközben a lakosság száma alig tízezer volt. A nürnbergi Franntz Schmidt mester naplójában 360 kivégzést említ negyvenkét éves szolgálati ideje alatt. Csaknem minden hónapban egy. Az egykori Zürichben is éves átlagban nyolc kivégzésről tudunk, mindössze hat- hétezres lakosságszám mellett! Angliában, VIII. Henrik uralkodása alatt, tehát 1509 és 1547 között évente nagyjából 72 000 halálos ítéletet hoztak, tehát csaknem kétezret évente. Ez nagyon nyugtalan időszak volt. A király elszakadt a római egyháztól és megalapította a sajátját. Az ország forrongott, ennek fényében nem lehet eltúlzott a fenti szám. I. Erzsébet, a régi Anglia tündérkirálynője 1558 és 1603 közötti uralkodásának csaknem ötven esztendejében állítólag képes volt ezt a számot 89 000-re feltornászni.

Azonban az öreg kontinens más részei is forrongtak és fortyogtak azokban az évtizedekben. Minden országban hitviták dühöngtek, forradalmi zűrzavar volt. A régi világkép összetört, egy új rajzolódik ki fájdalmas változások közepette. A régi meggyőződések eróziója félelmet és gyűlöletet ébresztett, és ezeknek a sodró erejű érzelmeknek szelepekre volt szüksége, hogy csillapodhassanak. Nem véletlen, hogy éppen akkoriban kezdődött el a boszorkányüldözés őrülete. Franciaországban a hitviták a Szent Bertalan éjszakájának mészárlásában jutottak a csúcsra (1572 augusztus 24.) amikor öt vagy hatezer áldozatnak kellett meghalnia. Németországban az egyre inkább kiengesztelhetetlennek látszó ellentétek végül a Harmincéves Háború nemzeti katasztrófájához vezettek. Ennek következménye egy olyan erkölcsi elvadulás volt, amelyben az emberi életnek már alig volt értéke. Ilyen időkben a legális gyilkosságok nagyon is könnyen átcsaphatnak a háború szörnyűségeibe. Ki bűnös, ki ártatlan, nem kérdezi már senki: az áldozatok nem számolják már. Az erőszak leveti magáról a jog köpönyegét és takaratlanul kormányoz.

A barbárságba való efféle visszaesés gyakran éleszt a történelemben feleszmélést és visszafordulást. A nagy háború utáni megnyugvás után az emberi élet ismét általánosan felértékelődött. Felvilágosultság és humanizmus: ezek lettek a vezető erkölcsi elvek a nagy háborút követő évszázadban. Ekkor kezdték hangoztatni a szabadság, egyenlőség és testvériség vezérelvet. Az emberség tavasza jelentette magát, úgy látszott, az értelem ideje jön el.

A felvilágosítók szerették volna egyebek közt az egyén és az állam közötti kapcsolatot is „értelmes” tehát tárgyilagos bázisra helyezni. Ennek során elkerülhetetlen volt, hogy a halállal való büntetés kérdése is vita tárgyává váljon. E kérdés egyszerre csak egy nagy eszmecsere központjává vált, amelyben részt vettek a kor nagy szellemei. A kiváltó ok az olasz Cesare Beccaria 1764-ben megjelent írása volt A bűnről és a büntetésről címmel, melyben a szerző a halálbüntetés megszüntetésére szólított fel. Megfontolásait a Társadalmi Szerződés gondolatmenetére ültette rá, mely utóbbi a felvilágosodás államelméletének egyik sarkkövét jelentette. Beccaria alapgondolata az, hogy az egyes ember az állammal való (fiktív) szerződése során lehetőleg kevés joggal hatalmazza fel az államot, épp csak annyival, hogy az államiság fennmaradhasson. Semmiképpen sem szerepel a jogok között az érintett polgár megölésének lehetősége. Az államnak tehát egyszerűen nincs joga hozzá, hogy bármely polgárának életét elvehesse.

Mialatt a szellemi csatározás a filozófusok írásaiban kezdődött, éppen az elmaradott Oroszországban, amelyre a képzett európaiak mint félig ázsiai önkényuralmi országra tekintettek, vívta ki első győzelmét a humanizmus. Több mint húsz évvel Beccaria munkájának megjelenése előtt Erzsébet cárnő, Nagy Péter lánya, 1741-es trónralépésekor megfogadta, hogy uralkodása alatt nem fog halálos ítéletet foganatosítani. Ígéretét be is tartotta, sőt meg is erősítette két további rendelettel (1753-ban) amelyekkel a halálbüntetést egyértelműen megtiltotta. A cárnő húsz évig uralkodott, 1761-ben halt meg. Ez a húsz évvolt a modernizálódó Európa egyik nagy országában az első hosszabb időszak, amelyben nem történt kivégzés. Az egész világ meghökkenve nézett erre a merésznek tűnő kísérletre, és meglepődve konstatálta, hogy a bűnözés semmiképpen sem növekedett, amint azt mindenki elvárta volna. Hiszen az akkori idők legnagyobb elméi teljesen az elrettentési elmélet bűvkörében éltek, bizonyítottnak látva, hogy a társadalom a halálbüntetés elrettentő ereje nélkül gyilkosságok és kupánvágások vad világába süllyedne vissza.

Erzsébet utódai, III. Péter és II. Katalin is csak nagyon óvatosan is ritkán nyúlt a kivégzés eszközéhez. A humánus, felvilágosult szellemiség egészen odáig nyújtózott, hogy II. Katalin 1766-ban törvénykezési reformot rendelt el, amely szerint „a társadalom szokványos állapotában valamely polgár halála sem nem hasznos, sem nem szükséges.”

A Habsburg II. József, aki 1780 és 1790 között német császár volt, ugyancsak oly mélyen magáévá tette Beccaria eszméit, hogy 1786-ban az Osztrák Birodalomban beszüntette a halálbüntetést. Testvére, Leopold, Toszkána nagyhercege, ott ugyanezt rendelte el. Úgy látszott, hogy a humanitás lassan, nagyon lassan gyökeret ver. A visszacsapás azonban nem sokat váratott magára, a Francia Forradalom zűrzavara és vérszomja teljes megsemmisüléssel fenyegette a humanizmust. A Konvent ugyan utolsó ülésén, a bonapartista államcsíny előtt 1795 október 26-án kimondta, hogy a halálbüntetést „a teljes béke első napján” meg kell szüntetni, az a nap sajnos sohasem jött el. Napóleon, aki a Franciaország feletti hatalmat magához ragadta, semmiképp sem volt a béke embere. A hadjáratok nyomában járó pusztulás újult erővel kiáltott a halálbüntetés után. Az emberi élet értéke ismét a nulla közelébe süllyedt.

Csak az 1848-as forradalmi évben került ismét napirendre a halálbüntetés megszüntetésének követelése, mégpedig egyszerre Franciaországban és Németországban, utóbbiban a frankfurti Paulskirchen-parlamentben. Ugyanebben az évben a porosz alkotmányozó nemzetgyűlés is napirendre túzte a követelést. Ám a reakció tábora erősebb volt, és legyőzte a polgári forradalmárokat; a halálbüntetés megmaradt. Csupán San Marinónak, a postabélyegnyi államocskának sikerült már 1848-ban a beszüntetés. A nagyobb európai országok közül Romániát illeti dicsőség, hogy elsőként szüntette meg a halálbüntetést 1865-ben (1939-ben ismét bevezették). Utána következett Portugália 1867-ben, majd Hollandia 1870-ben, Norvégia 1905-ben, Ausztria 1919-ben, Svédország 1921-ben, majd Dánia 1930-ban. Egyes svájci kantonokban már a 19. század közepétől nem létezett halálbüntetés, a többeknél azonban 1942-ig érvényben maradt. Az utolsó svájci kivégzés 1940-ben Obwalden kantonban történt.

A Második Világháború alatt a fent felsorolt országok némelyike ismét visszahozta a halálbüntetést, felségárulás, háborús bűntett és hasonló (politikai) bűntettek esetére, így Norvégia, Dánia és Hollandia – ezekben a háborút követő évek alatt is számos kivégzés történt. A többi ország csak a katonai bíráskodás számára tartotta fenn a halálbüntetés lehetőségét. Ez volt érvényes Ausztriában is 1919 és 1934 között. 1934-ben aztán az akkori félfasiszta rezsim ismét általánossá tette a halálbüntetést és még ugyanabban az évben huszonhét kivégzés történt. Az Anschluss után, a hitleri Németország részeként természetesen Ausztriában is a náci törvénykönyv volt érvényben. Ekkor csak politikai okokból 2700 halálos ítélet született. A háború után is az volt a vélekedés Ausztriában, hogy ennek a büntetési nemnek a fenntartása elkerülhetetlen. Majd csak 1950-ben történt meg a megszüntetése a civil jogban, 1968-ban pedig a katonai jogban is. A háború végétől 1949 július 1-ig még negyvenhárom embert végeztek ki. Ez csaknem kétszer annyi, mint amennyi ugyanebben az időszakban a nyugatnémet tartományokban és Berlinben történt, miközben a lakosságszám aránya egy a tízhez.

Különösen rigorózusan alkalmazták a halálbüntetést Angliában, minden időben. Még a tizenkilencedik század elején is 220 és 230 között volt a halált érdemlő bűntények száma, de hogy pontosan mennyi, azt még a jogi szakértők sem tudják megmondani. Halállal fenyegettek olyan gaztetteket, mint az illegális fakivágás, répalopás, zsebtolvajlás és bolti lopás; továbbá fenyegető levelek írása, halastavak tönkretétele, orvvadászat, cigányokkal való barátságos bánásmód, és így tovább. Ennek a szigorú „igazságszolgáltatásnak” az áldozatai csaknem a tizenkilencedik század közepéig fiatalok, sőt gyerekek is voltak. 1801-ben felakasztottak egy fiút, mert betört egy házba és ellopott egy kanalat. Néhány évvel később, 1808-ban Lynnben még egy hétéves kislányt is felakasztottak – az okot már nem lehet kideríteni. 1831-ben Chelmsfordban egy kilenc éves, Maidstone-ban pedig egy tizenhárom éves gyereket akasztottak fel. Ebből láthatjuk, hogyan válnak az elvek őrületté, csupán azáltal, hogy elég konzekvensen képviselik őket.

A Második Világháborút követő évekből tanulságos statisztika áll rendelkezésünkre az angliai kivégzésekről. Eszerint 1949 januárja és 1961 februárja között 123 személyt végezetek ki akasztás által, mindegyiküket gyilkosság miatt. Négy nő is van listán, közülük egy külföldi. A kivégzett férfiak közt tizenöt volt a külföldi (egyikük német) ami több, mint 15 %-os részarányt jelent. Legalább hatvan esetben „erős felindulásból elkövetett” gyilkosságról beszélhetünk. A tetteseknek mintegy a fele valamiféle pszichés zavartól szenvedett. Ezeknek a skálája a skizofrénia és paranoia enyhe formáitól az ideges ingerlékenységen át betegesen túlfűtött szexualitásig és az epilepsziáig terjed. Néhány tettes analfabéta volt, sokan közülük pedig nagyon hiányos iskolázottságban részesültek, sokuk munkanélküli volt. Csaknem mindegyikük a legalsó társadalmi rétegbe volt sorolható. Mintegy 40 %-uk huszonöt évesnél fiatalabb volt. Tizenöten mélységesen bánták a bűnüket, és minél hamarabb szerettek volna a vesztőhelyre kerülni.

Egy másik statisztika az Egyesült Államokból származik. Ott 1930 és 1962 között összesen 3812 személyt végeztek ki, köztük 32 nőt. Halált érdemlő bűnténynek számít a gyilkosság, nemi erőszak, fegyveres rablás, túszejtés, súlyos betörés, kémkedés és súlyos testi sértés. Ezek közül a gyilkosság volt a leggyakoribb ok, 3298 esetben. E gyilkosok közül 1640 fehér bőrű, 1619 pedig fekete volt, tehát nagyjából fele-fele az arány, miközben a négerek aránya az összlakosságon belül csupán jó tíz százalék. Még ijesztőbb lesz a viszony nemi erőszak esetében: 446 halálra ítéltből csak 45 volt fehér, a maradék 399 néger. Két elkövető más fajhoz tartozik.

Meg kell jegyezni e statisztikával kapcsolatban, hogy nem adnak teljes képet a valóságról, mert az amerikai kivégzéseknek csak egy része történt állami börtönben. Nem szerepelnek a statisztikában azok az esetek, ahol a megyei seriffek maguk ítélkeztek és hajtották végre a hóhérmunkát. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az USA-ban 1900 és 1944 között még 4709 lincsakció is történt. Ez a szám megközelíti a legális kivégzések számát. A pszichológiai hasonlóság a lincselés és a hivatalos kivégzés között nyilvánvaló. A lincselés nem más, mint az ősrégi közös kéz általi kivégzés; a megkövezés a lincselés és a kivégzés vegyüléke.

Franciaországban 1848-tól máig nem tudunk említésre méltó törekvésről a halálbüntetés megszüntetése érdekében. 1860-ig mintegy két tucat halálos ítélet született évenkénti átlagban, majd e szám lecsökkent körülbelül tízre. Az Első Világháború idejéből nem maradtak fenn adatok. A két háború közötti időben ismét tíz körül mozog az éves átlag.

Nagy fellendülést ért meg a halálbüntetés Franciaországban a megszállás alatt és a németektől való felszabadulás idején. Egy francia forrás 8348 személyről számol be, akiket a háború után bírósági eljárás nélkül fosztottak meg az életétől, tehát gyakorlatilag meglincselték őket. Rendes bírósági eljárásban 767 főt ítéltek el és végeztek ki. Mindehhez jön még 1325 ember, akiknek megyei bizottságok ítélete alapján kellett az élettől elbúcsúzniuk. Teljesen bizonyos azonban, hogy a háború utáni zűrzavarban Franciaországban még ennél is több embert végeztek ki, hiszen számos agyonverést és lincselést nem regisztráltak, majd ezek hamarosan elfelejtődtek. 1981-re viszont már csupán átlagosan minden második évre esett egy kivégzés, majd pedig felhagytak Franciaországban a halálbüntetés gyakorlatával.

A Szovjetunióban döbbenetes különbséget fedezhet fel a szemlélő az elmélet és a gyakorlat között. Az 1922-ben megalkotott első törvénykönyvben nem is említik a halált a lehetséges büntetések között. A későbbiekben is csak a legsúlyosabb esetekre és ideiglenes jelleggel tartják fenn. 1927-ben állam elleni bűncselekményekre és fegyveres rablások megtorlására léptetik hatályba a halálbüntetést, minden más esetben azonban kizárják. 1947-től újra teljes tilalom lép életbe, tehát politikai bűnök sem büntethetők halállal.

Ezekkel a papíron oly humánusnak tűnő rendelkezésekkel azonban egy nagyon komor, felfoghatatlan brutalitással járó gyakorlat áll szemben. Az a tény, hogy 1927 és 1922 között, a polgárháború idején nem sokat hederítettek a jogi formalitásokra, hanem az ellenséget és a gyanús alakokat rövid úton a falhoz állították, a szituációból következően bizonyos mértékig még elfogadható. Akkoriban orosz források szerint 1 750 000 embert végeztek ki. Miután a CSEKA nevű titkosrendőrség általános felhatalmazással rendelkezett, hogy az ellenséget jogi eljárás nélkül likvidálja, és minden egyes parancsnok szorgalmasan élt is ezzel a lehetőséggel, vélelmezhetjük, hogy ez a szám inkább még nagyobb, mintsem, hogy kisebb lenne.

A későbbi években, mikor a szovjet rezsim megszilárdult, elmosódik a határ a kivégzés és a terror között. Így egyrészt a sztálinista kirakatperek prominens áldozatait halálra ítélték, és a GPU-börtönök udvarán lelőtték. Másrészt Sztálin az ún. kulákok – azok a parasztok, akik ellenkeztek a kolhozosítással szemben – millióit minden nélkül az erdőbe hajtatta, ahol a biztos halál várt rájuk. A büntetőtáborokban és a Fehér-tengeri csatorna építésénél is számolatlanul pusztultak az emberek. A tömeggyilkosságok természetesen nélkülözték a törvényesség minden látszatát, amint a hirhedt sztálinista tisztogatások is a jognak csupán rémséges perverzióját testesítik meg.

Azon áldozatok számát, akiket a Szovjetunióban államilag öltek meg, húsz és harminc millió közöttire becsülhetjük. A pontos szám már sohasem deríthető ki.

1950 januárjában ismét hivatalosan bevezették a Szovjetunióban a halálbüntetést, ezúttal hazaárulás, kémkedés és szabotázs esetére. Később ehhez hozzájöttek még a súlyos gazdasági bűncselekmények és devizával való visszaélések. Úgy tűnik, az utóbbi időben egyre gyakrabban alkalmazzák a halálbüntetést, amint azt sajtótudósításokból tudhatjuk.

Németországban a halálbüntetések leállítását célzó igyekezet 1870-ben lendült fel, amikor az Északnémet Szövetség Birodalmi Gyűlése a büntetőjogi törvények elfogadására készült. Vita tárgya volt, hogy ebben a büntetőjogban szerepeljen-e a halálbüntetés, vagy nem.

A második ülésszakon 118 képviselő ellene és 81 a fenntartása mellett szavazott. Többek között a szociáldemokrata Wilhelm Liebknecht is szenvedélyesen szónokolt a halálbüntetés ellen. Amint azonban Bismarck egy hasonlóan szenvedélyes beszédben arra világított rá, hogy a halálbüntetés-vita miatt veszélybe kerülhet a nemzet egysége, mert egyes tartományok azt minden körülmények között fenn akarják tartani, a harmadik ülésszakon végül 127 igen és 119 nem szavazattal minimális többséggel a halálbüntetés megtartása mellett döntött a gyűlés.

Noha a Vilmos császár alatti konzervatív német vezetés szükségesnek tartja a halálbüntetést és védelmezi azt, a végrehajtott halálos ítéletek száma viszonylag alacsony marad. 1882-től 1886-ig tizenöt kivégzés történik. 1897-től 1911-ig (a két időszak közötti évek adatai hiányoznak) 69 embert végeznek ki, tehát éves átlagban nagyjából ötöt. Még a két legsúlyosabb háborús évben, 1917-ben és 18-ban is csak összesen húszra megy fel a kivégzések száma.

A Weimari Nemzetgyűlésben, amelynek feladata a császárság összeomlása után az ifjú német köztársaság számára egy új alkotmány kidolgozása volt, szintén nagyon kismértékben maradnak alul a halálbüntetés ellenzői a pártolókkal szemben. A fenntartás ellen szavaztak a Szocialista Párt és a Független Szociáldemokraták képviselői. Hozzájuk jött még néhány másik pártból kiszavazó, végül a nem szavazatok száma 128, az igeneké pedig 153 lett.

A halálbüntetést tehát fenntartják, de lényegesen ritkábban alkalmazzák. A köztársaság első viharos éveiben még viszonylag sok a halálos ítélet: 1920-ban 36, egy évvel később 28. 1927-re hatra csökken a kivégzések száma, 1928-ban kettőre, 1929-ben egyetlen kivégzés sem történik. Aztán 1930-ban ismét egy, 1931-ben négy, egy évvel később, a Weimári Köztársaság utolsó évében pedig három. Ennek az enyheségnek az egyik haszonélvezője többek között egy bizonyos Adolf Hitler volt, akinek felségárulás miatt 1924-ben nevetséges egy évet kellett leülnie, miközben ezért számos más országban halálbüntetést kapott volna.

Hitler azonban már politikai pályafutása kezdetétől fogva nem hagyott kétséget afelől, hogy számára a halálbüntetés alapvető hatalompolitikai eszközt jelent. Személyében a halálbüntetés egyik legacsarkodóbb védelmezőjére talál. „A nép ellenségei, uzsorások, feketézők, stb. halállal büntetendők” - mondja a Nemzeti Szocialista Párt programjának 18. pontja. Különösen a „stb” három betűje adhatott okot aggodalomra, hiszen könyvében, a Mein Kampfban Hitler azt irta, hogy a nép ellenségeit „a fülüknél fogva kell elkapni, egy hosszú cölöphöz vonszolni és egy jó erős kötélre felhúzni”. Ezek a vérszomjas fantáziálások sajnos nem kevés konzervatív jogtudóstól kaptak áltudományos érvek formájában alátámasztást.

Alighogy a nemzeti szocialisták 1933-ban hatalomra kerültek, azonnal nekifogtak elméleteik gyakorlatba való átültetéséhez. Olyan férfiúk álltak az első sorban, mint Roland Freisler, a Népbíróság későbbi elnöke, Alfred Rosenberg, az egyik fő ideológus, Hans Frank és Hanns Kerrl miniszter. Négy héttel a hatalomátvétel után máris születik egy rendelet „a nép és az állam védelmére” amiben csaknem egy tucatnyi fajta bűneset elkövetőit fenyegetik halállal, amelyek korábban csak börtönt érdemeltek. Még ugyanezen a napon megjelenik egy másik rendelet a „német nép árulói és hazaárulásban mesterkedők” ellen, amelyben újabb három lehetséges esetre teszik a halálbüntetést kiszabhatóvá. Többek között olyan bűntény, amelyet valamely egyenruhával visszaélve követtek el, szintén halállal büntethető. A köpenicki kapitányt, ezt a világszerte ismert kópét Hitler uralma alatt valószínűleg szintén felakasztották volna, mert még 1933 márciusában hoznak egy újabb rendeletet, mely szerint minden „közbiztonságot zavaró cselekményre” akasztást kell kiszabni.

1934-ben, 35-ben és 36-ban további törvények születnek, melyek még több bűnesetre terjesztik ki a halálbüntetést, többek között az ún. „gazdasági szabotázsra”. 1938-ban még tovább bővül a kör. Végül 1939 szeptember 1-től, a háború kitörésének napjától a halálbüntetést kilátásba helyező törvények és rendeletek olyan áradata indul meg, hogy végül már senki sem tudja pontosan, hányféle tényállás esetén lehet az elkövető életét venni.

A legbrutálisabb rendeletek közé tartozik a „német nép fémkészleteinek védelméről” és a „frontkatonák téli felszerelésének védelméről” szóló. Ezeknek értelmében például egy férfit, aki egy hetvenöt pfenniget érő merőkanalat eltulajdonított, valamint egy négygyermekes anyát, aki 30 márka értékű gyapjúruhát lopott, kivégeztek. Bécsben lefejeztek egy férfit, aki az éj leple alatt néhány csirkét lopott, Berlinben egy postást, aki egy tábori postacsomagból kicsent hat szál cigarettát – ez csupán néhány példa a sok ezerből. Egyébiránt a halállal büntethetők korhatárát leszállították tizenhat évre, de különleges esetekben ennél fiatalabbakat is ki lehetett végezni.

Már a békeévekben, a Weimári Köztársaság enyhe évei után hirtelen emelkedni kezdett a kivégzések száma. Az alábbiakban láthatjuk az 1933-tól 1939-ig terjedő időszak erre vonatkozó adatait:

Év                 Megtörtént kivégzések            A halálos ítéletek százalékában

1933                        64                                                           82,0

1934                        79                                                           77,4

1935                        94                                                           95,4

1936                        68                                                           89,5

1937                      106                                                         123,2

1938                      117                                                         131,6

1939                      219                                                         157,5

Azt a meglepő tényt tapasztalhatjuk, hogy 1937-től 39-ig több kivégzés történt, mint az ismertté vált halálos ítéletek száma. Ez csak azt jelentheti, hogy nyilvánvalóan számos (politikai) halálos ítéletet nem hoztak már nyilvánosságra, így azok nem kerültek be a statisztikába. Magától értetődő, hogy mindig csak a „törvényes” halálos ítéletekről beszélünk, az „illegális” gyilkosságokra a koncentrációs táborokban és a Gestapo pincéiben itt nem lehetünk tekintettel.

A háborús évek alatt nem vezettek már összesítő statisztikákat; számos akta megsemmisítésre került. A háború öt és fél éve alatt kivégzettek számát tehát csak megbecsülhetjük, vagy egyedi forrásokból fáradságos munkával rekonstruálhatjuk. Így az egykori ítéletvégrehajtó, Johann Reichhart saját naplóbejegyzései szerint 1940-től 45-ig 2805 kivégzést hajtott végre. Reichhart egyike volt a három hagyományos német hóhérnak, akik között egyenlően osztották fel a munkát. Egy másik hóhérsegéd a háború utolsó évében csupán Halléban 931 kivégzésnél közreműködött. Reihhart arról tudósít, hogy 1940-ben további „párthóhérokat” állítottak be, mert az addigi három ítéletvégrehajtó már nem győzte a feladatokat. Egyedül Berlin-Plötzensee városrészben körülbelül 3000 elítélt halt meg. A rendelkezésünkre álló adatok alapján végzett extrapoláció arra az eredményre vezet, hogy 1933 és 1945 között mintegy 16500 „legális” kivégzést hajtottak végre. Valójában inkább többel, mint kevesebbel kell számolnunk. Ha hozzávesszük még a Wehrmacht katonai bírósági ítéleteit – 1945 februárjáig több, mint 6000 volt – valamint más szervezetek, tehát a haditengerészet, légierő, SS, rendőrség által foganatosított kivégzéseket, amelyekről egyáltalán nincsenek számaink, a legnagyobb óvatosság és visszafogottság esetén is 30000-re tehetjük az áldozatok számát. Összehasonlításul: az Első Világháborúban a német hadseregben csupán negyvennyolc halálos ítéletet hajtottak végre!

Még egy esetet kell ítt megemlítenünk, amely a német nép és a Wehrmacht nagy részének háború alatti pszichés beállítottságát jól jellemzi.

Egy tüzérségi egység Stájerországban csak 1945 május 10-én kapitulál és nem fegyverzik le rögtön. Egy tizedes már május 3-án dezertált az egységétől, ám a kapituláció után elfogják. Az üteg parancsnoka a csapat elé áll, és elmagyarázza, hogy a dezertőr árulóvá vált és eljátszotta az életét. Aki ugyanígy vélekedik, az lépjen jobbra. Erre az altisztek és az egység túlnyomó része, mintegy hetven ember, jobbra lép. Csupán nyolcan vagy tízen lépnek balra, ketten-hárman pedig tanácstalanul középen maradnak. A bajtársai által történt egyértelmű elítélés alapján a dezertőrt 1945 május 14-én, egy héttel a német kapituláció után katonai bírósági ítélet nélkül lelövik. Egy északnémetországi pap fia volt, az alakulat javarészt württenbergiekből és badeniekből állt.