Ha belegondolunk, a félelem nélküli környezetben tulajdonképpen egyáltalán nem teremnének hősök, mert ugyan ki és mi ellen kellene ágálniuk és hősködniük? A félelem tehát úgy tűnik, hogy eleme mindenkori mindennapjainknak.
Vajon a félelem csak úgy spontán terem, vagy termelik? A helyes válasz ismerete valószínűleg nem csökkenti félelmeinket, esetleg még növelheti is őket.
Az minden esetre biztos, hogy minden hierarchikus szervezetnek, mondjuk a hadseregnek alapeleme a félelem, máskülönben nem lehetne feltétel nélküli engedelmességre bírni a katonákat, beleértve azt is, hogy életüket feláldozzák. Ezer szerencse, hogy a félelem kis ügyességgel könnyedén átkonvertálható valamilyen kikezdhetetlenül nemes érzületté, mondjuk hazaszeretetté. A hazáért való élet-feláldozástól semmiképpen sem szabad félni, erre inkább vágyakozni érdemes.
Generálisok számára tehát kimondottan nélkülözhetetlen a félelem, de feletteseik számára még inkább. Királyok és bármilyen más besorolású uralkodók számára kifejezetten hasznos, ha az alattvalók egy kicsit félnek, különben akár veszélyes következtetésekre is juthatnának, mely szerint az uralkodó személye nem feltétlenül a haza megtestesítője. Az alattvalók számára a félelmet ugyanis mindig a konvertált formában adagolják, így azok azt tulajdonképpen kellemes önelégültséggel élik meg, miközben akik tényleg félnek, nem vallhatják be, mert félniük kell a megszégyenüléstől.
Néhai Bibó István azon sokat idézett kijelentése, hogy "demokratának lenni annyi, mint nem félni" tehát innen vezethető le, és nagyon nagy igazságot mond ki. A megfontolást érdemlő kérdés már csak az, hogy létezhet-e demokratikus rendszer félelem, vagy legalább annak konvertált formái nélkül? Vagy ezek nélkül kényszerűen anarchiává változik át?
Ezt a kérdést valószínűleg nem tudjuk megválaszolni az alábbi cikk elolvasása után sem. Az egyetlen, ami biztos, hogy ez az írás rövid és nagyon izgalmas.
A YALE-EN
MEGPRÓBÁLTUNK KONZERVATÍVOKBÓL LIBERÁLIST CSINÁLNI. AZ EREDMÉNY
SOKAT ELÁRUL POLITIKAI NÉZETKÜLÖNBSÉGEINKRŐL.
Szerző: John Bargh.
Megjelent a „The Washington Post” 2017 november 22-i számában
Amíg a kislányom
serdülőfélben volt, szeretett gyakran elrohanni otthonról, hogy a
barátaival izgalmas dolgokat csináljon – felpattantak a
biciklire, leszaladtak a partra, hogy a vízbe vessék magukat –
anélkül,hogy előtte megtették volna a szükséges
óvintézkedéseket. Ilyenkor az útjába álltam, hogy odaadjam neki
a napvédő krémet, a bukósisakot és a térdvédőt. Míg
türelmetlenül állt ott, azt mantráztam a fülébe: „előbb a
biztonság, utána a szórakozás!”
Hogy megvédjük
magunkat és szeretteinket a bajoktól, az természetesen a
legerősebb emberi motivációnk, amely a DNS-ünkbe van programozva.
Ez olyan mély és fontos, hogy sokkalta erősebben hat a tetteinkre
és gondolatainkra, mint ahogy azt feltételezzük. Például, a
politikai pszichológiában több mint egy évtizede folynak
kutatások, amelyek következetesen azt mutatják, hogy a fizikailag
fenyegetett, félelemben élő emberek érzései kulcsfontosságú
tényezőt jelentenek – de nem az egyetlent – hogy konzervatív
vagy liberális beállítottságúak lesznek-e ezek a polgárok.
Az derült ki, hogy
a konzervatívok erőteljesebben reagálnak a fizikai erőszakra,
mint a liberálisok. A konzervatívok erőteljesebb vágyakozása a
fizikai biztonság iránt valójában már a korai gyermekkorban
meghatározódik: a University of California (Kaliforniai Egyetem)
egyik tanulmánya szerint minél erőteljesebb félelmi reakciókat
mutattak a 4 éves gyerekek laboratóriumi körülmények között,
annál inkább konzervatív volt a politikai attitüdjük 20 évvel
később. Agyi képalkotó módszerekkel azt is kimutatták, hogy
a félelemközpont, az amygdala, ténylegesen nagyobb méretű a
konzervatívok agyában, mint a liberálisokéban. Számos további
laboratóriumi kísérlet is alátámasztotta, hogy amennyiben
liberálisan gondolkodó felnőttek fizikai fenyegetettséget
tapasztalnak, a politikai és szociális viselkedésük
konzervatívabbá válik (átmenetileg, természetesen). Soha senki
nem változott át azonban konzervatívból liberálissá.
Míg mi meg nem
tettük ezt.
Egy új
tanulmányban, amely az „European Journal of Social Psychology”
(Európai társadalom-lélektani folyóirat) soron következő
számában fog megjelenni, kollégáim – Jamie Napier, Julie Huang,
Andy Vonash – és jómagam 300 amerikai polgárt kérdeztünk meg
egy online kérdőív formájában, hogy mi a véleményük néhány
korunkra jellemző dologról, úgymint a homoszexuálisok jogairól,
az abortuszról, a feminizmusról, a bevándorlásról és általában
a társadalmi változásokról. A csoport kétharmada nőnemű volt,
mintegy háromnegyedük fehér bőrű, összességében 35 éves
átlagéletkorral. A résztvevők 30%-a republikánusnak határozta
meg önmagát, a többiek pedig demokratának.
Mielőtt azonban
megválaszolták volna a kérdéseket, egy intenzív
gondolat-kísérletre kértük őket. Be kellett csukniuk a szemüket,
és azt képzelni, hogy egy géniusz látogatja meg őket, aki képes
emberfeletti képességet rájuk ruházni. A résztvevők fele
számára ez azt jelentette, hogy képessé váltak saját erejükből
repülni, a csoport másik fele viszont abszolút védettséget,
sebezhetetlenséget kapott bárminemű fizikai behatással szemben.
Azoknak a reakciói,
akik repülni képesnek hitték magukat, a kérdések megválaszolása
során a republikánusok és demokraták társadalmi beállítottsága
közötti különbséget tisztán felismerhetővé tették. Az
előbbiek jóval konzervatívabb pozíciót foglaltak el társadalmi
ügyekben, és ellenállóbbak voltak mindenféle változással
szemben.
Akik viszont
teljesen védettnek képzelték magukat, ha előtte republikánusok
voltak, egyszerre csak lényegesen liberálisabbak lettek, a
társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjuk elkezdett
hasonlítani a demokrata válaszadókéhoz. A fizikai sérülésektől
való védettségnek csupán a képzete megtette azt, amit soha
korábbi kísérletben nem tapasztaltunk – a konzervatívokból
liberálisok lettek.
Mindkét esetben a
politikai viselkedés mélyen fekvő okaira gyakoroltunk hatást, a
biztonság és a túlélés iránti nagyon erőteljes vágyra. Úgy
tűnik, hogy társadalmi és politikai beállítottságunk hőfoka
attól függően változik felfelé vagy lefelé, hogy mennyire
érezzük a fizikai létünket biztonságosnak.
Ez magyarázza, hogy
a liberális politikusok ösztönösen kezelhetőnek mutatják be a
veszélyes helyzeteket is, Franklin D. Roosewelt szellemében, aki a
nagy gazdasági világválság idején azt mondta megnyugtatásul,
hogy „nem kell mástól félnünk, csak magától a félelemtől”.
Ugyanez visszhangzott jó néhány évtizeddel később Barack Obama
utolsó országértékelő beszédéből is. Ebből érthetjük meg
azt is, hogy ezzel ellentétben Trump elnök és más republikánus
politikusok miért hangsúlyozzák a terrorizmus és a bevándorlás
veszélyeit, és az így keltett félelem miért gyarapítja a rájuk
adott szavazatokat.
Igen, a
bevándorlás-ellenes beállítottság is a lélek mélyén szunnyadó
alapvető vágyból, a fizikai biztonság iránti
igényből nyer motivációt. Századokkal ezelőtt, őskonzervatív
vezetők gyakran kiáltottak ki kisebbségeket bűnbaknak, mondván,
hogy azok, mint férgek, belülről fertőzik az országot,
igyekezvén elárasztani és szétrombolni azt. Trump elnök
közismerten germafób
(fél a
fertőzést okozó mikroszkopikus lényektől – a fordító
megjegyzése) és erősen hajlamos arra, hogy más embereket
undorítónak nevezzen – nemcsak migránsokat, hanem politikai
ellenfeleket, vagy akár egykori Miss Universe versenyzőket is.
„A migránsok
olyanok, mint a vírusok” - ez egy nagyon erőteljes metafora,
hiszen az országba belépő menekülőket a testünket megtámadó
kórokozókhoz hasonlítja, mozgósítva ezzel azt a velünk
született motivációt, amellyel a fertőzéseket és betegségeket
el akarjuk kerülni. Egészen a közelmúltig az emberiség nemcsak
antibiotikumokkal nem rendelkezett, de azt sem tudta, hogyan
keletkeznek és kerülnek át más emberekre a fertőzések, ezért
a vágások, nyílt sebek meglehetősen veszélyesek voltak. (Az
Amerikai Polgárháborúban 1000 katonából 60-nal nem golyó vagy
bajonett végzett, hanem valamilyen fertőzés.)
Ebből arra
következtettünk, hogy amennyiben az emberek kevésbé érzik
magukat veszélyeztetve mondjuk az influenza-vírusoktól, akkor az
csillapítja a migránsokkal szembeni félelmüket is – és
fordítva, ha elérjük, hogy fenyegetettebbnek érezzék magukat a
vírusoktól, akkor a migrációtól is jobban fognak félni, mint
korábban. Egy 2011-es tanulmányban kollégáim és én éppenséggel
erre is rámutattunk. Először is, az egész országból vett
liberális és konzervatív mintaállományunkat szembesítettük az
influenza-vírus veszélyességével (a H1N1 akkoriban mindennapos
téma volt) majd felmértük a migrációhoz való viszonyukat. Ezt
követően egyszerűen mindenkit megkérdeztünk, hogy kapott-e már
influenza elleni védőoltást. Az eredmény az volt, hogy azok, akik
nem voltak beoltva (fenyegetve érezték magukat) inkább
negatívan nyilatkoztak a migrációról, míg akik kaptak már
oltást (biztonságérzet) jóval pozitívabbak voltak a tárggyal
kapcsolatban.
Egy másik
felmérésben kézfertőtlenítőt adtunk a résztvevőknek, miután
emlékeztettük őket az influenzavírus veszélyeire. Ennek a
csoportnak a migrációról alkotott véleménye hasonlított
azokéra, akik már kaptak oltást. Egy fröccsintés a Purellből,
miután erőteljesen figyelmeztettük őket az influenza
veszélyességére, megváltoztatta a véleményüket. Miután
védettnek érezték magukat a vírustól, kisebbnek érezték a
migráció veszélyességét is.
Felméréseink
eredményei tanulságosak lehetnek, a következők miatt:
Mindannyian azt
hisszük, hogy társadalmi is politikai viselkedésünk jó okokon
alapul és fontos értékeinket tükrözi vissza. Azt is látnunk
kell azonban, hogy a biztonság és túlélés iránti tudat alatti
vágyunk nagyon nagy hatást fejt ki. A politikusok az árok mindkét
oldalán szintén felismerték ezt, és igyekeznek szavazatunkat és
párthűségünket manipulálni a félelem illetve a biztonság
érzetének felkeltésével.
Ahelyett, hogy
megengednénk, hogy mások játszanak a húrjainkon, tudatosabbá
válhatunk, megpróbálhatjuk jobban megérteni önmagunk motivációit
és a dolgokról kialakított véleményünket tényekre, kívülről
szerzett információkra alapozni. Igen, nézeteink könnyen
megmerevedhetnek adott környezeti feltételek mellett, de némi
erőfeszítéssel valójában sokkal könnyebben megváltoztathatók,
mint gondolnánk.
John Bargh a
szociálpszichológia professzora a Yale Egyetemen és a „Before
You Know It: The Unconscious Reasons We Do That We Do” című könyv
szerzője. (Mielőtt tudnál róla: annak nem tudatos okai, hogy
azt tesszük, amit teszünk.)