BOLDOG ÚJ ÉVET!

Nem világrengető esemény, amikor véget ér egy év, s máris elkezdődik egy másik. Amikor a mutató megtette 730-ik kört (szökőévben kettővel többet) ugyanolyan simán siklik át a következőbe, ami most 1-es sorszámot kap, mint bármikor. Mi sem veszünk észre nagy különbséget magunkban, noha keresni szoktuk az érzést, amelyik megkülönbözteti régi létünket az újtól, de azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki nem találja. Az elmúlt évet mindig sajnáljuk, mert elmúlt, és magába temette földi létünk egy jelentős hosszúságú szakaszát, az újtól meg mindig jót várunk, sőt amióta az eszemet tudom, inkább mindig jobbat, mint az előző volt.

1 év nagy idő, 8 760 óra azonban egyáltalán nem tűnik túlzottan soknak. Pedig ennyire van időnk egy év alatt, nem többre.

Azt kívánom hát, hogy sikerüljön jól beosztani ezt az időt, és ne nagyon kelljen számolgatni. Jusson belőle mindenre és mindenkire, amit és akit szeretünk és közben maradjon meg az a nyugalmas jó érzésünk, hogy az idővel való versenyfutást rábízhattuk a sportolókra, ugyan nekik drukkolunk, de nem vagyunk részesei a nagy versengésnek. Miközben futunk a boldogság után, lehet, hogy az már lemaradt, hiszen semmi oka nincs menekülni előlünk, a találkozás viszont egy álló és egy folyton távolodó objektum között nem egykönnyen jön létre – ha persze nem keverjük bele az általános relativitáselméletet, mert ha igen, akkor lehet, hogy ez nem is így van.

Az évváltások azonban mindig a boldogság megidézéséről szólnak, mindannyian jó szívvel osztjuk ki a boldogság kívánását boldog-boldogtalannak, és amennyit kiadtunk, ugyanannyit vissza is kapunk. Nem tudom, ki szokott arra gondolni, hogy amikor kimondja a “Boldog új évet!” nevű varázsigét, akkor vajon a boldogságnak milyen bankjából eszközöl kiutalást? Valamilyen isteni, vagy jótündéri központi forrásból, amely amúgy is kimeríthetetlen? Vagy a sajátjából? Azt szoktuk vajon ilyenkor hozzátenni gondolatban, hogy “kedves ismerős, vagy ismeretlen! Most, amikor boldog új évet kívántam neked, azzal kinyilvánítottam, hogy bármikor, ha találkozunk, vagy más módon kapcsolatba kerülünk, számíthatsz arra, hogy mindig megkapod az esedékes boldogság-részletet az én bankomból. Befizetéseket folyamatosan fogadok, és nem utasítok vissza.”

Azt hiszem, hogy a Földön a boldogság mennyisége állandó, csak kisebb, vagy nagyobb része valahol pihen. A boldogság ugyanis nem erőszakolja rá magát senkire, aki elmegy mellette, azt továbbengedi. Boldogság és erőszak ugyanis egymás antagonistái.

Időzzünk tovább a boldogság-ügynél, és látogassunk el Bhutánba, legalábbis egy rövidke olvasás erejéig. Lám, a buddhista közgazdaságtan, a tudatos kapitalizmus olyannyira nem elvont és utópisztikus fogalmak, hogy a Föld egyik országában a lehető leghivatalosabban és legkomolyabban a megvalósulás útját járják. Erre az országra sokan oda is figyelnek – tudhatjuk meg a következő írásból. Sajnálatos, ha csak innen tudjuk meg: de mit tehetünk, ha tévécsatornáink és híradóink a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének eleget téve legfeljebb a kis színesek között számolnak be bizonyos csodabogarakról, akik valami furcsa izét akarnak csinálni, ahelyett, hogy dollárokra vadásznának, mint a normális felnőttek általában.

A gyanakvás persze érthető, hiszen voltak már balul sikerült utópisztikus kísérletek a világban. Annál inkább hiszek abban, hogy ez nem az – de még az lehet, ha felkarolják az ügyet bizonyos egoista csúcsmenedzserek. Isten óvja ettől Bhután királyát és népét, meg minket is. Nem tudom, mikor részesülünk a bhutáni boldogságban, de azt hiszem, egyelőre elég, ha a magunkét ébresztgetjük és osztogatjuk.

Hol a boldogság mostanában? Nem, nemcsak Bhutánban. Azért, ha valaki jár arra mostanában és hajlandó magával vinni, csak szóljon, szívesen körülnéznék ott.

BHUTÁN BOLDOGSÁGA

A “Nemzeti összboldogság” koncepciója

Dr. Manfred Kulessa*

Az irodalomban és a filmekben Bhutánt a “boldogság országának” nevezik. A Himalája-régió utolsó királysága valóban jó példát mutat arra, hogy a fenntartható fejlődés hogyan lehet reális állami célkitűzés.

A NEMZETI ÖSSZBOLDOGSÁG (GNH)** EREDETE ÉS TARTALMA

“Nem hiszem, hogy mi itt Németországban a boldogságunkat túlnyomórészt még mindig gazdasági növekedés révén érhetjük el. Nem baj persze, ha ez is megvan, de a gazdasági növekedés mellett fontos erősítenünk azt is, ami az emberivel való törődést jelenti: a szimpátiát.”

Ezek a Horst Köhler szövetségi elnök által elmondott szavak akár a bhutáni király vagy a miniszterelnök szájából is elhangozhattak volna. A kis himalájai királyság alkotmányának 9. cikkelyében az állam céljaként a GNH (Gross National Happiness) növelését határozzák meg, amit leginkább Nemzeti Összboldogságnak fordíthatunk.*** A GNH fogalmába beleértjük az anyagi jólétet és spirituális jól-létet, illetve a kettő békés harmóniáját.

A GNH egyáltalán nem őfelségének, Jigme királynak, a Wangcsuk-dinasztia negyedik uralkodójának a találmánya, mint ahogy ezt sokan gondolják. A valóság az, hogy még mint fiatal uralkodó talált rá a nemzetközi vitában erre a fogalomra, felcsippentette azt, saját kulturális hátteréhez igazítva nemzeti koncepciót formált belőle és fokozatosan betagolta a komoly reálpolitikába. Ezt a teljesítményt más prominens gondolkodók, mint Barbara Ward, Robert Kennedy vagy Jan Tinbergen nem voltak képesek elérni, de még Farah Diba sem, akiknek a neve pedig már jóval Jigme előtt összefüggésbe került a GNH-elképzeléssel. A király 1972-ben lépett trónra, amikor nálunk [Németországban - a ford. megjegyzése] Oberhausenben az IG Metall első konkresszusa került megrendezésre az életminőséggel kapcsolatban, sok figyelemre méltó hozzászólóval, mint például Olof Palme vagy Erhard Eppler.

Királyi esküvő Bhutánban

A megegyező szóhasználat ellenére a GNH nem azonos a “pursuit of happiness” [a boldogság keresése, ill. az ehhez való jog] fogalmával, melyet Thomas Jefferson tett alkotmányos joggá. Ott elsődlegesen az iparűzési és felekezeti szabadságról van szó, amelyekhez az államnak a szükséges szabad teret biztosítania kell. Bhutánban az állam számára kötelező aktív cselekvés révén a közösségi boldogságot (“collective happiness”) előmozdítania. Ez több, mint a polgárnak csupán megengedni, hogy a maga módján keresse a saját boldogulását.

Bhután a GNH-t a következő öt tartományban határozza meg:

1. Emberi fejlődés (különösen az oktatás és az egészségügy)

2. Kiegyensúlyozott fejlődés (balanced and equitable development)

3. A környezet fenntartása

4. A kulturális és történelmi örökség megőrzése

5. Jó kormányzás

A GNH MÉRHETŐSÉGE

Természetesen az egésznek csak akkor van értelme, ha a célok ezekben a tartományokban felismerhetők, megfoghatók, érzékelhetők és végül de nem utolsó sorban mérhetők és ellenőrizhetők. Szükség van indexekre és eszköztárra, amelyek a megvalósítást és a visszaellenőrizhetőséget támogatják. Az ún. Emberi Fejlődési Index (Human Development Index = HDI) bevezetésésével az UNDP (United Nations Development Programme, az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) az utóbbi húsz évben fontos lendületet adott a dolgoknak. Az ennek nyomán kifejlődött nemzetközi tudományos vitához Bhután fontos hozzájárulásokkal szolgált. Az ország példája számos kongresszust hívott életre a világ minden táján, így Hollandiában, Angliában, Braziliában, kanadában, Törökországban és egy egész sor ázsiai országban.

Magában Bhutánban 2004-ben egy nagy szeminárium megrendezésére került sor “GNH és fejlődés” címmel. A dokumentáció több, mint 750 oldalra rúg és elsősorban a GNH gyakorlatba való átültetésének szentelték. Azóta a Bhutáni Tanulmányi Központban (Centrum for Bhutan Studies = CBS) megfelelő mutatószámokat dolgoznak kikonkrét mennyiségi és minőségi mérésre, valamint feldolgozzák és a nyilvánosság számára elérhetővé teszik a különféle körkérdések eredményeit. Hogy vajon a bhutániak nagy többsége azért vallja magát boldognak, mert valóban széles körű az elégedettség, vagy azért, mert szeretett uralkodójuk ezt így kívánja, egyelőre szabad vita tárgya lehet.

Amikor Joseph Stiglitz a Sarkozy-tanulmány**** megjelenése után Bhutánba látogatott, az első kérdés amit nekiszegeztek az volt, hogy a boldogság valóban megbízhatóan mérhető-e, amire ő egyértelmű tudományos magabiztossággal igennel felelt. A GNH-koncepció körüli vita itt már nemcsak az ismét divatba jött boldogságkutatás felismeréseiről folyik, hanem a közgazdászok egyre szaporodó kényelmetlen érzéseiről az olyan mutatók használhatóságával kapcsolatban, mint a Nemzeti Össztermék (GDP) vagy a Nemzeti Jövedelem (GNP). “Az anyagi jólét valamiféle transzcendentált azonosítása nélkül az ember nem válhat sem boldoggá, sem méltóságteljessé” (Vittorio Höle 1995)

SZÁMADÁS A GNH FEJLŐDÉSÉRŐL

Jigmi Thinley miniszterelnök a bhutáni tervbizottságot GNH-bizottsággá alakította át és a kormány 2009-ben kiadott első jelentését a fentebb vázolt fő célokhoz igazította. Az ország, amely az utóbbi ötven évben a középkori bezártságból “belefejlődött” a globalizált legújabb korba, az emberi fejlődés terén valóban figyelemre méltó eredményeket képes felmutatni. A képzés és az egészség mindenkinek szabadon elérhető. Az ország kétharmada erdő, javarészt rezervátumi védettség alatt - a bioiverzitás fenntartásának mintapéldája. A hagyományos kultúra és a buddhista vallás él, ahogy azt például a Kölnben megrendezett “Bhután - szent művészet a Himalájából” című kiállításon 2010 tavaszán látni lehetett. A gazdaság növekedése hat és tíz százalék között van, és a mezőgazdaság mellett a vízenergia kihasználásán, az így nyert áram Indiába való exportján és az utóbbi időben az egyre növekvő turizmuson alapul. Az új demokratikus struktúrák a kezdeti nehézségek ellenére megvetették a lábukat és a decentralizáló és transzparens védelmében tovább erősödnek.

Bhután turisztikai térképe

EGY KIS ORSZÁG, MINT GLOBÁLIS GNH-JÁTÉKOS

A nemzetközi “GNH-mozgalom” már elég régen kialakult és a SAARC-csúcs (South Asian Association for Regional Cooperation) áprilisban [2010 áprilisáról van szó, amikor Bhutánban tartották a csúcskonferenciát - a fordító megjegyzése] elhatározta egy GNH-központ megalapítását Bhutánban. A kritikus megfigyelő számára még mindig van tere a kérdéseknek, például a műanyag zacskók és a dohányárusítás tilalmának ésszerűségéről, vagy a kóbor kutyák megöléséről, ami sok turistát felháborít.

Ez a kis királyság természetesen még nem a megvalósult Shangri-La [a Himalájába elképzelt földi paradicsom, James Hilton 1933-ban megjelent Lost Horizon című utópisztikus regénye alapján - a ford.] Megvannak a gondjai és problémái. Természeti katasztrófák fenyegetik, földrengések, gleccserek. Mégis globális jelentőségű játékossá vált a GNH-ben szerzett praxisával, és aktív részvételével a fejlődéspolitika alapjainak megvitatásában. Bhután egyike azon kevés országoknak, amelyek teljesítik a Millenniumi Fejlődési Célokat (Millennium Development Goals = MDG) és pozitív CO² mérleget képesek felmutatni. Amit ebben az Északrajna-Westfália nagyságú, erdőkkel és szántóföldekkel borított országban véghezvisznek, az talán nem olyan tökéletes, mint amit a Nobel-díjasok és más bölcsek Párizsban, Berlinben, az OECD-nél és az ENSZ-ben a növekedés, haladás és életminőség kérdésében előadnak. Polgárai életében és hitében azonban megvan a méltó helye.

* Az UNDP egyik korábbi igazgatója és Bhután első tiszteletbeli konzulja

** GNH – Gross National Happiness

*** A GDP – Gross Domestic Product, azaz nemzeti össztermék mintájára

**** Nicolas Sarkozy korábbi francia elnökről van szó, aki 2008-ban életre hívta a Gazdasági Fejlődés és Társadalmi Haladás Mérésének Bizottságát (Commission on the Measurement of Economic Development and Social Progress). A szóban forgó jelentés 2009 szeptember 14-én került kiadásra.

PLERÓMA

Jostein Gaarder novellája

Némi magyarázat, de inkább magyarázkodás szükséges az elejére.

Jostein Gaardert legfőképpen a Sophie világa révén ismerjük, de számos más munkája is megjelent magyarul. Az a novellagyűjtemény, amely első opusza, és amelyből ez a rövid írás is származik, történetesen nem. Az eredeti címe Diagnosen, németül pedig több kiadása is létezik, Der seltene Vogel cimmel. Ez a fordítás a DTV (Deutscher Taschenbuch Verlag) 1997-es kiadása alapján készült.

A magyarázkodás egyrészt ezért kell: nem jó dolog nem az eredeti nyelvből fordítani, hiszen egy fordítás is torzítja az eredeti jelentést, kettő pedig méginkább. De norvégul nem tudok, és így kénytelenek vagyunk abban reménykedni, hogy a lényeg így is elég élesen megmaradt. Értelmezni persze sokféleképpen lehet ezt az írást, de ez a helyzet bizonyára nem azért állt elő, mert a láncfordítás elhomályosította volna a dolgokat.

A norvégról németre fordítást Gabriele Haefs készítette.

A másik magyarázkodásra kényszerítő ok az, hogy mit keres ez az írás itt, egy olyan gyűjteményben, amely főként a közgazdaság mellékfolyóit igyekszik feltérképezni. Hát azt, hogy Gaarder írása nagyszerű látomás. Ezt azért tudhatjuk, mert a nyolcvanas évek közepén íródott. Azt láthatjuk, hogy a szerző biztos kézzel húzta meg azt a vonalat, ami a múltból az akkori jelenen át a jövőbe vezet. Eddig nagyjából bejött minden, legfeljebb akkor még nem internetről, hanem adatbázisokról beszéltek, de ez a lényeg szempontjából közömbös. Ha ilyen lesz a folytatás, akár a többi is beigazolódhat. A társadalom többé nem fogyasztói, hanem önfogyasztó társadalom, a saját múltja jelentéktelen szórakoztatóipari attrakcióvá válik. Elgörbül-e vagy megszakad-e ez a vonal, vagy tényleg képes még évszázadokon át előre hatolni?

Kérdések tucatjai fogalmazódnak meg bennem, de biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasóban is. Nagyszerű lenne, ha sokan hozzátennék a maguk nézetét, véleményét, vitapontját. 

A magam részéről azt remélem, hogy közös művünket még 200 év múlva is fogják látni – de nem az időszkenneren keresztül. De ezzel is lehet vitatkozni – de csak elolvasás után.

PLERÓMA

1

A radikális áttörés az emberiség történetében 2100 körül történt amikor a kvantumfizika egy sor meghökkentő felfedezést tett.

Már 1900-ban tudták, hogy az atomok nem olyan áthatolhatatlan, picinyke alkotóelemei az anyagnak, mint ahogy Démokritosz képzelte. Felismerték, hogy az atomok még további elemi részecskékre bonthatók.

Ám ezeknél az elemi részecskéknél hiányzik az a szilárdság és kézzelfoghatóság, ami a materializmus minden formájának az alapja. Az egyik pillanatban úgy viselkednek, mint egy tömör részecske, amolyan golyócska, a következőben pedig mint hullámok, vagy energia – ami azzal függ össze, hogy ezek az elemi részecskék valójában nem is részecskék, hanem kvarkok csoportosulásai.

A Bohr nevéhez fűződő komplementaritási elv már a 20. század eleje óta ismert volt. Akkoriban a modern fizika posztmateriális trendjéről beszéltek. Egy ideig panegirikus stílusban szónokoltak „a fizika emberi értelem általi emancipációjáról”. (Vö. a „kvantumfizika” keresőkulccsal illetve a következő címszavakkal: Planck, Einstein, Bohr, Schrödinger, Heisenberg, Dirac, Eddington és Pauli.)

Amikor az ember azt hitte, hogy már-már be tudja fogni az anyag legapróbb részeit, azok folyton eltűntek. Inkább úgy viselkedtek, mint a kísértetetek, egyáltalán nem úgy, mint ahogy elvárták volna tőlük.

„A tudásáram egy nem-mechanikus valóság irányába folyik” – vélekedtek. „Az univerzum sokkal inkább egy nagy gondolatra hasonlít, mintsem egy nagy gépezetre” (Jeans, „Kvantumfizika”, 4.312), vagy amint Eddington fogalmazott, „ a világ anyaga lelki anyag.”

Ha ezek az emberek tudták volna, hogy milyen felfedezések születnek még!

Mert ez még egyáltalán nem minden. Blumenberg 2062-ben bebizonyította, hogy a valóságnak öt dimenziója van, amiből csak négy képezi a látható Univerzumot. Az idő és a tér csupán egyetlen anyagnak a tulajdonsága, s ezt manapság plerómának nevezzük. (Vö. a „fizika” keresőkulccsal és a „Blumenberg”, „Knox” és „Tangstadt” címszavakkal.)

A tunéziai Labidi végül bebizonyította, hogy a kvarkok mozgása a plerómában tárolódik – ott, ahol az idő és a tér egyetlen kontinuummá fűződik össze.

Ezáltal összeállt a kép. A fizika számtalan törvénye egyetlen természeti törvénnyé egyesült.

2

Laplace, francia matematikus már a 18. században egy olyan intelligenciáról fantáziált, amely ismeri egy adott pillanatban az összes anyagi részecske helyzetét. Ennek az intelligenciának a számára Laplace szerint „semmi sem kétséges, jövő és múlt egyaránt nyíltan mutatkozik a szemei előtt.”

Amire Laplace gondolt, az valóban létezik, noha nem intelligensebb, mint bármely más adatbázis. Ezt nevezzük plerómának.

Abdullah Rushdie 2105-ben rámutatott, hogy az Univerzum minden eseménye a plerómában rögzítésre kerül és onnan vissza is lehet olvasni.

Már 15 évvel később, 2120 januárjában elkészült az első időszkenner prototípusa.

A világ szinte megbénult a megdöbbenéstől. A két kereső segítségével immár lehetségessé vált a történelem minden rejtélyének a megfejtése. A világtörténelem minden eseményét meg lehetett jeleníteni a képernyőn. Nem videófilmek, történelmi művek vagy kutatási beszámolók formájában, nem: közvetlenül magát az eseményt lehetett látni, mint helyszíni közvetítést.

Ezzel kezdődött minden. És így vált minden régi dolog múlttá.

3

Kezdetben titokban tartották az új találmányt. Hogy bánna az emberiség ezzel az új eszközzel?

Az időszkenner prototípusa Genfben, a CERN-központban működött. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy milyen fejlődés előzte meg a létrejöttét. Akkoriban már mindenkinek hozzáférése volt bármely emberi tapasztalathoz. 2120-ban már nem létezett olyan adat, amelyet ne lehetett volna gombnyomásra az otthoni képernyőn megjeleníteni. Minden film, műalkotás, írott szöveg, és minden létező információ az emberekről kulturális köztulajdonná vált.

Ami most jött, azt viszont még nem tapasztalhatta meg az emberiség. Ezután az egész világtörténelmet a képernyőre lehetett hozni, mint egy revüműsort. Az egész előadás mintegy ötmilliárd évig tartott volna, az időszkennerrel azonban mégis egészen hosszú szakaszokat lehetett nagyon rövid idő alatt előhozni. Aki valami érdekeset talált, csak lelassította a futást, vagy a fontos jelenetnél teljesen megállította a képet.

Nem volt már szükség arra, hogy a Második Világháborúról egy könyvet vagy filmet szerezzenek be az emberek, vagy lexikonok szócikkeit olvassák. Az emberiség történetének ezt a szomorú fejezetét most már a képernyőn közvetlenül meg lehetett nézni. Bármely eseményt, mondjuk egy kivégzést, vagy Hitler és Göbbels találkozóját ma már a két keresővel, az időbelivel és a térbelivel minden nehézség nélkül meg lehet találni. Ezeket a keresőket napjainkban mindenki magabiztosan kezeli,

Úgy fogalmazni, hogy a genfi úttörők „lelkesedéssel álltak neki az időszkennernek” , jelentős alulértékelése volna a tényleges helyzetnek. Végsősoron az egész világtörténelmet a kezükben tartották.

Vajon áldás volt ez a találmány az emberiség számára, vagy inkább egy nagyon veszélyes játékszer került a kezébe?

4

Amint tudjuk, alig néhány évtizeden belül a magánlakások képernyői rácsatlakoztak az időszkennerre. 2150 táján már meglehetősen alacsony volt azoknak a száma, akik lemondtak volna annak a szükséges kiegészítő készüléknek a beszerzéséről, ami megnyitotta az utat ezen új lehetőség használatához.

A nagyközönség spontán lelkesedéssel reagált, a korábbi technológia ugyanis már megteremtette a szükséges alapokat, így a legtöbben semmi drámait nem érzékeltek, inkább úgy vélték, hogy a normális fejlődés egy következő lépcsőjére kapaszkodtak fel.

Az időszkenner keresőjét használni semmivel sem volt bonyolultabb, mint egy joystickét. Aki ismerte a korábbi keresők működését, annak számára az időszkenner is magától értetődő volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy minden ember egyforma ügyességgel bánt a kultúrával. De erről majd később.

A szkenner működését a régi rádiókészülékekéhez hasonlították. Aki azokon egy bizonyos rövidhullámú adót keresett, nagyon óvatosan kellett eljárnia, hiszen akár egyetlen aprócska mozdulattal tíz adót átugorhatott.

Az időszkenner használatában is nagy jelentősége volt (és van ma is) az ujjbegyek érzékenységének. Ez egyaránt igaz az idő- és a térkeresőre. Mondok egy ezzel kapcsolatos példát:

Képzeljük el, hogy a francia filozófust, Jean-Paul Sartre-t keressük. Talán tudjuk, hogy Párizsban élt. Talán még azt is tudjuk, hogy a 20. század közepén élt Párizsban. Beállítjuk a szkennert 1950-re és Párizsra, de ennyi persze még egyáltalán nem elég. Párizs, de ezen belül hol? És pontosan mikor élt ott? Meglehet, hogy egy panorámaképet kérünk le Párizsról, 1952 április 7-én 11:30-ra. Igen, de még ha biztosak is vagyunk benne, hogy emberünk ebben az időpontban Párizsban tartózkodik, ugyanolyan sikerrel találnánk meg egy gombostűt a szénakazalban, mint őt. (Ez egy régi paraszti hasonlat). Vajon melyik kávéházban ül Monsieur Sartre? Már akkor is ezrével akadtak kávéházak Párizsban. Nekiállhatunk szépen végigkeresgélni az utcákat, sokszor nincs is más választásunk, ha egy bizonyos személyt keresünk. Ám ilyenkor könnyen megeshet, hogy útközben eltérülünk. Lehet, hogy egy utcai bunyóra terelődik az érdeklődésünk, vagy egy rablásra, nemi erőszakra, netán egy kormánybankettre. Szükségünk van tehát valamilyen támpontra. Ha netán tudhatjuk azt, hogy Sartre 1956. november 11-én a Montparnasse-on ebédelt Simon de Beauvoirral, máris sokkal könnyebb a helyzetünk. Most már csak azt kell tudnunk, hogy nézett ki ez a férfi. Sétálgatunk a Montparnasse-on és egyszercsak hopp: itt van. Elcsíptük. És ettől kezdve már soha nem kell szem elől tévesztenünk. Végigkövethetjük az életét előre- és visszafelé, a születéstől a halálig, vagy addig a pontig, amíg érdekel minket, ha már nem, egyszerűen elengedjük. Sokaknak van az ilyen helyzetekben az a rossz érzése, hogy valamilyen indiszkréciót követnek el. Tisztességes dolog rég meghalt emberek privát életében turkálódni? Tudom, hogy vannak olyanok, akik éppen a legintimebb részletekre vadásznak. A voyeurségnek ettől a fajtájától azonban szeretnék élesen elhatárolódni.

5

Mint mondottuk, az időszkenner használata többé nem bonyolult senki számára, bárki bármit, de tényleg bármit könnyedén megtapasztalhat. De hol kezdjünk neki? Ha valóban nincsenek határok, életművésznek kell lennünk, Mi mellett döntsünk, ha minden a kezünk ügyébe esik? Az első találkozás a szkennerrel valóban lenyűgöző volt.

Mondjuk, ha az egyik keresőt beállítjuk Kr. U. 963. május 25-én 14:30-ra (14.30.00.25.05.0963) a másikat egy Norvégiában lévő helyre, például a 60. szélességi körre és a keleti hosszúság 10. fokára (60.00.00 Ø 10.00.00) és ekkor egy fenyőerdő mélyén találjuk magunkat. Ha itt várnánk, akár órák telhetnének el, mire bármilyen élőlény is felbukkan. Egy idő után talán előkerülne egy medve vagy egy jávorszarvas, ám akár hetek is elmúlnának, mire arra jár egy viking. Az ember tehát elkezd egy utat keresni, amelyik kivezet az erdőből és egyszercsak egy lakatlan fjordon találja magát. Hosszú órákba kerülhet, mire végre rábukkan egy viking-kikötőre – feltéve persze, hogy az eredeti cél éppen a vikingek felkutatása volt.

Amikor 2148-ban sokmillió magánképernyőt csatlakoztattak rá a szkennerre, hamarosan igény támadt valamilyen használati útmutatóra. Végülis szinte egyik napról a másikra az emberiség ölébe pottyant a világtörténelem – sokan eltévedtek akkoriban a térben és az időben.

Még mindig vannak emberek, akik koncepciótlanul bolyonganak a történelemben, a legtöbben azonban  használják azt a sok ezer keresőkulcsot, amelyeket időközben kifejlesztettek. Jómagam is rendszeresen, talán az átlagosnál is gyakrabban használom a hét- vagy nyolcezer kulcsot.

Az első kulcsokat a különösen érdeklődő emberek számára az Iroda fejlesztette ki. Lássunk néhány példát:

Az egyik fontos segédeszköz a „Helyek és városok ma és tegnap” nevű kulcs. Ez lényegében a világ 360 helyiségének a listája, bizonyos korszakokra korlátozva. (Babilon Kr. E. 2000 – 1700, Athén Kr.E. 400 – 300, Róma Kr. E. 200-tól Kr. U. 350-ig, és így tovább. Ezek segítségével pontosan le lehet cövekelni meghatározott helyeken és innen kiindulva térben és időben azt beállítani, amit látni szeretnénk. A „Helyek és városok” a legáltalánosabb kulcs, olyannyira, hogy minden pionír ezt használja, aki saját feje után, kész programok használata nélkül akar felderítő útra menni. Ha valamely élményhez egy előre megírt útvonalon jutunk el – ilyenekből különben milliónyi példány van forgalomban – az embernek nincs már többé az az érzése, hogy valamit maga fedezett fel.

Az említésre érdemes kulcsok közül az egyik legrégebbi a „Nagy festők és mesterműveik” című, továbbá a „Kínai nagy fal”, a „Jelenetek a Második Világháborúból”, a „Piramisok”, a„Pláton és Szókratész”, az „Atomfegyverek kifejlesztése és bevetése” „Az ember származása”, vagy „A bolygóktól a galaxisig”.

Az ilyen kulcsok révén egy bizonyos érdeklődési körön belül az egyik csúcspontról a másikra juthatunk el. Természetesen eközben nem kell lemondani a cselekvési szabadságunkról sem, mint ahogy az a régebbi korok videójátékainál volt. Bármikor kiszállhatunk Cézár halálából, és kedvünkre körülnézhetünk Rómában.

Eme pedagógiai indíttatású kulcsok mellett – melyeket gyakran állami közreműködéssel alkottak meg – kereskedelmi alapon is készültek többé vagy kevésbé titokzatos és gyanús kulcsok a legszerteágazóbb igények kielégítésére. Ezeknek a burjánzásából mára valóságos dzsungel lett. A végén már a sokaságuk miatt nem jelentenek igazi segítséget az eligazodásban. Egy napon annyi lesz belőlük, hogy könnyebb lesz nélkülük keresni, mint velük. Azt állíthatjuk, hogy ebben a tömegben a kulcsok inkább akadályt, mint segítséget jelentenek a megismerés útján, mert bizonyos értelemben megkettőzik a valóságot.

Nem óhajtom ehelyütt a kulcsok és időszkennerek legújabb és legjobb kínálatát bemutatni, hiszen idevonatkozó katalógus több, mint elegendő létezik. Szeretnék azonban részletesebben foglalkozni néhány kulccsal, amelyek már a 23. században forgalomba kerültek. Számunkra, és főleg a fiatalok számára fontos lehet, hogy a kulcsok történetét is ismerjük.

A legelsők közé tartozik a „Titanic” kulcs. A korábbi időkben is könyvek és filmek tömkelege foglalkozott ezzel a témával. Emiatt hatalmas érdeklődés mutatkozott a hajótörés valóságos átélésére. Most már pofonegyszerű volt a luxushajó szerencsétlen útját végignézni. Csupán a megfelelő kulcsot kellett kikeresni és az ember máris ott találhatta magát a fedélzeten, néhány perccel a jégheggyel való összeütközés előtt. Nyilván nem lehet mindent látni. A Titanic éjszaka süllyedt el. S amint az utolsó lámpa kialszik a Titanic fedélzetén, az előadásnak vége van. Csak néhány mentőcsónakban lehet itt-ott fényt látni…

A korai kulcsok közé tartozik a „Hirosíma”, a „Válogatott autóbalesetek”, a „Kínzási módszerek a századok során”, az „1001 agyoncsapás”, a „Híres emberek szexuális élete”, a „Nemi erőszak és vérfertőzés Cro Magnontól napjainkig”, vagy a „Nők a fürdőben”, a „Tiltott szerelem”, és a „Züllött szerzetesek”.

Szex és erőszak, semmi más. A kereskedelmi kulcsipar kezdettől fogva ezt az irányt vette célba. Persze az sem igaz, hogy régebbi korokban az emberek kevésbé lettek volna szenzációra kiéhezve. És főleg nem a legsötétebb korokban, hiszen a gyilkosságok és az erőszak valójában akkor történtek meg.

Vagy kétszáz éven keresztül hasonló kaliberű videófilmekkel takarmányozták az emberiséget. Az ember azt feltételezhette, hogy ez a piac telítődött. A kérdés azonban az, hogy ez a piac képes-e egyáltalán valaha telítődni. A lényegi különbség a videófilmek és a kulcsok között az, hogy az utóbbiak történelmi tényeket mutatnak be, nem pedig mesterséges szórakoztató programot. Meg kell állapítanunk, hogy a valóság állja a versenyt a fikcióval. Persze, ez függ a néző beállítottságától is. Ha az ember elég időt szán a keresésre, a történelemben tényleg mindent meg lehet találni. Állítólag a betiltott „Bestiális bűnügyek” című kulcs készítője négy évig dolgozott a művén. Természetesen: ha valaki négy évig ül a képernyő előtt, a leghihetetlenebb jeleneteket tudja összeállítani. De vajon miért nem fejleszt senki kulcsot „Gyerekjátékok tizenkét kultúrában”, vagy a „Barlangfestéstől a jegyzetfüzetig” címmel? Kalapot le azok előtt, akik megpróbálták. A történelem ugyanis ilyen tekintetben is bőséges kínálattal rendelkezik.

6

Az első években sokat vitatkoztak arról, hogy szabad-e a gyerekeket a szkennerhez odaengedni. Egyáltalán feltételezhetjük azt, hogy egy gyerek képes a történelemben önállóan eligazodni?

Mint már említettük, az emberiség története időnként durva és brutális volt. Már csak ebből az okból is, nem kellene a történelmet cenzúrázni, mielőtt a gyerekek konfrontálódnak vele? Nem volt a történelem már önmagában is káros a gyerekekre nézve? Nem utolsó sorban éppen ilyen megfontolások miatt erősödtek fel a hangok az ellen a javaslat ellen, hogy az időszkenner rácsatlakozhasson a nyilvános hálózatra.

Itt nemcsak gyakorlati vagy technikai problémáról volt szó, sokkal inkább metafizikairól: a Plerómát nem lehet részekre osztani. Lehetetlen az időszkennerbe cenzúraprogramot beépíteni. Hogy tegyen hát az időszkenner (vagy a Pleróma) különbséget az építő jellegű és a morális értelemben romboló események között?

Ehelyütt megemlítünk egy másik példát: mindenki tudja, hogy milyen brutális viszonyok uralkodtak a 20. század végén, a Nagy Összeomlás előtt az olyan nagyvárosokban, mint New York, London, Róma vagy Mexikóváros. Ha már a gyerekek egyszer odaültek a képernyő elé, lehetetlen volt megakadályozni, hogy ezekbe bepillantást nyerjenek. A gyerekek hallottak New Yorkról. És ha a szkennert éppenséggel New York 1990-re állították, nem sokáig kellett az utcákon csatangolniuk, hogy tanúi legyenek valami rémes eseménynek – rablás, gyilkosság, erőszak, terrortámadás – bármi előfordulhatott.

Amint ismeretes, bizonyos fajta kompromisszum született. Az időszkenner felkerült a hálózatra, és innen kezdve nem lehetett a gyerekeket eltiltani tőle. Kiegyenlítésképpen a kulcsokra vonatkozóan vezettek be szigorú cenzúrát. A történelemben a sok szörnyűség mellett rengeteg szép dolog is történt. Így hát bizonyára nem szükséges a gyerekeknek a legundorítóbb tényeket mutogatni. És ezt a legtöbb felnőtt esetében is szükségtelennek kell minősítenünk. Az nyilvánvalóan korunk szimptómája, hogy a társadalmi problémák hiányában sokan éreznek csábítást arra, hogy az elmúlt korok nyomorában és szerencsétlenségeiben dagonyázzanak.

Ezen a ponton is ajánlatos az időszkenner elődeire gondolnunk. Már a 21. század elején is minden gyerek le tudott hívni az adathálóról minden videófilmet, tévéadót, vagy könyvoldalt. Akkoriban sem volt ártalmatlan az összes lehívható tartalom, de nem is súgták a gyerekek fülébe, hogy miként tudnak a legrémesebb horrorfilmhez hozzáférni.

Be kell látnunk, hogy a szülők korlátlanul felelősek a gyerekeikért. Az utóbbi években egy egész sor kiváló gyermekkulcs került a piacra, köztük a „Ritka állatok”, az „Amikor az erdőben madarak daloltak”, a „101 kihalt állatfajta” és mindenek előtt a kiváló „Én is benne vagyok a …” sorozat.

Megismeréselméleti szempontból is rámutattak: az emberek, különösen a gyerekek bármit megszoknak. Manapság ugyanolyan természetesen nőnek fel a szkenner társaságában, mint a korábbi generációk nélküle. Vagy ahogy Ibn al Avicenna csaknem száz évvel az időszkenner előtt mondta: „ A tudatunkban nem létezik semmi, ami előtte nem a tévében létezett.”

A gyerekek megértik, hogy amit a képernyőn látnak, nem a realitás. Semmi más, csak történelem.

A VILÁG VÉGÉRŐL

Pierre Teilhard de Chardin naplójának utolsó oldala
Nem találtam nyomát annak, hogy az alábbiakban olvasható szkennelt szöveg nyomtatásban megjelent volna magyarul.  Sejtelmem sincs, hogy hány példány létezhet abból az írógéppel elkészített kéziratból, amelyből egy a könyvespolcomon pihent (és valljuk be: porosodott) már legalább huszon-harminc éve. Emlékezve az írógéppel való sokszorosítás technológiájára – a lapok közé indigót teszünk, de a mai indigó-gyerekek talán nem is tudják, hogy mi az indigó – túl sok nem készülhetett, hiszen 3-4 lapnál többet az írógép nem tudott átütni. Volt már persze akkor is sokszorosítási mód, a stencil, amivel manufaktúrális módszerrel akárhány példányt is elő lehetett állítani, de a stencilpapír és a stencilgép jellegzetességei nem fedezhetők fel a birtokomban lévő szép, felhőpapír-borítóval könyvvé kötött példányon. Tehát bizonyára csak néhány példány létezik, de ennek ellenére a Google segítségével az interneten is megtaláljuk ugyanezt a szöveget pdf-formátumban. Üssük be “Az ember jövője” kifejezést a keresőmezőbe, esetleg mellé a szerző nevét, és hamarosan rá fogunk akadni arra a dokumentumra, amely Teilhard számos rövidebb írását tartalmazza és a befejező darabja ez a naplórészlet.
Valami miatt már több napja az járt a fejemben, hogy elő kell vennem ezt a könyvet. Elővettem, és ezúton adom közre a benne talált befejező részletet.

Pierre Teilhard de Chardin arcképe. A képre kattintva a Wikipedia szócikkére jutunk, ahol sokat tudhatunk meg Teilhard életéről és munkásságáról.

Az emberi jelenség Teilhard legismertebb könyve. Antikvár példányok alighanem ma is beszerezhetők, érdemes az interneten rákeresni.
Az alább következő naplórészlet fordítója P. Rezek Román.

A könnyebb olvashatóság érdekében a képek letölthetők

A PÉNZ GLOBÁLIS HATALMA

 

A három méreg a gazdaság valóságában

 

Írta: Karl-Heinz Brodbeck

Fordította: Wirth Gyula

Minden ember boldog akar lenni, ebben a buddhisták és a közgazdászok egészen jól egyetértenek. Ezután azonban kettéválik az út. “A világ minden szerencsétlensége - mondja  Shantideva - azért van, mert mindenki a saját hasznát akarja.” A közgazdász és filozófus Jeremy Bentham ezt másképp látja: “Az emberek számára önző érdekeik a legfontosabbak” és ez az egoizmus az, ami “az emberiség boldogságát” meghozza és a gazdaságot előre hajtja. A sóvárgás, hogy folyton még többet akarunk, valamilyen titokzatos dialektika révén boldogságot hoz az embereknek - ígérte a modern közgazdaságtan atyja, Adam Smith. Emiatt szorgalmazzák a modern közgazdászok, hogy a glóbuszt alá kell rendelni a pénznek és a tőkének. “A nemzetközi tőkét dédelgetni kell” - mondja Hans-Werner Sinn.  A globális pénzsóvárság áldozatai, akik a piac peremére sodródnak, nem érdemelnek együttérzést ők csak “a jólét hulladékai”. (Helmut Mauchernek, a Nestlé igazgatótanácsa elnökének megfogalmazása szerint) A gazdasági etikával foglalkozó szerző, Karl Hohmann odáig megy, hogy felfogásában az együttérzés és a javak osztogatása “bűncselekmény a piacgazdaság ellen” Mégis, a Jeremy Bentham által megígért boldogság elmaradt - a pénzsóvárság totális uralkodása pontosan azt eredményezte, amit a hitványságtól elvárhatunk. Abból a 2,8 milliárd emberből, akik 2005 végén világszerte dolgoztak, 1,4 milliárd, vagyis a fele 2 dollárnál kevesebbet keresett naponta, 500 millióan pedig még 1 dollárnál is kevesebbet. Az eredmény az, hogy 800 millió ember éhezik és naponta százezren halnak meg az alultápláltság közvetlen következményei miatt.

A növekedés és a technikai fejlődés csupán egy kisebbség javára válik. A gazdasági egyenlőtlenség hosszabb távon ráadásul növekszik. A 19. század elején a földkerekség leggazdagabb ötöde háromszor annyit birtokolt, mint a legszegényebb; ez az arány a 21. század elejére 74-szeres. A folyamatot az egyre fokozódó környezetkárosítás és kizsákmányolt állatok elmondhatatlan nyomora kíséri.

A közgazdászok egyre fokozódó szellemi zavarodottsága és az ennek nyomában járó globális szenvedés a buddhizmus számára - mely nem jstenhívő vallás, mindenféle istent, köztük a “piac istenét”is, elvakultságnak vél - különös jelentőséget és felelősséget ad. A buddhizmus nemcsak az egoizmust bírálja, hanem erőszakmentességet és együttérzést tanít, továbbá a buddhista hagyományban minden gondolkodási eszköz megtalálható,amivel a globális nyomor okai felismerhetők. Ez ahhoz szükséges, hogy ennek a gazdasági elvakultságnak a struktúráját pontosan felmérhessük - ahogy Buddha, vagy a Nalanda kolostor tudósai a maguk korszakának gondolkodási rendszerét világos kritikának vetették alá.  Az együttérzés fogalmába bizonyára nem fér bele, hogy toleráljuk a közgazdászoknak azokat a téves gondolatait, amelyek a médiákon, a politikusoknak adott tanácsokon és a katedrákon keresztül az emberek szellemét egoizmusra programozzák.

Minden szenvedésnek megvan a maga oka. A végső ok azonban a gondolkodás elhomályosodásában keresendő. Ebből fakadnak a sóvárgás és a gyűlölet hamis motívumai. E három méreg miatt - sóvárgás, gyűlölet és elvakultság - az emberek téves elméleteket gyártanak, melyekhez ragaszkodnak és olyan tetteket visznek végbe, amelyek szenvedést váltanak ki. A cselekedetek szokássá válnak, sőt intézményekké, amelyek az elvakult szellem számára “megkérdőjelezhetetlen tényként” mutatkoznak meg.  Így működik a karma a társadalomban. Az emberi együttélés jelenségei változtatják a formájukat, ámde ez az alapelv mozdulatlan. Az utóbbi 250 év a kapitalizmus diadalmenete volt.  Azonban a kapitalizmus, mint társadalmi forma is csupán az elvakult gondolkodás és cselekvés terméke. Az emberek világszerte “objektív kényszer”-ként szenvedik el, amit saját maguk idéznek elő a felismerés hiánya miatt.

Hogy lehet ezt pontosabban elmagyarázni? Görögországban kereken 2500 évvel ezelőtt, amikor Buddha élt, fokozatosan új gazdasági forma alakult ki a pénz használatának általánossá válásával. Eredetileg a pénz olyan jószág volt, amely különös, vallásos megbecsülést élvezett (pl. az állatáldozatokhoz szükséges jószágok). A pénzjószág általános érvényűvé válásával az elszámolás és a csere eszköze lett. Itt máris megmutatkozott egy “tévedés”: az emberek elkezdtek a pénzjószágnak “értéket” tulajdonítani. Valójában ez az érték csak abban áll, hogy minden cserepartner a csere során elismeri a pénzt és a mindenkor érvényes pénzegységben számol.  A “pénz lényege” a mindennapos cserében rejlik, melynek során az emberek saját gazdasági függőségüket gyakorlatilag és kiszámítottan piaci folyamatként hozzák létre. 

Ezt a kölcsönös függőséget azonban az ember nem ismeri fel közvetlenül. A függőség eltárgyiasul, pénzértékként mutatkozik meg, amelyben mindenki hisz. Ebben rejlik a fokozódó elvakulás egyik oka. Minden dolog a pénzben való értékelés horizontján tűnik fel. Csak azt ismerjük el valóságosnak, amit kalkulálható és elkülöníthető, tehát megfogható és megtartható. Csak így lehet a tulajdoni jogokat a cseréhez definiálni. A jelenkorban az ember ezt a fikciót olyan szintre emeli, hogy már nemcsak földterületeket, házakat vagy használati tárgyakat határol el egyéni tulajdonná az ego-territóriumba, hanem akár a levegő részeit (emissziós jogok), gondolatokat (szerzői jogok), sőt az örökítőanyagot (génszabadalmak), annak érdekében, hogy ezeket a fiktív dolgokat monopolizálhatóvá és gazdaságilag értékelhetővé tegye. Az emberek maguk is gazdasági értékbecslés egységeivé válnak: “Humán tőke” amely rugalmasan bevethető, felvehető vagy elbocsátható a konjunktúra ritmusában. Még a gyerekek is csupán “tartós fogyasztási cikkek” véli Gary S. Becker (Nobel-díjas).

A három méreg tehát “modern” alakot ölt: a pénznek, mint általános értékmérőnek az elvakító hatása  alapján megváltozik az emberek motívációja. A vágyakozás pénzsóvársággá alakul, a gyűlület mint “verseny” tűnik fel, mint konkurencia, amely politikai formákat is felvesz és akár háborúig vezet.

A pénzsóvárság történelmileg legkorábbi megjelenési formája a kamat. Csaknem minden vallási rendszerben, amely a pénzhasználat kezdeteinek idejéből származik, a pénzsóvárságot még gyarlóságnak és morálisan elítélendőnek tartották. Platon és Arisztotelész a kamat kirovását a pénz társadalmi szerepével való visszaélésnek tartotta és elítélte.  Ez a gondolat fontos: a pénz lényegében csak a közvetítő, amelyen keresztül az emberek kölcsönös gazdasági függőségüket összeszervezik. A pénz, mint pénz tulajdonképpen üres; anyagtalan, értéktelen,  mivel csupán egy fiktív létező, a számítás eszköze, amely a gazdasági tevékenység közvetítője. A pénzegységet emiatt az emberek is meghatározhatják vagy megváltoztathatják - ahogy például ezt a központi bankok teszik a papírpénzzel.  A pénzérték nem rendelkezik “önálló természetességgel”, csak a gazdálkodók kölcsönös függősége jelenik meg benne. Ha a pénz utáni vágy a pénznek a kamat általi megsokasítására irányul, akkor ez a törekvés először is a pénzérték saját természetének a teljes félreértésén alapszik, másodszor pedig ez a homályos motíváció oda vezet, hogy a pénznek  azt a társadalmi rendeltetését, hogy csereeszközként működik, jogtalanul használjuk magáncélra és ezáltal a cselekvés egyéb céljait a pénzszaporításnak rendeljük alá.

A pénz a kamat miatt a gazdasági csere szolgájából zsarnokká változik át. A kamatban többletként követelt pénzösszegnek azonban meg  kell, hogy legyen a forrása. A piaci spekulációk, és a pénzértékkel való manipulációk mellett ez a forrás az embernek, a természetnek, a kultúrának és az emberi kreativitásnak a kizsákmányolása. (Kiemelés tőlem – Wirth Gy.) A pénz számítási egysége ugyan fiktív, amennyiben változtatható és az állam által akár manipulálható is lehet. Ha  azonban az emberek alávetették magukat a pénzben való számításnak, a pénz társadalmi hatalommá emelkedik. Ennek a hatalomnak különös struktúrája van, Nagarjuna világosan elemezte a hozzá tartozó gondolkodási formát. Ez a király és alattvalók viszonyának példájával tehető szemléletessé. Bárki akkor lehet csak király, ha a többi ember alattvalóként viselkedik vele. És viszont, az emberek azért viselkednek alattvalóként, mert hisznek a király hatalmában. Ugyanígy van a pénznél. Mivel mindenki hisz az értékében, aláveti magát neki, amennyiben “számít rá” hogy vele számolhat és így a piacra hatalmat ruházhat. Azután ezzel a hatalommal a pénzsóvár pénztulajdonosok busás haszonra szert téve visszaélhetnek.

Ezen a csalóka alapon a pénz tulajdonlása egy hosszú, kínokkal teli történelmi folyamat során fokozatosan  meghódította a piacot és ezen keresztül csaknem minden ember személyes életét. A termelés, a háztartások, az állam, sőt még egyes vallási formák egyre jobban olyan rendszerekké alakultak át, amelyek folyamataikat bevételek és kiadások, költségek és teljesítmény alapján számítják és szervezik.  Ezt a folyamatot az a törekvés vezérelte és vezérli még mindig, hogy egy bizonyos pénzösszeg (=tőke) bevetésével lehetőleg minden emberi tevékenységből tőbb pénzt facsarjunk ki.

Ezen felül a kamat és a nyereség révén a pénzvágy intézménnyé változott, amelyet minden oldalról tolerálnak. Kamatot kérni, az értékpapírok után hozamot kapni a modern bankházakon, a pénz templomain keresztül ma természetes dolog. A pénzügyi tanácsadók, alapkezelők folyamatosan jelen vannak az életünkben, s ugyanígy magától értetődő, hogy a médiában folyamatosan értesülhetünk a tőzsdei és valutaárfolyamokról, árakról és kamatlábakról - s mindezek befolyásolják cselekvésünket.

“Magától értetődő” - ez azt jelenti, hogy az Egó is a pénz szellemében értelmezi önmagát. A pénz- és tőkepiac intézményeinek léte - amelyek az összes többi gazdasági tevékenységet vezérlik - teljesen természetesnek tűnik, holott valójában a pénzsóvárság folyton változó álarcai. A közgazdászok a pénzvágytól fertőzött embertípust homo oeconomicusnak nevezik és “racionalitásról” beszélnek. Egy pillantás a tőzsdén csaknem mindennapos hisztériára megmutatja, hogy milyen ostoba ez a meghatározás.

A globális versenyben a pénzvágy minduntalan önmagával találkozik. A másik, a konkurens ugyanazt akarja: több pénzt. Ebből az ellentétből ered a tőzsde összeomlása, a válság, a munkanélküliség és néha egy-egy gazdasági háború. A közgazdászok azt állítják, hogy ez esetben csupán a természet törvényeivel analóg gazdasági törvények fejtik ki a hatásukat. A folytonosan melléfogásnak bizonyuló prognózisok mégis azt bizonyítják, hogy ez illúzió. Ez nem csoda: a pénzvágy globális versenye értelmetlen - semmilyen ésszerűséget nem követ, emiatt tudományosan kiszámíthatatlan.  Ha az ember a sóvárságot minden morális kötöttségtől megszabadítja és a józan belátás alapján történő megismerést valamely fiktív egységgel helyettesíti, csak a szenvedés vak világa marad, nem pedig az emberi együttélés “törvénye”.

Vajon lehet a globális szenvedést enyhíteni? Sok formája van a segítségnek. Ám végül minden szenvedés csak akkor tűnik el, ha megszűnik az oka: a kitartó, együttérzéstől vezetett fáradozás, hogy a másik embernek segítsünk téves gondolataitól megszabadulni. A buddhisták emiatt bizonyára sohasem fogják a közgazdaságtudomány alapjait bírálni. Ez a tudomány ugyanis azt az álláspontot képviseli,  hogy a pénz éppúgy megváltoztathatatlan “tény”, mint az utána való sóvárgás.  A buddhisták ezt másképp látják: a gazdasági valóság az emberi tevékenység eredménye, a gondolatok következménye. Az ember a gondolkodás megváltoztatásával megváltoztathatja az indíttatást, ezen keresztül pedig végül a valóságot. A feladat bizonyára nem egyszerű. Ám az együttérzés gyakorlása és az iskolázott szellem sokat el tud érni. A pénzvágy világméretű hatalma egy tévedésen alapul. A tévedések azonban nem képesek ellenállást kifejteni, ha a fe-lismerés félrelöki őket az útból.

FESZENGÜNK

A naturahírek.hu oldalon található - számos egyéb fontos, érdekes és izgalmas írás között - egy cikk, amely a "AZ EMBERISÉG SELEJTEZÉSE ELKEZDŐDÖTT: ÖN TÚLÉLI?" címet viseli. Elég elborzasztó maga a cím is, ha meg elolvassuk az egészet, minden bizonnyal kényelmetlen feszengést fogunk érezni, mert nem tudjuk, hogy ezzel mit kezdjünk.

Ha átolvassuk a többi tartalmat, melyet az oldalon találunk, gyorsan meggyőződhetünk róla, hogy nemigen van közötte olyan, amivel értelmes ember ne szimpatizálna. Ezek az írások és a bennük foglalt állítások egyáltalán nem tűnnek hiteltelennek, alaptalannak, vagy olyannak, amelynek szerzője túl sok fantasztikus könyvet olvasott meg különféle tévécsatornákról szerzi a műveltségét. Szó nincs szenzációsra felfújt dolgokról és légből kapkodott következtetésekről. Megtudhatjuk azt is, hogy bárki szerzőtárs lehet, ha beregisztrál és feltölt - de nem akármit, mert egy szerkesztőség alaposan átnézi az anyagokat és dönt, hogy azok közlésre alkalmasak, vagy alkalmatlanok. Tekintve, hogy kényes kérdésekről van szó, nem szükséges a szerző nevét a cikk alá vagy fölé írni - aki jó okot érez erre, bátran megőrizheti az anonimitását. A szóban forgó írást sem jegyzi senki, ami semmit sem von le az értékéből.

Olvassuk el a cikket és gondolkodjunk el rajta. Gondoljuk át, hogy mi szól amellett, hogy elhiggyük, ami itt írva van, és mi miatt lehetnek esetleg kétségeink.

Kezdjük az utóbbival: tegyük fel, hogy valóban létezik valahol egy team, egy grémium, egy parancsnokság, amely azon munkálkodik, hogy "selejtezzen" és ezáltal csökkentse az emberiség létszámát. Ha van ilyen, nem nehéz kitalálni, hogy vajon hol lehet. Legalábbis az országot, de az persze elég nagy ahhoz, hogy ne tudjuk az utcát és a házszámot - meg manapság, az elektronika korában alig is van szükség arra, hogy egy team fizikailag is összeüljön, ha valamiről határozni akar.

Az efféle "globális vezetők"-ből álló, az emberiség sorsáért aggódó és a hatalmat a kezében tartó csapat létezése egyáltalán nem lehetetlen. A távol- de főleg a közelmúlt történetében tudunk vezérekről, akik tudásuk és energiájuk önzetlen feláldozásával népirtási terveket dolgoztak ki és hajtottak végre - többnyire azonban nagy titkot nem csináltak ezekből. A tudomány - az emberi intelligencia csúcsterméke - ehhez mindig szekundált, ha éppen nem ő volt az ötletadó. Emlékezhetünk a Malthus által kongatott vészharangokra (ld. Szép szabad világ ebben a blogban) amely kongás azóta sem maradt abba, mivel az elképzelés, hogy szükséges a túlszaporodás megakadályozása - ha már nincs elég háború, mint a régi szép időkben - folyamatosan napirenden van. Charles Galton Darwin, az igazi nagy Darwin unokája The Next Million Years címmel adott ki könyvet (Doubleday and Company Inc. Garden City, New York, 1953) amelyben azt jövendöli, hogy a tudósok egy távolabbi jövőben bizonyára be fogják szüntetni az egyes betegségek elleni harcot, hogy redukálják a létszámot a Földgolyón. Említsük még a legnagyobbak közül a német Hans Grimm-met, aki az "élettér" fogalmának bevezetésével a Harmadik Birodalom egyik fő ideológia-szállítója volt, kifejtvén, hogy a németség számára a tér hiánya fejlődés akadálya, ezért kelet felé kell terjeszkednie. (Volk ohne Raum, 1926, Warum, woher aber wohin? 1954) Voltak még többen, és úgy tűnik, vannak is.

Vannak azért kétséget ébresztő megfontolások is. Először is, hogyan áll össze a team? Ki válogat? Spontán folyamatról van szó? A globális vezetők sehonnan máshonnan nem kapnak felhatalmazást, csak önmaguktól? Vagy netán kialakult az a plutokrata elit, amely markánsan elkülönül és szorosan összezár?

Ha a team létezése és tevékenysége titkos, akkor a cikk írója honnan tud az egészről? Ha tud valamit, az persze nem meglepő - de honnan lehet tudni a részleteket? Ha lehet tudni a részleteket, mert nem annyira titkosak, akkor hogyan beszélhetünk reality show-ról, hogyan lesz túlélési intelligencia-teszt ebből a játékból?

Tegyük fel, hogy mi, akik ilyesmiket írunk és olvasunk (mi is egy nyájba tartozunk, akkor is, ha nem akarunk elkülönülni és szívesen látunk köreinkben bárkit, aki ide kívánkozik) elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy átessünk a vizsgán. Életben maradunk, miközben ezrével esnek el mellőlünk? Mi lesz azután? Büszkék leszünk magunkra? Összekacsintunk, hogy ez jó mulatság volt? És mit kezdünk azokkal, akik életben hagytak bennünket? És mit kezdenek ők velünk - mert nem valószínű, hogy nagyon szeretni fogjuk egymást. Az ellentétek élesednek, a harc folytatódik? Végül: mit kezd magával a győztes? Vagyis pontosítsunk a megfogalmazáson: a "győztes"?

Nem, ez az út nem lehet normális út. Ha lejátszódik egy olyan forgatókönyv, amit a naturahirek.hu szerzője előrevetít, az emberiség szellemi értelemben valahová a semmibe, a nemlétbe, a totális értelmetlenségbe zuhan vissza. Vannak persze remek utópisztikus irodalmi művek, amelyek meglehetős érzékletességgel vetítenek előre efféle állapotokat - tehát kétségtelen, hogy létezik az a félelem, amit ez a jövőkép vált ki. Amitől azonban félünk, azt le is tudjuk győzni. Nagyobb ellenség az, amitől nem félünk.

Újra a Szép szabad világ felé irányítom a kedves olvasót, vagyis a blogban fellelhető ilyen című írásra, melynek a harmadik részében - amely a GMO-ról szól - magam is az élelmiszer-fasizmus problematikáját boncolgatom, nem illetve ezzel a névvel a jelenséget, de utólag elismerve, hogy ez a szókapcsolat valóban az, ami tényleg a nevén nevezi a dolgot. Némi naivitással jómagam inkább a kapitalista profitéhség végtelenségének tulajdonítom ezeket a furcsa jelenségeket, de a fogamat a fájdalomtól csikorgatva elismerem, hogy ez a profitéhség lehet, hogy csak a trambulin, amelyen dobbantva el lehet jutni a gondolkodás olyan mértékű torzulásáig, amely vagy létezik vagy nem, de ha létezik, akkor nagyon kell félnünk tőle.

Nagy reményt adhat a tudatos kapitalizmus amelynek a fontosságát nem lehet túlbecsülni. S ez az út éppen az ellenkező irányba visz, a pokol helyett a mennybe. Kérem, hogy aki erre legyint, miután elolvasta azt a néhány rövidke értekezést, melyik szintén itt találhatók e blogon, gondolkodjon el azon, hogy nem tartozik-e a megtévesztettek és eltompítottak mezőnyébe - feltéve, hogy ilyen mezőny tényleg létezik.

"Ne próbáljon mindenkit megmenteni. Felesleges időveszteség lenne." -mondja a naturahirek.hu. Nem értek ezzel egyet. Csak úgy kerülhető el a végzetes katasztrófa, ha mindenki megmenekül - még az is, aki netán irtani akar. Csak így van lehetőség az értelmes folytatásra, minden más esetben a semmi közeledik egyre gyorsuló ütemben.

Sajnos azonban mégiscsak jóval több okunk van aggódni, mint elhessegetni az aggodalmat. A szuper-intelligens Bill Gates ugyanis tényleg mond hajmeresztő dolgokat. Itt van ez a videó a YouTube-ról:

Ez két rövid részlet egy 2010-es előadásból, amely a TED (Technology, Entertainment, Design) nevű nonprofit szervezetnek köszönhetően jött létre. (http://www.ted.com/pages/about) A felvezető szövegek fordítása az alábbiakban olvasható magyarul:

1. részlet:  A következőkben két rövid részlet következik egy nemrég felvett (2010 február) TED előadásból.  Az előadó nem más, mint Bill “Microsoft” Gates.

Gates főképpen a globális felmelegedés dogmájával foglalkozik, amely szerint  a Föld nem kívánatos melegedésének fő tettese az emberek által kibocsájtott széndioxid. Mivel ez a mesterséges, állítólagosan az emberek által kiváltott melegítő hatás elpusztítja a bolygót, ha változatlanul folyik tovább, a globális felmelegedés miatt aggódók amellett érvelnek, hogy a CO2 kibocsájtást drasztikusan csökkenteni kell. Gates mintegy mellékesen megemlíti, hogy az egyik módja a cél elérésének az emberiség létszámának csökkentése. Az első klipben hallhatjuk, amint jól érthetően fogalmazva állítja, hogy  nézete szerint a VÉDŐOLTÁSOK kívánatosak ebből a célból. Szintén hallhatjuk, hogy  az EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS és a RE-PRODUKTÍV EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK támogatása mellett érvel ugyanebből az okból. A második részletben Gates ismét megerősíti mély vonzalmát a védőoltások mellett. 

2. részlet: A következő részletben hallhatják, amint Gates elmondja, hogy számára mi az az egyetlen, legfontosabb dolog, aminek a valósággá válását kívánja a következő 50 év során. 

A videó feltöltője rövid kommentárt is fűz hozzá, a pontosítás érdekében. Lássuk ezt is magyarul:

PONTOSÍTÁS: Ha teljesen igazságos és pontos akarok lenni, azt kellene mondanom, hogy Gates inkább arról beszél, hogy a népesség várható növekedését szeretné csökkenteni, mintsem a jelenlegi létszámát.  Bevallom, hogy a felirat a videón egy kissé félrevezető és nem szeretném ha ezt arra való célzásnak lehetne érteni, hogy Gates meg akarja ölni a jelenleg élő embereket. Inkább a növekedést szeretné lefékezni.

Az évente kibocsájtott CO2 terhelés növekedésének becslésére a következő egyenletet állítja fel:

CO2 = PxSxC

ahol P a népesség létszámát, S az egy ember által igénybe vett szolgáltatások átlagát, a C pedig az egy szolgáltatás-egységre jutó éves CO2 terhelést jelenti. 

Az első klipben hallhatjuk, amint egyértelműen fogalmazva mondja el, hogy a VÉDŐOLTÁSOKAT kívánatosnak tartja a P, vagyis a jövőbeni populáció létszámának visszaszorítására és így a CO2 terhelés csökkentésére. E cél eléréséhez az EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS és a  REPRODUKTÍV EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSOK közreműködését is hasznosnak tartja. 

Íme Bill Gates szó szerint. [a szöglete zárójelbe tett tisztázó célzatú kiegészítések az én gondolataim - vagyis azé, aki a videót feltöltötte, nem az enyém - Wirth Gy.]

“Jelenleg 6,8 milliárd ember él a világon. Ez fel fog menni körülbelül 9 milliárdra. Nos, ha igazán remek munkát végzünk az új védőoltásokkal, az egészségügyi ellátással, a reproduktív egészségügyi szolgáltatásokkal, akkor ezt lecsökkenthetjük [vagyis a 9 milliárdot] talán 10 vagy 15 százalékkal. De itt azt látjuk, hogy a növekedés 1,3 [milliárd]”

Nézzük a védőoltásokat. Gates azt állítja, hogy hasznosnak látja a vakcinákat ahhoz, hogy hozzájáruljanak a várható 2,2 milliárdos népességszaporulat leszorításához 1,3 milliárdra, vagy durván 1 milliárdra. Tehát Gates szerint a vakcináknak vajon milyen tulajdonságaiból lehet erre ésszerűen következtetni? Igen, alapvetően azokból  a tulajdonságokból, amelyek megakadályozzák a gyerekszületést, vagy ritkítják azt. Más szavakkal, Gates közvetetten védelmezi kedvenc vakcináját, mint olyant, ami elősegíti a terméketlenséget, meddőséget és a (korán jelentkező) szenilitást, csakúgy, mint az autizmust. Vegyük észre, hogy Gates egy szóval sem említi a védőoltásoknak a leginkább elvárt hatását: nevezetesen, hogy védettséget adnak a betegség ellen, amelyre beadják őket és mint ilyenek, éppenséggel meghosszabbítják az életet. Lévén, hogy a vakcinák bőségesen tartalmaznak méreganyagokat,(a blogomon találtok néhány idevonatkozó linket, vagy üssétek be egyszerűen a Google-ba a “toxin ingredient vaccine” keresőszavakat - ezt megintcsak a videó feltöltője mondja) az az álláspont, hogy hozzájárulnának a halálozási ráta csökkenéséhez, amúgy is nehezen hihető.

Szóval Gates itt igencsak humanitáriusnak bizonyul, mi?

A második részletben Gates elmagyarázza, hogy mi az az egyetlen dolog, amely szerinte a legfontosabb az előttünk álló 50 évre. Itt ismét megerősíti a vakcinák iránti mély “szeretetét”

Nos, sajnos aligha hihetjük, hogy nyelvbotlások sorozatáról van szó, vagy, hogy az előadó belezavarodott a gondolatmenetébe. Elszólás? Vagy Gates számára annyira természetes, amivel nap mint nap foglalkozik, ("ha igazán remek munkát végzünk az új védőoltásokkal...") hogy már nem is titkolja?

Persze, nem is lehet titkolni, hogy miből áll a védőoltás. Nyilván nincs minden garzonlakás sarkában egy laboratórium, hogy mindenki analizálhasson, de azért ahhoz van elég, hogy bizonyos dolgok ne maradjanak titokban. 

Szóval, van okunk feszengeni és gyötrődni, hogy mi is zajlik körülöttünk, vagy inkább felettünk. Nem, talán mégsem felettünk - inkább alattunk.

A magam részéről egyre kíváncsibb vagyok, hogy mi fog történni december 21-én. 

ÜZLETVITEL A TUDATOS KAPITALIZMUS KORÁBAN

Írta: Rajenda S. Sisodia

Fordította: Wirth Gyula

Néhány nagyon rövid bevezető megjegyzés:

- a tudatos kapitalizmus tárgykörét nagyon fontosnak tartom, és emiatt egyrészt nagyon meleg szeretettel ajánlom ennek a rövid összefoglalónak a tanulmányozását, másrészt jelzem, hogy  a jövőben szándékozom újabb írásokat is feltenné a témával kapcsolatban.

- a blogra felkerült írások mindegyikének tanulmányozása után (elismerem, hogy talán nem ezek olvasása a szabadidő eltöltésének legizgalmasabb módja, de hátha mégis) hamar meg fog világosodni a köztük lévő összefüggés, és az, hogy tulajdonképpen a tudatos kapitalizmushoz szerettem volna felvezetni a kedves olvasó érdeklődését.

- Nagy megtiszteltetés a számomra, ha bárki bármilyen megjegyzést fűz az írásokhoz, és ha akár némi vita is kialakul ezáltal. hadd csapjanak össze az eltérő világnézetek – a világ meg maradjon békén.

KIVONAT

Cél – A dolgozat célja a tudatos kapitalizmus koncepciójának leírása, ami egy új, felvilágosultabb felfogása az üzlet és a menedzsment céljainak.

Tervezés/módszer/megközelítés – A tanulmány leírja, hogyan változtak meg alapvetően az üzlet kontextusai a legutóbbi két évtizedben, megkívánva egy olyan új felfogást, amely reflektál a vásárlókban, üzleti partnerekben és alkalmazottakban egyre növekvő tudatosságra, csakúgy, mint a világgal szembeni sokoldalú és mélyülő kihívásokra. A tudatos kapitalizmus nem azonos a társadalmi felelősségvállalással (CSR), mivel a társadalmat fontos, sőt első számú érdekeltnek (stakeholder)¹ tekinti, emiatt az üzletvitele törvényszerűen tekintettel van a társadalom iránti felelősségre. Ez a megközelítés túllép a profiton, magasabb célok irányába, a befektetői/tulajdonosi (sharholder) orientáció helyett inkább résztvevői (stakeholder) irányultságú.

Megállapítások – Az üzletvitel, amely magáévá teszi ezt a felfogást, nemcsak sokféle típusú és hosszú távú értéket (beleértve a társadalmi, érzelmi, intellektuális, sőt spirituális értékeket) hanem pénzben mért teljesítményében is drámai mértékben felülmúlja a hagyományosan gazdálkodó cégeket. A tudatos üzlet világa nagymértékben mentes a kompromisszumoktól, amelyeket a normál üzletvitel (business as usual) általánosan alkalmaz és elfogad.

Gyakorlati kihatások – A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a tudatos szemlélet nagy mértékben azonos azokkal az ősi bölcsességekkel, amelyek az indiai és más hagyományban fellelhetők.

Eredetiség/érték – A tanulmány megmutatja, hogy elérkezett az alkalom belépni a vállalati vezetés aranykorába a modern nyugati felfogás (hatékonyságjavításra irányultság) és az ősi keleti bölcsesség (hatásosság) vegyítésével.

Kulcsszavak: üzleti etika, társadalom, társadalmi felelősségvállalás, stakeholder elemzés, tudatosság

 

A tudatosság éberséget, figyelmet jelent. Tudatosan élni azt jelenti, hogy nyitottak vagyunk a körülöttünk és bennünk lévő világ befogadására, megértjük a körülményeinket, és el tudjuk dönteni, miként reagáljunk, hogy szükségleteink, értékeink, céljaink méltánylást érdemeljenek. A tudatos üzlet békét és boldogságot teremt az egyénben, tiszteletet és szolidaritást a közösségben és megvalósuló küldetést a szervezetben. (Kofman: Tudatos üzlet: Hogyan teremtsünk értéket az értékek által – Conscious Business: How to Build Value Through Values)

Az üzletnek ma új paradigma szükséges, mivel a régi „szokásos üzlet” (business az usual”) többé nem működik. A bizalmatlanság történelmi csúcsra emelkedett; számtalan alkalmazott, vevő vagy egyéb üzleti partner szakította meg kapcsolatát a céggel, amellyel dolga volt. Egy időben azzal, hogy a jó hírneve leáldozóban van, az üzleti élet hatóköre és befolyása növekszik az egész világon. Az üzletnek minden eddiginél nagyobb hatalma van, hogy javítsa vagy rontsa a társadalom általános jólétét.

A világ megváltozott; az emberek a tudatosság egyre magasabb szintjére jutnak el, de a cégek ezzel nem tartanak lépést. Mint a fajok egyike, nem hagytunk fel az evolúcióval, amikor a hátsó lábunkra álltunk. Az evolúció folytatódik, de egyre inkább a belsőre fókuszál, mintsem a testre. A tudatosság eme fokozódásához számos tényező járult hozzá. Az egyik a népesség korátlagának a növekedése. Ennek eredményeként a középkorúak és azon túliak létszáma számos társadalomban megnőtt, ezzel pedig a megfontoltság szintje is felfelé csúszott. A középkorúak és idősebbek értékrendje lett a domináns számos társadalomban. Emiatt nagyobb figyelem irányul a közvéleményre, a társadalommal szembeni adósságok megadására, leáldozóban van a materializmus, javul a törvénytisztelet és nagyobb az érdeklődés spirituális kérdések iránt.

Egy másik drámai elmozdulás a nőies értékek térhódítása. A közvetlen oka ennek, hogy a nők világszerte könnyebben kerülhettek be az oktatás rendszerébe, a munka világába és a közfoglalkoztatottak közé. Egyetlen évszázaddal ezelőtt az egyetemre beiratkozóknak csupán a 2 százaléka volt nő az Egyesült Államokban, ma ez az arány 60 százalék felett van. Csupán néhány évtized kellett ahhoz, hogy a fehérgalléros munkakörökben női túlsúly alakuljon ki. Ami ennél is több, hogy a hatalmi pozícióba bejutó nők ma alapvetően mások, mint elődeik voltak pár évtizeddel ezelőtt. A korábbi, férfiak által dominált társadalomban csak azok a nők kerülhettek állami vagy céges vezetői pozícióba, akik keményebbek tudtak lenni, mint a legkeményebb férfi. Ma a hatalomba kerülő nők sokkal könnyebben elfogadják saját nőiségüket, és elfogadják vezetési stílusukban a lágyabb, gondoskodóbb megközelítésben rejlő bölcsességet.

A harmadik faktor az internet elterjedése, ami a múlt század kiemelkedő jelentőségű újítása. Ez milliárdok életét változtatta meg, amennyiben demokratizálta a tudáshoz való hozzáférést, úgy, hogy ma egy közönséges embernek könnyebb elérhetősége van nagyobb mennyiségű információhoz, mint amilyen a világ leggazdagabb emberének volt mindössze pár évtizeddel ezelőtt. A világháló százmilliók számára azt is lehetővé tette, hogy kapcsolatba léphessenek egymással, megosszák érdeklődésüket és gondjaikat, belépve a példátlan transzparencia korába, ahol a kormányzat és a vállalatok tevékenysége aligha maradhat rejtve a nyilvánosság árgus szeme előtt.

Hogy az üzlet megfelelő választ adhasson ennek a radikálisan megváltozott világnak, alkalmaznia kell a tudatos kapitalizmust, hogy eljusson a fenntartható siker állapotába. Ennek három összetevője van:

(1) a társaságok a profitmaximalizáláson túlmutató célt tűznek ki

(2) tekintettel vannak az ökoszisztémájukon belül minden érintett érdekeire, nemcsak a tulajdonosokéra/részvényesekére

(3) spirituálisan fejlett, önkorlátozó, szolgáló típusú vezetőket alkalmaznak.

A tudatos kapitalizmus ismérvei

A cégek, amelyek gyakorolják a tudatos kapitalizmust, magukévá teszik a tudatos kapitalizmus elveit és gyakorlatát, azt vallják, hogy a profit és a prosperitás kéz a kézben járnak a társadalmi igazságossággal és a környezeti tudatossággal. Rendszerben gondolkodnak, felismerve az összekapcsoltságot és kölcsönös függést az összes érintettel, (a továbbiakban: stakeholder) és hasznosítva az ebből fakadó előnyöket. Sikeresen megtalálják a pozitív energia mélyebb forrásait és ebből többlet-értéket teremtenek az összes stakeholder számára. Kreatív üzleti modelleket használnak, amelyek inspiratívak, ugyanakkor transzformatívak – tehát átveszik a jót és a maguk igényeire szabják. Hozzájárulnak a világ társadalmi és környezeti problémáinak megoldásához.

Néhány jellemzője azoknak a cégeknek, amelyek gyakorolják a tudatos kapitalizmust:

• Magasabb rendű céljaik vannak a profitmaximalizáláson vagy a befektetések megtérülésén túl. A helyesen átgondolt cél energiával tölti fel a vállalatot, szenvedélyt és kreativitást fecskendez bele.
• Valamennyi stakeholder számára előnyöket akarnak teremteni. A cég vezetői ügyelnek arra, hogy egészségben tartsák „ökoszisztémájukat”, felismerve a stakeholderekkel való összekapcsoltságot, kölcsönös függőséget.
• Túl a stakeholderekkel való kiegyensúlyozottságra törekvésen, a vállalat vezetői közreműködnek az érdekek összehangolásában. Ennek teljesülése pozitív összegű játék irányába mozdítja az üzletet, sokkalta inkább, mint a zéró összegű kompromisszumos játékok, melyeket leggyakrabban tapasztalhatunk.
• A vállalatok és vezetőik nem vesznek részt semmiféle kizsákmányolásban, nem használják ki a stakeholdereket, nem helyezik egyik érdekét a másik elé, nem húznak hasznot egyesek félelméből vagy függőségéből. A stakeholderek érdekét önmagában szemlélik, nem abból a szempontból, hogy az mennyiben segíti elő a befektetők elégedettségét.
• A társadalom számukra az alapvető stakeholder; a cégek önmagukra úgy tekintenek, mint olyan létezőre, melynek elő kell segítenie az egész társadalom jólétét. Valódi vágyat éreznek arra, hogy segíthessenek a nagy társadalmi problémák megoldásában, partneri viszonyban a kormányzattal, más cégekkel és egyéb szervezetekkel. Nem hárítanak költségeket a társadalomra, akkor sem, ha ez törvényileg megengedhető lenne.
• A környezetet úgy tekintik, mint kulcsfontosságú csendestársat és teljes felelősséget vállalnak minden tettükre, aminek környezeti kihatása van. A minimális célkitűzés az, hogy ne ártsanak a Földnek, de keresik a lehetőségét annak, hogy pozitív hatással lehessenek a környezetre.
• A piaci működésükben a „teljes piramis” elvét alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy segítik a társadalom szegényebb rétegeinek felemelkedését, ahelyett, hogy figyelmen kívül hagynák, vagy rosszabb esetben kizsákmányolnák őket.
• Hisznek abban, hogy a helyes cselekvés törvényszerűen jó eredményt hoz. A profit számukra a helyes cselekvés természetes eredménye, nem a vak céltudatosságé. Megértik azt, hogy amennyiben a cég céljait kizárólag a profit-maximalizálás terminológiájával képes megfogalmazni, annak következményeként a stakeholderek is átveszik ezt a magatartást: minél kevesebbet akarnak adni és minél többet elvenni. Emiatt a teljes rendszer összteljesítménye gyorsan romlani fog és a profitok elillannak.

A tudatos kapitalizmus és a társadalmi felelősségvállalás

A tudatos kapitalizmus nem azonos a társadalmi felelősségvállalással (a továbbiakban: CSR)* Gyakori, hogy bizonyos cégek, akik a CSR-re fókuszálnak, olyan üzletágakban dolgoznak, amelyek jelentős ártó hatást gyakorolnak a társadalomra. Az ilyen cégek többnyire minden őszinte meggyőződés nélkül csak azért alkalmaznak CSR-osztályt, hogy ezeket a hatásokat enyhítsék. A profiton túl nincs nemesebb céljuk, menedzsmentjük tulajdonosi (shareholder) szemléletű, vezetési stílusában az utasítás és ellenőrzés a domináns. A tudatos üzleti szemlélet ezzel szemben abból a premisszából indul ki, hogy a társadalom fontos, vagy éppenséggel a legfontosabb stakeholder az üzleti tevékenységben. Náluk a CSR az alapvető minimum. A CSR egy dicséretes közbenső lépés. A társadalmi orientációnak azonban genetikusan be kell épülnie a cég életébe.

A tudatos kapitalizmus és az ősi tudás

Ahogy Chatterjee mondja Vezetési szutrák (Leadership Sutras, 2008) cimű művében, „a legrégebbi dolgok sokszor a legértékesebbek. Ha egy elképzelés képes volt évezredeken át fennmaradni, nyugodtan bízhatunk a helyességében.” A tudatos kapitalizmus alapismérvei erős hasonlatosságot mutatnak azokkal a szabályokkal, amelyeket az időtlen védikus irodalom jegyzett le Indiában évezredekkel ezelőtt a munkára és az életvitelre vonatkozóan – elmélkedés a nemesebb célokon, törekvés a helyes cselekvésre, üres célok helyett, a kölcsönös összekapcsoltság minden érző lénnyel, a szolgáló vezetés ideálja – és így tovább. Ez a bölcsesség az indiai üzletemberekben szinte genetikusan létezik, azonban a két évszázadon át tartó behódoltság a nyugati gondolkodásnak elhomályosította. Mostanában a Nyugat kezdi felfedezni a mély szakadékot és a járulékos következményeket a saját üzleti megközelítésében. Az elmozdulás a tudatos kapitalizmus felé, amelyben számos nyugati cég vezető szerepet vállal, nagyszerű lehetőséget jelent az indiai üzleti világnak, hogy visszatérhessen a gyökereihez és learathassa az örök bölcsesség termését, amely olyan sokáig hevert kihasználatlanul. Előttünk áll a lehetőség, hogy a vállalatvezetés aranykorába léphessünk, amely ötvözi a modern nyugati gyakorlat legjobb eredményeit (hatékonyságjavításra irányultság) és az ősi keleti bölcsességet (hatásosság) s így megvalósulhat egy nagyszerű szintézis, egy közös keret az egyéni és vállalati fejlődés elősegítéséhez a jövőben.

Ösvény a sikerhez – és a helyes cselekvés

A tudatos üzlet hosszú távon a sikernek sokkal magasabb szintjére és szélesebben értelmezett területére juthat el, mint a hagyományos. Egy másik tanulmányomban (A gyengéd cégek: hogyan profitálnak világszínvonalú vállalatok a szenvedélyből és céltudatosságból. Firms of Endearment: How World Class Companies Profit from Passion and Purpose – Sisodia és mások, 2007)² tudatos üzletpolitikát folytató cégekről számolok be, amelyek egy tíz éves periódus alatt teljesítményükkel messze felülmúlták az egész tőzsdét. Ez azonban még mindig nem mutatja meg teljesítményük valódi értékét. A üzlet nemcsak anyagi gazdagodást eredményez, hanem képes érzelmi, spirituális és intellektuális gyarapodást generálni (vagy szétrombolni) A tudatosan folytatott üzlet minden stakeholderére jólétet és boldogságot sugároz ki. Folyamatosan egyre újabb értékeket hoznak létre és nyújtanak minden egyes stakeholderüknek. Azért tudják ezt ilyen kiemelkedően csinálni, mert képesek hasznosítani az emberekben rejlő minden képességet – és nemcsak az alkalmazottakét, hanem mindenkiét, akivel érintkezésbe kerülnek. Amint Hamel (A menedzsment jövője, The Future of Management, 2007) megállapítja, a cégek nem vásárolhatják meg az emberek kreativitását, szenvedélyét és lelkesedését; ezeket az ajándékokat csak megszerezhetik, de sokszor nem tartják őket értékesnek. A tudatos kapitalizmus azonban megnyitja ezt a mérhetetlen nagy, megújuló és örökíthető humán energiaforrást a világ számára. Legfőképpen ez, és nem más a titka a tudatos kapitalizmus fenntartható sikerének.

¹ A stakeholder szó mindazon érintettek, érdekeltek körét jelenti, akik egy adott vállalattal, szervezettel valamilyen kapcsolatba kerülnek/kerülhetnek. Üzletfelek, hatóságok, civil szervezetek, stb. minden beleértendők, de még az adott vállalat székhelye, vagy üzeme körül élő lakosok is, tehát mindenki, akire a vállalat tevékenysége valamilyen hatást gyakorol, vagy gyakorolhat. Nem tudom, hogy mi lenne rá az igazán találó magyar kifejezés (érintett, érdekelt, de ez sem fedi pontosan az eredeti tartalmat) ezért inkább megtartottam az eredeti angol szót, ami amúgy is meggyökerezőben van a magyar nyelvben. A shareholder viszont kifejezetten csak a tulajdonosi, részvényesi kört jelenti.

² A cím szójátékot tartalmaz: A firm kifejezés egyszerre jelent keménységet, szilárdságot és céget is, a Firm of Endearment tehát valami olyasmit jelent, hogy a vállalat „keményen gyengéd”, de ezt igazán jól nem sikerült a fordításban visszaadnom.

 

A szerzőről: Rajenda S. Sisodia a marketingtudomány professzora a Bentley University-n, korábban a Center for Marketing Technology megbízott marketing-professzora és alapító igazgatója. A Bombay-i Bajaj Institute of management Studies-on szerzett MBA fokozatot marketingtudományból, a Columbia University-n, ahol Booz Allen Hamilton ösztöndíjas volt, pedig PhD-t marketing- és üzletpolitikából. Jelenlegi kutatásai a tudatos kapitalizmusra, marketing-etikára, a marketing hatékonyságának növelésére irányulnak. 2003-ban az „50 vezető marketing-gondolkodó” között említették a nevét és az Egyesült Királyságban székelő Chartered Institute of Marketing (a világ legnagyobb marketing-szövetsége) felvette a „Guru Gallery” tagjai közé. 2007-ben megkapta a Bentley University tudományos nívódíját. Ugyanez az egyetem 2008-ban tanítási módszeréért az „Innovation in Teaching” díjat adományozta neki. Egyik könyve, a Rule of three: How Competition Shapes Market című (A hármasszabály: hogy alakítja a verseny a piacot) az Amerikai Marketingszövetség rangsorában 2004-ben a legjobbak közé került a legjobb marketing könyv díjáért vívott küzdelemben. Egy másik könyvét, a Firms of Endearment: How World Class Companies Profit from Passion and Purpose (A gyengéd cégek: hogyan profitálnak világszínvonalú vállalatok a szenvedélyből és céltudatosságból) 2007-ben több szervezet is nevezte az év legjobb üzleti könyvének, köztük az Amazon.com internetes áruház. Gyakran ír a Wall Street Journal részére, de írásai megjelennek a The New York Times-ban, a Fortune-ben, a Financial Times-ban, a The Washington Post-ban, a The Boston Globe-ban, de gyakran szerepel rádió- és televíziótársaságoknál, mint a CNN, CBC vagy a Fox. Számos cég számára dolgozott ki vezetőképző programokat, köztük van az AT&T, a Nokia, a Boston Private Bank, az Ericsson, a Siemens, a Sprint, az MCI, a Volvo, a Northern Telecom, az IBM, a Price Waterhouse, az Ernst @ Young, a Southern California Edison.

BUDDHISTA ÖKONÓMIA*

 

Irta: KARL-HEINZ BRODBECK

Fordította: Wirth Gyula

“Az erdőket nem szabad értelmetlenül felégetni.” - “Az állatokat nem szabad másik állatokkal megetetni” - “Kétféle orvosi ellátás szükséges, gondoskodni kell az emberek egészségéről és gondoskodni kell az állatok egészségéről.” Ezek az etikai szabályok nem a globális felmelegedés, a kergemarhakór, vagy a sertéstenyésztési hormonbotrány következtében fogalmazódtak meg, hanem a Krisztus előtti harmadik évszázadban Asóka király (Kr. e. 268-232) törvényei voltak. Asóka megkísérelt egy hatalmas birodalmat a buddhizmus elvei szerint
kormányozni.  Gyakorlati etikája és társadalomelmélete, amely kőbe vésett törvények formájában maradt fenn, közvetlen bepillantást enged egy gazdasági rendszerbe, amely buddhista alapokon nyugodott.  A szikla-
rendeletek azt is megmutatják, hogy a bennük leírt elvek a jelenkorig megőrizték érvényüket. A buddhizmus népszerűsége korunk lázrohamoktól szenvedő világgazdaságában ezen kívül azt a feltételezést is megengedi, hogy megnőtt az igény olyan etikai válaszokra, amelyeket másutt nem vélünk megtalálni.

Nem létezik kész “buddhista közgazdaságtan”, mint olyan elméleti rendszer, amilyen például a katolikus társadalomelmélet. Klasszikus műnek számít Ernst Schumacher munkája, amely ugyancsak a Buddhista közgazdaságtan címet viseli és A kicsi szép (Small is Beautiful) című kötetben jelent meg. A thaiföldi szerzetes, Prayudh Payutto ez alapján egy terjedelmes tervezetet tett közzé 1999-ben, mely német nyelven ugyanezzel a címmel jelent meg.

Thaiföldön és Sri Lankán már korábban is számos javaslat született a gazdaság “megszelídítésére” a buddhizmus szellemében, ezek Európában vagy Amerikában alig találtak visszhangra. A Dalai Láma is újra véleményt nyilvánított gazdasági kérdésekben, legutóbb “Korunk új etikája” címen adott ki egy írást, amely megkísérel pozitív befolyást gyakorolni a “versenytársadalomra” a motíváció megváltoztatása révén. A művek közös koncepciója, hogy a buddhizmus alapelveinek talaján, főként az erőszakmentesség (ahimsa) és az együttérzés (bodhicitta) elvén alternatívát kínáljanak a kapitalista piacgazdaság  egoista emberképe helyett. Az együttérzés hangsúlyozottan kiterjed minden élőlényre, emiatt nemcsak a természeti környezet megkímélését szorgalmazza, hanem a húsnak, mint élelmiszernek a teljes mellőzését is.

A gazdasági egoizmus etikai alapú korlátozását korántsem csak a buddhizmus hangsúlyozza. Más etikai rend-szerekkel összehasonlítva itt azonban teljesen más célkitűzést ismerhetünk fel. Ugyan a buddhizmus is hangsú-lyozza az erkölcsi szabályok központi szerepét; az erkölcstan azonban csak bázisa a cselekvés megváltozta-tásának, amely viszont felismerésből és meggyőződésből fakad.  Már ez is megtalálható Asóka törvénykezésében. A sziklára vésett hetedik szabály ezt mondja: “Az erkölcsös életvitel tökéletesedése két mó-don érhető el az embernél, előírásokkal és saját meggyőződésből. Ezek közül az előírások csak keveset számítanak, sokkal fontosabb a saját meggyőződés.”

A saját meggyőződés és önmotíváció hangsúlya, a közvetlen hivatkozás az individuumra sajátosan modern karaktert kölcsönöz a buddhista gazdasági etikának. Ebben benne van a liberális gazdaságelmélettel való párbeszéd alapja is. Miközben azonban a liberalizmus abból indul ki, hogy az ember egoizmusa előre pro-gramozott és megváltoztathatatlan, a buddhizmus fenntartja, hogy az  egyének megváltozhatnak a józan belátás és a motíválás révén egyaránt. Az “individuális” kiindulás sok menedzser számára izgalmasabb tárgyalópartnerré teszi a buddhizmust, mint a katolicizmust, annak ellenére, hogy előbbi nyílt ellenzője az egoizmusnak: a katolikus és protestáns gazdasági tanítás reményét az állami intézmények erkölcsi hatékonyságába veti, hiszen - mint Pál mondja - “ amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek” (Rom. 13,1) A szkepszis ezen állásponttal kapcsolatban a valóságos tapasztalás miatt van: “Ne higgye senki, hogy a világot vér nélkül lehet kormányozni. A világi kardnak vörösnek és vértől rozsdásnak kell lennie.” (Martin Luther) A jelenkor visszafogottabb hangjai csak lassan szolgáltatnak elégséges tapasztalatot az erőszak efféle magasztalásának a feledtetésére.

A buddhizmus ateista vallás, abban az értelemben is, hogy semmilyen szent cél nem szentesít erőszakos eszközöket, sem az államhatalomban sem a gazdaságban. A buddhizmus különféle változatai ugyan tolerálnak szellemeket, isteneket, mint a helyi népi hiedelmek részeit Tibetben, Kínában, Thaiföldön vagy Japánban, de mindannyiszor hangsúlyozzák, hogy eközben végsősoron az egyén szellemének kivetüléseiről van szó, nem külső erőkről, melyek a sorsot befolyásolnák. Nem létezik olyan transzcendens isteni rend, amelyik a világ rendjében megnyilvánulna. Emiatt a piac sem valamiféle magasabb szellemiséget megtestesítő, mintegy természetes eredetű instancia. Nem létezik “Láthatatlan Kéz”. A piac emberi produktum, és sokszoros hatással vannak rá a csalódások és zavarodott érzelmek.

A gazdaságot szabályozó intézmények szükségességét a buddhizmus semmi szín alatt sem tagadja.  Az államigazgatás javaslatai azonban megintcsak az egyéni motívációra irányulnak, a kényszerítés teljes mellőzésével. Asóka a sziklára vésett törvénykönyv első fejezetében arra inti hivatalnokait, hogy “minden körülmények között őrizzétek  meg pártatlanságtokat. Ez azonban nem sikerülhet, ha a engedtek a következő érzéseknek: irigység, düh, kegyetlenség, türelmetlenség, ódzkodás az ismételt erőfeszítésektől, restség, erőtlenség. “Ügyeljetek rá, hogy ezek el ne hatalmasodjanak rajtatok.”  Ennek a rendelkezésnek az ellenőrzése is a személyes motívációra irányult, amennyiben Asóka “minden ötödik évben egy jámbor lelkületű, barátságos fellépésű hivatalnokot küldött ki, annak megállapítására, hogy minden tekintetben szem előtt tartják-e ezen rendelkezéseket.

A világ a buddhista karma-tan szerint cselekedetek eredménye.  A világban és a világgal való problémák nem írhatók egy távoli istenség terhére, hanem ezek minden egyes élőlény, s különösképpen az ember korábbi cselekedeteiből eredeztethetők. Végsősoron minden egyes előadódó helyzetért magunk vagyunk felelősek - azonban éppen emiatt képesek vágyunk azt pozitív irányban megváltoztatni.  Ez a gondolat bi-zonyára sok gazdasági döntéshozó számára rokonszenves. Éppen ebben rejlik az esély a párbeszédre a buddhizmussal, miközben a keresztény vallások (valamint az iszlám is a “Sarija” révén) a transzcendens okokon nyugvó világrend teóriája miatt ezt nem segítik elő. Habár a kaliforniai “New Age”-kapitalizmusban és a menedzserirodalomban a nevezett szellemi rokonság miatt mértéktartó kokettálás tapasztalható a buddhista elvekkel, (legtöbbször  “Zen” vagy a “Tao” jelszó alatt) mégis rá kell mutatnunk egy alapvető különbségre. A buddhista ökonómia kritikai erkölcstan.  Egyáltalán nem szándéka, hogy bizonyos viselkedést előírjon, sokkalta inkább az ok és okozat, valamint a motiváció és a cselekvés eredménye közötti összefüggést hangsúlyozza. A cél: felismerni a szükséges cselekvést, arra alapozva szabad elhatározásból elkerülni a negatív tetteket. 

A buddhizmus, mint gazdaságtan megmarad módszernek, szellemi és motívációs tréningnek, amely a megismerést célozza. Az egyik központi gondolat az, hogy amiatt van annyi szenvedés, frusztráció  és külső erőktől való függőség a világban, mert az emberek törekvéseikben csalódnak. Ez a csalódás arra a hitre alapul, hogy az ember önálló individuum, olyan Én, amely minden más élőlénytől független. A modern liberalizmus atyja, Ludwig von Mises Nemzetgazdaságtan (Nationalökonomie) című könyvében a következőt mondja:  Az Én a cselekvő ember egysége. Minden kétkedés nélkül adottnak tekintjük, és nincs olyan gondolkodás, amely ezt a hitet feloldaná.  A buddhista ökonómiában ez a gondolat is a legmélyebb megtévesztésnek számít. Noha a buddhista gazdaságtan és a liberalizmus egyaránt az individuumra alapoz, ezt mégis ellenkező előjellel teszik.  Ami az elsőnél (akár genetikailag determinált) megváltoztathatatlan adottsága az emberi természetnek, az a buddhizmus számára kiindulópont az emberi cselekvésnek és motívációnak a be-látás révén való megváltozásához. A gazdaságelmélet tabunak vélt axiomái, melyekből a piaci törvények levezetődnek - így az ármozgások, a gazdasági folyamatok, az egyes önálló szereplők profit- és haszonmaximalizálási törekvései - a buddhista gazdaságtan számára csaknem minden probléma forrását jelentik, így a válságokét és társadalmi egyenlőtlenségekét is. Amíg a liberalizmus a gazdaságtan hozzáigazítását szorgalmazza a mechanikus egoizmus által vezérelt piacokhoz, a buddhista ökonómia azt hangsúlyozza, hogy a cselekvés negatív következményeinek belátásából sarjadóan lehetőség teremtődik az egoista motíváció megváltoztatására.

Szeretném ezt a gondolatot némileg illusztrálni. Az Ego, mondják a buddhisták, nem merev lényegű. Illuzórikus folyamat, amelyben az emberek zavaros érzelmektől hajtva egy nemlétező központ körül keringenek. Hogy működik ez az Ego-csalatkozás? A többi embert, az állatokat, növényeket élettelen dolgokat egy olyan elv szerint osztályozzuk, amelyet már a csecsemőben is létezőnek vélünk: ez az elfogadás és elutasítás kettőssége, amely a felnőttekben vágyakozássá és agresszióvá fokozódik.  Ez a két érzelmi alaptendencia (“vágy és agresszió”) azon csalatkozásra (“tudatlanságra”) épül, miszerint az élőlények és a  dolgok lényegüket tekintve maradandó és változhatatlan entitások. Ha valamit, ami múlandó, múlhatatlannak vélünk, azonnal frusztráció keletkezik, mihelyt megmutatkozik az igazság, a kapcsolatok megszakadnak, a testünk megöregszik, falak és határok leomlanak, birodalmak eltűnnek - röviden, amit szeretnénk megszorítani, az kifolyik az ujjaink közül.

Ez a három méreg, a sóvárgás (kapzsiság), az agresszió és a hiedelem a dolgok maradandóságában nagyon szépen kirajzolódik, mint a piacgazdaság dinamikájának alapja:  a “sóvárgás” profit- vagy haszonmaximalizálásként tűnik fel, az agresszió a versenyben bontakozik ki, amely globálisan ritkán folyik fair eszközök bevetésével, és végül az egész folyamat egy puszta látszat (Schein) körül  forog, amelynek a neve bankjegy. (A német nyelvben a Schein egyaránt jelent látszatot és papirpénzt - a fordító megjegyzése) Jóllehet a tözsdekrachok nem ritkák, egész gyáregységek értéktelenednek el új technológiák és versenytársak megjelenése miatt, tehát az értékek látszólagossága nap mint nap megmutatkozik a gazdaságban, erre a fiktív alapra (Schein =látszat és pénz) mégis döntések alapozódnak, beruházások terveződnek, munkaerőt állítanak be vagy küldenek el, tanfolyamokat, iskolákat állítanak fel, adót emelnek, vagy állami kiadást eszközölnek. Soha korábban nem volt erőteljesebben érzékelhető a látszat (pénz) hatalma, mint a globális gazdaságban: bármely éjszaka megtörténhet, hogy a boomra, (a tőzsde szárnyalására - a ford.) amely csodás gazdagodást hozott, hirtelen krízis következik, amely akár egy nemzetgazdaságot nyomorba dönthet. Korábban, ha a  buddhista tanárok diákjaiknak illusztrálni akarták a látszat hatalmát, cirkuszi szemfényvesztésekkel vagy a Fata Morganával kellett példálózniuk, ma elég, ha néhány napig olvassák a Wall Street Journalt.

Gazdasági egoizmus, zabolátlan verseny, a cégek tisztességtelen praktikái, ökológiai bűnök, állatkinzás, új kozmetikai termék megjelenése a piacon, egyetemi dolgozatok körüli bonyodalmak - mindezek iránt élesedő és változatos kritika tapasztalható. Ez a kritika egyre sürgetőbben szorgalmazza a vak piaci folyamatok etikai szempontú korlátozását. Egy ilyesféle etikai korlátozás buddhista alátámásztása iránt különös  a csábítás, mivel az nem transzcendens alapokon nyugszik, hanem a belátás erején. Ezt a belátás a téves felfogások ésszerű bírálatából sarjad.

Mindezt azt ipari hústermelésről és a kergemarhakórról  éppen most folyó vita kapcsán szeretném világossá tenni. A húsgyárak létüket a Descartes által megalapozott mechanikus szemlélettel igazolják, amely szerint az élőlények tulajdonképpen csupán bonyolult gépek. Egyik tanítványa, Nicolas Malebranche arról számol be, hogy Descartes egyik sétáján egy jól irányzott rúgással fájdalmas szűkölésre bírt egy vemhes szukát, majd elképedt kísérőinek így magyarázta tettét: “Semmit sem számít, ez csak egy gép, csupán egy gép.” Az állatok tömeges tartása és tömeges lemészárlása ennek a mechanikus filozófiának a gyakorlati következménye. Nyilvánvaló, hogy ezek az eljárások téves gondolkodásra alapulnak: az állatok érző lények és nem gépek; az emberek és állatok rokonságban állnak. A rokonait azonban az ember nem szokta megenni. Tehát egy tévedés (az állatok gépek) és egy zavaros érzelem (pénz utáni sóvárgás) profán egybefonódása eredmé-nyezi korunk piacgazdaságilag megszervezett élelmiszer-termelését. Ebben élesen elkülönül egymástól az istállók és vágóhídak világa, melyben a tömegben tartott állatok szenvednek, a gyorséttermek vakító fényesre lakkozott világától, ahol az emberek ugyanezen állatok megsütött húsát egy félbevágott zsemlébe téve elfogyasztják, nem tudván, vagy nem akarván tudni annak eredetéről. Az étvágy tehát tudatlansággal párosul. Gyakran előfordul, hogy a hústermelés módjáról szerzett információ minden etikai megfontolás  nélkül megváltoztatja az emberek hozzállását.: egy látogatás a vágóhídon számos alkalommal eredményezte a vegetariánus táplálkozásra való áttérést.

Egy olyan cselekvés, amely végsősoron az emberi természet és a világ téves értelmezésén alapul, törvényszerűen baljós következményekhez vezet. Ez a gondolat, amelyet a buddhizmus a szenvedésből megtapasztalt igazságként határoz meg, közvetlenül átvihető a gazdaságra. Így vezethetők vissza például a gazdasági válságok csalfa várakozásokra: börzék, vagy egész piacok összeomlása a fejlődéssel kapcsolatos korábbi téves előfeltevések miatt következik be. Ezek a csalatkozások mindig párosulnak a két másik méreg egyikével, a sóvársággal vagy az agresszióval. Ebből kiindulva fogalmazhatjuk meg buddhista gazdaságtan tapasztalati alaptézisét: minden cselekedet, amelyet a három méreg (tudatlanság, sóvárgás, agresszió) vezérel, végül mindig a cselekvő ellen fordul. Az a hiedelem, hogy a természet csupán mechanikus szerkezet, mely korlátlanul alárendelődik az emberi céloknak, a klímaváltozásban, egyre gyakoribb természeti katasztrófákban, járványokban mutatja meg a fonák oldalát. A kapitalista módon szervezett gazdaság legfőbb célja, a nyereség, végtelenül illékonynak mutatkozik. Az ember soha nem érheti el a célt, mert az agresszív piaci versenyben az egyik ember sóvársága folyamatosan semlegesíti a másik emberét. A múlt évben elért nyereség az idei veszteség tükrében csak olyan, mint a tavalyi hó, és minden felhalmozott vagyon további gyarapodásért kiált.  Az elérhetetlen cél utáni hajtóvadászat azonban illúzió, amely a verseny folyamatában kölcsönösségben és egymástól való függésben társadalmi valóságként stabilizálódik.

A buddhista ökonómia szövegei újra és újra hangsúlyozzák, hogy az anyagiak utáni törekvés mindig kielégítetlen marad, ez azonban mégsem jelenti a fogyasztás elitélését, csupán egy gyakorlati tapasztalat megfogalmazását: ha a gyomrok és a pénztárcák tartalma apad, ezzel együtt gyarapodik az orvosok, pszichológusok és pszichoterapeuták rendelőiben várakozók száma. A legrégebbi buddhista mondások gyűjteménye a Dhammapada nemes egyszerűséggel állapítja meg a 75. versben: “Az egyik ösvény a nyereséghez, a másik a Nirvánához vezet.”A Nirvána, a buddhista üdvözülés célja nem a megsemmisülés mennyországaként, vagy a világ elvesztéseként értendő. A Nirvána az elengedés boldogsága, a csalatkozások és káprázatok nélküli élet. Karl Eugen Neumann szellemes németre fordításában “Nir-wahn”, azaz káprázat-nélküliség. (A szellemesség inkább a ferdítésben, mintsem fordításban érhető tetten. A “nir-” előtagú szavak a német nyelvben a semmikorra, seholra utalnak, a “Wahn” főnév pedig sokrétű jelentésű: őrület, káprázat, tévhit, rögeszme, kényszerképzet. A szójáték íly módon magyarul nem adható vissza. - a ford.)

A megfigyelés, hogy az emberi élet minden gazdasági értelemben vett gazdagság ellenére folyton csalódásokba torkollik, a buddhista gazdaságtanban egyszerű magyarázatra talál: a csalódás oka nyilvánvalóan a csalatkozás, azaz tévedés. A csalatkozás abból a hiedelemből ered, hogy különváltan létező, maradandó Ego-ként élünk, vagy ilyent birtoklunk. Az Ego a fiktív centruma a több pénz, több hatalom, több kéj, több elismerés utáni törekvéseinknek. A buddhista beszédmódban ez az Ego nem tartalmaz maradandó szubsztanciát. A gondolat egyszerű: ha nem léteznek egymástól izolált élőlények és dolgok, tehát ha az ok és az okozat  mindezeket összeköti, hálóba szervezi, akkor az a cselekvés, amelyik a leválasztott individuumot és annak aggályos gonddal elkülönített tulajdonát helyezi középpontba, szükségszerűen csalódást okozó következményekhez vezet. A maga módján a gazdaságelmélet is ennek belátására sarkall. A kísérlet, hogy gazdasági javaknak belső értéket (használati, vagy munkaértéket) tulajdonítsunk, meghiúsult. Egy jószág csak az ára révén tesz szert gazdasági értékre, az árak pedig interdependensek, azaz egymástól sokszoros kölcsönos függésben vannak. Valaminek az értékét nem lehet a gazdaságról leválasztani és rajta kívül megőrizni. A kölcsönös függőség és az emberi cselekvések egymással, valamint a természettel való behálózottsága  tény. A buddhista gazdaságtan lényegében csak azt szorgalmazza, hogy ez a vitathatatlan felismerés is váljon a cselekvés meghatározójává.

Ezt a játékelmélet nyelvén is megfogalmazhatjuk.  Az emberek, akik az együttműködést egoista nyereségvágyból, tisztességtelen versenyeszközökkel, a látszólagos értékek maradandóságába vetett hit miatt akadályozzák, a “fogoly-dilemmába” keverednek. A fogoly-dilemma két olyan fogoly történetét mondja el, akiket nem lehetett volna elítélni - ha mindketten hallgattak volna. Mivel azonban mindketten bizalmatlanok voltak a másik iránt, áldoztul estek a csábításnak, hogy a büntetésük enyhítését érhetik el, ha a másik ellen vallanak, ám végül mindketten kétszeres büntetést kaptak, tehát sokkal rosszabb eredményt, mint ami a kölcsönös bi-zalommal lett volna elérhető. Általánosítva ez a (morálisan persze kétértelmű) történet játékelméletileg ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az együttműködés megtagadása, a kölcsönös függőség figyelmen kívül hagyása összességében minden résztvevő számára rosszabb eredményt hoz, éppen azért, mert külön-külön mindenki egoista módon maximális hasznot szeretne elérni.  Ugyanez vonatkozik az emberek és a környezet, a természeti körforgások viszonyára.  Másként kimondva: a homo oeconomicus individuális racionalitása globálisan irracionális és a környezetre nézve végzetes.

Ha a buddhista gazdaságelmélet a továbbiakban azt mondja, hogy a létezők összeszövöttsége miatt minden létezőt úgy kell tekintenünk, mint apánkat, vagy anyánkat, akkor a gondolatot az evolúcióelmélet nyelvére fordítottuk le és itt is könnyen nyomon követhetjük. Az ember az állatvilágból származik, a genetikai kü- lönbség közte és a csimpánz között viszonylag csekély. A természet nem mechanikus és külsődleges, hanem éppen olyan élő, mint mi vagyunk, hiszen testünket is tőle örököltük. Emiatt egyszerűen érthetetlen, hogy az emberek a saját anyjukat ugyan tisztelik, de állati ősanyáikat laboratoriumokban kínozzák,  szűk kalitkába zárják, vegyszerekkel mérgezik, majd  felzabálják - nem beszélve a naponta kipusztuló állat- és növényfajokról, amelyek a rövid távú profitmaximalizálás áldozatai lesznek.

Asóka király a város főutcáján felfrissülést kínáló helyiségeket nyittatott emberek és állatok számára.. Az első állatkórházak létesítése is a nevéhez fűződik. Arra intette alattvalóit, hogy az élőlényekkel bánjanak úgy, mint nővérükkel és fivérükkel. Ahogy Asóka maga mondta, ez a cselekvési mód annak felismeréséből eredt, hogy az egész természet kozmikus egység. A buddhista ökonómia nem egy idegen ideált mutat fel a mindennapi gazdaság számára, hanem minden egyes individuum felelősségére és belátására apellál. Mivel az egoizmus alapvető és mégis mindennapi csalatkozás, a felszólítás minden egyes egyénhez irányul, kéréssel és toleranciával egybekötve. Amit Asóka kora vallásos szektáinak javasolt, az példakép lehet a jelen “gazdasági” és “etikai” szektái számára. A 12. sziklába vésett szabály így szól: “Aki a maga szektájából a másik szektájáról megvetően nyilatkozik, azzal a szándékkal, hogy ezzel a saját szektájának szolgálatot tegyen, érdekeit előmozdítsa, az az ember  ezzel a viselkedéssel kizárólag a saját szektájának okoz számottevő kárt. “ Ha  a “szekta” szót “cég”-re vagy “érdekcsoport”-ra cseréljük, akkor ezzel a tisztességes verseny alapszabályát fogalmazzuk meg - ami  hatalmas lépés egy etikailag felelőséget érző gazdasági rend irányába.

*Az írás elsőként a következő cím alatt jelent meg: Vadászat a látszat után. Miként alakítja a buddhista ökonómia a táplálékkal kapcsolatos felfogásunkat. („Die Jagd nach dem Schein. Wie die buddhistische Ökonomie zu Lebensperspektiven im Umgang mit der Nahrung führt“) Ethik Letter (LayReport) 2/2001, 2 - 9. old. Utánnyo-más: Buddhista közgazdaságtan (Buddhistische Ökonomie) in: Engagierter Buddhismus, Gelbe Reihe - Heft 7, Herbst/Winter 2004/05, 13 -17.