VAN-E A HAZUGSÁGNAK MAXIMUMA?

Jenny Erpenbeck Megy, ment, elment című könyvéről

1835-ben egy New York Sun nevű napilap cikksorozatot közölt a holdbéli világról. Az újság szerint a kor legnagyobb csillagásza, Sir John Herschel egy hatalmas távcsövet épített, majd azzal elutazott Afrikába, lévén ott jobbak a légköri viszonyok, aztán folyamatosan küldte a lap számára a tudósításokat a Holdon látottakról, melyeket a szerkesztőség természetesen nagy örömmel osztott meg olvasótáborával. Ez utóbbi rohamosan növekedni kezdett – ezzel együtt a lapeladásból származó árbevétel is csaknem csillagászati magasságokba emelkedett – hiszen minden nap új szenzációra derült fény. A távcső ugyanis olyan nagy felbontású volt, hogy tökéletesen látni lehetett vele a holdlakók testi adottságait valamint nyomon lehetett követni mindennapos tevékenységüket.

Az igazság az egészből annyi volt, hogy Herschel tényleg kísérletezett a távcsővel, el is utazott Afrikába, ahol a legcsekélyebb sejtelme sem volt arról, hogy miféle zagyvaságokat írnak a neve alatt. Nem volt még akkoriban internet, a kommunikáció lassúbb volt és ezt kihasználva hatalmas üzletet lehetett csinálni. A csalásra csakhamar fény derült, de addigra már a bevétel a kasszában volt, az olvasók pedig bizonyára magukat okolták a hiszékenységükért. Az esetből azt is meg lehetett tanulni, hogy az ember könnyen elhiszi, amit hinni szeretne (ld. pl. „nincs a Földön szebb lány nálad” és hasonló hódítási hazugságok) ezért vigyázni kell, hogy ne vegyünk be mindenféle ellenőrizetlen és főleg ellenőrizhetetlen zagyvaságot, továbbá azt is, hogy az ember könnyen elhiszi amit szeretne hinni, ezért érdemes újra és újra megkörnyékezni tetszetős hazugságokkal (ld. pl. a pilótajátékok elvére alapuló pénz(nem)szerzési lehetőségek.) Arra kell csupán ügyelni, hogy a valóság elemei megtalálhatók legyenek a konstrukcióban, ezeket azonban egész nyugodtan el lehet torzítani, csúsztatni, színesíteni, hogy végül sokkal jobban hangozzanak, mint maga a realitás. Példának okáért meseszerű, romantikus történeteket elmesélő regényekből sokkal magasabb példányszámot lehet értékesíteni, mint kegyetlenül realista, naturalista irodalmi termékekből, noha az utóbbiaknak jobb esélyük van az irodalomtörténetben előkelőbb helyre kerülni, mint az előbbieknek.  

A világ irodalmában fellelhető számtalan értékes és maradandó regény közül irányítsuk most figyelmünket egyre, amelyet egy Berlinben született író(nő), Jenny Erpenbeck alkotott meg, eredeti címe Gehen, ging, gegangen. 2015-ben jelent meg német nyelvterületen, majd két évvel később a Park Kiadó jóvoltából lett magyar kiadása is, mégpedig Megy, ment, elment cím alatt. Nem hiszem, hogy bármely kiadó ezen a könyvön gazdagodott volna meg, amivel éppen nem leszólni, hanem dicsérni szeretném a könyvet. Nem hinném, hogy az eladott példányszám és az irodalmi érték             között egyértelmű negatív korreláció állna fenn, de kétségkívül van valamilyen összefüggés, még akkor is, ha időnként sokan elolvasnak megmaradásra, sőt öröklétre érdemes szövegeket, nemcsak azonnali elfelejtésre alkalmasakat.

A könyv szerintem amúgy szenzációsan jó, akkor is ha irodalomkritikusként olvassuk (persze ez én nem vagyok, ezért csak közönséges olvasóként olvashattam, kétszer is, előbb németül, 2015-ben, majd magyarul, rögtön a kiadás évében) Most tehát kizárólag a tartalmi vonatkozásaival foglalkozom, mégpedig azoknak a jelentős aktualitása miatt. Két dolgot kell előzetesen hangsúlyoznom:

1.       A német kiadás tehát 2015-ben már a boltokban volt, így jómagam is már a nagy menekültválság kirobbanása előtt kiolvasva letehettem az asztalra, kathartikusra emlékeztető élmények átélése után. Logikusan következik ebből, hogy a szerző akkor nyúlt a menekültek (azaz migránsok, migráncsok) témaköréhez, amikor az még századannyira sem volt égetően aktuális, mint amilyenné rögtön utána változott. A világ akkor még nem hasadt ketté migránspárti és migránsellenes tömbökre, melyek most már kölcsönös és őszinte megvetéssel tekintenek egymásra. Erpenbecknek tehát esze ágában sem volt mondandóját az egyik tömbhöz támaszkodva (mely tömb, pironkodva kell bevallanunk, csak a migránspártiaké lehetett volna) megfogalmazni, egyszerűen csak ráakadt egy témára, amely megérdemelte, hogy nagyobb figyelem irányuljon rá.

2.       Jómagam nem vagyok sem migránspárti sem migránsellenes. Ha mindenképpen be kell sorolnom magam valahová, akkor észpárti vagyok. Bátran ki merem jelenteni, hogy Jézust a barátomnak és a példaképemnek tekintem, ezért soha nem vetemednék arra, hogy kárt tegyek abban az eszmekörben, amely a mostanában sokat emlegetett „keresztény értékeket” foglalja magában. Szívesen osztogatnék azonban egy egyszerű feladatlapot azok körében, akik a nevezett értékrendet emlegetik, melyen csak egyetlen kérdés szerepelne. Ez így szól: Soroljon fel néhány (minimum 3) Ön által keresztényinek tartott értéket és egyenként fejtse ki, hogy hol látja ezeket mai életünkben megvalósulni! (A gyengébbek kedvéért: mit is akarunk megvédeni? Megvan-e még egyáltalán, amit meg akarunk védeni?)

Ezek után röviden összefoglalom, miről is szól a könyv, amelynek elolvasását feltétlenül ajánlom, bízva abban, hogy – ellentétben kalandosabb műveknél – a tartalom ismerete nem elveszi, hanem inkább meghozza a kedvet a könyv kézbe vételéhez.

Egy megözvegyült, magányosan élő Richard nevű professzor nyugalomba vonul, így egyszerre sok szabad ideje lesz. Kényelmesebben reggelizik, hosszasabban lapozgatja az újságot és elolvas olyan híreket is, amelyeket korábban legfeljebb átfutott. Így jut a tudomására, hogy Berlinben, a Vörös Városháza előtt néhány ismeretlen kilétű fekete bőrű férfi bukkan fel, akik éhségtüntetésbe kezdenek. „Láthatóvá akarunk válni” – ennyit közölnek csupán, különben szótlanok. Richárd kíváncsi lesz és elindul közelebbről megismerkedni ezekkel az emberekkel (tétlenség helyett). Csakhamar kiderül, hogy menekültekről van szó (Flüchtlinge, magyarul: migránsok, nehogy a „menekült” kifejezés a netán a legcsekélyebb részvétet ébressze valakiben) akik hónapok, évek óta várnak arra, hogy valami történjen velük, de nem történik semmi, legfőképpen nem kapnak munkát, csak szállást valahol a külvárosban és némi zsebpénzt. Korábban sokan közülük Kreuzbergben (Berlin belvárosi kerülete) az Oranienplatzon ütöttek tanyát, azaz sátortábort, amiből különös nagy hír nem lett, a hatóságok végül csak a környéken lakók panaszai nyomán tettek lassan és vontatottan intézkedéseket és helyezték el őket üresen álló munkásszállókban és hasonlókban. Richardban részvéttel vegyes kiváncsíság éled, elhatározza, hogy felkeres egy ilyen menekültszállást. Be is engedik (elvégre mégiscsak professzor, joga van tanulmányozni ezeket az egzotikus lényeket) és Richard sorra ismerkedik meg az Afrikából érkezettekkel, sorra tárulnak fel előtte azok a sorsok, szenvedéstörténetek, amelyek stációi egyáltalán nem érnek véget az Európába érkezéssel, éppen ellenkezőleg, inkább folytatódnak és keményednek.

Itt jegyzem meg, hogy a könyvben leírt szöveg műfaját tekintve inkább egy dokumentumregényhez áll közel, mintsem a fikcióhoz, hiszen a szerző az utolsó oldalakon köszönetét fejezi ki azoknak az afrikaiaknak, akikkel számtalan beszélgetést folytatott, csakúgy mint azoknak a németeknek, akik a munkáját segítették, s mindezeket a személyeket név szerint fel is sorolja. Semmi kétségünk nem lehet tehát afelől, hogy a valóságot, sőt nemcsak azt, hanem az igazat írja és Richárd személyében egy kicsit saját magát írta bele a regénybe. A német kiadás legvégén egy keretben azt is közli, hogy hová küldhetik adományaikat azok az olvasók, akik az olvasottak hatása alá kerültek.

Richard tehát eljár beszélgetni, miközben egyre nagyobb megrökönyödéssel tapasztalja, hogy milyen kétségbe ejtő helyzetben vannak ezek a férfiak. Néhányukkal össze is barátkozik, ezeket időnként meg is hívja magához. Az egyiket azért, hogy végre újra zongorázhasson, mert történetesen zenét is tanult ez a fiatalember. Aztán vágyat érez arra, hogy segítsen és akcióba is lép. Az egyik fickónak (legalább egyhavi nyugdíját feláldozva) vesz egy darab földet a hazájában, mert a férfiú elmondása szerint ennyire lenne szükség ahhoz, hogy a ő maga a családjával együtt szerényen megélhessen otthon. Enélkül nyomor van és kilátástalanság. (Ez ugyebár példa a „gazdasági menekült” esetére, ami, mint jól tudjuk mélységesen megvetendő, elfogadhatatlan ok a haza elhagyására, csak arra jó, hogy az európaiakban jogos felháborodást keltsen.) Tevékenysége során Richard folyton szembesül azzal, hogy a német hatóságok közönyösek és lomhák, a németek döntő többsége pedig enyhén szólva elutasító magatartást tanúsít. „Nobody loves a refugee” – mondja Ithemba, az egyik menekült, mert soha nem tapasztalt mást, no persze Richardot kivéve.

Richard azt az esetet is professzorhoz illő bölcsességgel és önmérséklettel kezeli, amikor a zongorás ifjú – aki a zongora miatt bejáratos a lakásába – egyszer ellopja a pénztárcáját, majd eltűnik, elérhetetlenné válik. Hát igen, a kilátástalanság átrendezi az erkölcsöket is. Nincs döbbenet, csalódottság, örjöngés, feljelentés, stb. Richard ebben a helyzetben is képes empatikus maradni.

Aztán lassacskán mégiscsak előrefelé döccen a szekér, eljön az idő, hogy szinte az összes menekültet elkezdi a kiutasítás réme fenyegetni. (Vannak, akik már maguktól is mennének, mert rájöttek, hogy otthon sem voltak sokkal rosszabb helyzetben) Hangsúlyozom, hogy ebben az időben még sehol sem volt a nagy menekültválság, semmit sem tudtunk a Pegidáról, az Afd-ről és más fasisztoid szervezetekről. Az államgépezet működött a maga módján, business as usual.  Richardnak ekkorra már segítői is vannak, barátok, hasonszőrű gondolkodók. Többek között elvetődik egy humanista ügyvédhez, aki felvilágosítja a német törvényi szabályozásról, egyúttal arról, hogy ezek értelmében tartózkodási engedély megszerzésére alig van esély. „Nézze” – mondja az ügyvéd – „minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább az írott törvények lépnek a józan ész helyébe.” Majd leveszi a polcról a római történetíró, Tacitus könyvecskéjét, fellapozza ott, ahol a szerző a germánokról ír: (akikkel egyébként a római légiók sohasem boldogultak) „A germánoknál bűnként esik latba, ha házukba nem engednek be valakit, bárki legyen is az. Mindenki a lehetőségeihez mért leggazdagabb terítékkel fogadja a hozzá betévedőt. Ha már elfogytak a készletek, a vendéglátó útba igazítja a jövevényt, elkíséri a következő házhoz, ahol ismét hasonló barátságos fogadtatásban lesz része. A vendégjog nem tesz különbséget ismeretlenek és ismerősök között. A vendég és vendéglátó viszonyában nincs enyém és tiéd.” Megjegyzem, hasonló értelmű előírások Mózes törvényei között is vannak, azaz a Bibliában.

Richard és barátai ezután megszervezik, hogy a kiutasításra várók, akik a német államtól már semmire sem számíthatnak, hajlékot és ellátást kapjanak, ideig-óráig, aztán majd lesz valahogy.

Lett, és ezután a könyvet immár a valóság írja tovább. Egyszerre kitört a nagy menekültválság, hiszen tömegek indultak el Szíria felől is. A nyomás egyre fokozódott, Németországban is, sőt leginkább ott. Angela Merkelt sokan bírálták, hogy nem tesz semmit. Merkel végül felkeresett egy menekülttábort, ahol az láthatta, hogy a Richard típusú emberbarát emberek sokan vannak és hatalmas lelkesedéssel, szinte fáradhatatlanul dolgoznak, hogy segítsenek a szükséget szenvedőkön, az első körben nem nézve, hogy kifélék-mifélék, tényleg életveszélyből jöttek-e, vagy csak beképzelték és nem volt merszük megvárni, hogy tényleg lelövik őket vagy sem, netán tényleg éhen halnak, vagy sem. (Az ember gyarló, ezt tudjuk) Angela ekkor mélyen meghatódott látva, hogy a németek (az emberek) alapvetően jók, és nem politikusként, hanem emberként szólalt meg, kiengedve a száján, amit a szíve diktált (mert van neki szíve) – „Megoljdjuk” – mondotta, azaz eredetiben: - „Wir schaffen das!”

Ez a tőmondat aztán éket vert az egész világba és bevándorláspárti és bevándorlásellenes térfelekre osztotta azt. Azt hiszem, Angela maga is mélyen elcsodálkozott azon, hogy hányan távolodtak el tőle, akiknek közeledniük kellett volna, és politikai karrierje leáldozott, elcsendesedett, szemmel láthatólag árnyéka csak egykori önmagának.

Egyáltalán nem kétséges, emiatt talán felesleges is hangsúlyozni, hogy a világnak vannak megoldandó problémái, léteznek fenyegető veszélyek a jólétben és viszonylagos jólétben élő társadalmak számára. Ezek egyike, hogy szegénységben, kilátástalanságban, mindennapos életveszélyben élők tömegesen és megállíthatatlanul elindulnak Európa felé. Minden józan és normális ember Európában úgy gondolja, hogy ez ellen tenni kell, védekezni kell. Miközben Európa szép lassan kettéoszlik, a védtelensége egyre nő, a veszély egyre nagyobb, tehát valóban összefogásra lenne szükség. Hogy mennyiben szolgálja ezt a célt a gyűlölet folyamatos, szünet nélküli szítása – főleg az egész magyar kormányközeli médiában – azt nem tudom, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Honnan lehet ilyen mérhetetlen sok szakértőt találni, akik naponta elmondják (nem levezetik, mert állitásaikat semmiféle logikai lánc nem előzi meg), hogy mindenki tökkelütött és gonosz, aki nem a magyar kormány álláspontját képviseli, azt sem tudom, továbbá azt sem, honnan terem annyi újságíró, akik mindannyian tökéletesen egyformán gondolkodnak, mert ennyi nem volt a rendszerváltás előtti időkben sem, ahol bevallottan diktatúrában éltünk.

Erpenbeck könyvében egyáltalán nem fordul elő a keresztény értékek emlegetése, ugyanígy más vallások kritikája sem. A főszereplő Richardról nem feltételezhető és nem is említtetik, hogy hitbuzgó keresztény lenne, mégis azt hiszem, hogy Jézus az elsők között ölelné a keblére. Azt is hiszem, hogy világ nem bevándorláspárti és bevándorlásellenes szegmensekre oszlik, hanem humanista, segítőkész valamint gyűlölködő és  gyűlölködésre hajlamos táborra. Mindkét tábor egységes abban, hogy szerintük ők mentik meg a civilizációt, a keresztény kultúrát, stb., bár az előbbiek inkább tetteikkel, míg az utóbbiak főleg hangoskodásukkal igyekeznek erre bizonyítékot szolgáltatni. Az egyik tábor hazudik, méghozzá hatalmasat, kapitálisat, a hazugság pedig nem érték, éppen ellenkezőleg. (ld. 8. parancsolat) Vajon melyik az?

A megfejtéseket nem kell beküldeni, díjakat nem sorsolunk ki. A helyes megfejtők jutalma a nyugodt lelkiismeret.