A FEJEMET FOGOM. EZÉRT NEM VESZTEM EL

 

Nem mentegetőzésképpen, de előre bocsájtom a következőket, amelyek sarokpontoknak is tekinthetők. Az általuk kijelölt kereteken belül érvényes az, mit alább mondandó vagyok. 1. Nem gondoltam eddig sem és még mindig nem gondolom, hogy a koronavírus egy titkos összeesküvés terméke lenne. 2. Egyáltalán nem gondolom azt bizonyos vírusok bizonyos körülmények között nem jelenthetnek vagy nem jelentenek veszélyt – akár halálos veszélyt is – az emberek egyes csoportjaira vagy a teljes emberiségre.

Az első ponthoz megjegyzésként hozzáfüzöm, hogy ha valakik népirtási vagy egyéb céllal hozták (volna) forgalomba a COVID-19-es koronavírust, akkor elég hitvány munkát végeztek. Mostanra ugyanis elég jól látszik, hogy ez a vírus eléggé kedves, barátságos, ártalmatlan jószág, legalábbis semmivel sem jelent nagyobb veszélyt, mint a korábban megismert társai, amelyek okoztak már elég sok kellemetlenséget és ahogy kinéz, ezután is fognak. Van akit a sírba is taszítanak. Mentségükre szolgáljon, hogy ha nem ők teszik ezt, akkor megteszi valaki vagy valami más, mivel az emberek nem halhatatlanok, bár sokan közülük azok szeretnének lenni. (Én például nem ide tartozom, jelen életemet az érvényben lévő konvenciók szerint szeretném leélni, ahol a „le-„ igekötő kimondja, hogy lesz a dolognak befejezése.) Legyünk azonban óvatosak: ha mégis összeesküvésről van szó, akkor lehet, hogy a kitervelők ravaszabbak, mint gondolnánk. Hagyják, hogy elviccelődjünk a koronavírussal, majd utána küldik az igazit, amelyik már nem lesz vicces. Mégsem veszik majd kellően komolyan, okulván a mostani tapasztalatokból, aztán meglepődnek, hogy nahát, de tényleg, ebbe bele is lehet halni. TEHÁT NAGYON KELL VIGYÁZNI. A COVID-19-cel is helyénvaló volt az óvatosság, csak most már abba kellene hagyni a vele kapcsolatos rémhírterjesztést, mert most már a védekezés jelenti a nagyobb veszélyt, nem a vírus. Ha lennének összeesküvők és ravaszak lennének, akkor a másik kerülőutas tervük az lehetne, hogy addig szívóznak a védekezéssel, amíg a fél világ elveszti a munkáját, a jövedelmét, aztán vagy éhen hal, vagy elmegy lopni, rabolni, koldulni, végül az éhen nem haltak egyik fele kiirtja a másikat és máris megvalósult a terv, vagyis az emberiség létszáma a töredékére csökkent. Ráadásul a legkarakánabb, leginkább életre való fickók maradtak meg, a természetes kiválasztódás elve alapján, ahogy ezt Darwin már korábban levezette. Az így létrejött szép új világban csupa boldogság vár a megmaradókra, de én a magam részéről inkább a túlvilágot választom, még ha emiatt meg is kell halni.

A koronavírusos játék mostanra olyan lett, mint a paintball shooting. A résztvevők háborúsdiznak, de akit lelőnek, annak szerencsére nem lesz semmi baja, csak kiesik a játékból egy időre, vagy végleg. A vírusos játékban a festéklövedék szerepét a pozitív teszteredmény tölti be: akit eltalált, az kiáll egy időre, mert mondjuk két hétre karanténba vonul. Itt azért nem vár rá teljes nyugalom és relaxáció, mert mellékbüntetésként aggódhat egy csomó dolog miatt, mondjuk, hogy meddig lesz állása és hasonlók. Lehet halálfélelme is, ami már komoly veszélyt jelent, egyáltalán nem játék. A nocebo-hatás képes akár megölni egy embert, amint a placebo meg a legsúlyosabb betegséget is meggyógyíthatja.

A minap éppen szegény Trumpot találta el egy festéklövedék, ami – lévén, hogy közelednek a választások – akár neki is az állásába kerülhet. Jó, nem fog azért éhen halni, akkor sem, ha nem ő lesz az elnök, de azért elég nagy csapás, ha le kell mondani valamiről, amibe már nagyon beleélte magát az ember. Szerencsére az orvosa rögtön szépítette a helyzetet, tehát nem egy nocebós típus. Minden esélye megvan hát, hogy hamarosan kijöhet a karanténból. Ettől még nem biztos, hogy megválasztják, de legalább végigcsinálhatja a kampányt és kemény küzdelemben kaphat ki. Sőt még az is lehet, hogy megnöveli az esélyeit az a hősiesség, amivel a festéklövedék ütötte sebet elviselte, majd a luxuskaranténban is talpon maradt és folytatta munkáját egész Amerika felvirágoztatása érdekében. Ez jól jöhet le a választóknál, akik eddig is tudták, hogy az elnökük kemény legény és ennek most ékes bizonyítását is megkapják.

Szegény Trump a 74 évével az ún. rizikócsoporthoz tartozik, tehát lehetne akár aggódni is érte. Nem is kívánom, hogy komolyan beteg legyen, mint ahogy azt sem kívánom, hogy legyen újból elnök. De azért csak harcoljon érte és aztán tapasztalja meg, hogy a kemény küzdelemben elért vereség milyen kathartikus élmény. Nem mellesleg, ha tényleg a vírus áldozatává válna, az úgy megkavarná a világpolitika katlanját, hogy a kicsapó gőz és lé nemcsak az amerikaiakat égetné meg, hanem az egész világot. Téged is, engem is, mindannyiunkat. Akkor lennének csak igazi intézkedések. Ha lenne terv, meglehet, hogy Trump is annak a része lehetne, nem kéne mást tenni, mint kórházba vinni és ott eltenni láb alól. Ennek az első fele már megvan, de a második egyelőre elmarad. Mondjuk, elég nagy szégyen is lenne a Fehér Ház orvosi teamje számára, ha hagyták volna az elnök kondícióját olyannyira leromlani, hogy belehaljon valamibe, amit az embereknek kb. a 99,8 %-a rezzenés nélkül átvészel. Ez utóbbiaknak messze gyengébb orvosi felügyelet jár, mint az elnöknek.

Amiatt tehát nem aggódom, hogy Trump a vírusba belehal (vagy rosszabb esetben nem a vírusba hal bele). Hogy miért, annak kifejtéséhez érkeztem el most, és ez  ennek az írásnak a lényegi mondanivalója, Ami miatt fognom kell a fejem.

Pénteken, azaz október másodikán reggel átnéztem a híreket. A Neue Zürcher Zeitung reggeli hírlevelében találtam egy utalást arra vonatkozóan, hogy egy közeli község idősotthonában csoda történt: az öregek és az ápolók két hullámban is megfertőződtek a koronavírussal, de ahelyett, hogy kórházba kerültek volna, ahol illett volna szenvedniük és legalább 60 %-uknak meghalnia, kutya bajuk sem lett – még azon súlyosbító tényezők ellenére sem, amit a bezártság, elszigeteltség és a vészmadarak huhogása jelentett. (Nem voltam ott, de el tudom képzelni, hogy ez utóbbi nem maradt el, hacsak meg nem tiltották nekik a rádiózást, tévézést és újságolvasást is.) Legyünk korrektek, azért voltak, akik kicsit köhögtek.

Nosza, rohantam újságot venni, hogy le ne maradjak a nagy szenzációról. Négy frank kilencvenbe került, ami magyar valutában 1600 körül van. Kidobott pénz volt, mert a cikk lelkesedésemet bosszankodássá változtatta át.

Semmi újat nem tudtam ugyanis meg, azon kívül, hogy a világ egyik leghitelesebbnek tartott lapja is képes egy egész oldalt semmitmondó locsogással megtölteni. Ezt persze eddig is tudtam. Amit erényként meg kell említenem, hogy legalább nem hallgatták el a dolgot. Ez némi optimizmussal tölt el, annak ellenére, hogy egyes virológusok szerint ez tilos.

A tudomány emberei lázas lelkesedéssel kutatják az okokat, hiszen egy ilyen eset reményt jelent arra vonatkozóan, hogy mit lehetne tenni koronavírus ellen, ami nem jár együtt az egész világ fejtetőre állításával – gondoltam én. De az újságcikk nem erről szólt.

Az újságban megszólaltatott személyiségek közül egyedül az idősotthonban illetékes háziorvos – akit történetesen Zürchernek hívnak – mutat némi nekihevültséget. Szorgalmazza, hogy vizsgálják ki alaposan a dolgot. „Meg kell értenünk – mondja – hogy miért nem váltak súlyossá a megbetegedések.” Mindjárt ad két tippet is: 1. Ez a vírus nem is az igazi volt, hanem egy olyan törzs, amely sokkal „gyengébb” a valóságosnál. 2. A Svájc keleti felében élő emberek talán magasabb rezisztenciával rendelkeznek, mint a többiek. Na ja, ezen el lehetne gondolkodni, főleg annak, aki amúgy sem tud mit kezdeni az idejével. Egyébként szimpatikus ember, mert az a véleménye, hogy akinek nincsenek tünetei, azt nem kell sem tesztelni, sem karanténba zárni. Megjegyzem, ez így volt eddig is, mióta világ a világ. 

Egyszer, ha velem is előfordul, hogy egyáltalán nem tudok mit kezdeni az időmmel, nekiállok az interneten 2019 előtti gyászjelentéseket keresni, amelyekben az áll, hogy az illető a kórházban „súlyos tüdőgyulladás szövődményeibe” halt bele. Főleg így van ez, ha magas életkort ért meg az elhunyt. Csak akkor senki sem volt kíváncsi rá, hogy volt-e koronavírusa.

A tudomány felkent papját, egy Hugo Sax nevű infektológust, a Zürichi Egyetemi Klinika „Korona-szakértőjét” is meginterjúvolta az újságíró. Fénykép nincs róla az újságban, de azért látom magam előtt, hogy elréved, kicsit untatja is a kérdés számos bokros teendője van, de azért válaszol: „Virológiai szempontból és a közegészségügy szemszögéből is érdekes volna ezt az esetet nagyító alá tenni, hogy TALÁN valami magyarázatot találjunk erre a jelenségre.” A „talánt” én emeltem ki, mert azt hiszem valami olyasmit jelent, hogy ő ugyan nem fog rástartolni az ügyre, de ha van valami csodabogár, akit ez érdekel, hát üsse kő. Ő nem ellenzi.

 

Az idősotthon vezetője Maria Hofer-Fausch természetesen nagyon örül, ez kötelező, mit is mondhatna mást. Elsősorban azonban nem az érdekli, hogy mi tette lehetővé, hogy megtörténhessen a „csoda”, hanem az, hogy miként hatolhatott be a vírus az intézménybe. „Többet kell foglalkoznunk azzal, hogy miként juthatott be a vírus az otthonba és hogyan terjedhetett ott el” – mondja. Igen, a vírusok efféle fránya jószágok, mindenhova behatolnak. Legjobb volna üvegbúra alá tenni a veszélyeztetett intézményeket. Ez egyúttal egy új iparág alapjait is lefektetné, esetleg a repülőgépipar átállhatna erre, mert a repülők iránt a kereslet alaposan visszaesett. De ez csak egy ötlet a sok lehetséges közül.

A kanton főorvosa aligha maradhatna ki a nyilatkozók közül, ő amúgy is mindennapos szereplő a különféle sajtóorgánumokban. Christiane Meier szerint „csodával határos” ami történt, mert „jelenleg semmi sem utal arra, hogy a vírus általában meggyengült volna.” Erre a meggyengülésre Hugo Sax is céloz, szerinte is meglehet, hogy az Eulachtal nevű otthon egy gyenge törzset fogott ki. Mert mázlisták. Az sem zárható ki szerinte, hogy csupán szerencsés véletlenről van szó, bár 57 embernél ez azért kevéssé valószínű. Christiane Meier a továbbiakban azt fejtegeti, hogy az idősek milyen fegyelmezettek, rendesen hordják a maszkot, türelemmel viselik az összes intézkedést, amit a hasonló intézmények vezetői meghoznak, nyilvánvalóan irtózva attól, hogy éppen náluk történjen valami fertőzés. Az a tény, hogy a szóban forgó otthonban már megtörtént a fertőzés, amit nyilvánvalóan nem az gyógyít meg, ha utána tripla maszkot viselünk is, és száz méteres körön belülre nem közelítünk rá senkire, nem zavarja a főorvos asszonyt, szépen felmondja a kötelező propaganda-szöveget, igazolandó, hogy az intézkedések milyen fontosak és eredményesek.

Mást nem tehetek, figyelem tovább a fejleményeket, hátha mégis fény derül valamire. Abban reménykedtem, hogy az újságcikkben majd szó lesz arról, hogy miben tér el az Eulachtal otthon a többitől. Megkérdezik a bentlakókat, hogy szerintük mi az oka, hogy ilyen stramm módon vészeltek át két hullámot is. És az ápolókat is. Aztán mondjuk kiderül, hogy van itt egy ügyes és hozzáértő élelmezés-vezető, aki tudatosan nem azt a luxus-szart adja a lakóknak, ami általában Svájcban szokásos, hanem például a nagy svájci orvos, Bircher-Benner nyomdokain haladva jó élelemmel erősíti az ellenálló-képességet. Vagy mondjuk az egyik asszonyság a lakók közül ért a „boszorkánysághoz” és tudja, milyen növényekkel lehet védekezni az efféle betegségek ellen. És a lakók szorgalmasan gyógyteáznak. Netán mindenki elegendő D-vitamint szed az otthon lakói közül – noha erről a háziorvosnak bizonyára lett volna tudomása. Vagy buzgón és tiszta szívvel imádkoznak az öregek. Bizony, az imádságtól meg lehet gyógyulni. Igen, lehet, hogy ez placebo, csak a placebot nem érdemes lenézni, ha egyszer jobban működik, mint a tabletta. Szóval valami ilyesmire vártam, nem tudományos handabandázásra, hogy biztos legyengült a vírus (ha valaki tudja, mitől gyengül le a vírus, amelynek sem agya, sem izomzata nincs, sőt tudományos besorolását tekintve még csak élőlénynek sem számít, majd alkalomadtán magyarázza el. Igaz, a szódavíz sem élőlény, mégis legyengül, mert kiszáll belőle a buborék), meg a május elsejei ünnepi beszédre sem, hogy dolgozó népünk milyen fegyelmezetten hajtja végre pártunk és kormányunk minden utasítását – ami ugyebár a boldogulás alapfeltétele. Nem nagyon értem, hogy ennek az idősotthonnak az esetében miért kívül keresi a megoldást mindenki (már amennyire ezt a lagymatag hozzáállást keresésnek lehet nevezni) és miért nem belül? Kell, hogy legyen valamilyen közös tulajdonsága az otthon lakóinak, ami ellenállóvá teszi őket és cáfolja azt az állítást, hogy a magas kor automatikusan kockázati tényező – ez a véleményem, de mivel továbbra sem vagyok virológus, ez a vélemény nem sokat nyom a latban.

A középkorban a pestisjárványok idején ismeretes volt a „Négytolvaj ecet”, amelyet a hullarablók alkalmaztak, hogy saját maguk ne fertőződjenek meg, amikor az úton-útfélen heverő halottakat megfosztják értéktárgyaiktól. Ez jól működött, de lelepleződés esetén nem védett meg a kerékbe töréstől. Az ítélőszékek azonban időnként hajlandók voltak vádalkut kötni, amennyiben a bűnösök elárulják az ecet összetételét, ami annyi könnyitést jelentett, hogy a kivégzést nem előzte meg hosszas kínvallatás. Fokhagyma, szurokfű, kakukkfű, angyalgyökér. Alkalmanként más, magas illóolaj tartalmú fűszer- és gyógynövény. Ez elég egyszerű. A fokhagyma állítólag még százezerszeres higításban is hatékony. De hová tűnt azóta ez a tudás? Kinek az érdeke, hogy eltűntesse vagy elleplezze?

Daniel Defoe írt egy könyvet az 1664-es londoni pestisjárványról. A címe is ez: A londoni pestis. Legalább olyan izgalmas olvasmány, mint a szerző legismertebb regénye, a Robinson Crusoe. Ha valaki kíváncsi rá, hogy milyen egy igazi járvány, az olvassa el, érzékletessé válik számára a különbég a mostani és az akkori helyzet között. Jó, bele lehet kötni abba, hogy érdemes-e vagy szabad-e egyáltalán 350 évvel ezelőtti állapotokat egybevetni a mostaniakkal – de – tartok tőle, hogy megismétlődhet az, ami akkor történt, csak sokkal tragikusabb formában. Nos, ebben a könyvben emlékezik meg Defoe egy Hayward nevű hullaszállítóról, a következőképpen: „…ezt a munkát végezte Hayward anélkül, hogy valaha is megkapta volna a pestist, sőt a járvány után még vagy húsz esztendeig élt, és mint egyházközségi temetőőr halt meg….Hayward sosem használt semmiféle fertőzés elleni védőszert, csak fokhagymát meg rutát tartott a szájában, és állandóan dohányzott. Ezt ő maga mesélte nekem. A felesége pedig védekezésképpen ecettel mosta a fejét, és fejkendőjét is azzal locsolgatta, hogy állandóan nedves maradjon, ha pedig a betegszoba bűze még a szokottnál is elviselhetetlenebbé vált, ecetet szívott fel orrába, újból meglocsolta fejkendőjét, és ecetbe mártott zsebkendőt tartott szája elé.”

Időzzünk még egy keveset a londoni pestisnél, és olvassuk Defoe beszámolóját az egyik első intézkedésről a járvány kitörése után: „Most rátérek arra az időre, amikor a pestis, mint említettem, már kitört, és a hatóságok kezdtek komolyan foglalkozni a nép helyzetével. A lakosság és a fertőzött házak tekintetében hozott rendszabályokról majd külön beszélek, viszont az egészségügyi állapotokat illetően indokolt itt a főpolgármesternek, egy igen józan és vallásos úrnak intézkedéseit megemlíteni. Amikor ugyanis látta, hogy az emberek dőreségükben kuruzslókhoz és csodadoktorokhoz, varázslókhoz meg jövendőmondókhoz futkároznak, és ez - mint említettem - már-már az őrületbe kergeti őket, a szegények - pontosabban a megbetegedett szegények - gondozására orvosokat és felcsereket jelölt ki, mindenekelőtt pedig elrendelte, hogy az orvoskollégium adjon ki a szegények számára használati utasítást a ragály valamennyi megjelenési formája esetén alkalmazható olcsó gyógyszerekre vonatkozóan. Ennél jótékonyabb hatású és helyesebb intézkedést abban az időben nem is hozhatott volna, mert ezzel véget vetett annak, hogy a nép mindenféle cédulákat osztogató kuruzslók kapujában tolongjon, gyógyszer helyett vakon és meggondolatlanul mérget szedjen, s az élet helyett a halál karjaiba vesse magát.”

Íme egy lényeges különbség akkor és most között. Most ugyanis nincs olyan orvoskollégium vagy bármilyen egyéb egészségügyi intézmény, amely bárki számára tanácsokat adna, hogy milyen olcsó módszerekkel védekezhet. (Ja, hogy el ne felejtsem, a maszkot, azt tanácsolják és az nem is drága) Még a tavasszal egyszer elterjedt, hogy a gyömbér hatékony a vírus ellen. Egy orvosszakértő – akinek csak azért nem állt égnek a haja, mert kopasz volt – azonnal hevesen cáfolt: ez kuruzslás! Senki ne dőljön be! Csak a védőoltás és semmi más, meg persze a drágán kapható gyógyszerek, azok igen! Aztán elterjedt, hogy az Echinacea (bíbor kasvirág) tinktúrája nagyon jó szer vírus ellen. A készleteket felvásárolták az emberek. Erről egy tudósítás volt a svájci tv-híradóban, aminek az volt a lényege, hogy milyen könnyű megvezetni a szegény embereket, mert csak a védőoltás! és semmi más, meg persze a drágán előállított gyógyszerek.

Vasárnap, azaz október 4-én kezdtem el írni ezt a kis közleményt és ma, hétfőn fejezem be. Tegnap Trump még kórházban volt. Este beszámolt erről a tv-híradó (svájciul Tagesschau). A lehető legnagyobb elánnal drukkoltak azért, hogy az elnök állapota minél rosszabb legyen. Az nem lehet, hogy már hétfőn kijöjjön a kórházból, az nem lehet, hogy jól van. Ezt csak mondják, de az igazság az (nem tudom, honnan tudják mi az igazság) hogy nagyon „erős” gyógyszereket szed (erősnek általában azt a gyógyszert nevezik, amelynek a mellékhatása rosszabb, mint az alapbetegség) és az orvosai nem mondanak igazat, szépítik a valóságot. Szóval Trump csak össze van drótozva, mint Brezsnyev annak idején  a május elsejei tribünön.

Trump ma kijött a kórházból. Bennem, aki sohasem voltam a híve (lehet, hogy szűkebb baráti körben csúful még olyan csodalénynek is neveztem, akinek a nyakán fej helyett egy hátsó fertály fejlődött ki) ezúttal egy támogatójára talál, mert őszintén kívánom, hogy sikeresen folytassa a munkáját a Fehér Házban. Valamint, hogy mielőbb gyógyuljon meg és maradjon egészséges az emberi kor legvégső határáig. Addig a korig, amikor már „jó napot” helyett már úgy köszönnek majd, hogy „negatív tesztet kívánok!”

Ugyanezt kívánom a világ összes öregjének és fiataljának is. Most pedig fokhagymás pirítóst készítek és ecetes uborkát eszem hozzá.

 

 

 

 

 

VÍRUSIZMUS. Ki küldte a koronát?

 

 

Kísértet járja be a világot: a vírusizmus kísértete.

A vírusok persze régóta nem ismeretlenek a számunkra, noha történelmi léptékkel mérve még csak percek óta tudunk róluk. 1898-ban azonosította egy Martinus Beijerinck nevű tudós ember a dohánymozaik-vírust, egyúttal ő adta a nevet is neki, mármint, hogy legyen az általa megtalált megbetegítő valami „vírus”, azaz méreg. Ettől kezdve a vírusok kutatása szép lassan csordogálva haladt előre, mígnem a legutóbbi években hirtelen elkezdett folyóvá duzzadni, jelenleg pedig úgy tűnik, hogy parttalan óceán lesz belőle. Az emberiség korszakhatárhoz érkezett. Nincs még egy „-izmus” amely nagyobb befolyást gyakorolt volna a világszerte a társadalmak és az egyének életére, sorsára, fejlődésére, mint a vírus. Ha ez így megy tovább, de úgy tűnik tovább fog menni és okozni fog még sok mindent, amiről egyelőre nehéz megmondani, hogy túlnyomórészt jó vagy túlnyomórészt rossz lesz.

Tartok tőle, hogy a vírusizmus kifejlődésének még csak az elején tartunk. Most talán éppen van egy kis szünet, amíg kifújhatja magát az ember és készíthet egy értékelést arra vonatkozóan, hogy mi történt eddig és mi jöhet még. Ehhez nem kell sem virológusnak, sem epidemiológusnak sem egyéb nagytudású embernek lenni, csak simán bármilyen embernek, aki részvevője a földi civilizáció pergésének, miközben fokozott figyelemmel, időnként pattanásig feszített ideghúrozattal figyeli a történéseket. Emellett igyekszik magyarázatot találni arra, hogy mért az van, ami van.  Jómagam is ebbéli minőségemben nyilatkozom éppen.

A vírusizmus által lefékezett világban mit tehettem egyebet, folytattam és tovább fokoztam a világ megismerése iránti véget soha nem érő tevékenységemet, vagyis sokat és még többet olvastam, de persze magától értetődő módon az érdeklődésem hirtelen minden mástól elfordult és a vírusokra, valamint általában a mikroorganizmusokra kezdett irányulni. Számos könyvet és számtalan újságcikket olvastam el a témával kapcsolatban, ami az újságokat illeti, azok amúgy sem írtak másról. A könyvek tekintetében nyilván a népszerű tudományos kategória lehetett csak értelmezhető a számomra, a szaktudósok egymásnak írott cikkeivel és tanulmányaival nem sokat kezdhettem, mint outsider. Megjegyzem, hogy ez egyáltalán nem okoz számomra fejfájást, ennél mélyebbre nem is szeretnék a mikroorganizmusok tudományába behatolni. Mondjuk, egy hajóskapitány számára sem túlzottan fontos a tengervíz pontos kémiai összetételének az ismerete ahhoz, hogy megbirkózzon egy viharral. A viharban kétségkívül az a veszélyes, hogy nagyon mozog a víz, de a hajónak és rakományának a megmentéséhez és a kikötéshez pillanatnyilag nem érdemes a víz molekuláival foglalkozni, a vihart amúgy sem a víz okozza, hanem az az erő, amely a vizet mozgatja.

Az alábbiakban egy mozaik következik, amely az olvasmányok darabkáiból épül, de egyelőre valószínűleg nem fog jól értelmezhető képet kiadni. Bíztatom azonban ennek a blognak minden olvasóját, hogy csak bátran adjon hozzá újabb építőkövecskéket. Az írás végén megadok egy kis irodalomjegyzéket, amelyekből összeáll az eddigi kép, éppen ezért a szövegben csak hébe-hóba fogom megjelölni az állítást alátámasztó irodalmi forrást.

A kérdés most már az, hogy a vírusok önmagukban okoznak-e vihart, vagy pedig mozgatja őket valamilyen ismeretlen erő. Xerxes állítólag nagyon berágott a tengerre és megkorbácsoltatta mérgében, de: nem a vízre haragudott, hanem a tengerre. A vízre amúgy sem érdemes haragudni, mert a mindennapi életünkben csak jót tesz velünk. De a tenger az nem víz, hanem valami, amiben víz van. A tengernek tulajdonságai vannak, amelyek részben azonosak a víz tulajdonságaival, de a viselkedését nem csak az utóbbiak határozzák meg. Ott van még a szél (igen, de annak meg ki parancsol?), a gravitáció, a hőmérséklet, és ki tudja még hány egyéb befolyásoló tényező. A világ megismerése bizony nagyon bonyolult, gyaníthatóan a végtelen komplexitásánál fogva csak végtelen hosszú idő alatt lehetséges, ami viszont határozottan egybevág azzal a kijelentéssel, hogy lehetetlen.

Ha a tenger helyett a vizet tanulmányozzuk, akkor kétségkívül messzire jutunk, de érdekes módon még egy ilyen egyszerűnek tűnő anyag, amelynek a szintén egyszerű kémiai képletét úgyszólván mindenki ismeri (H₂O) is képes a végtelen bonyolultság látszatát kelteni. Aki nem hiszi, járjon utána, valószínűleg be fogja látni az igazamat.

A vírusok esetében is hétmérföldes léptekkel haladhat előre a tudomány, amennyiben teljes technikai arzenálját bevetve csodálatos 3D ábrázolásokat készít, szállítja a vírusok fizikai és kémiai leírását, kategorizálja őket, leírja az RNS szekvenciákat, és így tovább. A tudomány bele is tud avatkozni a vírusok életébe, illetve át tudja őket alakítani, miközben azok maguktól is átalakulnak, azaz mutálódnak. A mesterséges átalakítás azonban egyelőre nem több, mint játék, méghozzá nagyon veszélyes játék, mert a következményei kiszámíthatatlanok. Ugyanez azonban általában is igaz a vírusokra, a politikusokat támogató tudományosan képzett emberek eddig nem tudtak biztos prognózist adni semmire, csak annyit tudtak mondani, hogy valami vagy bekövetkezik, vagy nem, esetleg annyival tudták még árnyalni, hogy nagyon igen vagy nagyon nem. Ez ugyan sokat nem segít életvezetésünk alakításában, ellenben nagyon gyakran kifejezetten izgalmas hallgatni a fejtegetéseket. A legszélesebb publikumnak szóló sajtóorgánumokban éppúgy, mint a kifejezetten részletesebb ismeretekre vágyó közönségnek szólókban a következő alaptézisek szinte axiómákká merevítve fordulnak elő:

1.       A vírus (jegyezzük itt meg, hogy valójában az új koronavírusról van szó, de az egyszerűség kedvéért nevezzük csak vírusnak. Különben is, mint látni fogjuk, az új koronavírus nem magányos farkas, valamely rokona is bármikor kerülhet abba a privilegizált helyzetbe, amelyben most ő van) nagyon veszélyes. Ha ezt az állítást (vagy feltevést?) tovább árnyaljuk, arra jutunk, hogy leginkább az ismeretlensége és kiszámíthatatlansága okán veszélyes. Holtbiztos azonban, hogy rosszindulatú.

2.       A tudomány, legfőbb szövetségesével, a politikával karöltve (a sorrend itt akár meg is fordítható) erejét végsőkig megfeszítve harcol a vírus ellen. Háború van, a vírus támad, méghozzá alattomosan. Nem is tud másként, hiszen kicsi és láthatatlan, ezért ha nem vetjük be teljes éberségünket és fegyver-arzenálunkat, akkor egy nem szép napon egyszer csak arra ébredünk, hogy kihalt az emberiség. (Az egyik legtöbbet idézett és a tárgyhoz kapcsolódó könyv címe: Deadliest Enemy – Our War Against Killer Germs azaz magyarul Halálos ellenség – Háborunk a gyilkos csírák ellen. Szerzője Michael Osterholm, korunk talán legjelesebb epidemiológusa)

3.       A politikusok nem félnek megtenni a fájdalmas védekező intézkedéseket. Ezek elsősorban nekik fájnak, mert tudják, hogy mennyire fájnak nekünk, egyszerű állampolgároknak. De a politikusok mégis bátrak és határozottak, mert most arra van szükség. Nem várják el, hogy ezért mi felnézzünk rájuk (de azért ez nem tilos), viszont ők önzetlenül felnéznek ránk, mert mi mindannyian hősiesek vagyunk. Pl. a pékek akkor is bemennek a munkahelyükre kenyeret sütni, ha tudják, hogy bármikor rájuk támadhatnak a vírusok. Ugyanez már nem teljesen igaz a német húsiparban dolgozókra, mert ők javarészt külföldi vendégmunkások, akik csak azért dolgoznak, mert kell nekik  a pénz, szinte rabszolgaként élnek és egyáltalán nem dacolnak a vírussal, hanem  általában meg is kapják. Előbbiek tehát hősök, az utóbbiak egyelőre nem tűnnek annak, de ezen még érdemes gondolkodni.

4.       Mivel a vírus egyértelműen rosszindulatú, ki kell pusztítani. Ez csak úgy lehetséges, hogy megtaláljuk azt a védőoltást, amely képes megfelelően előkészíteni az immunrendszerünket a vírus támadására, ebben az esetben a védekező sejtek felfalják a vírusokat és kész. Van ugyan természetes módja is a védelem kialakításának, nevezetesen ha valaki egyszerűen megfertőződik, és az immunrendszere működésbe lép. Ezt a megoldást azonban tudományos és politikai vezetőink nem részesítik előnyben, (Néhány kivétellel, pl. Svédország) mivel a fertőzésnek lehetnek súlyos, sőt végzetes következményei is. Nem akarják tehát az ellenőrzést kiengedni a kezükből, és azt szeretnék, hogy a védettség ne a véletlennek kiszolgáltatva, hanem a modern tudomány felügyelete alatt jöjjön létre. Fontos megjegyezni, hogy a média interpretálásában az oltások kifejlesztése nem üzlet – ugyan profitorientált vállalkozások dolgoznak rajta, de állami és alapítványi finanszírozás mellett. A kutatók hősiesen, önfeláldozóan dolgoznak, nem csoda tehát, hogy erről a heroikus küzdelemről csakis az ötvenes évek szocializmusa munkaverseny-riportjainak stílusában számolhatnak be a legnevesebb sajtóorgánumok is.

Ezen utolsó ponthoz, vagyis a védőoltások témaköréhez megjegyzést kell fűznöm, nehogy bárki megrágalmazhasson azzal, hogy oltásellenes vagyok, vagy az oltásellenes mozgalmaknak szeretnék propagandát csapni. Egyik sem lenne igaz, az viszont tény, hogy nagyon erős bennem a szkepticizmus. A védőoltások alapelve azonban nagyon is racionális és működőképes. Évezredek óta ismert és alkalmazott módszer, Jenner, akinek a nevéhez automatikusan hozzágondoljuk a „himlőoltás” szót, is az „egyszerű” néptől leste el és vette át. De a természet is alkalmazza, mikor mondjuk az újszülött a szülőcsatornán áthaladva, a hüvelyflórával összekenődve kap egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár majd rá a méhen kívüli világban. A homeopátia is ugyanerre a logikára alapoz, noha nem kizárólag mikroorganizmusok elleni reakciókra akarja a szervezetet megtanítani. (Valamirevaló „tudományos” gondolkodó a homeopátiát mégis szinte kötelezően lenézi, miközben a védőoltások bevezetését minden idők egyik legnagyobb tudományos eredményének tartja) Az influenzás jellegű megbetegedések esetében viszont tény az, hogy az időről időre ismétlődő oltások 0 és 30% közötti hatékonysággal adtak védettséget, aminek több oka van, a legfontosabb, hogy a vírusok gonoszul vigyorogva (ezt nem én gondolom, hanem a közvélekedés) folyton mutálódnak, és mire az immunrendszer megtanult egyet, az már nincs ott. Amint az aljas bűnözők is átoperáltatják az arcukat, így nem ismerik fel őket a rend őrei. Mi jogosít fel a következő oltóanyagnál a nagyobb siker elvárására? Továbbá, ha a védőoltás kivált egy enyhe megbetegedést – márpedig kivált, akkor is, ha esetleg a tünetek általában, de korántsem mindig, majdnem, vagy teljesen észrevétlenek maradnak – mi garantálja azt, hogy ez az enyhének tervezett megbetegedés nem vált át egy fatális fokozatra – egy olyan betegség esetében, amelynek a természetes megfertőződés következtében történő lefolyása is gyakorlatilag ugyanez? Megtörtént ez már eddig is influenza ellen beoltottakkal, hogy szövődmények keletkeztek? Bizony meg, noha ennek szerény elhallgatása nyilvánvalóan szükséges az emberek oltáspárti meggyőzéséhez.

 Teljesen érthető és akceptálható, hogy a kialakult helyzetben az optimizmus szinte azonos lenne a könnyelműséggel. Ha arról van szó, hogy egy ismeretlen és kiszámíthatatlan hatás fenyegeti a társadalmakat (vagyis csaknem az egész emberiséget) akkor minden felelős döntéshozónak a legrosszabb lehetőséggel kell számolnia, akkor is, ha a bekövetkezés esélye csekély. A döntéshozók általában nem szakértők a járványtan területén; ha azzal szembesülnek, hogy a hozzáértők ellenben megosztottak és szerteágazó véleményeket képviselnek, akkor az az ésszerű, ha azokra hallgatnak, akik inkább a borúlátásra intik őket. Ha mégsem a rossz következik be, akkor az amúgy is az intézkedések hatásának a javára írható, ha pedig mégis, akkor pedig fáradt, petyhüdt arccal be lehet ismerni a vereséget egy olyan háborúban, ahol az ellenség amúgy is jóval nagyobb eséllyel indult.

Ha szabadjára akarnánk engedni kellemetlen (meg)érzéseinket, azt is mondhatnánk, hogy ez a dolog fordítva is működik, vagyis, hogy a politikus döntéshozó mondja meg a szakértőnek, hogy milyen véleményt képviseljen. Ezzel azonban nem érdemes foglalkoznunk, mert bizonyítani úgysem lehet, vagy ha igen, csak akkor, amikor már történelemmé vált a dolog. Addigra azonban mindannyian befejeztük már jelen földi pályafutásunkat.

Az influenza életünk része. Én például határozottan emlékszem még az 1968-as hongkongi vírusra,  amely akkoriban jelentős hírgyártó tényező volt. Évtizedek teltek el, mire megérkezett a SARS, a madárinfluenza, a MERS, a sertésinfluenza, hogy csak a nagyobb hullámverésűeket említsem. De minden évben volt valami, amit gyerekkorunkban szerettünk, mert a sok hiányzás reményt adott, hogy hátha nem kell iskolába menni (de mindig kellett), később pedig a lábon kihordott betegség fontos önfényezési lehetőséget nyújtott, noha a szezon alatt folyamatosan intettek arra, hogy mindenki menjen orvoshoz és eközben is csak kesztyűben fogdossa a buszon a kapaszkodót. A szezon végén pedig jött az összefoglaló jelentés, hogy hányan betegedtek meg. Hogy influenzában meg is lehet halni, az csak a legutóbbi idők fejleménye és kezdetben a „bizony, bizony” ismétlésével vezetődtek be az erről szóló híradások. Amúgy kedélyesen elvoltunk az influenzával és a kalapkúrát tartotta a közvélemény a legjobb gyógymódnak. (A fiatalabbaknak lehet, hogy ki kell guglizniuk, hogy mi is ez)

A vírusok megismerésének felgyorsulása is ahhoz vezetett, hogy egyre több betegséget sikerült valamilyen vírusra visszavezetni, ami korábban lehet, hogy egyszerűen tüdőgyulladás vagy más gyulladás volt. Az ICTV regiszterében ( International Committee for the Taxonomy of Viruses) 2012-ben kb. 3000 féle vírus szerepelt, ami természetesen csak töredéke a vírusok összességének. Ez nem volt olyan régen, azóta már bizonyosan sokkal több. Döntő többségükben ezek nem megbetegítő vírusok, vagy pedig eddig még nem mutatták ki őket semmilyen betegség hátterében. Amúgy fellépett a színpadra az AIDS, az Ebola, a SARS, a MERS, a Zika, hogy csak a legismertebbeket említsem, amelyek közvetlen vagy közvetett ugrással jutottak az ember szervezetébe, de a moszkitók által már régóta terjesztett betegségek, mint például a sárgaláz, a dengue, a chikungunya nem gyengülő, hanem éppenséggel erősödő fázisban vannak. Igy a tudományos közvélemény egy ideje feszülten várta, hogy mikor lesz ismét egy olyan világjárvány, mint amilyen a 1918-1919-es spanyolnátha volt – mely utóbbiról is sikerült utólag kimutatni, hogy az okozója a H1N1-es vírus volt. A Deadliest Enemy-ben azt írja Michael Osterholm 2016-ban: „nem kell meglepődnünk, ha holnap a Mayoro vagy a Nipak, a Lassa-vírus, netán a Rift Valley-láz, vagy egy új koronavírus fog válságot okozni.” 2016, az egyáltalán nem régen volt, tehát szinte látomással felérő prognózisról van szó. Osterholm különben is régi motoros a szakmában, a nevéhez fűződik az AIDS tünetcsoport vírushoz való hozzárendelése és a betűszó megalkotása.

Alig egy évvel az új koronavírus felbukkanása előtt jelent meg Laura Spinney könyve, az 1918. Die Welt in Fieber. Wie die Spanische Grippe die Gesellschaft veränderte. Azaz: 1918. A világ lázban ég. Hogyan változtatta meg a spanyolnátha a világot. Az apropót nyilván inkább a százéves évforduló szolgáltatta, nem a küszöbön álló újabb járvány látnoki beharangozása, noha a szerző erre is tesz utalásokat. Azon viszont csodálkozik, hogy miért törlődött az emberiség emlékezetéből egy olyan esemény, amely a 20. század legtöbb halálos áldozatot követelő katasztrófája. Nem nehéz megválaszolnunk a kérdést, annál is inkább, mert Spinney is megteszi: történt még néhány dolog ebben a században, amely joggal homályosította el a pandémiát, amely inkább természeti katasztrófának, mint a gonoszság és butaság manifesztációjának tekinthető – noha teljesen biztosak nem lehetünk ebben sem – ez utóbbit már én teszem hozzá. Szinte pontosan 100 évre rá most itt az emlékezetfrissítő, amely lehetőséget ad a párhuzamok keresésére és a tanulságok levonására.

Tehát világ lecsapott a vírusra, mint a rugbyjátékosok a labdára és egyelőre ott vonaglik mindenki a pálya közepén. Mikor és ki fogja lefújni ezt a meccset?

 

A NYITOTT KÉRDÉS: MI MOZGATJA A VÍRUSOKAT?

 

Az ún. lockdown ideje alatt kutakodó kíváncsiságomat főleg az gerjesztette, hogy szerettem volna a tudomány álláspontját megismerni arra vonatkozóan, hogy mi is mozgatja a vírusokat és az egyéb mikroorganizmusokat. A vírusokat a többiektől azért célszerű különválasztani a többiektől, mert a mindenféle egyebeket élőlénynek tekinti a tudomány, a vírusokat viszont inkább csak egy nagy és bonyolult molekulának. Egy definíció a sok (hasonló) közül: „A vírusok szubmikroszkópikus, szubcelluláris, szűrhető részecskék, melyek egy nukleinsavmagból, egy belső fehérjetokból és egy külső lipoprotein-membránból állnak. A nukleinsavmag lehet RNS vagy DNS. Energiatermelő vagy bioszintetizáló mechanizmusokkal nem rendelkeznek, így a replikációhoz gazdasejtre van szükségük. Az egyes fajokat a nukleinsavmag, a méret, a forma, a lipoprotein-membrán és az éterérzékenység alapján különböztetjük meg. A vírusok képesek növényeket, baktériumokat, rovarokat és más állatokat éppúgy megfertőzni, mint az embereket.”(A belgyógyászat tankönyve, Georg Thieme Verlag, 1992)

A fenti definíció utolsó mondata azt sugallja, hogy a vírusok fő hivatása az, hogy mindenféle élőlényeket megfertőzzenek. Fertőzés alatt márpedig azt értjük, hogy valaki vagy valami megbetegszik. Szó sincs pedig arról, hogy a vírusokkal való kölcsönhatásba kerülés automatikusan fertőzéssel, azaz megbetegedéssel járna. Nézzünk egy valamivel modernebb kijelentést, amely „megfertőzést” inkább kapcsolatba kerülésnek, mint megbetegítésnek tekinti: „A vírusok az élet minden formáját meg tudják fertőzni – nemcsak az embereket – de a legtöbb vírus nem okoz betegséget. A vírusok a földi élet történetéhez tartoznak. Hogy pontosan mi a szerepük, az rejtély, amely azonban lassan megoldódik.” (Marilyn J. Roossinck: Viren! Helfer, Feinde, Lebenskünstler in 101 Portraits. Springer, 2016. A cím magyarul: Vírusok! Segítők, ellenségek, életművészek. 101 portré)

Ez az egyetlen forrás, amely a vírusok kilétének, mibenlétének, értelmének felvetésével egyáltalán foglalkozik. Ez nem zárja ki, hogy van még több is, hiszen minden betű, amit leírtak, nem kerülhet az ember látókörébe. Az azonban tény, hogy a főáramú sajtóból, illetve a benne megszólaló szakértőkből, tudósokból az árad, amit a fentiekben vázoltam. „Like a Bat out Hell” – így szól egy főcím a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung 2020. május 3-i számának tudományos rovatából. Azaz, „Mint egy denevér a pokolból. Az új koronavírus visszafojtja a világ lélegzetét. Honnan jön ez az átkozott dög?” Ne várjuk, hogy a cikk filozofikus, netán misztikus  kérdéseket vet fel a vírus származására, küldetésére, értelmére vagy értelmetlenségére vonatkozóan. Azzal foglalkozik, hogy wuhani piacról elindulva vagy más helyszínről kezdett-e terjedni a vírus. (Mellesleg, egyaránt valószínűtlennek tartja, hogy az új koronavírus természetes képződmény, meg azt is, hogy mesterséges alkotás. Itt már meg kell csapatnunk magunkat a misztikum szelével, hogy a rejtély feloldását megtaláljuk.)

A hivatalos politikai és tudományos nyilatkozatok, állásfoglalások sikoltva és égnek álló hajjal határolódnak el a különféle összeesküvés-elméletektől. Őszintén szólva én ennek csak örülök, mert magam sem vagyok ezek híve. Egy sötét szobába lépve azonban én is óvatos vagyok, amig meg nem találom a villanykapcsolót, mert nem akarok egyetlen bútordarabon sem keresztülesni, de nem feltételezem rögtön, hogy a szobában sötétben is látó tigrisek lesnek rám a kanapé mögül. Ha mondjuk ketten vagyunk, és a másik sem tudja, hol a villanykapcsoló, de keresés helyett elmeséli nekem, hogy ő érzi, sőt a harmadik szemével szinte látja a tigrist, akkor inkább bosszús leszek, mint ijedt. Tehát ha az elmélet csak borúlátó találgatásnak tűnik, és a annak prezentálója nem tudja hiteles bizonyítékokkal alátámasztani, akkor nem sokat oszlat el a sötétségből. Márpedig az összeesküvők nemigen szokták reflektorfénybe állítani a terveiket.

Ugyanakkor tökéletesen megértem, hogy ilyen elméletek születnek. A felvilágosult tudomány fényes csarnokai is tele vannak ugyanis homályos zugokkal. Sőt, amikor a vírussal kapcsolatosan a már említett háborús beszédmódra, a vírusnak egy minden hájjal megkent, ravasz, gonosz ellenfélként való beállítására gondolok, akkor egyenesen azt hiszem, hogy kiment a biztosíték és sötétbe borult a helyiség.

A bökkenő, a logikátlanság az ebben a dologban, hogy nem tudom, hol rejtőzik a vírusban az elszántság, a harci kedv, az akarat? A vírus elvégre egy „szubmikroszkópikus” parány, egy fehérjekomplexum, semmi egyéb. Mi vezérli, vagy ki vezérli? Ha az a célja, hogy osztódni és sokasodni tudjon – ami minden bizonnyal így van – akkor mi van? Kinek, vagy minek a számára okoz ez hasznot vagy örömöt? És ha a vírus ránk támad, hogy megöljön, majd ha ez sikerült neki, akkor gazdasejtjeink elpusztulásával maga is elhal, akkor mi volt ennek a küldetésnek az értelme? Ha nem akar megölni, akkor mit akar? Viszont ha nem akar megölni, akkor miért halnak bele egyesek mégis a találkozásba? Mi ezeknek a közös ismertetőjegye, ami miatt számukra a vírussal való egyesülés végzetes, másoknak pedig… másoknak pedig nem tudjuk, hogy mi. Vagy jó, vagy rossz. Ha a vírus netán csak figyelmeztetni akar, akkor mire akar figyelmeztetni?

Tehát: lehet-e egy vírusnak, vagy a vírusok összességének háborús terve és stratégiája? Ha erre csak a fejünket csóváljuk, hogy persze, ez nem tűnik valószínűnek, akkor milyen erőt, hatalmat sejthetünk a háttérben? Ugyan, ez egyszerű, mondják erre a tudomány felkentjei. Hát az evolúciót! Igen, de ki írt az evolúciónak programot? És ha az evolúció folytonos fejlődést, tökéletesedést jelent – márpedig valami ilyesmit – akkor miféle kapitális programhiba az, hogy a fejlődés kezdetén, az élőlénnyé válás küszöbén álló entitás ki akarja irtani, vagy legalábbis visszahúzni a nála fejlettebbeket, köztük a legelöl lévőt, az embert? Valaki netán megnyomta a Reset gombot, és a régi kitörlésével valami egészen újat akar felépíteni?

Laura Spinney az említett könyvében a következőképpen idézi fel egy evolúcióbiológus megállapításait: „… Paul Ewald úgy hitte, hogy azon a nyáron a vírus megnövekedett virulenciája közvetlen reakció volt a nyugati front akkori helyzetére. Gyakran az a helyzet, hogy egy kórokozó számára, amely gazdáról gazdára terjed, a legjobb stratégia az, ha visszafogja a virulenciáját, hogy egy megfertőzött szervezet még elég ideig életben maradhasson ahhoz, hogy a betegséget a szélrózsa minden irányába továbbadhassa. Ám, ha gazdák sokasága nagyon koncentrált, mert mondjuk egymás hegyén-hátán szoronganak a lövészárokban, és más okok miatt is meghalnak, akkor visszafogottabban hat  a vírusra az az evolúciós nyomás, hogy virulenciáját csökkentse. Ilyen körülmények között a vírusnak semmiyen előnye nem származik abból, ha gazdáját életben hagyja. Magától értetődik, hogy a vírusok nem tudatos stratégiát követnek.”

Ez egy hátborzongatóan szép leírás. Én csak azt az egyet nem értem belőle, hogy a stratégia hogy lehet nem tudatos.

Yuval Noah Harari az alábbiakat írja a Homo Deus című munkájában: „Újfajta fertőzések főképpen a kórokozók genomjának véletlenszerű mutálódása révén jönnek létre. Ezek a mutációk teszik lehetővé a kórokozók számára, hogy állatról emberre is terjedhessenek, legyőzhessék az emberi immunrendszert, vagy ellenállhassanak például az antibiotikumoknak. […] Az orvostudomány elleni versenyben azonban a kórokozók akkor is kizárólag a vakszerencsére vannak utalva.”

Tehát áll a katona a sötétben egy géppisztollyal a kezében és lövöldözik. Hogy hány ellenséget lő ki, az valóban csak a vakszerencse kérdése. (Ha alkalmas szó erre a szerencse) De valaki mégiscsak a kezébe nyomta a kalasnyikovot és elküldte lövöldözni? Vagy ez is véletlen, nem tudatos cselekvés?

Hát, úgy gondolom, nincs mit csodálkozni azon, hogy a válaszok hiánya miatt keletkező űrbe beszivárognak, olykor beömlenek a lehetséges megoldások, amelyet a nép soraiból kikerülő, időnként döbbenetesen intelligens, máskor elképesztően felszínes laikusok fogalmaznak meg összeesküvés- és más elméletek formájában. A világhálónak köszönhetően ezek el is jutnak közönségükhöz. Mennyit használnak és mennyit ártanak? Ennek megválaszolására nem vagyok felkészülve, és ha most kezdeném az életet, akkor se lenne elég időm felkészülni rá. Valószínűleg ugyanannyit, mint a tudomány felkentjeinek nyájas, magabiztos nyilatkozatai, amelyekről néha utólag az az érzésünk, hogy a nesze semmi fogd meg jól esete forog fenn bennük. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a valódi tudományba vetett hitünk és bizalmunk cseppet is megrendülne, csak amolyan csipkelődés, ami bizalmas barátok között megengedett.

Markus Egert, a háztartási higiénia németországi professzora írt egy nagyon izgalmas és vidám könyvet a mikroorganizmusok világáról, illetve az emberekkel való kapcsolatáról. Ein Keim kommt selten allein -azaz Egy baci ritkán jön egyedül a címe. Ebben a tudomásunkra hozza, hogy a baktériumok bizony társaslények, nem magányos harcosok, tudnak egymásról és képesek egymással kommunikálni. Azt ne higgyük, hogy ezzel Egert a mikroorganizmusok veszélyességére akar utalni, erről szó sincs, éppen ellenkezőleg, azt helyezi előtérbe, hogy a mikroorganizmusok elsöprő többsége inkább a barátunk, mint az ellenségünk. Erről azonban még ejtünk szót a higiéniáról szóló részben. Most következzen egy hosszabb idézet, amelytől nekem megborsózott hátam, pedig csak feltételezésről van szó, de mégiscsak sokkal többről, mint fantasztikumról.

A szerző saját elmondása szerint buzgó katolikus, aki csak nyomós ok miatt mulasztja el a szentmisét, tehát gyakran jár templomba. Egyszer kedve támadt megvizsgálni a bejáratnál álló szenteltvíztartó tartalmát. Nem érte meglepetés, a szenteltvízben nyüzsögtek a mindenféle élőlények, köztük jónéhány olyan, amely halálos kimenetelű betegséget is okozhat. A mikroorganizmusok töménysége a szenteltvízben a templom látogatottságától függ. Miután az egyetem publikálta megállapításait és lett némi ijedelem, a szerző tovább folytatta a vizsgálódást.

„Rituális értelemben a templom bejáratánál felvett szenteltvíz és keresztvetés a saját megkeresztelésünkre emlékeztet. Természetesen kétségbe lehet vonni egy ilyen ceremónia értelmét, de kétségtelenül emberi megfontolás áll mögötte. Vagy mégsem?

Valóban, orosz tudósok 2014-ben közzétettek egy tanulmányt az angol nyelvű Biology Direct című folyóiratban. amely éppen ezt az alapfeltevést vonja kétségbe. A szerzők tézise elsőre kissé homlokráncolónak tűnik: azt mondja ki, hogy a mikróbák képesek bennünket rávenni arra, hogy vallási szertartásokon vegyünk részt. Miért is? Mert az így előálló enyhe fertőzések következtében könnyebben terjedhetnek emberről emberre, amiből evolúciós előnyük származik.

Eddig az elmélet. Tehát a vallás esetleg egyfajta fertőző betegség? Vagy az elmélet nem egyéb, mint kapitális marhaság? Vessük pillantásunkat egy percre az állatvilágra és lássuk, mire is képesek a paraziták: az aprócska májpióca lárvái, az ún. cerkáriák be tudnak hatolni az erdei hangyák agyába és a hangyák viselkedését befolyásolni. Hátborzongató, de az az igazság, hogy öngyilkosságot követtetnek el velük.

A minikukac arra kényszeríti a hangyát, hogy az felmásszon egy fűszál csücskére és megetesse magát egy termetesebb gazdaállattal, mondjuk tehénnel vagy birkával. Ezután a hangya elpusztul, a cerkáriáknak azonban arany élete kezdődik. Az új gazdaállatban petéikből ismét jólfejlett lárvákat keltenek ki, majd a következő emésztési járattal a gazdaállatt egyéb végtermékével együtt a legelő talajára pottyannak. Ez elég undorítóan hangzik, de mégis megemelhetjük a kalapunkat ez előtt a furfangos túlélési stratégia előtt.

Tényleg elképzelhető, hogy a mikróbák kontrollt gyakoroljanak a cselekvéseink felett? Ismeretes, hogy milyen irtózatos károkat okozhatnak megbetegítő organizmusok az agyban. Például a veszettség akut stádiumában a betegen fékezhetetlen düh uralkodik el. Rövid idővel ezelőtt a tudomány emberei egy másik kommunikációs csatornára is felfigyeltek, amelyen a mikroorganizmusok rendszeres riadóüzeneteket küldhetnek az agyunk számára. Ennek eszköze az úgynevezett hasi tengely, amely a bélrendszeri mikrobiomot az aggyal köti össze. A bél-mikrobiom, vagyis az emésztőrendszerünkben lakozó mikroorganizmusok sokasága időközben egy meglehetősen érzékeny második agynak számít a testünkben. A biológusok megfontolásra érdemesnek tartják, hogy a bélflóra molekulák vagy hormonok formájában riadójeleket küld az agy számára, ha valamilyen rendetlenség van odalent. Egyes kutatók szerint az olyan rendellenességek, mint a depresszió vagy az autizmus az erősen zavart bél-mikrobiom kifejeződései lehetnek.

A tudósok persze észreveszik a lehetséges potenciált, ami e kutatásban rejlik. Talán számos betegség meggyógyítható, ha megértjük a bél-mikrobiom működését. Emellett azonban még ott van egy kissé nyugtalanító kérdés is: képesek lehetnek ezek a mikroorganizmusokat olyan parancsokat is küldeni, amelyek megfosztanak minket az öntudatos cselekvéstől?

Ha eljátszunk azzal a gondolattal, hogy a mikróbák a saját evolúciós fejlődési előnyök megszerzése érdekében felbújthatnak minket olyan  cselekvésekre, amelyek veszélyesek az egészségünkre, akkor feltűnhet, hogy meghökkentően sok vallási ceremónia van, amely valamilyen fertőzésbe torkollhat.  És eközben úgy néz ki, hogy a mikroorganizmusok a katolikusokkal eléggé kegyesek, a szenteltvízzel való bespriccelés viszonylag veszélytelen formája a patogén csírákkal való találkozásnak. Vannak ennél elrettentőbb példák.” A szerző ezután a körülmetélés azon módját említi, amely az ultraortodox zsidóknál szokásos, majd a siiták véres önostorozását és a Délkelet-Ázsiában dívó szintén véres hindu ünnepségeket írja le. Azután így folytatja: „Az orosz tanulmány szerzői azt vetítik előre a jövőbe, hogy a fokozódó higiénia visszaszorítja a vallásosságot. Következtetésük egyszerű: ha kevesebb csíra van bennünk, kisebb erők fogják a gondolatainkat manipulálni. Nem vagyok benne biztos, hogy a szerzők ezért az elméletért Nobel-díjat fognak kapni.”

Nos, ez nagyon is lehetséges, bár kizárni sem lehet. Nemrégiben hallottam a német közszolgálati televízióban egy hírt, mely szerint a hívek tömegesen lépnek ki a különféle egyházakból. Az okot egyelőre senki sem a fokozott fertőtlenítésben keresi, ami kétségkívül jelen van, hiszen a koronavírus megérkezésekor ez a termékkör volt az első, amely eltűnt a boltok és gyógyszertárak polcairól, mert az emberek pánikszerű fertőtlenítésbe kezdtek és erre buzgón bíztatták is őket. Amúgy jól fogyó áruk voltak ezek a vírus előtt is, és templomok kiürülése is tart már egy ideje. Szóval,  ki tudja.

Másfelöl gondoljunk arra, hogy a vírusos megbetegedések lecsengése után milyen sok embernek változik meg a tudatállapota. Erről itt-ott a mostani járvány idején is lehetett olvasni és hallani, noha messze nem ez volt az a tényező, amelyet a hivatalos médiumok a középpontba állítottak. A CFS (Cronic Fatigue Syndrom, azaz a krónikus fáradtság) tipikusan ilyen tünetegyüttes. A veszettséget okozó vírus pedig kifejezetten az „agyra megy”, azaz megváltoztatja a személyiséget. Ha valaki úgy igazán belekutatná magát ebbe a témába, én azért nem zárnám ki a Nobel-díjat. Főleg, ha úgy meg nem változik közben mindenkinek a tudatállapota, hogy már le se tojja az efféle kitüntetéseket.

Még egy esetről meg kell emlékeznünk, amely a vallásosság és a járvány kapcsolatáról szól. Erről Laura Spinney számol be a már idézett könyvében. A spanyolországi Zamora városában szedte az 1918-19-es spanyolnátha idején a legtöbb áldozatot a járvány az országon belül. A városban siralmas higiéniai állapotok uralkodtak, ami ellen az újságok és a hatóságok ugyan igyekeztek tenni, de kevés sikerrel. Ekkoriban itt egy Álvaro y Ballano nevű buzgó (vagy inkább vakbuzgó) püspök gyakorolta hivatalát. Ez a jámbor egyházfi bátran és kitartóan szembeszállt a hatóságok amúgy is késve meghozott intézkedéseivel és akkor is misézett, sőt körmeneteket rendezett, amikor ez már hatósági tiltás alá esett. A betegség terjedt és a halottak száma egyre nőtt, a lélekharang szünet nélkül szólt, de a püspök ragaszkodott a temetések megszokott ceremóniájához és a gyászolók korlátozás nélküli részvételéhez. Egy körlevélben szemrehányást tett a világi tudománynak és alkalmatlannak nevezte. „Az emberek, akik szenvedésükben nem találnak enyhülést és védelmet a Földön, csalódottan fordulnak el tőle és szemüket az égre emelik.” – tette még hozzá. A hatóságokat kioktatta, hogy ne avatkozzanak bele az egyház ügyeibe.

Idézzük Laura Spinney összegzését: „November közepéig lezajlott a legszörnyűbb. A püspök ekkor egy írást fogalmazott, amelyben híveihez fordult. Ebben a járvány befejeződését Isten irgalmasságára vezette vissza. Miközben az elveszett emberéletek miatt siránkozott, magasztalta mindazokat, akik részt vettek a számtalan misén és közös imádságon, amivel  >Isten jogos haragját< enyhítették, majd megemlékezett a papokról, akik felebarátaik szolgálatában az életüket vesztették. Nagy vígaszt jelentett számára, hogy még a legközönyösebb hívek is micsoda jámbor odaadással fogadták a halotti szentségeket.”

A megmaradt hívek állítólag sohasem tettek szemrehányást püspöküknek amiatt, hogy helytelenül járt volna el.

 

A HIGIÉNIA ÉS A DIADAL

 

Az ember egy holobiont. Sőt nemcsak az ember, gyakorlatilag az összes egysejtűnél fejlettebb élőlény.

Ne restellkedjen senki, ha nem hallotta még ezt a szót. Nem olyan régi, ha azt vesszük, hogy milyen hosszú idő kell, amíg egy új nézőpont levált egy régit a tudomány berkeiben. (A merevedés egyik okozójáról, a tudásszűrőről itt olvashatsz) A múlt század 90-es éveiben kezdett el terjedni.

Jómagam Bernhard Kegel 2015-ben megjelent könyvében olvastam róla először. A könyv címe: Die Herrscher der Welt – azaz A világ urai. Nem, nem valami fikcióról van szó, titkos társaságokról, földönkívüliekről,  meg egyebekről, hanem arról, amit az alcímben határoz meg a szerző: Wie Mikroben unser Leben bestimmen. Magyarul, Hogyan határozzák meg a mikróbák az életünket.

Egy embernek nagyjából tizedannyi saját sejtje van, mint ahány mikroorganizmus él benne. Ez persze becslés, mert senki sem tudta még megszámolni, hogy hány sejtje van az embernek, de nagyjából 10 billió, ami ugyanannyi, mint a Tejútrendszerben található Napok (csillagok) száma. A mikrorganizmusok  mérete 100-szor vagy akár 10 000-szer kisebb, mint egy sejté, így körülbelül tízszer annyit tudunk belőlük magunkkal hordani, mint ahány sejtünk van. Ha darabra nézzük, akkor arra jutunk, hogy a testünk tizedrészben ember, a többi a mikroorganizmusok tarka sokasága, amely nemcsak a bélben tevékenykedik, ami köztudott, hanem mindenütt. Nem lehet őket észrevenni, mivel nagyon kicsik. Ha súlyra számolunk, megnyugodhatunk, mert a mikroorganizmusok ezen tömege alig 2- 3 kiló, így testtömegünk mégiscsak inkább ember, mint baktérium és vírus.

Ezt és a hozzá hasonló konglomerátumokat nevezte el Forest Rohwer és Nancy Knowlton, két amerikai mikrobiológus  holobiontnak. Ez magyarul lehetne „bioegység” vagy „életegység” vagy valami ilyesmi. Kegel a következő definíciót adja: „Egy holobiont, Rohwer és Knowlton értelmezésében áll egy gazdaszervezetből és annak teljes mikrobiomjából, azaz az összes vele társult mikroorganizmusból. Következésképpen a holobiont teljes genomja, melyet hologenomnak nevezünk, magában foglalja a teljes génállományt, amely a gazdasejtekben és a mikroorganizmusokban található. Ez sokkal nagyobb, mint a gazda genomja és olyan opciókat nyit meg a gazda számára, amelyekkel különben nem rendelkezne.”

Koch és Pasteur óta – tehát mintegy 150 éve – azt tanuljuk, hogy a baktériumok (a vírusokról e két tudós még nemigen tudhatott) kártevők, amelyek ellen védekezni kell. A képlet, ami a fejünkben, az újságírók, a politikusok és az orvostudomány képviselői többségének a fejében van, nagyon egyszerű: kevesebb mikroorganizmus = több egészség. Ebből következik, hogy mivel a fokozott higiénia pusztítja ezeket az aprócska lényeket, több higiénia = több egészség.

Ez egyáltalán nem biztos, hogy így van. Amivel nem akarom azt állítani, hogy a higiénia teljes mellőzése, a mocsokban való fetrengés lenne a legjobb védekezés a fertőző betegségek ellen. A fékevesztett fertőtlenítés, a mérgező szerek nyakló nélküli szétspriccelése azonban legalább ennyire hatástalan, sőt kontraproduktív. Dr. Johan Giesecke, svéd epidemiológus szerint (a vele készült interjút ugyanezen a blogon olvashatod) – akinek része volt abban, hogy Svédország más utat választott a 2020-as járvány idején a védekezésben – az utcák, járdák permetezése csak arra jó, hogy látványos showműsorként bizonyítsa a választópolgároknak, hogy politikai vezetőik mindent megtesznek az egészségük megőrzése érdekében. Na ja, a számlát azért végül mégiscsak a polgárok fizetik.

A történelem nagy járványainak valóságos okairól nem tudunk eleget. Annyit azonban biztosan, hogy  ezek összefüggenek azzal, hogy az emberek nagyobb távolságokon mozogtak, nagyobb létszámban koncentrálódtak egy helyen, nagyobb részt foglaltak el a maguk számára a természetből, felgyorsították a civilizálódás folyamatát, ami néha különösen hirtelen változásokkal járt. Mindez napjainkban is tart, sőt nemcsak tart, hanem hihetetlen sebességre kapcsolt.

Egy Robert B. Marks nevű amerikai szerző írt egy nagyon tömör összefoglaló történeti munkát, amely a 20. század kezdetéig követi az eseményeket és azok összefüggéseit. (Die Ursprünge der modernen Welt. Eine globale Weltgeschichte. A modern világ eredete. Globális világtörténet. Konrad Theiss Verlag 2006) Ebben az alább olvasható elemzést adja az 1330-as években kezdődött félelmetes pestisjárványról: „A pestis kínai katasztrófa maradt volna, soha  nem vált volna a világtörténelem oly fontos részévé, ha nem zajlottak volna le ugyanakkor más különböző, egymástól független események. Mindenek előtt kellett az, hogy egy baktériumot hordozó rágcsálópopuláció Európában együtt éljen az emberekkel. Ehhez hozzájött, hogy a fekete patkány (Mus rattus) ismeretlen okokból elszaporodott és befészkelte magát a házak tetőterébe és padlására. Az európai népesség Kr. u. 1000 óta jelentősen megszaporodott, olyannyira, hogy 1300 körül érezhető szűkösség keletkezett termőföldből, fából, tüzelőanyagokból. Csakhamar megváltozott a klíma, a telek hosszabbak és keményebbek lettek, a kultúrnövények érési periódusa lerövidült, ami nagy csapás volt a lakosság számára. Az európai viszonyok katasztrófát jeleztek előre: ha a pestis nem jött volna, történt volna valamilyen más szerencsétlenség, talán nem ugyanakkor és ugyanazon a helyen. A gyúanyag már el volt szórva, csak egy aprócska szikra hiányzott, hogy kitörjön a tűzvész.”

A folytatás ugyanilyen izgalmas, de nincs lehetőségem terjedelmes idézeteket közzétenni. Aki teheti, szerezze meg a könyvet és olvasson tovább. Enélkül is lehetősége van azonban mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy a jelenlegi szituáció a világban milyen eltéréseket és párhuzamokat mutat az akkorival. Ennek részletes elemzése szétrobbantaná ennek a rövid értekezésnek a szűkös kereteit, ezért inkább az olvasóra bízom az átgondolását.

A mikroorganizmusok itt nyüzsögnek bennünk és körülöttünk. Ez így van, mióta világ a világ. Az együttélés jellemző formája a szimbiózis, vagyis a békés együttműködés, amelyben mindenki nyer. Bernhard Kegel és Markus Egert egyaránt rámutat arra, hogy mi élünk a mikroorganizmusok világában és nem ők a miénkben. Vagyis ha az egyensúly felborul és a mikróbák egyszer csak „ellenünk fordulnak” akkor elsősorban a saját dolgainkat kell átgondolnunk és megfontolnunk, hogy mi váltotta ki vendéglátóink haragját. Ezzel szemben az emberiség egyfolytában a mikrobák kiirtásán töri a fejét, mióta csak tud róluk, ami a lehetetlenre való vállalkozás esete. Egyáltalán, mindennek a kiirtása lebeg látszólag az emberiség kollektív szemei előtt.

Fontos megemlíteni, hogy az ember, mint holobiont nem szakítható ki tágabb összefüggéseiből. Nyilvánvalóan nem csak a testén belül élnek a mikróbák, hanem a környezetében is. A lakásunkkal, bútorainkkal, szőnyegeinkkel meghitt kapcsolatban vagyunk. Ehhez az együtteshez hozzá kell vennünk az aprócska lényeket is, amelyek mindenütt ott vannak. A legtöbben a konyhában – hiszen itt rengeteg táplálék vár rájuk – a legkevesebben a WC-n, mert itt a legsoványabb az ellátás, hacsak valaki nem itt költi el rendszeresen a reggelijét. Az idők során kialakul az egyensúly, amit nagyon nehéz megbontani. De azért nem lehetetlen. Pedig az egyensúly a holobiont és környezete vonatkozási rendszerében a legnagyobb védettséget és biztonságot nyújtó tényező.

Mielőtt ezt a gondolatot folytatjuk, kanyarodjunk el egy kicsit másfelé. 1962-ben jelent meg Rachel Carson könyve, a Csendes tavasz (Silent Spring) amiben idejekorán figyelmeztet arra a szerző, hogy az irtási gondolat nem vezet az üdvösséghez, ellenkezőleg, az általános pusztuláshoz. Így jön el egyszer a csendes tavasz, amikor már sem a méhek nem döngicsélnek, sem a madarak nem énekelnek és gyermeki nevetgélés sem hallatszik már. Minden kihalt – a szó legszorosabb értelmében.  Az intenzív szúnyogirtás példája segít megérteni, hogy mi történik az idáig vezető úton.

A szúnyogok nagyon kellemetlen és időnként veszélyes rovarok, mert néhány fajtájuk „vektor”, azaz olyan vírusokat hoz át állatokról emberekre, amelyek akár halált okozó betegséget is kiválthatnak. A szúnyogokat ezért nem nagyon szeretjük. Ez Carson idejében is így volt, ezért már akkor elkezdték repülőgépről permetezni a DDT-t, szúnyoggyérítés céljából. Ebből a repülő máig megmaradt, a DDT helyett azonban más vegyszerek kerültek a tartályba. Ez azonban a lényegen nem sokat változtat.

Az első évben jók az eredmények, mert a szúnyogok elpusztulnak, de sajnos velük együtt azok a rovarok is, amelyek eddig elfogyasztották a szúnyogok lárváit és kordában tartották a szaporulatot. Ez utóbbit most még nem vesszük észre, csak a következő évben, amikor mégiscsak jönnek a szúnyogok. Újabb permetezés, újabb irtás. A szúnyogok eközben mind ellenállóbbakká, azaz rezisztensebbé válnak, ellentétben az ellenségeikkel, amelyek egyre csak fogynak. Az irtás hatékonysága ezért egyre csökken, a társadalmat terhelő költségei pedig egyre nőnek, hiszen folyton kutatni kell újabb, eredményesebb vegyszerek után, amelyek ráadásul nem veszélyeztethetik a méheket és az embert. Ne legyenek azonban illúzióink: a levegővel belélegzett, az ételekkel elfogyasztott és nem utolsó sorban fertőtlenítőként alkalmazott vegyszerek óriási terhelést és veszélyt jelentenek. Egyenként nézve bizonyára ártalmatlannak minősíthetők, de sokaságuk és együttes mennyiségük egyre nehezebben viselhető teher az ember számára. Az ember ebbe egyre gyakrabban belebetegszik és belerokkan.

A fentiek analógiájára megy végbe a mikrobiális környezetünk pusztulása. A bennünk élő populációt az antibiotikumok tizedelik, a körülöttünk lévőt pedig már-már hisztérikus fertőtlenítési hadjáratok lakáson belül és kívül egyaránt.

Az antibiotikumokat nemcsak akkor vesszük magunkhoz, amikor a patikában szereztük be őket. Gyakorlatilag minden nagyüzemileg előállított, tömeges állattartásból származó húsféle tele van ilyenekkel, legyen az akár baromfi, akár sertés, akár hal. Egy baromfiistállóban, ahol 0,04 m²  jut egy csirkére (ez akkora, mint egy A/4-es papírlap) egy esetleges járvány hatalmas anyagi kárt okozna, ezért ezt minden áron meg kell akadályozni. (a disznókkal és a halakkal ugyanez a helyzet) Az eredmény annyi, hogy a csirkék általában nem döglenek meg, és ha a  madárinfluenza veszélye miatt sem kell őket elpusztítani, akkor levágásra kerülnek. Sejthető, hogy ebből a tenyésztési módból sok jó nem sülhet ki, de azt nem nagyon tudjuk, hogy valójában mekkora a katasztrófa. Jonathan Safran Foer Állatok a tányéromon című könyvében (Bioenergetik kiadó, 2012) részletesen és érzékletesen leírja a teljes folyamatot – jobb, mint egy horrorfilm – majd efféleképpen összegez: „Minden héten sárga gennyet csöpögtető, zöld fekáliát ürítő, ártalmas baktériumokkal fertőzött vagy tüdő- és szívbetegségek pusztította, rákos daganattal vagy bőrbajokkal fertőzött csirkék millióit szállítják eladásra a fogyasztóknak.” Annak ellenére, hogy még antibiotikumokkal is tele vannak.  A szerző amerikai és az ottani állapotokat írja le, de kevés a reményünk, hogy a globalizáció Európát és a mi országunkat megkímélte volna.

Az antibiotikumok kezdetben csodaszernek számítottak, az eufória velük kapcsolatban mára azonban jelentősen alábbhagyott. A fogyasztásuk növelése – akár patikaszer, akár az élelmiszerben lévő szennyező formájában – nem az egészséget javítja, hanem a baktériumok rezisztenciáját fokozza. Végül minden antibiotikum hatástalan lesz, jelenleg ott tartunk, hogy majdnem mindegyik az. Vannak helyettük viszont szuperrezisztens baktériumtörzsek, amelyek a főleg a szuperhigiénikus kórházakban élnek és aki megkapja őket (noha nem vágyott erre) nem sokban reménykedhet. A képlet tehát hasonlít a szúnyogokéhoz. Minden elpusztul, ami eddig védelmet adott, csak az marad, ami veszélyes, és élvezheti, hogy nincsenek már ellenségei. Úgy tűnik, hogy aki a természet programját írta, nem az irtók, hanem az irtottak pártján áll.

Az előbbi eset a testünkön belülre vonatkozott, ehhez most még hozzájön, hogy irtási szenvedélyünk lassú, de szívós, következetes munkával tönkreteszi a körülöttünk élő mikróba-populációt is, ami mérsékelt tisztogatással képes lett volna folyton regenerálódni és egyensúlyban maradni. Így senki közülük nem érhetne el olyan töménységet, hogy megbetegítő tényezővé válhasson. A legerősebbek azonban kialakítják a védettséget és veszélyforrást jelentenek. Ha fennmaradna a körülöttünk élő mikróbák világában a meghitt egyensúly, amelyben mindenkinek korlátozva van a túlszaporodása, így egyikük sem válhatna megbetegítő tényezővé – következésképpen a körülöttünk lévő mikróba-gyűrű védelmét élvezhetnénk. Az olyan események, mint mondjuk egy rokoni vagy baráti látogatás, amelynek során ritkán előforduló vendégek a magukkal hozott mikroorganizmusaikkal beleavatkoznak a mi törzseink életébe, csak nagyon jelentéktelen veszélyt jelentenek, a vendégek távozása után szinte percek alatt újra helyreáll az egyensúly. Szeretjük a barátainkat, de azért nem akarjuk, hogy hozzánk költözzenek, ugyanígy vannak ezzel mikroszkópikus társaink is.

Félreértés ne essék: a mocsok túlzott elszaporodása körülöttünk ugyancsak megbontja az egyensúlyt. Szó sincs arról, hogy ne lenne szükség tisztaságra, amelynek a létrehozatalában a víznek szinte mágikus ereje van. Az erős fertőtlenítők otthoni és túlzott bevetése azonban egyértelműen csak azok számára hasznos, akik ezeket gyártják és forgalmazzák, egyébként inkább kontraproduktív.

Tegyük még ehhez hozzá, hogy Dr. Hulda Clark szerint (Van-e ki e nevet nem ismeri? Ha igen, nézzen utána) a fertőtlenítőkben alkalmazott vegyszerek kifejezetten ösztönzik a különféle férgek fejlődését. Ezek nem egysejtűek, de lehetnek nagyon parányiak is meg tekintélyes méretűek is. A testünkben élnek és garantáltan megbetegítenek. Clark bennük látja a rákos megbetegedések legfőbb okozóját.

 

 

VÍRUSOK PEDIG VANNAK

 

Vírusok kétségkívül vannak, és az sem vitatható, hogy rendkívüli veszélyt is jelenthetnek. Egy találkozás egy ismeretlen vírussal jelenthet biztos halált, mert olyasmire, aminek a létezését nem is sejtjük, nem is lehet felkészülni. (ld. fekete hattyúk) Az immunrendszerünk nyilvánvalóan nem háríthat el minden fertőzést – vagy talán inkább azt vélelmezhetjük, hogy a testünkben felbukkanó új objektumról elsőre talán el sem tudja dönteni, hogy az baráti vagy ellenséges szándékkal érkezett. Az új koronavírus esetében a legtöbb ember immunrendszere nagyon gyorsan és sikeresen „lekommunikálta” a dolgot és a gazdaszervezet alig, vagy egyáltalán nem vette észre, hogy milyen tárgyalások folytak és miként maradt fenn a béke. Másoknál, amint ez nagyon széles körben ismeretes, az immunrendszer azonnali hatállyal a legerősebb riasztási fokozatra kapcsolt és ezzel ugyan megvédte a gazdaszervezetet a vírustól, de a teljes kimerüléstől és a fegyverek által okozott önrombolástól azonban nem. Vagyis a műtét sikerült, a beteg viszont meghalt. Érdemes volna tudni, hogy mi ezeknek az áldozatoknak a közös jellemzője, azon túl, hogy általában idős emberek – de nem kizárólag.

A történelemből ismerhetünk tragikus találkozásokat mikroorganizmus és ember között. Ilyen volt a pestis, amelyről ejtettünk szót. A spanyol hódítók pedig halált hoztak az amerikai kontinens lakóira, akiket az általuk behozott vírusok nagyon felkészületlenül értek, ezért előfordult 90%-os halálozási ráta is a körükben. Azt persze nem lehet tudni, hogy ott, akkor az immunrendszer gyanútlan tétlensége, vagy a túlreagálása volt-e végzetes. Lehet, hogy egyik sem, hanem valami egészen más. Ugyanez a helyzet Alaszkával a 100 évvel ezelőtti spanyolnátha idején. Itt békében és egészségben éltek az emberek, de amikor egy postahajó influenzás kapitánya elhozta nekik a vírust, akkor pillanatok alatt ledőltek a lábukról. A halálozási ráta ezen a világtól messze eső területen sokkal magasabb volt, mint a világ sűrűjében, ahol a háborús helyzet miatt az emberek egymással való kavarodása nagyon erőteljes volt, noha valószínűleg mégis kevésbé intenzív, mint most a koronavírus előtti időkben. (Egy alaszkai tömegsírban, az örök fagynak köszönhetően megmaradt olyan tüdőszövet, amelyből később ki tudták mutatni a H1N1 vírust)

Nem kétséges tehát, hogy egy ismeretlen vírus ellen a védekezésnek semmilyen foka sem számíthat eltúlzottnak. Tehát jogos lehet a lockdown, az iskolabezárás, a légiközlekedés leállítása, és lehet még egy csomó ötletünk. A tisztázandó azonban az, hogy mely vírus számit ismeretlennek és – meddig? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a vírust, esetünkben az új koronavírust végre besoroljuk azok közé, amelyeket ismerünk és kiszámíthatónak találunk. Ha már egyszer a legközemberebb közember számára is nyilvánvaló, hogy gyakorlatilag ugyanaz történik, ami minden más influenzajárványkor történni szokott, akkor mire föl kell a végtelenségig szívózni? Vagy ha kell, akkor miért nem kellett eddig azoknál az influenzajárványoknál, amelyek jócskán szedtek halálos áldozatokat? Carl Zimmer a következőket írja 2011-es kiadású A Planet of Viruses (A vírusok bolygója) című könyvében:  „Minden télen 36 000 ember hal meg az influenza miatt csak az USA-ban. Világszerte negyed és félmillió között van a halottak száma.” Ezek azért nem jelentéktelen számok, figyelembe véve, hogy ráadásul évente ismétlődnek.

Szögezzük le azt is, hogy az új koronavírus minden körülmények között veszélyes, akkor is, ha már tudjuk (majd), hogy kiknek a számára veszélyes. (Hangsúlyozom, hogy a „veszélyesség” nem azonas a „nagyon veszélyessel” vagy a „halálossal”. A kicsi veszély is veszély. Egy szűk nadrág is lehet veszélyes, mert ha épp akkor reped ketté, mikor a király előtt letérdeplünk, annak súlyos következményei lehetnek) Hatalmas szögekkel rögzítsük azonban emellett azt, hogy amennyiben a koronavírus annyira veszélyes lenne, mint amilyen pokolfajzatnak általában minősítik, vagy ha egyszer majd jönne helyette egy másik, valódi  pokolfajzat vírus, akkor az emberiségnek nem lenne más választása, mint a kihalás. Ha a vírus maga  (ami abszurdnak tűnik, mint erről már szóltunk), vagy a mögé szükségszerűen odaképzelendő erő egyszer azt határozná el, hogy valóban lereteszeli a földgolyót és elpucolja innen az emberiséget – de legalábbis megtizedeli, ehhez pedig akár célzottan is eldöntheti, hogy kit hagy életben és kit nem, akkor ezt a tervet úgy végre is hajtaná, mint annak a rendje, még vezércikket sem lenne idő írni az eseményről. Ismétlem, ha a vírus (vagy a vezérlője) valóban olyan gonosz és elszánt lenne, mint ahogy beszélnek róla. Tekintsük azonban a pokolra és minden más galád hatalomra vonatkozó gyakori, és sokszor egészen értelmesnek hitt emberek szájából is elhangzó kiszólásokat inkább stilisztikai elemnek, költői túlzásnak, amely a tudomány önfényezésén túl (akkora ellenfelet győzünk le, hogy ihaj) az emberek intésére, azaz a kielégítő védekezésre való rábírására szolgálnak.

Hol van a vírus, amikor nincs itt? És honnan jött? Tudjuk a történetet, hogy egyszer volt, hol nem volt a wuhani piacon egy stand, ahol denevéreket árusítottak delikatesz ételek készítése céljából. Egy szép napon egyszercsak az egyik denevér gondolt egyet, és szólt a szervezetében dőzsölő egyik új koronavírusnak, hogy „figyelj már öcskös! Elég volt a henyélésből. Pattanj csak szépen, ugorj át valamelyik denevérpecsenyére sóvárgó egyénre, oszt rendesen fertőzd meg. De gondoskodj róla, hogy mielőtt bekrepál, fertőzze meg az utódaiddal az egész világot. És csak szaporán, legfeljebb néhány hónapot adok az egészre! Majd meglátjuk, ki fog itt még denevért zabálni!”

Ez az elképzelés nem új, csak felfrissítése annak, amely az előző SARS koronavírussal kapcsolatban született. Nézzük, hogyan interpretálja Carl Zimmer előbb említett művében az akkori történéséket: „A vírus a kínai denevérektől származik. Ezután a vírusok egy fajtája elkezdett terjedni egy macskaszerű emlősnél, a cibetnél. A cibetek  látványa megszokott a kínai piacokon, és valószínű, hogy róluk terjedt át az emberekre.. A vírus ezután kifejlesztette az emberről emberre történő ugrás képességét. A SARS nagyon fiatal vírus volt, amikor a tudósok felfedezték, és a felfedezés gyorsasága segített abban, hogy csak viszonylag kis járványokat okozott. A tudósok képesek voltak azonosítani és karanténba helyezni a megbetegedett embereket és betiltották a cibetmacska értékesítését a piacokon. Bár a SARS vírusnak sikerült elterjednie a világ nagy részén, csak körülbelül nyolc ezer esetet és kilencszáz halált okozott, mielőtt eltűnt.”

Eltűnt. De hová tűnt? Csak gyakorlatozott egy kicsit, aztán elvonult a stratégiát tovább csiszolgatni?

A vírusok útját a kezdőponttól az egész világ megfertőzéséig egyébként nem szokták ilyen egyértelmű gráfként elképzelni, sőt a korábbi megfigyelések és leírások szerint a közönséges influenzajárványok (common cold) egyszerre szokták felütni a fejüket a világ számos pontján. Éppen ezért eddig még nem nagyon került napirendre, hogy a találkozási pontok nyomon követésével (contact tracing) írják le az útját. Az azonban könnyen elképzelhető, hogy a vírus akkor is benne van az emberben, amikor nem aktív, azaz nem terjed, azaz nem fertőz. Bizonyos körülmények között azonban aktíválódik. Mik ezek a körülmények? Ezt kellene megérteni.

Az uralkodó álláspont egyébként az, hogy minden vírus vándorlási pályája visszavezethető a madarakra, főleg a vándormadarakra, hiszen ők tesznek meg hatalmas távolságokat és ezáltal képesek a gyors terjesztésre, mondhatnánk azt is, hogy nagyon jó a logisztikájuk. Valamilyen okból a koronavírusnak inkább a denevér jött be, végülis az is tud repülni.

Olvassuk tovább Carl Zimmer sorait: „Arra számíthatunk, hogy egyre  több vírus jut be  a fajunkba, és valószínűleg gyorsuló ütemben fognak megjelenni. A világ távoli részein élő állatok millió évekig hordozták az egzotikus vírusokat, és az emberek ezen idő alatt kevés érintkezésbe kerültek velük. Mostanában azonban egyre mélyebbre hatolnak be  ezekbe a távoli vidékekbe, hogy fát nyerjenek, bányákat nyissanak és új gazdaságokat alapítsanak. És a folyamat során új vírusokkal érintkeztek. Például a Nipah vírus veszélyes agyi gyulladást okoz áldozatainak Délkelet-Ázsiában. Ez egy vírus, amely általában a denevérekben él,  amelyek valaha a dzsungelekben, távol az emberektől húzódtak meg. Most a denevéreknek - és a vírusoknak - nincs már dzsungelük, ahol élhetnének.”

Ez a megállapítás bizony egyértelműen bölcsnek minősíthető. Nem azt állítja ugyanis, hogy az állatokban millió évek óta hordozott vírusok csak arra várnak, hogy átugorjanak az emberekre, vagy más illetéktelen behatolókra. Nem erre várnak, de megteszik. Ha megteszik, akkor meg talán az a feladatuk, hogy segítsék az állatokat életterük megvédésében? Vagy amúgy miért is hordozzák már évmilliók óta a világ távoli részein élő állatok a vírusokat? Netán a védelmi feladatokon túl létezik közöttük valamilyen másik szimbiózis is?

A gondolatsor folytatása engem kissé lelombozott, de lehet, hogy másokat sem derít fel. Nézzük, hová lyukad ki Zimmer. „Nem tudjuk, melyik vírus okozza a következő nagy járványt, részben azért, mert nem ismerjük nagyon jól a vírusok világát. A GVFI tudósai számos új vírust fedeztek fel az afrikai majmokban. Vadászokon végzett vizsgálataik feltárják ezeket a vírusokat emberekben is. Szerencsére ezek az új vírusok még nem terjedhetnek emberről emberre. De ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatjuk őket. Éppen ellenkezőleg: ezeket a vírusokat meg kell fékezni, mielőtt esélyük nyílik a fajunkba való nagy ugrásra.”

 

Vagyis nem a behatolást, az erdőirtást, a természet rombolását kell megfékezni, hanem a vírusokat. Tehát az irtási szenvedély ismét felülkerekedik. Az emberiség úgy tűnik, el sem tudja képzelni, hogy ne legyen előjoga mindennek a kisajátításhoz, ami csak létezik a Földön. Az új koronavírus megjelenése pedig nagy esélyt adhatna ennek a megrögzült gondolatnak a felülvizsgálatára.

Ezzel szemben a történelmi vírusizmus eddigi alakulási folyamatában alig voltak hallhatók olyan hangok, amelyekkel a zölden gondolkodók bizonygatták volna, hogy lám, ők megmondták már régen, hogy nem vezet jóra a természet egyensúlyának végzetes megbontása, a fenntarthatóság lehurrogása, a luxus iránti egyre nagyobb vágyakozás és a vágyak vadkapitalista módon való kielégítése. Úgy tűnik, az első reakciója mindenkinek a megszeppenés és a vele együtt járó bénultság.

A tudomány jelenlegi fejlettségi szintjén azt állítja, hogy majd ő olyan védőoltást fog csinálni, hogy a vírusok egytől-egyig fehér zászlóval a kezükben le fognak vonulni a hadszintérről. Az ugyan nem teljesen világos a számomra, hogy ha az emberek majd védőoltást kapnak, és tegyük fel, hogy védettséget szereznek a vírus ellen, az milyen módon fogja kiirtani azokat a vírusokat, amelyek valahol az embereken kívül várakoznak arra, hogy vérszomjukat kiélhessék? Éhen pusztulnak? Vagy belehalnak a bánatba, hogy vége a gyilkolászásnak? Az a kérdés is felvetődhet, hogy amennyiben a magát folyamatosan fényező tudomány képes eltüntetni a vírust, akkor azt mért nem tudja elérni, hogy elő se bújjon?

 

 

A VÍRUSSTATISZTIKA

 

Tegyük fel, hogy tényleg úgy van, ahogy Carl Zimmer állítja: minden télen negyed és félmillió között ember hal bele az influenzába. Ez egyfelől eddig nem nagyon rázta meg a világ közvéleményét, szinte csak mínuszos hírnek számított, másrészt pedig statisztikai becslésen alapul. Ha a dolog olyan egyszerű lenne, hogy minden legyengült, sok krónikus betegségtől szenvedő páciensről egyértelműen meg lehetne mondani, hogy mibe halt bele, akkor létezhetnének pontos számok. Arról, hogy hányan haltak meg közúti balesetben, nyilvánvalóan léteznek ilyen egészen pontos adatok, mert ott a dolog teljesen egyértelmű.

Az is egy jól kezelhető adat, ha mondjuk tudjuk, hogy a spanyolok megérkezése előtt hány indián élt az amerikai kontinensen, majd pedig megszámoljuk őket a spanyolok által behurcolt járványok lezajlása után. Ha azt tapasztaljuk, hogy 90 %-kal kevesebben vannak, és ki tudjuk szűrni azokat, akiket a hódítók meggyilkoltak, akik öngyilkosok lettek és akik már korábban szerzett krónikus betegségükbe haltak bele, akkor jó képet kaphatunk arról, hogy mennyire veszélyes a járvány.

Ezzel szemben a most éppen még folyamatban lévő és valószínűleg még sokáig napirenden maradó járvány valódi veszélyességéről fogalmunk nincs, illetve talán helyesebb lenne inkább valódi veszélytelenségről beszélni. A közvélemény elé odavetett mindenféle adatok tökéletesen alkalmatlanok bármiféle következtetés levonására, azaz mégsem: arra lehet belőlük következtetni, hogy a kibocsátóik minden áron bizonyítani akarnak valamit, amit különben nem lehet bizonyítani, ezért nyűvik, rágják, csűrik, csavarják a számokat, hogy végül már senki sem tudja, melyik kupak alatt van a piros gomb. Különböző országok különböző elveket tartanak szem előtt, ki arra megy, hogy minél kevesebb megbetegedést és halálesetet mutasson ki és dicsérje önmagát a hatékony védekezésért, mások esetleg inkább sok megbetegedést és halált preferálnak, megmutatván, hogy még ekkora, háborúval felérő vész esetén is képesek a polgárokat megvédeni. Hogy utána ezek a polgárok esetleg elszegényednek, az elkerülhetetlen, a háború áldozatokkal jár, amiken mindenkinek osztoznia kell, de emellett inkább örülnie, hogy legalább túlélte.

Vegyük elő ismét a szerszámosládát, vegyük ki belőle a kalapácsot és a szögeket és újból szögezzük le a következőket:

-          ha már évtizedek, de legalábbis évek óta minden influenzajárvány idején szorgalmasan, egyforma intenzitással és a mostanival megegyező módon nyomon követték volna a járvány alakulását, akkor lenne mihez mérni az új koronavírus veszélyességét.

-          A „mostanival megegyező mód” valójában azt jelenti, hogy léteznie kellene világszerte egységes tesztelési és diagnosztizálási szabványoknak és ezek mentén kellene kimutatni, hogy valójában hányan betegedtek és haltak meg.

-          a halálozás mértékének ismeretéhez szükséges lenne, hogy minden országban azonos elv szerint készítsék el a halotti bizonyítványokat. Nem mindegy, hogy valaki a vírustól halt meg, vagy volt a szervezetében vírus, amikor meghalt. (Hamburgban Klaus Püschel professzor, városi tisztifőorvos még áprilisban felboncolt több mint 100 halottat, akit a vírus áldozataként írtak be a halálozási statisztikába és megállapította, hogy egyikük sem élte volna túl ezt az évet, mert legalább egyféle másik meglévő betegségébe biztosan belehalt volna, ez arra is vonatkozik, akinél „nem volt előzménye” a halálesetnek. Volt, legfeljebb nem járt orvosnál az illető, vagy igen, de nem diagnosztizálták a betegségét, ami ettől függetlenül benne lappangott)

-          A tesztelésnek kellene, hogy legyen egységes és reprezentatív szisztémája, vagy pedig mindenkit a világon tesztelni kellene, hogy világos legyen, valójában hány vírushordozóhoz (gazdához) viszonyítjuk a megbetegedések és halálok számát. Illetve nemcsak kellene, hogy legyen, hanem már évek, évtizedek óta is kellett volna, hogy legyen, így lehetne az egyes járványokat egymással összehasonlítani és veszélyességi kategóriába sorolni. Sejtelmem sincs, hogy manapság milyen módon jön létre egy teszt, de két esetet tudok elképzelni. Az egyik viccesnek tűnik, de belefér a lehetségesek halmazába. Vagyis leszólnak fentről, hogy „gyerekek, csináljatok már egy csomó tesztet, legyen pár tucat új fertőzés, nagyon lazul már a fegyelem”. Egy olyan járvány esetén, ahol különben alig lehet megkülönböztetni a fertőzötteket a nem fertőzöttektől, a tesztek számának a növekedése megnöveli a kimutatott fertőzöttek számát. A másik lehetőség, hogy az emberek félelmükben minden köhintés miatt teszteltetik magukat és így jönnek létre a pozitív eredmények. Jegyezzük meg, hogy minden felsorolt lehetőség esetén elengedhetetlen, hogy legyen világszerte egységes és megbízható tesztelési módszer. Jelenleg tudomásom szerint egyik sincs, sem egységes, sem megbízható.

-          Ha mindezen fent felsoroltak nem állnak fenn és egyelőre nem is valósíthatók meg, akkor meg kellene várni, hogy az országok és a világ népességének számában és összetételében milyen változásokat indukál a már lecsengett járvány. Megállt-e a népesség növekedése, vagy netán csökkenésbe fordult? Többen haltak-e meg Svédországban, mint más országokban? Van-e országonként vagy világszerte valamilyen látványos változás a korcsoportonkénti vagy az összesített halálozási statisztikában? Egyszóval a demográfiai adatok útba igazíthatnak a járvány veszélyességének (utólagos) meghatározásához, mivel minden országban meglehetősen hajszálpontosan nyilvántartják, hogy ki halt meg és ki született, így mindenhol ismeretesek a demográfiai trendek.

Mindezek hiányában nincs megfelelő viszonyítási alapunk, így pedig nehéz értelmezni a közzétett adatokat. Ezen túlmenően élhetünk a gyanúperrel, hogy bármely illetékes azt mond amit akar; csúnyán kifejezve, fennáll a lehetősége annak, hogy az adatokat manipulálni lehet, a kutya sem tudja ellenőrizni, hogy igazak vagy sem. Ha a televíziós híradásokban a halálozási adatok ismertetéséhez frissen kiásott sírok képét vágják be, rögtön nyomasztónak és félelmetesnek tűnik az egész – mellesleg persze az is, de korántsem biztos, hogy a vírus miatt. Egy magyar kormányszóvivő írta május 25-én: „a gyógyultak száma nagyobb, mint az aktív fertőzötteké. 1655 gyógyult, 1576 fertőzött.” Ez jól hangzik, de mit kezdjünk vele? Mennyi? Harminc. Mi harminc? Mi mennyi?

Mielőtt az a vád érhetne, hogy nem sajnálom vagy gyászolom eléggé azokat az embereket, akiket a „vírus kiszemelt magának” szeretném tisztázni, hogy ez egyáltalán nem így van. Minden ember, aki elhagyja ezt a szép világot, érdemes arra, hogy megsirassuk, mert „nem élt belőle több és most sem él, s mint a fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló” (Kosztolányi Dezső). Régóta foglalkoztat az, hogy milyen módon lehet/kell/érdemes az életet élni, hogy örömteli legyen, néhány éve pedig hivatásszerűen is azzal foglalkozom, hogy ebben segítsek azoknak, akik már közelednek a búcsúzáshoz. Minden nap fontos, amely örömöt hoz, mindegy, hogy mennyire van közel a vég. Az azonban, hogy az utóbbi időben az elaggott, legyengült, többféle halálos betegségtől szenvedő – legtöbbször idős – emberek halálát úgy állítják be, mintha az valamilyen, az egyiptomi csapásokhoz mérhető katasztrófa következménye lenne, kifejezetten felháborít. Lehet, hogy vírus nélkül ezek az emberek tovább éltek volna; lehet, hogy egy héttel, vagy egy hónappal, vagy kettővel, de éppúgy lehet, hogy semennyivel. Ezt legfeljebb a demográfiai változásokat leíró statisztika tudja majd bizonyos távolságból megmutatni. Most vegyünk ki a ládából egészen nagy szögeket és ezek segítségével rögzítsük, hogy az embereket elsősorban nem a vírustól, hanem a ráktól, a cukorbetegségtől, a kardiovaszkuláris betegségektől, az allergiától, a szuperrezisztens baktériumoktól és a többi elterjedt és még tovább terjedő betegségtől kellene megvédeni. Vagyis kellett volna már régen. A vírusteszt nem segít rajtuk és a hozzátartozókon sem.

 

HOGYAN LETT A VÍRUSBÓL KORSZAKHATÁR?

 

Kezdjük azzal, hogy nem tudom a fenti kérdésre a választ, csupán egy reszketeg feltételezéssel szeretnék az alábbiakban élni. A címben a nyomaték inkább azon van, hogy korszakhatárt képez az új koronavírus megjelenése, mert valószínűleg nagyon jelentős változásokat indukál a világban – és ezek korántsem biztos, hogy rosszak vagy hátrányosak.

Amint említettem, nem sok jelentőséget tulajdonítok a sokszor erős és hihető érvekkel alátámasztott összeesküvés-elméleteknek sem, inkább afféle természetes folyamatnak tartom, ami történt és történik. A hegyomlásnak is megvan a fizikailag jól leírható oka, illetve a folyamata, amely történik, zajlik, halmozódik valahol a hegy belsejében, míg egyszerre csak elér egy olyan konstellációt, hogy képes megtörténni. Amerikai tudósok modellezték egyszer a dolgot, homokszemek és miniatűr szállítószalagok segítségével. Ha egyesével, azonos ütemben rakosgatjuk a homokszemeket a bizonyos szögben emelkedő szalagra, azok szépen lehullanak felül és kúp formájú rakásba rendeződnek. A szép szabályos forma azonban nem növekszik a végtelenségig: Előbb vagy utóbb megbomlik a rend és egy lavina indul el. Néha ez az esemény már egészen korán, picike kúp esetén bekövetkezik, máskor meg magasra nő a rakás, mire megtörténik az omlás. Senki sem tudja előre, hogy mire lehet számítani egy új kísérlet elkezdésekor. Nyilván hatalmas kapacitással ki lehetne számítani, vagy jó közelítéssel prognosztizálni, mert a homokszemek alakja, fekvése a szalagon, a légmozgások, a szeizmikus események, és még ki tudja mi van hatással az eredményre. Ez a számítás azonban valószínűleg nem áll messze a lehetetlentől.

Most tehát elérkeztünk egy ilyen lavinához. Csupán nagyon durva közelítéssel próbálom leírni, hogy mi történhetett.

Amint már említettem, a tudományos világ már régóta tele volt várakozással, mert az új kutatási eredmények alapján feltételezte, hogy közeledik egy pandémia. A tudósok úgy álltak, mint a légy által felidegesített ember, aki kezében a légycsapóval és kidülledő szemekkel figyeli, mikor szál le valahová a légy. Ez az ember azonnal lecsap, ha legyet lát, nem vizsgálja, hogy az adott légynek valóban felróható-e az idegesítés, vagy egy másik volt a tettes. A lényeg a feszültség levezetése.

A leütés Kínában történt, ahol a vírusos eseményeknek már számos előzménye volt amúgy is. Az új koronavírusra muszáj is volt lecsapni, mert akár természetes úton (ld. denevérek) akár mesterségesen (ld. wuhani víruskutató intézet) került a világba, nem lehetett tudni, hogy mit fog okozni. Kínában teljesen professzionálisan kezelték a dolgot, látszott, hogy fel vannak készülve – nem feltétlenül a vírusra, hanem általában a rendkívüli eseményekre. Gyorsan le is zajlott az egész, a lehető legmagasabb fokozatú média-kíséret mellett, üres utcák, üresen álló szükségkórházak, a városban rekedt külföldiek kimenekítésének, stb. mutogatásával. Közben Wuhanban születtek és haltak az emberek, továbbá statisztikát is készítettek, ami elkerülhetetlen. Az ki van zárva, hogy ekkora felhajtás csak sok hűhó legyen a semmiért, ezért adatokat tettek közzé. Aki ezeket nem hiszi el, az járjon utána, hogy megnyugodjon, aki elhiszi, az is megnyugodhat, mert semmi rettenetes nem volt bennük, éppen csak a tálalás módja sugallta, hogy rendkívüliek.

A tömegkommunikációs eszközök szenzációra vadászó figyelme hatalmas volt már Kínában is, de megsokszorozódott, amikor az első fertőzések Európában is megjelentek. Ettől kezdve olyan pozitív visszacsatolási spirál indult be, amit azóta sem lehetett leállítani. Az ismeretlen vírustól mindenki rettegett. A média már akkor sem állhatott volna le a rettegés további gerjesztésével, ha akart, vagy képes lett volna, hiszen saját maga fűtötte fel a kazánt. Hasonlít a helyzet a bűvészinas történetéhez, aki táncra tudta perdíteni a söprűt, de a leállításhoz való varázsszót elfelejtette, így aztán fékevesztett vitustánc lett az egészből, ahol sem az inas, sem a söprű nem volt képes kontrollálni az eseményeket.

A politikusok először álmosan, majd hüledezve néztek, míg csakhamar meghallották a nép hangját, amely panaszos és szemrehányó volt. Tenni kellett tehát valamit, mégpedig sürgősen, határozottan és a szélsőségektől sem visszariadva. A mozgósítás elindult, látványos sóműsor formájában, szkafanderes orvosokkal, hullaházak, koporsók mutogatásával, felhívásokkal a kézmosás és a távolságtartás (social distance) betartására. Ez mind bele is fér, hiszen tényleg nem lehetett biztosat tudni a vírus valódi veszélyességéről. Legyünk óvatosak, várjunk ki – ez is lehetett volna a propaganda középpontjába állítva. Azonban nem ez volt, hanem helyette mint egy robbanás, elkezdődött a háborús terminológia bevetése, az „ellenség” erejének és aljasságának a felnagyítása – nem egy országban, hanem csaknem az összesben. Néhány kivétel azért talán volt. Az addig mértékadó, hitelesnek ismert újságok hirtelen elkezdtek az ötvenes évek szocialista-realista korszakának stílusában cikkezni, korábban nem túl jelentős cselekedetek hőstetté magasztosultak, a nép szorgos és engedelmes lányai és fiai lépten-nyomon hűségükről, lojalitásukról és kitartásukról tettek tanúbizonyságot, nem lázadtak fel az ellen, hogy nem lehet már soppingolni se menni. A nép élén álló vezetők (vezérek) ellenben szerénységükkel, a dicsfénynek a népre való irányításával mutatták meg hősiességüket. Még ez az egész sem lenne éppenséggel nagy baj, az ijedtség idején egy darabig nem a józan ész irányítja a cselekvést. Nyomasztóvá csak akkor vált a helyzet, amikor a főáramú média sodró erejű áradata elsöpört minden rebegést, amely fékezni akarta a félelem további felkorbácsolását. Ezek a halk megszólalások igen gyakran nagytudású szakértőktől jöttek, nem bunkó stílusú fészbúkos bejegyzésekre utalok, bár biztos voltak ilyenek is, de ezekkel nem érdemes foglalkozni. Az esélyük annyi volt, mint a szellentésnek a mennydörgéssel szemben. Azonnali lehurrogás. Felelőtlennek, könnyelműnek, rosszindulatúnak, rémhírterjesztőnek, árulónak való minősítés. A lista még folytatható.

Ha a tárgy (nem a vita tárgya, mert vita nem alakulhatott ki azonnali lehurrogási körülmények között) az lett volna, hogy kell-e villámhárítót építeni a házakra, és valamilyen izgága népség elkezdett volna ez ellen tiltakozni, akkor nem lehet kifogásunk a vita mellőzése ellen. A villámról ugyanis elég régóta tudjuk, hogy veszélyes és az sem kezdhető ki józan ésszel, hogy az általa okozott károk ellen olcsó és hatékony védelmet jelent a villámhárítók felszerelése. Ezzel azonban korántsem redukálódott nullára annak az esélye, hogy a villámcsapás emberek halálát okozza. Ez meg is történik, bár nem túl gyakran. Olyankor is többnyire felvethető az áldozat saját felelőssége, hogy mondjuk mért nem maradt otthon a viharban, de még ha ezeket az eseteket kizárjuk, akkor is maradnak olyanok, amelyek szerencsétlenségnek minősíthetők. Mégsem sétálunk az erdőben fémkapszulába csomagolva, ami talán az egyetlen biztos módja lenne a villámcsapástól elszenvedett halál elkerülésének. Ez ugyanis olyan mértékű tönkretétele lenne a normális életnek, amire bárki azt mondaná, hogy akkor inkább a halál. Az új koronavírusról azonban azonban még korántsem bizonyosodott be, hogy a veszélyessége okán sokszoros túlbiztosítással kellene ellene védekezni, sőt az idő múltával éppen a nagyon korlátozott veszélyességéről győződhet meg az, aki nyitott szemmel és elmével járkál a világban. Erre szükséges és helyes volt az intenzív védekezést rászervezni, de még mindig, és ki tudja meddig fenntartani – ennek az értelme erősen kétségbe vonható. Miközben folyton mindenki azt sóhajtozza, hogy milyen jó lenne már visszatérni a „normalitáshoz”. Olyannyira jó lenne, hogy a vírus miatt nem is igazán kellett volna megválni tőle.

Igen, de vajon normális volt az a világ, amiben a vírus előtt éltünk? Vagy csak egy megszokott világ volt, amit visszasírunk, akár normális volt akár nem? Meddig lett volna fenntartható úgy, ahogy volt? Mennyi időn belül kellett volna megváltoztatni, hogy fenntartható, mégpedig kellemes, élhető szinten fenntartható legyen? Ki állhatna, vagy állhatott volna a világ élére, hogy ezeket a változásokat levezényelje? Ezek persze szónoki kérdések, amelyekre értelmes választ adni aligha lehet, inkább elgondolkodni lehet rajtuk.

 Minden esetre, ha egy átlagos ma élő ember előre tekint a jövőjére, akkor be kell látnia a koronavírus eddigi tevékenysége alapján, hogy sokszoros esélye van arra, hogy majdan rákban, infarktusban, a cukorbetegség szövődményeiben, netán közlekedési balesetben vagy kórházban szerzett fertőzésben fog meghalni, mint a koronavírus miatt. Ne hagyjuk ki a „közönséges” influenzát sem, amelyről már tudjuk, hogy szép csendesen minden évben több százezer embert veszejt el. Ne feledjük el, hogy aki már amúgy is az adott országra jellemző átlagéletkor felé közelít, vagy túl is haladta azt, annak máris erőteljesen megnövekedett az esélye arra, hogy valamibe bele fog halni.  Ezúton is kívánom, hogy legyen ez a kor legalább 120 év. Jelenleg Magyarországon a férfiaknál 73, nőknél 79 év a születéskor várható élettartam.

A média fentebb vázolt működését számtalan idézettel lehetne alátámasztani, de ez akkora munka volna, hogy egy egész könyvre való terjedelmű írás jönne ki belőle. Ez nem fér bele a jelenlegi keretekbe, ezért inkább kihagyom.

Szó sincs eközben arról, hogy szemrehányást akarnék tenni bármelyik médiumnak, vagy a média egészének. Az újságírók azt tették, ami a dolguk, a politikusok úgyszintén. A nép is azt tette. Végsősoron a három szereplő: a média a politika és a nép folyamatos egymásra való oda- és visszahatása alakította a helyzetet, és alakítja még mindig. Mintha a nép már belefásult volna a hétköznapi unalomba és mintha szeretné is, hogy nem videójátékokban kell a kalandvágyát kiélnie. Mintha a politikusok megkönnyebbültek volna, hogy most minden problémájuk mellékessé válik, a felelősségük áthárul,  a vírus mindent a hátára vesz. Mintha a koronavírus azért jött volna, hogy átrendezze a világot.

Eközben Kínában a telefonos nyomkövető rendszert minden különösebb ellenkezés és a nyugati világ kritikája nélkül be lehetett vezetni. Sajtótudósítások szerint a rendszer nem működik jól, ami a vírusokra kihegyezett riasztásokat illeti, ellenben remekül funkcionál, amikor olyasvalakinek kell piros jelzést adni, akit politikai okokból éppen ki akarnak vonni a forgalomból. De lehet, hogy ez is volt az elsődleges cél. Nyugat-Európában is napirenden lévő téma a telefonos contact tracing, egyelőre szigorúan önkéntes alapon működik a rendszer és pocsékul. Ha majd egyszer jól működik, könnyen lehet, hogy a népakarat ki fogja kényszeríteni a kötelezővé tételét.

 

MI IS AZ A VÍRUSIZMUS?

 

Ha minden végítéletre, összeesküvésre, stb. alapozott elmélet kizárásával feltételezzük, hogy a vírus valamilyen küldetéssel jött a világba, akkor jól láthatjuk, hogy ez a küldetés egyáltalán nem irányul az emberiség kiirtására, mivel ha így lenne, akkor az már maszkok és social distance-ok ellenére már réges-régen nagyon előrehaladott állapotban lenne. Azt is láthattuk, hogy a vírusok stratégia alapján való működésének feltételezése, mögéképzelése nem idegen a tudomány főáramától, de nem is lehet az, mert a mikroorganizmusok életében és más lényekkel, így az emberrel alkotott közösségében (ld. holobiont) a legmesszebb menően felfedezhető a szervezettség.

A vírus maga önmagában nem okozott jelentős fájdalmat az emberiségnek, sőt megkockáztatom annak kijelentését, hogy csaknem ugyanolyan eséllyel maradhatott volna észrevétlen, mint amilyen eséllyel világrendítő tényezővé vált. Én például már sokszor elgondolkodtam azon, hogy találkoztam-e már vajon a vírussal, azaz megfertőződtem-e tőle? Hiszen a tünetek a legtöbb embernél nagyon enyhék – nekem eszembe se jutna néhány köhintés meg fejfájás miatt orvoshoz rohanni, vagy tesztet csináltatni. Egyáltalán, hogy válnak ismertté esetek, olyan embereknél, akik nincsenek már amúgy is orvosi kezelés alatt, vagy valamilyen bentlakásos idősek otthonában? Sokszor érdeklődtem ismeretségi körömben, hogy ők hogy vannak vele, mindenki hasonlóan gondolja és senki sem  hallott olyan esetről, amely mint derült égből a villámcsapás sújtott volna le. Pedig az új koronavírus állítólag nagyon virulens, azaz gyorsan és könnyen terjed, ellentétben más ismert vírusokkal, amelyek nehezebben fertőznek, de akkor aztán alaposan. Ezeknek még szerencsére nem jutott eszébe, hogy világjárvánnyal büntessék az emberiséget.

Ha már itt tartunk, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az új koronavírus büntetés vagy természeti csapás lenne. Lehet, hogy csupán egy eszköz, amely lehetővé tesz valamit. Mint egy gomb, amelynek megnyomásával hatalmas gépezet indul el, vagy egy katalizátor, amely nélkül bizonyos kémiai folyamatok nem mennek végbe.

A vírusizmus alatt ezt a katalizált állapotot értem a világban. Miközben a vírus jelen van – akár fizikai valójában, akár a szünet nélküli, sulykolás, mantrázás jellegű beszédtémaként, valójában csak egy sejtelmesen lebegő fátyol. A valódi történés nem ez a sejtelmes lebegés, hanem az, ami mögötte van.

Mivel a fátyol nem betonfal és sejtelmesen átlátható, lehetnek elképzeléseink arról, hogy mi történik mögötte. Változások történnek, amelyek miatt bizonyos dolgokról le kell majd szoknunk, másokat pedig tudomásul kell vennünk.

Korántsem biztos, hogy tragédia történik, a világ további szétfeslése, noha egyelőre a történelmi előzmények miatt nagy fölénnyel a pesszimizmus az uralkodó irányzat. Talán majd megmutatkoznak annak a jelei is hamarosan, hogy az optimizmus valamit lefarag a hátrányából. Talán ez lesz az első olyan eset, hogy nem kell a gyűlölet véres tengerén átevickélni, mint a világháborúkban lenni szokott, hogy naposabb partra jussunk. Ez azonban megérzés, remény, nem biztos tudás.

A vírusizmus lényegét pontosan leírja H. G. Wells egyik rövid elbeszélése, amelyet nem idézek ehelyütt, hanem inkább teljes terjedelmében mellékelem. A kedves olvasó így talán valóban kellemes érzésekkel telítődve fejezheti be az olvasást – noha aligha mentesül a kétségektől, az eufóriáig nem fog eljutni.

 

A SZERELEM GYÖNGYE

A legragyogóbb gyémántnál is ékesebb a gyöngy, állítják a moralisták, mert egy élőlény szenvedése teremti. Én erről mit sem mondhatok, mert semmi elragadtatást nem érzek a gyöngyök iránt. Felhős fényük egyáltalán nem lelkesít. Ugyanígy nem tudom eldönteni azt az évezredes vitát sem, hogy a Szerelem Gyöngyének históriája tulajdonképpen micsoda: a legkegyetlenebb történet, vagy pedig a szépség halhatatlanságának bájos legendája? A középkori perzsa irodalom tanulmányozói a történetet és a vitát egyaránt ismerik. A történet rövid, ám a korszak irodalmának tekintélyes részét a hozzáfűzött magyarázatok adják. Sokan úgy vélték, hogy költői játék csupán, mások példázatot láttak benne, mely ezt is, azt is jelentheti. A teológusok szokásos terjengősségükkel azt bizonygatták, hogy a test feltámadását példázza. Esztétikai írásokban is gyakran idézték példaként a történetet. De sokan voltak, akik úgy vélték, hogy egy megtörtént eset leírása csupán, egyszerű és nyers valóság. A történet színhelye Észak-India. Magasztos szerelmi történetekben ez az ország a leggazdagabb a világon. Napfényes tájak, tavak és burjánzó erdők, dombok és termékeny völgyek vidéke. Távolabb pedig nagy hegyek, megközelíthetetlen, s örök hóval borított csúcsok, ormok és hegygerincek törnek az égre. Itt élt egy ifjú herceg, az összes tartományok ura, és egy gyönyörűséges, pompázó szépségű lányra talált. A herceg trónjára emelte, és hódoló szívébe zárta. Ilyen édes és gyönyörűséges, különös és reménykedő, csodálatosan nemes szerelemről talán még nem is álmodott senki. Így éltek több mint egy évig. És akkor egy ligetben egy mérges fullánk kioltotta a leány életét. Igen, meghalt. A herceget pedig sújtotta a fájdalom. Némán és mozdulatlanul szenvedett. Attól féltek, hogy megöli magát, pedig fia vagy testvére sem volt, aki követhette volna a trónon. Két napon, két éjszakán át étlen-szomjan, arcra borulva feküdt a pamlag előtt, melyen a kedves kihűlt teste pihent. Aztán felemelkedett, evett, és olyan nyugodtan járt-kelt, mint aki elszánta magát valamire. És kiadta a parancsot: kedvese testét tegyék ezüsttel ötvözött ólomkoporsóba, ezt finom, illatos fákból faragott, arannyal kivert koporsó borítsa, mindkettőt pedig drágakövekkel kirakott alabástromszarkofágba helyezzék. És amíg mindez elkészült, idejét a tavaknál, a kerti lakokban, ligetekben töltötte, s a kedves emlékén tűnődve, sorra járta a palota termeit, ahol annyi időt töltöttek együtt. Ruháját nem szaggatta meg, hamuval és vezeklő-csuhával sem csúfította el magát, ahogy a szokások előírták, mert nagy szerelméhez méltatlannak érezte az ilyen szertelenségeket. Végül ismét megjelent tanácsosai között, s elhatározását kihirdette a nép előtt. Kijelentette, hogy soha többé nem fog asszonyt érinteni, hiszen még gondolni sem tud rájuk. Egy alkalmas ifjút keres majd, akit örököséül fogad, és akit eljövendő hivatása szellemében fog felnevelni. Ő addig is kötelességszerűen elvégzi uralkodói teendőit, de ezeken kívül minden erejét, hatalmát és gazdagságát arra áldozza, hogy egyetlen, drága, elvesztett szerelmének méltó emléket állítson. Kecses, tökéletes szépségű épületet, mely minden eddigi és valaha készülő építményt túl fog szárnyalni. A világ csodája lesz az idők végezetéig, az emberek csodálni fogják és beszélnek róla, a földkerekség minden tájáról ide zarándokolnak majd, mert leküzdhetetlen vágy űzi őket, hogy lássák a csodát. Idézni fogják királynéjának hírét és emlékezetét. Az épület neve pedig a Szerelem Gyöngye lesz - mondta a herceg. Tanácsosai és a nép beleegyeztek a tervbe, és a herceg munkához kezdett. Évek teltek, és a herceg minden idejét a Szerelem Gyöngyének építésére szentelte, hogy minél ékesebb legyen. Terméskőbe hatalmas alapot vájtak, ahonnét a világ völgyén túl látszottak a roppant hegység havas vadonjai. Alatta falvak és dombok, kanyargó folyók, és messze-messze három nagy város. Itt, egy különös és mesteri épület mélyén helyezték el az alabástrom szarkofágot. Körülötte ritka és értékes kövekből oszlopok, faragott és kivert falak emelkedtek. Olyan volt az egész, mint egy ritka szép ékszer, a kőműves mesterség csúcsíves tornyokkal és kupolákkal díszített roppant ékszerdoboza. A Szerelem Gyöngyének terve eredetileg nem volt ilyen merész és finom, először sokkal kisebb, jobban kidolgozott és tömörebb épületet akartak emelni. Áttört falak és rózsásan árnyalt oszlopok gyöngéd csoportja mélyén feküdt a szarkofág, mint egy virágok közt álmodó gyermek. Az első kupolát ezüsttel összedolgozott zöld csempével fedték, de később eltávolították róla, mert szűkösnek látszott, s nem elégítette ki a herceg képzeletének merész szárnyalását. Ekkor nem az a bájos ifjú volt már, aki a királyi lánykát szerette. A komoly, céltudatos férfi már csak a Szerelem Gyöngyének építésével törődött. Fáradozásának minden egyes esztendejében többet és többet tudott meg a falak, ívek és pillérek tulajdonságairól. Már túlságosan nagy hatalma volt az anyag fölött, vagy százféle követ, árnyalati hatásokat ismert meg, mindezt kezdetben el sem tudta volna képzelni. Színérzéke kifinomult és lehiggadt, nem szerette már az aranyívek zománcos ragyogását, a díszes fóliánsokhoz hasonló pompát, mely valamikor annyira tetszett neki. Inkább az egek kékjét és a messzeségek finom árnyalatait kereste: rejtélyes homályt, a derengő bíbor hirtelen áradását és a tér nagyszerűségét. A faragások, festmények és berakott díszítések, az aprólékosan kidolgozott részletek fárasztották már. Csinos csecsebecsék - mondta ezekre a régebbi díszekre, és jelentéktelenebb épületrészeken helyezte el őket, ahol nem zavarták legfontosabb terveit. Művészete egyre tökéletesedett. A nép megilletődötten és csodálattal látta, miként nő a Szerelem Gyöngye a nagyszerűség emberfeletti méreteire. Tulajdonképpen maguk sem tudták, mire számítanak, de minden várakozásukat felülmúlta ez a fenséges alkotás. - A szerelem csodákat művel suttogták, s a világ asszonyai, ha volt is kedvesük, a herceget szerették hűséges rajongásáért. Az épületet középen hosszú árkádsor szelte át, s a herceget a kilátó-csarnok egyre többet foglalkoztatta. A belső bejárattól áttekinthetett a roppant oszlopcsarnokon, s a központi térségen át, melyről a rózsás árnyalatú pillérek azóta már régen eltűntek, a koporsót őrző pavilon tetejére. Egy csodálatosan elhelyezett nyílásból pedig kétszáz mérföldnyire a nagy hegyek hóborította vadonjait, a hegyek királyát láthatta. Ívek, pillérek, oromzatok és erkélyek lebegtek-szárnyaltak mindenfelé, mégsem hivalkodón, hanem szerényen, mint az Isten jelenlétében árnyékba húzódó arkangyalok. Mikor az emberek ezt a szigorú szépséget meglátták, először lelkesedtek, aztán dideregtek, és szívük elszorult. A herceg gyakran járt ide, és megindultan nézte a kilátást, de még most sem volt elégedett. Érezte, hogy a Szerelem Gyöngyét még nem fejezte be, s addig nem teljesítette feladatát. Hol itt, hol amott változtatott valamit, vagy visszahelyezte, amit már lebontott. Egy szép napon pedig kijelentette, hogy a szarkofág sokkal tisztábban és egyszerűbben érvényesülne pavilon nélkül. És hosszú szemlélődés után lebontatta a pavilont. A következő napokon ismét megjelent és nem szólt semmit. Azután két napig távolmaradt. Majd egy építésszel, két mesteremberrel és maroknyi kísérettel ismét megjelent. Kis, néma csoportban álltak ott, s művük tündöklő nagyszerűségét szemlélték. Tökéletességén nem látszott, milyen verejtékes munkával készült. Mintha munkájuk gyümölcsét Isten, a csodálatos természet teremtője is magáénak tekintette volna. De valami megzavarta a teljes harmóniát: a szarkofág aránytalan méretei. A koporsót sohasem bővítették, de hát miért is építették volna nagyobbra? Most bántotta a szemet, zavarta a vonalak szabad áramlását. Pedig ebben a szarkofágban helyezték el az ólom- és ezüstkoporsót, s bennük a királynét, a halhatatlan kedvest, akiért mindez a szépség létrejött. Ámde most a koporsó elenyésző kis téglaként sötétlett csupán, s elütött a Szerelem Gyöngyének lenyűgöző látványától. Mintha az ég kristálytükrébe valami apró ládikát pottyantottak volna. A herceg sokáig töprengett, de senki sem sejtette, mit forgat fejében. Végül megszólalt. S intett. - Ezt pedig vigyétek innét! - parancsolta.

Fordította Görgey Gábor

 

 

UTÓSZÓ

 

A mindent eldöntő kérdés, hogy a vírus által katalizáltan valóban tágas, fényes palota épül-e, vagy valamilyen szűk tömlöc. A vírusizmus elvezet egy szabad, fenntartható világba, vagy elrabolja a szabadságunkat – utána azt a boldogságot éljük meg, mint a legelésző nyáj. Aztán egyszer elterelnek a vágóhídra.

 

IRODALOMJEGYZÉK

 

Michael T. Osterholm – Mark Olshaler: Deadliest Enemy. Our War Against Killer Germs. Little, Brown & Co. 2017

Laura Spinney: 1918. Die Welt in Fieber. Wie die Spanische Grippe die Welt veränderte. Hanser Verlag 2018

Prof. Dr. Markus Egert – Frank Tadeusz: Ein Keim kommte selten allein. Ullstein Buchverlage 2018

Bernhard Kegel: Die Herrscher der Welt. Wie Mikroben unser Leben bestimmen. Dumont Verlag 2015

Yuval Noah Harari: Homo Deus. Eine Geschichte von Morgen. C. H. Beck 2019

Marilyn J. Rossinck: Viren! Helfer, Feinde, Lebenskünstler in 101 Portraits. Springer 2016

Carl Zimmer: A Planet of Viruses. The University of Chicago Press 2011

Robert B. Marks: Die Ursprüngen der modernen Welt. Eine globale Weltgeschichte. Konrad Theiss Verlag 2006

Jonathan Safran Foer: Állatok a tányéromon. Bioenergetic Kft. 2012

Rüdiger Dahlke: Peacefood. Gräfe und Unzer Verlag 2014