A FÉLELEM-ELEM

A félelemre, mint életünk és politikai életünk elemére talán nem gondolunk eleget. Lehet, hogy éppen azért, mert nem merünk rá gondolni, mert félünk. Tőle, magától, vagy a gondolatától. Beszari alakok helyett inkább hősöket libbent elénk az úgynevezett tömegkommunikáció: a játékfilmek hősei megvédik a gyengéket, a szegényeket, a kicsiket, a hátrányos helyzetűeket, a királyt, a hazát. A múltban élt bátrakat a dokumentumfilmek és magazincikkek idézik fel, a jelenkoriakat pedig a hírekből ismerhetjük meg, látva, hallva és olvasva, micsoda félelmet nem ismerő vehemenciával osztják ki a parlamentben, a sajtótájékoztatón, a vitafórumokon a köz ellenségeit. 

Ha belegondolunk, a félelem nélküli környezetben tulajdonképpen egyáltalán nem teremnének hősök, mert ugyan ki és mi ellen kellene ágálniuk és hősködniük? A félelem tehát úgy tűnik, hogy eleme mindenkori mindennapjainknak. 

Vajon a félelem csak úgy spontán terem, vagy termelik? A helyes válasz ismerete valószínűleg nem csökkenti félelmeinket, esetleg még növelheti is őket.

Az minden esetre biztos, hogy minden hierarchikus szervezetnek, mondjuk a hadseregnek alapeleme a félelem, máskülönben nem lehetne feltétel nélküli engedelmességre bírni a katonákat, beleértve azt is, hogy életüket feláldozzák. Ezer szerencse, hogy a félelem kis ügyességgel könnyedén átkonvertálható valamilyen kikezdhetetlenül nemes érzületté, mondjuk hazaszeretetté. A hazáért való élet-feláldozástól semmiképpen sem szabad félni, erre inkább vágyakozni érdemes. 

Generálisok számára tehát kimondottan nélkülözhetetlen a félelem, de feletteseik számára még inkább. Királyok és bármilyen más besorolású uralkodók számára kifejezetten hasznos, ha az alattvalók egy kicsit félnek, különben akár veszélyes következtetésekre is juthatnának, mely szerint az uralkodó személye nem feltétlenül a haza megtestesítője. Az alattvalók számára a félelmet ugyanis mindig a konvertált formában adagolják, így azok azt tulajdonképpen kellemes önelégültséggel élik meg, miközben akik tényleg félnek, nem vallhatják be, mert félniük kell a megszégyenüléstől. 

Néhai Bibó István azon sokat idézett kijelentése, hogy "demokratának lenni annyi, mint nem félni" tehát innen vezethető le, és nagyon nagy igazságot mond ki. A megfontolást érdemlő kérdés már csak az, hogy létezhet-e demokratikus rendszer félelem, vagy legalább  annak konvertált formái nélkül? Vagy ezek nélkül kényszerűen anarchiává változik át?

Ezt a kérdést valószínűleg nem tudjuk megválaszolni az alábbi cikk elolvasása után sem. Az egyetlen, ami biztos, hogy ez az írás rövid és nagyon izgalmas. 

A YALE-EN MEGPRÓBÁLTUNK KONZERVATÍVOKBÓL LIBERÁLIST CSINÁLNI. AZ EREDMÉNY SOKAT ELÁRUL POLITIKAI NÉZETKÜLÖNBSÉGEINKRŐL.

Szerző: John Bargh. Megjelent a „The Washington Post” 2017 november 22-i számában

Amíg a kislányom serdülőfélben volt, szeretett gyakran elrohanni otthonról, hogy a barátaival izgalmas dolgokat csináljon – felpattantak a biciklire, leszaladtak a partra, hogy a vízbe vessék magukat – anélkül,hogy előtte megtették volna a szükséges óvintézkedéseket. Ilyenkor az útjába álltam, hogy odaadjam neki a napvédő krémet, a bukósisakot és a térdvédőt. Míg türelmetlenül állt ott, azt mantráztam a fülébe: „előbb a biztonság, utána a szórakozás!”

Hogy megvédjük magunkat és szeretteinket a bajoktól, az természetesen a legerősebb emberi motivációnk, amely a DNS-ünkbe van programozva. Ez olyan mély és fontos, hogy sokkalta erősebben hat a tetteinkre és gondolatainkra, mint ahogy azt feltételezzük. Például, a politikai pszichológiában több mint egy évtizede folynak kutatások, amelyek következetesen azt mutatják, hogy a fizikailag fenyegetett, félelemben élő emberek érzései kulcsfontosságú tényezőt jelentenek – de nem az egyetlent – hogy konzervatív vagy liberális beállítottságúak lesznek-e ezek a polgárok.

Az derült ki, hogy a konzervatívok erőteljesebben reagálnak a fizikai erőszakra, mint a liberálisok. A konzervatívok erőteljesebb vágyakozása a fizikai biztonság iránt valójában már a korai gyermekkorban meghatározódik: a University of California (Kaliforniai Egyetem) egyik tanulmánya szerint minél erőteljesebb félelmi reakciókat mutattak a 4 éves gyerekek laboratóriumi körülmények között, annál inkább konzervatív volt a politikai attitüdjük 20 évvel később. Agyi képalkotó módszerekkel azt is kimutatták, hogy a félelemközpont, az amygdala, ténylegesen nagyobb méretű a konzervatívok agyában, mint a liberálisokéban. Számos további laboratóriumi kísérlet is alátámasztotta, hogy amennyiben liberálisan gondolkodó felnőttek fizikai fenyegetettséget tapasztalnak, a politikai és szociális viselkedésük konzervatívabbá válik (átmenetileg, természetesen). Soha senki nem változott át azonban konzervatívból liberálissá.

Míg mi meg nem tettük ezt.

Egy új tanulmányban, amely az „European Journal of Social Psychology” (Európai társadalom-lélektani folyóirat) soron következő számában fog megjelenni, kollégáim – Jamie Napier, Julie Huang, Andy Vonash – és jómagam 300 amerikai polgárt kérdeztünk meg egy online kérdőív formájában, hogy mi a véleményük néhány korunkra jellemző dologról, úgymint a homoszexuálisok jogairól, az abortuszról, a feminizmusról, a bevándorlásról és általában a társadalmi változásokról. A csoport kétharmada nőnemű volt, mintegy háromnegyedük fehér bőrű, összességében 35 éves átlagéletkorral. A résztvevők 30%-a republikánusnak határozta meg önmagát, a többiek pedig demokratának.

Mielőtt azonban megválaszolták volna a kérdéseket, egy intenzív gondolat-kísérletre kértük őket. Be kellett csukniuk a szemüket, és azt képzelni, hogy egy géniusz látogatja meg őket, aki képes emberfeletti képességet rájuk ruházni. A résztvevők fele számára ez azt jelentette, hogy képessé váltak saját erejükből repülni, a csoport másik fele viszont abszolút védettséget, sebezhetetlenséget kapott bárminemű fizikai behatással szemben.

Azoknak a reakciói, akik repülni képesnek hitték magukat, a kérdések megválaszolása során a republikánusok és demokraták társadalmi beállítottsága közötti különbséget tisztán felismerhetővé tették. Az előbbiek jóval konzervatívabb pozíciót foglaltak el társadalmi ügyekben, és ellenállóbbak voltak mindenféle változással szemben.

Akik viszont teljesen védettnek képzelték magukat, ha előtte republikánusok voltak, egyszerre csak lényegesen liberálisabbak lettek, a társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjuk elkezdett hasonlítani a demokrata válaszadókéhoz. A fizikai sérülésektől való védettségnek csupán a képzete megtette azt, amit soha korábbi kísérletben nem tapasztaltunk – a konzervatívokból liberálisok lettek.

Mindkét esetben a politikai viselkedés mélyen fekvő okaira gyakoroltunk hatást, a biztonság és a túlélés iránti nagyon erőteljes vágyra. Úgy tűnik, hogy társadalmi és politikai beállítottságunk hőfoka attól függően változik felfelé vagy lefelé, hogy mennyire érezzük a fizikai létünket biztonságosnak.

Ez magyarázza, hogy a liberális politikusok ösztönösen kezelhetőnek mutatják be a veszélyes helyzeteket is, Franklin D. Roosewelt szellemében, aki a nagy gazdasági világválság idején azt mondta megnyugtatásul, hogy „nem kell mástól félnünk, csak magától a félelemtől”. Ugyanez visszhangzott jó néhány évtizeddel később Barack Obama utolsó országértékelő beszédéből is. Ebből érthetjük meg azt is, hogy ezzel ellentétben Trump elnök és más republikánus politikusok miért hangsúlyozzák a terrorizmus és a bevándorlás veszélyeit, és az így keltett félelem miért gyarapítja a rájuk adott szavazatokat.

Igen, a bevándorlás-ellenes beállítottság is a lélek mélyén szunnyadó alapvető vágyból, a fizikai biztonság iránti igényből nyer motivációt. Századokkal ezelőtt, őskonzervatív vezetők gyakran kiáltottak ki kisebbségeket bűnbaknak, mondván, hogy azok, mint férgek, belülről fertőzik az országot, igyekezvén elárasztani és szétrombolni azt. Trump elnök közismerten germafób

(fél a fertőzést okozó mikroszkopikus lényektől – a fordító megjegyzése) és erősen hajlamos arra, hogy más embereket undorítónak nevezzen – nemcsak migránsokat, hanem politikai ellenfeleket, vagy akár egykori Miss Universe versenyzőket is.

„A migránsok olyanok, mint a vírusok” - ez egy nagyon erőteljes metafora, hiszen az országba belépő menekülőket a testünket megtámadó kórokozókhoz hasonlítja, mozgósítva ezzel azt a velünk született motivációt, amellyel a fertőzéseket és betegségeket el akarjuk kerülni. Egészen a közelmúltig az emberiség nemcsak antibiotikumokkal nem rendelkezett, de azt sem tudta, hogyan keletkeznek és kerülnek át más emberekre a fertőzések, ezért a vágások, nyílt sebek meglehetősen veszélyesek voltak. (Az Amerikai Polgárháborúban 1000 katonából 60-nal nem golyó vagy bajonett végzett, hanem valamilyen fertőzés.)

Ebből arra következtettünk, hogy amennyiben az emberek kevésbé érzik magukat veszélyeztetve mondjuk az influenza-vírusoktól, akkor az csillapítja a migránsokkal szembeni félelmüket is – és fordítva, ha elérjük, hogy fenyegetettebbnek érezzék magukat a vírusoktól, akkor a migrációtól is jobban fognak félni, mint korábban. Egy 2011-es tanulmányban kollégáim és én éppenséggel erre is rámutattunk. Először is, az egész országból vett liberális és konzervatív mintaállományunkat szembesítettük az influenza-vírus veszélyességével (a H1N1 akkoriban mindennapos téma volt) majd felmértük a migrációhoz való viszonyukat. Ezt követően egyszerűen mindenkit megkérdeztünk, hogy kapott-e már influenza elleni védőoltást. Az eredmény az volt, hogy azok, akik nem voltak beoltva (fenyegetve érezték magukat) inkább negatívan nyilatkoztak a migrációról, míg akik kaptak már oltást (biztonságérzet) jóval pozitívabbak voltak a tárggyal kapcsolatban.

Egy másik felmérésben kézfertőtlenítőt adtunk a résztvevőknek, miután emlékeztettük őket az influenzavírus veszélyeire. Ennek a csoportnak a migrációról alkotott véleménye hasonlított azokéra, akik már kaptak oltást. Egy fröccsintés a Purellből, miután erőteljesen figyelmeztettük őket az influenza veszélyességére, megváltoztatta a véleményüket. Miután védettnek érezték magukat a vírustól, kisebbnek érezték a migráció veszélyességét is.

Felméréseink eredményei tanulságosak lehetnek, a következők miatt:

Mindannyian azt hisszük, hogy társadalmi is politikai viselkedésünk jó okokon alapul és fontos értékeinket tükrözi vissza. Azt is látnunk kell azonban, hogy a biztonság és túlélés iránti tudat alatti vágyunk nagyon nagy hatást fejt ki. A politikusok az árok mindkét oldalán szintén felismerték ezt, és igyekeznek szavazatunkat és párthűségünket manipulálni a félelem illetve a biztonság érzetének felkeltésével.

Ahelyett, hogy megengednénk, hogy mások játszanak a húrjainkon, tudatosabbá válhatunk, megpróbálhatjuk jobban megérteni önmagunk motivációit és a dolgokról kialakított véleményünket tényekre, kívülről szerzett információkra alapozni. Igen, nézeteink könnyen megmerevedhetnek adott környezeti feltételek mellett, de némi erőfeszítéssel valójában sokkal könnyebben megváltoztathatók, mint gondolnánk.

John Bargh a szociálpszichológia professzora a Yale Egyetemen és a „Before You Know It: The Unconscious Reasons We Do That We Do” című könyv szerzője. (Mielőtt tudnál róla: annak nem tudatos okai, hogy azt tesszük, amit teszünk.)