MAHMUD UTAZÁSA

A Zürichben kiadott DIE WELTWOCHE című heti magazin a Svájci Néppárthoz (SVP) kötődik. Ez a legnagyobb párt az országban. A menekültüggyel kapcsolatban nem foglal el szélsőséges álláspontot, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetne azt mondani, hogy lelkesen üdvözölné azt, hogy Svájcba túlságosan sok menekült érkezzen. A párt retorikájának középpontjában inkább az óvatosság, a kimértség, realizmusra való törekvés áll, mintsem a humanista értékek hangsúlyozása.

A főszerkesztő, Roger Köppel szép karriert maga mögött tudható újságíró. Ebben az évben elindult az SVP színeiben egy parlamenti képviselői mandátumért. A választások hamarosan, ez év október 18-án lesznek. Köppel úgy nyilatkozott, hogy megválasztása esetén is megtartja kiadói és főszerkesztői pozícióját a lapnál. 

Az alábbi tudósítás egy menekült család útjának egy szakaszát mutatja be. A szerző közismert háborús riporter, maga is jelen volt kísérőként. Hiteles, érdekes, megható és néhol elszomorító tudósítást olvashatunk egy család Európai Unióba érkezésének előzményeiről. Nem kétséges, hogy ez csak egy eset a sokféle tipizálható közül, és lehetett volna kevésbé rokonszenves alanyokat is választani. A Weltwoche azonban helyesnek látta ennek az egyébként elfogulatlan riportnak a közlését. 

Kurt Pelda

MAHMUD UTAZÁSA

Mahmud, a fiatal szíriai sokáig harcolt Assad diktátor ellen, de gyűlöli az Iszlám Állam terroristáit is. Most szeretné a családját Svájcba hozni. Egy Facebook csoport mutatja neki az utat.

A gumicsónakon nincs iránytű és képzett kormányos. A szíriai kísérő a török parton maradt. A 32 menekült most csak magára számíthat. A csónakmotor megnyugtatóan zümmög. Mahmud és unokaöccse, Issa az okostelefonjukkal filmezik az átkelést. Minden egyszerűnek látszik, a görög sziget, Szamosz látótávolságon belül van.

A szemek a sziklás északi partot fürkészik. Ez jelenti az Európai Unio határát. Narancssárga foltok a sziklákon jelzik a csónaknak a helyes irányt. Ezek a mentőmellények, amelyeket a korábbi migránsok az átkelés után otthagytak. És ha azok az emberek ki tudtak ott kötni, akkor ez bizonyára sikerülni fog a csónak utasainak is. Mahmud gondoskodott a családjáról. Felesége, a 25 éves Fatima ugyanúgy mentőmellényt visel, mint a fia Rayan és a lánya Bayan. A tizennyolc hónapos Ammar viszont még túl kicsi ehhez. Megható pillanat következik, a menekültek kimásznak a partra, és sorsára hagyják a gumicsónakot.

„Vagy levágjuk a fejét”

Mahmud átveszi Fatimától a hátizsákot, hogy az felvehesse a kis Ammart. Meredek sziklákon kell felmászni, mire a csoport előbb egy ösvényt, majd egy aszfaltos utat talál. Órákkal később kimerülten érkezik meg a család Szamosz városába. A rendőrség azonban odalent a kikötőben nem győzi a rohamot, Mahmud csak másnap mehet a családjával regisztráltatni magát. Rendőrségi papír nélkül viszont nem vehet ki szállodai szobát, a család ezért a kikötő egy zugában éjszakázik.

A regisztráció egy vicc. Mahmudnak ugyan van egy szíriai igazolványa, de nincs útlevele. A rendőrök ezért, mint mindig, mind a hatuknak január elsejét írják be születési dátumnak. Senki sem ellenőrzi, hogy kifélék az érkezők – egy rémálom minden biztonsági szolgálat számára, amelynek az lenne a dolga, hogy megakadályozza az Iszlám Állam vagy az Al-Kaida terroristáinak beszivárgását. A papírok csak azért kellenek, hogy a migránsoknak lehetővé váljon Görögország mihamarabbi elhagyása. Ehhez Mahmudnak és családjának november 21-ig adnak időt. Csak akkor kell jelentkezniük Athénban az idegenrendészeten.

Mahmud sokáig harcolt Asszad elnök ellen a Szabad Szíriai Hadsereg „Északi Vihar” nevű brigádjában, az Asas nevű kisváros környékén, a török határ közelében. Fiútestvérét, Anwart az Iszlám Állam elhurcolta, brutálisan megkínozta és halálra ítélte. Az IÁ csatlósai felkeresték a családot és bemutattak egy videót, amelyen Anwart éppen kínozzák, mondván, hogy az amerikai titkosszolgálatnak, a CIA-nak dolgozott. Ezt követően a terroristák Mahmudot és a családot a következő választás elé állították: „vagy ti magatok ölitek meg Anwart, vagy mi vágjuk le a fejét.” Aztán végül mégsem jutott idáig a dolog, mert a megkínzott valami csodával határos módon meg tudott szökni. Mahmud segített neki, hogy átjusson Törökországba.

Asasban Mahmudnak volt egy háza, amely normális körülmények között 20 000 dollárt ért volna. Mivel azonban az IÁ a várostól nem egészen 15 kilométeren belülre került, Mahmudnak meg kellett elégednie a 9 500 dolláros vételárral. Fatima és a gyerekek már régebben menekültként éltek Törökországban. Ezen a nyáron Mahmud csatlakozott hozzájuk és elvitte őket Bodrumba, amely a Földközi tenger török partszakaszán van. Az embercsempésznek 1200 dollárt kellett fizetnie minden egyes felnőtt után a Szamoszig tartó néhány kilométeres útért.

Csónakok Moldáviából

Mivel az Athénba induló kompon már nincs hely, a családnak két napot Szamoszon kell töltenie. Mindannyian kimerültek, és Ammar ruhácskái még mindig nedvesek az átkelés óta. A Kokkarin lévő strand mellett döntünk, amely pár kilométerre van Szamosz városközpontjától. Miután a szálloda tulajdonosnője telefonált a rendőrségre, a menekültek elfoglalhatják a szobájukat. A szigeten lakók segítőkészsége nagy. A kezdeti bizalmatlanság után a városka lakói plüssállatokat, játékokat és ruhákat hoznak a gyerekeknek. Rayan és Bayan jókat derül a homokos parton napozó félmeztelen nőkön. Sohasem láttak még bikinis nőket. Egy szigetlakó egy nagy távcsővel figyeli a horizontot. Egy menekültcsónakot fedezett fel. Kicsivel később felbukkan egy görög katonai helikopter. A pilóta a csónak fölött köröz és mutatja az irányt a parti őrségnek. A három gyerek közben egy narancsszínű bádogcsónakban játszik. A helyiek szerint ez a kishajó néhány hete érkezett, hatvan migránssal a fedélzetén. A felirata szerint a honállomása egy Giurgiulesti nevű moldáviai kikötő a Dunán. Nyilvánvalóan a csempészeknek Törökországban fogytán vannak a bárkái, ezért szereznek be újabbakat Moldáviából.

A család lassan kezdi megszokni az új környezetet. Mahmud és Fatima teljesen meg van rendülve a szigetlakók segítőkészségétől. Vannak persze olyan helyi lakósok is, akiket bosszantanak a migránsok által hátrahagyott szeméthalmok. De Mahmud gyorsan tanul. A cigarettáját a földön nyomja el, majd a csikket bedobja a szemetesbe. Ezt Szíriában sohasem tette. Taxival megyünk a kompkikötőbe, ahová érkezik a 177 méter hosszú „Nisszosz Ródosz”. A gyerekek nagyot néznek, ekkora hajót még sohasem láttak, és a gumicsónakon való átkelést leszámítva még sohasem utaztak tengeren. A jegy 49 Euróba kerül. Némelyik migránsnak gondja van a fizetésnél, mert az 500 Eurós bankjegyeket senki sem akarja átvenni vagy felváltani.

Nyerészkedők hadserege

A komp előtt futballoznak a migránsok. Néhányan még nem adták fel a reményt, hogy a tengervíztől nedves mobiltelefonjuk még egyszer életre kel, és levett hátlappal, kivett akkuval szárítják őket a napon. Az okostelefon életmentő és a továbbutazás szervezője. Mahmud is becsatlakozott egy arabokból álló zárt Facebook közösségbe, amely a „Húsz nap alatt Európába” nevet viseli. A csoportnak kereken 50 000 tagja van. A címkép borzalmas: az egész világot bejárt fotó, amely Aylan Kurdi, a hároméves vízbe fúlt menekült kisgyerek látható, akinek a holttestét a bodrumi strandon találták meg. A tagok a legjobb útvonalakról cserélnek egymással információkat. Az arab „idegenvezetők” minden gátlás nélkül hirdetik a szolgáltatásaikat és megadják az osztrák, szerb vagy magyar mobilszámukat. Az egyik azt mondja, hogy a segítségével pénzt lehet átutalni Szíriából Törökországba. A másik azt állítja, hogy nála mindenféle szíriai hivatalos dokumentumot be lehet szerezni. Hamis szíriai útlevél már 800 dollártól kapható Törökországban.

„Még egy marokkói is”

Mahmudot sok menekült idegesíti a kompon. Mialatt Szamosz sziklás partjai lassan a messzeségbe vesznek, Mahmud körülnéz a fedélzeten és szóba elegyedik emberekkel. „Rengeteg iraki és palesztin van itt, sőt még egy marokkói is” - mondja felbuzdulva. „Megismerem őket a kiejtésükről, a legtöbben szíriainak akarják kiadni magukat, mert akkor nagyobb esélyük van a menedékre. De ez nem igazságos, mert hátrányba hozza a valódi szíriai menekülteket.”

Mahmud és Fatima Svájcba szeretnének eljutni, mert attól félnek, hogy Németország, a legtöbb menekült álma, a menekültek áradata miatt túlterhelt lesz. Azt remélik, hogy Svájcban gyorsabb lesz az eljárás.

Vajon elmenne egyedül is egy nyelvtanfolyamra, ha Svájcban lenne? „Természetesen” - feleli Fatima. És nem zavarná, ha a gyerekek vegyes osztályokba kerülnének? „Nem, sőt még jobb is, ha a kislányok és kisfiúk együtt ülnek az osztályban” - véli Mahmud. Ő utálja az iszlám fanatikusokat és őket tartja felelősnek azért, hogy eredetileg demokratikus szíriai forradalmat tönkretették és a sárba tiporták. Mahmud fehér pólóján egy amerikai wiszkisüveg pompázik. Ez nem véletlen, amint Mahmud hangsúlyozza. Mint sok szíriai, ő is ivott a hazájában néha alkoholt, és Európában is így tenne. „Ez mindenkinek a saját döntése.”

A hajón nagyjából ötszáz és ezer között lehet a menekültek száma. A felük Szíriából jön, a többiek közül sokan irakiak, irániak, afgánok, de még Afrika szarváról is jött néhány nő, páran pedig a Maghreb-országokból valók. A valódi háborús menekültek mellett vannak jópáran, akik egyszerűen ki akarják használni a kedvező alkalmat.

Már régóta nem minden menekült az ellenzék által ellenőrzött területekről jön, amelyeket Asszad porrá és hamúvá bombáz szét. A hetes fedélzeten egy fiatal kurd csoporttal találkozunk, akik az Asszad által uralt Nyugat-Aleppóból jönnek. Amint a tíz órás utazás után felvillannak Píreusz kikötőjének fényei, a fiatal férfiak énekelni kezdenek. Megigazítják a frizurájukat, megzselézik a hajukat és beparfümözik egymást. Méltósággal akarnak az európai szárazföldre lépni. Aztán Asszad-jelszavakat kezdenek skandálni, amint azt Mahmud rosszkedvűen megállapítja.

„Akkor mostantól te vagy a csoportvezető”

A megérkezéskor semmiféle ellenőrzés nincs. Taxisofőrök ajánlkoznak, hogy kocsinként 500 Euróért 4 embert elvisznek a macedón határig – ez kedvező ár a 450 kilométeres útért. Mahmud azonban inkább a vonatot választja. Késő éjszaka érkezünk Tesszalonikibe és az utolsó szakaszhoz két taxit veszünk igénybe. Röviddel az Evzoni falunál lévő hivatalos határátkelő előtt egy görög rendőr leterel minket az autópályáról egy mellékútra. Keresztezzük az Axios folyót, majd a vasút mentén haladunk Macedónia felé. Pár száz méterrel a határ előtt ismét megállítanak a rendőrök. „Innentől gyalog kell továbbmenni” - magyarázza a vezetőjük angolul. „Várjatok meg még több menekültet, aztán egy csoportban menjetek át.” Noha egy kamera lóg a vállamon, engem is menekültnek vél. „Te, te jól beszélsz angolul, akkor mostantól te vagy a csoportvezető.” - rivall rám, majd egy sárga cédulát nyom a kezembe, amin a 101-es szám van. „Ezt add le a másik oldalon.”

Német rendőrök

Görög önkéntesek segédeszközöket osztogatnak, sűrített tejet és süteményt a gyerekeknek, valamint egy ezüstszínű fóliát, amelynek az a feladata, hogy a Fatima karjaiban ülő Ammart melegben tartsa. A macedón rendőrök aztán kettes sorokba rendezik a migránsokat, és így küldik őket a határon túlra, egy táborba. Akinek itt nincsenek dokumentumai, az előnyben van. A két újságírónak, akinek van útlevele, ezzel szemben ismét vissza kell mennie a folyón túlra a hivatalos határátkelőhöz. Mahmud és családja már látótávolságon kívül van. Kísérőmnek rendes schengeni vízum van bepecsételve az útlevelébe, őt a vámosok ismét visszaküldik. Neki csak légi úton szabad Macedóniába beutaznia. A határ mögött egy játékkaszinónál szerzek magamnak egy taxit. Mahmud küld nekem egy whatsapp-üzenetet, amiben megadja a pontos helyzetét. Így már gyerekjáték őket megtalálni. Ők időközben kaptak macedón papírokat, ami 72 órás tartózkodásra jogosítja őket.

Néhány órával később, mikor már hajnalodik máris átértünk a taxikkal Macedónián, járművenként 100 Euróért. A procedúra a szerb határon ugyanaz, mint néhány órával ezelőtt volt. Macedón muszlimok adnak egy dzsekit Rayannak a hideg ellen. Nagyon szépen megköszönjük. Ettől kezdve egy vízzel részben elöntött mélyedésen át visz az út a határig. Egy magaslaton néhány szerb rendőr áll, mellettük egy autó sarkig kitárt ajtókkal. Német felirat van rajta, „Polizei” - azaz rendőrség. A kamerámat eldugom, és a kezembe ragadok egy műanyag zacskót pelenkákkal, meg egy másikat ruhákkal. Így közeledünk a német rendőrautóhoz. Egy nagy darab német rendőr barna egyenruhában megkérdezi, hogy honnan jövünk. „Szíriából” - mondom. Gyorsan átváltunk angolról németre, ennek ellenére a rendőr továbbra is menekültnek tart. „Ne bízzatok a taxisofőrökben” - adja nekünk a jótanácsot az útra. „Inkább busszal menjetek Belgrádba.

Die Weltwoche, Zürich, 39. szám (2015. szept. 24.)

Kiadó és főszerkesztő: Roger Köppel

A svájci Kurt Pelda 30 éve dolgozik háborús riporterként. Egyebek között az SRF (Svájci Rádió és Televízió), a Spiegel és a Die Weltwoche számára küld tudósításokat a világ forró pontjairól, így Afganisztánból, Darfurból, Líbiából és Szíriából.

FEHÉREK KÖZT HÁNY AZ EURÓPAI?

Nagy tisztelet jár mindazoknak, akik az utóbbi hónapok válságos eseményei közepette képesek voltak megőrizni európaiságukat, és nem sodorta őket magával a sopánkodó és huhogó többség. A legnagyobb tisztelet azonban Angela Merkelt illeti, aki sokáig hallgatott menekültügyben, de amióta megszólalt, azóta mindig tisztán, egyértelműen és bátran beszél, úgy, ahogy egy igazi európainak ezt tennie kell, miközben számos kéz ráncigálja hátulról csinos kis Merkel-blézerének szegélyét, és a hozzájuk tartozó szájak azt suttogják: „Angela, hallgas! Ülj már le! Mindenkire ráhozod a bajt!”

Hát ne. Angela, maradj állva, és tarts ki. Én, és még sok más európai veled vagyunk, és tudjuk, hogy neked van igazad. Remélem, hogy a következő Béke-Nobel-díjat neked fogják ítélni, amint azt Heiner Geissler, a CDU ma már nem aktív politikusa velem együtt óhajtaná. 2015-ben más kapta a díjat – nem vitás, hogy megérdemelten – de talán sikerül a jövő évit megkapni, mert nem törik meg addig a folyamat. Könnyebb lett volna persze egy hirtelen megkapott díjjal erősíteni.

Mostanában Magyarországon azon folyik a verseny, hogy ki tudja jobban megijeszteni a másikat. Ezt a kedves és szellemes játékot a magyar kormány kezdte a nemzeti konzultációban megfogalmazott fifikás kérdéseivel, majd folytatta világszerte híressé vált plakátkampányával. A Facebook-on és az interneten se szeri se száma a sötét vízióknak, amelyek sokszor tudományos álruhába öltöztetve tálalnak tényként különféle becsléseket, találgatásokat és feltételezéseket. Közben a valóságról alig tudunk valakit, és vannak, akik gondoskodnak arról, hogy ne is legyünk kíváncsiak rá. Az utóbbi hetekben kétszer néztem bele a magyar állami televízió híradójába, 8 percnél tovább egyszer sem bírtam. Egyszer azt ecsetelték, hogy egy keleti pályaudvaros egykori önkéntes segítő mekkorát csalódott, mert rájött, hogy nem csupa szent ember érkezett a menekülőkkel, hanem besodródott egy-két gazfickó is. Micsoda meglepetés! Ilyesmi megeshet Magyarországon, a kilencegész valahány millió talpig becsületes ember hazájában, ahol a börtönök fala ugyan már kidől a túlzsúfoltságtól, de a bentlakók bizonyára mind külföldiek. A szerkesztők ügyesen sugallták, hogy az is hülye, aki önkénteskedik ezeknek, de még inkább talán hazaáruló is. A másik tudósítás arról szólt, hogy az óvodások ellátogattak a határra megnézni a katona bácsikat, akik hősiesen helyt állnak – majd, ha jön az ellenség, mert eddig még nem jött. Azért jó az, ha a gyerekek már jó előre megnéznek néhány nemzeti hőst, közben persze láttak „migjánsokat” is. Csak tanuljanak, majd az oviban elmagyarázzák nekik, hogy a migjánsokat szeretni szintén hazaárulás. Szépen lassan, de biztosan gyülemlik és szaporodik a gyűlölet az ismeretlen ellen („lerakódik, mint a guano”) és alakul az a táptalaj, amiből tényleg kisarjadhat valami rettenetes borzalom – akár háború is. Ha ez a rengeteg szellemi és fizikai energia nem a félelmet táplálná, hanem a jóindulatot, és a barrikádépítésre fordított pénzből a szerencsétlen embereket segítették volna, akkor nem ellenségeket, hanem barátokat sikerült volna szerezni. Erre persze könnyű rámondani, hogy ájtatos duma, mert semmi nem úgy van, csak az lehet igaz, ami mögött megtaláljuk a rosszindulatot. Valami miatt, nem tudni miért, a magyarok többsége erre kondícionálódott.

Lengyel László szerint „megromlottak a magyarok”, de ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás. Ha meg akarjuk értetni, hogy nincs ok egyetlen népet, vallást, kultúrát sem gyalázni, akkor nem tehetjük meg ezt a saját népünkkel sem. Nincs is rá ok.

„Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.” Ezt mondja ki Kant híres kategorikus imperatívusza. A kategorikus imperativusz a legfőbb erkölcsi parancs, amelynek minden körülmények között feltételek nélkül teljesülnie kell. A magyarokat azonban eszközként használják, csakúgy, mint a menekülő idegeneket. Akik ezt teszik, azoknak jó okuk van bekerülni a történelembe, ahol a szemétdombon lesz a helyük.

Most talán Angela Merkel az a vezéregyéniség a hatalommal és befolyással bíró személyiségek közül, akinek a szeme előtt ott lebeg a kanti erkölcsi alapelv. Isten adja, hogy a híveinek a száma ne csökkenjen, hanem nőjön. Mert ez a Föld, amin élünk, több világméretű háborút, összecsapást már nem bírna ki. A békességnek nincs alternatívája, a békétlenségnek csak vesztesei lehetnének. Nem lehet „civilizációk harca”, mert nem egyes civilizációk semmisülnének meg benne, hanem az egész emberi világ.

Ez persze sötét látomás, és joggal érhet az a vád, hogy magam is elkövetem azt a hibát, amelyet ostoroztam. Mentségemre szolgáljon, hogy feltételes módot használtam, érzékeltetendő, hogy álláspontom pozitív, hiszek abban, hogy a rossz elkerülhető.

Aki mostanság a hazájáért, Európáért, a kereszténységért aggódik, azzal magam is mélységesen egyetértek. Az aggályoskodók legnagyobb része azonban meglehetősen szűk látókörű, és ezzel inkább eltávolodik a céltól, mintsem közeledne hozzá. Két hatalmas logikai hiba van a közgondolkodásban: az egyik szerint (megint) elkezdődött az iszlám és a kereszténység közötti harc, és ennek kimenetele törvényszerűen az egyiknek vagy a másiknak a megsemmisülésével végződik. Ez nem igaz. Miért ne létezhetne a kettő egymás mellett és békésen, amint erre számtalan példa van. Ha léteznek azok a keresztény értékek, amelyekre büszkék vagyunk és amelyeket féltünk, akkor éppen ezeknek a talaján állva nekünk, keresztényeknek kellene elősegítenünk ezt a békés egymás mellett élést. Tesszük is sokan. Példának okáért az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amely fáradhatatlanul tevékenykedik – és mellőzi a károgó szócséplést, az önsajnálatot és az agresszív vicsorgást.

A másik logikai hiba az az elképzelés, hogy a védekezés, az önvédelem egyenlő a fegyverek megmarkolásával, csak militáris alapon lehetséges. Vajon miért? Miért kell fegyvert fogni, ha meg sem támadtak? Miért nem lehet úgy védekezni a felfordulás ellen, hogy békével és szeretettel bánunk a fegyver nélkül érkezőkkel, (akik éppen azért menekülnek, mert nem akarnak a háború részesei lenni), nem adva okot arra, hogy a végső elkeseredés kontrollálatlan tettekre vigye őket? Hja, hogy szervezett embercsempészek hozzák őket ide? Az bizony lehet. Ebben az esetben azonban lehet, hogy a menekülők egyfelől hazug csalók áldozatai, másfelől pedig a kapitalizmuséi. A kapitalizmust nem mindenki értelmezi egyformán, sokan azt gondolják, hogy amiből profitot lehet szerezni, abból szabad is. Ha ez éppen embercsempészet, akkor vágjunk bele. Ez bűn, de nem azoknak a szerencsétleneknek a bűne, akiket mindenüket hátrahagyva és feláldozva nekivágnak a bizonytalan ismeretlennek. Ez nem luxusutazás, és nagyon nagyot téved, aki azt gondolja, hogy kizárólag azért vállalkoznak rá, mert a vérünket akarják szívni.

Az iszlámot összetéveszteni a dzsiháddal, tehát az iszlám hit tűzzel-vassal való terjesztésével óriási hiba és tévedés. Az iszlámnak számtalan irányzata van, és egyáltalán nem egységes, mint ahogy a kereszténység sem az. Nem mondhatjuk, hogy a „kereszténység = katolicizmus” vagy hogy „kereszténység = protestantizmus”, netán hogy „kereszténység = inkvizíció”, vagy „kereszténység = keresztes háború” és még hosszan lehetne sorolni – noha külön-külön mindegyik igaz. A kereszténység makulátlan és tiszta, de a ruháján vannak vérfoltok és egyéb mocskok bőven. Günter Wallraf egyik írásában olvastam a minap egy történetet arról, hogy miként végezték munkájukat egyes misszionáriusok. A karibi szigetvilágban a dolog úgy zajlott, hogy azokat az őslakosokat, akik nem voltak hajlandók magukat „igazhitűnek” vallani, egyszerűen lemészárolták. Egy Haiti-n élő Hatuey nevű indiánfőnök elmenekült a kubai erdőkbe a konkvisztádorok elől. Ott állítólag rámutatott egy kosár aranyra, és azt mondta: „ez a keresztények istene. Ezért üldöznek minket. Emiatt kellett a szüleinknek és testvéreinknek meghalniuk.” Három hónap múlva elfogták, nyomban egy fatönkhöz kötözték. Mielőtt begyújtották alatta a máglyát, egy pap elmagyarázta neki, hogy a mennybe fog jutni, ha a halála előtt felveszi a keresztséget. „A keresztények is felkerülnek abba a mennybe?” - kérdezte Hatuey. „Persze” - hangzott a válasz. Hatuey ekkor úgy döntött, nem kér ebből a dicsőségből, és a láng máris fellobbant.

Az Iszlám Államnak lett volna kitől tanulnia, de nyilván nem volt rá szüksége. Most azonban az lenne a dolgunk, hogy mossuk, cseréljük a keresztényi köntösünket, és igazodjunk azokhoz, akik a mosóport adják. Van Ferenc pápánál is egy nagy dobozzal, és Angela Merkelnél is, ha ki nem ütik a kezéből. A víz pedig árad a forrásból, az pedig maga Jézus.

A televízió (nem a magyar) nemrég arról számolt be, hogy egyre több svájci család jelentkezik, hogy befogadjon menekülteket, vagy menekült-családokat. A befogadóknak vállalniuk kell, hogy legalább 6 hónapig, de akár két évig is egy fedél alatt élnek a más vallású és más kultúrájú emberekkel. És élnek is, békével, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Svájcban ne lenne ellenzéke a túlzott méretű bevándorlásnak. Máris hallom a kétkedő hangokat, hogy persze, ők megtehetik, mert gazdagok. Tényleg azok, de Magyarország sokkal gazdagabb, mert még arra is van pénze, hogy körbekerítse az országot.

Hiszek abban, hogy Európa hamarosan túl lesz a sokkon, és újra úgy fog viselkedni, ahogyan elvárhatjuk tőle, ha továbbra is büszkék akarunk lenni európaiságunkra. A mi földrészünk nagy utat járt be, mire kulturált közösséggé változott. Ez a közösség most veszélyben van, de a nagyobb veszély nem kívülről, hanem belülről fenyegeti. De talán lesz ereje, hogy a felocsúdás után újra higgadt és józan legyen.

A továbbiakban ezt az optimizmust szeretném erősíteni, ezért adom közre a Thomas Hüskennel készült interjút. Megjelent a svájci Migros Magazin 2015 szeptember 14-i számában. A magazin egyébként ingyenes reklámújság, és mindenképpen százezres, de lehet, hogy milliós a példányszáma. A szerkesztők jónak látják, hogy a kereskedelmi reklámok mellett színvonalas olvasmányokat is kínáljanak, akár olyan dolgokról is írjanak, amelyek a közvéleményt éppen foglalkoztatják. Az említett szám az itt idézett beszélgetésen kívül nagy terjedelemben foglalkozik az iszlám svájci helyzetével, bemutat olyan embereket, akik hitük megtartása és gyakorlása közepette sikeresen integrálódtak az itteni társadalomba és ugyanolyan szorgalommal dolgoznak érte, mint bárki más. Van miért hálásak lenniük, mert sok segítséget kaptak, amit aztán maguk is továbbadnak az újonnan érkező menedékkérőknek, vagy bevándorlóknak.

„AKI SVÁJCBAN DOLGOZIK ÉS MEGVAN A JÖVEDELME, AZ NEM LESZ ISZLAMISTA”

Interjú Thomas Hüskennel

Hüsken úr, az utóbbi években bizonyára a muszlimok követték el a legtöbb merényletet, miközben az iszlámra hivatkoznak. Honnan jön ez a düh?

Gyakori az az érvelés, hogy ez a vallással függne össze, vagy hogy ezeknek az embereknek a kultúrájában gyökerezik. Etnológiai perspektívából ez másképpen néz ki: a hátteret a szociális hátrányok, a szegénység képezik, valamint a korlátozott részvételi lehetőség abban a társadalomban, amelyben ezek az emberek élnek. A merénylők életrajza egységes: szinte kivétel nélkül ifjúsági bandák, bűnözők és az iszlamizmus között ingáznak. A „Charlie Hebdo” esetében a merénylők Párizs Banlieue nevű negyedéből jöttek. Ha már járt ott, akkor tudhatja, hogy az milyen.

Milyen?

Bűnözés, munkanélküliség, hiányos képzettség, semmilyen felemelkedési lehetőség. Mindazok az értékek, amelyeket a merénylet feldolgozása során oly sokat hangoztattak – szabadság, testvériség, egyenlőség – ezeknél az embereknél éppenséggel nem érvényesülnek. Ez a fő oka a dühnek és az erőszakra való hajlamnak. A vallási és kulturális identitáshoz semmi köze.

A merénylők azonban mindig az iszlámra hivatkoznak. Hogy lehet, hogy ez a vallás ennyire alkalmas az erőszak és a gyilkolás igazolására?

Minden kinyilatkoztató vallás alkalmas arra, hogy igazolja az erőszakot a másikak ellen. Az amerikai keresztény fundamentalistáknál elvben ugyanazok a mechanizmusok működnek. A vallásos szövegek többféleképpen értelmezhetők és kontextualizálhatók. Egyes muszlim hitszónokok politikailag radikális értelmezést képviselnek, amely részben az erőszakot is védelmébe veszi, és hozzájárul a dzsihadista hangulat kialakulásához az ifjúság körében. A probléma nem a vallás önmagában, hanem annak átpolitizálása, ami minden időben és minden vallásban újra és újra előfordult. Nagyon fontos: emögött konkrét, megnevezhető szereplők állnak. Svájcban, Németországban és sok más európai országban 30 éve nem sokat törődtünk ezekkel az emberekkel. Az állam nem foglalkozott velük, emiatt alakulhattak így a dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy az iszlámista klérusban ne lenne szükség reformokra és modernizálásra. De a gyűlöletprédikátorokra való kizárólagos fókuszálás nem visz sehová.

Mi történik a mi nyugati társadalmunkkal, ha olyan erős kultúrákkal konfrontálódik, mint a muszlim? Hogyan kezeljük a negatív hatásokat?

Azok a muszlimok, akik hozzánk jönnek, nem mind ugyanabból az országból származnak, és nem azonos a kultúrájuk. Mivel azonban idegenebbül néznek ki, mint a németek vagy az olaszok, hajlamosak vagyunk őket homogenizálni és egységes blokként tekinteni rájuk. Ez azonban nem így van. Fontos az aktív bevándorláspolitika, és e téren Svájc sok mindent jobban csinált, mint Németország. Szükség van helyes képzési és szociálpolitikára, hogy betagozzuk a bevándorlókat és a társadalom részeivé tegyük őket.

Hogyan kell ezt csinálni?

Kellenek szociális munkások, akik belemennek ezekbe a közösségekbe, beleértve a vallási szegmenst is. A szíriai származású politológus, Bassam Tibi már a 90-es években azt mondta, hogy Németországban lenne esély egy afféle euro-iszlám megalapítására – tehát egy olyan iszlámra, amely modernebb és toleránsabb, és az eszmeisége kisugározhatna az egész iszlám világra. Ezt az esélyt azonban mindeddig sajnos elmulasztottuk. Annál sürgősebb lenne, hogy most például elkezdjenek imámokat képezni a svájci egyetemeken. Igy létrejöhetne egy olyan klérus, amely a mi értékrendünkre orientálódik. Emellé még biztosítani kell, hogy a gyerekek iskolába járjanak majd eljussanak a munka világába. Aki Svájcban dolgozik és megvan a jövedelme, az nem lesz iszlamista. Az befogadva érzi magát, és hűséges ahhoz a társadalomhoz, amelyben él.

Mit csinál Svájc jobban, mint mások?

Éppen az iskoláztatásban lényegesen hamarabb kezdtek törődni a bevándorlók gyerekeivel. A nyelv a kulcs, nyelvtudás nélkül nincs sikeres oktatás. Ezt Németország már rég elmulasztotta.

Általában elmondható, hogy Svájc sikeresebben integrálja az idegen kulturális áramlatokat, mint más európai államok.

Svájc mindig is különböző nyelvi és kulturális terekből állt össze. Itt hamar megtanulták, hogyan kell a sokszínűséggel bánni és az országot úgy megszervezni, hogy az értelmesen működjön. Erre az alapra épülhet az idegenek befogadása. Ehhez még hozzájön, hogy a svájciaknak gazdaságilag már régóta jól megy. Egy jól kiképzett bevándorló viszonylag gyorsan betagozódhat ebbe a társadalomba.

Mi jelent különleges kihívást a muszlimokkal kapcsolatban?

Ez ugyanaz a mechanizmus, a muszlimoknak nincs szüksége különleges bánásmódra. Nézzük meg, milyen feltételek mellett alakul ki Európában egy jól integrált muszlim középréteg, azt fogjuk látni, hogy a siker összetevői mindenütt ugyanazok. Mindkét oldalnak igyekeznie kell. Az államnak pénzt kell áldoznia arra, hogy az integráción dolgozó szakembereket állítson be – különösen ott, ahol nem privilegizált migránsokkal van dolgunk. De ugyanez vonatkozik a szegény sorsú keresztény bevándorlókra is.

Netán az is fontos lenne, hogy végre ne „a” muszlimokról beszéljünk, hanem boszniaiakról és egyiptomiakról?

Mindenképpen. A vallás és a kultúra ezekben az országokban teljesen különbözik – és Irakban megint minden másképpen van. Nem kellene a muszlimokat általánosított iszlámrobotoknak tekintenünk, mert ennek negatív kihatása van azokra, akik már beilleszkedtek. Éppen ők lehetnének pozitív hatással a közösségükre, de ha stigmatizálva érzik magukat, inkább visszahúzódnak.

Ilyesmi előfordul?

Ó, persze. Azok között a muszlimok között, akikkel dolgozom és barátságban vagyok, nagyon erős a stigmatizáltság érzése. Ha csak egy kicsit arabosan néznek ki, vagy olyan nevet viselnek, máris elutasítást és lekicsinylést érzékelnek – akkor is, ha csupán turistaként vannak itt. Az erőszakos iszlám képzete sok fejbe befészkelte magát. Ezért fontos, hogy valamit tegyünk ez ellen a klisé ellen.

Ehhez a merényletek nem sokat segítenek.

Persze, hogy nem. Ezek félelmetesek. De kivételek. És óvakodnunk kellene annak a következtetésnek a levonásától, hogy minden muszlim ilyen, és hogy ez benne van az iszlámban. A legtöbbet maguk a muszlimok szenvednek az erőszaktól: leggyakrabban ők az áldozatok, akár a Közel-Keleten, akár a párizsi Banlieus-ben.

Sokan félnek nálunk attól, hogy túl sok lesz köztünk az idegen. Kikre jellemző ez jobban és kikre kevésbé?

Számomra úgy tűnik, hogy az alsó középréteg az, amelyik a globalizáció és az erősebb konkurencia miatt gazdasági nyomás alá került. Ők félnek a lecsúszástól, és a gyermekeik lecsúszásától is is. Így keletkezik az alap a különféle neheztelésekre, amit a jobboldali populista pártok szorgosan ki- és felhasználnak.

Nőtt az idegenellenes emberek száma?

Az idegenséggel való bánás minden közösség számára nehéz feladat. Annak ellenére, hogy történelmi távlatból nézve az idegenek jelenléte inkább szabály, mint kivétel. A migrációs mozgások miatti konfliktusok is mindig léteztek. Természetesen ma több, és másfajta ember jön az országainkba, mint korábban – ez egy többlet-kihívás. Nézetem szerint a jobboldali populista pártok az elmúlt 10 – 15 évben erősen hozzájárultak a helyzet romlásához. Ugyanakkor paradox, hogy ezek a pártok neoliberális koncepciókat is felkarolnak, amivel éppen azoknak a kisembereknek okoznak gazdasági károkat, akik többnyire megválasztják őket.

Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk a migráció negatív hatásait észrevenni, miközben a pozitívakat ignoráljuk?

A migráció negatívnak hitt hatásai általában akkor válnak témává, ha a társadalomnak egyéb problémái is vannak. A félelem kontextusában az idegen hamar bűnbakká válik. A muszlimok esetében ehhez hozzájönnek gyűlöletszónokok, a dzsihadista fiatalok, valamint a napi híradások a Közel-keleti erőszakról. Ugyanakkor minden valamirevaló tanulmány a bevándorlásról annak a befogadó társadalomra gyakorolt pozitív hatásait mutatja ki.

Egyes emberek megszállottan muszlim-ellenesek, miközben egyébként nem idegenellenesek. Mivel magyarázza ezt?

Igen, ilyeneket én is ismerek. Komolyan kell venni a félelmeiket, de tenni is kell ellenük. Ők olyan dolgokat vetítenek a muszlimokra, amikhez semmi közük. Más esetben felismerik a projekciót, itt azonban nem. És a közvélemény könnyen lehetővé teszi, hogy védjék álláspontjukat. Ám a muszlim radikálisok egyelőre csak jelentéktelen kisebbséget képeznek. Hangos, aktív kisebbséget, de nem ők „a muszlimok.” Ezt újra és újra hangsúlyozni kell, és azoknak, akik a muszlimokat helyből kritizálják, nyomatékosan a tudtára adni, hogy rasszista sztereotípiáknál ragadtak le. Ettől talán jobban érzik magukat, de a társadalomnak fikarcnyit sem használnak.

Igen, de Angliában és Franciaországban vannak helyek, ahol a muszlimok következetesen megfenyegetik azokat az embereket, akik nem az iszlám törvényei szerint viselkednek. Ez eléggé nyugtalanító fejlemény.

Bizonyára történt már valahol ilyesmi, de a médiának köszönhetően az a benyomásunk alakul ki, hogy ez mindennapos esemény. Ez azonban képtelenség. Itt egyes esetekről van szó, amelyek nem kívánatosak, ez nem vitás. Az integrációhoz hozzátartozik, hogy a bevándorlók fogadják el az itteni szabályokat és nem fordítva. Angliában és Franciaországban túl sokáig nem tettek semmit, emiatt pár dolog tényleg félresiklott. Svájcban semmi ilyesmitől nem kell tartani – attól pedig, hogy az iszlám uralkodóvá válik, végképp nem. Nem létezik központi irányítás, és olyan szereplő, aki erre törekedne.

A nyugati és az iszlám világ közötti frontok azonban keményedni látszanak.

Fontos tudni, hogy az Iszlám Állam (IS) elsősorban a régióban élő más muszlimokkal harcol, és csak másodsorban a Nyugattal. És a fegyveres koalíció az IS ellen ugyan nagyon széles, de olyan országok, mint Szaud-Arábia vagy Katar a háttérben pénzügyi támogatást adnak az IS-nek. Így működik a nemzetközi politika. Mocskos üzletek, ezt mindenki tudja, mégis együtt kell működnünk ezekkel az emberekkel. Nehezítő tényezőként jön még, hogy ezen országok legtöbbjében az egyenlőtlenség és a jogtalanság hihetetlen méretű.

Miben látja a megoldást?

Mindent meg kell tennünk azért, hogy az emberek ezekben az országokban jobban élhessenek, és jobban részt vehessenek a közéletben. Ott egyszerűen be kell fektetnünk, ahelyett, hogy a civilizációk harcát jósolgatnánk.

Az nem létezik?

Nem. De foglalkoznunk kell a válságokkal és együtt kell működnünk a mérsékelt csoportokkal, megakadályozandó, hogy a radikalizálódás tovább folytatódjon. Az is világos, hogy nincs olyan egyszerű megoldás, amelyik garantálja, hogy jövőre majd minden jó lesz. Ehhez túlságosan bonyolult a helyzet. Hozzá kell szoknunk, hogy a konfliktusok és erőszakos összecsapások világában élünk. Annál inkább fontos az az európai törekvés, amely a demokratikus vívmányok megtartására irányul, nehogy a terrorizmus elleni buzgó harcban a mi társadalmaink végül kevésbé liberális és a világra kevésbé nyitott irányba fejlődjenek.

Hiba volt olyan diktátorokat, mint Szaddam Husszein és Kadhafi félreállítani?

Semmilyen érv nem szól olyan diktátorok mellett, akik az embereket elnyomják és eltüntetik. Az Arab Tavasz egy arab felkelés volt ezek ellen az uralkodók ellen, mégpedig olyan értékek nevében, amelyek nekünk itt Európában is nagyon fontosak. Ebből is látható, hogy ezek az értékek már régen globalizálódtak. Líbiában magam is ott voltam, amikor a NATO vadászgépek jöttek, és nagyon jó volt, hogy Kadhafit megdöntötték. Feltehetőleg a mi számunkra egyszerűbb lett volna őt a kormányrúdnál tartani, de ez semmiképpen lett volna jobb az ott élőknek.

Eddig minden kiiktatott csoport után felbukkant egy másik, amelyik még rosszabb az előzőnél.

Az utóbbi időben ez tényleg így volt. De közben valami egészen nagy dolog is történik: A Közel-Keleten éppen most törik össze a posztkoloniális rend és valami új alakul helyette. Sokáig konfliktusok fogják még terhelni ezt a régiót, és egy tartós békemegoldás nem fog katonai csapásokból kialakulni. Az új rendről a megegyezés a következő 20 – 30 év témája lesz. Addig a régió nagyon labilis és erőszakkal terhelt lesz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a békeegyezmények, amik nálunk léteznek, történelmi kivételek – még Európában is. Gondoljon a két világháborúra, ezek lényegesen több halálos áldozatot követeltek, mint a mostani Közel-keleti forrongás.

Mit tehetünk?

A legfontosabb a diplomácia: meg kell próbálni az embereket egy asztalhoz ültetni. Mindig, újra és újra. Meg kell értetni velük, hogy ez az út hosszabb távon könnyebben elviszi őket a céljaikhoz, mint az erőszak. Ez nehéz feladat, amihez sok türelem kell. Nincsenek gyors és egyszerű megoldások, ilyenek a saját történelmünkben sem voltak soha.

Lát pozitív irányú fejlődést is a muszlim világban?

Az Arab Tavasz meggyőző bizonyítéka annak, hogy az emberek a Közel- és Közép-Keleten saját akaratukból reformokat és változásokat akarnak. Hogy a globális értékközösséghez akarnak tartozni. Ezek a forradalmárok még mindenütt ott vannak, de sok helyen kell harcolniuk a konzervatívokkal. Ők azok, akikkel dolgoznunk kell, akiket fel kell erősítenünk.

Hogyan tesszük ezt?

Ide kell hoznunk őket ösztöndíj programokkal és kiképezni őket, a megfelelő civil szervezeteket pedig támogatni kell, intenzív kulturális és gazdasági párbeszédet folytatni velük. Fontos lenne a politikai nyomás is, az emberi jogok betartását nyomatékosan követelni kellene. Az is sokat segítene, ha többet beszélnénk ezekről az emberekről, ahelyett hogy folyton az iszlámistákról folyna a szó. Nagy szívességet teszünk a radikálisoknak, ha szünet nélkül emlegetjük őket, mert ezzel egy egész világvallás és egy egész régió legitim képviselőivé tesszük őket. Pedig egyáltalán nem azok.

Az utazásai során sohasem került veszélybe?

Dehogynem, a líbiai polgárháborúban. Sohasem vettem részt ütközetben, ezt inkább átengedtem az újságíróknak, akiknek akkoriban a helyi tanácsadója voltam. De volt dolgom iszlám milicistákkal, akik gyakorolták az erőszakot. Egyszer útközben fegyvert szegeztek rám és megállítottak. Ilyen helyzetekben mindig azonnal vissza szoktam húzódni.

Ennek ellenére megint visszamegy?

Miazhogy, az a tervem, hogy még az idén Egyiptomon keresztül átjussak a líbiai határon.

Mit szól ehhez a családja?

Egyiptom sohasem probléma a számukra. A líbiai polgárháború idején azonban nem mindig mondtam meg, hogy pontosan hol jártam. De a feleségem tudja, hogy bizonyos helyzeteket elkerülök. Nem az vagyok, aki keresi a veszélyt.

Az eredeti írás, amely Ralf Kaminski és Beto E. Wild tollából származik, itt olvasható. 

Etnológus és iszlám-szakértő

Thomas Hüsken (48)

A Luzerni Egyetem etnológiai szemináriumának vezető asszisztense, szakterülete Líbia és Egyiptom. Folyékonyan beszél arabul és két éve él Svájcban, ahol kezdetben a Zürichi Egyetem vendégprofesszora volt. Felesége és 11 éves kislánya Nürnbergben él, emiatt a német Hüsken gyakran ingázik.