LÁTSZAT, VAGY CSAK LÁTSZÓLAG AZ?

Vannak helyek a világban, ahol megtörténhet, hogy az ember jól érzi magát. Még akkor is, ha a sokat tapasztalt és sokszor kiábrándult ember nehezen tudja gyanakvásait feledni, és elhinni, hogy a látszat mögött tényleg az van, mint ami kívül mutatkozik. Jól tudjuk, hogy általában nem az van, és ha sorra nyitjuk az ajtókat, a hetediknél már biztosan látjuk, hogy a szépség olyan impresszionista kép, amelyet vér és könny fest meg. A zenei téren kevésbé tájékozottak kedvéért (és ez nem csipkelődés akar lenni, hiszen nem kötelező mindenkinek mindenben tájékozottnak lennie) megjegyzem, hogy A kékszakállú herceg várának ajtóira céloztam.

Miután tehát elmondom a szépet, amit mondandó vagyok, nem fogom tehát elmulasztani, hogy a végén ott legyen a leleplező bekezdés is. A széleslátás, a teljesség érdekében ez szükséges, hiszen az írásnak az olvasás a célja, az olvasásnak azonban nem az a célja egyedül, hogy megtudjunk belőle valamit, hanem az, hogy megtudjunk valamit, amit tovább lehet gondolni, sodorgatni, formálgatni, míg végül formát öltve leülepszik. Végül minden olvasó maga döntheti el, hogy szerinte mennyire csal a látszat – ha egyáltalán látszat a látszat, és nem éppenséggel a valóság teljessége.

Európa független, semleges, kicsi, politikailag közvetlen népi demokráciára berendezkedett alpesi országában járva először az tűnt fel, hogy séta közben a szembe jövő emberek már messziről keresik a szemkontaktust és mosolyogva köszönnek – igyekeznek ebben megelőzni téged, aki szembe jössz. Ez persze nem vonatkozik a zsibongó városi utcákra, mert ott elég vicces is lenne, és meglepő, amint Esti Kornél és barátai ilyen jellegű tréfája is meglepte, vagy egyenesen bosszantotta a járókelőket.

Egyszer egy séta közbeni pihenő idején – melyhez egy árnyas pad kínálta kényelmét – jött egy kis fürge elektromos teherautó, és megállt a pad mellett. A sofőr a szokásos narancssárga mellényt viselve kiszállt, és mindenek előtt vidáman és kedvesen köszönt, majd nekilátott a pad melletti szemetesedényben zsákot cserélni. Ehhez először a használt zsákot a kisautó platójára hajította, majd lenyúlt a rácsos kosár aljára, ahonnan elővett egy egész tekercset, letépett róla egy zsákot, a tekercset visszatette, a zsákot pedig szakszerűen elhelyezte a kosárban. Jobban megnézve láttam, hogy a tekercs jól kivehető az edény alján – szemmel is, kézzel is – mégsem nyúl érte senki illetéktelen. Sokszor sétáltam arra, mindig rendben volt minden.

Máskülönben kutyaszarnak való zacskót sem kell vennie és magával vinnie senkinek, aki négylábú társával indul sétálni. A sétautak mentén sok helyütt talál letéphető zacskót, amelyet senki nem hord haza (még a más kultúrákból idetelepedett külföldiek sem), mindenki szükségletének megfelelően vesz belőle, majd rendeltetésének megfelelően használja. Valahogy így lesz majd a kommunizmusban is, ha megérjük, de ez nem biztos, mert a téma jelenleg nincs is napirenden.

Ennél sokkal kommunizmusosabb (pfúj, ilyen csúnya szót leírni, de hát ez illik rá) a bevásárlás egyes őstermelői-kistermelői boltokban, vagyis a „parasztnál”. Ezt a szót itt nyugodtan szabad használni, mert parasztnak lenni itt büszkeség és érdem. A boltban van szép áru, bőség, van mérleg és van pénztár, valamint vásárló is, szép számmal. Ez utóbbiak válogatnak, mérlegelnek, majd mérnek egyet. A megfelelő gomb megnyomására a mérleg kiírja az árat, amit a vevő felír egy cédulára, a végén pedig összeadja. (cédula, toll, számológép rendelkezésre áll) Ezután a pénztárhoz fárad, amely egy ládikó kis rekeszekkel a papírpénzek és érmék számára. Beteszi a vételárat, kiveszi a visszajárót, ha jár, majd elköszön – a többi vevőtől, mert eladó nincs, kamera sincs, biztonsági őr sincs. A paraszt és családja a mezőgazdaságban dolgozik, a boltba csak akkor jön, ha után kell tölteni az árut, meg persze záráskor megszámolni és hazavinni a bevételt, amely ott várja, és annyi, amennyinek lennie kell. Nem dézsmálják sem a helyi, sem az idegen kultúrákból érkezett emberek – mert ez utóbbiak sincsenek kitiltva. Az elkeseredett és méltánytalanságot elszenvedett emberek talán veszélyt jelentenének, de úgy tűnik, ilyenek errefelé nincsenek.

Van persze még egy veszély, amelyet nem hallgathatunk el. Ha egy szabadságos NAV-ellenőr erre téved, és meglátja, hogy nemcsak online pénztárgép nincs, de még nyugtát sem adnak, és mindez jól láthatóan nem is izgat senkit, bizonyára tökönszúrja magát, ami az amúgy is aggasztóan gyenge magyar népszaporulatnak nem tenne jót. (Szinte érthetetlen, mért akarnak egy ilyen csodaországban - és itt nem az alpesi, hanem az otthoni, Kárpát-medencei országra gondolok - ilyen kevesen szülni és születni.)

Abban az országban is cikkeznek, beszélnek, nyilatkoznak a menekültügyről. Ha van a világon célország az azilumot keresők számára, akkor az az alpesi ország az, szinte már hagyományszerűen az, hiszen a múlt század nagy háborúiból kimaradt, megőrizte semlegességét és szabadságát. Számos menedéket keresőnek nyújtott biztonságos szállást hosszabb vagy rövidebb ideig. Magam is ismerek olyan embert, (ne maradjon kétség: magyar emberről van szó) aki bő fél évszázaddal ezelőtt egy akkori diktatúra elől kényszerült elmenekülni, és ott, az Alpesek között nemcsak szó nélkül befogadták, hanem mindent megtettek azért, hogy emberhez méltó életet élhessen és gyarapodhasson. Bizonyára sok hasonló példát lehetne találni.

A mostani körülmények között a viszonyulás a menekülőkhöz nem változott. Abban az országban van mit megvédeni, és azt is tudja mindenki, hogy nem lehet szigorú szabályozás és korlátozás nélkül kezelni a kérdést. Ami azonban más, és szokatlan a hazai viszonyokhoz képest,az az, hogy sehol sem folyik az ellenségkép felrajzolása, gerjesztése. A menekülteket menekültnek látják, és gondolják, akár „gazdasági” akár más okból voltak kénytelenek hazájukat odahagyni. A közbeszédben a humanizmus az uralkodó irányzat, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne léteznének szélsőséges megnyilvánulások is. Ha azonban megkérdezik az utca emberét, hogy örül-e neki, hogy a lakóhelyén menekülttábort létesítenek vagy netán bővítenek, akkor tízből kilencen azt fogják mondani, hogy nem örülnek, de tudják, hogy a béke és nyugalom érdekében erre szükség van. A tizedik talán éppenséggel veszélyeztetve látja a békét és a nyugalmat, és azt szeretné, ha mindenki elhúzna a fenébe, vissza oda, ahonnan jött.

Ez persze nem oly egyszerű dolog, mivel az az ország nagyon bonyolult konglomerátuma különböző nyelveken beszélő, különböző bőrszínű és vallású embereknek, akiknek gyakran van véleménye a másikakról, de valami miatt a helyből gyűlölködés nem divatos, ritka jelenség.

Hja, mondhatná bárki, szerencséjük van, mert gazdagok, megengedhetik maguknak a nagylelkűséget. Hát nem tudom, lehet ebben valami, én azonban azt gondolom, hogy éppen a nagylelkűség tesz gazdaggá. Ha megnézzük annak az országnak a történelmét, azt láthatjuk, hogy kemény és véres harcokat vívtak a szabadságukért, talán sokkal tovább és sokkal keményebben, mint Európában bármely más nép, vagy ország. Egyebek között bizonyos kelet felől jövő kalandozók („Magyaren”) 917-ben megtámadták és felgyújtották Bázelt, majd 924-ben kirabolták Sankt Gallent. Ezután még évtizedekig tartott ez a veszély, de szinte közvetlenül utána jött a Habsburgok ellen folyó évszázados szabadságharc. Végül egy évezredes küzdés után lett a mai ország, ami nem birodalom, sohasem volt az, és soha senki nem is álmodozott arról, hogy mennyivel jobb lenne egy nagy birodalomban élni. (Bezzeg...) Az az ország kicsi, demokratikus és stabil. Amit itt másokhoz képest mindig másképpen csináltak, az az, hogy sohasem ellenségeket kerestek, hanem szövetségeseket, és sohasem hazug, álnok szövetségeket kötöttek mások kijátszására, hanem valódi, hűségre alapuló összefogást az önvédelem érdekében. Ilyen országban meglehetett bízni, ami bizonyosan megkönnyítette a gazdagodást. A gazdagodás tehát talán nem csupán szerencse kérdése. Az idegent itt mindenek előtt megpróbálják baráttá tenni, mert a barát nem ellenség és nem kell tartani tőle. Olyan világban, ahol a bizalomnak van dominanciája, sokkal könnyebb dolgozni is és gyarapodni is.

Amint említettem, demokratikus országról van szó, tehát senki sincs kötelezve arra, hogy kivel és mivel kell egyetértenie. Lássuk tehát, hogy mi rejtőzik a dolgok mélyén más megfigyelők szerint. Jean Ziegler ottani állampolgár, egyébként pedig az ENSZ alkalmazottjaként a munkája az (volt) hogy segítse, segélyezze azokat a népeket, országokat, amelyek lakói most népvándorlásszerűen nyomakodnak Nyugat-Európa irányába. Hogy ez miért van így, annak okait talán senki sem tudja jobban, mint Ziegler, aki tucatnyi könyvet írt ezzel kapcsolatban. Aki ezekről többet akar tudni, járjon utána az interneten, megéri. A Die Zeit nevű német újság készített vele interjút, amelyből alább áll egy részlet, teljes terjedelmében pedig itt olvasható.

DIE ZEIT: Külföldön ön olyan népszerű, mint a svájci óra, miközben a saját országában hazaárulónak tartják. Okoz ez fájdalmat? 
Ziegler: A haza számomra a család. A fiam anyja egyiptomi. A fiam francia színházi szerző, noha itt született. Szóval mi is az a haza? DIE ZEIT: A múlt évben megtiltották Svájcban az új minaretek építését. A jobboldali populista Christoph Blocher a legbefolyásosabb politikus lett. Mi történik az ön országában? Ziegler: A világ minden hetedik milliárdosa Svájcban él, de olyan állapotaink vannak, mint Bangladesben. A lakosság 3 százaléka ugyanannyit birtokol, mint a maradék 97. Itt Genfben mind kevesebben engedhetik meg maguknak a drága lakásokat. Nő a félelem, amit a Blocher típusú emberek kihasználnak. A xenofób kampányaival elbutítja az embereket. DIE ZEIT: Vannak országok, ahol sokkal rosszabb a helyzet. Mi a baja Svájccal? Ziegler: Semmi, szeretem az országot. Csak ezt a hazudozó uralkodó osztályt nem szívelem. Az egy főre jutó bevételben mérve Svájc a világ második leggazdagabb országa – egy nyersanyagszegény foltocska a térképen a maga 41 000 négyzetkilométerével, aminek csak a 60 százaléka lakható, a többi szikla és gleccser. Mi hát a titok? Itt az idegen pénz a nyersanyag: pénz, amihez vér tapad, amit a Harmadik Világból kimenekítenek. 2,2 milliárd frank adóvisszatartás csak az egykori kongói elnöktől, Mobututól, emiatt Kongóban alig van kórház. 1,8 milliárd Abachától, egy kokainfüggő gyilkostól, aki valaha Nigéria elnöke volt. Ezt a sort akármeddig folytathatnám. És gondoljon azokra a milliárdokra is, amelyek a német államkasszából hiányoznak. Hatalmas érvágás, ami csak Svájcon át lehetséges. Itt a jogállamot szabotálják. DIE ZEIT: Sok német számára Svájc példakép. Ziegler: Igen, nálunk is sokan hiszik, hogy azért vagyunk gazdagok, mert szorgosak vagyunk. És a német adópénzek átfolynak hozzánk, mert a német állam terrorista. Pierre Mirabaud, a Svájci Bankszövetség elnöke azt mondja, hogy a német adóhivatal Gestapo-módszerekkel üldözi a polgárokat. Az adó kimenekítése tehát csupán önvédelem. Itt tenni kellene. Önök, németek, túlzottan is elnézőek velünk. DIE ZEIT: Mi szeretjük a svájciakat. Ziegler: Ez azonban nem nyer viszonzást. Még azt a németellenes hullámot is, ami mostanában átcsap Zürichen, önök vidám népünnepélynek látják. Azt gondolják, kedves hegylakók vagyunk, de az uralkodó osztályunk hihetetlenül öntörvényű, talán a legarrogánsabb egész Európában. 

Nos, ettől kezdve gondolja mindenki maga tovább a dolgot, és keresse a különbséget és az azonosságot a kétféle tapasztalás között.