TILTOTT RÉGÉSZET

Mit keres a régészet – még ha tiltott is – a közgazdaságtan berkeiben? Egy ilyen fiatal, újkori tudománynak nincs szüksége régészekre.

Nos, a régészet itt nem tiltott, mint ahogy semmi sem az. Azért mégis illik megindokolni, hogy ez a látszólag koncepcióidegen írás hogy került ide.

Először is, mert nagyon érdekes. Másodszor és legfőképpen pedig azért, mert ha csak egyetlen szinttel feljebb megyünk, akkor beláthatjuk, hogy itt egyeltalán nem(csak) a régészetről van szó, csupán régészeti példákon keresztül érthetünk meg valamilyen fontos dolgot, valami olyasmit, hogy mennyire csábító dolog nem szembenézni a tényekkel, és mennyire csábító ott maradni, ahol otthonosan érezzük magunkat, mert minden ismerős és megszokott. Nem hiszünk abban, hogy bármilyen változás, ami össze akarja zavarni azt a világot, amellyel már egymáshoz idomultunk, barátságos is lehet, nemcsak ellenséges, meg abban sem nagyon hiszünk, hogy kellemetlen következényei is lehetnek annak, ha szándékosan nem vesszük észre, amit a szemünk lát.

A tudásszűrő (knowledge filter) a főszereplője ennek az írásnak. Ez valamilyen spontán kialakult védekező rendszer, amelyik igyekszik hihetetlennek és hiteltelennek átminősíteni bármit, ami szeretné lerombolni a megszokottság építményeit. Milyen kövekből épülnek ezek az építmények – ezt nehéz megmondani, mert csak akkor láthatnánk őket, ha az épület tényleg lerombolódik, addig védi őket a színes vakolat. A vakolat mögött bizony lehetnek vérből, aljas indulatokból, hatalmi érdekekből faragott kövek is, a közöny és a bátortalanság téglái mellett.

Könnyen párhuzamot vonhatunk az előző írással, amely A megtelt világ gazdaságtana címet viseli. Lényegében ott is ugyanerről van szó: az egyik irányzat – a fenntarthatóság híveiből álló párt kiabál és integet, hogy baj van, a növekedéspártiak pedig legyintenek, és bebizonyítják, hogy ami látszik, az tulajdonképpen nincs, nem létezik. És kész.

Legyünk azonban óvatosak, mert a tudományosságot nélkülöző mindenféle hagymázas ötleteknek nem jó felülni. Csak nagyon nehéz megmondani, hogy melyek ezek, ha közben a konvencionálisok egyfolytában csak azt kiabálják, hogy semmi sem lehet igaz, ami nem vág egybe az ő eszméikkel. Így aztán könnyedén hagymázas őrültség lesz minden más, ember legyen a talpán, aki képes szelektálni. Semmelweiss Ignác csak annyit kért, hogy mossanak kezet az orvosok, ha a boncteremből a kórterembe mennek – ezt az erős ellenpárti összefogás olyan sikeresen őrültségnek kiáltotta ki, hogy Semmelweiss tényleg bele is őrült. Szóval, csak és kizárólag a higgadt, normális és tiszta fejű, jóindulatú párbeszéd segítheti elő a helyes szelekciót. Nem állítom, hogy ez nincs meg a fenntarthatóság kontra növekedés diskurzusban, de az tény, hogy a növekedési párt ma még sokkal erősebb, körülötte csak kis mitugrászok a fenntarthatóság hívei.

Az igazság azonban mindig győzedelmeskedik, ha sokáig elnyomjuk, akkor a feszültség olyan nagy lesz, hogy katasztrófát okoz, amikor kitör. Ez a harmadik, amire gondolnunk kell. Ha valóban két milliárd éve élnek emberi lények a Földön (nem tudhatjuk persze, hogy testi azonosságuk hasonló intelligenciát is hordozott-e mint a mienk, de egyforma joggal feltételezhetjük, hogy erősebbet, vagy gyengébbet, hiszen a fejlődés nem lineáris a cikk állítása szerint) akkor újabb bizonyítékát láthatjuk annak, hogy egész civilizációk képesek eltünni – nem minden nyom nélkül. Ez pedig nagyon óvatossá kell, hogy tegyen: ha még nem volt “világvége” az nem jelenti azt, hogy nem is lehet, vagy nem is lesz. Ha a leckét másképpen nem sikerül megtanítani.

A fogós kérdés: mit tegyünk? Mindannyian kicsi, hatalom nélküli emberek vagyunk, tehát holnap is úgy élünk, mint ma, aztán lesz, ami lesz.

És nem. Vegyük észre, hogy az a 2008 óta tartó folyamat, ami válságként definiáltatik, akár a fenntarthatóság diadalmenete is lehet. Az emberiség nem fogyaszt eszetlenül – ezért az erőforrások kíméletesen fogynak. Sokan tudatosan nem fogyasztanak sokat, még ha meg is engedhetnék maguknak, és ezzel “tönkreteszik” a megszokott, jól működő rendszert. A következmény, hogy azok sem fogyasztanak sokat, akik szeretnének, mert nem engedhetik meg maguknak. Ez eddig jó, csak az a baj, rendszerből nem a téveszmék hullanak ki, hanem az emberek. Talán nemcsak hullanak, hanem nagyobb hatalommal bíró emberek hullatják is őket. Ez azonban megér egy másik misét.

Tehát később folytatjuk, addig azonban szeretnék minden kedves olvasót bátorítani, hogy íróként is vegyen részt ebben a folytatásban.

 

TILTOTT RÉGÉSZET

Michael A. Cremo

Pár évvel ezelőtt a Tiltott régészet című könyvemről beszéltem diákok és professzorok előtt az Amszterdami Szabadegyetemen (Free University of Amsterdam), amikor az előadás közepén felállt az egyik professzor és azt mondta: „Amit ön mond, az nagyon érdekes, de hogy fogadhatunk el olyasmit, ami ellentmond annak, amit régészek, geológusok és más tudósok ezrei állítanak?”

A Tiltott régészet az emberiség legrégebbi történetével kapcsolatban mutat be bizonyítékokat. Valójában az elmúlt 150 évben a régészek bőségesen találtak bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy a hozzánk hasonló emberi lények már évek százmilliói óta léteznek. Ezek a bizonyítékok gyakorlatilag szinte ismeretlenek a tudósok többsége és a nagyközönség számára egyaránt. Radikálisan ellentmondanak annak a képnek, amelyet Darwin és modern követői vázolnak fel nekünk, mondván, hogy meglehetősen frissen – az elmúlt 100 000 évben – fejlődtünk ki majomember őseinkből.

A professzornak tehát teljesen igaza volt. Valóban azt kértem a közönségemtől, hogy valami olyasmit vegyenek fontolóra, ami ellenkezik mindazzal, amit a hagyománytisztelő szakemberek állítanak.

„Tudja” – feleltem – „ meglehetősen izgalmas dolog volt darwinistának lenni 1860-ban, amikor alig valaki hitt Darwin elméletének. Még ha nem is értek egyet a darwinistákkal, minden tiszteletem első képviselőiké, hiszen tekintélyes kurázsira volt szükségük, hogy kiálljanak elméletükért az akkori tudomány kemény ellenállásával szemben.” Majd hozzátettem: „Különösen meglep az ön ellenkezése, mert a holland tudósok függetlenségének történelmi jó híre van, most ön pedig éppen azt mondja, hogy csak olyan elméleteket fogadhatunk el, amelyeket már szakemberek ezrei jóváhagytak.”

Ezen a ponton, megérezve, hogy a hallgatóság hangulata ellene fordul, a professzor bátran kijelentett: „Én is képes vagyok kiállni akár ezrek ellen” – és leült.

Később visszatértem Hollandiába egy másik előadás-sorozat miatt, amelyet archeológus, antropológus, biológus diákok és tanárok részére tartottam, többek között Amszterdam, Utrecht, Leiden, Groningen és Nijmegen egyetemein. Az előadások után, amikor a kérdésekre került sor, a hallgatóság reakciója nagyon változatos volt. Néha ágyútüzet zúdítottak rám, máskor döbbent csendben ültek, nem tudván mit mondjanak vagy gondoljanak. Időnként komoly és fontos kérdéseket tettek fel az emberiség rejtett történetével kapcsolatban.

Igen, a közönség kemény, ellenséges és szkeptikus volt az afféle radikális elképzelésekkel, mint az enyémek, és ebben nincs semmi különös. Ennek ellenére elfogadást is tapasztaltam, sokszor érdekesnek, érvekkel jól alátámasztottnak és további komoly megfontolásra érdemesnek minősítették az általam bemutatott eseteket. Ez a reakció azt jelzi, hogy a Tiltott régészet általában nagy figyelmet élvezett a tudományos világban. A könyvről beszámoltak a nagy régészeti, antropológiai és tudománytörténeti folyóiratok és nem mindig negatív éllel. Lehetőségem volt beszélni a könyvről nemzetközi konferenciákon, mint az Új Delhiben 1994-ben megtartott Régészeti Világkonferencia, a Liege-i 20. Nemzetközi Tudománytörténeti Konferencia 1997-ben, az 1999-es Fokvárosi Régészeti Világkonferencia, vagy ugyanebben az évben az Európai Régészeti Szövetség éves gyűlése az angliai Bournemouth-ban.

Hollandiában sem volt a közönség mindig ellenséges. Egyszer ismét Amszterdamban tartottam előadást a könyvemről, amelyet Hermann Hegge, a Határtudományok Alapítvány (Frontier Sciences Foundation) munkatársa szervezett. Ez az alapítvány egy kéthavonta megjelenő holland nyelvű folyóiratot adott ki Frontier 2000 címmel. A Talk Radio 1395 AM csatornán is beszélgettem Theo Paijmans-szal és a rádió hallgatóival a Dossier X című műsorban amely a tudományos anomáliákkal foglalkozott. Ugyan szeretek beszélgetni olyan emberekkel, akik hajlanak a velem való egyetértésre, de sokkal jobban élvezem a vitát azokkal, akiket megkísérelhetek meggyőzni, mert nem szimpatizálnak a nézeteimmel.

Az emberiség rejtett történetéről folytatott kutatásaimat az ősi indiai szanszkrit írások inspirálták, melyeket összefoglaló nevükön Védáknak ismerünk. A Védák közé sorolják a Puránákat, a történeti írásokat, melyek szerint bolygónkon több tíz, vagy akár több száz millió éve létezik emberi civilizáció. Érdeklődésem India védikus írásai iránt több, mint intellektuális. 25 éve a Krisna Tudatúak Nemzetközi társaságának tagjaként, mint bhakti tanulom és gyakorlom az indiai spiritualitást. Időnként meglepi az embereket, hogy az előttük álló, ősz hajú, 50 feletti, öltönyben és nyakkendőben előadó ember annak a szervezetnek a tagja, amelyet általában Hare Krisna mozgalomként ismernek. De valóban az vagyok és amszterdami tartózkodásom alatt meg is ragadtam az alkalmat, hogy az ifjú helyi tagokkal menjek a csütörtök esti énekes felvonulásra, amelyet a városközpont bevásárló utcáiban tartottak meg. A tudománynak és az utcai vallásosságnak ez a találkozása egyáltalán nem új. Az indiai bhakti hagyomány mindig is két látszólag egymással ellentétes elem keveréke volt: az érzelmek kifejezésének a nyilvános éneklés segítségével és a mély, alapos tudományosságé.

Az egyik dolog, amit ez a tudomány megmutat, az, hogy az idő inkább ciklikusan, mint lineárisan halad. A Puránák szerint a ciklusok alapegysége Brahma napja, amely 4,3 milliárd évet foglal magába. Brahma napját Brahma éjszakája követi. Brahma napja idején az élet megnyilvánul, ám Brahma éjszakáján nem nyilvánul meg. Ha a kozmikus idő ősi szanszkrit kalendáriumát tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy nagyjából 2 milliárd év telt el Brahma jelenlegi napjából.

Nos, tegyük fel, hogy van egy „védikus régészünk”. A fenti információk tudatában ő feltételezné, hogy megtalálhatja az élet jeleit a mostani földi világban, 2 milliárd évre visszamenőleg. Elég érdekes, hogy a modern tudomány is éppen azt állítja, hogy Földön az élet nyomai valóban kettő, vagy akár három milliárd évre visszamenőleg is jelen vannak. Ezek a nyomok algák és egyéb egysejtű lények fosszíliái. Védikus régészünk azonban azon sem lepődne meg, ha az élet sokkal magasabb rendű formáinak a jeleit is felfedezné, beleértve ebbe az embert is. A konvencionális régész ilyesmire nem gondol. A hagyományos nézet szerint a hozzánk hasonló emberi lények meglehetősen frissen bukkantak fel a Földön, az utóbbi 100 000 év során.

Mindezt tekintetbe véve védikus régészünk két előfeltevéssel élne: először, hogy a földbe ásó tudósoknak fel kellene fedezniük az ember jelenlétének maradványait százmillió évekre visszamenőleg. Másodszor, hogy ezeket a bizonyítékokat nagy mértékben semmibe vennék, mert gyökeresen ellenkeznek azzal a vélekedéssel, amit a tudományos közösség jelenleg képvisel.

Ez visz el minket ahhoz a koncepcióhoz, amit én tudásszűrőnek nevezek. A tudásszűrő képviseli a tudományos közösség uralkodó elképzeléseit az ember származására és őskorára vonatkozóan. Az a vélemény, amely konform az uralkodó vélekedésekkel, könnyen átmegy a szűrőn. Amelyik csak kissé tér el, némi nehézség árán szintén átjut. A radikálisan ellentétes elméletek azonban fennakadnak, ezeket elfelejtik, félreteszik és néhány esetben aktívan elfojtják, széttapossák.

A tudásszűrő létezését maguk a tudósok is elismerik. Mikor a Leideni Egyetem régésze, Wil Roebroeks meglátogatott Amszterdamban, hosszan beszélgettünk erről, és ő megosztotta velem a néhány személyes tapasztalatát a tudás megszűrésével kapcsolatban. A tárgy azoknak a bizonyítékoknak a kezelése volt, amelyek Európa, különösen Észak-Európa korai benépesüléséről szóltak. Persze magától értetődik, hogy én nem olyannak láttam a szűrő működésének módját és mértékét, mint ő. Roebroeks szerint a szűrő azért működik igazságtalanul, mert átenged bizonyítékokat a korai megszállás mellett, szerintem pedig azért, mert nem engedi át ezeket.

A Tiltott régészetben két dolgot dokumentálok:

1. Tudományosan alátámasztott esetek százai mutatnak azonosságot az ősi szanszkrit írások tartalmával és bizonyítják az emberiség nagyon régi létezését.
2. A folyamatot, ahogy a szűrő kirekesztette a bizonyítékokat a normális tudományos diskurzusból.

Nézzünk meg néhány különös esetet.

A 19. században felfedezték, hogy a kaliforniai Sierra Nevadában aranylelőhelyek vannak, és a világ minden részéről érkeztek az aranyásók, hogy szerencsét próbáljanak. Kezdetben a folyókból mosták ki az aranyat, de aztán elkezdtek aknákat ásni a hegyoldalakba. Az alagutak belsejében, ahol a kemény követ ásták, a bányászok emberi csontvázakra, lándzsahegyekre, és egy csomó kőszerszámra bukkantak. Ilyen leletek sok különböző helyen kerültek elő. Az egyik ilyen a Tuolomne megyei Tábla-hegy volt.

Modernkori geológiai leírások szerint ez a hegy, ahol a bányászok a csontokat és a tárgyakat találták, mintegy 50 millió éves. Védikus régészünk ezen nem lepődne meg, hagyománytisztelő régészünk azonban igen, mert az ő tankönyvei szerint akkoriban még nem léteztek emberek, sőt még majomemberek sem.

A kaliforniai felfedezéseket Dr. J. D. Whitney, Kalifornia állam geológusa nagy gonddal dokumentálta a tudományos világ számára. Művét A Sierra Nevada aranyat tartalmazó kavicsai címmel a Harvard Egyetem adta ki 1880-ban. De miért nem hallunk semmit ezekről a felfedezésekről napjainkban?

Whitney munkáját Dr. William Holmes, a Washington D. C.-ben lévő Smithonian Intézet rendkívül befolyásos antropológusa utasította el az intézet 1898-99-es évkönyvében. „Talán ha Whitney professzor teljesen méltányolta volna az ember evolúciójának történetét, úgy, ahogy azt ma értelmezzük, habozott volna következtetéseit levonni [mármint, hogy nagyon régóta léteztek emberek Észak-Amerikában] a bizonyságok impozáns sora ellenére, amelyekkel találkozott.” Más szavakkal, ha a tény nem vág egybe a favorizált elmélettel, akkor ez a bizonyíték, még ha egy egész impozáns sor is áll belőle rendelkezésre, kihajítandó.

És a tudásszűrési folyamat még ma is hatással van a kaliforniai aranybányákban tett felfedezésekre. Szerepeltem egy tv-műsorban, amelyet a BC Video készített és az NBC adott le Az ember titokzatos származása címmel. Ez részben az én könyvemre, A tiltott régészetre alapult. A film olyan kutatók elméleteit is bemutatta, akik az ember előtörténetének aktuális felfogását vitatták.

Köztük volt Graham Hancock, Az istenek ujjlenyomata szerzője. Graham és felesége megállt Los Angelesben Japán felé menet, hogy meglátogassanak engem. Japánba azért mentek, hogy megvizsgáljanak néhány víz alatti piramist, melyek látszólag mesterséges konstrukciók voltak. Beszélgetésünk folyamán megegyeztünk abban, hogy a valóban létező tudományos kutatások jó része a normál csatornákon kívül zajlik.

Egyszer, amikor a gyártók Az ember titokzatos származását vették fel, megkértem őket, hogy menjenek el a kaliforniai Berkeley Egyetem természettudományi múzeumába, ahol a kaliforniai aranybányák leleteit tárolják.

A filmesek kérték a múzeum hivatalosságaitól, hogy felvehessék a tárgyakat. Az illetékesek, feltételezve, hogy a határidő szoros, közölték, hogy nem tudják rövid időn belül előszedni a dolgokat. A felvételre azonban hat hónap állt rendelkezésre – erre a múzeum emberei újabb problémával álltak elő: kevés a személyzet és a pénz, csak túlórában lehetne előszedni a tárgyakat, de ezt nem engedhetik meg maguknak. A producer erre kifejezte készségét a költségek megtérítésére. E ponton a múzeumiak egyszerűen kijelentették, hogy nem veszik elő a tárgyakat filmezés céljából. A film alkotói végül csupán néhány 19. századi fotót tudtak megmutatni.

Mikor a kész munka 1996 februárjában sugárzásra került, extrém reakciókat váltott ki az USA ortodox tudományos közösségében. Ez volt az első eset, amikor egy nagy amerikai tv-hálózat olyan programot sugárzott, amely komolyan megkérdőjelezte az ember származásának darwini elméletét.

Miért voltak a tudósok ilyen mérgesek? Először is, mert nem kedvelik, ha a televízión keresztül efféle antidarwiniánus elméletek jutnak el az iskolai tanulókhoz. A Tudományos Oktatás Nemzeti Központjának (National Center for Science Education) elnöke a Science című folyóiratban azt panaszolta, hogy a film sugárzása után a központi irodában folyton csörögtek a telefonok. Tanárok telefonáltak a világ minden sarkából és elmondták, hogy a diákok, akik nézték a műsort utána nagyon nehezeket kérdeztek tőlük. Közben az interneten egyes tudósok azon tűnődtek, milyen hatása lehet az televíziós programoknak bizonyos fajta tudományos kutatások állami finanszírozására.

A program ellenzőinek többsége azok közül került ki, akiket fundamentalista darwinistáknak nevezek. Ez a csoport sokkal inkább ideológiai elkötelezettségből, mint tudományos pártatlanságból ragaszkodik a darwinizmushoz. Ők teljesen meg voltak zavarodva, amikor látták az NBC-n Az ember titokzatos származását 1996 februárjában, és még zavartabbak lettek, amikor megtudták, hogy tiltakozásuk ellenére a csatorna meg fogja ismételni a műsort. A második sugárzás után, Dr Allison Palmer, a Kambrium Intézet (Institute for Cambrian Studies) elnöke 1996 június 17-én e-mailt küldött a Szövetségi Kommunikációs Bizottságnak (Federal Communications Commission, FCC), kérve, hogy büntessék meg az NBC-t amiért leadta ezt a programot az amerikai nép számára. Ezt a levelet Dr. Jere Lipps, a Kaliforniai Berkeley Egyetem paleontológusa köröztette a maga köreiben, annak érdekében, hogy még nagyobb nyomást gyakoroljanak az FCC-re. Palmer és támogatói azt akarták, hogy az FCC bírálja az NBC-t a film bemutatása miatt és kényszerítse a nyilvános bocsánatkérésre, továbbá jelentős összegű bírság fizetésére. Szerencsére ezek a törekvések nem jártak sikerrel.

Amit ebből láthatunk, az az, hogy a tudomány nem mindig a magasabb rendű ideálok alapján működik. Azt szoktuk mondani, a tudomány működését az eszmék és bizonyítékok szabad és nyílt megvitatása határozza meg. Ám Az ember titokzatos származása esetében annak a jeleit láthattuk, hogy a tudományos közösség korlátozta a bizonyítékokhoz való hozzáférést és megakadályozta a megvitatásukat. Igen, ez maga a tudásszűrő. Teljes egészében dokumentáltam a film fogadtatását, csakúgy, mint a Tiltott régészet című könyvemét, és kiadtam egy könyvben, amely a Tiltott régészet hatása címet kapta.

Most nézzünk egy másik esetet a régészet közelmúltjából. 1979-ben Mary Leakey Tanzániában lábnyomok tucatjait találta egy Laetoli nevű helyen. Azt mondta, a nyomok összetéveszthetetlenül olyanok, mint a modern emberi lényeké. Ezeket azonban olyan megszilárdult vulkáni hamuban találták, ami 3,7 millió éves. A megszokott nézetek szerint ilyen régen nem élhettek olyan emberek, akik hátrahagyhatták volna ezeket a nyomokat. De akkor mivel magyarázták a tudósok a Laetoli lábnyomokat?

Azt mondták, hogy 3,7 millió évvel ezelőtt léteznie kellett Kelet-Afrikában valamilyen majomembernek, amelyiknek a lába olyan volt, mint a mienk, így keletkezett a lábnyom. Ez érdekes javaslat, de sajnos semmilyen fizikai bizonyíték nem támasztja alá. Már korábban megtalálták a 3,7 millió évvel ezelőtti Kelet-afrikai majomember csontvázát, melyet Australopithecusnak neveztek el, de ennek a láb-szerkezete teljesen más, mint a mai emberé.

A kérdés akkor bukkant elő, amikor a fokvárosi Régészeti Világkongresszuson beszéltem. Egy Ron Clarke nevű tudós szintén tartott itt előadást. Clark 1998-ban talált egy meglehetősen hiánytalan Australopithecus-csontvázat Dél-Afrikában egy Sterkfontein nevű helyen. Ezt a felfedezést széles körben publikálták a világon, mivel az volt a legidősebb őse az embernek. 3,7 éves volt, csakúgy, mint a Laetoli lábnyomok. De volt egy probléma.

Clark rekonstruálta a Sterkfonteinben előkerült Australopithecus lábát, majomember formában, amilyennek lennie kellett, mivel a láb csontjai egészen majomszerűek voltak. Például a nagylábujj nagyon hosszú és oldalra is kimozdul, az emberi hüvelykujjhoz hasonlóan. A többi lábujj is elég hosszú, nagyjából másfélszerese az emberének. Mindent összevetve, a láb nem volt túl emberszerű. Tehát, mikor Clark befejezte az előadását, jelentkeztem és kérdést tettem fel. „Miért van az, hogy az ön Sterkfonteini Australopithecusának a lábszerkezete nem passzol a Mary Leakey által Laetoliban talált lábnyomokhoz, amelyek szintén 3,7 millió évesek és teljesen olyanok, mint az ember lábnyomai?” Gondolhatják, mi volt a problémája. Azzal büszkélkedhetett, hogy övé a legrégebbi emberi ős, erre valahonnan, Afrika egy másik helyéről előkerül valami, ami azt bizonyítja, hogy pont ugyanabban az időben hozzánk hasonló emberi lények jártak-keltek. Tehát hogy válaszolta meg a kérdést? Azt mondta, hogy az ő Australopitecusa hagyta hátra a Laetoli lábnyomokat, csak behúzta a nagylábujját és visszagörbítette a többit. Ezt nem találtam nagyon meggyőző magyarázatnak.

Azok a tudósok, akik olyasmit találnak, amit nem lenne szabad találni, néha szakmai értelemben szenvednek ettől. Ez történt Virginia Steen-McIntyre-rel is, egy amerikai geológussal, akit személyesen ismerek.

Az 1970-es évek elején amerikai régészek Mexikóban egy Hueyatlaco nevű helyen kőből készült szerszámokat és fegyvereket fedeztek fel. A leletek közt nyílhegyek és lándzsahegyek voltak. A régészek szerint ilyesmit csak a hozzánk hasonló emberek készítettek és használtak – a majomemberek nem.

Hueyatlacoban a tárgyakat az ásatási árok legalső rétegében találták. Persze, a régészek szerették volna tudni, hogy milyen régiek, ezért hívták a geológusokat, akik képesek ezt megállapítani. „A rétegek, ahonnan a leletek származnak, ennyi és ennyi évesek” – szokták mondani. A kormegállapítást végző geológusok között volt Virginia Steen-McIntyre is. A négy legújabb kormegállapítási módszer használatával ő és kollégái, akik mindannyian az Egyesült Államok hivatalos geológusai voltak, arra jutottak, hogy a leleteket adó réteg 300 000 éves. Amikor ezt közölték a régészekkel, azok vezetője azt mondta, hogy ez lehetetlen. A most érvényes nézetek szerint 300 000 éve még nem léteztek emberi lények sehol a Földön, nem is beszélve Észak-Amerikáról. A jelenlegi doktrina szerint legkorábban csak 30 000 évvel ezelőtt bukkanhattak fel az emberek ezen a kontinensen. Mi történt tehát? A régészek nem voltak hajlandók publikálni a 300 000 évet, helyette azt hozták nyilvánosságra, hogy 20 000 éves tárgyakra bukkantak az adott helyen. Honnan vették ezt a számot? Onnan, hogy 5 kilométernyire ettől az ásatástól előkerült egy kagylódarab, amelyről a C14-es kormeghatározás kimondta, hogy 20 000 éves lehet.

Steen-McIntyre megkísérelte tudatni a világgal a lelet tényleges korát. Emiatt szakmai körökben rossz híre kezdett lenni, elvesztette tanári állását az egyetemen, és a munkahelyén, az Egyesült Államok Geológiai Kutatóintézetében az előrelépési lehetőségei megszűntek. Annyira megundorodott az egésztől. hogy elköltözött Coloradóba, a Sziklás Hegységbe egy apró településre és itt hallgatott tíz évig, amíg rá nem találtam az esetére és be nem számoltam róla a Tiltott régészetben, megadva neki azt a figyelmet, amit megérdemelt. Többek között ennek is köszönhető, hogy a Hueyalacóban lévő feltárást több elfogulatlan gondolkodású régész elkezdte újra tanulmányozni, és remélhetőleg meg fogják erősíteni Steen-McIntyre eredeti megállapításait.

A 19. század vége felé a Brescia közelében található Castenedolóban egy olasz geológus, Giuseppe Ragazzoni egy anatómiailag modernkorinak mutatkozó koponyát talált. Sőt, nemcsak a koponya, hanem négy emberi csontvázmaradvány is előkerült, olyan sziklarétegekből, amelyek a legfrissebb geológiai beszámolók szerint mintegy ötmillió évesek.

Ha darwinista tudósok ilyen modernkorinak látszó csontvázakról hallanak, gyakran azt mondják: „Nincs ebben semmi különös. Néhány ezer évvel ezelőtt meghalt valaki, akinek a barátai egy meglehetősen mély sírt ástak, és ebbe helyezték a holttestet. Ezért gondolják önök, hogy az ősrégi sziklarétegekben talált maradványok is ilyen régiek.”

Ilyesmi, amit „intruzív temetésnek”* nevezünk, bizonyára megtörténhet. De ebben az esetben Ragazzoni – aki maga is professzionalistája a geológiának – számításba vette az intruzivitást. Ha ilyen temetésről lett volna szó, akkor ez a feljebb lévő rétegekben keveredést okozott volna. Ő azonban mindent nagy gonddal figyelt meg az üregben és úgy találta, hogy a felsőbb rétegek tökéletesen érintetlenek voltak. Ez azt jelenti, hogy a csontvázak tényleg olyan idősek, mint a réteg, amiben megtalálták őket, vagyis esetünkben 5 millió évesek.

A 20. század elején a belga geológus, A. Rutot néhány érdekes felfedezést tett a saját országában. Kőszerszámok és fegyverek százait találta 30 millió éves rétegekben. Említettem a kaliforniai aranybányák leletei kapcsán, hogy néha nem kapunk engedélyt, hogy megtekinthessük a múzeumban őrzött ősrégi tárgyakat. Jelen esetben viszont láthattam őket. Egyszer, mikor Brüsszelben voltam egy újságnak nyilatkozni, egy barátom körbevitt a városban. Én azt javasoltam, hogy menjünk el a Királyi Természettudományi Múzeumba, mert úgy véltem, itt kell lennie Rutot kollekciójának. Az első muzeológus, akivel összeakadtunk, tagadta, hogy tudomása lenne a leletekről, de végül találtunk egy régészt, aki ismerte őket. Persze a raktárban voltak, a közönségnek nem mutatták be őket.

A régész bevitt minket a raktárba, ahol lefotózhattam a Rutot által megtalált 30 millió éves kőtárgyakat.

Mindeddig olyan leletekről beszéltünk, amelyeket vagy professzionális tudósok találtak, vagy amelyekről beszámolt a tudományos szaksajtó. De ha az emberiség nagyon régi létezését igazoló bizonyítékok valóban ott hevernek a föld rétegeiben, joggal feltételezhetjük, hogy a tudomány emberein kívül más is megtalálhatja őket. Noha az ő beszámolóik nem feltétlenül jutnak el a tudományos orgánumokba, de megjelenhetnek más, köznapibb médiumokban – és ez tényleg így is van.

Lássunk egy érdekes riportot a Morrisonville Timesból, amely az Illinois államban található városkában, Morrisonville-ben adtak ki 1892.ben. Egy nőről szól, aki éppen egy nagyobb széndarabot készült rádobni a kályhájában lobogó tűzre. A széndarab kettétört, és a belsejéből egy 10 hüvelyknyi hosszúságú aranylánc került elő. A lánc két vége szorosan bele volt foglalva a széndarab két felébe, mutatva, hogy szilárd összeköttetés jött létre a szén és a lánc között. Az újság beszámolójából meghatározhattuk azt, is, hogy melyik bányából származott a szén. Az Illinois-i Geológiai Kutatóintézet elmondása szerint a bányából 300 millió éves szenet hoznak fel, ami tehát azonos korú egy csontvázzal, amit ugyanebben az államban leltek meg.

De térjünk vissza a tudományos sajtóhoz. A The Geologist 1862-es évfolyamának 5. száma a 470. oldalon egy emberi csontvázról ír, amit az Illinois állambeli Macoupin Countyban találtak 90 lábnyi (kb. 27 m) mélységben. A riport szerint a csontváz felett közvetlenül egy két lábnyi vastagságú sértetlen palaréteg volt. Megtudhatjuk azt is, hogy a csontvázat tartalmazó réteg 300 millió éves, tehát ugyanannyi, mint a szén, amelyből az aranylánc származik, ugyanebből az államból. A Scientific American arról tudósít, hogy Boston közelében öt méteres mélységből, kemény sziklarétegből egy csodaszép fém vázát vettek ki. Mai geológusok 500 millió évesre teszik a szikla korát.

A legrégebbi tárgyak, melyekkel valaha találkoztam kutatásaim során, fém golyók voltak. Ezeket a legutóbbi 20 évben bányászok találták, Dél-Afrikában, a Nyugati Transvaal régióban Ottosdalin helyiségben. A tárgyak 1-2 cm átmérőjűek. Az érdekességük az, hogy párhuzamos barázdák futnak körbe rajtuk. A golyókat megnézték fémipari szakemberek, mielőtt a tv-stáb felvette volna őket Az ember titokzatos származása számára. A szakemberek azt mondták, hogy semmiképpen sem képzelhető el, hogy a párhuzamos barázdák a föld mélyén természetes módon vésődtek volna be. A golyók 2 milliárd éves ásványlerakódásokból jöttek a felszínre.

Lassan a végére érünk a rövid áttekintésnek, amely az emberiség extrém régi voltát bizonyítja. Csupán néhány apró mintát ragadtam ki e bizonyítékok közül. Még sokáig folytathatnám, hiszen a legutóbbi 150 év szakirodalmában hasonló esetek százairól olvashatunk.

Ezzel szeretném befejezni. A darwinisták azt állítják, hogy minden valaha felfedezett tudományos bizonyíték alátámasztja az általuk felvázolt képet az ember származásáról, vagyis, hogy a hozzánk hasonló emberi lények 100 000 évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Úgy gondolom, biztonsággal állíthatjuk, hogy ez nem igaz. Felfedezések láncolata áll rendelkezésünkre a 100 000 évvel ezelöttől 2 milliárd évvel ezelőttig terjedő periódusra. Ez utóbbinál korábbi bizonyítékra sohasem akadtam. Nézetem szerint ez legalábbis egy nagyon érdekes az egybehangzás az ősi szanszkrit írások és a 2 milliárd évre visszamenőleg fellelt bizonyítékok között, melyek szerint ennyi ideje vannak jelen emberek a Földön.

Mit mond ez nekünk? Azt, hogy szükségünk van egy alternatív képre az ember származásával kapcsolatban. Következő könyvemben, a Az ember átlényegülésében (Human Devolution)** szándékomban áll egy ilyent felvázolni. Abban a könyvben azt fogom kifejteni, hogy ezen a bolygón nem evolúciós fejlődés útján emelkedtünk fel a majom-létből mostani állapotunkba, ahogy ezt a modern tudomány vallja, hanem egy korábbi spirituális pozícióból lényegültünk át a valóság magasabb szintjére.

*Az intruzivitás geológiai fogalom. Folyékony anyagok utólagos behatolását jelenti a már meglévő kőzetekbe.

** Nem könnyű jól lefordítani a címet. A Devolution átadást, átruházást jelent, de a szerző nyilván az evolúció ellentéteként használja.

Fordította Wirth Gyula

Ebben a könyvben található az eredeti írás

Ezt a könyvet említi a szerző