A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Jól nézzük meg a dátumot: 1998-ról van szó, tehát nem arról a válságról, amiben most éppen benne vagyunk. Akkoriban Japán volt napirenden, nem az egész világ. 

A Közgazdasági Szemle cikke, mely letölthető, bőséges és nagyszerű háttér-információkkal szolgál.

Ahogy a szerző, Paul Krugman többször is megjegyzi, a példa, amit felidéz, nagyon elgondolkodtató. Valóban az, nagyon sok szempontból. James M. Buchanan cikke, mely egy bejegyzéssel lejjebb olvasható, remek zavaró tényező lesz az elmélkedéshez - de talán nemcsak az, hanem segít a dolgok helyretételében is. Érdekes párhuzamba állítani a gyermekmegőrző szövetkezet esetét a japán válsággal, majd a mostanival, amiben még éppen benne vagyunk.

A későbbiekben szándékozom némi kommentárt csatolni ehhez a dologhoz, de egyelőre inkább abban reménykedem, hogy ezt majd megteszik mások - és várom az észrevételeket, megjegyzéseket.

Paul Krugman egyébként korunk nagyon neves amerikai közgazdásza, a 20. legtöbbet idézett tudós a maga tudományágában a világon. Itt olvasható egy másik, terjedelmesebb írása ugyanezzel a témával kapcsolatban, ennek lefordítására azonban egyelőre nem vállalkozom.

A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Írta: PAUL KRUGMAN

Feltöltve az internetre 1998 augusztus 14-én

A csődbe ment gyermekfelügyeleti szövetkezet esetéből olyasmit tanulhatunk, ami megmentheti a világot.

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam egy történetet, ami megváltoztatta az életemet. Gyakran eszembe jut ez a sztori; segít abban, hogy nyugodtan nézzek szembe a válsággal, a visszaesés idején is képes legyek reménykedni és képes legyek ellenállni a fatalizmus és a pesszimizmus nyomásának. Ebben a komor pillanatban, amikor Ázsia problémái úgy látszik, az egész világ gazdaságát fenyegetik, ennek a meseszerű történetnek a tanulságai fontosabbak, mint valaha.

“A pénzelmélet és a Nagy Capitol Hill Gyermekfelügyeleti Szövetkezet válsága” - ez a címe a cikknek, amely a történetet elmeséli. Közreadója Joan és Richard Sweeney, és 1978-ban jelent meg a Journal of Money, Credit and Banking című folyóiratban. Két könyvemben is felhasználtam a sztorit, egyszer a Peddling Prosperity (A jólét házhoz jön) címűben, majd a The Accidental Theorist-ban (Az alkalmi teoretikus). 

Az újbóli felelevenítést ezúttal egy szokatlan ázsiai helyzet indokolja.

Talán máris kitalálták, hogy Sweeney-ék egy gyermekfelügyeleti szövetkezet esetét beszélik el, mely az 1970-es évek elején alakult. Az ilyesféle társulások gyakoriak voltak: emberek egy csoportja - esetünkben 150 fiatal pár, akik javarészt a Kongresszushoz kötődtek - megegyezett abban, hogy vigyáznak egymás gyerekeire, elkerülendő, hogy fizetni kelljen az ifjú bébiszittereknek. Ez kölcsönösen előnyös egyezség: egy párnak, amelynek már amúgy is vannak gyerekei, nem jelent túl nagy tübblet-terhet, ha egy estére befogadják mások gyerekeit, amiért cserébe egy másik alkalommal az ő gyermekeikre is vigyáznak mások.  Ámde lennie kell valamilyen rendszernek, amelyik biztosítja, hogy minden pár egyenlően részesedik a szolgáltatásból, és egyenlő terheket vállal.

A Capitol Hill szövetkezet egy meglehetősen egyszerű megoldást fogadott el. Cédulákat adtak ki, melyek mindegyike egy órányi gyermekfelügyeletet ért. A bébiszitterek közvetlenül a megbízóktól kapták meg a megfelelő számú kupont. Ez önműködővé tette a rendszert: idővel mindegyik pár automatikusan annyi megőrzést fog teljesíteni, amennyit másoktól kapott.  Amíg az emberek megbízhatók - és ezek az ifjú értelmiségiek miért ne lettek volna - mi csúszhat félre? Igen, kiderült, hogy van egy kis technikai probléma. Nézzük csak meg egy tipikus pár kupon-vagyonát. Azokban a periódusokban, amikor ritkán mentek el valami eseményre, valószínűleg arra törekedtek, hogy tartalékokat képezzenek - hogy majd, amikor megszaporodnak az alkalmak, legyen mivel fizetniük. Az igényeknek így ki kellene átlagolódniuk. Az egyik pár akkor akar elmenni, amikor a másik éppen otthon szeretne maradni. Mivel azonban sok pár szeretne tartalékolni adott pillanatban, a szövetkezetnek meglehetősen nagy mennyiségű forgalomban lévő cédulára volt szüksége. De mi történt valójában a Sweeney-féle szövetkezetben? Bonyolult okok miatt, a kuponok felhalmozása következtében forgalomban lévő cédulák száma eléggé lecsökkent.  Az eredmény az lett, hogy a legtöbb pár vonakodott kiadni a tartalékait, ezért gyakran inkább nem mentek sehová, így nem volt szükségük bébiszitterre. De mivel csak akkor lehetett kuponhoz jutni, ha valaki úgy döntött, hogy elmegy otthonról, így a kuponokhoz jutás esélye is lecsökkent. Ennek tudatában a párok csak méginkább visszafogottak lettek, csak nagyon különleges alkalmakra mentek el, s így a felügyeleti alkalmak száma még tovább csökkent.

Röviden, a szövetkezetnél kitört a recesszió.

Mivel a legtöbb szövetkezeti tag ügyvéd volt, nehezen lehetett meggyőzni őket, hogy ez egy monetáris probléma. Ők jogi úton próbálták rendet rakni - rendeletet hoztak, hogy minden párnak legalább havonta kétszer el kell mennie. De végül a közgazdászok kerekedtek felül. Több kupont bocsájtottak ki, így a pároknak nagyobb volt a hajlandósága elmenni, a gyermekmegőrzési alkalmak száma megsokszorozódott, mindenki boldog volt. Azám, de később túl sok cetlit adtak ki, ami különféle problémákhoz vezetett...

Ha a kedves olvasó most azt gondolja, hogy ez csupán egy ostoba történet, amivel csak az idejét vesztegeti, akkor szégyellje magát. Amit a Capitol Hill gyermekfelügyeleti szövetkezet átélt, az valódi recesszió volt. Ez a sztori többet árul el a gazdaság pangásának természetéről, mint amit 500 oldalnyi William Greider elolvasásával, vagy egy évnyi Wall Street Journal vezércikk átrágása révén szerezhetünk. És ha ön valóban hajlandó megjáratni az elméjét ezen a történeten, eljátszani vele és levonni a belőle nyerhető következtetéseket, az meg fogja változtatni az egész világról alkotott képét.

Példának okáért, tételezzük fel, hogy az Egyesült Államok tőzsdéje összeomlik, ami a fogyasztói bizalom megrendülésével fenyeget. Vajon ez elkerülhetetlenül katasztrofális visszaeséshez vezet? Gondoljunk a következőkre: ha a fogyasztói bizalom megcsappan, az ugyanaz, mint amikor valamilyen okból a szövetkezet egyik átlagos tagja csökkent hajlandóságot mutat az elmenésre, inkább egy esős napra tartogatja a kuponjait. Ez valóban pangást okozhat - de ez nem szükségszerű, ha a menedzsment észlelte a veszélyt, és a többlet-kuponkibocsájtás révén reagált rá. Ez pontosan ugyanaz, mint amit a mi vezető kupon-kiadónk, Alan Greenspan tett 1987-ben - s amit úgy gondolom, újra megtenne. Tehát, amint az elején mondottam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem abban, hogy a válság idején is megőrizzem a nyugalmamat.

Vagy tegyük fel, Greenspan nem reagál elég gyorsan és a szövetkezet ténylegesen válságba jut. Semmi pánik. Ha a fő kuponkiadó átmenetileg ki is sodródik a kanyarban, még akkor is rendberakhatja a helyzetet a szokványos módon, tehát több kupon kibocsájtásával - vagyis egy erőteljes monetáris expanzióval, mint amilyen véget vetett az 1981-82-es és az 1990-91-es recessziónak. Tehát, amint mondtam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem, hogy ne veszítsem el a reményt a visszaesés idején.

A szövetkezet esete mindenek előtt azt mondja el nekünk, hogy a gazdasági pangás nem büntetés a bűneink miatt, szenvedés, amelyet a sors mért ránk. A Capitol Hill szövetkezet nem azért került bajba, mert a tagjai rossz, alkalmatlan bébiszitterek voltak; a benne keletkezett problémák nem rántották le a leplet a “Capitol Hill-I értékek válságáról” vagy “bébiszitterista összefonódásokról”. Csupán technikai problémája volt - túl sok ember váltott be túl kevés cédulát, amit lehetett orvosolni egy csipetnyi tiszta gondolkodással és ezt meg is tették. Igy tehát, ahogy mondtam,  a szövetkezet története segít nekem, hogy ellenálljak a fatalizmus és pesszimizmus nyomásának.

De ha ez ennyire egyszerű, akkor hogy lehet a világ nagy része akkora felfordulásban, mint amilyenben van? Például Japán miért ragadt bele a szemmel láthatólag makacs pangásba - ő az egyik, aki nem látszik képesnek arra, hogy kimásszon az egyszerű kuponnyomtatás révén. Igen, ha egy kicsit tovább bővítjük a szövetkezet történetét, hamar eljutunk addig, ami Japán problémájára hasonlít - egyben a megoldás is körvonalazódni kezd.

Először is, képzejünk el egy szövetkezetet, melynek tagjai rájöttek,  hogy valami nem kívánatos kellemetlenség van a rendszerükben. Adódhatnak helyzetek, amikor egy párnak sorban egymás után többször is el kellene mennie - ami az okozná, hogy ki kellene adni a kuponjaikat, ezzel képtelenné válva arra, hogy bébiszittert kapjanak a gyerekiknek, még akkor sem, ha teljes a hajlandóság bennük, hogy a későbbiekben bármennyi felügyeletet is vállaljanak. Ennek a problémának a megoldása érdekében lehetőség volt arra, hogy a tagok engedélyt kapjanak a szükség idején kölcsön kuponok felvételére a menedzsmenttől - amelyeket a későbbi felügyeletekből kellett visszafizetniük. Megelőzendő, hogy a tagok visszaéljenek ezzel az előjoggal, a menedzsment bizonyára bizonyos kötbért szab ki, megkövetelve a kölcsönvevőktől, hogy több kupont fizessenek vissza, mint amennyit felvettek.

Ebben az új rendszerben a párok kevesebb kupon-tartalékot képeznének, mint korábban, tudva, hogy úgyis kapnak kölcsönt, ha szükséges. Azonban ekkor a szövetkezet hivatalnokai egy újabb eszközt adnának a menedzsment kezébe. Ha a tagok arról számolnak be, hogy könnyen lehet találni bébiszittert, de nehéz munkaalkalomhoz jutni, a feltételek, amelyek mellett kölcsön-kuponhoz lehet jutni, kedvezőbbé válhatnak, bíztatva a tagokat, hogy többet menjenek el otthonról. Ha viszont bébiszitterből hiány keletkezik, ezek a feltételek szigorodnának, arra véve rá az embereket, hogy többet maradjanak otthon.  Más szavakkal, ez a jól szervezett szövetkezet rendelkezne egy központi bankkal, amely pangás esetén ösztönözne a kamatláb csökkentése révén, és a túlpörgő működés esetén behúzná a féket a kamatláb emelésével.

De nézzük megint Japánt - ahol a pangás ellenére a kamatlábak csaknem nullára estek vissza. Most talán olyan helyzetre akadunk, amelyet a bébiszitter-analógiával nem vagyunk képesek kezelni?

Nos, képzeljük el, hogy a gyermekfelügyeleti szolgáltatás keresletében és kínálatában szezonalitás mutatkozik. A tél idején, mikor sötét van és hideg, a párok nem akarnak túl gyakran elmenni otthonról, szívesebben űlnek otthon, és vigyáznak mások gyerekeire, felhalmozva közben a kuponokat, amelyeket majd a langymeleg nyári estéken fel tudnak használni. Ha ez a szezonalitás nem kifejezetten erős, a szövetkezet talán képes egyensúlyban tartani a kínálatot és a keresletet, alacsony kamatlábat szabva a téli hónapokban és magasabbat nyáron. De tegyük fel, hogy a szezonalitás tényleg nagyon erős.  Ez esetben télen, még ha nulla is a kamat, több pár fog lehetőséget keresni a munkára, mint amennyi munkát akar adni, azaz el akar menni otthonról, ami azt fogja eredményezni,  hogy nehéz lesz munkaalkalmat találni, ami miatt a kuponjaikat a nyári hónapokra tartalékolni szándékozók télen is alig fognak költekezni, ami által még kevesebb munkaalkalom teremtődik...és a szövetkezet recesszióba sodródik, még zéró kamatláb esetén is.

És ez a japán elégedetlenség tele. Az idősödő népesség, a jövő miatti általános aggodalom miatt a japán közönség nem mutat elegendő hajlandóságot arra, hogy annyit költsön, amennyi lehetővé teszi a gazdaság kapacitásainak teljes kihasználását, még nulla kamat esetén sem. Japán, mondják a közgazdászok, a rettegett “likviditási csapdába” esett. Nos, amit ön épp most olvasott, az gyermekien egyszerű  magyarázat arra, hogy mi a likviditási csapda és hogyan keletkezhet. És ha egyszer megértettük, hogy mi az, ami elromlott, a válasz Japán problémájára egészen nyilvánvaló lesz.

Így a gyermekfelügyeleti szövetkezet esete nem puszta szórakoztató sztori. Ha csak kicsit is komolyan vennék az emberek - ha csak megértenék, hogy amikor nagy a tét a gazdaságban, a hóbortosnak látszó példázatok tanulmányozása nem elvesztett idő, hanem éppen kulcs a megértéshez - ez is egy példázat, amely megmenthetné a világot.

Fordította Wirth Gyula

A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

James M. Buchanan iskolateremtő tudós, a nevéhez fűződik a közösségi választás elmélete. Ez teljesen apró dióhéjba zsugorítva valami olyasmit mond, hogy egy társadalom gazdaságának a produktuma nem feltétlenül az, amire ennek a társadalomnak ("az embereknek") a legnagyobb szüksége, van, hanem az, amit a vállukat egymásnak feszítő gazdasági-politikai érdekcsoportok egymás kárára és tekintet nélkül a társadalmi optimumra, össze tudnak hozni. A gazdasági szereplők politikus módjára, a politikusok pedig jó gazdálkodó módjára viselkedve igyekeznek a profitjukat maximalizálni - de nem azon a szinten, ahol a smith-i "Láthatatlan Kéz" az egyéni haszonmaximumra való törekvéseket társadalmi optimummá átlagolja - nem, itt már nagyobb pályán, felsőbb osztályban folyik a játék, ott, ahol a szabályokon is lehet úgy változtatni, ahogy azt valamely csapat érdekei megkívánják. Magam is feszegetem ezt a problémakört a Szép szabad világ című írásomban, mely ugyanezen a blogon megtalálható, és arra a következtetésre szeretné eljuttatni a kedves olvasót, hogy azok az élelmiszerek, amelyek lemennek a torkán, akkor sem szolgálják az egészségét, ha egyébként manipulált (ál)tudományos megnyilatkozások százai is ennek az ellenkezőjét állítják, vagy inkább sulykolják.

Buchanan amolyan fenegyerek, aki egyszerű körülmények között nőtt fel, kemény munkával érte el, amit elért - közte 1986-ban a Nobel-díjat - de soha nem kívánkozott abba az elitbe, amelyik bizonyára szívesen befogadta volna. Nem túlzottan hízelgő az sem, amit az alábbi rövid írásban tudós társairól elmond, valami olyasmit állítva, hogy mindenki látja meztelenségüket - mint a mesebeli Pomádé király új ruháját - csak legtöbben nem hisznek, vagy nem akarnak hinni a szemüknek. A téma a gazdasági válság, amihez remélhetőleg lesz még másnak is hozzáfűznivalója - jómagam e helyütt eltekintek a bővebb kommentártól, remélve, hogy majd megteszik mások.

Egy fordítói megjegyzés: a konstitúció kifejezést többnyire meghagytam, mert nem találtam helyette jobbat. Magyar megfelelője az "alkotmány, alkotmányozás" ugyanis félrevinné az értelmezést, hiszen a magyar nyelvben ez csak a jogrend alapjait lefektető alaptörvényt jelenti. Valójában az írásban arról van szó, hogy a szerző szerint a gazdaság esetében is szükség volna visszamenni a gyökerekig, az alapokig és azokat kicserélve korszerűbb építményt emelni rájuk.

James M. Buchanan

A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

Miért van az, hogy a közgazdászok alig tudnak valami igazán értelmeset mondani a 2008-as válságról? Hol és mikor vesztette el a fonalat ez a tudomány? Tehetünk valamit annak érdekében, hogy visszaadjuk a tekintélyét, hogy higgyenek a hasznosságában? Ez a rövid esszé ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.

1. BEVEZETÉS

Hartmut Kliemt intellektuális hőse David Hume. A filozófia egész történetében nincs senki Hume-hoz fogható, akiben nagyobb lett volna a képesség és a hajlandóság a hallgatásra, amikor a kisfiú elkiáltja magát, hogy a király meztelen.

A közgazdászok ritkán aspirálnak a király szerepére és sok tekintetben tisztában vannak saját korlátaikkal. Mindazonáltal be kell látniuk, hogy nagy mennyiségű szellemi energiát vesztegetnek el, amikor legjobb és legfényesebb elméik olyan rejtélyek megoldásán fáradoznak, amelyek már eleve félreértésekből sarjadnak ki. Valóságos csoda, hogy abból, amit a közgazdászok valaha mondtak és mondanak ma is, mennyi minden tekinthető irrelevánsnak és lényegében haszontalannak.

Magukat a közgazdászokat is zavarba hozza, hogy mennyire képtelenek “tudományos” magyarázatot adni a 2008-9-es válságra és javaslatokat kidolgozni a reformra. És néhányuknál, akik bátorkodtak beszállni a politikai párbeszédbe, az érvek alig látszottak különbözni - ha egyáltalán - azoktól a csodaszerektől, amelyeket háromnegyed évszázaddal korábban Keynes vetett be. Úgy tűnik, hogy a közgazdászok a  poszt-keynesi  korszakban elveszett generációk sorát vonultatták fel, akiktől semmilyen értékes teljesítmény nem jött felszínre.

2. MÉRÉS ELLENŐRZÉS NÉLKÜL

A Keynes által inspirált kettéválasztás makroökonómiára és mikroökonómiára, amire a század közepe táján került sor, úgy tűnik, valóban tudományos haladást jelentett. Számos közgazdász figyelme az aggregált változók mérésére terelődött, amelyek a alkalmasnak látszottak a makrokökonóniai leíráshoz. A nemzeti össztermék mennyisége, a munkanélküliek száma, az árszinvonal - ezek és más változók is  jó értékmérőknek bizonyultak, különösen ha időbeli változásukat figyelték meg. A makrokökonómiai modellezés, amely közvetlenül a II. Világháborút követő években vált dominánssá, új távlatokat nyitott a közgazdászok termelési érték-fogalmához és az általános jóléthez.

Sajnálatos módon a közgazdászok általában elmulasztották annak tudomásul vételét, hogy az aggregált változók - melyeket elfogadható pontossággal, ex post lehet mérni - nem közvetlenül vezérelhető dolgok, de még közvetetten is aligha. Az alapvetően helytelen értelmezés abban állt, hogy nem értették meg, mi is  valójában “a közgazdaságtan”.  A “közgazdasági probléma” nem mérnöki probléma (Lionel Robbins állítása ellenére) amelyet egyszerűen úgy lehet leírni, mint  a szűkös erőforrások elosztását alternatív felhasználási módok között. A gazdaság,  bizonyos fogalommeghatározást is magában foglaló értelemben jobban leírható egy olyan rendezettségi állapotként, amely egymással összefüggésben álló, egyszerű vagy komplex cserék sokaságát tartalmazza, amelyekből valamilyen eredmény adódik, amit esetleg értelmes dolog mérni, amely azonban nem lehet a magasabb szintű döntéshozók számára befolyásolható tárgy.

A téves koncepcióalkotás legjobb példái a huszadik század nagyszabású szocialista kísérletei, amelyek mind elméleti, mind gyakorlati értelembe kudarcba fulladtak. .Amit azóta is hiányolhatunk, az annak általános elismerése, hogy a közgazdászok megrögzöttsége képtelen szakítani a mérnöki gondolkodásmóddal akkor is, ha teljesen új kihívásokkal találkozik. Alig, vagy egyáltalán nem sikerült túljutni azon a szemléleten, ahogy az áporodott akadémiai tudósok (vagy vélt tudósok) tekintenek a történésekre. Ezért nem meglepő, hogy a politikai célkitűzések és a végrehajtott intézkedések alapjában ugyanazok, mint voltak a múlt század közepén a keynesianizmus legszebb idejében.

A közgazdászok valójában nem nagyon értik, hogy mit is tesznek olyankor, amikor kényszerítve érzik magukat, hogy erőfeszítéseket tegyenek az aggregált változók befolyásolására, amelyek felett közvetlen értelemben nem képesek ellenőrzést gyakorolni. Példának okáért a foglalkoztatási (vagy munkanélküliségi) rátát nem lehet egy jó húzással kormányzati megbízásra megváltoztatni  Legjobb esetben kicsi, periférikus változások történhetnek, de a hatalmas és komplex gazdaság működése során előálló aggregátumok makacs közönyt mutatnak, vagy ami rosszabb, rosszul kigondolt reformtörekvések lesznek.

3. A VIZSGÁLÓDÁS HIÁNYZÓ ÚTJA

Ha a gazdaság helyesen van koncepcionálva, mint önmagától alakuló, komplex dinamikus rend, mi a szerepe a közgazdásznak, aki a tudós státuszát követeli magának? A legelemibb dolog, hogy felismeri a korlátok létezését, szabályokat határoz meg, vagy tágabban értelmezve koncepciót alkot. Tökéletes félreértés, különösen a nem közgazdászok elméjében annak a kérdésnek a feltétele, hogy a “piac” (vagy a “kapitalizmus”) működik-e vagy sem szabályozók nélkül. Ez olyan felvetés, amelyet sem az elemző logika sem a tapasztalati valóság nem támogat.

Adam Smith összes törekvését úgy foghatjuk fel, mint érvelést a “törvények és intézmények” reformja mellett, amely lehetővé teszi az egyéni érdeknek a kiemelkedő eredményességet, és minden résztvevő számára előnyösnek bizonyul, különösen a dolgozó osztályoknak.

A saját pozícióm már régóta egyértelmű. A Nobel-díjamat 1986-ban A gazdaságpolitika konstitúciója című előadásra kaptam. A közgazdászoknak figyelmet kellett volna és kellene ma is fordítaniuk arra a konstitúciós struktúrára, amelyen belül a szereplők tranzakciók sokaságát kifejtve felrajzolják a gazdaság rendjét, akár fogyasztói-beszerzői, eladói-befektetői, munkáltatói-munkaadói, egyéni, vagy vállalati cselekvésekről is legyen szó.

Hogy működnek a piacok? Önmagában véve ez helytelen és megválaszolhatatlan kérdés. A következővel kellene helyettesítenünk: hogy működnek a piacok ilyen és ilyen konstitucionális és institucionális korlátok közepette?  A közgazdászok szakértelmét elő lehet venni, ha a különféle szabályozó rendszerek várható hatását kell megbecsülni. A releváns kérdésfelvetés nem az, hogy miként lehet ezt vagy azt az állapotot vagy eredményt elérni különféle közösségi vagy politikai intézkedések életbe léptetésével. Ehelyett a kérdésnek arra kell irányulnia, hogy miként lehet a szabályozóknak ilyen vagy olyan halmazától olyan működést elvárni, hogy azok lehetővé tegyék egy olyan rend kialakulását, amely kívánatosnak tekinthető. A két medológiai álláspont közti különbség talán nem látszik nagynak, de nagyon sok meggondolatlan erőfeszítést el lehetne kerülni, ha a közgazdászok felismernék saját diszciplínájuk határait.

4. IDEÁLIS VILÁGOK

Egyik legutóbbi előadásomban “természetes pragmatistának” minősítettem önmagamat, annak a felismerésnek a folyamatos hangsúlyozása miatt, hogy egy változásnak az “itt és most”ból kell kiindulnia, a status quoból, amely a jelen realítását írja le. De egyfajta visszajelzési kapcsolat van ezen álláspont és egy másik között, mely azt állítja, hogy “de nem juthatsz el innen oda.”. Ennek a dilemmának az észrevétele bizonyos fokig megváltoztatta az álláspontomat.  Immár nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy az “itt és most” bármilyen változása, ha értelmezhető és potenciálisan produktív, valamilyen jövőképet kell, hogy mutasson, még ha az homályos és zavaros is. A kívánatos, vagy ha úgy tetszik, ideális világok elgondolásánál és elemzésénél azonban fegyelmezetten a lehetségesség határain belül kell maradnunk.

A folyamat aztán azzal kezdődik, hogy az idealizálás során túllendülünk létező határokon, de nem az elérhetetlenig. Itt még nem végeztünk átfogó vizsgálatot és elemzést. Miért mutattak eközben - különosen a politikus közgazdászok - oly erőteljes ragaszkodást a monetáris keretekhez, melyeket szentnek és sérthetetlennek fogadnak el? Miért nem szenteltek több figyelmet alternatív struktúráknak, eltérő szabályozási és intézményrendszereknek?

A pénz alaptermészetének vizsgálatát az ökonómia több, mint fél évszázadon keresztül csaknem teljesen elhanyagolta, miközben a szakemberek figyelme egyfelől a valóságtól eltávolodott, idealizált modellek konstruálása felé terelődött, másfelől pedig pragmatikusan meghatározott belső szabályozási alternatívákra. A pénz konstitúciós közgazdaságtanának bizonyos alapvető értelemben teleológikus indíttatása kell, hogy legyen. A cél különböző szabályrendszerek kiértékelése és ezeknek bizonyos preferencia-sorrendbe állítása. De amint ezt már megjegyeztem, a végeredmény, amelyet valamely szabályozási rendszer generál, az egymással kölcsönös kapcsolatban álló, de különálló döntéshozók komplex halmazának döntései által meghatározottan rajzolódik ki. Ostobaság ezt az egész feladatot úgy értelmezni, mint különleges, vagy éppen szűken értelmezett végeredmények keresését.  Az ilyen konceptualizálás analóg lenne egy játék szabályainak meghatározásával, amelyek e meghatározás után önmagukban előrevetítenek egy bizonyos végeredményt, miközben a résztvevő játékosok választásai, döntései hatástalanok.

5. KONSTITÚCIÓS FORRADALOM?

Mint  azt láthattuk, a szigorúan pragmatikus út, mely magában foglalja a politikai paraméterek megváltoztatására irányuló törekvéseket, úgy, hogy a keletkező kimenet kölönbözzön a jelenleg megfigyelhetőtől, melyet a most létező (vagy nem létező) szabályozási rendszer produkál, nem feltétlenül éri el azt, ami kívánatosnak látszik. Sokkal drámaibb konstitúciós forradalomra volna szükség.

De hogyan szabad egy valóságos alternatívát jelentő szabályozó rendszert megfogalmazni, majd hadrendbe állítani? Mint fentebb leírtam, olyasvalmire van szükség az intézmények körében, ami túlmutat a pragmatikus kiigazitásokon - például új, eltérő politikailag átfogalmazott szabályozásra. Az előzőkben elképzelt idealizáció átvezetése a valóságba minimálisan kritikusnak bizonyulhat.

Milyen szerepet kell betöltenie a pénzügyi-monetáris struktúrának az ideálisan működő piacgazdaságban? E kérdést viszonylag egyszerűen meg lehet válaszolni. A pénzügyi-monetáris rendszernek allokatív hatásaiban semlegesnek kell lennie, a cserék megönnyítésére kell korlátozódnia (a tranzakciók költségeinek csökkentése folytán). Ám, amint ezt a legutóbbi események bizonyítják, a rendszer távolról sem semleges, még tágabb értelemben sem. Úgy látszik, hogy valódi értékek semmisültek meg, mintha a gazdasági kapcsolatrendszerhez korábban hozzáadott, valóban új javakat visszavontak volna a piac tényleges zsugorodását előidézve ezzel.

A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás következményeinek alapvetően nem voltak elosztási hatásai. Látszólag valódi értékek semmisültek meg amit azonban nem szabad úgy értelmezni, hogy bizonyos csoportok másikak rovására különféle nyereségeket értek volna el. Ez egyáltalán nem az a helyzet, mint amikor két kereskedő közül az egyik az ügylet lebonyolítása után úgy találja, hogy amit kapott, értéktelen. A 2008-as kiosztásban minden szereplő valamiképpen becsapottnak érezte magát, mivel látszólag valóságos értékek deflálódtak.

A jóléti elméleti közgazdaságtan szóhasználatában Pareto-elvű rosszabbodás következett be, amelyben a kapcsolatrendszer minden érintettje romlást érzékelt a saját kilátásaiban. Úgy tűnt, a hasznossági függvények mind lefelé tolódtak. Mi történt? Mintha minden résztvevő a maga gazdasági kapcsolatrendszerén belül  szamárháton lovagolt volna, meglehetősen kényelmes, levegővel felfújt nyeregben űlve, miközben egy váratlanul bekövetkezett repedés egyszercsak kidurrantotta ezt a puha párnát.

Ami itt megjegyzésre érdemes, hogy a banki-pénzügyi szektor “forró levegőjének” elillanása nem járt előnyökkel az érintettek bármely részhalmaza számára sem. A haszonvesztés teljesen általánosnak tűnt az egész piacgazdaságban. Az események lefolyásából aligha lehetett arra következtetni, hogy azokat valamely meghatározható csoport generálta volna, hogy másokat kizsákmányoljon.

A kritikus értékelés azt sugallja, hogy a monetáris gazdaság egész tartórendszere szétesett, ami arra mutat, hogy sokkal inkább valóságos  és az alapoktól induló forradalomra van szükség, mint akár a résztvevők megváltoztatására, vagy a szabályozó apparátus egyes részleteinek kiigazítására.

6. A MONETÁRIS SEMLEGESSÉG FELÉ

Figyelni kell arra, nehogy a válság okainak meghatározására elhamarkodott elméletek szülessenek, különösen a piacokra vonatkozóan vagy a különleges pénzügyi-monetáris eszközök tekintetében. Az Egyesült Államokban a kiváltó a másodlagos jelzáloghitelezési piac volt, de innen a válság továbbterjedt a század első éveinek komplex pénzügyi világára. Szükséges annak megértése és elfogadása, hogy még ha ez a piac soha nem is létezett volna, néhány más eleme a rendszernek akkor is sebezhetőnek bizonyult volna a váratlan eseményekkel szemben. A jól ismert kártyavár-hasonlat is bizonyára jogosan alkalmazható.

Itt radikális újragondolás szükséges - olyan radikális újragondolás, amilyen a Nagy Válság óta nem történt.

Nem engedhetők meg olyan egyéni döntések a különféle tőkeáttételes számlák között a nominálisan értékelt eszközök átváltására, amelyek multiplikáló hatást gyakorolnak az egész rendszerre. A száz százalék néhány modern megfelelőjét, vagy a teljes banki tartalékot véglegesen telepíteni és érvényesíteni kell. A Glass-Stegall-féle törekvést a letéti és a befektetési banki tevékenység szétválasztására minden bizonnyal fel kellene frissíteni és életbe léptetni. A trösztellenes törvények bizonyos alkalmazásának kiterjesztései a bankok konglomerátumaira vonatkozóan rendben lévőnek látszanak. És - különosen a közgazdászoknak - meg kellene szabadulniuk az intézményesen előírt torzításoktól, és ahelyett, hogy olyan elrendezéseket képzelnek el, amelyekben a kereskedők szabadságát használják fel az alternatívák közötti választásra, párhuzamosan a modern elektronikai technológia által elérhetővé tett eszközökkel, mialatt, ezzel egyidőben mégis elérnek némi közeledést a pénz semlegessé válásához.

7. A PÉNZ KONSTITUALIZÁCIÓJA

Egy másik tanulmányban a pénz “konstitualizációjára” szólítottam fel. A 2008-as események bizonyították, hogy a piacok nem képesek működni anarchikus állapotok között. Másfelől, a történelem arra tanít bennünket, hogy az átpolitizálás nem hatékony alternatíva.  Leragadtunk abban a köztes állapotban, amikor kilátás van alapvető szabálykészletek megalkotására és életbe léptetésére, amelyek egyrészt egyrészt limitálják az anarchia mértékét, másrészt leválasztják a monetáris szektort a politikai beavatkozásoktól és manipulációktól.

A leginkább reményteli perspektíva bizonyára kezdetben annak a belátása, hogy a célkitűzés nem lépi át a lehetségesség határait. Nem létezik fizikai vagy pszichológiai sorompó, amely szükségszerűen meg tudná előzni, hogy az valósuljon meg, ami a közkívánat. A monetáris egységnek, az USA-dollárnak az értékét a korai huszonegyedik században úgy kell és úgy lehet kezelni, mint “relatíve abszolút abszolútot”. A többi szükséges szervezeti változással együtt, melyekből néhány fentebb olvasható ez az érték mint bázis, mint horgony funkcionálhatna bármilyen szintű váltási tranzakcióhoz.

8. KIHÍVÁS A KÖZGAZDÁSZOK SZÁMÁRA

A közgazdászok, akik talán a legszorosabb kapcsolatban vannak vizsgálódásaik során a monetáris intézményekkel, szinte teljes kudarcot vallottak azoknak az alapvető, lényegi elemeknek a megértésében, amelyeknek egy életképes rendszerben jelen kell lenniük. Különösen valószínűtlen, hogy ezek a közgazdászok képesek lennének arra a léptékváltásra, amire itt szükség van. Nem valamiféle “tudományon túli” szaktudást hiányolunk.  Mint a modernitás más aspektusainál is, a visszatérés a klasszikus értelmezésekhez és azok vonatkozásaihoz, kielégítő erő az átalakuláshoz. Itt az ideje, hogy a nem-monetáris közgazdászok ismét forgatni kezdjék elemi tankönyveiket.

Az is dícséretes, hogy más tudományágak professzionális és nem professzionális művelői csatlakoznak a közgazdászokhoz amikor a fentebb bemutatott sajátos lehetőségekről van szó. Hartmut Kliemt filozófus a frankfurti School of Finance and Management nevű iskolával áll kapcsolatban. Egy ilyen összeköttetés mindannyiunk számára pozitív hozamot eredményez, az iskolákon belül és kívül egyaránt, hogy szembeszállhassunk a század kritikus kihívásával.

Fordította: Wirth Gyula

BOLDOG ÚJ ÉVET!

Nem világrengető esemény, amikor véget ér egy év, s máris elkezdődik egy másik. Amikor a mutató megtette 730-ik kört (szökőévben kettővel többet) ugyanolyan simán siklik át a következőbe, ami most 1-es sorszámot kap, mint bármikor. Mi sem veszünk észre nagy különbséget magunkban, noha keresni szoktuk az érzést, amelyik megkülönbözteti régi létünket az újtól, de azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki nem találja. Az elmúlt évet mindig sajnáljuk, mert elmúlt, és magába temette földi létünk egy jelentős hosszúságú szakaszát, az újtól meg mindig jót várunk, sőt amióta az eszemet tudom, inkább mindig jobbat, mint az előző volt.

1 év nagy idő, 8 760 óra azonban egyáltalán nem tűnik túlzottan soknak. Pedig ennyire van időnk egy év alatt, nem többre.

Azt kívánom hát, hogy sikerüljön jól beosztani ezt az időt, és ne nagyon kelljen számolgatni. Jusson belőle mindenre és mindenkire, amit és akit szeretünk és közben maradjon meg az a nyugalmas jó érzésünk, hogy az idővel való versenyfutást rábízhattuk a sportolókra, ugyan nekik drukkolunk, de nem vagyunk részesei a nagy versengésnek. Miközben futunk a boldogság után, lehet, hogy az már lemaradt, hiszen semmi oka nincs menekülni előlünk, a találkozás viszont egy álló és egy folyton távolodó objektum között nem egykönnyen jön létre – ha persze nem keverjük bele az általános relativitáselméletet, mert ha igen, akkor lehet, hogy ez nem is így van.

Az évváltások azonban mindig a boldogság megidézéséről szólnak, mindannyian jó szívvel osztjuk ki a boldogság kívánását boldog-boldogtalannak, és amennyit kiadtunk, ugyanannyit vissza is kapunk. Nem tudom, ki szokott arra gondolni, hogy amikor kimondja a “Boldog új évet!” nevű varázsigét, akkor vajon a boldogságnak milyen bankjából eszközöl kiutalást? Valamilyen isteni, vagy jótündéri központi forrásból, amely amúgy is kimeríthetetlen? Vagy a sajátjából? Azt szoktuk vajon ilyenkor hozzátenni gondolatban, hogy “kedves ismerős, vagy ismeretlen! Most, amikor boldog új évet kívántam neked, azzal kinyilvánítottam, hogy bármikor, ha találkozunk, vagy más módon kapcsolatba kerülünk, számíthatsz arra, hogy mindig megkapod az esedékes boldogság-részletet az én bankomból. Befizetéseket folyamatosan fogadok, és nem utasítok vissza.”

Azt hiszem, hogy a Földön a boldogság mennyisége állandó, csak kisebb, vagy nagyobb része valahol pihen. A boldogság ugyanis nem erőszakolja rá magát senkire, aki elmegy mellette, azt továbbengedi. Boldogság és erőszak ugyanis egymás antagonistái.

Időzzünk tovább a boldogság-ügynél, és látogassunk el Bhutánba, legalábbis egy rövidke olvasás erejéig. Lám, a buddhista közgazdaságtan, a tudatos kapitalizmus olyannyira nem elvont és utópisztikus fogalmak, hogy a Föld egyik országában a lehető leghivatalosabban és legkomolyabban a megvalósulás útját járják. Erre az országra sokan oda is figyelnek – tudhatjuk meg a következő írásból. Sajnálatos, ha csak innen tudjuk meg: de mit tehetünk, ha tévécsatornáink és híradóink a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének eleget téve legfeljebb a kis színesek között számolnak be bizonyos csodabogarakról, akik valami furcsa izét akarnak csinálni, ahelyett, hogy dollárokra vadásznának, mint a normális felnőttek általában.

A gyanakvás persze érthető, hiszen voltak már balul sikerült utópisztikus kísérletek a világban. Annál inkább hiszek abban, hogy ez nem az – de még az lehet, ha felkarolják az ügyet bizonyos egoista csúcsmenedzserek. Isten óvja ettől Bhután királyát és népét, meg minket is. Nem tudom, mikor részesülünk a bhutáni boldogságban, de azt hiszem, egyelőre elég, ha a magunkét ébresztgetjük és osztogatjuk.

Hol a boldogság mostanában? Nem, nemcsak Bhutánban. Azért, ha valaki jár arra mostanában és hajlandó magával vinni, csak szóljon, szívesen körülnéznék ott.

BHUTÁN BOLDOGSÁGA

A “Nemzeti összboldogság” koncepciója

Dr. Manfred Kulessa*

Az irodalomban és a filmekben Bhutánt a “boldogság országának” nevezik. A Himalája-régió utolsó királysága valóban jó példát mutat arra, hogy a fenntartható fejlődés hogyan lehet reális állami célkitűzés.

A NEMZETI ÖSSZBOLDOGSÁG (GNH)** EREDETE ÉS TARTALMA

“Nem hiszem, hogy mi itt Németországban a boldogságunkat túlnyomórészt még mindig gazdasági növekedés révén érhetjük el. Nem baj persze, ha ez is megvan, de a gazdasági növekedés mellett fontos erősítenünk azt is, ami az emberivel való törődést jelenti: a szimpátiát.”

Ezek a Horst Köhler szövetségi elnök által elmondott szavak akár a bhutáni király vagy a miniszterelnök szájából is elhangozhattak volna. A kis himalájai királyság alkotmányának 9. cikkelyében az állam céljaként a GNH (Gross National Happiness) növelését határozzák meg, amit leginkább Nemzeti Összboldogságnak fordíthatunk.*** A GNH fogalmába beleértjük az anyagi jólétet és spirituális jól-létet, illetve a kettő békés harmóniáját.

A GNH egyáltalán nem őfelségének, Jigme királynak, a Wangcsuk-dinasztia negyedik uralkodójának a találmánya, mint ahogy ezt sokan gondolják. A valóság az, hogy még mint fiatal uralkodó talált rá a nemzetközi vitában erre a fogalomra, felcsippentette azt, saját kulturális hátteréhez igazítva nemzeti koncepciót formált belőle és fokozatosan betagolta a komoly reálpolitikába. Ezt a teljesítményt más prominens gondolkodók, mint Barbara Ward, Robert Kennedy vagy Jan Tinbergen nem voltak képesek elérni, de még Farah Diba sem, akiknek a neve pedig már jóval Jigme előtt összefüggésbe került a GNH-elképzeléssel. A király 1972-ben lépett trónra, amikor nálunk [Németországban - a ford. megjegyzése] Oberhausenben az IG Metall első konkresszusa került megrendezésre az életminőséggel kapcsolatban, sok figyelemre méltó hozzászólóval, mint például Olof Palme vagy Erhard Eppler.

Királyi esküvő Bhutánban

A megegyező szóhasználat ellenére a GNH nem azonos a “pursuit of happiness” [a boldogság keresése, ill. az ehhez való jog] fogalmával, melyet Thomas Jefferson tett alkotmányos joggá. Ott elsődlegesen az iparűzési és felekezeti szabadságról van szó, amelyekhez az államnak a szükséges szabad teret biztosítania kell. Bhutánban az állam számára kötelező aktív cselekvés révén a közösségi boldogságot (“collective happiness”) előmozdítania. Ez több, mint a polgárnak csupán megengedni, hogy a maga módján keresse a saját boldogulását.

Bhután a GNH-t a következő öt tartományban határozza meg:

1. Emberi fejlődés (különösen az oktatás és az egészségügy)

2. Kiegyensúlyozott fejlődés (balanced and equitable development)

3. A környezet fenntartása

4. A kulturális és történelmi örökség megőrzése

5. Jó kormányzás

A GNH MÉRHETŐSÉGE

Természetesen az egésznek csak akkor van értelme, ha a célok ezekben a tartományokban felismerhetők, megfoghatók, érzékelhetők és végül de nem utolsó sorban mérhetők és ellenőrizhetők. Szükség van indexekre és eszköztárra, amelyek a megvalósítást és a visszaellenőrizhetőséget támogatják. Az ún. Emberi Fejlődési Index (Human Development Index = HDI) bevezetésésével az UNDP (United Nations Development Programme, az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja) az utóbbi húsz évben fontos lendületet adott a dolgoknak. Az ennek nyomán kifejlődött nemzetközi tudományos vitához Bhután fontos hozzájárulásokkal szolgált. Az ország példája számos kongresszust hívott életre a világ minden táján, így Hollandiában, Angliában, Braziliában, kanadában, Törökországban és egy egész sor ázsiai országban.

Magában Bhutánban 2004-ben egy nagy szeminárium megrendezésére került sor “GNH és fejlődés” címmel. A dokumentáció több, mint 750 oldalra rúg és elsősorban a GNH gyakorlatba való átültetésének szentelték. Azóta a Bhutáni Tanulmányi Központban (Centrum for Bhutan Studies = CBS) megfelelő mutatószámokat dolgoznak kikonkrét mennyiségi és minőségi mérésre, valamint feldolgozzák és a nyilvánosság számára elérhetővé teszik a különféle körkérdések eredményeit. Hogy vajon a bhutániak nagy többsége azért vallja magát boldognak, mert valóban széles körű az elégedettség, vagy azért, mert szeretett uralkodójuk ezt így kívánja, egyelőre szabad vita tárgya lehet.

Amikor Joseph Stiglitz a Sarkozy-tanulmány**** megjelenése után Bhutánba látogatott, az első kérdés amit nekiszegeztek az volt, hogy a boldogság valóban megbízhatóan mérhető-e, amire ő egyértelmű tudományos magabiztossággal igennel felelt. A GNH-koncepció körüli vita itt már nemcsak az ismét divatba jött boldogságkutatás felismeréseiről folyik, hanem a közgazdászok egyre szaporodó kényelmetlen érzéseiről az olyan mutatók használhatóságával kapcsolatban, mint a Nemzeti Össztermék (GDP) vagy a Nemzeti Jövedelem (GNP). “Az anyagi jólét valamiféle transzcendentált azonosítása nélkül az ember nem válhat sem boldoggá, sem méltóságteljessé” (Vittorio Höle 1995)

SZÁMADÁS A GNH FEJLŐDÉSÉRŐL

Jigmi Thinley miniszterelnök a bhutáni tervbizottságot GNH-bizottsággá alakította át és a kormány 2009-ben kiadott első jelentését a fentebb vázolt fő célokhoz igazította. Az ország, amely az utóbbi ötven évben a középkori bezártságból “belefejlődött” a globalizált legújabb korba, az emberi fejlődés terén valóban figyelemre méltó eredményeket képes felmutatni. A képzés és az egészség mindenkinek szabadon elérhető. Az ország kétharmada erdő, javarészt rezervátumi védettség alatt - a bioiverzitás fenntartásának mintapéldája. A hagyományos kultúra és a buddhista vallás él, ahogy azt például a Kölnben megrendezett “Bhután - szent művészet a Himalájából” című kiállításon 2010 tavaszán látni lehetett. A gazdaság növekedése hat és tíz százalék között van, és a mezőgazdaság mellett a vízenergia kihasználásán, az így nyert áram Indiába való exportján és az utóbbi időben az egyre növekvő turizmuson alapul. Az új demokratikus struktúrák a kezdeti nehézségek ellenére megvetették a lábukat és a decentralizáló és transzparens védelmében tovább erősödnek.

Bhután turisztikai térképe

EGY KIS ORSZÁG, MINT GLOBÁLIS GNH-JÁTÉKOS

A nemzetközi “GNH-mozgalom” már elég régen kialakult és a SAARC-csúcs (South Asian Association for Regional Cooperation) áprilisban [2010 áprilisáról van szó, amikor Bhutánban tartották a csúcskonferenciát - a fordító megjegyzése] elhatározta egy GNH-központ megalapítását Bhutánban. A kritikus megfigyelő számára még mindig van tere a kérdéseknek, például a műanyag zacskók és a dohányárusítás tilalmának ésszerűségéről, vagy a kóbor kutyák megöléséről, ami sok turistát felháborít.

Ez a kis királyság természetesen még nem a megvalósult Shangri-La [a Himalájába elképzelt földi paradicsom, James Hilton 1933-ban megjelent Lost Horizon című utópisztikus regénye alapján - a ford.] Megvannak a gondjai és problémái. Természeti katasztrófák fenyegetik, földrengések, gleccserek. Mégis globális jelentőségű játékossá vált a GNH-ben szerzett praxisával, és aktív részvételével a fejlődéspolitika alapjainak megvitatásában. Bhután egyike azon kevés országoknak, amelyek teljesítik a Millenniumi Fejlődési Célokat (Millennium Development Goals = MDG) és pozitív CO² mérleget képesek felmutatni. Amit ebben az Északrajna-Westfália nagyságú, erdőkkel és szántóföldekkel borított országban véghezvisznek, az talán nem olyan tökéletes, mint amit a Nobel-díjasok és más bölcsek Párizsban, Berlinben, az OECD-nél és az ENSZ-ben a növekedés, haladás és életminőség kérdésében előadnak. Polgárai életében és hitében azonban megvan a méltó helye.

* Az UNDP egyik korábbi igazgatója és Bhután első tiszteletbeli konzulja

** GNH – Gross National Happiness

*** A GDP – Gross Domestic Product, azaz nemzeti össztermék mintájára

**** Nicolas Sarkozy korábbi francia elnökről van szó, aki 2008-ban életre hívta a Gazdasági Fejlődés és Társadalmi Haladás Mérésének Bizottságát (Commission on the Measurement of Economic Development and Social Progress). A szóban forgó jelentés 2009 szeptember 14-én került kiadásra.

PLERÓMA

Jostein Gaarder novellája

Némi magyarázat, de inkább magyarázkodás szükséges az elejére.

Jostein Gaardert legfőképpen a Sophie világa révén ismerjük, de számos más munkája is megjelent magyarul. Az a novellagyűjtemény, amely első opusza, és amelyből ez a rövid írás is származik, történetesen nem. Az eredeti címe Diagnosen, németül pedig több kiadása is létezik, Der seltene Vogel cimmel. Ez a fordítás a DTV (Deutscher Taschenbuch Verlag) 1997-es kiadása alapján készült.

A magyarázkodás egyrészt ezért kell: nem jó dolog nem az eredeti nyelvből fordítani, hiszen egy fordítás is torzítja az eredeti jelentést, kettő pedig méginkább. De norvégul nem tudok, és így kénytelenek vagyunk abban reménykedni, hogy a lényeg így is elég élesen megmaradt. Értelmezni persze sokféleképpen lehet ezt az írást, de ez a helyzet bizonyára nem azért állt elő, mert a láncfordítás elhomályosította volna a dolgokat.

A norvégról németre fordítást Gabriele Haefs készítette.

A másik magyarázkodásra kényszerítő ok az, hogy mit keres ez az írás itt, egy olyan gyűjteményben, amely főként a közgazdaság mellékfolyóit igyekszik feltérképezni. Hát azt, hogy Gaarder írása nagyszerű látomás. Ezt azért tudhatjuk, mert a nyolcvanas évek közepén íródott. Azt láthatjuk, hogy a szerző biztos kézzel húzta meg azt a vonalat, ami a múltból az akkori jelenen át a jövőbe vezet. Eddig nagyjából bejött minden, legfeljebb akkor még nem internetről, hanem adatbázisokról beszéltek, de ez a lényeg szempontjából közömbös. Ha ilyen lesz a folytatás, akár a többi is beigazolódhat. A társadalom többé nem fogyasztói, hanem önfogyasztó társadalom, a saját múltja jelentéktelen szórakoztatóipari attrakcióvá válik. Elgörbül-e vagy megszakad-e ez a vonal, vagy tényleg képes még évszázadokon át előre hatolni?

Kérdések tucatjai fogalmazódnak meg bennem, de biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasóban is. Nagyszerű lenne, ha sokan hozzátennék a maguk nézetét, véleményét, vitapontját. 

A magam részéről azt remélem, hogy közös művünket még 200 év múlva is fogják látni – de nem az időszkenneren keresztül. De ezzel is lehet vitatkozni – de csak elolvasás után.

PLERÓMA

1

A radikális áttörés az emberiség történetében 2100 körül történt amikor a kvantumfizika egy sor meghökkentő felfedezést tett.

Már 1900-ban tudták, hogy az atomok nem olyan áthatolhatatlan, picinyke alkotóelemei az anyagnak, mint ahogy Démokritosz képzelte. Felismerték, hogy az atomok még további elemi részecskékre bonthatók.

Ám ezeknél az elemi részecskéknél hiányzik az a szilárdság és kézzelfoghatóság, ami a materializmus minden formájának az alapja. Az egyik pillanatban úgy viselkednek, mint egy tömör részecske, amolyan golyócska, a következőben pedig mint hullámok, vagy energia – ami azzal függ össze, hogy ezek az elemi részecskék valójában nem is részecskék, hanem kvarkok csoportosulásai.

A Bohr nevéhez fűződő komplementaritási elv már a 20. század eleje óta ismert volt. Akkoriban a modern fizika posztmateriális trendjéről beszéltek. Egy ideig panegirikus stílusban szónokoltak „a fizika emberi értelem általi emancipációjáról”. (Vö. a „kvantumfizika” keresőkulccsal illetve a következő címszavakkal: Planck, Einstein, Bohr, Schrödinger, Heisenberg, Dirac, Eddington és Pauli.)

Amikor az ember azt hitte, hogy már-már be tudja fogni az anyag legapróbb részeit, azok folyton eltűntek. Inkább úgy viselkedtek, mint a kísértetetek, egyáltalán nem úgy, mint ahogy elvárták volna tőlük.

„A tudásáram egy nem-mechanikus valóság irányába folyik” – vélekedtek. „Az univerzum sokkal inkább egy nagy gondolatra hasonlít, mintsem egy nagy gépezetre” (Jeans, „Kvantumfizika”, 4.312), vagy amint Eddington fogalmazott, „ a világ anyaga lelki anyag.”

Ha ezek az emberek tudták volna, hogy milyen felfedezések születnek még!

Mert ez még egyáltalán nem minden. Blumenberg 2062-ben bebizonyította, hogy a valóságnak öt dimenziója van, amiből csak négy képezi a látható Univerzumot. Az idő és a tér csupán egyetlen anyagnak a tulajdonsága, s ezt manapság plerómának nevezzük. (Vö. a „fizika” keresőkulccsal és a „Blumenberg”, „Knox” és „Tangstadt” címszavakkal.)

A tunéziai Labidi végül bebizonyította, hogy a kvarkok mozgása a plerómában tárolódik – ott, ahol az idő és a tér egyetlen kontinuummá fűződik össze.

Ezáltal összeállt a kép. A fizika számtalan törvénye egyetlen természeti törvénnyé egyesült.

2

Laplace, francia matematikus már a 18. században egy olyan intelligenciáról fantáziált, amely ismeri egy adott pillanatban az összes anyagi részecske helyzetét. Ennek az intelligenciának a számára Laplace szerint „semmi sem kétséges, jövő és múlt egyaránt nyíltan mutatkozik a szemei előtt.”

Amire Laplace gondolt, az valóban létezik, noha nem intelligensebb, mint bármely más adatbázis. Ezt nevezzük plerómának.

Abdullah Rushdie 2105-ben rámutatott, hogy az Univerzum minden eseménye a plerómában rögzítésre kerül és onnan vissza is lehet olvasni.

Már 15 évvel később, 2120 januárjában elkészült az első időszkenner prototípusa.

A világ szinte megbénult a megdöbbenéstől. A két kereső segítségével immár lehetségessé vált a történelem minden rejtélyének a megfejtése. A világtörténelem minden eseményét meg lehetett jeleníteni a képernyőn. Nem videófilmek, történelmi művek vagy kutatási beszámolók formájában, nem: közvetlenül magát az eseményt lehetett látni, mint helyszíni közvetítést.

Ezzel kezdődött minden. És így vált minden régi dolog múlttá.

3

Kezdetben titokban tartották az új találmányt. Hogy bánna az emberiség ezzel az új eszközzel?

Az időszkenner prototípusa Genfben, a CERN-központban működött. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy milyen fejlődés előzte meg a létrejöttét. Akkoriban már mindenkinek hozzáférése volt bármely emberi tapasztalathoz. 2120-ban már nem létezett olyan adat, amelyet ne lehetett volna gombnyomásra az otthoni képernyőn megjeleníteni. Minden film, műalkotás, írott szöveg, és minden létező információ az emberekről kulturális köztulajdonná vált.

Ami most jött, azt viszont még nem tapasztalhatta meg az emberiség. Ezután az egész világtörténelmet a képernyőre lehetett hozni, mint egy revüműsort. Az egész előadás mintegy ötmilliárd évig tartott volna, az időszkennerrel azonban mégis egészen hosszú szakaszokat lehetett nagyon rövid idő alatt előhozni. Aki valami érdekeset talált, csak lelassította a futást, vagy a fontos jelenetnél teljesen megállította a képet.

Nem volt már szükség arra, hogy a Második Világháborúról egy könyvet vagy filmet szerezzenek be az emberek, vagy lexikonok szócikkeit olvassák. Az emberiség történetének ezt a szomorú fejezetét most már a képernyőn közvetlenül meg lehetett nézni. Bármely eseményt, mondjuk egy kivégzést, vagy Hitler és Göbbels találkozóját ma már a két keresővel, az időbelivel és a térbelivel minden nehézség nélkül meg lehet találni. Ezeket a keresőket napjainkban mindenki magabiztosan kezeli,

Úgy fogalmazni, hogy a genfi úttörők „lelkesedéssel álltak neki az időszkennernek” , jelentős alulértékelése volna a tényleges helyzetnek. Végsősoron az egész világtörténelmet a kezükben tartották.

Vajon áldás volt ez a találmány az emberiség számára, vagy inkább egy nagyon veszélyes játékszer került a kezébe?

4

Amint tudjuk, alig néhány évtizeden belül a magánlakások képernyői rácsatlakoztak az időszkennerre. 2150 táján már meglehetősen alacsony volt azoknak a száma, akik lemondtak volna annak a szükséges kiegészítő készüléknek a beszerzéséről, ami megnyitotta az utat ezen új lehetőség használatához.

A nagyközönség spontán lelkesedéssel reagált, a korábbi technológia ugyanis már megteremtette a szükséges alapokat, így a legtöbben semmi drámait nem érzékeltek, inkább úgy vélték, hogy a normális fejlődés egy következő lépcsőjére kapaszkodtak fel.

Az időszkenner keresőjét használni semmivel sem volt bonyolultabb, mint egy joystickét. Aki ismerte a korábbi keresők működését, annak számára az időszkenner is magától értetődő volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy minden ember egyforma ügyességgel bánt a kultúrával. De erről majd később.

A szkenner működését a régi rádiókészülékekéhez hasonlították. Aki azokon egy bizonyos rövidhullámú adót keresett, nagyon óvatosan kellett eljárnia, hiszen akár egyetlen aprócska mozdulattal tíz adót átugorhatott.

Az időszkenner használatában is nagy jelentősége volt (és van ma is) az ujjbegyek érzékenységének. Ez egyaránt igaz az idő- és a térkeresőre. Mondok egy ezzel kapcsolatos példát:

Képzeljük el, hogy a francia filozófust, Jean-Paul Sartre-t keressük. Talán tudjuk, hogy Párizsban élt. Talán még azt is tudjuk, hogy a 20. század közepén élt Párizsban. Beállítjuk a szkennert 1950-re és Párizsra, de ennyi persze még egyáltalán nem elég. Párizs, de ezen belül hol? És pontosan mikor élt ott? Meglehet, hogy egy panorámaképet kérünk le Párizsról, 1952 április 7-én 11:30-ra. Igen, de még ha biztosak is vagyunk benne, hogy emberünk ebben az időpontban Párizsban tartózkodik, ugyanolyan sikerrel találnánk meg egy gombostűt a szénakazalban, mint őt. (Ez egy régi paraszti hasonlat). Vajon melyik kávéházban ül Monsieur Sartre? Már akkor is ezrével akadtak kávéházak Párizsban. Nekiállhatunk szépen végigkeresgélni az utcákat, sokszor nincs is más választásunk, ha egy bizonyos személyt keresünk. Ám ilyenkor könnyen megeshet, hogy útközben eltérülünk. Lehet, hogy egy utcai bunyóra terelődik az érdeklődésünk, vagy egy rablásra, nemi erőszakra, netán egy kormánybankettre. Szükségünk van tehát valamilyen támpontra. Ha netán tudhatjuk azt, hogy Sartre 1956. november 11-én a Montparnasse-on ebédelt Simon de Beauvoirral, máris sokkal könnyebb a helyzetünk. Most már csak azt kell tudnunk, hogy nézett ki ez a férfi. Sétálgatunk a Montparnasse-on és egyszercsak hopp: itt van. Elcsíptük. És ettől kezdve már soha nem kell szem elől tévesztenünk. Végigkövethetjük az életét előre- és visszafelé, a születéstől a halálig, vagy addig a pontig, amíg érdekel minket, ha már nem, egyszerűen elengedjük. Sokaknak van az ilyen helyzetekben az a rossz érzése, hogy valamilyen indiszkréciót követnek el. Tisztességes dolog rég meghalt emberek privát életében turkálódni? Tudom, hogy vannak olyanok, akik éppen a legintimebb részletekre vadásznak. A voyeurségnek ettől a fajtájától azonban szeretnék élesen elhatárolódni.

5

Mint mondottuk, az időszkenner használata többé nem bonyolult senki számára, bárki bármit, de tényleg bármit könnyedén megtapasztalhat. De hol kezdjünk neki? Ha valóban nincsenek határok, életművésznek kell lennünk, Mi mellett döntsünk, ha minden a kezünk ügyébe esik? Az első találkozás a szkennerrel valóban lenyűgöző volt.

Mondjuk, ha az egyik keresőt beállítjuk Kr. U. 963. május 25-én 14:30-ra (14.30.00.25.05.0963) a másikat egy Norvégiában lévő helyre, például a 60. szélességi körre és a keleti hosszúság 10. fokára (60.00.00 Ø 10.00.00) és ekkor egy fenyőerdő mélyén találjuk magunkat. Ha itt várnánk, akár órák telhetnének el, mire bármilyen élőlény is felbukkan. Egy idő után talán előkerülne egy medve vagy egy jávorszarvas, ám akár hetek is elmúlnának, mire arra jár egy viking. Az ember tehát elkezd egy utat keresni, amelyik kivezet az erdőből és egyszercsak egy lakatlan fjordon találja magát. Hosszú órákba kerülhet, mire végre rábukkan egy viking-kikötőre – feltéve persze, hogy az eredeti cél éppen a vikingek felkutatása volt.

Amikor 2148-ban sokmillió magánképernyőt csatlakoztattak rá a szkennerre, hamarosan igény támadt valamilyen használati útmutatóra. Végülis szinte egyik napról a másikra az emberiség ölébe pottyant a világtörténelem – sokan eltévedtek akkoriban a térben és az időben.

Még mindig vannak emberek, akik koncepciótlanul bolyonganak a történelemben, a legtöbben azonban  használják azt a sok ezer keresőkulcsot, amelyeket időközben kifejlesztettek. Jómagam is rendszeresen, talán az átlagosnál is gyakrabban használom a hét- vagy nyolcezer kulcsot.

Az első kulcsokat a különösen érdeklődő emberek számára az Iroda fejlesztette ki. Lássunk néhány példát:

Az egyik fontos segédeszköz a „Helyek és városok ma és tegnap” nevű kulcs. Ez lényegében a világ 360 helyiségének a listája, bizonyos korszakokra korlátozva. (Babilon Kr. E. 2000 – 1700, Athén Kr.E. 400 – 300, Róma Kr. E. 200-tól Kr. U. 350-ig, és így tovább. Ezek segítségével pontosan le lehet cövekelni meghatározott helyeken és innen kiindulva térben és időben azt beállítani, amit látni szeretnénk. A „Helyek és városok” a legáltalánosabb kulcs, olyannyira, hogy minden pionír ezt használja, aki saját feje után, kész programok használata nélkül akar felderítő útra menni. Ha valamely élményhez egy előre megírt útvonalon jutunk el – ilyenekből különben milliónyi példány van forgalomban – az embernek nincs már többé az az érzése, hogy valamit maga fedezett fel.

Az említésre érdemes kulcsok közül az egyik legrégebbi a „Nagy festők és mesterműveik” című, továbbá a „Kínai nagy fal”, a „Jelenetek a Második Világháborúból”, a „Piramisok”, a„Pláton és Szókratész”, az „Atomfegyverek kifejlesztése és bevetése” „Az ember származása”, vagy „A bolygóktól a galaxisig”.

Az ilyen kulcsok révén egy bizonyos érdeklődési körön belül az egyik csúcspontról a másikra juthatunk el. Természetesen eközben nem kell lemondani a cselekvési szabadságunkról sem, mint ahogy az a régebbi korok videójátékainál volt. Bármikor kiszállhatunk Cézár halálából, és kedvünkre körülnézhetünk Rómában.

Eme pedagógiai indíttatású kulcsok mellett – melyeket gyakran állami közreműködéssel alkottak meg – kereskedelmi alapon is készültek többé vagy kevésbé titokzatos és gyanús kulcsok a legszerteágazóbb igények kielégítésére. Ezeknek a burjánzásából mára valóságos dzsungel lett. A végén már a sokaságuk miatt nem jelentenek igazi segítséget az eligazodásban. Egy napon annyi lesz belőlük, hogy könnyebb lesz nélkülük keresni, mint velük. Azt állíthatjuk, hogy ebben a tömegben a kulcsok inkább akadályt, mint segítséget jelentenek a megismerés útján, mert bizonyos értelemben megkettőzik a valóságot.

Nem óhajtom ehelyütt a kulcsok és időszkennerek legújabb és legjobb kínálatát bemutatni, hiszen idevonatkozó katalógus több, mint elegendő létezik. Szeretnék azonban részletesebben foglalkozni néhány kulccsal, amelyek már a 23. században forgalomba kerültek. Számunkra, és főleg a fiatalok számára fontos lehet, hogy a kulcsok történetét is ismerjük.

A legelsők közé tartozik a „Titanic” kulcs. A korábbi időkben is könyvek és filmek tömkelege foglalkozott ezzel a témával. Emiatt hatalmas érdeklődés mutatkozott a hajótörés valóságos átélésére. Most már pofonegyszerű volt a luxushajó szerencsétlen útját végignézni. Csupán a megfelelő kulcsot kellett kikeresni és az ember máris ott találhatta magát a fedélzeten, néhány perccel a jégheggyel való összeütközés előtt. Nyilván nem lehet mindent látni. A Titanic éjszaka süllyedt el. S amint az utolsó lámpa kialszik a Titanic fedélzetén, az előadásnak vége van. Csak néhány mentőcsónakban lehet itt-ott fényt látni…

A korai kulcsok közé tartozik a „Hirosíma”, a „Válogatott autóbalesetek”, a „Kínzási módszerek a századok során”, az „1001 agyoncsapás”, a „Híres emberek szexuális élete”, a „Nemi erőszak és vérfertőzés Cro Magnontól napjainkig”, vagy a „Nők a fürdőben”, a „Tiltott szerelem”, és a „Züllött szerzetesek”.

Szex és erőszak, semmi más. A kereskedelmi kulcsipar kezdettől fogva ezt az irányt vette célba. Persze az sem igaz, hogy régebbi korokban az emberek kevésbé lettek volna szenzációra kiéhezve. És főleg nem a legsötétebb korokban, hiszen a gyilkosságok és az erőszak valójában akkor történtek meg.

Vagy kétszáz éven keresztül hasonló kaliberű videófilmekkel takarmányozták az emberiséget. Az ember azt feltételezhette, hogy ez a piac telítődött. A kérdés azonban az, hogy ez a piac képes-e egyáltalán valaha telítődni. A lényegi különbség a videófilmek és a kulcsok között az, hogy az utóbbiak történelmi tényeket mutatnak be, nem pedig mesterséges szórakoztató programot. Meg kell állapítanunk, hogy a valóság állja a versenyt a fikcióval. Persze, ez függ a néző beállítottságától is. Ha az ember elég időt szán a keresésre, a történelemben tényleg mindent meg lehet találni. Állítólag a betiltott „Bestiális bűnügyek” című kulcs készítője négy évig dolgozott a művén. Természetesen: ha valaki négy évig ül a képernyő előtt, a leghihetetlenebb jeleneteket tudja összeállítani. De vajon miért nem fejleszt senki kulcsot „Gyerekjátékok tizenkét kultúrában”, vagy a „Barlangfestéstől a jegyzetfüzetig” címmel? Kalapot le azok előtt, akik megpróbálták. A történelem ugyanis ilyen tekintetben is bőséges kínálattal rendelkezik.

6

Az első években sokat vitatkoztak arról, hogy szabad-e a gyerekeket a szkennerhez odaengedni. Egyáltalán feltételezhetjük azt, hogy egy gyerek képes a történelemben önállóan eligazodni?

Mint már említettük, az emberiség története időnként durva és brutális volt. Már csak ebből az okból is, nem kellene a történelmet cenzúrázni, mielőtt a gyerekek konfrontálódnak vele? Nem volt a történelem már önmagában is káros a gyerekekre nézve? Nem utolsó sorban éppen ilyen megfontolások miatt erősödtek fel a hangok az ellen a javaslat ellen, hogy az időszkenner rácsatlakozhasson a nyilvános hálózatra.

Itt nemcsak gyakorlati vagy technikai problémáról volt szó, sokkal inkább metafizikairól: a Plerómát nem lehet részekre osztani. Lehetetlen az időszkennerbe cenzúraprogramot beépíteni. Hogy tegyen hát az időszkenner (vagy a Pleróma) különbséget az építő jellegű és a morális értelemben romboló események között?

Ehelyütt megemlítünk egy másik példát: mindenki tudja, hogy milyen brutális viszonyok uralkodtak a 20. század végén, a Nagy Összeomlás előtt az olyan nagyvárosokban, mint New York, London, Róma vagy Mexikóváros. Ha már a gyerekek egyszer odaültek a képernyő elé, lehetetlen volt megakadályozni, hogy ezekbe bepillantást nyerjenek. A gyerekek hallottak New Yorkról. És ha a szkennert éppenséggel New York 1990-re állították, nem sokáig kellett az utcákon csatangolniuk, hogy tanúi legyenek valami rémes eseménynek – rablás, gyilkosság, erőszak, terrortámadás – bármi előfordulhatott.

Amint ismeretes, bizonyos fajta kompromisszum született. Az időszkenner felkerült a hálózatra, és innen kezdve nem lehetett a gyerekeket eltiltani tőle. Kiegyenlítésképpen a kulcsokra vonatkozóan vezettek be szigorú cenzúrát. A történelemben a sok szörnyűség mellett rengeteg szép dolog is történt. Így hát bizonyára nem szükséges a gyerekeknek a legundorítóbb tényeket mutogatni. És ezt a legtöbb felnőtt esetében is szükségtelennek kell minősítenünk. Az nyilvánvalóan korunk szimptómája, hogy a társadalmi problémák hiányában sokan éreznek csábítást arra, hogy az elmúlt korok nyomorában és szerencsétlenségeiben dagonyázzanak.

Ezen a ponton is ajánlatos az időszkenner elődeire gondolnunk. Már a 21. század elején is minden gyerek le tudott hívni az adathálóról minden videófilmet, tévéadót, vagy könyvoldalt. Akkoriban sem volt ártalmatlan az összes lehívható tartalom, de nem is súgták a gyerekek fülébe, hogy miként tudnak a legrémesebb horrorfilmhez hozzáférni.

Be kell látnunk, hogy a szülők korlátlanul felelősek a gyerekeikért. Az utóbbi években egy egész sor kiváló gyermekkulcs került a piacra, köztük a „Ritka állatok”, az „Amikor az erdőben madarak daloltak”, a „101 kihalt állatfajta” és mindenek előtt a kiváló „Én is benne vagyok a …” sorozat.

Megismeréselméleti szempontból is rámutattak: az emberek, különösen a gyerekek bármit megszoknak. Manapság ugyanolyan természetesen nőnek fel a szkenner társaságában, mint a korábbi generációk nélküle. Vagy ahogy Ibn al Avicenna csaknem száz évvel az időszkenner előtt mondta: „ A tudatunkban nem létezik semmi, ami előtte nem a tévében létezett.”

A gyerekek megértik, hogy amit a képernyőn látnak, nem a realitás. Semmi más, csak történelem.

A VILÁG VÉGÉRŐL

Pierre Teilhard de Chardin naplójának utolsó oldala
Nem találtam nyomát annak, hogy az alábbiakban olvasható szkennelt szöveg nyomtatásban megjelent volna magyarul.  Sejtelmem sincs, hogy hány példány létezhet abból az írógéppel elkészített kéziratból, amelyből egy a könyvespolcomon pihent (és valljuk be: porosodott) már legalább huszon-harminc éve. Emlékezve az írógéppel való sokszorosítás technológiájára – a lapok közé indigót teszünk, de a mai indigó-gyerekek talán nem is tudják, hogy mi az indigó – túl sok nem készülhetett, hiszen 3-4 lapnál többet az írógép nem tudott átütni. Volt már persze akkor is sokszorosítási mód, a stencil, amivel manufaktúrális módszerrel akárhány példányt is elő lehetett állítani, de a stencilpapír és a stencilgép jellegzetességei nem fedezhetők fel a birtokomban lévő szép, felhőpapír-borítóval könyvvé kötött példányon. Tehát bizonyára csak néhány példány létezik, de ennek ellenére a Google segítségével az interneten is megtaláljuk ugyanezt a szöveget pdf-formátumban. Üssük be “Az ember jövője” kifejezést a keresőmezőbe, esetleg mellé a szerző nevét, és hamarosan rá fogunk akadni arra a dokumentumra, amely Teilhard számos rövidebb írását tartalmazza és a befejező darabja ez a naplórészlet.
Valami miatt már több napja az járt a fejemben, hogy elő kell vennem ezt a könyvet. Elővettem, és ezúton adom közre a benne talált befejező részletet.

Pierre Teilhard de Chardin arcképe. A képre kattintva a Wikipedia szócikkére jutunk, ahol sokat tudhatunk meg Teilhard életéről és munkásságáról.

Az emberi jelenség Teilhard legismertebb könyve. Antikvár példányok alighanem ma is beszerezhetők, érdemes az interneten rákeresni.
Az alább következő naplórészlet fordítója P. Rezek Román.

A könnyebb olvashatóság érdekében a képek letölthetők

A PÉNZ GLOBÁLIS HATALMA

 

A három méreg a gazdaság valóságában

 

Írta: Karl-Heinz Brodbeck

Fordította: Wirth Gyula

Minden ember boldog akar lenni, ebben a buddhisták és a közgazdászok egészen jól egyetértenek. Ezután azonban kettéválik az út. “A világ minden szerencsétlensége - mondja  Shantideva - azért van, mert mindenki a saját hasznát akarja.” A közgazdász és filozófus Jeremy Bentham ezt másképp látja: “Az emberek számára önző érdekeik a legfontosabbak” és ez az egoizmus az, ami “az emberiség boldogságát” meghozza és a gazdaságot előre hajtja. A sóvárgás, hogy folyton még többet akarunk, valamilyen titokzatos dialektika révén boldogságot hoz az embereknek - ígérte a modern közgazdaságtan atyja, Adam Smith. Emiatt szorgalmazzák a modern közgazdászok, hogy a glóbuszt alá kell rendelni a pénznek és a tőkének. “A nemzetközi tőkét dédelgetni kell” - mondja Hans-Werner Sinn.  A globális pénzsóvárság áldozatai, akik a piac peremére sodródnak, nem érdemelnek együttérzést ők csak “a jólét hulladékai”. (Helmut Mauchernek, a Nestlé igazgatótanácsa elnökének megfogalmazása szerint) A gazdasági etikával foglalkozó szerző, Karl Hohmann odáig megy, hogy felfogásában az együttérzés és a javak osztogatása “bűncselekmény a piacgazdaság ellen” Mégis, a Jeremy Bentham által megígért boldogság elmaradt - a pénzsóvárság totális uralkodása pontosan azt eredményezte, amit a hitványságtól elvárhatunk. Abból a 2,8 milliárd emberből, akik 2005 végén világszerte dolgoztak, 1,4 milliárd, vagyis a fele 2 dollárnál kevesebbet keresett naponta, 500 millióan pedig még 1 dollárnál is kevesebbet. Az eredmény az, hogy 800 millió ember éhezik és naponta százezren halnak meg az alultápláltság közvetlen következményei miatt.

A növekedés és a technikai fejlődés csupán egy kisebbség javára válik. A gazdasági egyenlőtlenség hosszabb távon ráadásul növekszik. A 19. század elején a földkerekség leggazdagabb ötöde háromszor annyit birtokolt, mint a legszegényebb; ez az arány a 21. század elejére 74-szeres. A folyamatot az egyre fokozódó környezetkárosítás és kizsákmányolt állatok elmondhatatlan nyomora kíséri.

A közgazdászok egyre fokozódó szellemi zavarodottsága és az ennek nyomában járó globális szenvedés a buddhizmus számára - mely nem jstenhívő vallás, mindenféle istent, köztük a “piac istenét”is, elvakultságnak vél - különös jelentőséget és felelősséget ad. A buddhizmus nemcsak az egoizmust bírálja, hanem erőszakmentességet és együttérzést tanít, továbbá a buddhista hagyományban minden gondolkodási eszköz megtalálható,amivel a globális nyomor okai felismerhetők. Ez ahhoz szükséges, hogy ennek a gazdasági elvakultságnak a struktúráját pontosan felmérhessük - ahogy Buddha, vagy a Nalanda kolostor tudósai a maguk korszakának gondolkodási rendszerét világos kritikának vetették alá.  Az együttérzés fogalmába bizonyára nem fér bele, hogy toleráljuk a közgazdászoknak azokat a téves gondolatait, amelyek a médiákon, a politikusoknak adott tanácsokon és a katedrákon keresztül az emberek szellemét egoizmusra programozzák.

Minden szenvedésnek megvan a maga oka. A végső ok azonban a gondolkodás elhomályosodásában keresendő. Ebből fakadnak a sóvárgás és a gyűlölet hamis motívumai. E három méreg miatt - sóvárgás, gyűlölet és elvakultság - az emberek téves elméleteket gyártanak, melyekhez ragaszkodnak és olyan tetteket visznek végbe, amelyek szenvedést váltanak ki. A cselekedetek szokássá válnak, sőt intézményekké, amelyek az elvakult szellem számára “megkérdőjelezhetetlen tényként” mutatkoznak meg.  Így működik a karma a társadalomban. Az emberi együttélés jelenségei változtatják a formájukat, ámde ez az alapelv mozdulatlan. Az utóbbi 250 év a kapitalizmus diadalmenete volt.  Azonban a kapitalizmus, mint társadalmi forma is csupán az elvakult gondolkodás és cselekvés terméke. Az emberek világszerte “objektív kényszer”-ként szenvedik el, amit saját maguk idéznek elő a felismerés hiánya miatt.

Hogy lehet ezt pontosabban elmagyarázni? Görögországban kereken 2500 évvel ezelőtt, amikor Buddha élt, fokozatosan új gazdasági forma alakult ki a pénz használatának általánossá válásával. Eredetileg a pénz olyan jószág volt, amely különös, vallásos megbecsülést élvezett (pl. az állatáldozatokhoz szükséges jószágok). A pénzjószág általános érvényűvé válásával az elszámolás és a csere eszköze lett. Itt máris megmutatkozott egy “tévedés”: az emberek elkezdtek a pénzjószágnak “értéket” tulajdonítani. Valójában ez az érték csak abban áll, hogy minden cserepartner a csere során elismeri a pénzt és a mindenkor érvényes pénzegységben számol.  A “pénz lényege” a mindennapos cserében rejlik, melynek során az emberek saját gazdasági függőségüket gyakorlatilag és kiszámítottan piaci folyamatként hozzák létre. 

Ezt a kölcsönös függőséget azonban az ember nem ismeri fel közvetlenül. A függőség eltárgyiasul, pénzértékként mutatkozik meg, amelyben mindenki hisz. Ebben rejlik a fokozódó elvakulás egyik oka. Minden dolog a pénzben való értékelés horizontján tűnik fel. Csak azt ismerjük el valóságosnak, amit kalkulálható és elkülöníthető, tehát megfogható és megtartható. Csak így lehet a tulajdoni jogokat a cseréhez definiálni. A jelenkorban az ember ezt a fikciót olyan szintre emeli, hogy már nemcsak földterületeket, házakat vagy használati tárgyakat határol el egyéni tulajdonná az ego-territóriumba, hanem akár a levegő részeit (emissziós jogok), gondolatokat (szerzői jogok), sőt az örökítőanyagot (génszabadalmak), annak érdekében, hogy ezeket a fiktív dolgokat monopolizálhatóvá és gazdaságilag értékelhetővé tegye. Az emberek maguk is gazdasági értékbecslés egységeivé válnak: “Humán tőke” amely rugalmasan bevethető, felvehető vagy elbocsátható a konjunktúra ritmusában. Még a gyerekek is csupán “tartós fogyasztási cikkek” véli Gary S. Becker (Nobel-díjas).

A három méreg tehát “modern” alakot ölt: a pénznek, mint általános értékmérőnek az elvakító hatása  alapján megváltozik az emberek motívációja. A vágyakozás pénzsóvársággá alakul, a gyűlület mint “verseny” tűnik fel, mint konkurencia, amely politikai formákat is felvesz és akár háborúig vezet.

A pénzsóvárság történelmileg legkorábbi megjelenési formája a kamat. Csaknem minden vallási rendszerben, amely a pénzhasználat kezdeteinek idejéből származik, a pénzsóvárságot még gyarlóságnak és morálisan elítélendőnek tartották. Platon és Arisztotelész a kamat kirovását a pénz társadalmi szerepével való visszaélésnek tartotta és elítélte.  Ez a gondolat fontos: a pénz lényegében csak a közvetítő, amelyen keresztül az emberek kölcsönös gazdasági függőségüket összeszervezik. A pénz, mint pénz tulajdonképpen üres; anyagtalan, értéktelen,  mivel csupán egy fiktív létező, a számítás eszköze, amely a gazdasági tevékenység közvetítője. A pénzegységet emiatt az emberek is meghatározhatják vagy megváltoztathatják - ahogy például ezt a központi bankok teszik a papírpénzzel.  A pénzérték nem rendelkezik “önálló természetességgel”, csak a gazdálkodók kölcsönös függősége jelenik meg benne. Ha a pénz utáni vágy a pénznek a kamat általi megsokasítására irányul, akkor ez a törekvés először is a pénzérték saját természetének a teljes félreértésén alapszik, másodszor pedig ez a homályos motíváció oda vezet, hogy a pénznek  azt a társadalmi rendeltetését, hogy csereeszközként működik, jogtalanul használjuk magáncélra és ezáltal a cselekvés egyéb céljait a pénzszaporításnak rendeljük alá.

A pénz a kamat miatt a gazdasági csere szolgájából zsarnokká változik át. A kamatban többletként követelt pénzösszegnek azonban meg  kell, hogy legyen a forrása. A piaci spekulációk, és a pénzértékkel való manipulációk mellett ez a forrás az embernek, a természetnek, a kultúrának és az emberi kreativitásnak a kizsákmányolása. (Kiemelés tőlem – Wirth Gy.) A pénz számítási egysége ugyan fiktív, amennyiben változtatható és az állam által akár manipulálható is lehet. Ha  azonban az emberek alávetették magukat a pénzben való számításnak, a pénz társadalmi hatalommá emelkedik. Ennek a hatalomnak különös struktúrája van, Nagarjuna világosan elemezte a hozzá tartozó gondolkodási formát. Ez a király és alattvalók viszonyának példájával tehető szemléletessé. Bárki akkor lehet csak király, ha a többi ember alattvalóként viselkedik vele. És viszont, az emberek azért viselkednek alattvalóként, mert hisznek a király hatalmában. Ugyanígy van a pénznél. Mivel mindenki hisz az értékében, aláveti magát neki, amennyiben “számít rá” hogy vele számolhat és így a piacra hatalmat ruházhat. Azután ezzel a hatalommal a pénzsóvár pénztulajdonosok busás haszonra szert téve visszaélhetnek.

Ezen a csalóka alapon a pénz tulajdonlása egy hosszú, kínokkal teli történelmi folyamat során fokozatosan  meghódította a piacot és ezen keresztül csaknem minden ember személyes életét. A termelés, a háztartások, az állam, sőt még egyes vallási formák egyre jobban olyan rendszerekké alakultak át, amelyek folyamataikat bevételek és kiadások, költségek és teljesítmény alapján számítják és szervezik.  Ezt a folyamatot az a törekvés vezérelte és vezérli még mindig, hogy egy bizonyos pénzösszeg (=tőke) bevetésével lehetőleg minden emberi tevékenységből tőbb pénzt facsarjunk ki.

Ezen felül a kamat és a nyereség révén a pénzvágy intézménnyé változott, amelyet minden oldalról tolerálnak. Kamatot kérni, az értékpapírok után hozamot kapni a modern bankházakon, a pénz templomain keresztül ma természetes dolog. A pénzügyi tanácsadók, alapkezelők folyamatosan jelen vannak az életünkben, s ugyanígy magától értetődő, hogy a médiában folyamatosan értesülhetünk a tőzsdei és valutaárfolyamokról, árakról és kamatlábakról - s mindezek befolyásolják cselekvésünket.

“Magától értetődő” - ez azt jelenti, hogy az Egó is a pénz szellemében értelmezi önmagát. A pénz- és tőkepiac intézményeinek léte - amelyek az összes többi gazdasági tevékenységet vezérlik - teljesen természetesnek tűnik, holott valójában a pénzsóvárság folyton változó álarcai. A közgazdászok a pénzvágytól fertőzött embertípust homo oeconomicusnak nevezik és “racionalitásról” beszélnek. Egy pillantás a tőzsdén csaknem mindennapos hisztériára megmutatja, hogy milyen ostoba ez a meghatározás.

A globális versenyben a pénzvágy minduntalan önmagával találkozik. A másik, a konkurens ugyanazt akarja: több pénzt. Ebből az ellentétből ered a tőzsde összeomlása, a válság, a munkanélküliség és néha egy-egy gazdasági háború. A közgazdászok azt állítják, hogy ez esetben csupán a természet törvényeivel analóg gazdasági törvények fejtik ki a hatásukat. A folytonosan melléfogásnak bizonyuló prognózisok mégis azt bizonyítják, hogy ez illúzió. Ez nem csoda: a pénzvágy globális versenye értelmetlen - semmilyen ésszerűséget nem követ, emiatt tudományosan kiszámíthatatlan.  Ha az ember a sóvárságot minden morális kötöttségtől megszabadítja és a józan belátás alapján történő megismerést valamely fiktív egységgel helyettesíti, csak a szenvedés vak világa marad, nem pedig az emberi együttélés “törvénye”.

Vajon lehet a globális szenvedést enyhíteni? Sok formája van a segítségnek. Ám végül minden szenvedés csak akkor tűnik el, ha megszűnik az oka: a kitartó, együttérzéstől vezetett fáradozás, hogy a másik embernek segítsünk téves gondolataitól megszabadulni. A buddhisták emiatt bizonyára sohasem fogják a közgazdaságtudomány alapjait bírálni. Ez a tudomány ugyanis azt az álláspontot képviseli,  hogy a pénz éppúgy megváltoztathatatlan “tény”, mint az utána való sóvárgás.  A buddhisták ezt másképp látják: a gazdasági valóság az emberi tevékenység eredménye, a gondolatok következménye. Az ember a gondolkodás megváltoztatásával megváltoztathatja az indíttatást, ezen keresztül pedig végül a valóságot. A feladat bizonyára nem egyszerű. Ám az együttérzés gyakorlása és az iskolázott szellem sokat el tud érni. A pénzvágy világméretű hatalma egy tévedésen alapul. A tévedések azonban nem képesek ellenállást kifejteni, ha a fe-lismerés félrelöki őket az útból.