A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Jól nézzük meg a dátumot: 1998-ról van szó, tehát nem arról a válságról, amiben most éppen benne vagyunk. Akkoriban Japán volt napirenden, nem az egész világ. 

A Közgazdasági Szemle cikke, mely letölthető, bőséges és nagyszerű háttér-információkkal szolgál.

Ahogy a szerző, Paul Krugman többször is megjegyzi, a példa, amit felidéz, nagyon elgondolkodtató. Valóban az, nagyon sok szempontból. James M. Buchanan cikke, mely egy bejegyzéssel lejjebb olvasható, remek zavaró tényező lesz az elmélkedéshez - de talán nemcsak az, hanem segít a dolgok helyretételében is. Érdekes párhuzamba állítani a gyermekmegőrző szövetkezet esetét a japán válsággal, majd a mostanival, amiben még éppen benne vagyunk.

A későbbiekben szándékozom némi kommentárt csatolni ehhez a dologhoz, de egyelőre inkább abban reménykedem, hogy ezt majd megteszik mások - és várom az észrevételeket, megjegyzéseket.

Paul Krugman egyébként korunk nagyon neves amerikai közgazdásza, a 20. legtöbbet idézett tudós a maga tudományágában a világon. Itt olvasható egy másik, terjedelmesebb írása ugyanezzel a témával kapcsolatban, ennek lefordítására azonban egyelőre nem vállalkozom.

A VÁLSÁG ELLENSZERE A GYERMEKFELÜGYELET

Írta: PAUL KRUGMAN

Feltöltve az internetre 1998 augusztus 14-én

A csődbe ment gyermekfelügyeleti szövetkezet esetéből olyasmit tanulhatunk, ami megmentheti a világot.

Tizenkét évvel ezelőtt olvastam egy történetet, ami megváltoztatta az életemet. Gyakran eszembe jut ez a sztori; segít abban, hogy nyugodtan nézzek szembe a válsággal, a visszaesés idején is képes legyek reménykedni és képes legyek ellenállni a fatalizmus és a pesszimizmus nyomásának. Ebben a komor pillanatban, amikor Ázsia problémái úgy látszik, az egész világ gazdaságát fenyegetik, ennek a meseszerű történetnek a tanulságai fontosabbak, mint valaha.

“A pénzelmélet és a Nagy Capitol Hill Gyermekfelügyeleti Szövetkezet válsága” - ez a címe a cikknek, amely a történetet elmeséli. Közreadója Joan és Richard Sweeney, és 1978-ban jelent meg a Journal of Money, Credit and Banking című folyóiratban. Két könyvemben is felhasználtam a sztorit, egyszer a Peddling Prosperity (A jólét házhoz jön) címűben, majd a The Accidental Theorist-ban (Az alkalmi teoretikus). 

Az újbóli felelevenítést ezúttal egy szokatlan ázsiai helyzet indokolja.

Talán máris kitalálták, hogy Sweeney-ék egy gyermekfelügyeleti szövetkezet esetét beszélik el, mely az 1970-es évek elején alakult. Az ilyesféle társulások gyakoriak voltak: emberek egy csoportja - esetünkben 150 fiatal pár, akik javarészt a Kongresszushoz kötődtek - megegyezett abban, hogy vigyáznak egymás gyerekeire, elkerülendő, hogy fizetni kelljen az ifjú bébiszittereknek. Ez kölcsönösen előnyös egyezség: egy párnak, amelynek már amúgy is vannak gyerekei, nem jelent túl nagy tübblet-terhet, ha egy estére befogadják mások gyerekeit, amiért cserébe egy másik alkalommal az ő gyermekeikre is vigyáznak mások.  Ámde lennie kell valamilyen rendszernek, amelyik biztosítja, hogy minden pár egyenlően részesedik a szolgáltatásból, és egyenlő terheket vállal.

A Capitol Hill szövetkezet egy meglehetősen egyszerű megoldást fogadott el. Cédulákat adtak ki, melyek mindegyike egy órányi gyermekfelügyeletet ért. A bébiszitterek közvetlenül a megbízóktól kapták meg a megfelelő számú kupont. Ez önműködővé tette a rendszert: idővel mindegyik pár automatikusan annyi megőrzést fog teljesíteni, amennyit másoktól kapott.  Amíg az emberek megbízhatók - és ezek az ifjú értelmiségiek miért ne lettek volna - mi csúszhat félre? Igen, kiderült, hogy van egy kis technikai probléma. Nézzük csak meg egy tipikus pár kupon-vagyonát. Azokban a periódusokban, amikor ritkán mentek el valami eseményre, valószínűleg arra törekedtek, hogy tartalékokat képezzenek - hogy majd, amikor megszaporodnak az alkalmak, legyen mivel fizetniük. Az igényeknek így ki kellene átlagolódniuk. Az egyik pár akkor akar elmenni, amikor a másik éppen otthon szeretne maradni. Mivel azonban sok pár szeretne tartalékolni adott pillanatban, a szövetkezetnek meglehetősen nagy mennyiségű forgalomban lévő cédulára volt szüksége. De mi történt valójában a Sweeney-féle szövetkezetben? Bonyolult okok miatt, a kuponok felhalmozása következtében forgalomban lévő cédulák száma eléggé lecsökkent.  Az eredmény az lett, hogy a legtöbb pár vonakodott kiadni a tartalékait, ezért gyakran inkább nem mentek sehová, így nem volt szükségük bébiszitterre. De mivel csak akkor lehetett kuponhoz jutni, ha valaki úgy döntött, hogy elmegy otthonról, így a kuponokhoz jutás esélye is lecsökkent. Ennek tudatában a párok csak méginkább visszafogottak lettek, csak nagyon különleges alkalmakra mentek el, s így a felügyeleti alkalmak száma még tovább csökkent.

Röviden, a szövetkezetnél kitört a recesszió.

Mivel a legtöbb szövetkezeti tag ügyvéd volt, nehezen lehetett meggyőzni őket, hogy ez egy monetáris probléma. Ők jogi úton próbálták rendet rakni - rendeletet hoztak, hogy minden párnak legalább havonta kétszer el kell mennie. De végül a közgazdászok kerekedtek felül. Több kupont bocsájtottak ki, így a pároknak nagyobb volt a hajlandósága elmenni, a gyermekmegőrzési alkalmak száma megsokszorozódott, mindenki boldog volt. Azám, de később túl sok cetlit adtak ki, ami különféle problémákhoz vezetett...

Ha a kedves olvasó most azt gondolja, hogy ez csupán egy ostoba történet, amivel csak az idejét vesztegeti, akkor szégyellje magát. Amit a Capitol Hill gyermekfelügyeleti szövetkezet átélt, az valódi recesszió volt. Ez a sztori többet árul el a gazdaság pangásának természetéről, mint amit 500 oldalnyi William Greider elolvasásával, vagy egy évnyi Wall Street Journal vezércikk átrágása révén szerezhetünk. És ha ön valóban hajlandó megjáratni az elméjét ezen a történeten, eljátszani vele és levonni a belőle nyerhető következtetéseket, az meg fogja változtatni az egész világról alkotott képét.

Példának okáért, tételezzük fel, hogy az Egyesült Államok tőzsdéje összeomlik, ami a fogyasztói bizalom megrendülésével fenyeget. Vajon ez elkerülhetetlenül katasztrofális visszaeséshez vezet? Gondoljunk a következőkre: ha a fogyasztói bizalom megcsappan, az ugyanaz, mint amikor valamilyen okból a szövetkezet egyik átlagos tagja csökkent hajlandóságot mutat az elmenésre, inkább egy esős napra tartogatja a kuponjait. Ez valóban pangást okozhat - de ez nem szükségszerű, ha a menedzsment észlelte a veszélyt, és a többlet-kuponkibocsájtás révén reagált rá. Ez pontosan ugyanaz, mint amit a mi vezető kupon-kiadónk, Alan Greenspan tett 1987-ben - s amit úgy gondolom, újra megtenne. Tehát, amint az elején mondottam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem abban, hogy a válság idején is megőrizzem a nyugalmamat.

Vagy tegyük fel, Greenspan nem reagál elég gyorsan és a szövetkezet ténylegesen válságba jut. Semmi pánik. Ha a fő kuponkiadó átmenetileg ki is sodródik a kanyarban, még akkor is rendberakhatja a helyzetet a szokványos módon, tehát több kupon kibocsájtásával - vagyis egy erőteljes monetáris expanzióval, mint amilyen véget vetett az 1981-82-es és az 1990-91-es recessziónak. Tehát, amint mondtam, a bébiszitter szövetkezet segít nekem, hogy ne veszítsem el a reményt a visszaesés idején.

A szövetkezet esete mindenek előtt azt mondja el nekünk, hogy a gazdasági pangás nem büntetés a bűneink miatt, szenvedés, amelyet a sors mért ránk. A Capitol Hill szövetkezet nem azért került bajba, mert a tagjai rossz, alkalmatlan bébiszitterek voltak; a benne keletkezett problémák nem rántották le a leplet a “Capitol Hill-I értékek válságáról” vagy “bébiszitterista összefonódásokról”. Csupán technikai problémája volt - túl sok ember váltott be túl kevés cédulát, amit lehetett orvosolni egy csipetnyi tiszta gondolkodással és ezt meg is tették. Igy tehát, ahogy mondtam,  a szövetkezet története segít nekem, hogy ellenálljak a fatalizmus és pesszimizmus nyomásának.

De ha ez ennyire egyszerű, akkor hogy lehet a világ nagy része akkora felfordulásban, mint amilyenben van? Például Japán miért ragadt bele a szemmel láthatólag makacs pangásba - ő az egyik, aki nem látszik képesnek arra, hogy kimásszon az egyszerű kuponnyomtatás révén. Igen, ha egy kicsit tovább bővítjük a szövetkezet történetét, hamar eljutunk addig, ami Japán problémájára hasonlít - egyben a megoldás is körvonalazódni kezd.

Először is, képzejünk el egy szövetkezetet, melynek tagjai rájöttek,  hogy valami nem kívánatos kellemetlenség van a rendszerükben. Adódhatnak helyzetek, amikor egy párnak sorban egymás után többször is el kellene mennie - ami az okozná, hogy ki kellene adni a kuponjaikat, ezzel képtelenné válva arra, hogy bébiszittert kapjanak a gyerekiknek, még akkor sem, ha teljes a hajlandóság bennük, hogy a későbbiekben bármennyi felügyeletet is vállaljanak. Ennek a problémának a megoldása érdekében lehetőség volt arra, hogy a tagok engedélyt kapjanak a szükség idején kölcsön kuponok felvételére a menedzsmenttől - amelyeket a későbbi felügyeletekből kellett visszafizetniük. Megelőzendő, hogy a tagok visszaéljenek ezzel az előjoggal, a menedzsment bizonyára bizonyos kötbért szab ki, megkövetelve a kölcsönvevőktől, hogy több kupont fizessenek vissza, mint amennyit felvettek.

Ebben az új rendszerben a párok kevesebb kupon-tartalékot képeznének, mint korábban, tudva, hogy úgyis kapnak kölcsönt, ha szükséges. Azonban ekkor a szövetkezet hivatalnokai egy újabb eszközt adnának a menedzsment kezébe. Ha a tagok arról számolnak be, hogy könnyen lehet találni bébiszittert, de nehéz munkaalkalomhoz jutni, a feltételek, amelyek mellett kölcsön-kuponhoz lehet jutni, kedvezőbbé válhatnak, bíztatva a tagokat, hogy többet menjenek el otthonról. Ha viszont bébiszitterből hiány keletkezik, ezek a feltételek szigorodnának, arra véve rá az embereket, hogy többet maradjanak otthon.  Más szavakkal, ez a jól szervezett szövetkezet rendelkezne egy központi bankkal, amely pangás esetén ösztönözne a kamatláb csökkentése révén, és a túlpörgő működés esetén behúzná a féket a kamatláb emelésével.

De nézzük megint Japánt - ahol a pangás ellenére a kamatlábak csaknem nullára estek vissza. Most talán olyan helyzetre akadunk, amelyet a bébiszitter-analógiával nem vagyunk képesek kezelni?

Nos, képzeljük el, hogy a gyermekfelügyeleti szolgáltatás keresletében és kínálatában szezonalitás mutatkozik. A tél idején, mikor sötét van és hideg, a párok nem akarnak túl gyakran elmenni otthonról, szívesebben űlnek otthon, és vigyáznak mások gyerekeire, felhalmozva közben a kuponokat, amelyeket majd a langymeleg nyári estéken fel tudnak használni. Ha ez a szezonalitás nem kifejezetten erős, a szövetkezet talán képes egyensúlyban tartani a kínálatot és a keresletet, alacsony kamatlábat szabva a téli hónapokban és magasabbat nyáron. De tegyük fel, hogy a szezonalitás tényleg nagyon erős.  Ez esetben télen, még ha nulla is a kamat, több pár fog lehetőséget keresni a munkára, mint amennyi munkát akar adni, azaz el akar menni otthonról, ami azt fogja eredményezni,  hogy nehéz lesz munkaalkalmat találni, ami miatt a kuponjaikat a nyári hónapokra tartalékolni szándékozók télen is alig fognak költekezni, ami által még kevesebb munkaalkalom teremtődik...és a szövetkezet recesszióba sodródik, még zéró kamatláb esetén is.

És ez a japán elégedetlenség tele. Az idősödő népesség, a jövő miatti általános aggodalom miatt a japán közönség nem mutat elegendő hajlandóságot arra, hogy annyit költsön, amennyi lehetővé teszi a gazdaság kapacitásainak teljes kihasználását, még nulla kamat esetén sem. Japán, mondják a közgazdászok, a rettegett “likviditási csapdába” esett. Nos, amit ön épp most olvasott, az gyermekien egyszerű  magyarázat arra, hogy mi a likviditási csapda és hogyan keletkezhet. És ha egyszer megértettük, hogy mi az, ami elromlott, a válasz Japán problémájára egészen nyilvánvaló lesz.

Így a gyermekfelügyeleti szövetkezet esete nem puszta szórakoztató sztori. Ha csak kicsit is komolyan vennék az emberek - ha csak megértenék, hogy amikor nagy a tét a gazdaságban, a hóbortosnak látszó példázatok tanulmányozása nem elvesztett idő, hanem éppen kulcs a megértéshez - ez is egy példázat, amely megmenthetné a világot.

Fordította Wirth Gyula