MAHMUD UTAZÁSA

A Zürichben kiadott DIE WELTWOCHE című heti magazin a Svájci Néppárthoz (SVP) kötődik. Ez a legnagyobb párt az országban. A menekültüggyel kapcsolatban nem foglal el szélsőséges álláspontot, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetne azt mondani, hogy lelkesen üdvözölné azt, hogy Svájcba túlságosan sok menekült érkezzen. A párt retorikájának középpontjában inkább az óvatosság, a kimértség, realizmusra való törekvés áll, mintsem a humanista értékek hangsúlyozása.

A főszerkesztő, Roger Köppel szép karriert maga mögött tudható újságíró. Ebben az évben elindult az SVP színeiben egy parlamenti képviselői mandátumért. A választások hamarosan, ez év október 18-án lesznek. Köppel úgy nyilatkozott, hogy megválasztása esetén is megtartja kiadói és főszerkesztői pozícióját a lapnál. 

Az alábbi tudósítás egy menekült család útjának egy szakaszát mutatja be. A szerző közismert háborús riporter, maga is jelen volt kísérőként. Hiteles, érdekes, megható és néhol elszomorító tudósítást olvashatunk egy család Európai Unióba érkezésének előzményeiről. Nem kétséges, hogy ez csak egy eset a sokféle tipizálható közül, és lehetett volna kevésbé rokonszenves alanyokat is választani. A Weltwoche azonban helyesnek látta ennek az egyébként elfogulatlan riportnak a közlését. 

Kurt Pelda

MAHMUD UTAZÁSA

Mahmud, a fiatal szíriai sokáig harcolt Assad diktátor ellen, de gyűlöli az Iszlám Állam terroristáit is. Most szeretné a családját Svájcba hozni. Egy Facebook csoport mutatja neki az utat.

A gumicsónakon nincs iránytű és képzett kormányos. A szíriai kísérő a török parton maradt. A 32 menekült most csak magára számíthat. A csónakmotor megnyugtatóan zümmög. Mahmud és unokaöccse, Issa az okostelefonjukkal filmezik az átkelést. Minden egyszerűnek látszik, a görög sziget, Szamosz látótávolságon belül van.

A szemek a sziklás északi partot fürkészik. Ez jelenti az Európai Unio határát. Narancssárga foltok a sziklákon jelzik a csónaknak a helyes irányt. Ezek a mentőmellények, amelyeket a korábbi migránsok az átkelés után otthagytak. És ha azok az emberek ki tudtak ott kötni, akkor ez bizonyára sikerülni fog a csónak utasainak is. Mahmud gondoskodott a családjáról. Felesége, a 25 éves Fatima ugyanúgy mentőmellényt visel, mint a fia Rayan és a lánya Bayan. A tizennyolc hónapos Ammar viszont még túl kicsi ehhez. Megható pillanat következik, a menekültek kimásznak a partra, és sorsára hagyják a gumicsónakot.

„Vagy levágjuk a fejét”

Mahmud átveszi Fatimától a hátizsákot, hogy az felvehesse a kis Ammart. Meredek sziklákon kell felmászni, mire a csoport előbb egy ösvényt, majd egy aszfaltos utat talál. Órákkal később kimerülten érkezik meg a család Szamosz városába. A rendőrség azonban odalent a kikötőben nem győzi a rohamot, Mahmud csak másnap mehet a családjával regisztráltatni magát. Rendőrségi papír nélkül viszont nem vehet ki szállodai szobát, a család ezért a kikötő egy zugában éjszakázik.

A regisztráció egy vicc. Mahmudnak ugyan van egy szíriai igazolványa, de nincs útlevele. A rendőrök ezért, mint mindig, mind a hatuknak január elsejét írják be születési dátumnak. Senki sem ellenőrzi, hogy kifélék az érkezők – egy rémálom minden biztonsági szolgálat számára, amelynek az lenne a dolga, hogy megakadályozza az Iszlám Állam vagy az Al-Kaida terroristáinak beszivárgását. A papírok csak azért kellenek, hogy a migránsoknak lehetővé váljon Görögország mihamarabbi elhagyása. Ehhez Mahmudnak és családjának november 21-ig adnak időt. Csak akkor kell jelentkezniük Athénban az idegenrendészeten.

Mahmud sokáig harcolt Asszad elnök ellen a Szabad Szíriai Hadsereg „Északi Vihar” nevű brigádjában, az Asas nevű kisváros környékén, a török határ közelében. Fiútestvérét, Anwart az Iszlám Állam elhurcolta, brutálisan megkínozta és halálra ítélte. Az IÁ csatlósai felkeresték a családot és bemutattak egy videót, amelyen Anwart éppen kínozzák, mondván, hogy az amerikai titkosszolgálatnak, a CIA-nak dolgozott. Ezt követően a terroristák Mahmudot és a családot a következő választás elé állították: „vagy ti magatok ölitek meg Anwart, vagy mi vágjuk le a fejét.” Aztán végül mégsem jutott idáig a dolog, mert a megkínzott valami csodával határos módon meg tudott szökni. Mahmud segített neki, hogy átjusson Törökországba.

Asasban Mahmudnak volt egy háza, amely normális körülmények között 20 000 dollárt ért volna. Mivel azonban az IÁ a várostól nem egészen 15 kilométeren belülre került, Mahmudnak meg kellett elégednie a 9 500 dolláros vételárral. Fatima és a gyerekek már régebben menekültként éltek Törökországban. Ezen a nyáron Mahmud csatlakozott hozzájuk és elvitte őket Bodrumba, amely a Földközi tenger török partszakaszán van. Az embercsempésznek 1200 dollárt kellett fizetnie minden egyes felnőtt után a Szamoszig tartó néhány kilométeres útért.

Csónakok Moldáviából

Mivel az Athénba induló kompon már nincs hely, a családnak két napot Szamoszon kell töltenie. Mindannyian kimerültek, és Ammar ruhácskái még mindig nedvesek az átkelés óta. A Kokkarin lévő strand mellett döntünk, amely pár kilométerre van Szamosz városközpontjától. Miután a szálloda tulajdonosnője telefonált a rendőrségre, a menekültek elfoglalhatják a szobájukat. A szigeten lakók segítőkészsége nagy. A kezdeti bizalmatlanság után a városka lakói plüssállatokat, játékokat és ruhákat hoznak a gyerekeknek. Rayan és Bayan jókat derül a homokos parton napozó félmeztelen nőkön. Sohasem láttak még bikinis nőket. Egy szigetlakó egy nagy távcsővel figyeli a horizontot. Egy menekültcsónakot fedezett fel. Kicsivel később felbukkan egy görög katonai helikopter. A pilóta a csónak fölött köröz és mutatja az irányt a parti őrségnek. A három gyerek közben egy narancsszínű bádogcsónakban játszik. A helyiek szerint ez a kishajó néhány hete érkezett, hatvan migránssal a fedélzetén. A felirata szerint a honállomása egy Giurgiulesti nevű moldáviai kikötő a Dunán. Nyilvánvalóan a csempészeknek Törökországban fogytán vannak a bárkái, ezért szereznek be újabbakat Moldáviából.

A család lassan kezdi megszokni az új környezetet. Mahmud és Fatima teljesen meg van rendülve a szigetlakók segítőkészségétől. Vannak persze olyan helyi lakósok is, akiket bosszantanak a migránsok által hátrahagyott szeméthalmok. De Mahmud gyorsan tanul. A cigarettáját a földön nyomja el, majd a csikket bedobja a szemetesbe. Ezt Szíriában sohasem tette. Taxival megyünk a kompkikötőbe, ahová érkezik a 177 méter hosszú „Nisszosz Ródosz”. A gyerekek nagyot néznek, ekkora hajót még sohasem láttak, és a gumicsónakon való átkelést leszámítva még sohasem utaztak tengeren. A jegy 49 Euróba kerül. Némelyik migránsnak gondja van a fizetésnél, mert az 500 Eurós bankjegyeket senki sem akarja átvenni vagy felváltani.

Nyerészkedők hadserege

A komp előtt futballoznak a migránsok. Néhányan még nem adták fel a reményt, hogy a tengervíztől nedves mobiltelefonjuk még egyszer életre kel, és levett hátlappal, kivett akkuval szárítják őket a napon. Az okostelefon életmentő és a továbbutazás szervezője. Mahmud is becsatlakozott egy arabokból álló zárt Facebook közösségbe, amely a „Húsz nap alatt Európába” nevet viseli. A csoportnak kereken 50 000 tagja van. A címkép borzalmas: az egész világot bejárt fotó, amely Aylan Kurdi, a hároméves vízbe fúlt menekült kisgyerek látható, akinek a holttestét a bodrumi strandon találták meg. A tagok a legjobb útvonalakról cserélnek egymással információkat. Az arab „idegenvezetők” minden gátlás nélkül hirdetik a szolgáltatásaikat és megadják az osztrák, szerb vagy magyar mobilszámukat. Az egyik azt mondja, hogy a segítségével pénzt lehet átutalni Szíriából Törökországba. A másik azt állítja, hogy nála mindenféle szíriai hivatalos dokumentumot be lehet szerezni. Hamis szíriai útlevél már 800 dollártól kapható Törökországban.

„Még egy marokkói is”

Mahmudot sok menekült idegesíti a kompon. Mialatt Szamosz sziklás partjai lassan a messzeségbe vesznek, Mahmud körülnéz a fedélzeten és szóba elegyedik emberekkel. „Rengeteg iraki és palesztin van itt, sőt még egy marokkói is” - mondja felbuzdulva. „Megismerem őket a kiejtésükről, a legtöbben szíriainak akarják kiadni magukat, mert akkor nagyobb esélyük van a menedékre. De ez nem igazságos, mert hátrányba hozza a valódi szíriai menekülteket.”

Mahmud és Fatima Svájcba szeretnének eljutni, mert attól félnek, hogy Németország, a legtöbb menekült álma, a menekültek áradata miatt túlterhelt lesz. Azt remélik, hogy Svájcban gyorsabb lesz az eljárás.

Vajon elmenne egyedül is egy nyelvtanfolyamra, ha Svájcban lenne? „Természetesen” - feleli Fatima. És nem zavarná, ha a gyerekek vegyes osztályokba kerülnének? „Nem, sőt még jobb is, ha a kislányok és kisfiúk együtt ülnek az osztályban” - véli Mahmud. Ő utálja az iszlám fanatikusokat és őket tartja felelősnek azért, hogy eredetileg demokratikus szíriai forradalmat tönkretették és a sárba tiporták. Mahmud fehér pólóján egy amerikai wiszkisüveg pompázik. Ez nem véletlen, amint Mahmud hangsúlyozza. Mint sok szíriai, ő is ivott a hazájában néha alkoholt, és Európában is így tenne. „Ez mindenkinek a saját döntése.”

A hajón nagyjából ötszáz és ezer között lehet a menekültek száma. A felük Szíriából jön, a többiek közül sokan irakiak, irániak, afgánok, de még Afrika szarváról is jött néhány nő, páran pedig a Maghreb-országokból valók. A valódi háborús menekültek mellett vannak jópáran, akik egyszerűen ki akarják használni a kedvező alkalmat.

Már régóta nem minden menekült az ellenzék által ellenőrzött területekről jön, amelyeket Asszad porrá és hamúvá bombáz szét. A hetes fedélzeten egy fiatal kurd csoporttal találkozunk, akik az Asszad által uralt Nyugat-Aleppóból jönnek. Amint a tíz órás utazás után felvillannak Píreusz kikötőjének fényei, a fiatal férfiak énekelni kezdenek. Megigazítják a frizurájukat, megzselézik a hajukat és beparfümözik egymást. Méltósággal akarnak az európai szárazföldre lépni. Aztán Asszad-jelszavakat kezdenek skandálni, amint azt Mahmud rosszkedvűen megállapítja.

„Akkor mostantól te vagy a csoportvezető”

A megérkezéskor semmiféle ellenőrzés nincs. Taxisofőrök ajánlkoznak, hogy kocsinként 500 Euróért 4 embert elvisznek a macedón határig – ez kedvező ár a 450 kilométeres útért. Mahmud azonban inkább a vonatot választja. Késő éjszaka érkezünk Tesszalonikibe és az utolsó szakaszhoz két taxit veszünk igénybe. Röviddel az Evzoni falunál lévő hivatalos határátkelő előtt egy görög rendőr leterel minket az autópályáról egy mellékútra. Keresztezzük az Axios folyót, majd a vasút mentén haladunk Macedónia felé. Pár száz méterrel a határ előtt ismét megállítanak a rendőrök. „Innentől gyalog kell továbbmenni” - magyarázza a vezetőjük angolul. „Várjatok meg még több menekültet, aztán egy csoportban menjetek át.” Noha egy kamera lóg a vállamon, engem is menekültnek vél. „Te, te jól beszélsz angolul, akkor mostantól te vagy a csoportvezető.” - rivall rám, majd egy sárga cédulát nyom a kezembe, amin a 101-es szám van. „Ezt add le a másik oldalon.”

Német rendőrök

Görög önkéntesek segédeszközöket osztogatnak, sűrített tejet és süteményt a gyerekeknek, valamint egy ezüstszínű fóliát, amelynek az a feladata, hogy a Fatima karjaiban ülő Ammart melegben tartsa. A macedón rendőrök aztán kettes sorokba rendezik a migránsokat, és így küldik őket a határon túlra, egy táborba. Akinek itt nincsenek dokumentumai, az előnyben van. A két újságírónak, akinek van útlevele, ezzel szemben ismét vissza kell mennie a folyón túlra a hivatalos határátkelőhöz. Mahmud és családja már látótávolságon kívül van. Kísérőmnek rendes schengeni vízum van bepecsételve az útlevelébe, őt a vámosok ismét visszaküldik. Neki csak légi úton szabad Macedóniába beutaznia. A határ mögött egy játékkaszinónál szerzek magamnak egy taxit. Mahmud küld nekem egy whatsapp-üzenetet, amiben megadja a pontos helyzetét. Így már gyerekjáték őket megtalálni. Ők időközben kaptak macedón papírokat, ami 72 órás tartózkodásra jogosítja őket.

Néhány órával később, mikor már hajnalodik máris átértünk a taxikkal Macedónián, járművenként 100 Euróért. A procedúra a szerb határon ugyanaz, mint néhány órával ezelőtt volt. Macedón muszlimok adnak egy dzsekit Rayannak a hideg ellen. Nagyon szépen megköszönjük. Ettől kezdve egy vízzel részben elöntött mélyedésen át visz az út a határig. Egy magaslaton néhány szerb rendőr áll, mellettük egy autó sarkig kitárt ajtókkal. Német felirat van rajta, „Polizei” - azaz rendőrség. A kamerámat eldugom, és a kezembe ragadok egy műanyag zacskót pelenkákkal, meg egy másikat ruhákkal. Így közeledünk a német rendőrautóhoz. Egy nagy darab német rendőr barna egyenruhában megkérdezi, hogy honnan jövünk. „Szíriából” - mondom. Gyorsan átváltunk angolról németre, ennek ellenére a rendőr továbbra is menekültnek tart. „Ne bízzatok a taxisofőrökben” - adja nekünk a jótanácsot az útra. „Inkább busszal menjetek Belgrádba.

Die Weltwoche, Zürich, 39. szám (2015. szept. 24.)

Kiadó és főszerkesztő: Roger Köppel

A svájci Kurt Pelda 30 éve dolgozik háborús riporterként. Egyebek között az SRF (Svájci Rádió és Televízió), a Spiegel és a Die Weltwoche számára küld tudósításokat a világ forró pontjairól, így Afganisztánból, Darfurból, Líbiából és Szíriából.

FEHÉREK KÖZT HÁNY AZ EURÓPAI?

Nagy tisztelet jár mindazoknak, akik az utóbbi hónapok válságos eseményei közepette képesek voltak megőrizni európaiságukat, és nem sodorta őket magával a sopánkodó és huhogó többség. A legnagyobb tisztelet azonban Angela Merkelt illeti, aki sokáig hallgatott menekültügyben, de amióta megszólalt, azóta mindig tisztán, egyértelműen és bátran beszél, úgy, ahogy egy igazi európainak ezt tennie kell, miközben számos kéz ráncigálja hátulról csinos kis Merkel-blézerének szegélyét, és a hozzájuk tartozó szájak azt suttogják: „Angela, hallgas! Ülj már le! Mindenkire ráhozod a bajt!”

Hát ne. Angela, maradj állva, és tarts ki. Én, és még sok más európai veled vagyunk, és tudjuk, hogy neked van igazad. Remélem, hogy a következő Béke-Nobel-díjat neked fogják ítélni, amint azt Heiner Geissler, a CDU ma már nem aktív politikusa velem együtt óhajtaná. 2015-ben más kapta a díjat – nem vitás, hogy megérdemelten – de talán sikerül a jövő évit megkapni, mert nem törik meg addig a folyamat. Könnyebb lett volna persze egy hirtelen megkapott díjjal erősíteni.

Mostanában Magyarországon azon folyik a verseny, hogy ki tudja jobban megijeszteni a másikat. Ezt a kedves és szellemes játékot a magyar kormány kezdte a nemzeti konzultációban megfogalmazott fifikás kérdéseivel, majd folytatta világszerte híressé vált plakátkampányával. A Facebook-on és az interneten se szeri se száma a sötét vízióknak, amelyek sokszor tudományos álruhába öltöztetve tálalnak tényként különféle becsléseket, találgatásokat és feltételezéseket. Közben a valóságról alig tudunk valakit, és vannak, akik gondoskodnak arról, hogy ne is legyünk kíváncsiak rá. Az utóbbi hetekben kétszer néztem bele a magyar állami televízió híradójába, 8 percnél tovább egyszer sem bírtam. Egyszer azt ecsetelték, hogy egy keleti pályaudvaros egykori önkéntes segítő mekkorát csalódott, mert rájött, hogy nem csupa szent ember érkezett a menekülőkkel, hanem besodródott egy-két gazfickó is. Micsoda meglepetés! Ilyesmi megeshet Magyarországon, a kilencegész valahány millió talpig becsületes ember hazájában, ahol a börtönök fala ugyan már kidől a túlzsúfoltságtól, de a bentlakók bizonyára mind külföldiek. A szerkesztők ügyesen sugallták, hogy az is hülye, aki önkénteskedik ezeknek, de még inkább talán hazaáruló is. A másik tudósítás arról szólt, hogy az óvodások ellátogattak a határra megnézni a katona bácsikat, akik hősiesen helyt állnak – majd, ha jön az ellenség, mert eddig még nem jött. Azért jó az, ha a gyerekek már jó előre megnéznek néhány nemzeti hőst, közben persze láttak „migjánsokat” is. Csak tanuljanak, majd az oviban elmagyarázzák nekik, hogy a migjánsokat szeretni szintén hazaárulás. Szépen lassan, de biztosan gyülemlik és szaporodik a gyűlölet az ismeretlen ellen („lerakódik, mint a guano”) és alakul az a táptalaj, amiből tényleg kisarjadhat valami rettenetes borzalom – akár háború is. Ha ez a rengeteg szellemi és fizikai energia nem a félelmet táplálná, hanem a jóindulatot, és a barrikádépítésre fordított pénzből a szerencsétlen embereket segítették volna, akkor nem ellenségeket, hanem barátokat sikerült volna szerezni. Erre persze könnyű rámondani, hogy ájtatos duma, mert semmi nem úgy van, csak az lehet igaz, ami mögött megtaláljuk a rosszindulatot. Valami miatt, nem tudni miért, a magyarok többsége erre kondícionálódott.

Lengyel László szerint „megromlottak a magyarok”, de ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás. Ha meg akarjuk értetni, hogy nincs ok egyetlen népet, vallást, kultúrát sem gyalázni, akkor nem tehetjük meg ezt a saját népünkkel sem. Nincs is rá ok.

„Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.” Ezt mondja ki Kant híres kategorikus imperatívusza. A kategorikus imperativusz a legfőbb erkölcsi parancs, amelynek minden körülmények között feltételek nélkül teljesülnie kell. A magyarokat azonban eszközként használják, csakúgy, mint a menekülő idegeneket. Akik ezt teszik, azoknak jó okuk van bekerülni a történelembe, ahol a szemétdombon lesz a helyük.

Most talán Angela Merkel az a vezéregyéniség a hatalommal és befolyással bíró személyiségek közül, akinek a szeme előtt ott lebeg a kanti erkölcsi alapelv. Isten adja, hogy a híveinek a száma ne csökkenjen, hanem nőjön. Mert ez a Föld, amin élünk, több világméretű háborút, összecsapást már nem bírna ki. A békességnek nincs alternatívája, a békétlenségnek csak vesztesei lehetnének. Nem lehet „civilizációk harca”, mert nem egyes civilizációk semmisülnének meg benne, hanem az egész emberi világ.

Ez persze sötét látomás, és joggal érhet az a vád, hogy magam is elkövetem azt a hibát, amelyet ostoroztam. Mentségemre szolgáljon, hogy feltételes módot használtam, érzékeltetendő, hogy álláspontom pozitív, hiszek abban, hogy a rossz elkerülhető.

Aki mostanság a hazájáért, Európáért, a kereszténységért aggódik, azzal magam is mélységesen egyetértek. Az aggályoskodók legnagyobb része azonban meglehetősen szűk látókörű, és ezzel inkább eltávolodik a céltól, mintsem közeledne hozzá. Két hatalmas logikai hiba van a közgondolkodásban: az egyik szerint (megint) elkezdődött az iszlám és a kereszténység közötti harc, és ennek kimenetele törvényszerűen az egyiknek vagy a másiknak a megsemmisülésével végződik. Ez nem igaz. Miért ne létezhetne a kettő egymás mellett és békésen, amint erre számtalan példa van. Ha léteznek azok a keresztény értékek, amelyekre büszkék vagyunk és amelyeket féltünk, akkor éppen ezeknek a talaján állva nekünk, keresztényeknek kellene elősegítenünk ezt a békés egymás mellett élést. Tesszük is sokan. Példának okáért az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amely fáradhatatlanul tevékenykedik – és mellőzi a károgó szócséplést, az önsajnálatot és az agresszív vicsorgást.

A másik logikai hiba az az elképzelés, hogy a védekezés, az önvédelem egyenlő a fegyverek megmarkolásával, csak militáris alapon lehetséges. Vajon miért? Miért kell fegyvert fogni, ha meg sem támadtak? Miért nem lehet úgy védekezni a felfordulás ellen, hogy békével és szeretettel bánunk a fegyver nélkül érkezőkkel, (akik éppen azért menekülnek, mert nem akarnak a háború részesei lenni), nem adva okot arra, hogy a végső elkeseredés kontrollálatlan tettekre vigye őket? Hja, hogy szervezett embercsempészek hozzák őket ide? Az bizony lehet. Ebben az esetben azonban lehet, hogy a menekülők egyfelől hazug csalók áldozatai, másfelől pedig a kapitalizmuséi. A kapitalizmust nem mindenki értelmezi egyformán, sokan azt gondolják, hogy amiből profitot lehet szerezni, abból szabad is. Ha ez éppen embercsempészet, akkor vágjunk bele. Ez bűn, de nem azoknak a szerencsétleneknek a bűne, akiket mindenüket hátrahagyva és feláldozva nekivágnak a bizonytalan ismeretlennek. Ez nem luxusutazás, és nagyon nagyot téved, aki azt gondolja, hogy kizárólag azért vállalkoznak rá, mert a vérünket akarják szívni.

Az iszlámot összetéveszteni a dzsiháddal, tehát az iszlám hit tűzzel-vassal való terjesztésével óriási hiba és tévedés. Az iszlámnak számtalan irányzata van, és egyáltalán nem egységes, mint ahogy a kereszténység sem az. Nem mondhatjuk, hogy a „kereszténység = katolicizmus” vagy hogy „kereszténység = protestantizmus”, netán hogy „kereszténység = inkvizíció”, vagy „kereszténység = keresztes háború” és még hosszan lehetne sorolni – noha külön-külön mindegyik igaz. A kereszténység makulátlan és tiszta, de a ruháján vannak vérfoltok és egyéb mocskok bőven. Günter Wallraf egyik írásában olvastam a minap egy történetet arról, hogy miként végezték munkájukat egyes misszionáriusok. A karibi szigetvilágban a dolog úgy zajlott, hogy azokat az őslakosokat, akik nem voltak hajlandók magukat „igazhitűnek” vallani, egyszerűen lemészárolták. Egy Haiti-n élő Hatuey nevű indiánfőnök elmenekült a kubai erdőkbe a konkvisztádorok elől. Ott állítólag rámutatott egy kosár aranyra, és azt mondta: „ez a keresztények istene. Ezért üldöznek minket. Emiatt kellett a szüleinknek és testvéreinknek meghalniuk.” Három hónap múlva elfogták, nyomban egy fatönkhöz kötözték. Mielőtt begyújtották alatta a máglyát, egy pap elmagyarázta neki, hogy a mennybe fog jutni, ha a halála előtt felveszi a keresztséget. „A keresztények is felkerülnek abba a mennybe?” - kérdezte Hatuey. „Persze” - hangzott a válasz. Hatuey ekkor úgy döntött, nem kér ebből a dicsőségből, és a láng máris fellobbant.

Az Iszlám Államnak lett volna kitől tanulnia, de nyilván nem volt rá szüksége. Most azonban az lenne a dolgunk, hogy mossuk, cseréljük a keresztényi köntösünket, és igazodjunk azokhoz, akik a mosóport adják. Van Ferenc pápánál is egy nagy dobozzal, és Angela Merkelnél is, ha ki nem ütik a kezéből. A víz pedig árad a forrásból, az pedig maga Jézus.

A televízió (nem a magyar) nemrég arról számolt be, hogy egyre több svájci család jelentkezik, hogy befogadjon menekülteket, vagy menekült-családokat. A befogadóknak vállalniuk kell, hogy legalább 6 hónapig, de akár két évig is egy fedél alatt élnek a más vallású és más kultúrájú emberekkel. És élnek is, békével, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Svájcban ne lenne ellenzéke a túlzott méretű bevándorlásnak. Máris hallom a kétkedő hangokat, hogy persze, ők megtehetik, mert gazdagok. Tényleg azok, de Magyarország sokkal gazdagabb, mert még arra is van pénze, hogy körbekerítse az országot.

Hiszek abban, hogy Európa hamarosan túl lesz a sokkon, és újra úgy fog viselkedni, ahogyan elvárhatjuk tőle, ha továbbra is büszkék akarunk lenni európaiságunkra. A mi földrészünk nagy utat járt be, mire kulturált közösséggé változott. Ez a közösség most veszélyben van, de a nagyobb veszély nem kívülről, hanem belülről fenyegeti. De talán lesz ereje, hogy a felocsúdás után újra higgadt és józan legyen.

A továbbiakban ezt az optimizmust szeretném erősíteni, ezért adom közre a Thomas Hüskennel készült interjút. Megjelent a svájci Migros Magazin 2015 szeptember 14-i számában. A magazin egyébként ingyenes reklámújság, és mindenképpen százezres, de lehet, hogy milliós a példányszáma. A szerkesztők jónak látják, hogy a kereskedelmi reklámok mellett színvonalas olvasmányokat is kínáljanak, akár olyan dolgokról is írjanak, amelyek a közvéleményt éppen foglalkoztatják. Az említett szám az itt idézett beszélgetésen kívül nagy terjedelemben foglalkozik az iszlám svájci helyzetével, bemutat olyan embereket, akik hitük megtartása és gyakorlása közepette sikeresen integrálódtak az itteni társadalomba és ugyanolyan szorgalommal dolgoznak érte, mint bárki más. Van miért hálásak lenniük, mert sok segítséget kaptak, amit aztán maguk is továbbadnak az újonnan érkező menedékkérőknek, vagy bevándorlóknak.

„AKI SVÁJCBAN DOLGOZIK ÉS MEGVAN A JÖVEDELME, AZ NEM LESZ ISZLAMISTA”

Interjú Thomas Hüskennel

Hüsken úr, az utóbbi években bizonyára a muszlimok követték el a legtöbb merényletet, miközben az iszlámra hivatkoznak. Honnan jön ez a düh?

Gyakori az az érvelés, hogy ez a vallással függne össze, vagy hogy ezeknek az embereknek a kultúrájában gyökerezik. Etnológiai perspektívából ez másképpen néz ki: a hátteret a szociális hátrányok, a szegénység képezik, valamint a korlátozott részvételi lehetőség abban a társadalomban, amelyben ezek az emberek élnek. A merénylők életrajza egységes: szinte kivétel nélkül ifjúsági bandák, bűnözők és az iszlamizmus között ingáznak. A „Charlie Hebdo” esetében a merénylők Párizs Banlieue nevű negyedéből jöttek. Ha már járt ott, akkor tudhatja, hogy az milyen.

Milyen?

Bűnözés, munkanélküliség, hiányos képzettség, semmilyen felemelkedési lehetőség. Mindazok az értékek, amelyeket a merénylet feldolgozása során oly sokat hangoztattak – szabadság, testvériség, egyenlőség – ezeknél az embereknél éppenséggel nem érvényesülnek. Ez a fő oka a dühnek és az erőszakra való hajlamnak. A vallási és kulturális identitáshoz semmi köze.

A merénylők azonban mindig az iszlámra hivatkoznak. Hogy lehet, hogy ez a vallás ennyire alkalmas az erőszak és a gyilkolás igazolására?

Minden kinyilatkoztató vallás alkalmas arra, hogy igazolja az erőszakot a másikak ellen. Az amerikai keresztény fundamentalistáknál elvben ugyanazok a mechanizmusok működnek. A vallásos szövegek többféleképpen értelmezhetők és kontextualizálhatók. Egyes muszlim hitszónokok politikailag radikális értelmezést képviselnek, amely részben az erőszakot is védelmébe veszi, és hozzájárul a dzsihadista hangulat kialakulásához az ifjúság körében. A probléma nem a vallás önmagában, hanem annak átpolitizálása, ami minden időben és minden vallásban újra és újra előfordult. Nagyon fontos: emögött konkrét, megnevezhető szereplők állnak. Svájcban, Németországban és sok más európai országban 30 éve nem sokat törődtünk ezekkel az emberekkel. Az állam nem foglalkozott velük, emiatt alakulhattak így a dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy az iszlámista klérusban ne lenne szükség reformokra és modernizálásra. De a gyűlöletprédikátorokra való kizárólagos fókuszálás nem visz sehová.

Mi történik a mi nyugati társadalmunkkal, ha olyan erős kultúrákkal konfrontálódik, mint a muszlim? Hogyan kezeljük a negatív hatásokat?

Azok a muszlimok, akik hozzánk jönnek, nem mind ugyanabból az országból származnak, és nem azonos a kultúrájuk. Mivel azonban idegenebbül néznek ki, mint a németek vagy az olaszok, hajlamosak vagyunk őket homogenizálni és egységes blokként tekinteni rájuk. Ez azonban nem így van. Fontos az aktív bevándorláspolitika, és e téren Svájc sok mindent jobban csinált, mint Németország. Szükség van helyes képzési és szociálpolitikára, hogy betagozzuk a bevándorlókat és a társadalom részeivé tegyük őket.

Hogyan kell ezt csinálni?

Kellenek szociális munkások, akik belemennek ezekbe a közösségekbe, beleértve a vallási szegmenst is. A szíriai származású politológus, Bassam Tibi már a 90-es években azt mondta, hogy Németországban lenne esély egy afféle euro-iszlám megalapítására – tehát egy olyan iszlámra, amely modernebb és toleránsabb, és az eszmeisége kisugározhatna az egész iszlám világra. Ezt az esélyt azonban mindeddig sajnos elmulasztottuk. Annál sürgősebb lenne, hogy most például elkezdjenek imámokat képezni a svájci egyetemeken. Igy létrejöhetne egy olyan klérus, amely a mi értékrendünkre orientálódik. Emellé még biztosítani kell, hogy a gyerekek iskolába járjanak majd eljussanak a munka világába. Aki Svájcban dolgozik és megvan a jövedelme, az nem lesz iszlamista. Az befogadva érzi magát, és hűséges ahhoz a társadalomhoz, amelyben él.

Mit csinál Svájc jobban, mint mások?

Éppen az iskoláztatásban lényegesen hamarabb kezdtek törődni a bevándorlók gyerekeivel. A nyelv a kulcs, nyelvtudás nélkül nincs sikeres oktatás. Ezt Németország már rég elmulasztotta.

Általában elmondható, hogy Svájc sikeresebben integrálja az idegen kulturális áramlatokat, mint más európai államok.

Svájc mindig is különböző nyelvi és kulturális terekből állt össze. Itt hamar megtanulták, hogyan kell a sokszínűséggel bánni és az országot úgy megszervezni, hogy az értelmesen működjön. Erre az alapra épülhet az idegenek befogadása. Ehhez még hozzájön, hogy a svájciaknak gazdaságilag már régóta jól megy. Egy jól kiképzett bevándorló viszonylag gyorsan betagozódhat ebbe a társadalomba.

Mi jelent különleges kihívást a muszlimokkal kapcsolatban?

Ez ugyanaz a mechanizmus, a muszlimoknak nincs szüksége különleges bánásmódra. Nézzük meg, milyen feltételek mellett alakul ki Európában egy jól integrált muszlim középréteg, azt fogjuk látni, hogy a siker összetevői mindenütt ugyanazok. Mindkét oldalnak igyekeznie kell. Az államnak pénzt kell áldoznia arra, hogy az integráción dolgozó szakembereket állítson be – különösen ott, ahol nem privilegizált migránsokkal van dolgunk. De ugyanez vonatkozik a szegény sorsú keresztény bevándorlókra is.

Netán az is fontos lenne, hogy végre ne „a” muszlimokról beszéljünk, hanem boszniaiakról és egyiptomiakról?

Mindenképpen. A vallás és a kultúra ezekben az országokban teljesen különbözik – és Irakban megint minden másképpen van. Nem kellene a muszlimokat általánosított iszlámrobotoknak tekintenünk, mert ennek negatív kihatása van azokra, akik már beilleszkedtek. Éppen ők lehetnének pozitív hatással a közösségükre, de ha stigmatizálva érzik magukat, inkább visszahúzódnak.

Ilyesmi előfordul?

Ó, persze. Azok között a muszlimok között, akikkel dolgozom és barátságban vagyok, nagyon erős a stigmatizáltság érzése. Ha csak egy kicsit arabosan néznek ki, vagy olyan nevet viselnek, máris elutasítást és lekicsinylést érzékelnek – akkor is, ha csupán turistaként vannak itt. Az erőszakos iszlám képzete sok fejbe befészkelte magát. Ezért fontos, hogy valamit tegyünk ez ellen a klisé ellen.

Ehhez a merényletek nem sokat segítenek.

Persze, hogy nem. Ezek félelmetesek. De kivételek. És óvakodnunk kellene annak a következtetésnek a levonásától, hogy minden muszlim ilyen, és hogy ez benne van az iszlámban. A legtöbbet maguk a muszlimok szenvednek az erőszaktól: leggyakrabban ők az áldozatok, akár a Közel-Keleten, akár a párizsi Banlieus-ben.

Sokan félnek nálunk attól, hogy túl sok lesz köztünk az idegen. Kikre jellemző ez jobban és kikre kevésbé?

Számomra úgy tűnik, hogy az alsó középréteg az, amelyik a globalizáció és az erősebb konkurencia miatt gazdasági nyomás alá került. Ők félnek a lecsúszástól, és a gyermekeik lecsúszásától is is. Így keletkezik az alap a különféle neheztelésekre, amit a jobboldali populista pártok szorgosan ki- és felhasználnak.

Nőtt az idegenellenes emberek száma?

Az idegenséggel való bánás minden közösség számára nehéz feladat. Annak ellenére, hogy történelmi távlatból nézve az idegenek jelenléte inkább szabály, mint kivétel. A migrációs mozgások miatti konfliktusok is mindig léteztek. Természetesen ma több, és másfajta ember jön az országainkba, mint korábban – ez egy többlet-kihívás. Nézetem szerint a jobboldali populista pártok az elmúlt 10 – 15 évben erősen hozzájárultak a helyzet romlásához. Ugyanakkor paradox, hogy ezek a pártok neoliberális koncepciókat is felkarolnak, amivel éppen azoknak a kisembereknek okoznak gazdasági károkat, akik többnyire megválasztják őket.

Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk a migráció negatív hatásait észrevenni, miközben a pozitívakat ignoráljuk?

A migráció negatívnak hitt hatásai általában akkor válnak témává, ha a társadalomnak egyéb problémái is vannak. A félelem kontextusában az idegen hamar bűnbakká válik. A muszlimok esetében ehhez hozzájönnek gyűlöletszónokok, a dzsihadista fiatalok, valamint a napi híradások a Közel-keleti erőszakról. Ugyanakkor minden valamirevaló tanulmány a bevándorlásról annak a befogadó társadalomra gyakorolt pozitív hatásait mutatja ki.

Egyes emberek megszállottan muszlim-ellenesek, miközben egyébként nem idegenellenesek. Mivel magyarázza ezt?

Igen, ilyeneket én is ismerek. Komolyan kell venni a félelmeiket, de tenni is kell ellenük. Ők olyan dolgokat vetítenek a muszlimokra, amikhez semmi közük. Más esetben felismerik a projekciót, itt azonban nem. És a közvélemény könnyen lehetővé teszi, hogy védjék álláspontjukat. Ám a muszlim radikálisok egyelőre csak jelentéktelen kisebbséget képeznek. Hangos, aktív kisebbséget, de nem ők „a muszlimok.” Ezt újra és újra hangsúlyozni kell, és azoknak, akik a muszlimokat helyből kritizálják, nyomatékosan a tudtára adni, hogy rasszista sztereotípiáknál ragadtak le. Ettől talán jobban érzik magukat, de a társadalomnak fikarcnyit sem használnak.

Igen, de Angliában és Franciaországban vannak helyek, ahol a muszlimok következetesen megfenyegetik azokat az embereket, akik nem az iszlám törvényei szerint viselkednek. Ez eléggé nyugtalanító fejlemény.

Bizonyára történt már valahol ilyesmi, de a médiának köszönhetően az a benyomásunk alakul ki, hogy ez mindennapos esemény. Ez azonban képtelenség. Itt egyes esetekről van szó, amelyek nem kívánatosak, ez nem vitás. Az integrációhoz hozzátartozik, hogy a bevándorlók fogadják el az itteni szabályokat és nem fordítva. Angliában és Franciaországban túl sokáig nem tettek semmit, emiatt pár dolog tényleg félresiklott. Svájcban semmi ilyesmitől nem kell tartani – attól pedig, hogy az iszlám uralkodóvá válik, végképp nem. Nem létezik központi irányítás, és olyan szereplő, aki erre törekedne.

A nyugati és az iszlám világ közötti frontok azonban keményedni látszanak.

Fontos tudni, hogy az Iszlám Állam (IS) elsősorban a régióban élő más muszlimokkal harcol, és csak másodsorban a Nyugattal. És a fegyveres koalíció az IS ellen ugyan nagyon széles, de olyan országok, mint Szaud-Arábia vagy Katar a háttérben pénzügyi támogatást adnak az IS-nek. Így működik a nemzetközi politika. Mocskos üzletek, ezt mindenki tudja, mégis együtt kell működnünk ezekkel az emberekkel. Nehezítő tényezőként jön még, hogy ezen országok legtöbbjében az egyenlőtlenség és a jogtalanság hihetetlen méretű.

Miben látja a megoldást?

Mindent meg kell tennünk azért, hogy az emberek ezekben az országokban jobban élhessenek, és jobban részt vehessenek a közéletben. Ott egyszerűen be kell fektetnünk, ahelyett, hogy a civilizációk harcát jósolgatnánk.

Az nem létezik?

Nem. De foglalkoznunk kell a válságokkal és együtt kell működnünk a mérsékelt csoportokkal, megakadályozandó, hogy a radikalizálódás tovább folytatódjon. Az is világos, hogy nincs olyan egyszerű megoldás, amelyik garantálja, hogy jövőre majd minden jó lesz. Ehhez túlságosan bonyolult a helyzet. Hozzá kell szoknunk, hogy a konfliktusok és erőszakos összecsapások világában élünk. Annál inkább fontos az az európai törekvés, amely a demokratikus vívmányok megtartására irányul, nehogy a terrorizmus elleni buzgó harcban a mi társadalmaink végül kevésbé liberális és a világra kevésbé nyitott irányba fejlődjenek.

Hiba volt olyan diktátorokat, mint Szaddam Husszein és Kadhafi félreállítani?

Semmilyen érv nem szól olyan diktátorok mellett, akik az embereket elnyomják és eltüntetik. Az Arab Tavasz egy arab felkelés volt ezek ellen az uralkodók ellen, mégpedig olyan értékek nevében, amelyek nekünk itt Európában is nagyon fontosak. Ebből is látható, hogy ezek az értékek már régen globalizálódtak. Líbiában magam is ott voltam, amikor a NATO vadászgépek jöttek, és nagyon jó volt, hogy Kadhafit megdöntötték. Feltehetőleg a mi számunkra egyszerűbb lett volna őt a kormányrúdnál tartani, de ez semmiképpen lett volna jobb az ott élőknek.

Eddig minden kiiktatott csoport után felbukkant egy másik, amelyik még rosszabb az előzőnél.

Az utóbbi időben ez tényleg így volt. De közben valami egészen nagy dolog is történik: A Közel-Keleten éppen most törik össze a posztkoloniális rend és valami új alakul helyette. Sokáig konfliktusok fogják még terhelni ezt a régiót, és egy tartós békemegoldás nem fog katonai csapásokból kialakulni. Az új rendről a megegyezés a következő 20 – 30 év témája lesz. Addig a régió nagyon labilis és erőszakkal terhelt lesz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a békeegyezmények, amik nálunk léteznek, történelmi kivételek – még Európában is. Gondoljon a két világháborúra, ezek lényegesen több halálos áldozatot követeltek, mint a mostani Közel-keleti forrongás.

Mit tehetünk?

A legfontosabb a diplomácia: meg kell próbálni az embereket egy asztalhoz ültetni. Mindig, újra és újra. Meg kell értetni velük, hogy ez az út hosszabb távon könnyebben elviszi őket a céljaikhoz, mint az erőszak. Ez nehéz feladat, amihez sok türelem kell. Nincsenek gyors és egyszerű megoldások, ilyenek a saját történelmünkben sem voltak soha.

Lát pozitív irányú fejlődést is a muszlim világban?

Az Arab Tavasz meggyőző bizonyítéka annak, hogy az emberek a Közel- és Közép-Keleten saját akaratukból reformokat és változásokat akarnak. Hogy a globális értékközösséghez akarnak tartozni. Ezek a forradalmárok még mindenütt ott vannak, de sok helyen kell harcolniuk a konzervatívokkal. Ők azok, akikkel dolgoznunk kell, akiket fel kell erősítenünk.

Hogyan tesszük ezt?

Ide kell hoznunk őket ösztöndíj programokkal és kiképezni őket, a megfelelő civil szervezeteket pedig támogatni kell, intenzív kulturális és gazdasági párbeszédet folytatni velük. Fontos lenne a politikai nyomás is, az emberi jogok betartását nyomatékosan követelni kellene. Az is sokat segítene, ha többet beszélnénk ezekről az emberekről, ahelyett hogy folyton az iszlámistákról folyna a szó. Nagy szívességet teszünk a radikálisoknak, ha szünet nélkül emlegetjük őket, mert ezzel egy egész világvallás és egy egész régió legitim képviselőivé tesszük őket. Pedig egyáltalán nem azok.

Az utazásai során sohasem került veszélybe?

Dehogynem, a líbiai polgárháborúban. Sohasem vettem részt ütközetben, ezt inkább átengedtem az újságíróknak, akiknek akkoriban a helyi tanácsadója voltam. De volt dolgom iszlám milicistákkal, akik gyakorolták az erőszakot. Egyszer útközben fegyvert szegeztek rám és megállítottak. Ilyen helyzetekben mindig azonnal vissza szoktam húzódni.

Ennek ellenére megint visszamegy?

Miazhogy, az a tervem, hogy még az idén Egyiptomon keresztül átjussak a líbiai határon.

Mit szól ehhez a családja?

Egyiptom sohasem probléma a számukra. A líbiai polgárháború idején azonban nem mindig mondtam meg, hogy pontosan hol jártam. De a feleségem tudja, hogy bizonyos helyzeteket elkerülök. Nem az vagyok, aki keresi a veszélyt.

Az eredeti írás, amely Ralf Kaminski és Beto E. Wild tollából származik, itt olvasható. 

Etnológus és iszlám-szakértő

Thomas Hüsken (48)

A Luzerni Egyetem etnológiai szemináriumának vezető asszisztense, szakterülete Líbia és Egyiptom. Folyékonyan beszél arabul és két éve él Svájcban, ahol kezdetben a Zürichi Egyetem vendégprofesszora volt. Felesége és 11 éves kislánya Nürnbergben él, emiatt a német Hüsken gyakran ingázik.

LÁTSZAT, VAGY CSAK LÁTSZÓLAG AZ?

Vannak helyek a világban, ahol megtörténhet, hogy az ember jól érzi magát. Még akkor is, ha a sokat tapasztalt és sokszor kiábrándult ember nehezen tudja gyanakvásait feledni, és elhinni, hogy a látszat mögött tényleg az van, mint ami kívül mutatkozik. Jól tudjuk, hogy általában nem az van, és ha sorra nyitjuk az ajtókat, a hetediknél már biztosan látjuk, hogy a szépség olyan impresszionista kép, amelyet vér és könny fest meg. A zenei téren kevésbé tájékozottak kedvéért (és ez nem csipkelődés akar lenni, hiszen nem kötelező mindenkinek mindenben tájékozottnak lennie) megjegyzem, hogy A kékszakállú herceg várának ajtóira céloztam.

Miután tehát elmondom a szépet, amit mondandó vagyok, nem fogom tehát elmulasztani, hogy a végén ott legyen a leleplező bekezdés is. A széleslátás, a teljesség érdekében ez szükséges, hiszen az írásnak az olvasás a célja, az olvasásnak azonban nem az a célja egyedül, hogy megtudjunk belőle valamit, hanem az, hogy megtudjunk valamit, amit tovább lehet gondolni, sodorgatni, formálgatni, míg végül formát öltve leülepszik. Végül minden olvasó maga döntheti el, hogy szerinte mennyire csal a látszat – ha egyáltalán látszat a látszat, és nem éppenséggel a valóság teljessége.

Európa független, semleges, kicsi, politikailag közvetlen népi demokráciára berendezkedett alpesi országában járva először az tűnt fel, hogy séta közben a szembe jövő emberek már messziről keresik a szemkontaktust és mosolyogva köszönnek – igyekeznek ebben megelőzni téged, aki szembe jössz. Ez persze nem vonatkozik a zsibongó városi utcákra, mert ott elég vicces is lenne, és meglepő, amint Esti Kornél és barátai ilyen jellegű tréfája is meglepte, vagy egyenesen bosszantotta a járókelőket.

Egyszer egy séta közbeni pihenő idején – melyhez egy árnyas pad kínálta kényelmét – jött egy kis fürge elektromos teherautó, és megállt a pad mellett. A sofőr a szokásos narancssárga mellényt viselve kiszállt, és mindenek előtt vidáman és kedvesen köszönt, majd nekilátott a pad melletti szemetesedényben zsákot cserélni. Ehhez először a használt zsákot a kisautó platójára hajította, majd lenyúlt a rácsos kosár aljára, ahonnan elővett egy egész tekercset, letépett róla egy zsákot, a tekercset visszatette, a zsákot pedig szakszerűen elhelyezte a kosárban. Jobban megnézve láttam, hogy a tekercs jól kivehető az edény alján – szemmel is, kézzel is – mégsem nyúl érte senki illetéktelen. Sokszor sétáltam arra, mindig rendben volt minden.

Máskülönben kutyaszarnak való zacskót sem kell vennie és magával vinnie senkinek, aki négylábú társával indul sétálni. A sétautak mentén sok helyütt talál letéphető zacskót, amelyet senki nem hord haza (még a más kultúrákból idetelepedett külföldiek sem), mindenki szükségletének megfelelően vesz belőle, majd rendeltetésének megfelelően használja. Valahogy így lesz majd a kommunizmusban is, ha megérjük, de ez nem biztos, mert a téma jelenleg nincs is napirenden.

Ennél sokkal kommunizmusosabb (pfúj, ilyen csúnya szót leírni, de hát ez illik rá) a bevásárlás egyes őstermelői-kistermelői boltokban, vagyis a „parasztnál”. Ezt a szót itt nyugodtan szabad használni, mert parasztnak lenni itt büszkeség és érdem. A boltban van szép áru, bőség, van mérleg és van pénztár, valamint vásárló is, szép számmal. Ez utóbbiak válogatnak, mérlegelnek, majd mérnek egyet. A megfelelő gomb megnyomására a mérleg kiírja az árat, amit a vevő felír egy cédulára, a végén pedig összeadja. (cédula, toll, számológép rendelkezésre áll) Ezután a pénztárhoz fárad, amely egy ládikó kis rekeszekkel a papírpénzek és érmék számára. Beteszi a vételárat, kiveszi a visszajárót, ha jár, majd elköszön – a többi vevőtől, mert eladó nincs, kamera sincs, biztonsági őr sincs. A paraszt és családja a mezőgazdaságban dolgozik, a boltba csak akkor jön, ha után kell tölteni az árut, meg persze záráskor megszámolni és hazavinni a bevételt, amely ott várja, és annyi, amennyinek lennie kell. Nem dézsmálják sem a helyi, sem az idegen kultúrákból érkezett emberek – mert ez utóbbiak sincsenek kitiltva. Az elkeseredett és méltánytalanságot elszenvedett emberek talán veszélyt jelentenének, de úgy tűnik, ilyenek errefelé nincsenek.

Van persze még egy veszély, amelyet nem hallgathatunk el. Ha egy szabadságos NAV-ellenőr erre téved, és meglátja, hogy nemcsak online pénztárgép nincs, de még nyugtát sem adnak, és mindez jól láthatóan nem is izgat senkit, bizonyára tökönszúrja magát, ami az amúgy is aggasztóan gyenge magyar népszaporulatnak nem tenne jót. (Szinte érthetetlen, mért akarnak egy ilyen csodaországban - és itt nem az alpesi, hanem az otthoni, Kárpát-medencei országra gondolok - ilyen kevesen szülni és születni.)

Abban az országban is cikkeznek, beszélnek, nyilatkoznak a menekültügyről. Ha van a világon célország az azilumot keresők számára, akkor az az alpesi ország az, szinte már hagyományszerűen az, hiszen a múlt század nagy háborúiból kimaradt, megőrizte semlegességét és szabadságát. Számos menedéket keresőnek nyújtott biztonságos szállást hosszabb vagy rövidebb ideig. Magam is ismerek olyan embert, (ne maradjon kétség: magyar emberről van szó) aki bő fél évszázaddal ezelőtt egy akkori diktatúra elől kényszerült elmenekülni, és ott, az Alpesek között nemcsak szó nélkül befogadták, hanem mindent megtettek azért, hogy emberhez méltó életet élhessen és gyarapodhasson. Bizonyára sok hasonló példát lehetne találni.

A mostani körülmények között a viszonyulás a menekülőkhöz nem változott. Abban az országban van mit megvédeni, és azt is tudja mindenki, hogy nem lehet szigorú szabályozás és korlátozás nélkül kezelni a kérdést. Ami azonban más, és szokatlan a hazai viszonyokhoz képest,az az, hogy sehol sem folyik az ellenségkép felrajzolása, gerjesztése. A menekülteket menekültnek látják, és gondolják, akár „gazdasági” akár más okból voltak kénytelenek hazájukat odahagyni. A közbeszédben a humanizmus az uralkodó irányzat, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne léteznének szélsőséges megnyilvánulások is. Ha azonban megkérdezik az utca emberét, hogy örül-e neki, hogy a lakóhelyén menekülttábort létesítenek vagy netán bővítenek, akkor tízből kilencen azt fogják mondani, hogy nem örülnek, de tudják, hogy a béke és nyugalom érdekében erre szükség van. A tizedik talán éppenséggel veszélyeztetve látja a békét és a nyugalmat, és azt szeretné, ha mindenki elhúzna a fenébe, vissza oda, ahonnan jött.

Ez persze nem oly egyszerű dolog, mivel az az ország nagyon bonyolult konglomerátuma különböző nyelveken beszélő, különböző bőrszínű és vallású embereknek, akiknek gyakran van véleménye a másikakról, de valami miatt a helyből gyűlölködés nem divatos, ritka jelenség.

Hja, mondhatná bárki, szerencséjük van, mert gazdagok, megengedhetik maguknak a nagylelkűséget. Hát nem tudom, lehet ebben valami, én azonban azt gondolom, hogy éppen a nagylelkűség tesz gazdaggá. Ha megnézzük annak az országnak a történelmét, azt láthatjuk, hogy kemény és véres harcokat vívtak a szabadságukért, talán sokkal tovább és sokkal keményebben, mint Európában bármely más nép, vagy ország. Egyebek között bizonyos kelet felől jövő kalandozók („Magyaren”) 917-ben megtámadták és felgyújtották Bázelt, majd 924-ben kirabolták Sankt Gallent. Ezután még évtizedekig tartott ez a veszély, de szinte közvetlenül utána jött a Habsburgok ellen folyó évszázados szabadságharc. Végül egy évezredes küzdés után lett a mai ország, ami nem birodalom, sohasem volt az, és soha senki nem is álmodozott arról, hogy mennyivel jobb lenne egy nagy birodalomban élni. (Bezzeg...) Az az ország kicsi, demokratikus és stabil. Amit itt másokhoz képest mindig másképpen csináltak, az az, hogy sohasem ellenségeket kerestek, hanem szövetségeseket, és sohasem hazug, álnok szövetségeket kötöttek mások kijátszására, hanem valódi, hűségre alapuló összefogást az önvédelem érdekében. Ilyen országban meglehetett bízni, ami bizonyosan megkönnyítette a gazdagodást. A gazdagodás tehát talán nem csupán szerencse kérdése. Az idegent itt mindenek előtt megpróbálják baráttá tenni, mert a barát nem ellenség és nem kell tartani tőle. Olyan világban, ahol a bizalomnak van dominanciája, sokkal könnyebb dolgozni is és gyarapodni is.

Amint említettem, demokratikus országról van szó, tehát senki sincs kötelezve arra, hogy kivel és mivel kell egyetértenie. Lássuk tehát, hogy mi rejtőzik a dolgok mélyén más megfigyelők szerint. Jean Ziegler ottani állampolgár, egyébként pedig az ENSZ alkalmazottjaként a munkája az (volt) hogy segítse, segélyezze azokat a népeket, országokat, amelyek lakói most népvándorlásszerűen nyomakodnak Nyugat-Európa irányába. Hogy ez miért van így, annak okait talán senki sem tudja jobban, mint Ziegler, aki tucatnyi könyvet írt ezzel kapcsolatban. Aki ezekről többet akar tudni, járjon utána az interneten, megéri. A Die Zeit nevű német újság készített vele interjút, amelyből alább áll egy részlet, teljes terjedelmében pedig itt olvasható.

DIE ZEIT: Külföldön ön olyan népszerű, mint a svájci óra, miközben a saját országában hazaárulónak tartják. Okoz ez fájdalmat? 
Ziegler: A haza számomra a család. A fiam anyja egyiptomi. A fiam francia színházi szerző, noha itt született. Szóval mi is az a haza? DIE ZEIT: A múlt évben megtiltották Svájcban az új minaretek építését. A jobboldali populista Christoph Blocher a legbefolyásosabb politikus lett. Mi történik az ön országában? Ziegler: A világ minden hetedik milliárdosa Svájcban él, de olyan állapotaink vannak, mint Bangladesben. A lakosság 3 százaléka ugyanannyit birtokol, mint a maradék 97. Itt Genfben mind kevesebben engedhetik meg maguknak a drága lakásokat. Nő a félelem, amit a Blocher típusú emberek kihasználnak. A xenofób kampányaival elbutítja az embereket. DIE ZEIT: Vannak országok, ahol sokkal rosszabb a helyzet. Mi a baja Svájccal? Ziegler: Semmi, szeretem az országot. Csak ezt a hazudozó uralkodó osztályt nem szívelem. Az egy főre jutó bevételben mérve Svájc a világ második leggazdagabb országa – egy nyersanyagszegény foltocska a térképen a maga 41 000 négyzetkilométerével, aminek csak a 60 százaléka lakható, a többi szikla és gleccser. Mi hát a titok? Itt az idegen pénz a nyersanyag: pénz, amihez vér tapad, amit a Harmadik Világból kimenekítenek. 2,2 milliárd frank adóvisszatartás csak az egykori kongói elnöktől, Mobututól, emiatt Kongóban alig van kórház. 1,8 milliárd Abachától, egy kokainfüggő gyilkostól, aki valaha Nigéria elnöke volt. Ezt a sort akármeddig folytathatnám. És gondoljon azokra a milliárdokra is, amelyek a német államkasszából hiányoznak. Hatalmas érvágás, ami csak Svájcon át lehetséges. Itt a jogállamot szabotálják. DIE ZEIT: Sok német számára Svájc példakép. Ziegler: Igen, nálunk is sokan hiszik, hogy azért vagyunk gazdagok, mert szorgosak vagyunk. És a német adópénzek átfolynak hozzánk, mert a német állam terrorista. Pierre Mirabaud, a Svájci Bankszövetség elnöke azt mondja, hogy a német adóhivatal Gestapo-módszerekkel üldözi a polgárokat. Az adó kimenekítése tehát csupán önvédelem. Itt tenni kellene. Önök, németek, túlzottan is elnézőek velünk. DIE ZEIT: Mi szeretjük a svájciakat. Ziegler: Ez azonban nem nyer viszonzást. Még azt a németellenes hullámot is, ami mostanában átcsap Zürichen, önök vidám népünnepélynek látják. Azt gondolják, kedves hegylakók vagyunk, de az uralkodó osztályunk hihetetlenül öntörvényű, talán a legarrogánsabb egész Európában. 

Nos, ettől kezdve gondolja mindenki maga tovább a dolgot, és keresse a különbséget és az azonosságot a kétféle tapasztalás között.

„FEHÉRBŐRŰ NÉGER VAGYOK”

Interjú Jean Zieglerrel
Forrás: http://www.zeit.de/2011/01/DOS-Ziegler
Fordította: Wirth Gyula
A svájci globalizáció-kritikus Jean Ziegler nyilatkozik a Harmadik Világ éhezéséről, arról, hogy milyen volt Che Guevara sofőrjének lenni és a nőkről, akik a legfőbb okot adják a kétségbe esésre.

Tiszta decemberi reggel van. A Russin nevű apró falucska szőlős domboldalai behavazva pihennek a délelőtti csendben, amelyet csak néha tör meg egy-egy elrobogó gyorsvonat. Természetesen nem véletlen, hogy itt lakik: a francia határnál, ahol, ahogy mondani szokta, Svájcnak szerencsére már csaknem vége van.
Jean Ziegler, a szociológia professzora, az Egyesült Nemzetek tanácsadója, a világszervezet lelkiismerete itt van otthon. Amint az ajtó nyílik, kíváncsi tekintet méri végig a látogatót. Ziegler orrán az a szarukeretes szemüveg ül, amelyet évtizedekkel ezelőtt az NDK-ban vásárolt. Javíthatatlan forradalmárnak tartják, a szegények szószólója és a hatalmasok réme. Maradvány a hatvanas évekből, akit csak szeretni vagy utálni lehet.
50 éve ír az első és a harmadik világ közötti igazságtalan különbségről. Az elsők között volt, akik óvtak a globalizáció elszabadulásától. Amikor mostanában a szónoki emelvényre lép, hogy legújabb könyvéről, „Nyugatgyűlölet”-ről beszéljen, sötét öltönyt és nyakkendőt visel. „Minél radikálisabban szólalsz meg, annál kispolgáribbnak kell kinézned” – mondja. Közben 76 éves lett, de nem gondol arra, hogy feladja az „eszmei harcot”. Csak ritkán fordul elő, hogy egy teljes hétig otthon legyen Russinban. A világban túl sok a tennivaló.
A szobája világos és barátságos, egy komódon családi képek állnak. Második feleségével, egy művészettörténésszel él itt. A szoba közepén lévő tölgyfaasztalnál kínál hellyel és vörösbort tölt.
DIE ZEIT: Ziegler úr, igaz az, hogy ön csődben van?
Ziegler: Igaz. Ez a ház, amelyben lakom, a feleségemé. Az autómat bérlem, és hatmillió frank adósságom van.
DIE ZEIT: Igen, újra és újra kártérítés fizetésére ítélték különböző nemzetközi bíróságok, politikusok, bankárok és spekulánsok javára, akiket a könyveiben megtámadott.
Ziegler: Ezek az útonállók a zürichi banknegyedből! Egyiküket, egy Hans W. Kopp nevű ügyvédet keselyűnek neveztem, ami 320 000 frankomba került, ráadásul a keselyűt vissza kellett vonnom. De amikor később a Zürichi Törvényszék a befektetők félrevezetése miatt elítélte, szabad volt csalónak neveznem.
DIE ZEIT: Augusto Pinochetnek is fizetett 2000 frank bánatpénzt, amiért fasisztának minősítette.
Ziegler: Ezt a kis rágalmazási ügyet olcsón megúsztam. Ezzel szemben Moussa Traoré, aki 23 éve Mali elnöke volt, 180 000 frankot kapott, miután megírtam róla, hogy kétmilliárd dollárt az államkasszából a svájci magánszámlájára utalt, miközben az emberek az országában éhenhalnak. Kleptokratának neveztem.
DIE ZEIT: Néha nem lehetett volna kissé visszafogottabb?
Ziegler: Nem, az embernek ki kell nyitnia a száját, ha összeakaszkodik a nagyhatalmú gazemberekkel. Ugyan a pereket legtöbbször elvesztettem, ez nem jelenti azt, hogy igazságtalan lettem volna. Traorét később az állami pénzek hűtlen kezelése miatt a saját hazájában halálra ítélték. Karl Kraus-szal tartok, aki azt mondta magáról, hogy ugyan gyakran túllőtt a célon, de ritkán lőtt mellé. Érti, mire gondolok?
DIE ZEIT: Nem egészen.
Ziegler: Arra gondolok, hogy az egész igazságszolgáltatás csak azért van, hogy fenntartsa a kulisszákat. A bankok és konszernek arra használják, hogy a kellemetlenkedő szerzőket elpakolják vele az útból. Ha megtámadják őket, mozgásba hozzák a kommunikációs osztályt, drága ügyvédeket fogadnak, beindul az egész apparátus és elkezdik keresni a hibát a részletekben. Hadjárat, aminek az a célja, hogy a magamfajta embereket pénzügyileg tönkretegye. Szerencsére nekem volt egy nemzetközi támogató csapatom, amely segített, hogy meg tudjam fizetni az ügyvédeimet.
DIE ZEIT: Tehát ön sem takarékoskodott a jogi védelmen?
Ziegler: Mi az, hogy én sem? Ha csak az egyik lábaddal ráléptél az ügyvéd szőnyegére, az máris 10 000 Euródba került. Ha mondjuk takarítónő lennék, már réges-régen végem lett volna.
DIE ZEIT: Jelenleg hány eljárás folyik ön ellen?
Ziegler: Van még néhány, de erről nem szívesen beszélek.
DIE ZEIT: Tart attól, hogy bekövetkezik a nagy, végleges bukás?
Ziegler: Már nem. Mióta az ENSZ-nél vagyok, immunitást élvezek. A kiadói szerződéseimben olyan záradékok vannak, hogy a kiadók bizonyos mértékig átvállalják az ügyvédi költségeimet. A legrosszabbon már túl vagyok: a családom iránti féltésen, hogy a perek nagy folyama őket is elsodorja, a katedrám elvesztésétől való félelmen, a halálos fenyegetéseken, a rendőri védelmen. Gyorsan megtörténhetett volna: valahol éppen dedikálok egy könyvet és …puff! Minden esetre ma is van még Genfben egy rendőrségi tisztviselő, akinek mindig meghagyom, hogy éppen hová megyek. Ha ma este tízig nem jelentkeznék nála, akkor megkérdezné, hogy mi van velem.
DIE ZEIT: Ziegler úr, ön most 76 éves. Szinte minden évben ír egy új könyvet, előadásokat tart és az Egyesült Nemzeteknél végzett munkája révén beutazza a világot. Sohasem megy nyugdíjba?
Ziegler: Egy értelmiségi sohasem megy nyugdíjba. Csak tegye hasznossá magát, ha olyan előjogokat élvez, mint én: fehér vagyok, egyetemi professzor asszisztenssel, mint svájci, a sors kegyeltje; itt sohasem volt háború. De nem léptem aknára Nicaraguában, vagy Salvadorban, ENSZ-mandátumom van, parlamenti képviselő vagyok. Természetesen a svájci parlament tele van lezüllött igazgatósági tagokkal, de mégiscsak egy színtér. Ezek a privilégiumok a fegyvereim, amelyeket a kezembe kaptam. Tehát az elnyomottak érdekében kell felhasználnom őket.
DIE ZEIT: Ön moralista.
Ziegler: Teljesen erkölcstelen ember vagyok. A rossz lelkiismeret nyomorult dolog. Az embernek tiszta tudatra van szüksége.
DIE ZEIT: Mi hajtja önt?
Ziegler: A düh. Az értelmetlenség és a szükségtelen szenvedés, amit látok. Rendszeresen megfordulok Sao Luís-ban, Brazíliában. Ott van egy állami fenntartású ház, ahol az utcagyerekek naponta egy étkezést kapnak. Ilyenkor bezárják őket, nehogy az ételt odakint megosszák a testvéreikkel, hogy ők, akik bent vannak, jóllakjanak. Így aztán kiölik belőlük az emberséget, amivel képesek lennének a túlélésre! Ha ezt látom, muszáj valamit tennem. Meg kell neveznem a tetteseket.
DIE ZEIT: Kik a tettesek?
Ziegler: Mondok egy példát. 2008. október 1-én, a pénzügyi válság tetőpontján összegyűltek Párizsban az Eurozóna államfői és elhatároztak egy 1700 milliárdos hitelkeretet a bankjaik stabilizálására. 1700 milliárdot! Még mielőtt az év véget ért volna, ugyanezek a nagyságok a felére csökkentették az ENSZ világélelmezési költségkeretét, hatról három milliárdra. Tudja, hogy mit jelent ez? Nincs többé diákétkeztetés Hondurasban vagy Bangladesben. Vagy a darfuri menekülttáborban, ahol a kalóriamennyiség tudományos mérések alapján amúgy is a megélhetési minimum alatt van. Itt emberek halnak meg, érti?
DIE ZEIT: Úgy gondolja, hogy a politikusok felelősek ezért?
Ziegler: Ők a meghosszabbított kezei azoknak a banditáknak, akik addig spekuláltak a tőzsdén, amíg minden összeomlott. Ott húznak le a költségvetésből, ahol senki sem tiltakozik. Az éhen haló emberek nem a Reichstag előtti pázsiton fetrengenek. Mondok önnek valamit: ezen a világon minden ötödik másodpercben belehal egy gyerek az éhezésbe. Ez áll a FAO-nak, az ENSZ élelmezési szervezetének a jelentésében. Minden ötödik másodpercben, most is, mialatt itt beszélgetünk! Minden negyedik percben egy ember elveszti a szeme világát, csupán azért, mert nem jut elég A-vitaminhoz. Minden hatodik ember állandó és súlyos alultápláltságtól szenved…
DIE ZEIT: Ezeket a számokat ön nagyon gyakran hangoztatja.
Ziegler: Ezek a számok fegyverek, jó fegyverek, mert még a Világbank emberei sem vonják őket kétségbe. És ugyanez a jelentés [World Food Report – a ford.] levezeti, hogy a mi mezőgazdaságunk 12 milliárd ember normális ellátását lenne képes biztosítani. Nincs valóságos hiány. Az a gyerek, aki ma halálra éhezik, gyilkosság áldozata. És a gyilkosainak a Nürnbergi Bíróság előtt van a helye. Punktum.
DIE ZEIT: Ön túloz.
Ziegler: Nem, egyáltalán nem.
DIE ZEIT: Svájcban az aranyhegyek, Afrikában a hullahegyek?
Ziegler: Az embernek ordítania kell, hogy meghallják ebben a lármás médiavilágban.
DIE ZEIT: Aki túl gyakran kiabál, egyszer szavahihetetlenné válik.
Ziegler: Ezt az egyetemi kollégáim is időnként a szememre vetik: hogy az írásaim nem elég akadémikusak, nem kifinomultak. Óh, ez az akadémiai gettógondolkodás! Itt a hatékonyságról van szó.
DIE ZEIT: Mondhatnánk akár, hogy Ziegler a maga állandó frázisaival éppen olyan merev, mint az ellenfelei.
Ziegler: Olykor eluralkodik rajtam a szenvedélyesség. Másfelől: emlékszem, valahol egy regényben olvastam egy emberről, aki délután kint áll a téren és azt állítja, hogy éjfél van. Az emberek azt gondolják: micsoda lökött! Az idő azonban halad, valamikor tényleg éjfél lesz, s ekkor ugyanezek az emberek azt mondják: azám, ennek mégiscsak igaza van.
DIE ZEIT: Az ön szótárában egy csomó szitokszó van a kapitalizmusra : Gyilkos kapitalizmus, kaszinókapitalizmus, dzsungelkapitalizmus. Mi az aktuális kedvence?
Ziegler: A ragadozó kapitalizmus, még ha ez sértő is a ragadozó állatokra nézve.
DIE ZEIT: De a kommunizmus is azért omlott össze, mert az emberek a kapitalizmust akarták.
Ziegler: Ugyan, hagyja már. A Szovjetuniónak annyit számított Marx, mint nekem a buddhizmus. De higgye el nekem, nem vagyok híve a sztálinizmusnak sem. Az értelmet tisztelem.
DIE ZEIT: Mit mond azoknak a kínaiaknak és indiaiaknak, akik a kapitalizmusnak és globalizációnak köszönhetően megengedhetnek maguknak egy autót?
Ziegler: Most úgy beszél, mint egy amerikai követ! Az igazság az, hogy ezekben az országokban egy oligarchia osztja fel a saját berkeiben a profitot. Kína brutális rendőrdiktatúra, Indiában pedig még mindig a világ súlyosan alultápláltjainak a fele él.
DIE ZEIT: Miért van ez így ön szerint?
Ziegler: Öt évszázada uralkodik a fehér kisebbség ezen a bolygón, mindig más kizsákmányolási szisztémát alkalmazva. Kezdetben a fosztogatás és népirtás Dél-Amerikában, amit Marx primitív tőkefelhalmozásnak nevezett. Azután a háromszögű forgalom: rabszolgákat szállítanak Afrikából Amerikába, onnan cukrot Európába. Azután 150 éven át tömeggyilkosságok a gyarmatosítás során, ma pedig a legrosszabb: a globalizált finánckapitalizmus világdiktatúrája. A profit utáni fékezhetetlen sóvárgás. Az emberek totális kizsákmányolása. A természet tönkretétele. A Világbank szerint az 500 legnagyobb multinacionális konszern a világ társadalmi össztermékének az 53,8 %-át tartja az ellenőrzése alatt. Ez olyan birodalom, olyan hatalom, amelyet egyetlen császár, király vagy pápa sem birtokolt.
DIE ZEIT: Mivel magyarázza, hogy ezt a rendszert valójában mégsem kérdőjelezi meg senki – még most sem, amikor majdnem összeomlott?
Ziegler: Azt hiszem, hogy ez a neoliberális őrültség a kollektív tudatot hosszú időre eltompította. Az a tény, hogy gyermekek halnak éhen, abból a perspektívából természeti törvénynek tűnik. Ugyanígy a profitéhség. Felfoghatatlan, hogy az UBS, a legnagyobb svájci bank 1,9 milliárd frank jutalmat fizet az alkalmazottainak, miután épp egy évvel előtte 61 milliárdot zsebelt be az adófizetőktől.
DIE ZEIT: Gyűlöli ezeket az embereket?
Ziegler: Dehogy. Ismeri Brabecket, a Nestlé vezérigazgatóját? Néha összefutok vele síeléskor. Nem tartom csibésznek, egészen kellemes ember. Csak azt teszi, amit a részvényesek elvárnak tőle. Jean-Paul Sartre mondta: ahhoz, hogy az embereket szeressük, nagyon kell gyűlölni azt, ami elnyomja őket. Nem azt, aki elnyomja őket. Nem személyes ellenségességről van szó, hanem a világ struktúrájáról.
DIE ZEIT: Ön kilenc éven át az ENSZ különleges megbízatású tudósítója volt az embereknek az élelemre való jogával kapcsolatban. Jelenleg az emberjogi bizottságban ül. Mit csinál itt?
Ziegler: Nagyon apró pont vagyok ebben a hatalmas szervezetben. Amit tenni tudok, az az, hogy rávezetem a bizottságot a problémákra. Mint tudósító, évente hatszor vagy hétszer missziós úton voltam, hogy képet formáljak magamban az országokról. Bejárásom volt börtönökbe, menekülttáborokba, árvaházakba. Beszéltem az érintettekkel, politikusokkal, tudósokkal. A végén a plenáris ülésen adtam elő a beszámolómat.
DIE ZEIT: A különleges követ maga dönti el, hogy hová utazik?
Ziegler: Igen. Ha valahol gondot látok, eldönthetem, hogy oda fogok utazni. Aztán felhívom az emberjogi bizottságot, és azt mondom nekik például, hogy Mongóliába szeretnék menni, mert ott a kétségbe esett emberek újra elkezdenek nomadizálódni. Erre azt mondják, jó, három lehetősége van: Vagy szöuli átszállással Ulánbátorba repül, vagy Pekingig repülővel megy, onnan vonattal a Góbi sivatagon át, esetleg Irkutszkból Szibérián át utazik. Kipipálom, amit választottam és néhány nap múlva jön a jegy a látogatási tervvel. Ulánbátorban aztán várnak az asszisztenseim, a biztonsági emberek, egy kisebb hadsereg.
DIE ZEIT: Hogy lehet egy ilyen állást megszerezni?
Ziegler: Véletlen. Kofi Annan emlékezett rám. Amikor még kicsi ENSZ-hivatalnok volt Genfben, mindketten ugyanazon nő után koslattunk. Amikor létrehozta ezt a pozíciót, a különleges tudósítót az emberek élelemhez való jogára, éppen akkoriban írtam egy könyvet az éhezésről. Kofi tehát engem javasolt, de a nyugati országok csaknem egyöntetűen ellenem szavaztak. Azért választottak meg, mert a déli félteke nagykövetei közül sokan ismertek, sőt egyesek nálam tanultak. Tudták, kire adják a szavazatukat. Egy barátom egyszer azt mondta: ez a Ziegler egy fehérbőrű néger. És ez igaz, valóban, én egy fehér néger vagyok!
DIE ZEIT: Hallgatnak önre az Egyesült Nemzeteknél?
Ziegler: Minden esetre egyenrangú partnerként kezelnek New Yorkban, nem úgy, mint egy mongol vagy szomáliai minisztert. Mégiscsak fehér vagyok és professzor. Nem is hinné, hogy még mindig milyen rasszizmus van ezeknél az egyesült nemzeteknél.
DIE ZEIT: Külföldön ön olyan népszerű, mint a svájci óra, miközben a saját országában hazaárulónak tartják. Okoz ez fájdalmat?
Ziegler: A haza számomra a család. A fiam anyja egyiptomi. A fiam francia színházi szerző, noha itt született. Szóval mi is az a haza?
DIE ZEIT: A múlt évben megtiltották Svájcban az új minaretek építését. A jobboldali populista Christoph Blocher a legbefolyásosabb politikus lett. Mi történik az ön országában?
Ziegler: A világ minden hetedik milliárdosa Svájcban él, de olyan állapotaink vannak, mint Bangladesben. A lakosság 3 százaléka ugyanannyit birtokol, mint a maradék 97. Itt Genfben mind kevesebben engedhetik meg maguknak a drága lakásokat. Nő a félelem, amit a Blocher típusú emberek kihasználnak. A xenofób kampányaival elbutítja az embereket.
DIE ZEIT: Vannak országok, ahol sokkal rosszabb a helyzet. Mi a baja Svájccal?
Ziegler: Semmi, szeretem az országot. Csak ezt a hazudozó uralkodó osztályt nem szívelem. Az egy főre jutó bevételben mérve Svájc a világ második leggazdagabb országa – egy nyersanyagszegény foltocska a térképen a maga 41 000 négyzetkilométerével, aminek csak a 60 százaléka lakható, a többi szikla és gleccser. Mi hát a titok? Itt az idegen pénz a nyersanyag: pénz, amihez vér tapad, amit a Harmadik Világból kimenekítenek. 2,2 milliárd frank adóvisszatartás csak az egykori kongói elnöktől, Mobututól, emiatt Kongóban alig van kórház. 1,8 milliárd Abachától, egy kokainfüggő gyilkostól, aki valaha Nigéria elnöke volt. Ezt a sort akármeddig folytathatnám. És gondoljon azokra a milliárdokra is, amelyek a német államkasszából hiányoznak. Hatalmas érvágás, ami csak Svájcon át lehetséges. Itt a jogállamot szabotálják.
DIE ZEIT: Sok német számára Svájc példakép.
Ziegler: Igen, nálunk is sokan hiszik, hogy azért vagyunk gazdagok, mert szorgosak vagyunk. És a német adópénzek átfolynak hozzánk, mert a német állam terrorista. Pierre Mirabaud, a Svájci Bankszövetség elnöke azt mondja, hogy a német adóhivatal Gestapo-módszerekkel üldözi a polgárokat. Az adó kimenekítése tehát csupán önvédelem. Itt tenni kellene. Önök, németek, túlzottan is elnézőek velünk.
DIE ZEIT: Mi szeretjük a svájciakat.
Ziegler: Ez azonban nem nyer viszonzást. Még azt a németellenes hullámot is, ami mostanában átcsap Zürichen, önök vidám népünnepélynek látják. Azt gondolják, kedves hegylakók vagyunk, de az uralkodó osztályunk hihetetlenül öntörvényű, talán a legarrogánsabb egész Európában.
DIE ZEIT: Ezt miből gondolja?
Ziegler: Itt nem volt törés. Az utolsó idegen katona, aki svájci földre lépett, Napóleon katonája volt. Azóta Európa forradalmakat, háborúkat, pusztulást élt meg, fasiszta és kommunista diktatúrákat. Svájcban nem volt semmi, itt ugyanaz a hatalmi struktúra évszázadok óta, mindig ugyanazok az emberek. Ülnek a Gotthardon és leckéztetik a világot. Egy történelmileg korrupt alpesi Albánia!
DIE ZEIT: Már megint túloz…
Ziegler: Nem, egy olyan elitről beszélünk, amelyik meghosszabbította a Második Világháborút, amennyiben a nácik rabolt aranyát devizára váltotta, anélkül, hogy firtatta volna, hogy honnan van. Csak akkor kezdtek a bankhivatalnokok érdeklődni, amikor a háború után zsidó emberek szerették volna látni a hozzátartozójuk számláját. Ekkor megkérdezték a hivatalnokok: jó, jó, de hol van a halotti bizonyítvány? Mintha Auschwitzban állítottak volna ki ilyeneket!
DIE ZEIT: Jelent az önnek elégtételt, hogy a múlt évben lazítottak a banktitkon?
Ziegler: Lazítottak? Ugyan, az a kis jogi segítség. Nem, ebben az esetben a reményem magában a kapitalizmusban van. Abban bízom, hogy még több banki alkalmazott fog efféle adócsaló-CD-vel előrukkolni, mert nem tűri, hogy egyes csalók milliókat harácsolnak össze, miközben ők meg valami pitiáner fizetést kapnak.
DIE ZEIT: Ön a német nyelvű Svájcban nőtt fel, de keresztnevét, a Hansot Jeanra változtatta. Még a könyveit is franciául írja. Az ember arra a következtetésre jut, hogy szívesen elfelejtené, honnan jött.
Ziegler: Az évek sokat változtatnak az emberen. Gondtalan gyerekkorom volt a német nyelvű Svájcban, Thun kálvinista polgárságának védőernyője alatt. Anyám csodaszép, derűs parasztlány volt, apám befelé forduló, nagyon jámbor ember. Bírósági elnök, rendkívül művelt. Egy villában laktunk, én meg egész nap föl-alá bicikliztem. De a szegényebb gyerekeket a környékbeli falvakból sorra elszegődtették a szüleik szolgának és szolgálónak. Minden csütörtökön jószágvásár volt, s mialatt a nagykereskedők a vendéglőben a bendőjüket tömték, a szegények gyerekei vigyáztak az állatokra, sápadtan és átfázva. Kamasz koromban észrevettem ezeket a dolgokat. Odamentem apámhoz és megkérdeztem: miért ilyen szegények ezek, mi meg olyan gazdagok? Apám, a kálvinista, annyit mondott: „Fiam, tedd a dolgodat. A világot nem tudod megváltoztatni.”
DIE ZEIT: Mi volt az ön válasza erre?
Ziegler: Majd szétpukkadtam. 14 éves voltam, ez nem az a kor, amikor azt mondod, szeretnék Thunban ügyvéd lenni, gyereket nemzeni és nincs több elvárásom az élettől.
DIE ZEIT: 18 évesen meglépett Párizsba.
Ziegler: Nagyon rosszul viselkedtem, az apám meg volt sértve. Párizsban valahogy megvetettem a lábamat, éjszakánként ládákat pakoltam a Les Halles-ban. Egyszer marxista diákokat ismertem meg, akik Jean-Paul Sartre egyik csoportjához tartoztak. Sartre akkoriban adta ki a Le Temps Modernes című folyóiratot. Alig fogtam fel, hogy milyen szerencsés vagyok: ez a lap olyan volt számomra, mint Isten szava, és ők engedték, hogy beszálljak. Én voltam a legfiatalabb, és minden szerdán elmehettem Sarte-hoz a Rue Bonapertére, ahol az édesanyjával lakott.
DIE ZEIT: Milyen emlékeket őriz róla?
Ziegler: Hihetetlenül barátságos volt! Meleg szívű, jóhumorú ember, aki nagyon sokat kérdezett és képes volt meghallgatni. Képzelje el, a nagy Sartre kikérdezett engem, a kis tökfilkót! De néha előfordult, hogy a mondat közepén elfordult és azt mondta: Maintenant je dois travailler – most dolgoznom kell. Aztán fogta a zöld filctollát és írni kezdett.
DIE ZEIT: Megtérítette önt marxistának?
Ziegler: Erre nem volt szükség. Már régóta kőkemény hitrendszerem volt. Sartre többi diákjával együtt támogattam az algériai szabadságmozgalmat, üzeneteket közvetítettem az illegalitásban lévőknek, és minden második hónapban bejelentettem, hogy elveszett az útlevelem. Ekkor a svájci követség küldött egy újat, a régit pedig az elvtársaimnak ajándékoztam. Ami legjobban lenyűgözött Sartre-ban, az a nagyvonalúsága volt. A kandallója párkányán állt egy amolyan giccses polgári váza, teletömve bankjegyekkel. Innen mindenki kiszolgálhatta magát. Sartre meg is élte, amit írt. Ma sem tudok úgy elmenni Párizsba, hogy a sírját fel ne keressem.
DIE ZEIT: Mit köszönhet neki?
Ziegler: Mindent. A tanulmányaim után két évig ENSZ-munkatárs voltam Kongóban. A visszatérésem után meghívott magához. Mivel alig tudott valamit az afrikai függetlenségi harcokról, kérdésekkel bombázott, a végén pedig azt mondta, hogy mindezt le kell írnom. Így készült el életem első cikke.
DIE ZEIT: És?
Ziegler: Mikor elkészültem, Simone de Beauvoir nézte át az írást. Nagyon szigorú asszony volt. Mielőtt továbbította volna a Les Temps Modernes-nek, áthúzta a keresztnevemet és a Jeant írta fölé. „Hans” – mondta – „hiszen ez nem név”. Sokkal fontosabb volt azonban hogy a kongói tartózkodásom után Sartre intellektuálisan ismét rendberakott. Lánglelkű lovagként indultam el oda, aztán találkoztam az afrikai valósággal, láttam, hogy ölik egymást a feketék és hogy tartanak fenn fehérek egy leprakórházat a legmostohább körülmények ellenére. Minden összezavarodott a világképemben. Miután kitértem a szülői ház kálvinizmusából, a második szocializációm is rombadőlt. Ez volt a pillanat, amikor Sartre egzisztencializmusa felszabadított. Megértettem: az ember az, amit tesz. És semmi más.
DIE ZEIT: Újra kezdte?
Ziegler: Visszatértem Svájcba és beletemetkeztem a munkába. Találtam egy állást Genfben a frissen alapított Afrika Intézetben, doktoráltam, előbb jogból aztán szociológiából, habilitáltam – aztán egy nemzetközi munkabrigáddal elmentem Kubába cukornádat aratni.
DIE ZEIT: Ott ismerkedett meg Che Guevarával.
Ziegler: A kubai forradalmárok rendszerint annak a szállodának a konyháján találkoztak, ahol laktam. Che akkoriban ipari miniszter volt és azt tervezte, hogy egy cukorkonferenciára Genfbe utazik, és mivel ott nem volt követségük, megkérdezték tőlem, hogy van-e autóm. „Egy kis fekete Morris” – feleltem, majd tudni akarták, hogy lennék-e tizenkét napig Che sofőrje.
DIE ZEIT: És vállalta?
Ziegler: Világos. Elmentem érte a genfi pályaudvarra, minden nap vittem a szállodából a konferenciára, esténként elkísértem a fogadásokra, a szabad vasárnapon pedig Chamonix-ban sétáltunk. Olyannak láttam, mint egy földönkívülit Svájcban, a széldzsekijében, fején a svájcisapkával, azon a parancsnoki csillaggal. Bátortalan volt, ironikus, de azért rögtön érezni lehetett az autoritását.
DIE ZEIT: Sokat beszélgetett vele?
Ziegler: Újra és újra megpróbáltam: „Comandante, explícame…” – de ez untatta őt. Az utolsó estén azonban beloptam magam a szívébe. Azt beszélték, hogy Afrikába készül harcolni. Azt mondtam neki: „Comandante, önnel akarok menni.”
DIE ZEIT: Fegyvert akart fogni?
Ziegler: Naná!
DIE ZEIT: És mit válaszolt Che Guevara?
Ziegler: A szállodája ablakában álltunk. A hotel egy dombon volt, jól lehetett innen látni alattunk a várost, a bankok és konszernek sziporkázó fényreklámjait. Odamutatott, majd azt mondta: „Barátom, te itt születtél. Itt van a helyed. Itt van a szörny agya, neked itt kell harcolnod.” Aztán otthagyott. Mélységesen meg voltam sértődve, ám ez segített ráébredni, hogy mi is vagyok valójában. Egy 25 éves kispolgár, aki semmivel sem bánik rosszabbul, mint a fegyverrel. Egy gerillaháború a biztos halál lett volna nekem.
DIE ZEIT: Ma is hajlandó lenne erőszakot alkalmazni?
Ziegler: Az attól függ. Che Guevara egyszer azt mondta, hogy a forradalmár nem más, mint egy felfegyverzett tanár. Ha a szavára nem lesz szabadság, akkor ki kell harcolnia. Stauffenbergnek igaza volt, amikor megpróbálta Hitlert megölni, Baader tévedett. De ne értsen félre. Nem tudom, lenne-e bátorságom ilyesmihez.
DIE ZEIT: Ziegler úr, képes egy forradalmár tisztességgel megöregedni?
Ziegler: Mit jelent, hogy megörgedni? Ezt a szót nem értem. Az ember sejtrendszere lassabban újul meg, a szexuális magatartása megváltozik, lassabban siklik a sível – de mi van még? Ismeri a francia szociológust, Lévi-Strausst? Több, mint száz évet élt és a legnagyobb könyveit 80 fölött írta.
DIE ZEIT: Tehát a legjobb ideje még csak most jön.
Ziegler: Köszünöm, pajtás. De én nem az vagyok, aki folyton azon gyötrődik, hogy mi lesz az életművével. Boldog ember vagyok. Minden nap új csoda. Minden nap harc, és ennyi!
DIE ZEIT: Az ellenségei kicserélődtek az évek során?
Ziegler: Nem, csak másik álarcot hordanak.
DIE ZEIT: Ön 20 könyvet adott ki, de ha józan összegzést végzünk, ezeknek nem volt túl nagy hatása.
Ziegler: Brechtet élete vége felé megkérdezték, hogy mit használt az egész? A színdarabok, írások, a küszködés a száműzetésben. Brecht elgondolkodott, végül azt mondta: nélkülünk könnyebb lett volna nekik.
DIE ZEIT: Mi volt élete legnagyobb tévedése?
Ziegler: Talán Kambodzsa. Előbb a legradikálisabb forradalom, aztán a legvéresebb bűntettek. Hittem Pol Potnak és az embereinek. Egyszerre voltunk Párizsban, igazi értelmiségiek voltak, jó elméleti emberek.
DIE ZEIT: Ekkor kétségbe esett?
Ziegler: Nem, kétségbe esni csak a nők miatt szoktam. Brazíliában, Moszkvában. Hónapokig nem ettem, nem aludtam. A szerelmi bánat a legsúlyosabb betegségek egyike.
DIE ZEIT: A szerelmi bánat a forradalom igazi ellensége.
Ziegler: Ebben igaza van. Kér még egy kis vörösbort?
DIE ZEIT: Adjon nekünk tanácsot: hogy lehet 76 évesen elviselni ezt a rengeteg találkozót és interkontinentális repülőutat?
Ziegler: Saját maître de sports áll a rendelkezésemre. Hetente kétszer dzsudógyakorlatokkal kínoz. Ha azt mondom neki, hogy nem bírom tovább, elkezd kellemetlenkedni. Tudnia kell, hogy én nem vagyok fegyelmezett.
DIE ZEIT: Hogyan cseveg az ember Kadhafival, a líbiai forradalom vezérével?
Ziegler: Ez egyszerű. Hagyom, hadd beszéljen. Kadhafi Sandhurstban tanult, folyékonyan beszél angolul. Kérdezés nélkül bárkit letámad a monológjaival. Palesztina, a harc az amerikaiak ellen, és így tovább. De Kadhafi nem a legrosszabb. Sokkal rosszabbak az olyanok, mint Blaise Compaoré, Burkina Faso elnöke, aki megölette az elődjét, Thomas Sankarát. Sankara a barátom volt.
DIE ZEIT: Hogy tud egy ilyen emberrel beszélni?
Ziegler: Nehezen. Természetesen megpróbálhatnám a diplomatikus hangütést. „Monsieur le Président” – mondhatnám – „ az emberjogi bizottság aggályoskodik. Úgy hallottuk, hogy… Előfordulhat, hogy…” Persze közben nem használom azt a szót, hogy kínvallatás, helyette azt mondom, enforced interrogation, azaz szigorított kihallgatás. De erre megértő mosolynál többet nem kapnék. És mindig oda kell figyelnem, hogy ne kerüljek a fényforrások mögé. Az irodában van egy képem, amelyen Saddam Hussein átölel. Egy túszejtés miatt utaztam Irakba, egyik palotájában vártam rá, egyszercsak nagyhirtelen rámrontott. Az udvari fotósai rögtön nyomták a gombot, később elküldték nekem a képet. Remélem, soha nem kerül nyilvánosságra.
DIE ZEIT: Ön afféle köszönőembere a nemzetközösségnek?
Ziegler: Nézze, megbízatásomnál fogva egyszer az egész csapatommal Guatemalában a földjükről elzavart parasztokat kerestem fel. Meghallgattam a problémájukat és ugyanabban a pillanatban világos volt, hogy elárultam őket. Visszatérve Genfbe a jelentésemben egy földreformot javasoltam, amelyet az amerikai banánkonszernek nyomása miatt elutasítottak. Az egyetlen, ami átment, hogy odarepült négy helikopter és felmérték a földeket, mert Guatemalában még földhivatali nyilvántartás sincs.
DIE ZEIT: Hogy tudja ezt feldogozni?
Ziegler: A wolof népnek Szenegálban van egy közmondása. Az ember nem eszik annak a fának a gyümölcséből, amelyet ültetett.
DIE ZEIT: Elfojtja az árulás érzését.
Ziegler: Igen, bizonyára. Valahogy együtt kell élnem ezzel a skizofréniával az Egyesült Nemzeteknél. Előbb az ő Világbankjuk liberalizálási programja keretében elrabolják a parasztoktól a létfeltételüket, ezt követően odaküldenek engem, hogy mérjem fel a károkat és jelentsem az emberjogi bizottságnak.
DIE ZEIT: Ön egyszer azt mondta, olyan mint egy vámpír, amelynek a nyomor a tápláléka.
Ziegler: Mondok egy példát. Három évvel ezelőtt, mikor még tudósító voltam, majdnem kaptam egy golyót. Akkoriban félelmetes éhínség volt Zambiában. A nemzetközi mezőgazdasági konszernek megpróbálták ezt a vészhelyzetet kihasználni, hogy a génmódosított élelmiszereiket benyomják az ottani piacra. Az volt a tervük, hogy a génmódosított kukoricát az ENSZ segélyszervezetének adományozzák, amely aztán szétosztja a nép között.
DIE ZEIT: Mi ezzel a probléma?
Ziegler: A szűkösség miatt sok paraszt félretett volna némi vetőmagot, hogy jövőre elvesse. Emiatt függővé váltak volna ettől a speciális génkukoricától. A vetőmag-konszerneknek ez busás üzlet lett volna, a parasztoknak hosszabb távon a csőd. Ők főleg Európába adják el a termékeiket, ahol azonban a fogyasztók kerülik a génmódosított élelmiszereket. Mit tesz tehát a zambiai elnök? Kiabál, hogy „Poisoned food!” [mérgezett élelmiszer] és elégeti a kukoricás zsákokat. Igazat adok neki. Ekkor aztán mind nekem estek. Az amerikaiak az azonnali elbocsájtásomat követelték. A sajtó bömbölt: Ziegler, ez a kutya, akinek a dogmatizmusa miatt meghalnak az emberek! Nehéz idők voltak. De kitartottunk és végül megtaláltuk a kompromisszumot. Az ENSZ szétosztotta a kukoricát, de előtte lisztté őrölték, így nem lehetett elvetni.
DIE ZEIT: Az ilyen példák reménnyel töltik el?
Ziegler: Ha ezúttal jó vége is lett a dolognak, a multilaterális diplomáciának vége. Teljesen összetörött.
DIE ZEIT: Hogy kell ezt érteni?
Ziegler: Az évezred elején összeült 147 állam- és kormányfő New Yorkban, hogy számba vegyék a lehetséges tragédiákat, amelyek a világot sújthatják. Éhezés, analfabetizmus, szennyezett víz, gyermekhalandóság, HIV. Lényegében nagyszerű pillanat az Egyesült Nemzetek számára, hiszen ezeket a gondokat csak együtt lehet megoldani. Tehát elkészítettek egy könyvelői pedantériával átgondolt tervet, hogy mit kellene tenni a következő 15 évben. Ezek lettek az úgynevezett Millenniumi Célok. És mi történt azóta? Semmi!
DIE ZEIT: Miért nem történik semmi?
Ziegler: Milyen gyakran feltettem én is ezt a kérdést, amikor az éjszakába nyúló üléseken a diplomaták egymással szemben ültek, szegények és gazdagok, képtelenül a minimális konszenzusra. Egyszer egy Darfurt érintő határozatról volt szó, kéksisakosokról, akiknek az lett volna a feladata, hogy egy humanitárius folyosót hozzanak létre Csád irányába. Ekkor az ázsiai csoport koordinátor asszonya magához ragadta a szót és kijelentette, hogy erről szó sem lehet! A hölgyet Sarala Fernandonak hívják. Kiemelkedően intelligens nő Sri Lankából. Az egyik szünetben félrevontam, de csak annyit mondott: „Láttad, hogy ki tette a javaslatot? Az angolok. Tudod, hogy mit tettek velünk.” A jó öreg gyarmatosítók. Hát ezért ellenezte. Ezért folytatódnak a tömeggyilkosságok. Érti? Itt mély gyűlöletről van szó, amely ezeknek a sértett népeknek az emlékezetéből származik és politikai tudatosság lesz belőle.
DIE ZEIT: Mit jelent ez?
Ziegler: Azt, hogy a Nyugat eljátszotta a hitelét. A Dél többé nem hisz neki. A Dél tudja, hogy le akarják fegyverezni. Hogy a kizsákmányolók most már nem koloniál öltönyben repülnek oda, hanem halszálkásban, és tiltakozik ez ellen.
DIE ZEIT: Aktuális könyvében, a Nyugatgyűlölet címűben (Der Hass auf den Westen) részletesen leír egy jellegzetes találkozót, amely Abdelasis Bouteflika algériai elnök és Nikolas Sarkozy között jött létre.
Ziegler: Ők ketten 2007 decemberében Algírban találkoztak, hogy földgázszállítási-szerződést írjanak alá. Minden oda van készítve az asztalra, mikor Bouteflika hirtelen felemelkedik és azt mondja: „Bocsánatkérést akarok Setifért.” Setif városban 1945-ben húszezer algériait mészároltak le, mert felkeltek a gyarmatosítók ellen. Erre Sarkozy a következő hihetetlennek tűnő mondatot mondta: „Én nem nosztalgiázni jöttem.” Így áll a jegyzőkönyvben. Bouteflika azonban mégis ragaszkodott a bocsánatkéréshez. „La memoire avant les affaires.” Előbb az emlékezet, aztán az üzlet. A szerződést nem írták alá, máig sem.
DIE ZEIT: Mindenesetre a hatalmat régóta birtoklók keze, mint amilyen Bouteflika, gyakran ugyancsak véres.
Ziegler: Erről lehet beszélni. De amit kért, az nem volt több, mint az elismerése annak, ami történt. Úgy gondolom, ez ugyanúgy van, mint két ember között. Az egyiknek ki kell mondania: sajnálom a tömeggyilkosságot, a rabszolgatartást. És ezen a ponton már elkezdődhet a párbeszéd. Csak ha ez megtörtént, akkor mutogathat a Nyugat a Délre.
DIE ZEIT: Mi ad reményt, ha minden mozdulatlannak látszik?
Ziegler: Victor Hugoval tartok. Utálom az összes templomot, szeretem az embereket, hiszek Istenben. Minden bűntény a nyitott égbolt alatt történik. El fog jönni a lelkiismeret lázadása. Látom, hogy kialakulóban van egy új, planetáris civil társadalom. Mindegy, hogy a G8, vagy az atomhulladék-szállítás ellen protestálnak, vagy éppen az önök stuttgarti pályaudvara a téma. A lényeg, hogy ismét vannak emberek, akik nem azt teszik, amit diktálnak nekik, hanem a szabadságukat átváltják ellenállásra.
DIE ZEIT: Van olyan cél, amely egyesíti ezeket az embereket?
Ziegler: Ők azt tudják, hogy mit nem akarnak és senki sem láthatja előre, mi fog ebből kijönni. Hogy mit fognak kezdeni a szabadságukkal, az a történelem nagy misztériuma lesz. Ismeri Whitman versét: He awoke at dawn and went into the rising sun…limping. Kora reggel ébredt és elindult a felkelő nappal szembe…sántítva.
DIE ZEIT: Erre építi a reményt?
Ziegler: Forradalmárként hallanom kell a fű növését.


JEAN ZIEGLER
A svájci szociológiaprofesszor 76 éves, 9 éven át mint az Egyesült Nemzetek különleges tudósítója járta a világot és az éhezésről írt jelentéseket. 2009 augusztusa óta az emberjogi bizottság tanácsadó testületé-nek a munkatársa. Néhány megszakítással 28 éven át volt a svájci parlament tagja, ahol a szociál-demokraták padsoraiban ült. Ismertségét azonban könyveinek köszönheti, amelyekben szembeszáll a nyugati világ hatalmasságaival. Egyik könyvében, a Svájc, az arany, és a halottak címűben leírja,
hogyan halmozták fel a pincéikben a svájci bankok a nácik összeharácsolt aranyát, a politikai elit fe-dezékében.
Művei
Ziegler 20 könyvet írt. Néhány cím ezek közül:
Une Suisse au-dessus de tout soupçon (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977)
Die Barbaren kommen (Jönnek a barbárok)
Kapitalismus und organisiertes Verbrechen (Kapitalizmus és szervezett bűnözés)
Das Imperium der Schande (A szégyen birodalma, Kairosz Kiadó, 2009.)*
Der Hass auf den Westen (Nyugatgyűlölet)
2010-ben jelent meg első regénye Das Gold von Maniema (Maniema aranya) címmel. Ebben a frissen felszabadult Kongóban megélt traumatikus élményeit dolgozza fel, ahol a hatvanas években fiatal ENSZ-munkatársként dolgozott.
* Részlet a könyv fülszövegéből: Magyarországon Jean Ziegler nevét a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló ország ügyében című pamflet kapcsán ismerhettük meg. Ziegler saját tapasztalatainak lenyűgöző elbeszélését ötvözve a felvilágosodásból merített eszmékkel ráébreszt arra, hogy ma a világ újrafeudalizálásának vagyunk a tanúi. Az új "földesurak" a nagy transzkonintentális társaságok kozmokratái módszeresen fosztják ki a déli félteke népeit. Ehhez két tömegpusztító fegyvert alkal-maznak: a hitelezést és az éheztetést. Az eladósodott állam lemond szuverenitásáról; az ebből következő éhség miatt agonizáló népek pedig lemondanak a szabadságukról. Így hozzák létre alattomosan a kozmokraták bolygónkon a szégyen birodalmát.