Nagy tisztelet jár mindazoknak, akik az utóbbi hónapok válságos
eseményei közepette képesek voltak megőrizni európaiságukat, és
nem sodorta őket magával a sopánkodó és huhogó többség. A
legnagyobb tisztelet azonban Angela Merkelt illeti, aki sokáig
hallgatott menekültügyben, de amióta megszólalt, azóta mindig
tisztán, egyértelműen és bátran beszél, úgy, ahogy egy igazi
európainak ezt tennie kell, miközben számos kéz ráncigálja
hátulról csinos kis Merkel-blézerének szegélyét, és a hozzájuk
tartozó szájak azt suttogják: „Angela, hallgas! Ülj már le!
Mindenkire ráhozod a bajt!”
Hát ne. Angela, maradj állva, és tarts ki. Én, és még sok más
európai veled vagyunk, és tudjuk, hogy neked van igazad. Remélem,
hogy a következő Béke-Nobel-díjat neked fogják ítélni, amint
azt Heiner Geissler, a CDU ma már nem aktív politikusa velem együtt
óhajtaná. 2015-ben más kapta a díjat – nem vitás, hogy
megérdemelten – de talán sikerül a jövő évit megkapni, mert
nem törik meg addig a folyamat. Könnyebb lett volna persze egy hirtelen megkapott díjjal erősíteni.
Mostanában Magyarországon azon folyik a verseny, hogy ki tudja
jobban megijeszteni a másikat. Ezt a kedves és szellemes játékot
a magyar kormány kezdte a nemzeti konzultációban megfogalmazott
fifikás kérdéseivel, majd folytatta világszerte híressé vált
plakátkampányával. A Facebook-on és az interneten se szeri se
száma a sötét vízióknak, amelyek sokszor tudományos álruhába
öltöztetve tálalnak tényként különféle becsléseket,
találgatásokat és feltételezéseket. Közben a valóságról alig
tudunk valakit, és vannak, akik gondoskodnak arról, hogy ne is
legyünk kíváncsiak rá. Az utóbbi hetekben kétszer néztem bele
a magyar állami televízió híradójába, 8 percnél tovább
egyszer sem bírtam. Egyszer azt ecsetelték, hogy egy keleti
pályaudvaros egykori önkéntes segítő mekkorát csalódott, mert
rájött, hogy nem csupa szent ember érkezett a menekülőkkel,
hanem besodródott egy-két gazfickó is. Micsoda meglepetés!
Ilyesmi megeshet Magyarországon, a kilencegész valahány millió
talpig becsületes ember hazájában, ahol a börtönök fala ugyan
már kidől a túlzsúfoltságtól, de a bentlakók bizonyára mind
külföldiek. A szerkesztők ügyesen sugallták, hogy az is hülye,
aki önkénteskedik ezeknek, de még inkább talán hazaáruló is. A
másik tudósítás arról szólt, hogy az óvodások ellátogattak a
határra megnézni a katona bácsikat, akik hősiesen helyt állnak –
majd, ha jön az ellenség, mert eddig még nem jött. Azért jó az,
ha a gyerekek már jó előre megnéznek néhány nemzeti hőst,
közben persze láttak „migjánsokat” is. Csak tanuljanak, majd
az oviban elmagyarázzák nekik, hogy a migjánsokat szeretni szintén
hazaárulás. Szépen lassan, de biztosan gyülemlik és szaporodik
a gyűlölet az ismeretlen ellen („lerakódik, mint a guano”) és
alakul az a táptalaj, amiből tényleg kisarjadhat valami rettenetes
borzalom – akár háború is. Ha ez a rengeteg szellemi és fizikai
energia nem a félelmet táplálná, hanem a jóindulatot, és a
barrikádépítésre fordított pénzből a szerencsétlen embereket
segítették volna, akkor nem ellenségeket, hanem barátokat
sikerült volna szerezni. Erre persze könnyű rámondani, hogy
ájtatos duma, mert semmi nem úgy van, csak az lehet igaz, ami
mögött megtaláljuk a rosszindulatot. Valami miatt, nem tudni
miért, a magyarok többsége erre kondícionálódott.
Lengyel László szerint „megromlottak a magyarok”, de ez
nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás. Ha meg akarjuk értetni,
hogy nincs ok egyetlen népet, vallást, kultúrát sem gyalázni,
akkor nem tehetjük meg ezt a saját népünkkel sem. Nincs is rá
ok.
„Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben,
mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán
eszköznek tekintsd.” Ezt mondja ki Kant híres kategorikus
imperatívusza. A kategorikus imperativusz a legfőbb erkölcsi
parancs, amelynek minden körülmények között feltételek nélkül
teljesülnie kell. A magyarokat azonban eszközként használják,
csakúgy, mint a menekülő idegeneket. Akik ezt teszik, azoknak jó
okuk van bekerülni a történelembe, ahol a szemétdombon lesz a
helyük.
Most talán Angela Merkel az a vezéregyéniség a hatalommal és
befolyással bíró személyiségek közül, akinek a szeme előtt
ott lebeg a kanti erkölcsi alapelv. Isten adja, hogy a híveinek a
száma ne csökkenjen, hanem nőjön. Mert ez a Föld, amin élünk,
több világméretű háborút, összecsapást már nem bírna ki. A
békességnek nincs alternatívája, a békétlenségnek csak
vesztesei lehetnének. Nem lehet „civilizációk harca”, mert nem
egyes civilizációk semmisülnének meg benne, hanem az egész
emberi világ.
Ez persze sötét látomás, és joggal érhet az a vád, hogy magam
is elkövetem azt a hibát, amelyet ostoroztam. Mentségemre
szolgáljon, hogy feltételes módot használtam, érzékeltetendő,
hogy álláspontom pozitív, hiszek abban, hogy a rossz elkerülhető.
Aki mostanság a hazájáért, Európáért, a kereszténységért
aggódik, azzal magam is mélységesen egyetértek. Az aggályoskodók
legnagyobb része azonban meglehetősen szűk látókörű, és ezzel
inkább eltávolodik a céltól, mintsem közeledne hozzá. Két
hatalmas logikai hiba van a közgondolkodásban: az egyik szerint
(megint) elkezdődött az iszlám és a kereszténység
közötti harc, és ennek kimenetele törvényszerűen az egyiknek
vagy a másiknak a megsemmisülésével végződik. Ez nem igaz.
Miért ne létezhetne a kettő egymás mellett és békésen, amint
erre számtalan példa van. Ha léteznek azok a keresztény értékek,
amelyekre büszkék vagyunk és amelyeket féltünk, akkor éppen
ezeknek a talaján állva nekünk, keresztényeknek kellene
elősegítenünk ezt a békés egymás mellett élést. Tesszük is
sokan. Példának okáért az Iványi Gábor által vezetett
Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amely
fáradhatatlanul tevékenykedik – és mellőzi a károgó
szócséplést, az önsajnálatot és az agresszív vicsorgást.
A másik logikai hiba az az elképzelés, hogy a védekezés, az
önvédelem egyenlő a fegyverek megmarkolásával, csak militáris
alapon lehetséges. Vajon miért? Miért kell fegyvert fogni, ha
meg sem támadtak? Miért nem lehet úgy védekezni a felfordulás
ellen, hogy békével és szeretettel bánunk a fegyver nélkül
érkezőkkel, (akik éppen azért menekülnek, mert nem akarnak a
háború részesei lenni), nem adva okot arra, hogy a végső
elkeseredés kontrollálatlan tettekre vigye őket? Hja, hogy
szervezett embercsempészek hozzák őket ide? Az bizony lehet. Ebben
az esetben azonban lehet, hogy a menekülők egyfelől hazug csalók
áldozatai, másfelől pedig a kapitalizmuséi. A kapitalizmust nem
mindenki értelmezi egyformán, sokan azt gondolják, hogy amiből
profitot lehet szerezni, abból szabad is. Ha ez éppen
embercsempészet, akkor vágjunk bele. Ez bűn, de nem azoknak a
szerencsétleneknek a bűne, akiket mindenüket hátrahagyva és
feláldozva nekivágnak a bizonytalan ismeretlennek. Ez nem
luxusutazás, és nagyon nagyot téved, aki azt gondolja, hogy
kizárólag azért vállalkoznak rá, mert a vérünket akarják
szívni.
Az iszlámot összetéveszteni a dzsiháddal, tehát az iszlám hit
tűzzel-vassal való terjesztésével óriási hiba és tévedés. Az
iszlámnak számtalan irányzata van, és egyáltalán nem egységes,
mint ahogy a kereszténység sem az. Nem mondhatjuk, hogy a
„kereszténység = katolicizmus” vagy hogy „kereszténység =
protestantizmus”, netán hogy „kereszténység = inkvizíció”,
vagy „kereszténység = keresztes háború” és még hosszan
lehetne sorolni – noha külön-külön mindegyik igaz. A
kereszténység makulátlan és tiszta, de a ruháján vannak
vérfoltok és egyéb mocskok bőven. Günter Wallraf egyik írásában
olvastam a minap egy történetet arról, hogy miként végezték
munkájukat egyes misszionáriusok. A karibi szigetvilágban a dolog
úgy zajlott, hogy azokat az őslakosokat, akik nem voltak hajlandók
magukat „igazhitűnek” vallani, egyszerűen lemészárolták. Egy
Haiti-n élő Hatuey nevű indiánfőnök elmenekült a kubai erdőkbe
a konkvisztádorok elől. Ott állítólag rámutatott egy kosár
aranyra, és azt mondta: „ez a keresztények istene. Ezért
üldöznek minket. Emiatt kellett a szüleinknek és testvéreinknek
meghalniuk.” Három hónap múlva elfogták, nyomban egy fatönkhöz
kötözték. Mielőtt begyújtották alatta a máglyát, egy pap
elmagyarázta neki, hogy a mennybe fog jutni, ha a halála előtt
felveszi a keresztséget. „A keresztények is felkerülnek abba a
mennybe?” - kérdezte Hatuey. „Persze” - hangzott a válasz.
Hatuey ekkor úgy döntött, nem kér ebből a dicsőségből, és a
láng máris fellobbant.
Az Iszlám Államnak lett volna kitől tanulnia, de nyilván nem volt
rá szüksége. Most azonban az lenne a dolgunk, hogy mossuk,
cseréljük a keresztényi köntösünket, és igazodjunk azokhoz,
akik a mosóport adják. Van Ferenc pápánál is egy nagy dobozzal,
és Angela Merkelnél is, ha ki nem ütik a kezéből. A víz pedig
árad a forrásból, az pedig maga Jézus.
A televízió (nem a magyar) nemrég arról számolt be, hogy egyre
több svájci család jelentkezik, hogy befogadjon menekülteket,
vagy menekült-családokat. A befogadóknak vállalniuk kell, hogy
legalább 6 hónapig, de akár két évig is egy fedél alatt élnek
a más vallású és más kultúrájú emberekkel. És élnek is,
békével, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Svájcban ne lenne
ellenzéke a túlzott méretű bevándorlásnak. Máris hallom a
kétkedő hangokat, hogy persze, ők megtehetik, mert gazdagok.
Tényleg azok, de Magyarország sokkal gazdagabb, mert még arra is
van pénze, hogy körbekerítse az országot.
Hiszek abban, hogy Európa hamarosan túl lesz a sokkon, és újra
úgy fog viselkedni, ahogyan elvárhatjuk tőle, ha továbbra is
büszkék akarunk lenni európaiságunkra. A mi földrészünk nagy
utat járt be, mire kulturált közösséggé változott. Ez a
közösség most veszélyben van, de a nagyobb veszély nem kívülről,
hanem belülről fenyegeti. De talán lesz ereje, hogy a felocsúdás
után újra higgadt és józan legyen.
A továbbiakban ezt az optimizmust szeretném erősíteni, ezért
adom közre a Thomas Hüskennel készült interjút. Megjelent
a svájci Migros Magazin 2015 szeptember 14-i számában. A magazin
egyébként ingyenes reklámújság, és mindenképpen százezres, de
lehet, hogy milliós a példányszáma. A szerkesztők jónak látják,
hogy a kereskedelmi reklámok mellett színvonalas olvasmányokat is
kínáljanak, akár olyan dolgokról is írjanak, amelyek a
közvéleményt éppen foglalkoztatják. Az említett szám az itt
idézett beszélgetésen kívül nagy terjedelemben foglalkozik az
iszlám svájci helyzetével, bemutat olyan embereket, akik hitük
megtartása és gyakorlása közepette sikeresen integrálódtak az
itteni társadalomba és ugyanolyan szorgalommal dolgoznak érte,
mint bárki más. Van miért hálásak lenniük, mert sok segítséget
kaptak, amit aztán maguk is továbbadnak az újonnan érkező
menedékkérőknek, vagy bevándorlóknak.
„AKI SVÁJCBAN DOLGOZIK ÉS MEGVAN A JÖVEDELME, AZ NEM LESZ
ISZLAMISTA”
Interjú Thomas Hüskennel
Hüsken
úr, az utóbbi években bizonyára a muszlimok követték el a
legtöbb merényletet, miközben az iszlámra hivatkoznak. Honnan jön
ez a düh?
Gyakori
az az érvelés, hogy ez a vallással függne össze, vagy hogy
ezeknek az embereknek a kultúrájában gyökerezik. Etnológiai
perspektívából ez másképpen néz ki: a hátteret a szociális
hátrányok, a szegénység képezik, valamint a korlátozott
részvételi lehetőség abban a társadalomban, amelyben ezek az
emberek élnek. A merénylők életrajza egységes: szinte kivétel
nélkül ifjúsági bandák, bűnözők és az iszlamizmus között
ingáznak. A „Charlie Hebdo” esetében a merénylők Párizs
Banlieue nevű negyedéből jöttek. Ha már járt ott, akkor
tudhatja, hogy az milyen.
Milyen?
Bűnözés,
munkanélküliség, hiányos képzettség, semmilyen felemelkedési
lehetőség. Mindazok az értékek, amelyeket a merénylet
feldolgozása során oly sokat hangoztattak – szabadság,
testvériség, egyenlőség – ezeknél az embereknél éppenséggel
nem érvényesülnek. Ez a fő oka a dühnek és az erőszakra való
hajlamnak. A vallási és kulturális identitáshoz semmi köze.
A
merénylők azonban mindig az iszlámra hivatkoznak. Hogy lehet, hogy
ez a vallás ennyire alkalmas az erőszak és a gyilkolás
igazolására?
Minden
kinyilatkoztató vallás alkalmas arra, hogy igazolja az erőszakot a
másikak ellen. Az amerikai keresztény fundamentalistáknál elvben
ugyanazok a mechanizmusok működnek. A vallásos szövegek
többféleképpen értelmezhetők és kontextualizálhatók. Egyes
muszlim hitszónokok politikailag radikális értelmezést
képviselnek, amely részben az erőszakot is védelmébe veszi, és
hozzájárul a dzsihadista hangulat kialakulásához az ifjúság
körében. A probléma nem a vallás önmagában, hanem annak
átpolitizálása, ami minden időben és minden vallásban újra és
újra előfordult. Nagyon
fontos: emögött konkrét, megnevezhető szereplők állnak.
Svájcban, Németországban és sok más európai országban 30 éve
nem sokat törődtünk ezekkel az emberekkel. Az állam nem
foglalkozott velük, emiatt alakulhattak így a dolgok. Ez nem azt
jelenti, hogy az iszlámista klérusban ne lenne szükség reformokra
és modernizálásra. De a gyűlöletprédikátorokra való
kizárólagos fókuszálás nem visz sehová.
Mi történik a mi nyugati társadalmunkkal, ha olyan erős
kultúrákkal konfrontálódik, mint a muszlim? Hogyan kezeljük a
negatív hatásokat?
Azok a muszlimok, akik hozzánk jönnek, nem mind ugyanabból az
országból származnak, és nem azonos a kultúrájuk. Mivel azonban
idegenebbül néznek ki, mint a németek vagy az olaszok, hajlamosak
vagyunk őket homogenizálni és egységes blokként tekinteni rájuk.
Ez azonban nem így van. Fontos az aktív bevándorláspolitika, és
e téren Svájc sok mindent jobban csinált, mint Németország.
Szükség van helyes képzési és szociálpolitikára, hogy
betagozzuk a bevándorlókat és a társadalom részeivé tegyük
őket.
Hogyan kell ezt csinálni?
Kellenek szociális munkások, akik belemennek ezekbe a közösségekbe,
beleértve a vallási szegmenst is. A szíriai származású
politológus, Bassam Tibi már a 90-es években azt mondta, hogy
Németországban lenne esély egy afféle euro-iszlám megalapítására
– tehát egy olyan iszlámra, amely modernebb és toleránsabb, és
az eszmeisége kisugározhatna az egész iszlám világra. Ezt az
esélyt azonban mindeddig sajnos elmulasztottuk. Annál sürgősebb
lenne, hogy most például elkezdjenek imámokat képezni a svájci
egyetemeken. Igy létrejöhetne egy olyan klérus, amely a mi
értékrendünkre orientálódik. Emellé még biztosítani kell,
hogy a gyerekek iskolába járjanak majd eljussanak a munka világába.
Aki Svájcban dolgozik és megvan a jövedelme, az nem lesz
iszlamista. Az befogadva érzi magát, és hűséges ahhoz a
társadalomhoz, amelyben él.
Mit csinál Svájc jobban, mint mások?
Éppen az iskoláztatásban lényegesen hamarabb kezdtek törődni a
bevándorlók gyerekeivel. A nyelv a kulcs, nyelvtudás nélkül
nincs sikeres oktatás. Ezt Németország már rég elmulasztotta.
Általában elmondható, hogy Svájc sikeresebben integrálja az
idegen kulturális áramlatokat, mint más európai államok.
Svájc
mindig is különböző nyelvi és kulturális terekből állt össze.
Itt hamar megtanulták, hogyan kell a sokszínűséggel bánni és az
országot úgy megszervezni, hogy az értelmesen működjön. Erre
az alapra épülhet az idegenek befogadása. Ehhez még hozzájön,
hogy a svájciaknak gazdaságilag már régóta jól megy. Egy jól
kiképzett bevándorló viszonylag gyorsan betagozódhat ebbe a
társadalomba.
Mi jelent különleges kihívást a muszlimokkal kapcsolatban?
Ez ugyanaz a mechanizmus, a muszlimoknak nincs szüksége különleges
bánásmódra. Nézzük meg, milyen feltételek mellett alakul ki
Európában egy jól integrált muszlim középréteg, azt fogjuk
látni, hogy a siker összetevői mindenütt ugyanazok. Mindkét
oldalnak igyekeznie kell. Az államnak pénzt kell áldoznia arra,
hogy az integráción dolgozó szakembereket állítson be –
különösen ott, ahol nem privilegizált migránsokkal van dolgunk.
De ugyanez vonatkozik a szegény sorsú keresztény bevándorlókra
is.
Netán az is fontos lenne, hogy végre ne „a” muszlimokról
beszéljünk, hanem boszniaiakról és egyiptomiakról?
Mindenképpen. A vallás és a kultúra ezekben az országokban
teljesen különbözik – és Irakban megint minden másképpen van.
Nem kellene a muszlimokat általánosított iszlámrobotoknak
tekintenünk, mert ennek negatív kihatása van azokra, akik már
beilleszkedtek. Éppen ők lehetnének pozitív hatással a
közösségükre, de ha stigmatizálva érzik magukat, inkább
visszahúzódnak.
Ilyesmi előfordul?
Ó, persze. Azok között a muszlimok között, akikkel dolgozom és
barátságban vagyok, nagyon erős a stigmatizáltság érzése. Ha
csak egy kicsit arabosan néznek ki, vagy olyan nevet viselnek, máris
elutasítást és lekicsinylést érzékelnek – akkor is, ha csupán
turistaként vannak itt. Az erőszakos iszlám képzete sok fejbe
befészkelte magát. Ezért fontos, hogy valamit tegyünk ez ellen a
klisé ellen.
Ehhez a merényletek nem sokat segítenek.
Persze,
hogy nem. Ezek félelmetesek. De kivételek. És óvakodnunk
kellene annak a következtetésnek a levonásától, hogy minden
muszlim ilyen, és hogy ez benne van az iszlámban.
A legtöbbet maguk a muszlimok szenvednek az erőszaktól:
leggyakrabban ők az áldozatok, akár a Közel-Keleten, akár a
párizsi Banlieus-ben.
Sokan félnek nálunk attól, hogy túl sok lesz köztünk az
idegen. Kikre jellemző ez jobban és kikre kevésbé?
Számomra úgy tűnik, hogy az alsó középréteg az, amelyik a
globalizáció és az erősebb konkurencia miatt gazdasági nyomás
alá került. Ők félnek a lecsúszástól, és a gyermekeik
lecsúszásától is is. Így keletkezik az alap a különféle
neheztelésekre, amit a jobboldali populista pártok szorgosan ki- és
felhasználnak.
Nőtt az idegenellenes emberek száma?
Az idegenséggel való bánás minden közösség számára nehéz
feladat. Annak ellenére, hogy történelmi távlatból nézve az
idegenek jelenléte inkább szabály, mint kivétel. A migrációs
mozgások miatti konfliktusok is mindig léteztek. Természetesen ma
több, és másfajta ember jön az országainkba, mint korábban –
ez egy többlet-kihívás. Nézetem szerint a jobboldali populista
pártok az elmúlt 10 – 15 évben erősen hozzájárultak a helyzet
romlásához. Ugyanakkor paradox, hogy ezek a pártok neoliberális
koncepciókat is felkarolnak, amivel éppen azoknak a kisembereknek
okoznak gazdasági károkat, akik többnyire megválasztják őket.
Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk a migráció negatív
hatásait észrevenni, miközben a pozitívakat ignoráljuk?
A migráció negatívnak hitt hatásai általában akkor válnak
témává, ha a társadalomnak egyéb problémái is vannak. A
félelem kontextusában az idegen hamar bűnbakká válik. A
muszlimok esetében ehhez hozzájönnek gyűlöletszónokok, a
dzsihadista fiatalok, valamint a napi híradások a Közel-keleti
erőszakról. Ugyanakkor minden valamirevaló tanulmány a
bevándorlásról annak a befogadó társadalomra gyakorolt pozitív
hatásait mutatja ki.
Egyes
emberek megszállottan muszlim-ellenesek, miközben egyébként nem
idegenellenesek. Mivel magyarázza ezt?
Igen,
ilyeneket én is ismerek. Komolyan kell venni a félelmeiket, de
tenni is kell ellenük. Ők olyan dolgokat vetítenek a muszlimokra,
amikhez semmi közük. Más esetben felismerik a projekciót, itt
azonban nem. És a közvélemény könnyen lehetővé teszi, hogy
védjék álláspontjukat. Ám a muszlim radikálisok egyelőre csak
jelentéktelen kisebbséget képeznek. Hangos, aktív kisebbséget,
de nem ők „a muszlimok.” Ezt újra és újra hangsúlyozni kell,
és azoknak, akik a muszlimokat helyből kritizálják, nyomatékosan
a tudtára adni, hogy rasszista sztereotípiáknál ragadtak le.
Ettől talán jobban érzik magukat, de a társadalomnak fikarcnyit
sem használnak.
Igen,
de Angliában és Franciaországban vannak helyek, ahol a muszlimok
következetesen megfenyegetik azokat az embereket, akik nem az iszlám
törvényei szerint viselkednek. Ez eléggé nyugtalanító
fejlemény.
Bizonyára
történt már valahol ilyesmi, de a médiának köszönhetően az a
benyomásunk alakul ki, hogy ez mindennapos esemény. Ez azonban
képtelenség. Itt egyes esetekről van szó, amelyek nem
kívánatosak, ez nem vitás. Az integrációhoz hozzátartozik, hogy
a bevándorlók fogadják el az itteni szabályokat és nem fordítva.
Angliában és Franciaországban túl sokáig nem tettek semmit,
emiatt pár dolog tényleg félresiklott. Svájcban semmi
ilyesmitől nem kell tartani – attól pedig, hogy az iszlám
uralkodóvá válik, végképp nem. Nem létezik központi
irányítás, és olyan szereplő, aki erre törekedne.
A
nyugati és az iszlám világ közötti frontok azonban keményedni
látszanak.
Fontos
tudni, hogy az Iszlám Állam (IS) elsősorban a régióban élő más
muszlimokkal harcol, és csak másodsorban a Nyugattal. És a
fegyveres koalíció az IS ellen ugyan nagyon széles, de olyan
országok, mint Szaud-Arábia vagy Katar a háttérben pénzügyi
támogatást adnak az IS-nek. Így működik a nemzetközi politika.
Mocskos üzletek, ezt mindenki tudja, mégis együtt kell működnünk
ezekkel az emberekkel. Nehezítő tényezőként jön még, hogy ezen
országok legtöbbjében az egyenlőtlenség és a jogtalanság
hihetetlen méretű.
Miben
látja a megoldást?
Mindent
meg kell tennünk azért, hogy az emberek ezekben az országokban
jobban élhessenek, és jobban részt vehessenek a közéletben. Ott
egyszerűen be kell fektetnünk, ahelyett, hogy a civilizációk
harcát jósolgatnánk.
Az nem
létezik?
Nem. De
foglalkoznunk kell a válságokkal és együtt kell működnünk a
mérsékelt csoportokkal, megakadályozandó, hogy a radikalizálódás
tovább folytatódjon. Az is világos, hogy nincs olyan egyszerű
megoldás, amelyik garantálja, hogy jövőre majd minden jó lesz.
Ehhez túlságosan bonyolult a helyzet. Hozzá kell szoknunk, hogy a
konfliktusok és erőszakos összecsapások világában élünk.
Annál inkább fontos az az európai törekvés, amely a demokratikus
vívmányok megtartására irányul, nehogy a terrorizmus elleni
buzgó harcban a mi társadalmaink végül kevésbé liberális és a
világra kevésbé nyitott irányba fejlődjenek.
Hiba
volt olyan diktátorokat, mint Szaddam Husszein és Kadhafi
félreállítani?
Semmilyen
érv nem szól olyan diktátorok mellett, akik az embereket elnyomják
és eltüntetik. Az Arab Tavasz egy arab felkelés volt ezek ellen az
uralkodók ellen, mégpedig olyan értékek nevében, amelyek nekünk
itt Európában is nagyon fontosak. Ebből is látható, hogy ezek az
értékek már régen globalizálódtak. Líbiában magam is ott
voltam, amikor a NATO vadászgépek jöttek, és nagyon jó volt,
hogy Kadhafit megdöntötték. Feltehetőleg a mi számunkra
egyszerűbb lett volna őt a kormányrúdnál tartani, de ez
semmiképpen lett volna jobb az ott élőknek.
Eddig
minden kiiktatott csoport után felbukkant egy másik, amelyik még
rosszabb az előzőnél.
Az utóbbi
időben ez tényleg így volt. De közben valami egészen nagy dolog
is történik: A Közel-Keleten éppen most törik össze a
posztkoloniális rend és valami új alakul helyette. Sokáig
konfliktusok fogják még terhelni ezt a régiót, és egy tartós
békemegoldás nem fog katonai csapásokból kialakulni. Az új
rendről a megegyezés a következő 20 – 30 év témája lesz.
Addig a régió nagyon labilis és erőszakkal terhelt lesz. Nem
szabad elfelejtenünk, hogy a békeegyezmények, amik nálunk
léteznek, történelmi kivételek – még Európában is. Gondoljon
a két világháborúra, ezek lényegesen több halálos áldozatot
követeltek, mint a mostani Közel-keleti forrongás.
Mit
tehetünk?
A
legfontosabb a diplomácia: meg kell próbálni az embereket egy
asztalhoz ültetni. Mindig, újra és újra. Meg kell értetni velük,
hogy ez az út hosszabb távon könnyebben elviszi őket a
céljaikhoz, mint az erőszak. Ez nehéz feladat, amihez sok türelem
kell. Nincsenek gyors és egyszerű megoldások, ilyenek a saját
történelmünkben sem voltak soha.
Lát
pozitív irányú fejlődést is a muszlim világban?
Az Arab
Tavasz meggyőző bizonyítéka annak, hogy az emberek a Közel- és
Közép-Keleten saját akaratukból reformokat és változásokat
akarnak. Hogy a globális értékközösséghez akarnak tartozni.
Ezek a forradalmárok még mindenütt ott vannak, de sok helyen kell
harcolniuk a konzervatívokkal. Ők azok, akikkel dolgoznunk kell,
akiket fel kell erősítenünk.
Hogyan
tesszük ezt?
Ide kell
hoznunk őket ösztöndíj programokkal és kiképezni őket, a
megfelelő civil szervezeteket pedig támogatni kell, intenzív
kulturális és gazdasági párbeszédet folytatni velük. Fontos
lenne a politikai nyomás is, az emberi jogok betartását
nyomatékosan követelni kellene. Az is sokat segítene, ha többet
beszélnénk ezekről az emberekről, ahelyett hogy folyton az
iszlámistákról folyna a szó. Nagy szívességet teszünk a
radikálisoknak, ha szünet nélkül emlegetjük őket, mert ezzel
egy egész világvallás és egy egész régió legitim képviselőivé
tesszük őket. Pedig egyáltalán nem azok.
Az
utazásai során sohasem került veszélybe?
Dehogynem,
a líbiai polgárháborúban. Sohasem vettem részt ütközetben, ezt
inkább átengedtem az újságíróknak, akiknek akkoriban a helyi
tanácsadója voltam. De volt dolgom iszlám milicistákkal, akik
gyakorolták az erőszakot. Egyszer útközben fegyvert szegeztek rám
és megállítottak. Ilyen helyzetekben mindig azonnal vissza szoktam
húzódni.
Ennek
ellenére megint visszamegy?
Miazhogy,
az a tervem, hogy még az idén Egyiptomon keresztül átjussak a
líbiai határon.
Mit
szól ehhez a családja?
Egyiptom
sohasem probléma a számukra. A líbiai polgárháború idején
azonban nem mindig mondtam meg, hogy pontosan hol jártam. De a
feleségem tudja, hogy bizonyos helyzeteket elkerülök. Nem az
vagyok, aki keresi a veszélyt.
Az eredeti írás, amely Ralf Kaminski és Beto E. Wild tollából származik, itt olvasható.
Etnológus
és iszlám-szakértő
Thomas
Hüsken (48)
A
Luzerni Egyetem etnológiai szemináriumának vezető asszisztense,
szakterülete Líbia és Egyiptom. Folyékonyan beszél arabul és
két éve él Svájcban, ahol kezdetben a Zürichi Egyetem
vendégprofesszora volt. Felesége és 11 éves kislánya Nürnbergben
él, emiatt a német Hüsken gyakran ingázik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése