A MEGTELT VILÁG GAZDASÁGTANA

 

Herman E. Daly

A globális gazdaság mára olyan mértékűre növekedett, hogy már nem képes szimulálni sem, hogy biztonságosan működik egy határok nélküli ökoszisztémában. Egy olyan gazdaság kifejlesztése, amely képes fenntarthatóan létezni a véges bioszférában, a gondolkodás új módjait követeli meg.

A növekedést széles körben olyan csodagyógyszernek vélik, amely gyógyírt jelent a modern világ minden súlyos betegségére. Szegénység? Csak növeld a gazdaságot (vagyis növeld a termékek és szolgáltatások termelését, miközben a fogyasztókat költekezésre ösztönzöd) és figyeld mennyi szivárog lefelé a gazdagságból. Ne csinálj újraelosztást a gazdagtól a szegényhez, mert az lassítja a növekedést. Munkanélküliség? A hitelkamatok csökkentésével növeld a keresletet a termékek és szolgáltatások iránt, majd akkor nőnek a beruházások és több lesz a munkahely. Túlnépesedés? Nyomd csak a növekedést és hivatkozz arra, hogy ettől majd csökken a születések száma, ahogy ez a 20. században a fejlett ipari társadalmak demográfiai adataiból kiolvasható. Környezeti károk? Higgy a környezeti Kuznyetsz-görbének, amelyik empirikus adatok alapján állítja, hogy a GDP növekedése során a szennyezés előbb ugyan növekszik, de aztán elérve a maximumot, csökkenni kezd.

Ha a globális gazdaság valahol a végtelen, üres semmiben létezne, bízhatnánk a növekedés ezen formáiban, de ez nem így van. A gazdaság csupán alrendszere a bioszférának, amely a legfőbb támasza. Ha a gazdaság expanziója túlságosan mélyen befurakodik a körülötte lévő ökoszisztémába, elkezdődik a természeti tőke feláldozása (ásványok, fosszilis energiahordozók, hal, stb.) ami sokkal nagyobb érték, mint az ember által felhalmozott tőke (az utak, gyárak, technikai berendezések és effélék). Ekkor oda jutunk, amit én gazdaságtalan növekedésnek hívok, mert lassabban termelődnek a “javak”, mint a hátrányok - emiatt szegényebbé válunk, nem gazdagabbá. (ld. Az amikor a növekedés rossz c. boxot). Ha egyszer elhagytuk az optimális skálát, a növekedés értelmetlenné válik rövid távon, és kezelhetetlenné hosszú távon. Bizonyítottnak tekinthetjük, hogy az USA már elérte a gazdaságtalan növekedés fázisát. (ld. A jólét mérése c. boxban lévő ábrát)

Felismerni és elkerülni a gazdasátalan növekedést nem egyszerű. Az egyik gond, hogy sokan húznak hasznot a növekedésből és ők nem éreznek ösztönzést a váltásra. Ráadásul a nemzeti szintű kimutatások nem teszik érzékelhetővé mindenki számára a növekedés tényleges költségeit. Az emberiségnek át kell lépnie a fenntartható gazdaságba - olyanba, amely tekintettel van a globális ökoszisztéma biofizikai korlátaira, és így hosszú távon képes működni. Ha nem valósul meg az átmenet, nemcsak a gazdaságtalan növekedés átka fenyeget, hanem olyan ökológiai katasztrófa is, amely jelentősen leszállítaná az életszínvonalat.

A VÉGES BIOSZFÉRA

A kortárs közgazdászok többsége nem hiszi, hogy az USA gazdasága érintett lenne a gazdaságtalan növekedésben. Többnyire figyelmen kívül hagyják a fenntarthatóság kérdését, és abban bíznak, hogy ha már a növekedés ilyen fokára érkeztünk, innen tovább növekedhetünk, akár a végtelenségig. A fenntarthatósággal kapcsolatos aggályoknak mégis hosszú története van, egészen John Stuar Mill híres fejezetéig nyúlik vissza “A stacionárius állapot” címmel, amelyben Mill más klasszikus közgazdászoktól eltérően üdvözli ezt a helyzetet. A modern megközelítés a 60-as és 70-es években Kenneth Boulding, Ernst Schumacher, és Nicolas Georgescu-Roegen munkáiból sarjadt ki. Ez a tradíció az ökológiai közgazdászokra öröklődött, akikhez magam is tartozom, de bizonyos mértékig a főárambeli közgazdászok ún. “erőforrás és környezet” alága is foglalkozik vele. Azonban a főáram (amit neoklasszikusnak is nevezünk) afféle hóbortnak tekinti a fenntarthatóságot és túlnyomó többsége a növekedés elkötelezettje.

Az emberi kéz alkotta létesítmények kiszorítják a természeti környezetet. A gondolkodásmód, amelyik megfelelt az üres világban, már nem működik ebben a megtelt világban.

Ám a tények egyszerűek és vitathatatlanok: a bioszféra véges, zárt, nem növekszik (leszámítva a napenergia folyamatos beáramlását) és a termodinamika törvényeinek van alávetve. Bármely alrendszer, így a gazdaság is bizonyos ponton be kell, hogy szüntesse a növekedést és alkalmazkodnia kell a dinamikus egyensúlyhoz, ami valamilyen állandósult állapot. A születési ráta meg kell hogy egyezzen a halálozási rátával, és az árutermelésnek a felhasználással. Az én életem során (67 éves vagyok) a népesség megháromszorozódott, az ember produktumai pedig ennél jóval nagyobb arányban növekedtek. Az “ökológiai lábnyom”-mal kapcsolatos tanulmányok rámutatnak, hogy az újratermeléshez és fenntartáshoz szükséges energia és anyag mennyisége szinte mérhetetlenül megnőtt. Ahogy a világ megtelik velünk és a termelvényeinkkel, úgy szorul ki belőle az, ami előttünk itt volt. Hogy képesek legyünk bánni a hiánynak eme új formájával a tudósóknak ki kell fejleszteniük az “üres világ” gazdaságtana helyett a “megtelt világ” ökonómiáját. A mikroökonómiának szüksége van egy olyan új ágra, amely megköveteli az egyes cselekvések, üzletek költségeinek és hasznának gondos mérlegelését és kiegyensúlyozását és egyértelmű jelet kell adnia, amikor véget kell vetni a további bővülésnek. Ha valamely tevékenység túlterjeszkedik, az végsősoron egy másikat szorít ki, amit költségnek kell tekinteni. Az emberek akkor állnak le valamivel, amikor a határköltség egyenlővé válik a határhaszonnal.

Eszerint nem éri meg kiadni egy újabb dollárt jégkrémre, ha ez kevesebb kielégülést okoz, mint valami más dolog, amit ezért a dollárért megszerezhetünk. A hagyományos makroökonómia nem rendelkezik hasonló szabállyal arra vonatkozóan, hogy “mikor kell abbahagyni”.

Mivel egy fenntartható gazdaság létrehozása és fenntartása a gondolkodásnak és beállítódásnak irtózatos mértékű megváltozásával jár, közgazdászok, politikusok és szavazópolgárok egyaránt nagy kisértést éreznek annak kimondására, hogy ez lehetetlen. Az örökké bővülő gazdaság azonban nem lehet a fenntartható gazdaság alternatvája, hiszen ez biofizikai értelemben képtelenség. Jómagam az örök növekedést tartom inkább lehetetlennek és a szavazatomat a fenntarthatóságra adom.

MIT KELLENE FENNTARTANI?

Eddig a “fenntartható gazdaság”-ot általános fogalmakkal írtam le, mint olyant, ami határozatlan ideig működtethető a biofizika által meghúzott határokon belül. Egy ilyen gazdaság megvalósításához meg kell határoznunk, mit is szükséges évről évre fenntartani. A közgazdászok öt kvatitatív dolgot vélnek esélyesnek: a nemzeti összterméket (GDP), a “hasznosságot”, az átbocsájtást, a természeti tőkét és a teljes tőkét (ez a természeti és az emberalkotta tőke összege). Néhányan úgy gondolják, hogy a fenntartható gazdaságnak a GDP növekedési rátáját kellene kontrollálnia. E nézőpont szerint a fenntartható gazdaság lényegében azonos a növekvővel és a kérdést úgy kell föltenni, hogy milyen mértékű növekedést engednek fenntarthatónak a biofizikai korlátok. Ennek az alapállásnak a politikai célja csupán annyi, hogy lózungnak használják a “fenntarthatóság” szót, minden valóságos tartalom nélkül.

A konstans GDP körülményei között is eléggé problematikus meghatározni, hogy mit is értsünk fenntarthatóságon, hiszen összemosódik a kvalitatív tökéletesedés (fejlődés) a kvantitatív bővüléssel (növekedés). A fenntartható gazdaságnak egyes pontokon fel kell hagynia a növekedéssel, de nem szükséges leállítania a fejlődést. Nincs ok a formatervezés minőségi javításának korlátozására, ami növelheti a GDP-t, anélkül, hogy többlet erőforrásokat venne igénybe. A fenntarthatóság mögötti fő gondolat az, hogy a haladás útját a nem fenntartható növekedéstől a fejlődés irányába kell terelni.

A következő esélyes mennyiség a hasznosság, ami más szavakkal a “vágyak kielégítésének fokát” jelenti, de érthetjük alatta a lakosság általános jólétét is. A neoklasszikus elméleti közgazdászok kedvelték a fenntarthatóság olyan formán való meghatározását, hogy az a nemzedékről nemzedékre való növekedése a hasznosságnak - a gyakorlatban azonban ez a definíció hasznavehetetlen. A hasznosság csupán egy tapasztalat, nem egy konkrét dolog. Nem rendelhető hozzá mértékegység, íly módon nem hagyományozható egyik generációról a másikra. A természeti erőforrások ezzel szemben dologi jellegűek, mérhetők és átörökíthetők. Különösen jól mérhető a átbocsájtás, amelyhez a gazdaság felhasználja őket, kiragadva őket az ökoszisztéma alacsony entrópiájú forrásából, átalakítva hasznos termékekké, legvégül visszadobva a környezetbe magas entrópiájú hulladékként. (ld. A gazdaság, mint homokóra c. boxot). Ebben a megközelítésben a fenntarthatóságot úgy fogalmazhatjuk meg, mint annak meghatározását, hogy a környezet mennyi nyersanyagot képes adni és mennyi hulladék-produktumot képes visszafogadni.

A közgazdász számára az erőforrás a tőke vagy gazdagság egy fajtája, amely a nyersanyagkészletektől a végtermékekig terjed. A tőkének két nagy típusa létezik - a természeti és az emberalkotta. A neoklasszikusok többsége azt hiszi, hogy az emberalkotta tőke jó helyettesítője a természetinek, emiatt a kettő együttes szemmel tartását védelmezik. Ezt a megközelítést gyenge fenntarthatóságnak nevezzük. Az ökológiai közgazdászok - velem együtt - túlnyomórészt azt vallják, hogy a kétféle tőke sokkal inkább komplementere, mint helyettesítője egymásnak, ezért a természeti tőkét önmagában kell figyelemmel kísérni, mivel ez a lényegi korlátozó tényező. Ez az erős fenntarthatóság. Például, az éves halászati zsákmányt manapság csak a tengerek halállománya korlátozza, korántsem az ember által készített halászhajók mennyisége és felszereltsége. A gyenge fenntarthatóság azt sugallhatná, hogy a halak hiányát azzal lehet kompenzálni, hogy több halászhajót építünk. Az erős fenntarthatóság viszont kimondja, hogy értelmetlen a halaszhajók számának növelése, ha nincs elég hal, és ragaszkodnak a halfogás korlátozásához, annak érdekében, hogy a halállomány helyes kezelése a jövő halászainak is biztosítsa a fogást.

Ez a politika, összhangban a természeti tőke helyes kezelésével a “korlátozz és kereskedj” rendszer: a limitet az szabja meg, hogy mennyit enged az összkibocsájtás mennyisége, harmóniában a környezeti források regenerálódási és szennyezés-elnyelési képességével. A jog az olyan források kimerítéséhez, mint az óceán, vagy az olyan környezeti tényezők szennyezése, mint az atmoszféra, többé nem szabad jószág, hanem szűkös vagyontárgy, amelyet a szabad piacon lehet venni és eladni, amennyiben az első tulajdonos meghatározható. A korlátozz és kereskedj rendszer, mely megvalósult, az Environmental Agency (Környezetvédelmi Ügynökség) kéndioxid-kibocsáltás kereskedelmi engedélyeinek sémáján alapul, mely a savas esőket kívánja csökkenteni, valamint a továbbadható halászati kvótákra, amelyekkel az Új-zélandi túlhalászást akarták redukálni. A rendszer jó példa a szabad piacok és a kormányzati politika eltérő szerepére. A gazdaságelmélet hagyományosan főként az allokációval foglalkozott (a szűkös erőforrások felosztása az egymással versengő felhasználási lehetőségek között), nem foglalkozott azonban a lépték dolgával (a gazdaság fizikai mérete az ökoszisztémához viszonyítva). A megfelelően működő piacok hatékonyan osztják szét az erőforrásokat, de nem tudják meghatározni a fenntartható mértéket; ezt csak a kormányzat politikájával lehet elérni.

Az emberalkotta tőke nem helyettesítheti a természeti tőkét. Valamikor a zsákmánynak az szabott határt, hogy mennyi a haláshajók száma a tengeren, vagyis az emberalkotta tőke. (bal oldali ábra) Ma a halak mennyisége a tengerben a korlát (jobb oldali kép); több hajó építése révén nem lehet nagyobb zsákmányra szert tenni. A gazdaság hosszú távú egészségének biztosítása érdekében a nemzeteknek a természeti tőkét kell fenntartania (mint amilyen a halállomány), nem egyszerűen az össz-jólétet.

KIIGAZÍTÁS SZÜKSÉGES

Az átmenet a fenntartható gazdaságba a gazdaságpolitika nagymértékű kiigazítását követeli meg. Ezen változások némelyike máris jól kivehető. Például az USA társadalombiztosítási rendszere máris nehézségekkel szembesül, mert a nem-növekvő népesedésbe való átmenet oda vezet, hogy kevesebben dolgoznak, miközben növekszik a nyugdíjasok száma. A kiigazítás keretében növelni kell az adókat, kitolni a nyugdíjkorhatárt és csökkenteni a nyugdíjakat. Minden ellenkező állítás ellenére ez a rendszer nincs igazán válságban - bár itt-ott azért bele kell nyúlni, hogy önfenntartó maradhasson.

A termékek élettartama. Egy fenntartható gazdaság nemcsak az embereknél, hanem az anyagi javaknál is megkívánja a “demográfiai átmenetet” - a termelésnek meg kell egyeznie az értékcsökkenéssel. Az arányok lehetnek egyformák, magasabb vagy alacsonyabb szinten, ám az alacsonyabb szint egyaránt jobb a javak hosszabb élettartama, és a fenntarhatóság elérése szempontjából. A hosszabb életű, tartósabb termékeket lassabban kell pótolni, ez pedig az erőforrások takarékosabb elhasználását eredményezi. Az átmenet vonásai hasonlók az ökológiai ciklushoz. A fiatal, növekvő ökoszisztémák igyekeznek maximalizálni a növekedés hatékonyságát, a létező biomassza egységnyi mennyiségére vonatkoztatva. Az érett ökoszisztémákban a hangsúly áttolódik a fenntartás hatékonyságára, azon mérve, hogy egységnyi új biomasszára mennyi fenntartandó létező biomassza esik - ez éppen az inverze az előbbinek. Közgazdasági gondolkodásunkat és intézményeinket hasonló változtatáson kell átvinni, ha el akarjuk érni a fenntarthatóságot. Ennek egyik máris létező megvalósulása a kereskedelmi áruk szolgáltatási szerződés keretében való bérbevétele - a fénymásolótól a szőnyegig. Ebben a forgatókönyvben az eladó birtokolja, karbantartja, visszaveszi és újrahasznosítja a terméket az elhasználódása után.

GDP-növekedés. A minőség tökéletesedése és a javuló hatékonyság következtében a GDP konstans kibocsájtás mellett is növekedhet - ezt sokan nagyszerűnek dolognak gondolják. A környezetvédők azért, mert nem nő az átbocsájtás, a közgazdászok pedig azért, mert nő a GDP. A növekedésnek ez a formája - mely alatt valójában régen a fejlődést értettük - ösztönzést érdemel, amennyire csak lehet - de azért van néhány akadályozó tényező. A gazdaság bizonyos szektorait, mint mondjuk az információs technológia, általában kvalitatív jellegűnek gondoljuk, de a közelebbi szemrevételezés során kiderül, hogy fizikai alapokra épül. Aztán, ha a szegények szemszögéből nézzük a hasznosságot, akkor a bővülésnek ki kell terjednie az ő szükségleteikre - ruházatra, lakásra és az ételre, ami a tányérjukra kerül - nem pedig 10 000 új receptre az interneten. Még a tehetősebbek is a bevételük nagyobb részét inkább autókra, házakra, utazásokra fordítják, mintsem szellemi javakra.

A pénzügyi szektor. A fenntartható gazdaságban a növekedés hiánya nagy valószínűséggel a kamatlábak esését okozná. A pénzügyi szektor bizonyára zsugorodna, mivel az alacsony kamatláb és növekedés nem támogatná a pénzügyi tranzakciók mérhetetlen felépítményét, amely nagyrészt az adósságokra és a jövőbeni növekedési kilátásokra alapozódik. Ez a felépítmény ma a fizikai gazdaságot terheli - és erősen billeg rajta. A fenntartható gazdaságban a beruházások főként a pótlást és a minőségjavítást szolgálnák, a mennyiségi bővüléssel való spekuláció helyett - és a gyakoriságuk is lecsökken.

Kereskedelem. A szabad kereskedelem nem valósulhatna meg egy olyan világban, amelyben fenntartható és növekedés-orientált gazdaságok léteznek egymás mellett, mivel az előbbiek szükségszerűen bekalkulálnának olyan környezetvédelmi és jövőbiztosítási költségeket, amelyeket a másikak elutasítanak. Ezáltal a nem fenntartható gazdaságok árelőnyhőz jutnának fenntartható versenytársaikkal szemben, nem a jobb hatékonyság miatt, hanem mert egyszerűen nem fizetik meg a fenntarthatóság árát. Szabályozókkal lehetne kompenzálni a különbözőséget, illetve létezhetne szabad kereskedelem is az egyforma fenntarthatósági szintű nemzetgazdaságok között. Sok ember az efféle restrikciót terhesnek véli, de az igazság az, hogy jelenleg a kereskedelem erősebben szabályozott, mégpedig a környezetre hátrányos módon. (ld. Stuart Lo Pimm - Clinton Jenkins: Az élet változatosságának fenntartása. (Sustaining the Variety of Life) 74. old.)

Adók. Milyen adórendszer illik legjobban a fenntartható gazdasághoz? Egy olyan kormányzat, mely érdekelt a természeti erőforrások hatékonyabb hasznosításában, változtatna az adózáson. A dolgozók jövedelmének és az üzleti forgalomnak (a hozzáadott érték elvű) adóztatatása helyett a kibocsájtások sorozatát (az átbocsájtást) adóztatná meg (tehát azt, amihez az érték hozzáadódik), leginkább azon a ponton, ahol az erőforrások elhagyják a bioszférát, tehát a kitermelési pillanatában. Számos ország alkalmaz kitermelési adót: az ilyen adó hatékonyabb felhasználásra ösztönöz, mind a termelésben, mind a fogyasztásban, emellett viszonylag egyszerű nyilvántartani és begyűjteni. Ésszerűnek látszik azt megadóztatni, amit csökkenteni szeretnénk (kitermelés és szennyezés) és megszüntetni annak adóztatását, amit javítani akarunk (jövedelem). Egy ilyen adó progresszív volta (mivel a szegény jövedelmének nagyobb hányadát fizetné ki adóként, mint a jómódú) kiegyenlíthető lenne a luxusjószágokra kivetett adókkal és magas jövedelmek adójának fenntartásával - s ezekből a szegényebbeket lehetne segíteni.

Foglalkoztatottság. Képes a fenntartható gazdaság a teljes foglalkoztatottság elérésére? Nehéz kérdés, és a válasz valószínűleg nemleges. A korrektség érdekében azonban fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon a szabad kereskedelem, az offshore praktikák, az olcsó munkaerő könnyű mozgása és a munkamegtakarító technológiák által hajtott növekedésorientált gazdaság vajon képes erre? A fenntartható gazdaságban a karbantartás és javítás nagyobb jelentőségűvé válik, ezeknek nő a munkaerő-igénye, tehát javul a foglalkoztatottság. Ráadásul ezek a szolgáltatások viszonylag védettek az offshore megoldásokkal való trükközés ellen. Annak a radikális újragondolása, hogy miként szerzik az emberek a jövedelmüket, mégis szükséges lehet. Ha az automatizálás és a munkahelyek külföldre vitele miatt az össztermelés nagyobb részén halmozódik fel tőke (vagyis az üzletelők és cégtulajdonosok keresnek a terméken) és ennek következtében kevesebb jut a dolgozóknak, a munkahelyeken alapuló jövedelemelosztás elve kevésbé tartható. Gyakorlati megoldás lehet a szélesebb körű részesedés az üzleti tulajdonból, úgy, hogy az egyének a tulajdonrészük arányában jutnának jövedelemhez, nem pedig teljes munkaidős foglalkoztatás révén.

Boldogság. A nem-fenntartható gazdaság egyik fő hajtóereje kielégíthetetlenség axiómája - miszerint a nagyobb fogyasztás mindig nagyobb boldogságot eredményez. Közgazdászok és pszichológusok kísérletei azonban azt igazolták, hogy ezt el kell utasítani. Az 1990-es évek közepén Richard A. Easterlin (jelenleg a Dél-kaliforniai Egyetemen dolgozik) munkái arra utaló bizonyítékokkal szolgálnak, hogy a növekedés nem mindig növeli a boldogságot (illetve hasznosságot, jólétet). Ehelyett az összefüggés a jövedelem abszolut nagysága és a boldogság között csak valamilyen “elégségességi” küszöbig terjed, ezen a ponton túl a relatív pozíció befolyásolja az önértékelésen alapuló boldogságot. A növekedés nem befolyásolhatja senkinek a relatív jövedelmét. Bizonyos emberek relatív jövedelmének a javulását - ami a növekedés eredménye - ellensúlyozhatja más emberek relatív jövedelmének a romlása. És ha mindenkinek a jövedelme egyforma arányban nőne, senkinek a relatív jövedelme nem növekedne és senki sem érezné magát boldogabbnak. A növekedés afféle fegyverkezési versennyé válna, amelyben mindkét oldal előnyei kölcsönösen kioltják egymást.

A kémények is tárgyai a “korlátozz és kereskedj” rendszernek, ami csökkenti a kéndioxid-kibocsájtást. Az ilyen politika segíthet a fenntarthatóság elérésében.

A gazdag országok nagyobb valószínűséggel érték el a “jelentéktelenségi határt”, ahonnan a további növekedés már nem fokozza a boldogságot. Ez nem jelenti azt, hogy a fogyasztói társadalom halott - csak azt, hogy a fogyasztás növelése az elégségességi küszöbön túl saját értékelésük szerint egyszerűen nem teszi az embereket boldogabbá, hiába bombázzák őket agresszív reklámokkal, vagy hajtja őket a velük született szerzési vágy. Szerencsés következmény, hogy azoknak a társadalmaknak, amelyek elérték az elégségességi küszöböt, a fenntarthatóság kevesebb elmulasztott boldogságba kerül. A fenntartható gazdaság “politikai lehetetlensége” így talán kevésbé lehetetlennek látszik.

Ha nem tesszük meg a fenntarthatósághoz szükséges változtatásokat, a világ egyre szennyezettebb lesz, egyre kevesebb lesz a hal, egyre kevesebb lesz a fosszilis energahordozó és a többi természeti erőforrás. Egy ideig ezeket a veszteségeket elpalástolhatja az a hibás GDP-számítás, amely az erőforrások elfogyasztását bevételnek számítja. De végül érzékelni fogjuk a katasztrófát. Nehéz lesz ezt a csapást elkerülni. Minél hamarabb kezdünk hozzá, annál jobb.

 

HERMAN E. DALY

A Marylandi Egyetem mellett működő közpolitikai iskola professzora. 1988-tól 1994-ig a Világbank környezeti osztályának rangidős közgazdásza volt, ahol segített a fenntartható fejlődés alapelveinek megformálásában. Társalapítója és társszerkesztője az Ecological Economics című folyóiratnak. Számos könyv szerzője.

 

FELFEDEZÉSRE ÉRDEMES

A Zöld Nemzeti Termék. Javasolt index a fenntartható gazdasági jólét mérésére

Cobb and John B. Cobb, Jr. University Press of America, 1994.)(The Green National Product: A Proposed Index of Sustainable Economic Welfare.

Clifford W.

Összjövedelmünk növekedése növeli az összboldogságot?

(Will Raising the Incomes of All Increase the Happiness of All? Richard Easterlin in Journal of Economic Behavior and Organization, Vol. 27, pages 35–47; 1995.)

A jólét és a természeti környezet

(Human Well-Being and the Natural Environment. Partha Dasgupta. Oxford University Press, 2001.)

Ökológiai gazdaságtan. Elvek és alkalmazások

(Ecological Economics: Principles and Applications. Herman E. Daly and JoshuaFarley. Island Press, 2004)

 

Fordította: Wirth Gyula