A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

James M. Buchanan iskolateremtő tudós, a nevéhez fűződik a közösségi választás elmélete. Ez teljesen apró dióhéjba zsugorítva valami olyasmit mond, hogy egy társadalom gazdaságának a produktuma nem feltétlenül az, amire ennek a társadalomnak ("az embereknek") a legnagyobb szüksége, van, hanem az, amit a vállukat egymásnak feszítő gazdasági-politikai érdekcsoportok egymás kárára és tekintet nélkül a társadalmi optimumra, össze tudnak hozni. A gazdasági szereplők politikus módjára, a politikusok pedig jó gazdálkodó módjára viselkedve igyekeznek a profitjukat maximalizálni - de nem azon a szinten, ahol a smith-i "Láthatatlan Kéz" az egyéni haszonmaximumra való törekvéseket társadalmi optimummá átlagolja - nem, itt már nagyobb pályán, felsőbb osztályban folyik a játék, ott, ahol a szabályokon is lehet úgy változtatni, ahogy azt valamely csapat érdekei megkívánják. Magam is feszegetem ezt a problémakört a Szép szabad világ című írásomban, mely ugyanezen a blogon megtalálható, és arra a következtetésre szeretné eljuttatni a kedves olvasót, hogy azok az élelmiszerek, amelyek lemennek a torkán, akkor sem szolgálják az egészségét, ha egyébként manipulált (ál)tudományos megnyilatkozások százai is ennek az ellenkezőjét állítják, vagy inkább sulykolják.

Buchanan amolyan fenegyerek, aki egyszerű körülmények között nőtt fel, kemény munkával érte el, amit elért - közte 1986-ban a Nobel-díjat - de soha nem kívánkozott abba az elitbe, amelyik bizonyára szívesen befogadta volna. Nem túlzottan hízelgő az sem, amit az alábbi rövid írásban tudós társairól elmond, valami olyasmit állítva, hogy mindenki látja meztelenségüket - mint a mesebeli Pomádé király új ruháját - csak legtöbben nem hisznek, vagy nem akarnak hinni a szemüknek. A téma a gazdasági válság, amihez remélhetőleg lesz még másnak is hozzáfűznivalója - jómagam e helyütt eltekintek a bővebb kommentártól, remélve, hogy majd megteszik mások.

Egy fordítói megjegyzés: a konstitúció kifejezést többnyire meghagytam, mert nem találtam helyette jobbat. Magyar megfelelője az "alkotmány, alkotmányozás" ugyanis félrevinné az értelmezést, hiszen a magyar nyelvben ez csak a jogrend alapjait lefektető alaptörvényt jelenti. Valójában az írásban arról van szó, hogy a szerző szerint a gazdaság esetében is szükség volna visszamenni a gyökerekig, az alapokig és azokat kicserélve korszerűbb építményt emelni rájuk.

James M. Buchanan

A KÖZGAZDÁSZ MEZTELEN

Miért van az, hogy a közgazdászok alig tudnak valami igazán értelmeset mondani a 2008-as válságról? Hol és mikor vesztette el a fonalat ez a tudomány? Tehetünk valamit annak érdekében, hogy visszaadjuk a tekintélyét, hogy higgyenek a hasznosságában? Ez a rövid esszé ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni.

1. BEVEZETÉS

Hartmut Kliemt intellektuális hőse David Hume. A filozófia egész történetében nincs senki Hume-hoz fogható, akiben nagyobb lett volna a képesség és a hajlandóság a hallgatásra, amikor a kisfiú elkiáltja magát, hogy a király meztelen.

A közgazdászok ritkán aspirálnak a király szerepére és sok tekintetben tisztában vannak saját korlátaikkal. Mindazonáltal be kell látniuk, hogy nagy mennyiségű szellemi energiát vesztegetnek el, amikor legjobb és legfényesebb elméik olyan rejtélyek megoldásán fáradoznak, amelyek már eleve félreértésekből sarjadnak ki. Valóságos csoda, hogy abból, amit a közgazdászok valaha mondtak és mondanak ma is, mennyi minden tekinthető irrelevánsnak és lényegében haszontalannak.

Magukat a közgazdászokat is zavarba hozza, hogy mennyire képtelenek “tudományos” magyarázatot adni a 2008-9-es válságra és javaslatokat kidolgozni a reformra. És néhányuknál, akik bátorkodtak beszállni a politikai párbeszédbe, az érvek alig látszottak különbözni - ha egyáltalán - azoktól a csodaszerektől, amelyeket háromnegyed évszázaddal korábban Keynes vetett be. Úgy tűnik, hogy a közgazdászok a  poszt-keynesi  korszakban elveszett generációk sorát vonultatták fel, akiktől semmilyen értékes teljesítmény nem jött felszínre.

2. MÉRÉS ELLENŐRZÉS NÉLKÜL

A Keynes által inspirált kettéválasztás makroökonómiára és mikroökonómiára, amire a század közepe táján került sor, úgy tűnik, valóban tudományos haladást jelentett. Számos közgazdász figyelme az aggregált változók mérésére terelődött, amelyek a alkalmasnak látszottak a makrokökonóniai leíráshoz. A nemzeti össztermék mennyisége, a munkanélküliek száma, az árszinvonal - ezek és más változók is  jó értékmérőknek bizonyultak, különösen ha időbeli változásukat figyelték meg. A makrokökonómiai modellezés, amely közvetlenül a II. Világháborút követő években vált dominánssá, új távlatokat nyitott a közgazdászok termelési érték-fogalmához és az általános jóléthez.

Sajnálatos módon a közgazdászok általában elmulasztották annak tudomásul vételét, hogy az aggregált változók - melyeket elfogadható pontossággal, ex post lehet mérni - nem közvetlenül vezérelhető dolgok, de még közvetetten is aligha. Az alapvetően helytelen értelmezés abban állt, hogy nem értették meg, mi is  valójában “a közgazdaságtan”.  A “közgazdasági probléma” nem mérnöki probléma (Lionel Robbins állítása ellenére) amelyet egyszerűen úgy lehet leírni, mint  a szűkös erőforrások elosztását alternatív felhasználási módok között. A gazdaság,  bizonyos fogalommeghatározást is magában foglaló értelemben jobban leírható egy olyan rendezettségi állapotként, amely egymással összefüggésben álló, egyszerű vagy komplex cserék sokaságát tartalmazza, amelyekből valamilyen eredmény adódik, amit esetleg értelmes dolog mérni, amely azonban nem lehet a magasabb szintű döntéshozók számára befolyásolható tárgy.

A téves koncepcióalkotás legjobb példái a huszadik század nagyszabású szocialista kísérletei, amelyek mind elméleti, mind gyakorlati értelembe kudarcba fulladtak. .Amit azóta is hiányolhatunk, az annak általános elismerése, hogy a közgazdászok megrögzöttsége képtelen szakítani a mérnöki gondolkodásmóddal akkor is, ha teljesen új kihívásokkal találkozik. Alig, vagy egyáltalán nem sikerült túljutni azon a szemléleten, ahogy az áporodott akadémiai tudósok (vagy vélt tudósok) tekintenek a történésekre. Ezért nem meglepő, hogy a politikai célkitűzések és a végrehajtott intézkedések alapjában ugyanazok, mint voltak a múlt század közepén a keynesianizmus legszebb idejében.

A közgazdászok valójában nem nagyon értik, hogy mit is tesznek olyankor, amikor kényszerítve érzik magukat, hogy erőfeszítéseket tegyenek az aggregált változók befolyásolására, amelyek felett közvetlen értelemben nem képesek ellenőrzést gyakorolni. Példának okáért a foglalkoztatási (vagy munkanélküliségi) rátát nem lehet egy jó húzással kormányzati megbízásra megváltoztatni  Legjobb esetben kicsi, periférikus változások történhetnek, de a hatalmas és komplex gazdaság működése során előálló aggregátumok makacs közönyt mutatnak, vagy ami rosszabb, rosszul kigondolt reformtörekvések lesznek.

3. A VIZSGÁLÓDÁS HIÁNYZÓ ÚTJA

Ha a gazdaság helyesen van koncepcionálva, mint önmagától alakuló, komplex dinamikus rend, mi a szerepe a közgazdásznak, aki a tudós státuszát követeli magának? A legelemibb dolog, hogy felismeri a korlátok létezését, szabályokat határoz meg, vagy tágabban értelmezve koncepciót alkot. Tökéletes félreértés, különösen a nem közgazdászok elméjében annak a kérdésnek a feltétele, hogy a “piac” (vagy a “kapitalizmus”) működik-e vagy sem szabályozók nélkül. Ez olyan felvetés, amelyet sem az elemző logika sem a tapasztalati valóság nem támogat.

Adam Smith összes törekvését úgy foghatjuk fel, mint érvelést a “törvények és intézmények” reformja mellett, amely lehetővé teszi az egyéni érdeknek a kiemelkedő eredményességet, és minden résztvevő számára előnyösnek bizonyul, különösen a dolgozó osztályoknak.

A saját pozícióm már régóta egyértelmű. A Nobel-díjamat 1986-ban A gazdaságpolitika konstitúciója című előadásra kaptam. A közgazdászoknak figyelmet kellett volna és kellene ma is fordítaniuk arra a konstitúciós struktúrára, amelyen belül a szereplők tranzakciók sokaságát kifejtve felrajzolják a gazdaság rendjét, akár fogyasztói-beszerzői, eladói-befektetői, munkáltatói-munkaadói, egyéni, vagy vállalati cselekvésekről is legyen szó.

Hogy működnek a piacok? Önmagában véve ez helytelen és megválaszolhatatlan kérdés. A következővel kellene helyettesítenünk: hogy működnek a piacok ilyen és ilyen konstitucionális és institucionális korlátok közepette?  A közgazdászok szakértelmét elő lehet venni, ha a különféle szabályozó rendszerek várható hatását kell megbecsülni. A releváns kérdésfelvetés nem az, hogy miként lehet ezt vagy azt az állapotot vagy eredményt elérni különféle közösségi vagy politikai intézkedések életbe léptetésével. Ehelyett a kérdésnek arra kell irányulnia, hogy miként lehet a szabályozóknak ilyen vagy olyan halmazától olyan működést elvárni, hogy azok lehetővé tegyék egy olyan rend kialakulását, amely kívánatosnak tekinthető. A két medológiai álláspont közti különbség talán nem látszik nagynak, de nagyon sok meggondolatlan erőfeszítést el lehetne kerülni, ha a közgazdászok felismernék saját diszciplínájuk határait.

4. IDEÁLIS VILÁGOK

Egyik legutóbbi előadásomban “természetes pragmatistának” minősítettem önmagamat, annak a felismerésnek a folyamatos hangsúlyozása miatt, hogy egy változásnak az “itt és most”ból kell kiindulnia, a status quoból, amely a jelen realítását írja le. De egyfajta visszajelzési kapcsolat van ezen álláspont és egy másik között, mely azt állítja, hogy “de nem juthatsz el innen oda.”. Ennek a dilemmának az észrevétele bizonyos fokig megváltoztatta az álláspontomat.  Immár nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy az “itt és most” bármilyen változása, ha értelmezhető és potenciálisan produktív, valamilyen jövőképet kell, hogy mutasson, még ha az homályos és zavaros is. A kívánatos, vagy ha úgy tetszik, ideális világok elgondolásánál és elemzésénél azonban fegyelmezetten a lehetségesség határain belül kell maradnunk.

A folyamat aztán azzal kezdődik, hogy az idealizálás során túllendülünk létező határokon, de nem az elérhetetlenig. Itt még nem végeztünk átfogó vizsgálatot és elemzést. Miért mutattak eközben - különosen a politikus közgazdászok - oly erőteljes ragaszkodást a monetáris keretekhez, melyeket szentnek és sérthetetlennek fogadnak el? Miért nem szenteltek több figyelmet alternatív struktúráknak, eltérő szabályozási és intézményrendszereknek?

A pénz alaptermészetének vizsgálatát az ökonómia több, mint fél évszázadon keresztül csaknem teljesen elhanyagolta, miközben a szakemberek figyelme egyfelől a valóságtól eltávolodott, idealizált modellek konstruálása felé terelődött, másfelől pedig pragmatikusan meghatározott belső szabályozási alternatívákra. A pénz konstitúciós közgazdaságtanának bizonyos alapvető értelemben teleológikus indíttatása kell, hogy legyen. A cél különböző szabályrendszerek kiértékelése és ezeknek bizonyos preferencia-sorrendbe állítása. De amint ezt már megjegyeztem, a végeredmény, amelyet valamely szabályozási rendszer generál, az egymással kölcsönös kapcsolatban álló, de különálló döntéshozók komplex halmazának döntései által meghatározottan rajzolódik ki. Ostobaság ezt az egész feladatot úgy értelmezni, mint különleges, vagy éppen szűken értelmezett végeredmények keresését.  Az ilyen konceptualizálás analóg lenne egy játék szabályainak meghatározásával, amelyek e meghatározás után önmagukban előrevetítenek egy bizonyos végeredményt, miközben a résztvevő játékosok választásai, döntései hatástalanok.

5. KONSTITÚCIÓS FORRADALOM?

Mint  azt láthattuk, a szigorúan pragmatikus út, mely magában foglalja a politikai paraméterek megváltoztatására irányuló törekvéseket, úgy, hogy a keletkező kimenet kölönbözzön a jelenleg megfigyelhetőtől, melyet a most létező (vagy nem létező) szabályozási rendszer produkál, nem feltétlenül éri el azt, ami kívánatosnak látszik. Sokkal drámaibb konstitúciós forradalomra volna szükség.

De hogyan szabad egy valóságos alternatívát jelentő szabályozó rendszert megfogalmazni, majd hadrendbe állítani? Mint fentebb leírtam, olyasvalmire van szükség az intézmények körében, ami túlmutat a pragmatikus kiigazitásokon - például új, eltérő politikailag átfogalmazott szabályozásra. Az előzőkben elképzelt idealizáció átvezetése a valóságba minimálisan kritikusnak bizonyulhat.

Milyen szerepet kell betöltenie a pénzügyi-monetáris struktúrának az ideálisan működő piacgazdaságban? E kérdést viszonylag egyszerűen meg lehet válaszolni. A pénzügyi-monetáris rendszernek allokatív hatásaiban semlegesnek kell lennie, a cserék megönnyítésére kell korlátozódnia (a tranzakciók költségeinek csökkentése folytán). Ám, amint ezt a legutóbbi események bizonyítják, a rendszer távolról sem semleges, még tágabb értelemben sem. Úgy látszik, hogy valódi értékek semmisültek meg, mintha a gazdasági kapcsolatrendszerhez korábban hozzáadott, valóban új javakat visszavontak volna a piac tényleges zsugorodását előidézve ezzel.

A 2008-ban bekövetkezett pénzügyi összeomlás következményeinek alapvetően nem voltak elosztási hatásai. Látszólag valódi értékek semmisültek meg amit azonban nem szabad úgy értelmezni, hogy bizonyos csoportok másikak rovására különféle nyereségeket értek volna el. Ez egyáltalán nem az a helyzet, mint amikor két kereskedő közül az egyik az ügylet lebonyolítása után úgy találja, hogy amit kapott, értéktelen. A 2008-as kiosztásban minden szereplő valamiképpen becsapottnak érezte magát, mivel látszólag valóságos értékek deflálódtak.

A jóléti elméleti közgazdaságtan szóhasználatában Pareto-elvű rosszabbodás következett be, amelyben a kapcsolatrendszer minden érintettje romlást érzékelt a saját kilátásaiban. Úgy tűnt, a hasznossági függvények mind lefelé tolódtak. Mi történt? Mintha minden résztvevő a maga gazdasági kapcsolatrendszerén belül  szamárháton lovagolt volna, meglehetősen kényelmes, levegővel felfújt nyeregben űlve, miközben egy váratlanul bekövetkezett repedés egyszercsak kidurrantotta ezt a puha párnát.

Ami itt megjegyzésre érdemes, hogy a banki-pénzügyi szektor “forró levegőjének” elillanása nem járt előnyökkel az érintettek bármely részhalmaza számára sem. A haszonvesztés teljesen általánosnak tűnt az egész piacgazdaságban. Az események lefolyásából aligha lehetett arra következtetni, hogy azokat valamely meghatározható csoport generálta volna, hogy másokat kizsákmányoljon.

A kritikus értékelés azt sugallja, hogy a monetáris gazdaság egész tartórendszere szétesett, ami arra mutat, hogy sokkal inkább valóságos  és az alapoktól induló forradalomra van szükség, mint akár a résztvevők megváltoztatására, vagy a szabályozó apparátus egyes részleteinek kiigazítására.

6. A MONETÁRIS SEMLEGESSÉG FELÉ

Figyelni kell arra, nehogy a válság okainak meghatározására elhamarkodott elméletek szülessenek, különösen a piacokra vonatkozóan vagy a különleges pénzügyi-monetáris eszközök tekintetében. Az Egyesült Államokban a kiváltó a másodlagos jelzáloghitelezési piac volt, de innen a válság továbbterjedt a század első éveinek komplex pénzügyi világára. Szükséges annak megértése és elfogadása, hogy még ha ez a piac soha nem is létezett volna, néhány más eleme a rendszernek akkor is sebezhetőnek bizonyult volna a váratlan eseményekkel szemben. A jól ismert kártyavár-hasonlat is bizonyára jogosan alkalmazható.

Itt radikális újragondolás szükséges - olyan radikális újragondolás, amilyen a Nagy Válság óta nem történt.

Nem engedhetők meg olyan egyéni döntések a különféle tőkeáttételes számlák között a nominálisan értékelt eszközök átváltására, amelyek multiplikáló hatást gyakorolnak az egész rendszerre. A száz százalék néhány modern megfelelőjét, vagy a teljes banki tartalékot véglegesen telepíteni és érvényesíteni kell. A Glass-Stegall-féle törekvést a letéti és a befektetési banki tevékenység szétválasztására minden bizonnyal fel kellene frissíteni és életbe léptetni. A trösztellenes törvények bizonyos alkalmazásának kiterjesztései a bankok konglomerátumaira vonatkozóan rendben lévőnek látszanak. És - különosen a közgazdászoknak - meg kellene szabadulniuk az intézményesen előírt torzításoktól, és ahelyett, hogy olyan elrendezéseket képzelnek el, amelyekben a kereskedők szabadságát használják fel az alternatívák közötti választásra, párhuzamosan a modern elektronikai technológia által elérhetővé tett eszközökkel, mialatt, ezzel egyidőben mégis elérnek némi közeledést a pénz semlegessé válásához.

7. A PÉNZ KONSTITUALIZÁCIÓJA

Egy másik tanulmányban a pénz “konstitualizációjára” szólítottam fel. A 2008-as események bizonyították, hogy a piacok nem képesek működni anarchikus állapotok között. Másfelől, a történelem arra tanít bennünket, hogy az átpolitizálás nem hatékony alternatíva.  Leragadtunk abban a köztes állapotban, amikor kilátás van alapvető szabálykészletek megalkotására és életbe léptetésére, amelyek egyrészt egyrészt limitálják az anarchia mértékét, másrészt leválasztják a monetáris szektort a politikai beavatkozásoktól és manipulációktól.

A leginkább reményteli perspektíva bizonyára kezdetben annak a belátása, hogy a célkitűzés nem lépi át a lehetségesség határait. Nem létezik fizikai vagy pszichológiai sorompó, amely szükségszerűen meg tudná előzni, hogy az valósuljon meg, ami a közkívánat. A monetáris egységnek, az USA-dollárnak az értékét a korai huszonegyedik században úgy kell és úgy lehet kezelni, mint “relatíve abszolút abszolútot”. A többi szükséges szervezeti változással együtt, melyekből néhány fentebb olvasható ez az érték mint bázis, mint horgony funkcionálhatna bármilyen szintű váltási tranzakcióhoz.

8. KIHÍVÁS A KÖZGAZDÁSZOK SZÁMÁRA

A közgazdászok, akik talán a legszorosabb kapcsolatban vannak vizsgálódásaik során a monetáris intézményekkel, szinte teljes kudarcot vallottak azoknak az alapvető, lényegi elemeknek a megértésében, amelyeknek egy életképes rendszerben jelen kell lenniük. Különösen valószínűtlen, hogy ezek a közgazdászok képesek lennének arra a léptékváltásra, amire itt szükség van. Nem valamiféle “tudományon túli” szaktudást hiányolunk.  Mint a modernitás más aspektusainál is, a visszatérés a klasszikus értelmezésekhez és azok vonatkozásaihoz, kielégítő erő az átalakuláshoz. Itt az ideje, hogy a nem-monetáris közgazdászok ismét forgatni kezdjék elemi tankönyveiket.

Az is dícséretes, hogy más tudományágak professzionális és nem professzionális művelői csatlakoznak a közgazdászokhoz amikor a fentebb bemutatott sajátos lehetőségekről van szó. Hartmut Kliemt filozófus a frankfurti School of Finance and Management nevű iskolával áll kapcsolatban. Egy ilyen összeköttetés mindannyiunk számára pozitív hozamot eredményez, az iskolákon belül és kívül egyaránt, hogy szembeszállhassunk a század kritikus kihívásával.

Fordította: Wirth Gyula