Nem világrengető esemény, amikor véget ér egy év, s máris elkezdődik egy másik. Amikor a mutató megtette 730-ik kört (szökőévben kettővel többet) ugyanolyan simán siklik át a következőbe, ami most 1-es sorszámot kap, mint bármikor. Mi sem veszünk észre nagy különbséget magunkban, noha keresni szoktuk az érzést, amelyik megkülönbözteti régi létünket az újtól, de azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki nem találja. Az elmúlt évet mindig sajnáljuk, mert elmúlt, és magába temette földi létünk egy jelentős hosszúságú szakaszát, az újtól meg mindig jót várunk, sőt amióta az eszemet tudom, inkább mindig jobbat, mint az előző volt.
1 év nagy idő, 8 760 óra azonban egyáltalán nem tűnik túlzottan soknak. Pedig ennyire van időnk egy év alatt, nem többre.
Azt kívánom hát, hogy sikerüljön jól beosztani ezt az időt, és ne nagyon kelljen számolgatni. Jusson belőle mindenre és mindenkire, amit és akit szeretünk és közben maradjon meg az a nyugalmas jó érzésünk, hogy az idővel való versenyfutást rábízhattuk a sportolókra, ugyan nekik drukkolunk, de nem vagyunk részesei a nagy versengésnek. Miközben futunk a boldogság után, lehet, hogy az már lemaradt, hiszen semmi oka nincs menekülni előlünk, a találkozás viszont egy álló és egy folyton távolodó objektum között nem egykönnyen jön létre – ha persze nem keverjük bele az általános relativitáselméletet, mert ha igen, akkor lehet, hogy ez nem is így van.
Az évváltások azonban mindig a boldogság megidézéséről szólnak, mindannyian jó szívvel osztjuk ki a boldogság kívánását boldog-boldogtalannak, és amennyit kiadtunk, ugyanannyit vissza is kapunk. Nem tudom, ki szokott arra gondolni, hogy amikor kimondja a “Boldog új évet!” nevű varázsigét, akkor vajon a boldogságnak milyen bankjából eszközöl kiutalást? Valamilyen isteni, vagy jótündéri központi forrásból, amely amúgy is kimeríthetetlen? Vagy a sajátjából? Azt szoktuk vajon ilyenkor hozzátenni gondolatban, hogy “kedves ismerős, vagy ismeretlen! Most, amikor boldog új évet kívántam neked, azzal kinyilvánítottam, hogy bármikor, ha találkozunk, vagy más módon kapcsolatba kerülünk, számíthatsz arra, hogy mindig megkapod az esedékes boldogság-részletet az én bankomból. Befizetéseket folyamatosan fogadok, és nem utasítok vissza.”
Azt hiszem, hogy a Földön a boldogság mennyisége állandó, csak kisebb, vagy nagyobb része valahol pihen. A boldogság ugyanis nem erőszakolja rá magát senkire, aki elmegy mellette, azt továbbengedi. Boldogság és erőszak ugyanis egymás antagonistái.
Időzzünk tovább a boldogság-ügynél, és látogassunk el Bhutánba, legalábbis egy rövidke olvasás erejéig. Lám, a buddhista közgazdaságtan, a tudatos kapitalizmus olyannyira nem elvont és utópisztikus fogalmak, hogy a Föld egyik országában a lehető leghivatalosabban és legkomolyabban a megvalósulás útját járják. Erre az országra sokan oda is figyelnek – tudhatjuk meg a következő írásból. Sajnálatos, ha csak innen tudjuk meg: de mit tehetünk, ha tévécsatornáink és híradóink a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének eleget téve legfeljebb a kis színesek között számolnak be bizonyos csodabogarakról, akik valami furcsa izét akarnak csinálni, ahelyett, hogy dollárokra vadásznának, mint a normális felnőttek általában.
A gyanakvás persze érthető, hiszen voltak már balul sikerült utópisztikus kísérletek a világban. Annál inkább hiszek abban, hogy ez nem az – de még az lehet, ha felkarolják az ügyet bizonyos egoista csúcsmenedzserek. Isten óvja ettől Bhután királyát és népét, meg minket is. Nem tudom, mikor részesülünk a bhutáni boldogságban, de azt hiszem, egyelőre elég, ha a magunkét ébresztgetjük és osztogatjuk.
Hol a boldogság mostanában? Nem, nemcsak Bhutánban. Azért, ha valaki jár arra mostanában és hajlandó magával vinni, csak szóljon, szívesen körülnéznék ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése