A három méreg a gazdaság valóságában
Írta: Karl-Heinz Brodbeck
Fordította: Wirth Gyula
Minden ember boldog akar lenni, ebben a buddhisták és a közgazdászok egészen jól egyetértenek. Ezután azonban kettéválik az út. “A világ minden szerencsétlensége - mondja Shantideva - azért van, mert mindenki a saját hasznát akarja.” A közgazdász és filozófus Jeremy Bentham ezt másképp látja: “Az emberek számára önző érdekeik a legfontosabbak” és ez az egoizmus az, ami “az emberiség boldogságát” meghozza és a gazdaságot előre hajtja. A sóvárgás, hogy folyton még többet akarunk, valamilyen titokzatos dialektika révén boldogságot hoz az embereknek - ígérte a modern közgazdaságtan atyja, Adam Smith. Emiatt szorgalmazzák a modern közgazdászok, hogy a glóbuszt alá kell rendelni a pénznek és a tőkének. “A nemzetközi tőkét dédelgetni kell” - mondja Hans-Werner Sinn. A globális pénzsóvárság áldozatai, akik a piac peremére sodródnak, nem érdemelnek együttérzést ők csak “a jólét hulladékai”. (Helmut Mauchernek, a Nestlé igazgatótanácsa elnökének megfogalmazása szerint) A gazdasági etikával foglalkozó szerző, Karl Hohmann odáig megy, hogy felfogásában az együttérzés és a javak osztogatása “bűncselekmény a piacgazdaság ellen” Mégis, a Jeremy Bentham által megígért boldogság elmaradt - a pénzsóvárság totális uralkodása pontosan azt eredményezte, amit a hitványságtól elvárhatunk. Abból a 2,8 milliárd emberből, akik 2005 végén világszerte dolgoztak, 1,4 milliárd, vagyis a fele 2 dollárnál kevesebbet keresett naponta, 500 millióan pedig még 1 dollárnál is kevesebbet. Az eredmény az, hogy 800 millió ember éhezik és naponta százezren halnak meg az alultápláltság közvetlen következményei miatt.
A növekedés és a technikai fejlődés csupán egy kisebbség javára válik. A gazdasági egyenlőtlenség hosszabb távon ráadásul növekszik. A 19. század elején a földkerekség leggazdagabb ötöde háromszor annyit birtokolt, mint a legszegényebb; ez az arány a 21. század elejére 74-szeres. A folyamatot az egyre fokozódó környezetkárosítás és kizsákmányolt állatok elmondhatatlan nyomora kíséri.
A közgazdászok egyre fokozódó szellemi zavarodottsága és az ennek nyomában járó globális szenvedés a buddhizmus számára - mely nem jstenhívő vallás, mindenféle istent, köztük a “piac istenét”is, elvakultságnak vél - különös jelentőséget és felelősséget ad. A buddhizmus nemcsak az egoizmust bírálja, hanem erőszakmentességet és együttérzést tanít, továbbá a buddhista hagyományban minden gondolkodási eszköz megtalálható,amivel a globális nyomor okai felismerhetők. Ez ahhoz szükséges, hogy ennek a gazdasági elvakultságnak a struktúráját pontosan felmérhessük - ahogy Buddha, vagy a Nalanda kolostor tudósai a maguk korszakának gondolkodási rendszerét világos kritikának vetették alá. Az együttérzés fogalmába bizonyára nem fér bele, hogy toleráljuk a közgazdászoknak azokat a téves gondolatait, amelyek a médiákon, a politikusoknak adott tanácsokon és a katedrákon keresztül az emberek szellemét egoizmusra programozzák.
Minden szenvedésnek megvan a maga oka. A végső ok azonban a gondolkodás elhomályosodásában keresendő. Ebből fakadnak a sóvárgás és a gyűlölet hamis motívumai. E három méreg miatt - sóvárgás, gyűlölet és elvakultság - az emberek téves elméleteket gyártanak, melyekhez ragaszkodnak és olyan tetteket visznek végbe, amelyek szenvedést váltanak ki. A cselekedetek szokássá válnak, sőt intézményekké, amelyek az elvakult szellem számára “megkérdőjelezhetetlen tényként” mutatkoznak meg. Így működik a karma a társadalomban. Az emberi együttélés jelenségei változtatják a formájukat, ámde ez az alapelv mozdulatlan. Az utóbbi 250 év a kapitalizmus diadalmenete volt. Azonban a kapitalizmus, mint társadalmi forma is csupán az elvakult gondolkodás és cselekvés terméke. Az emberek világszerte “objektív kényszer”-ként szenvedik el, amit saját maguk idéznek elő a felismerés hiánya miatt.
Hogy lehet ezt pontosabban elmagyarázni? Görögországban kereken 2500 évvel ezelőtt, amikor Buddha élt, fokozatosan új gazdasági forma alakult ki a pénz használatának általánossá válásával. Eredetileg a pénz olyan jószág volt, amely különös, vallásos megbecsülést élvezett (pl. az állatáldozatokhoz szükséges jószágok). A pénzjószág általános érvényűvé válásával az elszámolás és a csere eszköze lett. Itt máris megmutatkozott egy “tévedés”: az emberek elkezdtek a pénzjószágnak “értéket” tulajdonítani. Valójában ez az érték csak abban áll, hogy minden cserepartner a csere során elismeri a pénzt és a mindenkor érvényes pénzegységben számol. A “pénz lényege” a mindennapos cserében rejlik, melynek során az emberek saját gazdasági függőségüket gyakorlatilag és kiszámítottan piaci folyamatként hozzák létre.
Ezt a kölcsönös függőséget azonban az ember nem ismeri fel közvetlenül. A függőség eltárgyiasul, pénzértékként mutatkozik meg, amelyben mindenki hisz. Ebben rejlik a fokozódó elvakulás egyik oka. Minden dolog a pénzben való értékelés horizontján tűnik fel. Csak azt ismerjük el valóságosnak, amit kalkulálható és elkülöníthető, tehát megfogható és megtartható. Csak így lehet a tulajdoni jogokat a cseréhez definiálni. A jelenkorban az ember ezt a fikciót olyan szintre emeli, hogy már nemcsak földterületeket, házakat vagy használati tárgyakat határol el egyéni tulajdonná az ego-territóriumba, hanem akár a levegő részeit (emissziós jogok), gondolatokat (szerzői jogok), sőt az örökítőanyagot (génszabadalmak), annak érdekében, hogy ezeket a fiktív dolgokat monopolizálhatóvá és gazdaságilag értékelhetővé tegye. Az emberek maguk is gazdasági értékbecslés egységeivé válnak: “Humán tőke” amely rugalmasan bevethető, felvehető vagy elbocsátható a konjunktúra ritmusában. Még a gyerekek is csupán “tartós fogyasztási cikkek” véli Gary S. Becker (Nobel-díjas).
A három méreg tehát “modern” alakot ölt: a pénznek, mint általános értékmérőnek az elvakító hatása alapján megváltozik az emberek motívációja. A vágyakozás pénzsóvársággá alakul, a gyűlület mint “verseny” tűnik fel, mint konkurencia, amely politikai formákat is felvesz és akár háborúig vezet.
A pénzsóvárság történelmileg legkorábbi megjelenési formája a kamat. Csaknem minden vallási rendszerben, amely a pénzhasználat kezdeteinek idejéből származik, a pénzsóvárságot még gyarlóságnak és morálisan elítélendőnek tartották. Platon és Arisztotelész a kamat kirovását a pénz társadalmi szerepével való visszaélésnek tartotta és elítélte. Ez a gondolat fontos: a pénz lényegében csak a közvetítő, amelyen keresztül az emberek kölcsönös gazdasági függőségüket összeszervezik. A pénz, mint pénz tulajdonképpen üres; anyagtalan, értéktelen, mivel csupán egy fiktív létező, a számítás eszköze, amely a gazdasági tevékenység közvetítője. A pénzegységet emiatt az emberek is meghatározhatják vagy megváltoztathatják - ahogy például ezt a központi bankok teszik a papírpénzzel. A pénzérték nem rendelkezik “önálló természetességgel”, csak a gazdálkodók kölcsönös függősége jelenik meg benne. Ha a pénz utáni vágy a pénznek a kamat általi megsokasítására irányul, akkor ez a törekvés először is a pénzérték saját természetének a teljes félreértésén alapszik, másodszor pedig ez a homályos motíváció oda vezet, hogy a pénznek azt a társadalmi rendeltetését, hogy csereeszközként működik, jogtalanul használjuk magáncélra és ezáltal a cselekvés egyéb céljait a pénzszaporításnak rendeljük alá.
A pénz a kamat miatt a gazdasági csere szolgájából zsarnokká változik át. A kamatban többletként követelt pénzösszegnek azonban meg kell, hogy legyen a forrása. A piaci spekulációk, és a pénzértékkel való manipulációk mellett ez a forrás az embernek, a természetnek, a kultúrának és az emberi kreativitásnak a kizsákmányolása. (Kiemelés tőlem – Wirth Gy.) A pénz számítási egysége ugyan fiktív, amennyiben változtatható és az állam által akár manipulálható is lehet. Ha azonban az emberek alávetették magukat a pénzben való számításnak, a pénz társadalmi hatalommá emelkedik. Ennek a hatalomnak különös struktúrája van, Nagarjuna világosan elemezte a hozzá tartozó gondolkodási formát. Ez a király és alattvalók viszonyának példájával tehető szemléletessé. Bárki akkor lehet csak király, ha a többi ember alattvalóként viselkedik vele. És viszont, az emberek azért viselkednek alattvalóként, mert hisznek a király hatalmában. Ugyanígy van a pénznél. Mivel mindenki hisz az értékében, aláveti magát neki, amennyiben “számít rá” hogy vele számolhat és így a piacra hatalmat ruházhat. Azután ezzel a hatalommal a pénzsóvár pénztulajdonosok busás haszonra szert téve visszaélhetnek.
Ezen a csalóka alapon a pénz tulajdonlása egy hosszú, kínokkal teli történelmi folyamat során fokozatosan meghódította a piacot és ezen keresztül csaknem minden ember személyes életét. A termelés, a háztartások, az állam, sőt még egyes vallási formák egyre jobban olyan rendszerekké alakultak át, amelyek folyamataikat bevételek és kiadások, költségek és teljesítmény alapján számítják és szervezik. Ezt a folyamatot az a törekvés vezérelte és vezérli még mindig, hogy egy bizonyos pénzösszeg (=tőke) bevetésével lehetőleg minden emberi tevékenységből tőbb pénzt facsarjunk ki.
Ezen felül a kamat és a nyereség révén a pénzvágy intézménnyé változott, amelyet minden oldalról tolerálnak. Kamatot kérni, az értékpapírok után hozamot kapni a modern bankházakon, a pénz templomain keresztül ma természetes dolog. A pénzügyi tanácsadók, alapkezelők folyamatosan jelen vannak az életünkben, s ugyanígy magától értetődő, hogy a médiában folyamatosan értesülhetünk a tőzsdei és valutaárfolyamokról, árakról és kamatlábakról - s mindezek befolyásolják cselekvésünket.
“Magától értetődő” - ez azt jelenti, hogy az Egó is a pénz szellemében értelmezi önmagát. A pénz- és tőkepiac intézményeinek léte - amelyek az összes többi gazdasági tevékenységet vezérlik - teljesen természetesnek tűnik, holott valójában a pénzsóvárság folyton változó álarcai. A közgazdászok a pénzvágytól fertőzött embertípust homo oeconomicusnak nevezik és “racionalitásról” beszélnek. Egy pillantás a tőzsdén csaknem mindennapos hisztériára megmutatja, hogy milyen ostoba ez a meghatározás.
A globális versenyben a pénzvágy minduntalan önmagával találkozik. A másik, a konkurens ugyanazt akarja: több pénzt. Ebből az ellentétből ered a tőzsde összeomlása, a válság, a munkanélküliség és néha egy-egy gazdasági háború. A közgazdászok azt állítják, hogy ez esetben csupán a természet törvényeivel analóg gazdasági törvények fejtik ki a hatásukat. A folytonosan melléfogásnak bizonyuló prognózisok mégis azt bizonyítják, hogy ez illúzió. Ez nem csoda: a pénzvágy globális versenye értelmetlen - semmilyen ésszerűséget nem követ, emiatt tudományosan kiszámíthatatlan. Ha az ember a sóvárságot minden morális kötöttségtől megszabadítja és a józan belátás alapján történő megismerést valamely fiktív egységgel helyettesíti, csak a szenvedés vak világa marad, nem pedig az emberi együttélés “törvénye”.
Vajon lehet a globális szenvedést enyhíteni? Sok formája van a segítségnek. Ám végül minden szenvedés csak akkor tűnik el, ha megszűnik az oka: a kitartó, együttérzéstől vezetett fáradozás, hogy a másik embernek segítsünk téves gondolataitól megszabadulni. A buddhisták emiatt bizonyára sohasem fogják a közgazdaságtudomány alapjait bírálni. Ez a tudomány ugyanis azt az álláspontot képviseli, hogy a pénz éppúgy megváltoztathatatlan “tény”, mint az utána való sóvárgás. A buddhisták ezt másképp látják: a gazdasági valóság az emberi tevékenység eredménye, a gondolatok következménye. Az ember a gondolkodás megváltoztatásával megváltoztathatja az indíttatást, ezen keresztül pedig végül a valóságot. A feladat bizonyára nem egyszerű. Ám az együttérzés gyakorlása és az iskolázott szellem sokat el tud érni. A pénzvágy világméretű hatalma egy tévedésen alapul. A tévedések azonban nem képesek ellenállást kifejteni, ha a fe-lismerés félrelöki őket az útból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése