A FÉLELEM-ELEM

A félelemre, mint életünk és politikai életünk elemére talán nem gondolunk eleget. Lehet, hogy éppen azért, mert nem merünk rá gondolni, mert félünk. Tőle, magától, vagy a gondolatától. Beszari alakok helyett inkább hősöket libbent elénk az úgynevezett tömegkommunikáció: a játékfilmek hősei megvédik a gyengéket, a szegényeket, a kicsiket, a hátrányos helyzetűeket, a királyt, a hazát. A múltban élt bátrakat a dokumentumfilmek és magazincikkek idézik fel, a jelenkoriakat pedig a hírekből ismerhetjük meg, látva, hallva és olvasva, micsoda félelmet nem ismerő vehemenciával osztják ki a parlamentben, a sajtótájékoztatón, a vitafórumokon a köz ellenségeit. 

Ha belegondolunk, a félelem nélküli környezetben tulajdonképpen egyáltalán nem teremnének hősök, mert ugyan ki és mi ellen kellene ágálniuk és hősködniük? A félelem tehát úgy tűnik, hogy eleme mindenkori mindennapjainknak. 

Vajon a félelem csak úgy spontán terem, vagy termelik? A helyes válasz ismerete valószínűleg nem csökkenti félelmeinket, esetleg még növelheti is őket.

Az minden esetre biztos, hogy minden hierarchikus szervezetnek, mondjuk a hadseregnek alapeleme a félelem, máskülönben nem lehetne feltétel nélküli engedelmességre bírni a katonákat, beleértve azt is, hogy életüket feláldozzák. Ezer szerencse, hogy a félelem kis ügyességgel könnyedén átkonvertálható valamilyen kikezdhetetlenül nemes érzületté, mondjuk hazaszeretetté. A hazáért való élet-feláldozástól semmiképpen sem szabad félni, erre inkább vágyakozni érdemes. 

Generálisok számára tehát kimondottan nélkülözhetetlen a félelem, de feletteseik számára még inkább. Királyok és bármilyen más besorolású uralkodók számára kifejezetten hasznos, ha az alattvalók egy kicsit félnek, különben akár veszélyes következtetésekre is juthatnának, mely szerint az uralkodó személye nem feltétlenül a haza megtestesítője. Az alattvalók számára a félelmet ugyanis mindig a konvertált formában adagolják, így azok azt tulajdonképpen kellemes önelégültséggel élik meg, miközben akik tényleg félnek, nem vallhatják be, mert félniük kell a megszégyenüléstől. 

Néhai Bibó István azon sokat idézett kijelentése, hogy "demokratának lenni annyi, mint nem félni" tehát innen vezethető le, és nagyon nagy igazságot mond ki. A megfontolást érdemlő kérdés már csak az, hogy létezhet-e demokratikus rendszer félelem, vagy legalább  annak konvertált formái nélkül? Vagy ezek nélkül kényszerűen anarchiává változik át?

Ezt a kérdést valószínűleg nem tudjuk megválaszolni az alábbi cikk elolvasása után sem. Az egyetlen, ami biztos, hogy ez az írás rövid és nagyon izgalmas. 

A YALE-EN MEGPRÓBÁLTUNK KONZERVATÍVOKBÓL LIBERÁLIST CSINÁLNI. AZ EREDMÉNY SOKAT ELÁRUL POLITIKAI NÉZETKÜLÖNBSÉGEINKRŐL.

Szerző: John Bargh. Megjelent a „The Washington Post” 2017 november 22-i számában

Amíg a kislányom serdülőfélben volt, szeretett gyakran elrohanni otthonról, hogy a barátaival izgalmas dolgokat csináljon – felpattantak a biciklire, leszaladtak a partra, hogy a vízbe vessék magukat – anélkül,hogy előtte megtették volna a szükséges óvintézkedéseket. Ilyenkor az útjába álltam, hogy odaadjam neki a napvédő krémet, a bukósisakot és a térdvédőt. Míg türelmetlenül állt ott, azt mantráztam a fülébe: „előbb a biztonság, utána a szórakozás!”

Hogy megvédjük magunkat és szeretteinket a bajoktól, az természetesen a legerősebb emberi motivációnk, amely a DNS-ünkbe van programozva. Ez olyan mély és fontos, hogy sokkalta erősebben hat a tetteinkre és gondolatainkra, mint ahogy azt feltételezzük. Például, a politikai pszichológiában több mint egy évtizede folynak kutatások, amelyek következetesen azt mutatják, hogy a fizikailag fenyegetett, félelemben élő emberek érzései kulcsfontosságú tényezőt jelentenek – de nem az egyetlent – hogy konzervatív vagy liberális beállítottságúak lesznek-e ezek a polgárok.

Az derült ki, hogy a konzervatívok erőteljesebben reagálnak a fizikai erőszakra, mint a liberálisok. A konzervatívok erőteljesebb vágyakozása a fizikai biztonság iránt valójában már a korai gyermekkorban meghatározódik: a University of California (Kaliforniai Egyetem) egyik tanulmánya szerint minél erőteljesebb félelmi reakciókat mutattak a 4 éves gyerekek laboratóriumi körülmények között, annál inkább konzervatív volt a politikai attitüdjük 20 évvel később. Agyi képalkotó módszerekkel azt is kimutatták, hogy a félelemközpont, az amygdala, ténylegesen nagyobb méretű a konzervatívok agyában, mint a liberálisokéban. Számos további laboratóriumi kísérlet is alátámasztotta, hogy amennyiben liberálisan gondolkodó felnőttek fizikai fenyegetettséget tapasztalnak, a politikai és szociális viselkedésük konzervatívabbá válik (átmenetileg, természetesen). Soha senki nem változott át azonban konzervatívból liberálissá.

Míg mi meg nem tettük ezt.

Egy új tanulmányban, amely az „European Journal of Social Psychology” (Európai társadalom-lélektani folyóirat) soron következő számában fog megjelenni, kollégáim – Jamie Napier, Julie Huang, Andy Vonash – és jómagam 300 amerikai polgárt kérdeztünk meg egy online kérdőív formájában, hogy mi a véleményük néhány korunkra jellemző dologról, úgymint a homoszexuálisok jogairól, az abortuszról, a feminizmusról, a bevándorlásról és általában a társadalmi változásokról. A csoport kétharmada nőnemű volt, mintegy háromnegyedük fehér bőrű, összességében 35 éves átlagéletkorral. A résztvevők 30%-a republikánusnak határozta meg önmagát, a többiek pedig demokratának.

Mielőtt azonban megválaszolták volna a kérdéseket, egy intenzív gondolat-kísérletre kértük őket. Be kellett csukniuk a szemüket, és azt képzelni, hogy egy géniusz látogatja meg őket, aki képes emberfeletti képességet rájuk ruházni. A résztvevők fele számára ez azt jelentette, hogy képessé váltak saját erejükből repülni, a csoport másik fele viszont abszolút védettséget, sebezhetetlenséget kapott bárminemű fizikai behatással szemben.

Azoknak a reakciói, akik repülni képesnek hitték magukat, a kérdések megválaszolása során a republikánusok és demokraták társadalmi beállítottsága közötti különbséget tisztán felismerhetővé tették. Az előbbiek jóval konzervatívabb pozíciót foglaltak el társadalmi ügyekben, és ellenállóbbak voltak mindenféle változással szemben.

Akik viszont teljesen védettnek képzelték magukat, ha előtte republikánusok voltak, egyszerre csak lényegesen liberálisabbak lettek, a társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjuk elkezdett hasonlítani a demokrata válaszadókéhoz. A fizikai sérülésektől való védettségnek csupán a képzete megtette azt, amit soha korábbi kísérletben nem tapasztaltunk – a konzervatívokból liberálisok lettek.

Mindkét esetben a politikai viselkedés mélyen fekvő okaira gyakoroltunk hatást, a biztonság és a túlélés iránti nagyon erőteljes vágyra. Úgy tűnik, hogy társadalmi és politikai beállítottságunk hőfoka attól függően változik felfelé vagy lefelé, hogy mennyire érezzük a fizikai létünket biztonságosnak.

Ez magyarázza, hogy a liberális politikusok ösztönösen kezelhetőnek mutatják be a veszélyes helyzeteket is, Franklin D. Roosewelt szellemében, aki a nagy gazdasági világválság idején azt mondta megnyugtatásul, hogy „nem kell mástól félnünk, csak magától a félelemtől”. Ugyanez visszhangzott jó néhány évtizeddel később Barack Obama utolsó országértékelő beszédéből is. Ebből érthetjük meg azt is, hogy ezzel ellentétben Trump elnök és más republikánus politikusok miért hangsúlyozzák a terrorizmus és a bevándorlás veszélyeit, és az így keltett félelem miért gyarapítja a rájuk adott szavazatokat.

Igen, a bevándorlás-ellenes beállítottság is a lélek mélyén szunnyadó alapvető vágyból, a fizikai biztonság iránti igényből nyer motivációt. Századokkal ezelőtt, őskonzervatív vezetők gyakran kiáltottak ki kisebbségeket bűnbaknak, mondván, hogy azok, mint férgek, belülről fertőzik az országot, igyekezvén elárasztani és szétrombolni azt. Trump elnök közismerten germafób

(fél a fertőzést okozó mikroszkopikus lényektől – a fordító megjegyzése) és erősen hajlamos arra, hogy más embereket undorítónak nevezzen – nemcsak migránsokat, hanem politikai ellenfeleket, vagy akár egykori Miss Universe versenyzőket is.

„A migránsok olyanok, mint a vírusok” - ez egy nagyon erőteljes metafora, hiszen az országba belépő menekülőket a testünket megtámadó kórokozókhoz hasonlítja, mozgósítva ezzel azt a velünk született motivációt, amellyel a fertőzéseket és betegségeket el akarjuk kerülni. Egészen a közelmúltig az emberiség nemcsak antibiotikumokkal nem rendelkezett, de azt sem tudta, hogyan keletkeznek és kerülnek át más emberekre a fertőzések, ezért a vágások, nyílt sebek meglehetősen veszélyesek voltak. (Az Amerikai Polgárháborúban 1000 katonából 60-nal nem golyó vagy bajonett végzett, hanem valamilyen fertőzés.)

Ebből arra következtettünk, hogy amennyiben az emberek kevésbé érzik magukat veszélyeztetve mondjuk az influenza-vírusoktól, akkor az csillapítja a migránsokkal szembeni félelmüket is – és fordítva, ha elérjük, hogy fenyegetettebbnek érezzék magukat a vírusoktól, akkor a migrációtól is jobban fognak félni, mint korábban. Egy 2011-es tanulmányban kollégáim és én éppenséggel erre is rámutattunk. Először is, az egész országból vett liberális és konzervatív mintaállományunkat szembesítettük az influenza-vírus veszélyességével (a H1N1 akkoriban mindennapos téma volt) majd felmértük a migrációhoz való viszonyukat. Ezt követően egyszerűen mindenkit megkérdeztünk, hogy kapott-e már influenza elleni védőoltást. Az eredmény az volt, hogy azok, akik nem voltak beoltva (fenyegetve érezték magukat) inkább negatívan nyilatkoztak a migrációról, míg akik kaptak már oltást (biztonságérzet) jóval pozitívabbak voltak a tárggyal kapcsolatban.

Egy másik felmérésben kézfertőtlenítőt adtunk a résztvevőknek, miután emlékeztettük őket az influenzavírus veszélyeire. Ennek a csoportnak a migrációról alkotott véleménye hasonlított azokéra, akik már kaptak oltást. Egy fröccsintés a Purellből, miután erőteljesen figyelmeztettük őket az influenza veszélyességére, megváltoztatta a véleményüket. Miután védettnek érezték magukat a vírustól, kisebbnek érezték a migráció veszélyességét is.

Felméréseink eredményei tanulságosak lehetnek, a következők miatt:

Mindannyian azt hisszük, hogy társadalmi is politikai viselkedésünk jó okokon alapul és fontos értékeinket tükrözi vissza. Azt is látnunk kell azonban, hogy a biztonság és túlélés iránti tudat alatti vágyunk nagyon nagy hatást fejt ki. A politikusok az árok mindkét oldalán szintén felismerték ezt, és igyekeznek szavazatunkat és párthűségünket manipulálni a félelem illetve a biztonság érzetének felkeltésével.

Ahelyett, hogy megengednénk, hogy mások játszanak a húrjainkon, tudatosabbá válhatunk, megpróbálhatjuk jobban megérteni önmagunk motivációit és a dolgokról kialakított véleményünket tényekre, kívülről szerzett információkra alapozni. Igen, nézeteink könnyen megmerevedhetnek adott környezeti feltételek mellett, de némi erőfeszítéssel valójában sokkal könnyebben megváltoztathatók, mint gondolnánk.

John Bargh a szociálpszichológia professzora a Yale Egyetemen és a „Before You Know It: The Unconscious Reasons We Do That We Do” című könyv szerzője. (Mielőtt tudnál róla: annak nem tudatos okai, hogy azt tesszük, amit teszünk.)

LÖKJ MEG!

Ez a cikk az alatta lévő íráshoz, vagyis a 2017-es közgazdaságtudományi Nobel-díjhoz nagyon szorosan kapcsolódik, tovább segítve annak megértését, hogy miről is van ott valójában szó. Kissé humoros és gunyoros is itt-ott, vagyis meglehetősen hű képet fest a világról, amelyben élünk, vagy talán csak szeretnénk élni. Ez már csak így van, az ami egyeseknek elérhetetlen, másoknak nem is elég jó. Megjelent a Neue Zürcher Zeitung 2017.október 19-i számának 12. oldalán.

Kezdetben vala a tízparancsolat, aztán jöttek a törvények, majd a Nudging. A svájci állam is szívesen mutatja polgárainak szelíd nyomással a helyes irányt. Végülis az állam jobban tudja, mi a jó nekünk. Miért törődünk ebbe bele?

Írta: Christina Neuhaus

A polgár lusta lény. Túl kevés zöldséget eszik, túl sokat iszik, túl keveset sportol, és nem olvassa el elég figyelmesen a neki küldött dokumentumokat. Sajnos ezen túlmenően is tökéletlen jellem. Túl gyorsan hajt, a gyerekeit nagyon lagymatagon neveli, nem jól ápolja a beteg szüleit, és túl sok gyomirtót használ a kiskertjében. Mivel ennyi hiányossága van, nem elég csak felvilágosítani, rá kell bírni, hogy változtasson a magatartásán.

Az ember lusta

Három-négyezer évvel ezelőtt, amikor a polgár még leginkább a törzs tagja volt, egyszerű volt a népnevelés. Elég volt tíz parancsolat, és hozzá drákói büntetések. Ha egyszer megkívántad felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóját, vagy jószágát – nyekk, és máris vége volt a megkívánásnak. A letelepedés előrehaladtával megváltozott a szabályozás iránti igény. A városok és más települések kialakulása törvényeket kívánt. A tízparancsolathoz az évezredek során előírások tömkelege csatlakozott. Hamurabbi kódexe, a Krisztus előtti 18. századból származó babiloni törvénygyüjtemény közel 300 paragrafust tartalmazott.

Azóta cikkelyek milliói csatlakoztak hozzá. Sok közülük jó okkal irányítja a helyes pályára az együttélést. Ugyanakkor az országok törvénykönyveiben garmadával találunk túlszabályozást is. Így kellett például Mecklenburg-Vorpommern német szövetségi államnak 2004-ben egy Európai uniós irányelvet a hegyi kötélpályákkal kapcsolatban törvénybe iktatnia. A bökkenő csak az, hogy az egész tartományban nem működik egyetlen ilyen szerkezet sem. De Svájc sem szegényes a regulációban.

Az autóvezetőknek például 2016 januárja óta meg van tiltva, hogy hosszabb távolságot hátramenetben tegyenek meg. Rükvercbe kapcsolni már csak akkor megengedett, ha sem megfordulni, sem előrefelé haladni nem lehet. Nyilvánvalóan 2015 végéig notórius rükvercben haladók tömegei fosztották meg biztonságosságuktól a svájci utakat.

Az ember azonban nemcsak lusta, hanem dacos is, emiatt hajlamos az ellenszegülésre. Tilos a hátramenet? Hát akkor csak azért is megyek egy pár méterrel többet. A bérelt lakásomban nem viselhetek 22 óra után tűsarkú cipőt? Hát akkor facipőt veszek fel. Az ilyen önfejűség ellen törvények áradata sem volna hatásos. Emiatt a világ kormányainak egyesült népnevelői valami mást ötlöttek ki, hogy az embereket rávezessék a helyes viselkedés útjára. „Nudging” (azaz szelíd meglökés) a módszer neve. A modell, amelynek kigondolásáért az amerikai viselkedési közgazdász, Richard Thaler nemrég megkapta a közgazdaság-tudományi Nobel-díjat, tudatosan bekalkulálja lomhaságunkat és makacsságunkat. Nem büntetésekre épít, hanem enyhe nyomással akar rávenni arra, hogy a számunkra előnyösebb döntést hozzuk. Egy jó példát mutatnak a nudgingra azok a műlegyek, amelyeket egy fifikás létesítmény-menedzser rakatott a piszoárokra, célpontoknak. Ezek aztán felébresztették a játékosság és a verseny szellemét a férfiakban, így a találati pontosság nagyon megnőtt. Egy másik példa a saláta és a gyümölcsöstál esete az üzemi étkezdében: ha ezeket szemmagasságba, a virslik és fekete erdei torták elé rakják, rögtön megnő a fogyasztásuk.

A notóriusan államkritikus angolszász államokban célzottan alkalmazzák a nudgingot a polgárok egy irányba terelésére. Richard Thaler egykor Barack Obama tanácsadója volt. Szerzőtársa, Cass R. Sunstein, akivel közösen írták a „Nudge” című könyvet, később kinevezést kapott a legmagasabb amerikai állami regulációs hivatal élére. De David Cameron, korábbi brit miniszterelnök is súlyt helyezett a szelíd nyomásra, és „Nudging Unit” néven alapított erre szervezetet. Hogy több embert bírjon rá arra, hogy szerveiket adományozzák, megváltoztatta a társadalompolitikai alapbeállítást: korábban a polgároknak a beleegyezésüket kellett adniuk az adományozáshoz, ez most megfordult. Aki nem adott egyértelmű nyilatkozatot még életében, hogy nem akarja szerveit átültetési célra adományozni, az automatikusan donornak számít. Aki nem mond nemet, az igent mond.

A nudgingnak vesztesei is vannak

A fenti példa jól szemlélteti a szelíd meglökés morális kettősségét. Nem vitatható, hogy súlyos betegeket szervátültetéssel életben tartani jó dolog. Az automatikus szervkivétel azonban elementáris beavatkozás a szabadság- és személyiségi jogokba.

A nudging nem a büntetésre és fenyegetésre tesz, hanem a kedvcsinálásra. Trafipax-csapdák helyett villogó smiley-kkal figyelmeztetik az autóvezetőket a sebességhatár betartására. Aki az áramszolgáltatónál öko-áramot rendel, az köszönő levelet kap a természeti környezet nevében. Svájcban az emberek korántsem olyan kritikusak az állammal szemben, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. De éppen emiatt a bizalom miatt az állam időközben hivatalnokok tömegeit foglalkoztatja, óvónői feladatkörökkel. A svájciak, ez a békés nép, ezt tudomásul veszi. Hiszen az állam jótékonysági szervezet, nem akar nekünk rosszat.

A nudging valódi mestere Zürich városa. Hogy az embereknek eszébe sem jusson, hogy autóval járjanak, a város szorgalmazza azokat az átépítéseket, ahol megszűnnek a parkolóhelyek. Ezen felül az épületek nagyon szigorú energetikai előírásoknak is meg kell, hogy feleljenek. Emiatt emelkednek az építési költségek. A városi áramszolgáltató energiakutató osztálya a múlt évben úgy találta, hogy „bizonyos területeken” a nudging alkalmazása bízvást ésszerű lenne. Konkrét javaslat volt egy vizuális, tíz másodpercre beállított visszaszámláló készülék elhelyezése a nyilvános WC-k elektromos kézszárítóinál. A szövetségi ügyvitel is gyakorlott a nudging alkalmazásában. A szövetségi egészségügyi hivatal éppen új kampányba kezdett a dohányzás ellen. Többek között kifejlesztettek egy „Smoke-free-Buddy-App” nevű alkalmazást, amely segít a leszokásban.

Energiát megtakarítani és abbahagyni a dohányzást nem rossz dolgok. De mi történik akkor, ha az állam nem olyan jóindulatú polgárai irányában? Vagy ha a cégek, amelyeknek a profitját veszélyezteti a jámbor népnevelés, ellen-nudgingba kezdenek? Mindkettő létezik. Kína például ellenőrzi polgárainak minden lépését: az interneten, a közlekedésben, a munkában, a szórakozásban, a bevásárlásban. A jó viselkedésért bónuszpontok járnak. Hollandiában a konszernek haladéktalanul reagáltak egy törvényi változásra, amely a vevőket meg akarta védeni a követéstől (Tracking). Akinek nem számít, hogy a cégek adatnyomait követik, annak explicit módon a beleegyezését kell adnia ehhez. Újabban már nem kormányzati szervezetek is tesznek ellenintézkedéseket. Aki nem egyezik bele a követésbe, nem is léphet fel a weboldalra.

A nudging általában jó, de vannak árnyoldalai is. A korábbi amerikai kormányzat erőfeszítései, hogy több öko-áramot termeljenek, megnövelték az energiaköltségeket. Ez főleg az alacsonyabb jövedelműeket érintette. A vegetáriánus és vegán táplálkozás propagálása a nyugati világban kétségkívül előnyöket hoz, Afrikában és Dél-Amerikában azonban visszásságokat okoz. Az Andokban, ahol a mostanában nagyon felkapott quinoát termelik, veszélybe került az élelmezés biztonsága és az ökológiai egyensúly. Az avokádó-ültetvények intenzív növekedése vízhiányhoz vezet, és veszélyezteti az erdőket.

Richard Thaler szerint a nudging a jó út irányába terelt polgár számára nyitva kell, hogy hagyja a választási lehetőséget, hogy valóban rá akar-e lépni erre az útra. Szerzőtársa, Sunstein emiatt „liberális paternalizmusnak” nevezi a nudgingot. De akarunk-e egyáltalán olyan államot, amely mindig jobban tudja, hogy mi a jó nekünk? Az ember-kép, mely e szemlélet mögött megbújik, nemcsak, hogy nyomorúságos, a nudgingnak vesztesei is vannak. Már az óvodában kezdődik, amikor a kisfiúk és a kislányok a tízóraijukat az egészségesség szerint kell, hogy osztályozzák, és egy piros vagy egy zöld terítőre kell, hogy tegyék. A gyerekek a banánnal és a csipsszel máris vesztesként, vagy legalábbis vesztesek sarjaként állnak ott. A kövérek is, akik a fekete erdei torta elé állított alma ellenére sem tudtak lefogyni, vagy a dohányosok, akik a „Buddy-App” bevetésével sem voltak képesek leszokni, egyre inkább mentegetőzni kényszerülnek: hiszen van választási lehetőségük, miért nem lesznek mégsem egészségesebbek? A társadalompolitikai előfeltevések, amelyeket a nudging felhasznál, egyre jobban kiszorítják az ember ősi képességét a dolgok megítélésére: megtapasztalni, emlékezni, gondolkodni. Azt hihetnénk, hogy Isten a Sinai-hegyen több, mint tíz parancsolatot diktált Mózesnek, többek között azt is, hogy „ne dohányozz”, „ne légy kövér” és hogy „takarékoskodj az energiával”.

A parancsok és törvények ellen lázadozunk időnként. A szelíd lökdösésre előzékeny engedelmességgel reagálunk. Egyedül gondolkodni felettébb fárasztó.

Christina Neuhaus a Neue Zürcher Zeitung belpolitikai rovatának munkatársa. 1966-ban született, egy Zürich közelében lévő településen él. Eredetileg németet és történelmet tanult a Zürichi Egyetemen. 

KÖZGAZDASÁGI NOBEL-DÍJ 2017

Az alábbiakban a Neue Zürcher Zeitung cikkének magyar fordítását közlöm. 

Az eredeti írás az újság 2017 október 14-i számának 33. oldalán jelent meg. 

ÖKONÓMIA EGY JOBB ÉLETÉRT

A Nobel-díjas Richard Thaler megmutatta a pszichológia jelentőségét a gazdasági döntésekben

Irta: Jean-Robert Tyran

A pszichológiai tényezőknek régóta kevés figyelmet szentel az ökonómia, noha ezek befolyással vannak a gazdasági döntésekre. Thaler bemutatta ezeket a tényezőket, és azt is, hogyan lehet őket felhasználni életünk jobbítására.

Richard Thaler mellettem ült azon a bizonyos estén, Stockholmban az ünnepélyesen terített asztalnál, savanyú képet vágott, és – tőle szokatlanul – alig-alig szólt. Mellette foglalt helyet mentora, Daniel Kahneman. Ő persze sziporkázott és sugárzott a boldogságtól. A vacsora apropóját akkor, 2002-ben a Nobel-díj közelgő átadása jelentette, melyet Kahneman viselkedés-ökonómiai kutatásaiért (megosztva) kapott.

Kahneman magával hozta Svédországba Thalert is, mint tudományos munkatársát, szerzőtársát és barátját. Thaler meghívása a bajtársnak szólt, aki Kahneman megítélése szerint megérdemelte volna, hogy vele megosztva kapja a díjat. Azon az estén Thaler arcára volt írva: „olyan közel voltam hozzá, de ebből most már biztosan nem lesz semmi.”

Meglepetés volt a kitüntetés

Sokak meglepetésére az elmúlt hétfőn (azaz 2017. október 9-én – a ford.) Thaler kapta a közgazdaság-tudományi Alfred Nobel emlékdíjat a viselkedésökonómia eredményeihez való hozzájárulásáért. Az is meglepő volt, hogy egyedül kapta a díjat, amelyet gyakran több kutatónak megosztva ítélnek oda, hiszen mások, mint például a Zürichben oktató Ernst Fehr vagy a Harvardon tevékenykedő Matthew Rabin ugyancsak jelentős eredményeket mutattak fel. Tehát kettős meglepetés volt ez a díj, de Thaler mindenképpen megérdemelte.

Thaler munkássága meghatározó jelentőségű a viselkedésökonómiában. Ez a tudomány a pszichológia felismeréseit akarja az ökonómiai analízisbe integrálni, hogy az utóbbi számára nagyobb magyarázó erőt adjon. Thaler hozzájárulása két területen különösen jelentős: először is, már a viselkedésökonómia korai szakaszában sikeresen vetette be magát azért, hogy a szakma elismerje ezt a tudományterületet. Másodszor, a tudománynak a gyakorlatban való felhasználását oly mértékben vitte előre, mint szinte senki más.

A pionírok, mint Amos Tversky, Kahneman és Thaler az 1970-es években azt akarták megmutatni, hogy a valóságos emberek nem úgy viselkednek, ahogy azt a közgazdaság-tudomány standard modellje a határtalan racionalitás és az egyéni haszonra való törekvés szigorú feltételezésével előrevetíti. Ezek az úttörők egyszerű kísérletekkel számtalan magatartás-torzulást mutattak be, azaz szisztematikus eltéréseket a döntési magatartásban a standardmodell prognózisaihoz képest. A kísérleti alanyok tehát a standard elmélet szemszögéből nézve hibákat követtek el. Ezek a hibák azonban nem véletlenszerűek, hanem szisztematikusak voltak, tehát előre kiszámíthatók.

Restelkedés a veszteségtől

A Nobel-bizottság a részletes laudációban három „korlátot” említett, amelyeket Thaler vizsgált, s melyek a valóságos emberekre jellemzők, nevezetesen a következőket: a racionalitást, az akaraterőt és az önérdeket. Ezek miatt a korlátok miatt egyes tényezők, melyeket a standard elmélet irrelevánsnak tekint, mégiscsak szerepet játszanak. Thaler ezeket „látszólag irreleváns faktor”-oknak nevezi. Tekintettel kell rájuk lennünk, ha a gazdasági magatartást jobban meg akarjuk érteni. Tekintettel Thaler munkásságának impozáns terjedelmére lehetetlen e helyütt a fent említett korlátok részletezésébe belemennünk.

Ehelyett összpontosítsunk Thaler egyik különleges teljesítményére, vagyis arra a körülményre, hogy ő volt az első az 1980-as években, aki a Kahneman és Tversky által 1979-ben megalkotott kilátáselmélet (Prospect Theory) általánosíthatóságát megmutatta. Ez az elmélet arra volt hivatott, hogy alternatívája lehessen a mindaddig egyeduralkodó várható haszon maximalizálásnak, mely a kockázatos döntéseknél nyilvánul meg. Thaler felismerte, hogy a kilátáselmélet a kockázat nélküli döntések megértéséhez is hozzájárulhat. Két aspektusból dolgozta fel az elméletet.

Az első az a tendencia, amely szerint az emberek a cselekvési alternatívák hatásait egy referenciaponthoz viszonyítják. A kérdés: „az alternatíva nyereséget vagy veszteséget hoz-e a számomra?” A másik aspektus az, hogy azonos összegű nyereség és veszteség esetében az utóbbi nagyobb súllyal esik latba, ez az úgynevezett veszteségaverzió. Thaler képes volt ennek a két aspektusnak a relevanciáját problémák egész során demonstrálni, és munkássága jelentősen segítette azt, hogy a kilátáselméletre figyelem irányuljon a közgazdaságtanban. Fáradozásai nyomán a kilátáselmélet mára a gazdaságelmélet leggyakrabban idézett tanulmánya. Világítsuk meg Thaler ezen teljesítményét néhány példa segítségével.

A birtoklás különbséget okoz

Egy Jack Knetsch-csel és Kahnemannal közösen írt tanulmányban Thaler demonstrálta, hogy sok ember számára nagyobb értéket jelent egy bizonyos jószág, ha az birtokában van, mint ha nem. Az ilyen emberek tehát nagyobb kompenzációt kérnek, ha meg akarnak válni a jószágtól, mint amennyit hajlandók adni a megszerzéséért, ha még nem birtokolják. Ezzel szemben a standard ökonómia szerint egy jószág értéke nem függ attól, hogy ki birtokolja. Tehát a tulajdonlás egyike azoknak a látszólag jelentéktelen tényezőknek, amelyeket Thaler feldolgozott.

A tulajdonlás valóságos relevanciájának az alapja a kilátáselméletből is levezethető: egy jószág, amit birtoklunk, része a referenciapontnak, így ennek az átadását veszteségként kódoljuk be. Amit nem birtoklunk, nem része a referenciapontnak. Emiatt a megszerzését mentálisan nyereségként éljük meg. Mivel a kilátáselmélet szerint a veszteségek mentálisan nagyobb súllyal esnek latba, mint az azonos összegű nyereségek, az értékbecslések leírt asszimetriája a pszichológia szabályaival magyarázható. A megfigyelt asszimetria azonban ellentmond a híres Coase-tétel egyik feltételezésének. Ez utóbbi a környezetszennyezési problémák piaci illetve tárgyalásalapú megoldásához szállít érveket, ezek azonban éppen a birtoklási hatás miatt kérdőjeleződnek meg.

Igazságos bérek

1986-ban Thaler szintén a fentebb említett szerzőkkel írt közösen tanulmányt, amelyben arra mutat rá, hogy az igazságosságra vonatkozó elképzelések szerepet játszhatnak a bérek és az árak meghatározásában. Például a legtöbb ember egy 7%-os bércsökkentést egy inflációmentes környezetben igazságtalannak tart, miközben 12%-os infláció mellett az 5%-os béremelést elfogadhatónak ítéli. A két szcenárió gyakorlatilag ugyanarra az eredményre vezet, a standard ökonómia tehát a nominális bércsökkentés és a béremelés közti különbséget elhanyagolhatóként osztályozná. A valóságban azonban a nominális bércsökkentéssel szembeni ellenállás erősebb, mert az emberek a pénz illúziójának hatása alatt vannak, ami miatt nominális értékekben gondolkodnak, s így a mindkét szcenárióban egyforma mértékű (reál)bérveszteség a nulla inflációs jelenetben jobban láthatóvá („salient”) válik. A veszteségaverzió ezáltal ez utóbbiban markánsabban érvényesül.

A standard elmélet szerint a befektetések költségét és hozadékát egységben kellene értékelni. Thaler azonban rámutatott, hogy az emberek ezt gyakran elszigetelten illetve túlságosan rövid időintervallumban („narrow framing”) teszik. Ez szerepet játszhat a részvénybefektetéseknél, mert a részvények ugyan hosszú távon nyereséget hoznak, de nagy kilengésekkel, így rövid távon veszteségek is keletkeznek. Mármost, ha az emberek bizonyos rövidlátással túlságosan rövid távon értékelik a részvénybefektetést, és veszteségaverzívek, akkor a gyakran előálló veszteségek el fogják riasztani őket. A rövidlátó veszteségaverzió tehát lehetséges magyarázat arra, hogy az embereknek miért csak egy csekély hányada fektet részvényekbe. A rövidlátó veszteségaverzió potenciális magyarázata az úgynevezett „equity premium”-nak is, vagyis annak, hogy miért lehet részvényekkel hosszú távon többet keresni, mint kötvényekkel.

Tehetséges magyarázó

Thaler számára nem volt egyszerű annak elérése, hogy a standard ökonómia odafigyeljen a kritikájára és hogy cikkeit publikálni tudja. „Every paper was a struggle”, szokta mondani beszélgetésekben. Hogy lett végül sikeres? Szinte senki sem tudja rajta kívül a pszichológia szemléletét jól interpretálni és annak relevanciáját érthetővé tenni. Egyike azon kevés közgazdász-tudósoknak, akiknek munkái még laikusok számára is könnyen befogadhatók. A munkáiban nincsenek óriási matematikai hókuszpókuszok, egyszerű kísérletekre és adatokra épít, amelyek olyan sajátos forrásokból is származhatnak, mint amilyen például egy tévés vetélkedő. Egy remekül megírt és éveken át közölt cikksorozata a „Journal of Economic Perspectives” című folyóiratban anomáliák hosszú sorát leplezte le a közgazdászok céhén belül.

Thaler különös erőssége az alkalmazás-orientáltság. Azzal az igénnyel lép fel, hogy a közgazdaságtanból általános viselkedési tudományt csináljon, amely mindannyiunk életét jobbá teheti. Ilyen alkalmazások csak az utóbbi néhány évben kezdtek el terjedni. Így Thaler és Cass Sunstein a 2008-ban megjelent „Nudge” című könyvükben a „szelíd meglökés” ötletét mint lehetséges politikai intervenciót vetették fel. Ennek értelmében a magatartás megváltoztatását nem a klasszikus gazdasági ösztönzők révén, mint az adók és szubvenciók állami szabályozása, kellene elérni. Sokkalta inkább az által kellene kiváltani a magatartás-változást, ahogyan a döntéseket az emberek számára prezentálják.

Takarékosság „szelíd meglökés” útján

Egy idevágó példa a Thaler és Shlomo Benartzi által kifejlesztett „Save More Tomorrow” (SMarT) elnevezésű program. Ez az alkalmazottakat az Egyesült Államokban (ahol notóriusan túl keveset takarékoskodnak a nyugdíjra) szelíd meglökés útján ráveszi, hogy többet tegyenek félre. Hagyományosan minden alkalmazottnak küldtek egy formanyomtatványt, amelyet ki kellett töltenie, abban az esetben, ha fizetésének egy részét a nyugdíjkasszára szerette volna utaltatni. Sok munkavállaló számára ez nem volt vonzó, hiszen emiatt a jelenlegi fogyasztását csökkentenie kellett. Így aztán sokan halogatták a kitöltést, míg a nyomtatvány végül úgy maradt, a dolgozónak pedig nem lett megtakarítása.

A SMarT program más úton jár. Itt a munkavállaló tudomására hozzák, hogy a jövőbeni béremeléseinek egy része automatikusan a nyugdíjpénztárba kerül. Amennyiben ezt nem szeretné, akkor jelentkezhet, és kérheti az automatizmus törlését. Ezzel az alapbeállítás („default”) megfordult: most már az ember automatikusan bekerül a programba, de ha ki akar szállni („opt out”) akkor megteheti. A tapasztalat az lett, hogy kevesen szálltak ki, mivel mentálisan nem érzik veszteségnek, ha az elkölthető jövedelem jövőbeni emelkedése kissé kevesebb lesz. Az alapbeállítás megfordítása a standard ökonómia szerint irreleváns, mégis nagy változást idézett elő az emberek magatartásában. A SMarT jó példa egy alacsony küszöbű beavatkozásra, mert nincs benne szükség olyan drága csáberőre, mint az adócsökkentés és senkit sem kényszerít a megtakarításra. Aki akar, kis erőfeszítéssel kiléphet. Thaler becslése szerint ma már 25 millió ember vesz részt ilyen programokban.

A Nudging diadalmenete

A Nudging ötlete az elmúlt években világszerte diadalút volt. Időközben már több tucat ország van, amelyek ilyen jellegű politikai beavatkozásokat tesznek, főleg a környezetvédelem, az egészségügy és a képzés területén.

Amint beszélik, Thaler viszonozni fogja a 2002-es meghívást, és ezúttal ő hívja meg mentorát és barátját, Daniel Kahnemant Svédországba a díjátadási ünnepségekre. Ezúttal mindkettőjükről sugározni fog a boldogság.

Kahneman, D. and A. Tversky. 1979. Prospect Theory: An Analysis of Decision under Risk. Econometrica 47, 263-291

Kahneman, D., J. L. Knetsch and R. H. Thaler. 1990. Experimental Tests of the Endowment Effect and the Coase Theorem. Journal of Political Economy 98, 1325-1348.

Kahneman, D., J. L. Knetsch and R. H. Thaler. 1986. Fairness as a Constraint on Profit Seeking. American Economic Review 76. 728-741.

Benartzi, S. and R. H. Thaler. 1995. Myoptik Loss-Aversion and the Equity Premium Puzzle. Quarterly Journal of Economics 110, 75-92

Thaler, R. H. and S. Benartzi. 2004. Save More Tomorrow: Using Behavioral Economics to Increase Employee Saving. Journal of Political Economy 112, S164-S187.

Thaler, R. H. and C. R. Sunstein.2008. Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth and Happiness. New Haven: Yale University Press. (Magyarul: Nudge. Jobb döntések egészségről, pénzről és boldogságról. Manager Könyvkiadó, 2011.)

RICHARD THALER

Thaler professzor 22 éve oktat magatratás-ökonómiát a Chicagói Egyetemen. Korábban a University of Rochester és a Cornell-University munkatársa volt. Ezen felül különféle vendégprofesszori tevékenységet is vállalt, többek között a University of British Columbia és a Massachusetts Institute of Technology (MIT) felkérésére. Két évvel ezelőtt az American Economic Assotiation elnöke volt. Obama egykori tanácsadója a Case Western Reserve University-n és a University of Rochesteren tanult, mely utóbbin 1974 októberében megkapta a doktori címet. 1945 szeptember 12-én született New Jersey-ben.

Jean-Robert Tyran a Bécsi Egyetemen belül működő Wiener Zentrum für Experimentelle Wirtschaftsforschung (VCEE) (Kísérleti Gazdaságkutató Központ, Bécs) igazgatója és a nemzetgazdaságtan professzora.

"TÖBB TISZTELETET A MAGYAROKNAK!"

A címet idézőjelbe tettem. Nem, mintha nem értenék vele egyet, de semmiképpen sem szeretném, ha csorbulna a szerzőséghez való jog, hiszen a mondást egy nálam sokkalta bölcsebb és hősiesebb hazafi vitte be a köztudatba, s buzgón hangoztatja mindig, amikor csak lehet.

Tisztában lévén gyarló voltommal s annak tudatában, hogy a fent említett Bölcsnek semmiképpen sem érhetek a nyomába, félve és halkan mégiscsak megjegyzem, hogy a tisztelet megjár a többi embernek is, aki valami szerencsétlen véletlen folytán nem magyarnak, még csak nem is Magyarországra született. Nem látok okot arra, hogy erről megfeledkezzünk, és túlhangsúlyozzuk tisztelet iránti igényünket, miközben burkoltan vagy nyíltan tiszteletlenül beszélünk másokról. (már akinek inge)

Néhány napja egy WhatsApp üzenetet kaptam egy nagyon kedves barátomtól, aki történetesen egy arab országban él és muszlim vallású. Ezt az üzenetet most szeretném megosztani a tiszteletet érdemlő magyarokkal. Nem a barátom írta, szerzője ismeretlen, és arról számol be, hogy a muszlimok milyen érzésekkel fogadják a velük szemben táplált ellenérzéseket. Eléggé sokkoló, de egyáltalán nem túlzó, sőt inkább jámbor hangvételű a szöveg - nem támadó, hanem védekező hangütésű. Ha nem ilyen lenne, egészen biztosan rögtön bosszúsan töröltem volna.

Barátom, az üzenet küldője Magyarországon végezte az egyetemet, évekig élt itt és nem vádolható azzal, hogy nem ismeri az európai és a magyar körülményeket. Nyelvünket is jól bírja, hiszen gyakran kellett használnia, amikor kemény vizsgákon számot kellett adnia tudásáról.

A világ nagy kultúrái sokban különböznek egymástól, és a világ országai is változatos karakterűek. Számos azonosság is felfedezhető azonban: az egyik az, hogy minden országban a lakosság elsöprően nagy többsége becsületes és tiszta lelkű, a másik része pedig vagy máris bekerült a börtönbe, vagy megérdemelné (de talán sohasem jut be). Így van ez a muszlim országokban is, és a mi hazánkban is, sőt idehaza nálunk púposra dudorodnak a börtönök falai. Mégis eléggé tiszteletlennek tartanánk, ha külföldön folyton csak ezt hangoztatnák a mi hazánkról, miközben tudjuk, hogy a magyarok többsége ártatlan, mint a ma született bárány. Nos, másoknak sem esik jól, ha egy kalap alá veszik őket a velük egy nemzetiségű, egy vallású, de cseppet sem ártatlan társaikkal, akik nem riadnak vissza gonosz tettektől sem. Erről szól a szóban forgó írás, akár az is lehetne a címe, hogy "TÖBB TISZTELETET A MUSZLIMOKNAK!"

Az írásban közölt számadatok helyességét nem ellenőriztem, de nagyságrendi eltérés valószínűleg nincs az európai történészek és az írás ismeretlen szerzőjének véleménye között. A dőlt betűs magyar szöveget én szúrtam be, hiszen eredetileg angolul kaptam a fogalmazványt.

Kívánom, hogy az olvasás senkinek sem szerezzen kellemes perceket, vagy azért, mert egyetért a leírtakkal, vagy azért, mert nem.

2016. 10. 21. 22:13:36: 

In the HISTORY of the world, who has KILLED maximum INNOCENT human beings?

A világ története során ki ölte meg a legtöbb ÁRTATLAN emberi lényt?

1) "Hitler"

Do you know who he was? He was a Christian, but media will never call Christians terrorists.

Tudod, hogy ki volt ő? Keresztény volt, de a média sohasem említ keresztény terroristákat.

2) "Joseph Stalin called as Uncle Joe".

Sztálin, akit „Joe bácsinak” neveztek,

He has killed 20 million human beings including 14.5 million were starved to death.

20 millió emberi lényt ölt meg, közülük 14,5 millió éhenhalt.

Was he a Muslim?

Muszlim volt?

3) "Mao Tse Tsung (China)"

Mao Ce Tung (Kína)

He has killed 14 to 20 million human beings.

14 – 20 millió embert ölt meg.

Was he a Muslim?

Muszlim volt?

4) "Benito Mussolini (Italy)"

He has killed 400 thousand human beings.

400 000 embert ölt meg.

Was he a Muslim?

Muszlim volt?

5) "Ashoka" In Kalinga Battle

Ashoka a kalingai csatában

He has killed 100 thousand human beings.

100 000 embert ölt meg. (A fordító megjegyzése: róla legalább tudjuk, hogy nagyon megbánta.)

Was he a Muslim?

Muszlim volt?

6) Embargo put by George Bush in Iraq,

Az embargó, amelyet George Bush foganatosított Irak ellen,

1/2 million children has been killed in Iraq alone!!! Imagine these people are never called terrorists by the media.

Csak Irakban félmillió gyermek halt meg miatta. És képzeld, a média sohasem nevezte terroristának ezeket az embereket.

Was he a Muslim?

Muszlim volt?

Today the majority of the non-muslims are afraid by hearing the words "JIHAD".

Manapság a nem muszlimok többsége félni kezd, ha meghallja a „dzsihad” szót.

Jihad is an Arabic word which comes from root Arabic word "JAHADA" which means "TO STRIVE" or "TO STRUGGLE" against evil and for justice. It does not mean killing innocents.

A dzsihad arab szó, amely a „JAHADA” kifejezésből gyökerezik. Ez utóbbi azt jelenti, hogy „kűzdeni, harcolni” a gonoszság ellen, az igazság érdekében. Az ártatlanok megölését nem jelenti.

The difference is we stand against evil, not with evil".

A különbség az, hogy mi a gonoszság ellen vagyunk, nem mellette.

Is ISLAM really the problem?

Valóban az ISZLÁM lenne a probléma?

1. The First World War, 17 million dead (caused by non-Muslim).

Az Első Világháborúban 17 millió halott (nem muszlimok okozták)

2. The Second World War, 50-55 million dead (caused by non-Muslim).

A Második Világháborúban 50 – 55 millió halott (nem muszlimok okozták)

3. Nagasaki atomic bombs 200000 dead (caused by non-Muslim).

A Nagasakira ledobott atombomba után 200 000 halott (nem a muszlimok miatt)

4. The War in Vietnam, over 5 million dead (caused by non-Muslim).

A Vietnami Háborúban több, mint 5 millió halott (nem muszlimok miatt)

5. The War in Bosnia/Kosovo, over 5,00,000 dead (caused by non-Muslim).

A Boszniai/Koszovói háborúban 500 000 halott (nem muszlimok okozták)

6. The War in Iraq (so far) 12,000,000 deaths (caused by non-Muslim).

Az Irakban folyó háborúban (eddig) 12 000 000 halott (nem muszlimok okozták)

7. Afghanistan, Iraq, Palestine, Burma (monks!) etc ongoing..(caused by non-Muslim).

Afganisztán, Irak, Palesztina, Burma (szerzetesek!) stb. folyamatban (nem muszlimok okozták)

8. In Cambodia 1975-1979, almost 3 million deaths (caused by non-Muslim).

Kambodzsában 1975-79 között csaknem 3 millió halott (nem muszlimok okozták)

"MUSLIMS ARE NOT TERRORISTS

AND

TERRORISTS ARE NOT MUSLIMS."

A MUSZLIMOK NEM TERRORISTÁK

ÉS

A TERRORISTÁK NEM MUSZLIMOK.

AND ABOVE ALL NEITHER OF THE WEAPONS OF MASS DESTRUCTION AS WELL AS ANY ASSAULT WEAPONS ARE INVENTED BY MUSLIMS.

ÉS MINDENEK FELETT A TÖMEGPUSZTÍTÓ ÉS TÁMADÓ FEGYVEREK EGYIKÉT SEM A MUSZLIMOK TALÁLTÁK KI.

AND ABOVE ALL EVEN THE ARMS GIVEN AND SUPPLIED TO THE SO CALLED MUSLIM TERRORIST ARE NOT BY ANY ISLAMIC INSTITUTE.

AZ ÚGYNEVEZETT MUSZLIM TERRORISTÁK KEZÉRE JUTTATOTT FEGYVEREKHEZ SEMMILYEN ISZLÁM SZERVEZETNEK NINCS KÖZE.

TALIBAN AS WELL AS ISIS IS ALL CREATION OF WEST.

A TÁLIBOK CSAKÚGY, MINT AZ ISZLÁM ÁLLAM A NYUGAT KREÁCIÓI.

These double standards must be broadcast.

Erre a kettős mércére fel kell hívni a figyelmet.

PLS FORWARD AS MUCH AS U CAN TO ALL YR CONTACTS. MEdia is in their hands. So they gv wrong info. Smartphones n I phones r in our hands so we shud gv right info... ```

KÉREM TOVÁBBÍTSÁTOK, AKINEK CSAK TUDJÁTOK. A média az ő kezükben van, így hamis információkat adnak. Az okostelefon a mi kezünkben van, ennek segítségével helyes információt adhatunk.

NEM A NEMRE avagy: nemtelen hazaáruló lennék?

Előrebocsájtom, hogy jó magyar állampolgárnak tartom magam, jó hazafinak, ha úgy tetszik. Szeretem Magyarországot, és soha eszem ágába se jutott, hogy bármit tegyek, ami ennek az országnak, jelenlegi hazámnak árthat. A „jelenlegi” szót nem azért szúrtam be, mintha szándékomban állna változtatni a helyzeten, csupán azt szeretném vele hangsúlyozni, hogy lehetne ez másképp is. Ez a haza is sok embert kivetett már magából, aki inkább hálát érdemelt volna tőle, nem büntetést.

Nagyon könnyen lehet, hogy mások mást gondolnak arról, hogy mit jelent a hazafiság, és különböző emberek különböző dolgokat vélnek az ország számára hasznosnak. Az sem baj, ha a különböző nézeteket valló emberek különböző csoportokba, pártokba, egyesületekbe tömörülnek, és hangoztatják a közös véleményüket. Ez nemhogy nem baj, hanem kifejezetten üdvös, mert jó dolog más emberektől tanulni. Ha azonban valamely csoport azt állítja, hogy mindenki más, aki az övétől eltérő nézeteket vall, rögtön hazaáruló, ráadásul nem is érthető, hogy mik is ennek a csoportnak a nézetei, és még a tetejébe ez a csoport egy egész ország kormányzásáért felel – tőlem, vagy bárki mástól pedig azt várja, hogy feltétel nélkül értsek vele egyet – hát ezzel képtelen vagyok azonosulni, és kénytelen vagyok alaposabb megfontolás tárgyává tenni a kérdést.

Ostoba helyzet van a világban. Mindig is az szokott lenni, csak most jobban észrevesszük, mert mocskos hullámai Európa partjait nyaldossák, sőt át is csapnak rajtuk. Megoldás nélkül a veszély állandósul és előbb-utóbb háborús veszéllyé válik.

A népszavazási kampány azonban nem erről a veszélyről szól, és nem is arra fókuszál, hogy miként lehetne a világ ostoba helyzetének megoldásához hozzájárulni. Ehelyett dühöt és gyűlöletet zúdít azokra az emberekre, akik áldozatai az ostoba helyzetnek, és éppen belőle szeretnének kikeveredni. Az ő fejük felett már átcsaptak a hullámok. Ők ugyan élve megúszták, de gyakran hozzátartózóik, barátaik ismert vagy ismeretlen sírját hagyták a szülőföldjükön. Őket gyűlölni égbekiáltó igazságtalanság és ellenük gyűlöletet szítani történelmi felelőtlenség.

Beszivárognak velük együtt bűnözők is? Ez egészen biztos. Ki kell ezeket szűrni? Ez is biztos. De szitokszót kreálni a „menekült” vagy „migráns” megnevezésből, és azt sugallni, hogy bárki, aki arra vetemedik, hogy a jobb, békés élet reményében Európa felé közelít, már ezzel a cselekedetével bűnbe esik – hát ez előtt értetlenül állok, és megrökönyödve keresem a megoldást arra, hogy ez kinek jó. És hogy hogyan lehet ezt honfitársaimnak bemesélni.

Eszerint a logika szerint be kellene tiltani az autóvezetést, mert vannak, akik részegen, narkotikumtól felajzva, szerelmi csalódástól, vagy tudj' Isten mitől dühöngve autóba ülnek, és mások halálát okozzák. Nap mint nap. Be kellene tiltani a repülést, mert nemrég egy depresszióba süppedt pilóta hegyoldalnak vezette a repülőt, és vagy 150 ártatlan embert pusztított el, köztük több tucat iskolás gyereket. Be kellene tiltani, hogy a magyarok külföldre utazzanak, mert volt olyan, hogy bizonyos magyar emberek miatt külföldi országokban a boltokban ki kellett írni, hogy „magyar, ne lopj!”. Régebbi magyarok hajdan a Kárpát-medencébe emigráltak – előttük itt mások voltak – aztán hősiesen felgyújtották Bázelt és kifosztották Sankt Gallent – egyebek között. (A kerítésgyártás technológiája akkor még nem állt olyan szinten, hogy ezt meg lehetett volna akadályozni.) Ki kellene irtani az összes zsidót, mert vannak köztük bűnösök is. („Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” - írta Radnóti, nem sokkal később őt is kiirtották, pedig személy szerint nem sok kifogásolni-valót lehetett a viselkedésében találni) Ja, hogy ezt már megpróbálták? Azt hiszem igen, és sokan ma is fájdalommal révedeznek azon, hogy nem sikerült. Nem tudom, (és ezt minden rosszmájúság nélkül állítom, tényleg nem tudom), de talán vannak emberek, akiknek a gyűlölködés örömet okoz, és ők most talán kifejezetten hálásak azért, hogy a mára már kevéssé elegáns zsidózás helyett megkaphatták a migránsozást?

Magyarország saját akaratából az Európai Unió tagja. Mint jó hazafi, őszintén remélem, hogy még nagyon sokáig az is marad, és élvezi ennek minden előnyét, többek között a szabadságot, és a felzárkóztatásra kapott (és csak részben elsikkasztott) pénzeket. Ez az Unió most azt akarja, hogy a létező ostoba helyzet megoldásának elősegítésében valamennyi tagállam vegyen részt. Magyarországnak, az én hazámnak a még egyelőre nem is végleges elképzelés szerint mintegy 1500 vagy talán 2000 nehéz helyzetbe került emberen (EMBEREN) kellene segítenie. Teher ez? Igen, az. Körülbelül akkora, mint amikor a fatörzseket húzó munkaelefánt hátára még egy egeret is felültetnek. Lehet, hogy ez az elefánt egyszer össze fog rogyni a megterheléstől, de azt bebizonyítani, hogy ennek az egér volt az oka, nem lesz könnyű.

A népszavazás kampánya azonban nem erről beszél. Ehelyett egészen elképesztő víziók villannak fel, amelyek akkorára nagyítják a veszélyt, mintha a törökök és a tatárok egyszerre sorakoznának fel, szövetségesül megnyerve maguknak a marslakókat is, hogy szeretett hazánkra, valamint egész Európára és keresztény értékeinkre megsemmisítő csapást mérjenek. A keresztény értékekről semmiféle közelebbit nem tudunk meg, csak annyit, hogy kizárólag mi, magyarok tudjuk, hogy azok micsodák. Rajtunk kívül senki, még a pápa sem. Meg vagyok ijedve: talán még maga Jézus sem?

Ezzel párhuzamosan folyton arról hallunk, hogy az ország gazdasága erősödik, és a nagy hitelminősítők egyre jobb besorolást adnak neki. Hát akkor az elefánt talán nem is olyan rozoga. Szívből remélem, hogy még tovább erősödik.

Azt is megtudhatjuk, hogy gyilkosokból és terroristákból álló hordák áramlanak keletről és délről nyugat felé. Ezek muszlimok, és muszlimnak lenni rossz, mert a muszlimok dzsihadisták, akiknek célja, hogy mindenkit eltöröljenek a föld színéről, aki ellenkezik velük. Ez nagyjából egyenértékű azzal az állítással, hogy minden magyar tatárszentgyörgyi gyilkos, aki nyitott ablakokon belövöldözve családokat irt ki, vagy hogy az Egyesült Államok és a Ku-Klux-Klan közé egyenlőségjelet lehet tenni. A muszlimok elsöprő többsége erkölcsös és tisztességes ember, aminthogy a magyarok elsöprő többsége is az, és nem tagja a Magyar Gárdának, nem jár éjszakánként emberekre vadászni, sőt megveti még az amerikai fajgyűlölőket is. A magyarok tisztességes többsége nem szeretne újabb Holokausztot sem. A kereszténység gyökerei a zsidó vallásba nyúlnak (Jézus zsidó volt, ha valaki elfelejtette volna), az iszlám gyökerei pedig a zsidó és a keresztény vallásból sarjadnak ki. A muszlimok elsöprő mértékű tisztességes többsége megveti a szélsőségeseket, és prófétaként tiszteli Jézust. Ennek ismeretében azokat a bűnöket a menekülőkre terhelni, amelyek elől azok éppen szeretnének elmenekülni, nem túl tisztességes és nem keresztény emberhez méltó dolog. Kovács került valamikor ilyen kellemetlen helyzetbe, akiről elterjedt, hogy kabátlopási ügybe keveredett, pedig éppen az ő kabátját lopták el.

Persze joggal ítéljük el és vetjük meg azokat, akik „gazdasági menekültek”, mert ők többnyire csak az éhhaláltól szeretnének megmenekülni, és azért jönnek Európába, hogy elvegyék a lehetőséget azoktól a magyaroktól, akik a már most külföldön dolgozó több százezer magyar után szeretnének menni.

A fenti fejtegetésekből nem következik az, hogy szeretném, ha menekültek százezrei lepnék el Magyarországot. Ezt sietve kijelentem, mielőtt bárki is a felületesség és rosszindulat talajára keveredve ezt olvasná ki belőlük. Nem vitatom, hogy a védekezés szükséges, mert a tömegesen érkező menekülők mozgását ellenőrzés alatt kell tartani. Még azt is elfogadom, védekezés segédeszköze a kerítés is lehet – bár ha erről is lett volna népszavazás, nem biztos, hogy igent mondtam volna rá. Egyetértek azzal, hogy a probléma kezelésére és megoldására egész Európa összefogására van szükség – de azt már nem értem, hogy miért az az ország hányja Európa szemére az impotenciát, amelyik éppen arról tart népszavazást, hogy hogyan nem szeretne együttműködni. Végül azt is hangsúlyozom, hogy egyáltalán nem szeretném, ha bármely honfitársamnak akár a haja szála is meggörbülne a menekülők miatt, és azt szeretném, hogy senkinek sem kelljen a méltányosnál nagyobb terhet magára vállalnia. Azt azonban nem értem, hogy miért kell azokról az önkéntesekről megvetéssel beszélni és munkájukat akadályozni, akik valamilyen belső indíttatásból fakadóan irgalmasságot szeretnének gyakorolni, saját idejük és erejük feláldozásával.

Amit képtelen vagyok elfogadni, az az, hogy miért kell a veszélyek sokszorosára nagyításával, hazug állításokkal, csúsztatásokkal félelmet kelteni. Miért kell menekülőkről úgy beszélni, mint egy ellenséges haderőről, amely támadó szándékkal érkezik? Miért kell azt érzékeltetni, hogy alacsonyabb rendű és kulturálatlan emberekről van szó, holott csak mások, akik bizonyára képtelenek segítség nélkül úgy viselkedni, hogy az nekünk tetsszen?

Ha létezik igazán fontos keresztény érték, amelyet védelmezni kell, az a humanizmus. Az vesse rám az első követ, aki ezt vitatja. Más emberek ellen uszítani (legyenek ezek akár a menekülők, vagy akár az Unió felelős vezetői) nem tartozhat a humanizmus fogalomkörébe. Azok az emberek, akik hazafiságukkal kérkednek, de humanizmusra képtelenek, csak szájhősök, de nem valódi hazafiak. Aljas indulatok szítása nem válhat a haza javára, éppen ellenkezőleg, a legnagyobb veszélyt jelenti rá nézve.

Semmi olyant nem szeretnék tenni, ami a hazámat és a lelkiismeretemet megterheli, ezért az október 2-i népszavazáson nem fogok részt venni. Ez azonban nem propaganda-irat, senkit sem akarok arra bíztatni, hogy a példámat kövesse. Hallgasson mindenki a lelkiismeretére.

Végezetül hadd idézzek néhány mondatot Szent Istvánnak Imre herceghez írott intelmeiből:

„Ezért hát, édes fiam, szívem gyönyörűsége, jövő sarjadék reménye, kérlek, parancsolom,

hogy mindenkor és mindenben kegyességgel eltelve, ne csak szüleid és rokonaid, vagy

fejedelmek, vezérek, gazdagok, szomszédok és honfiak iránt légy jóindulatú, hanem idegenek

és mindenki más iránt is, aki hozzád fordul. Mert a kegyesség alkotásai vezérelnek téged a

legfőbb boldogságra.

Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, mindig szívedben hordozva az Úr ez

intését : Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.

Türelmes légy mindenkihez; ne csak a hatalmasokhoz, hanem a hatalomnélküliekhez is.”

MAHMUD UTAZÁSA

A Zürichben kiadott DIE WELTWOCHE című heti magazin a Svájci Néppárthoz (SVP) kötődik. Ez a legnagyobb párt az országban. A menekültüggyel kapcsolatban nem foglal el szélsőséges álláspontot, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetne azt mondani, hogy lelkesen üdvözölné azt, hogy Svájcba túlságosan sok menekült érkezzen. A párt retorikájának középpontjában inkább az óvatosság, a kimértség, realizmusra való törekvés áll, mintsem a humanista értékek hangsúlyozása.

A főszerkesztő, Roger Köppel szép karriert maga mögött tudható újságíró. Ebben az évben elindult az SVP színeiben egy parlamenti képviselői mandátumért. A választások hamarosan, ez év október 18-án lesznek. Köppel úgy nyilatkozott, hogy megválasztása esetén is megtartja kiadói és főszerkesztői pozícióját a lapnál. 

Az alábbi tudósítás egy menekült család útjának egy szakaszát mutatja be. A szerző közismert háborús riporter, maga is jelen volt kísérőként. Hiteles, érdekes, megható és néhol elszomorító tudósítást olvashatunk egy család Európai Unióba érkezésének előzményeiről. Nem kétséges, hogy ez csak egy eset a sokféle tipizálható közül, és lehetett volna kevésbé rokonszenves alanyokat is választani. A Weltwoche azonban helyesnek látta ennek az egyébként elfogulatlan riportnak a közlését. 

Kurt Pelda

MAHMUD UTAZÁSA

Mahmud, a fiatal szíriai sokáig harcolt Assad diktátor ellen, de gyűlöli az Iszlám Állam terroristáit is. Most szeretné a családját Svájcba hozni. Egy Facebook csoport mutatja neki az utat.

A gumicsónakon nincs iránytű és képzett kormányos. A szíriai kísérő a török parton maradt. A 32 menekült most csak magára számíthat. A csónakmotor megnyugtatóan zümmög. Mahmud és unokaöccse, Issa az okostelefonjukkal filmezik az átkelést. Minden egyszerűnek látszik, a görög sziget, Szamosz látótávolságon belül van.

A szemek a sziklás északi partot fürkészik. Ez jelenti az Európai Unio határát. Narancssárga foltok a sziklákon jelzik a csónaknak a helyes irányt. Ezek a mentőmellények, amelyeket a korábbi migránsok az átkelés után otthagytak. És ha azok az emberek ki tudtak ott kötni, akkor ez bizonyára sikerülni fog a csónak utasainak is. Mahmud gondoskodott a családjáról. Felesége, a 25 éves Fatima ugyanúgy mentőmellényt visel, mint a fia Rayan és a lánya Bayan. A tizennyolc hónapos Ammar viszont még túl kicsi ehhez. Megható pillanat következik, a menekültek kimásznak a partra, és sorsára hagyják a gumicsónakot.

„Vagy levágjuk a fejét”

Mahmud átveszi Fatimától a hátizsákot, hogy az felvehesse a kis Ammart. Meredek sziklákon kell felmászni, mire a csoport előbb egy ösvényt, majd egy aszfaltos utat talál. Órákkal később kimerülten érkezik meg a család Szamosz városába. A rendőrség azonban odalent a kikötőben nem győzi a rohamot, Mahmud csak másnap mehet a családjával regisztráltatni magát. Rendőrségi papír nélkül viszont nem vehet ki szállodai szobát, a család ezért a kikötő egy zugában éjszakázik.

A regisztráció egy vicc. Mahmudnak ugyan van egy szíriai igazolványa, de nincs útlevele. A rendőrök ezért, mint mindig, mind a hatuknak január elsejét írják be születési dátumnak. Senki sem ellenőrzi, hogy kifélék az érkezők – egy rémálom minden biztonsági szolgálat számára, amelynek az lenne a dolga, hogy megakadályozza az Iszlám Állam vagy az Al-Kaida terroristáinak beszivárgását. A papírok csak azért kellenek, hogy a migránsoknak lehetővé váljon Görögország mihamarabbi elhagyása. Ehhez Mahmudnak és családjának november 21-ig adnak időt. Csak akkor kell jelentkezniük Athénban az idegenrendészeten.

Mahmud sokáig harcolt Asszad elnök ellen a Szabad Szíriai Hadsereg „Északi Vihar” nevű brigádjában, az Asas nevű kisváros környékén, a török határ közelében. Fiútestvérét, Anwart az Iszlám Állam elhurcolta, brutálisan megkínozta és halálra ítélte. Az IÁ csatlósai felkeresték a családot és bemutattak egy videót, amelyen Anwart éppen kínozzák, mondván, hogy az amerikai titkosszolgálatnak, a CIA-nak dolgozott. Ezt követően a terroristák Mahmudot és a családot a következő választás elé állították: „vagy ti magatok ölitek meg Anwart, vagy mi vágjuk le a fejét.” Aztán végül mégsem jutott idáig a dolog, mert a megkínzott valami csodával határos módon meg tudott szökni. Mahmud segített neki, hogy átjusson Törökországba.

Asasban Mahmudnak volt egy háza, amely normális körülmények között 20 000 dollárt ért volna. Mivel azonban az IÁ a várostól nem egészen 15 kilométeren belülre került, Mahmudnak meg kellett elégednie a 9 500 dolláros vételárral. Fatima és a gyerekek már régebben menekültként éltek Törökországban. Ezen a nyáron Mahmud csatlakozott hozzájuk és elvitte őket Bodrumba, amely a Földközi tenger török partszakaszán van. Az embercsempésznek 1200 dollárt kellett fizetnie minden egyes felnőtt után a Szamoszig tartó néhány kilométeres útért.

Csónakok Moldáviából

Mivel az Athénba induló kompon már nincs hely, a családnak két napot Szamoszon kell töltenie. Mindannyian kimerültek, és Ammar ruhácskái még mindig nedvesek az átkelés óta. A Kokkarin lévő strand mellett döntünk, amely pár kilométerre van Szamosz városközpontjától. Miután a szálloda tulajdonosnője telefonált a rendőrségre, a menekültek elfoglalhatják a szobájukat. A szigeten lakók segítőkészsége nagy. A kezdeti bizalmatlanság után a városka lakói plüssállatokat, játékokat és ruhákat hoznak a gyerekeknek. Rayan és Bayan jókat derül a homokos parton napozó félmeztelen nőkön. Sohasem láttak még bikinis nőket. Egy szigetlakó egy nagy távcsővel figyeli a horizontot. Egy menekültcsónakot fedezett fel. Kicsivel később felbukkan egy görög katonai helikopter. A pilóta a csónak fölött köröz és mutatja az irányt a parti őrségnek. A három gyerek közben egy narancsszínű bádogcsónakban játszik. A helyiek szerint ez a kishajó néhány hete érkezett, hatvan migránssal a fedélzetén. A felirata szerint a honállomása egy Giurgiulesti nevű moldáviai kikötő a Dunán. Nyilvánvalóan a csempészeknek Törökországban fogytán vannak a bárkái, ezért szereznek be újabbakat Moldáviából.

A család lassan kezdi megszokni az új környezetet. Mahmud és Fatima teljesen meg van rendülve a szigetlakók segítőkészségétől. Vannak persze olyan helyi lakósok is, akiket bosszantanak a migránsok által hátrahagyott szeméthalmok. De Mahmud gyorsan tanul. A cigarettáját a földön nyomja el, majd a csikket bedobja a szemetesbe. Ezt Szíriában sohasem tette. Taxival megyünk a kompkikötőbe, ahová érkezik a 177 méter hosszú „Nisszosz Ródosz”. A gyerekek nagyot néznek, ekkora hajót még sohasem láttak, és a gumicsónakon való átkelést leszámítva még sohasem utaztak tengeren. A jegy 49 Euróba kerül. Némelyik migránsnak gondja van a fizetésnél, mert az 500 Eurós bankjegyeket senki sem akarja átvenni vagy felváltani.

Nyerészkedők hadserege

A komp előtt futballoznak a migránsok. Néhányan még nem adták fel a reményt, hogy a tengervíztől nedves mobiltelefonjuk még egyszer életre kel, és levett hátlappal, kivett akkuval szárítják őket a napon. Az okostelefon életmentő és a továbbutazás szervezője. Mahmud is becsatlakozott egy arabokból álló zárt Facebook közösségbe, amely a „Húsz nap alatt Európába” nevet viseli. A csoportnak kereken 50 000 tagja van. A címkép borzalmas: az egész világot bejárt fotó, amely Aylan Kurdi, a hároméves vízbe fúlt menekült kisgyerek látható, akinek a holttestét a bodrumi strandon találták meg. A tagok a legjobb útvonalakról cserélnek egymással információkat. Az arab „idegenvezetők” minden gátlás nélkül hirdetik a szolgáltatásaikat és megadják az osztrák, szerb vagy magyar mobilszámukat. Az egyik azt mondja, hogy a segítségével pénzt lehet átutalni Szíriából Törökországba. A másik azt állítja, hogy nála mindenféle szíriai hivatalos dokumentumot be lehet szerezni. Hamis szíriai útlevél már 800 dollártól kapható Törökországban.

„Még egy marokkói is”

Mahmudot sok menekült idegesíti a kompon. Mialatt Szamosz sziklás partjai lassan a messzeségbe vesznek, Mahmud körülnéz a fedélzeten és szóba elegyedik emberekkel. „Rengeteg iraki és palesztin van itt, sőt még egy marokkói is” - mondja felbuzdulva. „Megismerem őket a kiejtésükről, a legtöbben szíriainak akarják kiadni magukat, mert akkor nagyobb esélyük van a menedékre. De ez nem igazságos, mert hátrányba hozza a valódi szíriai menekülteket.”

Mahmud és Fatima Svájcba szeretnének eljutni, mert attól félnek, hogy Németország, a legtöbb menekült álma, a menekültek áradata miatt túlterhelt lesz. Azt remélik, hogy Svájcban gyorsabb lesz az eljárás.

Vajon elmenne egyedül is egy nyelvtanfolyamra, ha Svájcban lenne? „Természetesen” - feleli Fatima. És nem zavarná, ha a gyerekek vegyes osztályokba kerülnének? „Nem, sőt még jobb is, ha a kislányok és kisfiúk együtt ülnek az osztályban” - véli Mahmud. Ő utálja az iszlám fanatikusokat és őket tartja felelősnek azért, hogy eredetileg demokratikus szíriai forradalmat tönkretették és a sárba tiporták. Mahmud fehér pólóján egy amerikai wiszkisüveg pompázik. Ez nem véletlen, amint Mahmud hangsúlyozza. Mint sok szíriai, ő is ivott a hazájában néha alkoholt, és Európában is így tenne. „Ez mindenkinek a saját döntése.”

A hajón nagyjából ötszáz és ezer között lehet a menekültek száma. A felük Szíriából jön, a többiek közül sokan irakiak, irániak, afgánok, de még Afrika szarváról is jött néhány nő, páran pedig a Maghreb-országokból valók. A valódi háborús menekültek mellett vannak jópáran, akik egyszerűen ki akarják használni a kedvező alkalmat.

Már régóta nem minden menekült az ellenzék által ellenőrzött területekről jön, amelyeket Asszad porrá és hamúvá bombáz szét. A hetes fedélzeten egy fiatal kurd csoporttal találkozunk, akik az Asszad által uralt Nyugat-Aleppóból jönnek. Amint a tíz órás utazás után felvillannak Píreusz kikötőjének fényei, a fiatal férfiak énekelni kezdenek. Megigazítják a frizurájukat, megzselézik a hajukat és beparfümözik egymást. Méltósággal akarnak az európai szárazföldre lépni. Aztán Asszad-jelszavakat kezdenek skandálni, amint azt Mahmud rosszkedvűen megállapítja.

„Akkor mostantól te vagy a csoportvezető”

A megérkezéskor semmiféle ellenőrzés nincs. Taxisofőrök ajánlkoznak, hogy kocsinként 500 Euróért 4 embert elvisznek a macedón határig – ez kedvező ár a 450 kilométeres útért. Mahmud azonban inkább a vonatot választja. Késő éjszaka érkezünk Tesszalonikibe és az utolsó szakaszhoz két taxit veszünk igénybe. Röviddel az Evzoni falunál lévő hivatalos határátkelő előtt egy görög rendőr leterel minket az autópályáról egy mellékútra. Keresztezzük az Axios folyót, majd a vasút mentén haladunk Macedónia felé. Pár száz méterrel a határ előtt ismét megállítanak a rendőrök. „Innentől gyalog kell továbbmenni” - magyarázza a vezetőjük angolul. „Várjatok meg még több menekültet, aztán egy csoportban menjetek át.” Noha egy kamera lóg a vállamon, engem is menekültnek vél. „Te, te jól beszélsz angolul, akkor mostantól te vagy a csoportvezető.” - rivall rám, majd egy sárga cédulát nyom a kezembe, amin a 101-es szám van. „Ezt add le a másik oldalon.”

Német rendőrök

Görög önkéntesek segédeszközöket osztogatnak, sűrített tejet és süteményt a gyerekeknek, valamint egy ezüstszínű fóliát, amelynek az a feladata, hogy a Fatima karjaiban ülő Ammart melegben tartsa. A macedón rendőrök aztán kettes sorokba rendezik a migránsokat, és így küldik őket a határon túlra, egy táborba. Akinek itt nincsenek dokumentumai, az előnyben van. A két újságírónak, akinek van útlevele, ezzel szemben ismét vissza kell mennie a folyón túlra a hivatalos határátkelőhöz. Mahmud és családja már látótávolságon kívül van. Kísérőmnek rendes schengeni vízum van bepecsételve az útlevelébe, őt a vámosok ismét visszaküldik. Neki csak légi úton szabad Macedóniába beutaznia. A határ mögött egy játékkaszinónál szerzek magamnak egy taxit. Mahmud küld nekem egy whatsapp-üzenetet, amiben megadja a pontos helyzetét. Így már gyerekjáték őket megtalálni. Ők időközben kaptak macedón papírokat, ami 72 órás tartózkodásra jogosítja őket.

Néhány órával később, mikor már hajnalodik máris átértünk a taxikkal Macedónián, járművenként 100 Euróért. A procedúra a szerb határon ugyanaz, mint néhány órával ezelőtt volt. Macedón muszlimok adnak egy dzsekit Rayannak a hideg ellen. Nagyon szépen megköszönjük. Ettől kezdve egy vízzel részben elöntött mélyedésen át visz az út a határig. Egy magaslaton néhány szerb rendőr áll, mellettük egy autó sarkig kitárt ajtókkal. Német felirat van rajta, „Polizei” - azaz rendőrség. A kamerámat eldugom, és a kezembe ragadok egy műanyag zacskót pelenkákkal, meg egy másikat ruhákkal. Így közeledünk a német rendőrautóhoz. Egy nagy darab német rendőr barna egyenruhában megkérdezi, hogy honnan jövünk. „Szíriából” - mondom. Gyorsan átváltunk angolról németre, ennek ellenére a rendőr továbbra is menekültnek tart. „Ne bízzatok a taxisofőrökben” - adja nekünk a jótanácsot az útra. „Inkább busszal menjetek Belgrádba.

Die Weltwoche, Zürich, 39. szám (2015. szept. 24.)

Kiadó és főszerkesztő: Roger Köppel

A svájci Kurt Pelda 30 éve dolgozik háborús riporterként. Egyebek között az SRF (Svájci Rádió és Televízió), a Spiegel és a Die Weltwoche számára küld tudósításokat a világ forró pontjairól, így Afganisztánból, Darfurból, Líbiából és Szíriából.

FEHÉREK KÖZT HÁNY AZ EURÓPAI?

Nagy tisztelet jár mindazoknak, akik az utóbbi hónapok válságos eseményei közepette képesek voltak megőrizni európaiságukat, és nem sodorta őket magával a sopánkodó és huhogó többség. A legnagyobb tisztelet azonban Angela Merkelt illeti, aki sokáig hallgatott menekültügyben, de amióta megszólalt, azóta mindig tisztán, egyértelműen és bátran beszél, úgy, ahogy egy igazi európainak ezt tennie kell, miközben számos kéz ráncigálja hátulról csinos kis Merkel-blézerének szegélyét, és a hozzájuk tartozó szájak azt suttogják: „Angela, hallgas! Ülj már le! Mindenkire ráhozod a bajt!”

Hát ne. Angela, maradj állva, és tarts ki. Én, és még sok más európai veled vagyunk, és tudjuk, hogy neked van igazad. Remélem, hogy a következő Béke-Nobel-díjat neked fogják ítélni, amint azt Heiner Geissler, a CDU ma már nem aktív politikusa velem együtt óhajtaná. 2015-ben más kapta a díjat – nem vitás, hogy megérdemelten – de talán sikerül a jövő évit megkapni, mert nem törik meg addig a folyamat. Könnyebb lett volna persze egy hirtelen megkapott díjjal erősíteni.

Mostanában Magyarországon azon folyik a verseny, hogy ki tudja jobban megijeszteni a másikat. Ezt a kedves és szellemes játékot a magyar kormány kezdte a nemzeti konzultációban megfogalmazott fifikás kérdéseivel, majd folytatta világszerte híressé vált plakátkampányával. A Facebook-on és az interneten se szeri se száma a sötét vízióknak, amelyek sokszor tudományos álruhába öltöztetve tálalnak tényként különféle becsléseket, találgatásokat és feltételezéseket. Közben a valóságról alig tudunk valakit, és vannak, akik gondoskodnak arról, hogy ne is legyünk kíváncsiak rá. Az utóbbi hetekben kétszer néztem bele a magyar állami televízió híradójába, 8 percnél tovább egyszer sem bírtam. Egyszer azt ecsetelték, hogy egy keleti pályaudvaros egykori önkéntes segítő mekkorát csalódott, mert rájött, hogy nem csupa szent ember érkezett a menekülőkkel, hanem besodródott egy-két gazfickó is. Micsoda meglepetés! Ilyesmi megeshet Magyarországon, a kilencegész valahány millió talpig becsületes ember hazájában, ahol a börtönök fala ugyan már kidől a túlzsúfoltságtól, de a bentlakók bizonyára mind külföldiek. A szerkesztők ügyesen sugallták, hogy az is hülye, aki önkénteskedik ezeknek, de még inkább talán hazaáruló is. A másik tudósítás arról szólt, hogy az óvodások ellátogattak a határra megnézni a katona bácsikat, akik hősiesen helyt állnak – majd, ha jön az ellenség, mert eddig még nem jött. Azért jó az, ha a gyerekek már jó előre megnéznek néhány nemzeti hőst, közben persze láttak „migjánsokat” is. Csak tanuljanak, majd az oviban elmagyarázzák nekik, hogy a migjánsokat szeretni szintén hazaárulás. Szépen lassan, de biztosan gyülemlik és szaporodik a gyűlölet az ismeretlen ellen („lerakódik, mint a guano”) és alakul az a táptalaj, amiből tényleg kisarjadhat valami rettenetes borzalom – akár háború is. Ha ez a rengeteg szellemi és fizikai energia nem a félelmet táplálná, hanem a jóindulatot, és a barrikádépítésre fordított pénzből a szerencsétlen embereket segítették volna, akkor nem ellenségeket, hanem barátokat sikerült volna szerezni. Erre persze könnyű rámondani, hogy ájtatos duma, mert semmi nem úgy van, csak az lehet igaz, ami mögött megtaláljuk a rosszindulatot. Valami miatt, nem tudni miért, a magyarok többsége erre kondícionálódott.

Lengyel László szerint „megromlottak a magyarok”, de ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás. Ha meg akarjuk értetni, hogy nincs ok egyetlen népet, vallást, kultúrát sem gyalázni, akkor nem tehetjük meg ezt a saját népünkkel sem. Nincs is rá ok.

„Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd.” Ezt mondja ki Kant híres kategorikus imperatívusza. A kategorikus imperativusz a legfőbb erkölcsi parancs, amelynek minden körülmények között feltételek nélkül teljesülnie kell. A magyarokat azonban eszközként használják, csakúgy, mint a menekülő idegeneket. Akik ezt teszik, azoknak jó okuk van bekerülni a történelembe, ahol a szemétdombon lesz a helyük.

Most talán Angela Merkel az a vezéregyéniség a hatalommal és befolyással bíró személyiségek közül, akinek a szeme előtt ott lebeg a kanti erkölcsi alapelv. Isten adja, hogy a híveinek a száma ne csökkenjen, hanem nőjön. Mert ez a Föld, amin élünk, több világméretű háborút, összecsapást már nem bírna ki. A békességnek nincs alternatívája, a békétlenségnek csak vesztesei lehetnének. Nem lehet „civilizációk harca”, mert nem egyes civilizációk semmisülnének meg benne, hanem az egész emberi világ.

Ez persze sötét látomás, és joggal érhet az a vád, hogy magam is elkövetem azt a hibát, amelyet ostoroztam. Mentségemre szolgáljon, hogy feltételes módot használtam, érzékeltetendő, hogy álláspontom pozitív, hiszek abban, hogy a rossz elkerülhető.

Aki mostanság a hazájáért, Európáért, a kereszténységért aggódik, azzal magam is mélységesen egyetértek. Az aggályoskodók legnagyobb része azonban meglehetősen szűk látókörű, és ezzel inkább eltávolodik a céltól, mintsem közeledne hozzá. Két hatalmas logikai hiba van a közgondolkodásban: az egyik szerint (megint) elkezdődött az iszlám és a kereszténység közötti harc, és ennek kimenetele törvényszerűen az egyiknek vagy a másiknak a megsemmisülésével végződik. Ez nem igaz. Miért ne létezhetne a kettő egymás mellett és békésen, amint erre számtalan példa van. Ha léteznek azok a keresztény értékek, amelyekre büszkék vagyunk és amelyeket féltünk, akkor éppen ezeknek a talaján állva nekünk, keresztényeknek kellene elősegítenünk ezt a békés egymás mellett élést. Tesszük is sokan. Példának okáért az Iványi Gábor által vezetett Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amely fáradhatatlanul tevékenykedik – és mellőzi a károgó szócséplést, az önsajnálatot és az agresszív vicsorgást.

A másik logikai hiba az az elképzelés, hogy a védekezés, az önvédelem egyenlő a fegyverek megmarkolásával, csak militáris alapon lehetséges. Vajon miért? Miért kell fegyvert fogni, ha meg sem támadtak? Miért nem lehet úgy védekezni a felfordulás ellen, hogy békével és szeretettel bánunk a fegyver nélkül érkezőkkel, (akik éppen azért menekülnek, mert nem akarnak a háború részesei lenni), nem adva okot arra, hogy a végső elkeseredés kontrollálatlan tettekre vigye őket? Hja, hogy szervezett embercsempészek hozzák őket ide? Az bizony lehet. Ebben az esetben azonban lehet, hogy a menekülők egyfelől hazug csalók áldozatai, másfelől pedig a kapitalizmuséi. A kapitalizmust nem mindenki értelmezi egyformán, sokan azt gondolják, hogy amiből profitot lehet szerezni, abból szabad is. Ha ez éppen embercsempészet, akkor vágjunk bele. Ez bűn, de nem azoknak a szerencsétleneknek a bűne, akiket mindenüket hátrahagyva és feláldozva nekivágnak a bizonytalan ismeretlennek. Ez nem luxusutazás, és nagyon nagyot téved, aki azt gondolja, hogy kizárólag azért vállalkoznak rá, mert a vérünket akarják szívni.

Az iszlámot összetéveszteni a dzsiháddal, tehát az iszlám hit tűzzel-vassal való terjesztésével óriási hiba és tévedés. Az iszlámnak számtalan irányzata van, és egyáltalán nem egységes, mint ahogy a kereszténység sem az. Nem mondhatjuk, hogy a „kereszténység = katolicizmus” vagy hogy „kereszténység = protestantizmus”, netán hogy „kereszténység = inkvizíció”, vagy „kereszténység = keresztes háború” és még hosszan lehetne sorolni – noha külön-külön mindegyik igaz. A kereszténység makulátlan és tiszta, de a ruháján vannak vérfoltok és egyéb mocskok bőven. Günter Wallraf egyik írásában olvastam a minap egy történetet arról, hogy miként végezték munkájukat egyes misszionáriusok. A karibi szigetvilágban a dolog úgy zajlott, hogy azokat az őslakosokat, akik nem voltak hajlandók magukat „igazhitűnek” vallani, egyszerűen lemészárolták. Egy Haiti-n élő Hatuey nevű indiánfőnök elmenekült a kubai erdőkbe a konkvisztádorok elől. Ott állítólag rámutatott egy kosár aranyra, és azt mondta: „ez a keresztények istene. Ezért üldöznek minket. Emiatt kellett a szüleinknek és testvéreinknek meghalniuk.” Három hónap múlva elfogták, nyomban egy fatönkhöz kötözték. Mielőtt begyújtották alatta a máglyát, egy pap elmagyarázta neki, hogy a mennybe fog jutni, ha a halála előtt felveszi a keresztséget. „A keresztények is felkerülnek abba a mennybe?” - kérdezte Hatuey. „Persze” - hangzott a válasz. Hatuey ekkor úgy döntött, nem kér ebből a dicsőségből, és a láng máris fellobbant.

Az Iszlám Államnak lett volna kitől tanulnia, de nyilván nem volt rá szüksége. Most azonban az lenne a dolgunk, hogy mossuk, cseréljük a keresztényi köntösünket, és igazodjunk azokhoz, akik a mosóport adják. Van Ferenc pápánál is egy nagy dobozzal, és Angela Merkelnél is, ha ki nem ütik a kezéből. A víz pedig árad a forrásból, az pedig maga Jézus.

A televízió (nem a magyar) nemrég arról számolt be, hogy egyre több svájci család jelentkezik, hogy befogadjon menekülteket, vagy menekült-családokat. A befogadóknak vállalniuk kell, hogy legalább 6 hónapig, de akár két évig is egy fedél alatt élnek a más vallású és más kultúrájú emberekkel. És élnek is, békével, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy Svájcban ne lenne ellenzéke a túlzott méretű bevándorlásnak. Máris hallom a kétkedő hangokat, hogy persze, ők megtehetik, mert gazdagok. Tényleg azok, de Magyarország sokkal gazdagabb, mert még arra is van pénze, hogy körbekerítse az országot.

Hiszek abban, hogy Európa hamarosan túl lesz a sokkon, és újra úgy fog viselkedni, ahogyan elvárhatjuk tőle, ha továbbra is büszkék akarunk lenni európaiságunkra. A mi földrészünk nagy utat járt be, mire kulturált közösséggé változott. Ez a közösség most veszélyben van, de a nagyobb veszély nem kívülről, hanem belülről fenyegeti. De talán lesz ereje, hogy a felocsúdás után újra higgadt és józan legyen.

A továbbiakban ezt az optimizmust szeretném erősíteni, ezért adom közre a Thomas Hüskennel készült interjút. Megjelent a svájci Migros Magazin 2015 szeptember 14-i számában. A magazin egyébként ingyenes reklámújság, és mindenképpen százezres, de lehet, hogy milliós a példányszáma. A szerkesztők jónak látják, hogy a kereskedelmi reklámok mellett színvonalas olvasmányokat is kínáljanak, akár olyan dolgokról is írjanak, amelyek a közvéleményt éppen foglalkoztatják. Az említett szám az itt idézett beszélgetésen kívül nagy terjedelemben foglalkozik az iszlám svájci helyzetével, bemutat olyan embereket, akik hitük megtartása és gyakorlása közepette sikeresen integrálódtak az itteni társadalomba és ugyanolyan szorgalommal dolgoznak érte, mint bárki más. Van miért hálásak lenniük, mert sok segítséget kaptak, amit aztán maguk is továbbadnak az újonnan érkező menedékkérőknek, vagy bevándorlóknak.

„AKI SVÁJCBAN DOLGOZIK ÉS MEGVAN A JÖVEDELME, AZ NEM LESZ ISZLAMISTA”

Interjú Thomas Hüskennel

Hüsken úr, az utóbbi években bizonyára a muszlimok követték el a legtöbb merényletet, miközben az iszlámra hivatkoznak. Honnan jön ez a düh?

Gyakori az az érvelés, hogy ez a vallással függne össze, vagy hogy ezeknek az embereknek a kultúrájában gyökerezik. Etnológiai perspektívából ez másképpen néz ki: a hátteret a szociális hátrányok, a szegénység képezik, valamint a korlátozott részvételi lehetőség abban a társadalomban, amelyben ezek az emberek élnek. A merénylők életrajza egységes: szinte kivétel nélkül ifjúsági bandák, bűnözők és az iszlamizmus között ingáznak. A „Charlie Hebdo” esetében a merénylők Párizs Banlieue nevű negyedéből jöttek. Ha már járt ott, akkor tudhatja, hogy az milyen.

Milyen?

Bűnözés, munkanélküliség, hiányos képzettség, semmilyen felemelkedési lehetőség. Mindazok az értékek, amelyeket a merénylet feldolgozása során oly sokat hangoztattak – szabadság, testvériség, egyenlőség – ezeknél az embereknél éppenséggel nem érvényesülnek. Ez a fő oka a dühnek és az erőszakra való hajlamnak. A vallási és kulturális identitáshoz semmi köze.

A merénylők azonban mindig az iszlámra hivatkoznak. Hogy lehet, hogy ez a vallás ennyire alkalmas az erőszak és a gyilkolás igazolására?

Minden kinyilatkoztató vallás alkalmas arra, hogy igazolja az erőszakot a másikak ellen. Az amerikai keresztény fundamentalistáknál elvben ugyanazok a mechanizmusok működnek. A vallásos szövegek többféleképpen értelmezhetők és kontextualizálhatók. Egyes muszlim hitszónokok politikailag radikális értelmezést képviselnek, amely részben az erőszakot is védelmébe veszi, és hozzájárul a dzsihadista hangulat kialakulásához az ifjúság körében. A probléma nem a vallás önmagában, hanem annak átpolitizálása, ami minden időben és minden vallásban újra és újra előfordult. Nagyon fontos: emögött konkrét, megnevezhető szereplők állnak. Svájcban, Németországban és sok más európai országban 30 éve nem sokat törődtünk ezekkel az emberekkel. Az állam nem foglalkozott velük, emiatt alakulhattak így a dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy az iszlámista klérusban ne lenne szükség reformokra és modernizálásra. De a gyűlöletprédikátorokra való kizárólagos fókuszálás nem visz sehová.

Mi történik a mi nyugati társadalmunkkal, ha olyan erős kultúrákkal konfrontálódik, mint a muszlim? Hogyan kezeljük a negatív hatásokat?

Azok a muszlimok, akik hozzánk jönnek, nem mind ugyanabból az országból származnak, és nem azonos a kultúrájuk. Mivel azonban idegenebbül néznek ki, mint a németek vagy az olaszok, hajlamosak vagyunk őket homogenizálni és egységes blokként tekinteni rájuk. Ez azonban nem így van. Fontos az aktív bevándorláspolitika, és e téren Svájc sok mindent jobban csinált, mint Németország. Szükség van helyes képzési és szociálpolitikára, hogy betagozzuk a bevándorlókat és a társadalom részeivé tegyük őket.

Hogyan kell ezt csinálni?

Kellenek szociális munkások, akik belemennek ezekbe a közösségekbe, beleértve a vallási szegmenst is. A szíriai származású politológus, Bassam Tibi már a 90-es években azt mondta, hogy Németországban lenne esély egy afféle euro-iszlám megalapítására – tehát egy olyan iszlámra, amely modernebb és toleránsabb, és az eszmeisége kisugározhatna az egész iszlám világra. Ezt az esélyt azonban mindeddig sajnos elmulasztottuk. Annál sürgősebb lenne, hogy most például elkezdjenek imámokat képezni a svájci egyetemeken. Igy létrejöhetne egy olyan klérus, amely a mi értékrendünkre orientálódik. Emellé még biztosítani kell, hogy a gyerekek iskolába járjanak majd eljussanak a munka világába. Aki Svájcban dolgozik és megvan a jövedelme, az nem lesz iszlamista. Az befogadva érzi magát, és hűséges ahhoz a társadalomhoz, amelyben él.

Mit csinál Svájc jobban, mint mások?

Éppen az iskoláztatásban lényegesen hamarabb kezdtek törődni a bevándorlók gyerekeivel. A nyelv a kulcs, nyelvtudás nélkül nincs sikeres oktatás. Ezt Németország már rég elmulasztotta.

Általában elmondható, hogy Svájc sikeresebben integrálja az idegen kulturális áramlatokat, mint más európai államok.

Svájc mindig is különböző nyelvi és kulturális terekből állt össze. Itt hamar megtanulták, hogyan kell a sokszínűséggel bánni és az országot úgy megszervezni, hogy az értelmesen működjön. Erre az alapra épülhet az idegenek befogadása. Ehhez még hozzájön, hogy a svájciaknak gazdaságilag már régóta jól megy. Egy jól kiképzett bevándorló viszonylag gyorsan betagozódhat ebbe a társadalomba.

Mi jelent különleges kihívást a muszlimokkal kapcsolatban?

Ez ugyanaz a mechanizmus, a muszlimoknak nincs szüksége különleges bánásmódra. Nézzük meg, milyen feltételek mellett alakul ki Európában egy jól integrált muszlim középréteg, azt fogjuk látni, hogy a siker összetevői mindenütt ugyanazok. Mindkét oldalnak igyekeznie kell. Az államnak pénzt kell áldoznia arra, hogy az integráción dolgozó szakembereket állítson be – különösen ott, ahol nem privilegizált migránsokkal van dolgunk. De ugyanez vonatkozik a szegény sorsú keresztény bevándorlókra is.

Netán az is fontos lenne, hogy végre ne „a” muszlimokról beszéljünk, hanem boszniaiakról és egyiptomiakról?

Mindenképpen. A vallás és a kultúra ezekben az országokban teljesen különbözik – és Irakban megint minden másképpen van. Nem kellene a muszlimokat általánosított iszlámrobotoknak tekintenünk, mert ennek negatív kihatása van azokra, akik már beilleszkedtek. Éppen ők lehetnének pozitív hatással a közösségükre, de ha stigmatizálva érzik magukat, inkább visszahúzódnak.

Ilyesmi előfordul?

Ó, persze. Azok között a muszlimok között, akikkel dolgozom és barátságban vagyok, nagyon erős a stigmatizáltság érzése. Ha csak egy kicsit arabosan néznek ki, vagy olyan nevet viselnek, máris elutasítást és lekicsinylést érzékelnek – akkor is, ha csupán turistaként vannak itt. Az erőszakos iszlám képzete sok fejbe befészkelte magát. Ezért fontos, hogy valamit tegyünk ez ellen a klisé ellen.

Ehhez a merényletek nem sokat segítenek.

Persze, hogy nem. Ezek félelmetesek. De kivételek. És óvakodnunk kellene annak a következtetésnek a levonásától, hogy minden muszlim ilyen, és hogy ez benne van az iszlámban. A legtöbbet maguk a muszlimok szenvednek az erőszaktól: leggyakrabban ők az áldozatok, akár a Közel-Keleten, akár a párizsi Banlieus-ben.

Sokan félnek nálunk attól, hogy túl sok lesz köztünk az idegen. Kikre jellemző ez jobban és kikre kevésbé?

Számomra úgy tűnik, hogy az alsó középréteg az, amelyik a globalizáció és az erősebb konkurencia miatt gazdasági nyomás alá került. Ők félnek a lecsúszástól, és a gyermekeik lecsúszásától is is. Így keletkezik az alap a különféle neheztelésekre, amit a jobboldali populista pártok szorgosan ki- és felhasználnak.

Nőtt az idegenellenes emberek száma?

Az idegenséggel való bánás minden közösség számára nehéz feladat. Annak ellenére, hogy történelmi távlatból nézve az idegenek jelenléte inkább szabály, mint kivétel. A migrációs mozgások miatti konfliktusok is mindig léteztek. Természetesen ma több, és másfajta ember jön az országainkba, mint korábban – ez egy többlet-kihívás. Nézetem szerint a jobboldali populista pártok az elmúlt 10 – 15 évben erősen hozzájárultak a helyzet romlásához. Ugyanakkor paradox, hogy ezek a pártok neoliberális koncepciókat is felkarolnak, amivel éppen azoknak a kisembereknek okoznak gazdasági károkat, akik többnyire megválasztják őket.

Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk a migráció negatív hatásait észrevenni, miközben a pozitívakat ignoráljuk?

A migráció negatívnak hitt hatásai általában akkor válnak témává, ha a társadalomnak egyéb problémái is vannak. A félelem kontextusában az idegen hamar bűnbakká válik. A muszlimok esetében ehhez hozzájönnek gyűlöletszónokok, a dzsihadista fiatalok, valamint a napi híradások a Közel-keleti erőszakról. Ugyanakkor minden valamirevaló tanulmány a bevándorlásról annak a befogadó társadalomra gyakorolt pozitív hatásait mutatja ki.

Egyes emberek megszállottan muszlim-ellenesek, miközben egyébként nem idegenellenesek. Mivel magyarázza ezt?

Igen, ilyeneket én is ismerek. Komolyan kell venni a félelmeiket, de tenni is kell ellenük. Ők olyan dolgokat vetítenek a muszlimokra, amikhez semmi közük. Más esetben felismerik a projekciót, itt azonban nem. És a közvélemény könnyen lehetővé teszi, hogy védjék álláspontjukat. Ám a muszlim radikálisok egyelőre csak jelentéktelen kisebbséget képeznek. Hangos, aktív kisebbséget, de nem ők „a muszlimok.” Ezt újra és újra hangsúlyozni kell, és azoknak, akik a muszlimokat helyből kritizálják, nyomatékosan a tudtára adni, hogy rasszista sztereotípiáknál ragadtak le. Ettől talán jobban érzik magukat, de a társadalomnak fikarcnyit sem használnak.

Igen, de Angliában és Franciaországban vannak helyek, ahol a muszlimok következetesen megfenyegetik azokat az embereket, akik nem az iszlám törvényei szerint viselkednek. Ez eléggé nyugtalanító fejlemény.

Bizonyára történt már valahol ilyesmi, de a médiának köszönhetően az a benyomásunk alakul ki, hogy ez mindennapos esemény. Ez azonban képtelenség. Itt egyes esetekről van szó, amelyek nem kívánatosak, ez nem vitás. Az integrációhoz hozzátartozik, hogy a bevándorlók fogadják el az itteni szabályokat és nem fordítva. Angliában és Franciaországban túl sokáig nem tettek semmit, emiatt pár dolog tényleg félresiklott. Svájcban semmi ilyesmitől nem kell tartani – attól pedig, hogy az iszlám uralkodóvá válik, végképp nem. Nem létezik központi irányítás, és olyan szereplő, aki erre törekedne.

A nyugati és az iszlám világ közötti frontok azonban keményedni látszanak.

Fontos tudni, hogy az Iszlám Állam (IS) elsősorban a régióban élő más muszlimokkal harcol, és csak másodsorban a Nyugattal. És a fegyveres koalíció az IS ellen ugyan nagyon széles, de olyan országok, mint Szaud-Arábia vagy Katar a háttérben pénzügyi támogatást adnak az IS-nek. Így működik a nemzetközi politika. Mocskos üzletek, ezt mindenki tudja, mégis együtt kell működnünk ezekkel az emberekkel. Nehezítő tényezőként jön még, hogy ezen országok legtöbbjében az egyenlőtlenség és a jogtalanság hihetetlen méretű.

Miben látja a megoldást?

Mindent meg kell tennünk azért, hogy az emberek ezekben az országokban jobban élhessenek, és jobban részt vehessenek a közéletben. Ott egyszerűen be kell fektetnünk, ahelyett, hogy a civilizációk harcát jósolgatnánk.

Az nem létezik?

Nem. De foglalkoznunk kell a válságokkal és együtt kell működnünk a mérsékelt csoportokkal, megakadályozandó, hogy a radikalizálódás tovább folytatódjon. Az is világos, hogy nincs olyan egyszerű megoldás, amelyik garantálja, hogy jövőre majd minden jó lesz. Ehhez túlságosan bonyolult a helyzet. Hozzá kell szoknunk, hogy a konfliktusok és erőszakos összecsapások világában élünk. Annál inkább fontos az az európai törekvés, amely a demokratikus vívmányok megtartására irányul, nehogy a terrorizmus elleni buzgó harcban a mi társadalmaink végül kevésbé liberális és a világra kevésbé nyitott irányba fejlődjenek.

Hiba volt olyan diktátorokat, mint Szaddam Husszein és Kadhafi félreállítani?

Semmilyen érv nem szól olyan diktátorok mellett, akik az embereket elnyomják és eltüntetik. Az Arab Tavasz egy arab felkelés volt ezek ellen az uralkodók ellen, mégpedig olyan értékek nevében, amelyek nekünk itt Európában is nagyon fontosak. Ebből is látható, hogy ezek az értékek már régen globalizálódtak. Líbiában magam is ott voltam, amikor a NATO vadászgépek jöttek, és nagyon jó volt, hogy Kadhafit megdöntötték. Feltehetőleg a mi számunkra egyszerűbb lett volna őt a kormányrúdnál tartani, de ez semmiképpen lett volna jobb az ott élőknek.

Eddig minden kiiktatott csoport után felbukkant egy másik, amelyik még rosszabb az előzőnél.

Az utóbbi időben ez tényleg így volt. De közben valami egészen nagy dolog is történik: A Közel-Keleten éppen most törik össze a posztkoloniális rend és valami új alakul helyette. Sokáig konfliktusok fogják még terhelni ezt a régiót, és egy tartós békemegoldás nem fog katonai csapásokból kialakulni. Az új rendről a megegyezés a következő 20 – 30 év témája lesz. Addig a régió nagyon labilis és erőszakkal terhelt lesz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a békeegyezmények, amik nálunk léteznek, történelmi kivételek – még Európában is. Gondoljon a két világháborúra, ezek lényegesen több halálos áldozatot követeltek, mint a mostani Közel-keleti forrongás.

Mit tehetünk?

A legfontosabb a diplomácia: meg kell próbálni az embereket egy asztalhoz ültetni. Mindig, újra és újra. Meg kell értetni velük, hogy ez az út hosszabb távon könnyebben elviszi őket a céljaikhoz, mint az erőszak. Ez nehéz feladat, amihez sok türelem kell. Nincsenek gyors és egyszerű megoldások, ilyenek a saját történelmünkben sem voltak soha.

Lát pozitív irányú fejlődést is a muszlim világban?

Az Arab Tavasz meggyőző bizonyítéka annak, hogy az emberek a Közel- és Közép-Keleten saját akaratukból reformokat és változásokat akarnak. Hogy a globális értékközösséghez akarnak tartozni. Ezek a forradalmárok még mindenütt ott vannak, de sok helyen kell harcolniuk a konzervatívokkal. Ők azok, akikkel dolgoznunk kell, akiket fel kell erősítenünk.

Hogyan tesszük ezt?

Ide kell hoznunk őket ösztöndíj programokkal és kiképezni őket, a megfelelő civil szervezeteket pedig támogatni kell, intenzív kulturális és gazdasági párbeszédet folytatni velük. Fontos lenne a politikai nyomás is, az emberi jogok betartását nyomatékosan követelni kellene. Az is sokat segítene, ha többet beszélnénk ezekről az emberekről, ahelyett hogy folyton az iszlámistákról folyna a szó. Nagy szívességet teszünk a radikálisoknak, ha szünet nélkül emlegetjük őket, mert ezzel egy egész világvallás és egy egész régió legitim képviselőivé tesszük őket. Pedig egyáltalán nem azok.

Az utazásai során sohasem került veszélybe?

Dehogynem, a líbiai polgárháborúban. Sohasem vettem részt ütközetben, ezt inkább átengedtem az újságíróknak, akiknek akkoriban a helyi tanácsadója voltam. De volt dolgom iszlám milicistákkal, akik gyakorolták az erőszakot. Egyszer útközben fegyvert szegeztek rám és megállítottak. Ilyen helyzetekben mindig azonnal vissza szoktam húzódni.

Ennek ellenére megint visszamegy?

Miazhogy, az a tervem, hogy még az idén Egyiptomon keresztül átjussak a líbiai határon.

Mit szól ehhez a családja?

Egyiptom sohasem probléma a számukra. A líbiai polgárháború idején azonban nem mindig mondtam meg, hogy pontosan hol jártam. De a feleségem tudja, hogy bizonyos helyzeteket elkerülök. Nem az vagyok, aki keresi a veszélyt.

Az eredeti írás, amely Ralf Kaminski és Beto E. Wild tollából származik, itt olvasható. 

Etnológus és iszlám-szakértő

Thomas Hüsken (48)

A Luzerni Egyetem etnológiai szemináriumának vezető asszisztense, szakterülete Líbia és Egyiptom. Folyékonyan beszél arabul és két éve él Svájcban, ahol kezdetben a Zürichi Egyetem vendégprofesszora volt. Felesége és 11 éves kislánya Nürnbergben él, emiatt a német Hüsken gyakran ingázik.