BUDDHISTA KÖZGAZDASÁGTAN

 

Írta Ernst F. SCHUMACHER

Fordította Perczel István

Néhány bevezető szó:

Az első megjelenés időpontja 1966, az Asia: a Handbook című kötetben. Igazán közismert és népszerű a Small is Beautiful című tanulmánygyűjtemény 1973-as kiadása után lett. Ez utóbbi magyarul is megjelent a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában 1991-ben, A kicsi szép cím alatt.

Nem lehet azt mondani, hogy élemedett kora ellenére a buddhista közgazdaságtan fogalma túl gyakran forogna közszájon, sem az emelkedettebb színvonaló szaksajtóban, sem a bármiből kis színest kreálni képes gügyögős média-produktumokban.

Ha elolvassuk ezt a rövidke írást, talán egységes lesz a véleményünk, hogy a tartalma izgalmasabb és aktuálisabb, mint valaha. A buddhista közgazdaságtan most már kiutat mutat a jelenkori válságból, ha eddig is figyeltünk volna rá, akkor azt mutatta volna meg, hogy miként lehet ezt a válságot megelőzni. Ha most sem figyelünk rá, akkor egyáltalán nem fog mutatani semmit – mert nem lesz aki nézze. 

Bár a buddhizmus különös módon lényegében ateista vallás és nem hisz titokzatos, transzcendens erőkben, mégis, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a mostani válság mintha beteljesülésre szorítaná a buddhista gazdasági elveket.

A modern kapitalizmus nagy ellentmondása, hogy a fogyasztói egységek (háztartások) ésszerű beosztással, takarékossággal működnek, gazdálkodnak, de ez  nem az igények visszafogásában, hanem abban nyilvánul meg, hogy a megnövekedő igényeket mindíg takarékosabban akarják kielégíteni. A termelési egységek (parasztgazdaságok, ipari üzemek) – amelyekben ugyanazok az emberek dolgoznak, akik otthon feszes gazdálkodást folytatnak – ezt az igényt mindeddig jól ki tudták elégíteni, azáltal, hogy mindennel takarékoskodtak, csak azzal nem, ami nem került pénzbe, azaz, ami a természet ingyenes adománya. Ilyen módon a folytonos bővülés spirálja alakult ki: az ember, mint termelő, sokat akar keresni, azáltal, hogy minél több mindent erőltet rá a többi emberre, s ez fenntartható, amíg van ingyenes forrás. Ha nem marad már kitermelhető olajmező, kivágható őserdő, vagy még ugyan van, de a közben megnövekedett tudatosság  lefogja a láncfűrészt markoló kezeket, akkor a fenntarthatatlan fejlődés átfordul fenntarthatóba. Lényegében ez a buddhista közgazdasági gondolkodás eszenciája: gondolkodj úgy társadalmi szinten is, mint ahogy családi szinten. Ne azzal takarékoskodj, amit sikeresen behabzsoltál vagy eloroztál a közösből, hanem azzal, ami még ott van. Tehát ne habzsolj, ne orozz, és ne arra légy büszke, hogy jobb autód van, szebben kozmetikázott a feleséged, és drágább étterembe jársz, mint mások, mert azt hiszed, mindezek  bizonyítékok a fensőbbrendűségedre. Ne sóvárogj, ne epedj, inkább a szerénységben mérd össze magad embertársaiddal.

Szép élet lenne, csak az a kérdés, hogy túléljük-e az átmenet fájdalmát.

SZABÓ ANDREA felvétele (további szép fotók: kattintás a képre)

A “tisztességes megélhetés” a Buddha által hirdetett Nemes Nyolcrétű Ösvény egyik követelménye. Következésképpen világos, hogy léteznie kell egyfajta buddhista közgazdaságtannak.

Buddhista országok többször kijelentették, hogy hűek akarnak maradni örökségükhöz. Így Burma: “az új Burma nem lát ellentmondást a vallásos értékek és a gazdasági fejlődés között. A szellemi egészség és az anyagi jólét nem ellenségek: éppenhogy szövetségesek.” Vagy: “sikerrel ötvözhetjük örökségünk vallásos és szellemi értékeit a modern technika jótéteményeivel.” Végül: “nekünk burmaiaknak szent kötelességünk hitünkhöz szabni vágyainkat és cselekedeteinket. Ezt mindig is meg fogjuk tenni.”

Mindazonáltal ezek az országok kivétel nélkül feltételezik, hogy gazdasági fejlesztési terveiket a modern gazdaságtannak megfelelően megfelelően dolgozhatják ki, és az úgynevezett fejlett országokból hívnak modern közgazdászokat tanácsadónak, hogy meghatározzák a követendő gazdaságpolitika irányát; és megalkossák a nagy fejlesztési elképzelést, az Ötéves Tervet, ahogy ezt a dolgot nevezik. Úgy tűnik, senki sem gondol rá, hogy a buddhista életvitel buddhista közgazdaságtant igényel, ugyanúgy, ahogy a modern materialista életvitel létrehívta a modern közgazdaságtant.

Maguk a közgazdászok - a legtöbb szakemberhez hasonlóan - rendszerint egyfajta metafizikai vakságban szenvednek, és feltételezik, hogy tudományuk feltétlen és változtathatatlan igazságokkal dolgozik, mindennemű előfeltételezés nélkül. Egyesek odáig mennek, hogy azt hirdetik, a gazdasági törvények olyannyira mentesek a “metafizikától” vagy az “értékektől”, akár a garvitáció törvénye. Mindazonáltal ne bonyolódjunk bele módszertani kérdésekbe. Ahelyett vegyünk néhány alaptételt, és nézzük meg, hogy miként fogalmazódnak meg ezek a modern közgazdász és a buddhista közgazdász szemszögéből nézve.

Általános az egyetértés abban, hogy a gazdaság egyik alapvető forrása az emberi munka. Mármost a modern közgazdász neveltetése folytán alig tekinti többnek a munkát, mint szükséges rossznak. A munkáltató szempontjából a munka minden esetben pusztán csak költségtényező, amelyet - ha már nem lehet teljesen kiiktatni - legalább a minimumra kell korlátozni - mondjuk automatizációval. A munkás szempontjából a munka “kellemetlenség”, dolgozni annyi, mint feláldozni a szabadidőnket és a kényelmünket, s ezért az áldozatért nyújt valamiféle kárpótlást a munkabér. Íly módon a munkáltató szempontjából az lenne az eszményi állapot, ha alkalmazottak nélkül tudna termelni, az alkalmazott szempontjából pedig az, ha munka nélkül juthatna jövedelemhez.

E magatartásoknak természetesen igencsak messzemenő következményei vannak az elméletben és a gyakorlatban egyaránt. Amennyiben a munkával kapcsolatban az eszményi állapot az, ha megszabadulhatunk tőle, minden módszer, amely “csökkenti a munkaterheket” jó dolog. Automatizáció hiányában a leghatásosabb módszer az úgynevezett “munkamegosztás”, és ennek klasszikus példája az a szöggyár, amelyet Adam Smith magasztal A nemzetek gazdagságában.  Itt nem a szokásos specializálódásról van szó, amelyet az emberiség időtlen idők óta gyakorol, hanem arról, hogy a termelés valamennyi folyamategységét parányi részekre osztják; íly módon nagy sebességgel lehet előállítani a végterméket, s ehhez mindenkinek csak végtagjai teljesen jelentéktelen és a legtöbb esetben szakképzettséget nem igénylő mozdulataival kell hozzájárul-nia.

A buddhista felfogás a munka szerepét legalább háromoldalúnak tekinti: a munka 1. alkalmat ad az embernek arra, képességeit használja és fejlessze, 2. képessé teszi őt önzésének legyőzésére, amikor más emberekkel együtt egy közös feladat megvalósításán fáradozik, 3. létrehozza az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat. Ebből a felfogásból megint csak számtalan következtetés adódik. Ha úgy szervezzük meg a munkát, hogy az a munkás számára értelmetlenné, unalmassá, tompítóvá vagy idegőrlővé válik, ez alig különbözik a bűncselekménytől - arra utal, hogy inkább törődünk a javakkal, mint az emberekkel,  a gonoszságig híján vagyünk az együttérzésnek, és lélekpusztító fokon ragaszkodunk az evilági létezés legprimitívebb oldalához. Ugyanígy, ha valaki szabadidőt akar nyerni magának a munka rovására, ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem érti az emberi létezés egyik alapigazságát, nevezetesen azt, hogy a munka és a szabadidő ugyanannak az életfolyamatnak egymást kiegészítő részei, és csak azon az áron lehet különválasztni őket, hogy elrontjuk a munka örömét és a szabdidő boldogságát.

Buddhista szemszögből a gépesítésnek két válfaja létezik, amelyet világosan meg kell különböztetni egymástól:  az egyik elmélyíti az emberi ügyességet és képességeket, a másik viszont kiszolgáltatja az emberi munkát egy gépi rabszolgának, és arra kényszeríti az embert, hogy kiszolgálja a rabszolgát. Hogyan lehet a kettőt megkülönböztetni? “Maga a kézműves”, mondja Ananda Coomaraswamy, aki egyszerre illetékes arra, hogy a modern Nyugatról és a régi Keletről beszéljen, “ha engedik neki, mindig meg tudja vonni a gép és a szerszám közti kényes választóvonalat. A szőnyegszövő szék szerszám, egy találmány, amely arra szolgál, hogy a láncfonalakat feszesen tartsa, így a kézműves ujjai köréjük tudják tekerni a vetüléket, de a mechanikus szövőszék már gép, és kultúrapusztító jelentősége abban áll, hogy a munka alapvetően emberi részét végzi.” Így hát világos, hogy a buddhista közgazdaságtan igencsak különbözik a modern materializmus közgazdaságtanától, hiszen a buddhisták nem az igények megsokszorozásában látják a civilizáció lényegét, hanem az emberi jellem megtisztításában. Az ember jellemét ugyanakkor elsősorban munkára alakítja. Az emberi méltóság és szabadság körülményei között gondosan végzett munka pedig a munkásra és a termékekre egyaránt áldást hoz. J. C. Kumarappa indiai filozófus és közgazdász így foglalja össze ezt a kérdést:

“Ha a munka természetét megfelelően értékeljük és ezt a gyakorlatba is átvisszük, a munka ugyanúgy fog viszonyulni a magasabb képességekhez, mint az eledel a fizikai testhez. Táplálja és megeleveníti a felsőbb embert, és arra serkenti, hogy képességei legjavát nyújtsa. Szabad akaratát a megfelelő irányba tereli, és a benne lévő állati erőket egyre újabb csatornákba vezeti. Kiváló hátteret nyújt ahhoz, hogy az ember megmutathassa a maga értékrendjét és a kifejleszthesse a személyiségét.”

Ha az embernek nincs esélye rá, hogy munkához jusson, kétségbeejtő helyzetben van: nem pusztán azért, mert nincs jövedelme, hanem azért is, mert nélkülözi azt a semmivel sem pótolható tápláló és megelevenítő “eledelt”, amit a fegyelmezett munka jelent. A modern közgazdász agyafúrt számításokat végezhet arról, “kifizetődő-e” a teljes foglalkoztatottság, vagy “gazdaságosabb” nem egészen teljes foglalkoztatással futtatni a gazdaságot, amivel biztosítani lehet a munkaerő nagyobb mobilitását, és a bérek nagyobb stabilitását, és így tovább. A modern közgazdász számára a siker alapvető ismérve az, hogy egy adott időszakban a javak mekkora összmennyiségét sikerül megtermelni. “Ha a javak megtermelésének marginális késztetése alacsony” - mondja Galbraith professzor A bőség társadalmában, “akkor az utolsó vagy az utolsó millió ember munkaerejének alkalmazására irányuló késztetés alacsony.” majd ismét: “ha...megengedhetünk ma-gunknak némi munkanélküliséget a stabilitás érdekében - ennek a feltételnek mellesleg tökéletesen konzervatív előzményei vannak - akkor azt is megengedhetjük, hogy a munkanélkülieket ellássuk a megszokott éltszínvonaluk fenntartásához szükséges javakkal.”

Buddhista szempontból ez az igazság feje tetejére állítása, hiszen íly módon a javakat fontosabbnak tartjuk az embereknél, a fogyasztást az alkotótevékenységnél. Ez azt jelenti, hogy a hangsúly átkerül a munkásról a munka termékére, vagyis az emberiről az emberalattira, és ezáltal megadjuk magunkat a gonosz erőknek. A buddhista gazdasági tervezésnek már eleve teljes foglalkoztatást kell terveznie és ennek elsőrendű célkitűzése voltaképpen az, hogy mindenkit alkalmazzunk, akinek “külső” munkahelyre van szüksége: ez pegig nem a lehető legteljesebb foglalkoztatottság és nem is a lehető legnagyobb termelés. A nőknek általában nincs szükségük “külső” munkahelyre, asszonyok nagyarányú foglalkoztatása irodákban vagy üzemekben a buddhista gazdaságtan szempontjából a komoly gazdasági kudarc jele volna. Különösképpen pedig az, ha megengednék, hogy kisgyerekes anyák dolgozzanak üzemekben, míg gyermekeik felügyelet nélkül futkároznak, ez a buddhista közgazdász szemében ugyanolyan gazdaságtalan volna, mint a modern közgazdász szemében az, ha egy szakmunkás katonának áll.

Míg a materialistát elsősorban a javak érdeklik, addig a buddhistát főként a megszabadulás. Ám a buddhizmus a “Középső Út”, így semmiképpen sem áll ellentétben a fizikai jóléttel. Nem a gazdagság áll a megszabadulás útjában, hanem a gazdagsághoz való ragaszkodás, nem a kellemes dolgok élvezete, hanem az utánuk való sóvárgás. Ezért a buddhista gazdaságtan vezéreszméje az egyszerűség és az erőszakmentesség. A közgazdász szemszögéből nézve a buddhista életmód csodája elveinek végső ésszerűségében rejlik - abban, hogy zavarba ejtően kicsiny eszközök rendkívül kelégítő eredményhez vezetnek.

A modern közgazdász igen nehezen érti meg ezt. Hozzászokott, hogy az “életszínvonalat” az éves fogyasztás mennyiségével mérje, és mindeközben feltételezi, hogy az az ember, aki többet fogyaszt, “jobb helyzetben” van, mint az, aki kevesebbet. A buddhista közgazdász ezt a megközelítést rendkívül ésszerűtlennek tekintené: minthogy a fogyasztás pusztán csak az emberi jólét eszköze, a helyes célkitűzés az volna, hogy a lehető legkisebb fogyasztással a lehető legnagyobb jólétet érjük el. Íly módon, ha az öltözködés célja egy bizonyos fokú kellemes melegség elérése és külsőnk vonzóvá tétele, akkor a feladat az, hogy ezt a célt a lehető leg-kisebb erőfeszítéssel érjük el, vagyis a lehető legkisebb éves “ruhapusztítással” és olyan ruhatervek segítségével, amelyek megvalósítása a lehető legkisebb “fáradságbefektetést” igényli. Minél kevesebb fáradság kell a megvalósításhoz, annál több erő és idő szabadul fel a művészi alkotókedv számára. Igen gazdaságtalan dolog volna például bonyolult szabásmintákkal foglalkozni, ahogyan a fejlett nyugaton szokás, amikor sokkal szebb hatás érhető el a kiszabatlan anyag ügyes redőzésével. Az őrültség teteje volna olyan anyagot készíteni, amely gyorsan elhasznlódik; csúnya, kopott vagy hitvány dolgok készítése pedig már végzetes barbárságnak számítana. Amit az imént a ruházkodásról mondtunk, ugyanígy vonatkozik az összes többi emberi igényre is. A javak birtoklása és fogyasztása csak eszköz egy cél elérésére, a buddhista közgazdaságtan pedig annak módszeres tanulmányozását jelenti, miként lehet egy adott célt a lehető legkevesebb eszköz felhasználásával elérni.

A másik oldalon a modern közgazdaságtan a fogyasztást tartja minden gazdasági tevékenység egyedül elérendő céljának, és a termelési tényezőket - föld, munka és tőke - tekinti eszközöknek. Röviden összefoglalva: az előbbi, a buddhista szemléletmód az emberi igények kielégülését próbálja maximalizálni a fogyasztás optimális rendje mellett, míg az utóbbi, a modern szemlélet, a fogyasztás maximalizálására törekszik a termelő erőfeszítés optimális rendje mellett. Könnyű belátni, hogy az optimális rend elérésére törekvő életmód fenntartásához szükséges erőfesztés minden valószínűség szerint jóval kisebb lesz, mint a maximális fogyasztásra való törekvés fenntartásához szükséges erőfeszítés. Így hát nem meglepő, hogy az élet jóval kevesebb hajszával és erőfeszítéssel jár mondjuk Burmában, mint az Egyesült Államokban annak ellenére, hogy az első országban megvalósított munkaerő-megtakarító gépesítés csak töredéke annak, amit a második-ban elértek.

Az egyszerűség és erőszakmentesség nyilvánvalóan szorosan összekapcsolódik egymással. A fogyasztás optimális rendje, amellyel vizonylag kicsiny fogyasztási arány mellett az emberi igények magas fokú kielégítése érhető el, lehetővé teszi, hogy az emberek komolyabb feszültség és hajsza nélkül éljenek és teljesíthessék a buddhista tanítás első parancsát: “Hagyj fel a gonosz cselekedetekkel, próbálj meg jót cselekedni.” Minthogy a fizikai erőforrások mindenütt korlátozottak, azok az emberek, akik szerény erőforrás-felhasználással elégítik ki igényeiket, minden valószínűség szerint kevésbé fognak egymás torkának esni, mint azok, akiknek erőforrás-felhasználása jelentős. És hasonlóképpen, azok az emberek, akik nagymértékben önellátó helyi közösségben élnek, minden valószínűség szerint kevésbé kezdeményeznek nagyobb arányú erőszakos cselekményeket, mint azok, akiknek létezése világméretű kereskedelmi hálózatokon alapul.

Így hát a buddhista közgazdaságtan szemszögéből nézve a gazdasági élet legésszerűbb útja a helyi erőforrások felhasználása helyi szükségletek kielégítésére. A távoli javak behozatalától való függés, valamint ebből adódóan az a kényszer, hogy ismeretlen és messzi népek számára exportcikkeket kelljen termelni, rendkívül gazdaságtalan, és csak kivételes esetekben, kis léptékben megengedett. Ahogy a modern közgazdász is elfogadná, hogy ha az emberek otthonuk és munkahelyük között nagy arányban vesznek igénybe közlekedési szolgálttásokat, az nem magas életszínvonalat, hanem szerencsétlenséget jelent, úgy a buddhista közgazdász azt tartaná, hogy ha az emberi szükségleteket nem közeli, hanem inkább távoli forrásokból kell kielégíteni, az nem sikernek, hanem inkább kudarcnak számít. A modern közgazdász hajlamos arra, hogy ha a statisztikák az ország szállítási hálózatában az egy főre jutó tonna/mérföld mennyiség növekedését mutatják, ezt a gazdasági fejlődés bizonyítékának tekintse, míg a buddhista közgazdász számára ugyanezek a statisztikai adatok a fogyasztási rend igen kedvezőtlen mértékű romlását jelentik.

Egy másik szembeötlő különbség a modern közgazdaságtan és a buddhista közgazdaságtan között a természetes erőforrások felhasználásából fakad. A modern közgazdász hiteles leírásának tekinthetjük a kiváló francia társadalomfilozófusnak, Betrand de Jouvenelnek a “nyugati embert” jellemző szavait: “Az emberi erőfeszítésen kívül semmit sem tekint kiadásnak. Úgy tűnik, nem is érdekli, mennyi ásványi anyagot pazarol el, és ami még ennél is sokkal rosszabb, mennyi élő anyagot pusztít el. Egyáltalán nem veszi tudomásul, hogy az emberi élet egy számos különféle életből álló ökoszisztéma függvénye. Mivel a világot városokból irányítják, ahol az emberek az életnek minden, az emberítől eltérő fajtájától el vannak vágva, nem éled fel az az érzés, hogy egy ökoszisztémához tartozunk. Ennek az a következménye, hogy durván és gondtalanul bánunk olyan dolgokkal, például a vízzel és a fákkal, amelyekre végső soron rá vagyunk utalva.”

Ezzel szemben a Buddha tanítása tiszteletteljes és erőszakmentes magatartásra int nemcsak az összes érző lénnyel, hanem - és erre nagy hangsúlyt fektet - a fákkal szemben is. A Buddha minden egyes követőjének pár évente egy-egy fát kell ültetnie, és gondját viselnie mindaddig, amíg biztonságosan meg nem gyökerezik, és  a buddhista közgazdász különösebb nehézség nélkül képes bemutatni, hogy ennek a szabálynak a következetes betartása minden idegen segítség nélkül nagyarányú, valódi gazdasági növekedéshez vezetne. Dél-Kelet-Ázsiában (és a világ sok más részén) a nagyarányú gazdasági romlás kétségkívül annak köszönhető, hogy szégyenletes és oktalan módon elhanyagolják a fákat.

A modern közgazdaságtan nem tesz különbséget megújítható és nem megújítható nyersanyagok között, hiszen a módszere éppen abban áll, hogy a pénzben  kifejezett ár segítségével mindent egyenértékűvé tesz és kvantifikál. Íly módon az egymással helyettesíthető különféle tüzelőanyagokat, páldául a szenet, az olajat, a fát vagy vizi energiát tekintve, a modern közgazdaságtan csak egyfajta különbséget ismer el közöttük: az egyenértékű egységre jutó fajlagos költségét. Magától értetődően, az olcsóbbat kell előnyben részesíteni, ésszerűen és “gazdaságtalan” volna másként cselekedni. Buddhista szempontból ez természetesen nem állja meg a helyét, nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni azt a lényegi különbséget, amely a nem megújítható tüzelőanyagokat, például a szenet és az olajat elválasztja a megújítható tüzelőanyagoktól, például a fától és a vizi energiától. A nem megújítható javakat csak akkor szabad felhasználnunk, ha ez elkerülhetetlen, de akkor is csak a lehető legnagyobb elővigyázatossággal, amegőrzésükre irányuló aprólékos gondoskodás mellett. Oktalan vagy pazarló felhasználásuk erőszakos cselekedet, s bár a teljes erőszakmentesség nemigen érhető el ezen a földön, mégis az ember elkerülhetetlen kötelessége, hogy cselekedetében az erőszakmentesség eszméjét tartsa szem előtt.

Amint a modern európai közgazdász nem tartaná nagy gazdasági eredménynek, ha az összes európai műkincset eladnák Amerikának, ugyanígy, a buddhista közgazdász is ragaszkodik hozzá, hogy a gazdasági életét nem megújítható tüzelőanyagokra alapozó népesség parazita életmódot folytat, nem jövedelemből, hanem tőkéből él. Ez az életforma nem lehet tartós, és így csak mint átmeneti megoldás fogadható el. Minthogy a világ nem megújítható tüzelőanyag-forrásai - a szén, az olaj és a földgáz - rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el a földkerekségen, és mennyiségük kétségkívül korlátozott, világos, hogy egyre növekvő kiaknázásuk a természet ellen elkövetett erőszak, ami szinte elkerülhetetlenül az emberek közötti erőszakhoz vezet.

Ez a tény már önmagában is elegendő tápot ad azok gondolkodása számára, akik a buddhista országokban egyáltalán nem törődnek örökségük vallásos és szellemi értékeivel, és akiknek leghőbb vágya, hogy a lehető leggyorsabban magukévá tegyék a modern közgazdaságtan materializmusát.. Mielőtt végképp elvetik a   buddhista közgazdaságtant, mondván, hogy az semmivel sem több nosztalgikus álomnál, ne felejtsék el megvizsgálni: vajon a modern közgazdságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket ahová eljutni szándékoznak. A Kihívás az ember jövője ellen című bátor könyve vége felé Harrison Brown, a California Institute of Technology professzora a következőket írja:

“Láthatjuk tehát, hogy amint az ipari társadalom alapvetően ingatag, és könnyen visszatérhet az agrár létformához, ugyanúgy az ebben a társadalomban az egyéni szabadságot biztosító feltételek is ingatagok, vagyis nem zárhatják ki olyan körülmények bekövetkezését, amelyek kikényszerítik a merev szervezeti formát és a totalitárius ellenőrzést. Nos, ha szemügyre vesszük az ipari civilizáció fennmaradását fenyegető előrelátható nehézségeket, nehéz belátni, hogyan egyeztethető össze a stabilitás megvalósítása az egyéni szabadság fenntartásával.”

Ám ha mindezt mint hosszú távú tervet elvetnénk is, még mindig megmarad az a sürgető kérdés, vajon “a modernizálás” jelenlegi folyamata - tekintet nélkül a vallásos és szellemi értékekre - végül kívánatos eredményeket szül-e? A tömegeket illetően az eredmények végzetesnek tűnnek. A falusi gazdaság összeomlik, városon és vidéken egyre növekszik a munkanélküliség, és egyre nő a városi proletariátus, amely nem jut sem testi, sem lelki táplálékhoz.

A közvetlen tapasztalat és a hosszú távú előrejelzések fényében még azoknak is ajánlhatjuk a buddhista közgazdaságtan tanulmányozását, akik azt hiszik, hogy a gazdasági növekedés fontosabb bármely szellemi vagy vallásos értéknél.  Hiszen nem a “modern növekedés” és a “hagyományos stagnálás” között kell választani. A fejlődés helyes útját kell megtalálni, a Középső Utat a materialista oktalanság és a hagyománytisztelő mozdulatlanság között, röviden: a “Tisztességes Megélhetést”.