Hasonló kihívás előtt még sohasem állt a világ

Sokáig gondolkodtam azon, hogy milyen kommentárt fűzzek az alábbi interjúhoz, míg végül eszembe jutott a legjobb megoldás: semmilyet. Sokkal jobb inkább, ha Harari szavai késztetnek az elgondolkodásra, éppen úgy, mint ahogy velem is ez történt. A további töprengéshez jó inspirációt adnak Harari könyvei, amelyek jórészt magyar nyelven is olvashatók. Egyikük a Homo Deus, amelyben az alább érintett témák részletes kifejtésre találtak. Ahhoz azonban nem elég részletes a taglalás, hogy gondolataink nyugvópontra jussanak, sőt, az én gondolataim inkább aggodalmakká változtak. Fontos megjegyezni, hogy Harari nem prófétája a tragikus jövőképnek, csupán lelkiismeretes lejegyzője, összefoglalója és kommentátora a jelenkornak és a belőle következtethető lehetséges veszélyeknek - tökéletes ismerője a tudomány élvonalának, de korántsem feltétel nélküli vakbuzgó híve annak. Szavaira nagyon érdemes figyelni, különösen, ha Magyarországon élünk. Abban a kétes dicsőségben lehet részünk, hogy szeretett hazánk külön megemlíttetik az alábbi beszélgetésben, de mielőtt magyar módra elkezdünk ezen bőszülten szitkozódni, inkább olvassuk el még néhányszor az írást, hogy agyunkat jól átjárhassa annak lényege.

Yuval Noah Harari: „Hasonló kihívás előtt még sohasem állt a világ”

100 év múlva meglehetősen másképpen fog kinézni a Föld: Yuval Noah Harari szerint a biotechnológiai innovációk hamarosan egy teljesen új fajt hívhatnak életre, vagy a jó öreg homo sapienst egy újfajta totalitarizmusnak vethetik alá. Többek ezek a komor víziók  spekulációnál?

Az interjút készítette: Claudia Mäder

Megjelent a Neue Zürcher Zeitung 2019 július 23-i számában

Harari úr, azt hallani, hogy az ön világsikerű könyvéből hollywoodi film készül. Ha ön lenne a rendező, milyen műfajúként határozná meg „Az emberiség rövid története” alapján forgatott filmet? Dráma, komédia vagy katasztrófafilm?

Valóban dolgozunk ezen a projekten és ez meglehetősen nehéz. Az egész  világtörténelmet úgy ábrázolni, hogy ne érjük be egy dokumentumfilmmel, eléggé csavaros feladvány. Jelenleg különféle formákon gondolkodunk. A katasztrófafilmet és a komédiát azonban egyértelműen kizárhatom! Pillanatnyilag inkább egy drámának ígérkezik a dolog, amelyet sci-fi elemek gazdagítanak, ahol azonban nem fogunk a fantasztikumban eltévelyedni. Végsősoron valóságos történetet mondunk el.

Ebben a történetben az ember a főszereplő. Mit jelent itt és ma önnek ez a szó: „ember”?

Azt hiszem, hogy 2019-ben egy dolgot nagyon fontos tudni rólunk: az ember ma egy „meghekkelhető állat” – egy állat, amelyet hekkelni lehet. Eleddig nagy felzúdulások és diszkussziók voltak a meghekkelt kompjuterekről, bankszámlákról, online-profilokról, okostelefonokról vagy állami rendszerekről. Ám eközben nem igazán sikerült felfognunk, hogy ezzel párhuzamosan néhány cég és állam technológiákat fejleszt és szerez be, hogy minket embereket is meghekkelhessen.

Mit jelentsen ez konkrétan?

Egy embert meghekkelni azt jelenti: jobban megérteni őt és átlátni rajta, mint amennyire erre önmaga képes. Előbb vagy utóbb különféle szervezetek, akár vállalatok, akár államok képesek lesznek az emberek érzéseit, kívánságait, félelmeit és gondolatait algoritmusok segítségével felderíteni, megismerni. A következmények kézenfekvőek: aki ismeri az emberek belső rezdüléseit, az képes előre látni a cselekvéseiket, illetve a vágyaikat manipulálni tudja. Végül ezek a szervezetek mind több döntést fognak helyettünk meghozni, mivel teljesen tökéletesen látják, hogy mi zajlik a bensőnkben.  

Az embert bizonyára csak akkor lehet teljes egészében meghekkelni, ha saját maga is egyfajta számítógép. Ön úgy gondolja, hogy mi, emberek az érzéseinkkel, gondolatainkkal együtt nem vagyunk egyebek, mint algoritmusok halmaza?

Hogy én magam mit hiszek, annak nincs jelentősége. Én a tudományra támaszkodom és a jelenleg domináló paradigmát interpretálom. És ez az élettanban teljesen egyértelműen így hangzik: nemcsak az ember, hanem minden élő szervezet elvileg algoritmusok összessége, amelyek információkat dolgoznak fel. Tehát az információ érkezik és az agy – a mi beépített algoritmusunk – feldolgozza őket. Ebből pedig mozgások, döntések keletkeznek, de éppígy érzések, érzelmek vagy akár személyiségjegyek is.

Eszerint az információ-feldolgozó rendszerek versenyében veszünk részt és a gyenge algoritmusunk miatt középtávon vesztésre állunk?

Nos, hosszú időn keresztül az ember birtokolta a legerősebb rendszert. Egyre jobban fölébe kerekednek azonban más algoritmusok.

Az embernek ez a mechanikus értelmezése nem új, már a 18. században is felhergelte a kortársakat  az „homme machine” koncepciója. Mennyiben más a mostani gép-paradigma?

A magasan fejlett gép ötletében valóban semmi eredeti nincs. Amikor korábban az embert gépekhez hasonlították, akkor ez utóbbiak órák vagy gőzgépek voltak: ezek adták a modellt, amelyek mintájára a különféle mozgásoknak működniük kellett volna. A számítógépes paradigma viszont az élet minden elgondolható részletére  kiterjed. Minden, a szexuális sóvárgást sem kivéve nem egyéb, mint feldolgozott információ. A szem vagy az orr érzékel valamit, az agy felismeri a betáplált adatokból a mintát, amire kiadja a parancsait. Hogy valaki iránt vonzalmat érzünk vagy sem, az tehát tisztán a mintafelismerés kérdése.

Ebben az erősen a neuronális folyamatokra építő perspektívában sok kérdés megválaszolatlan marad. Mi a tudat és a szellem? Hogyan befolyásolja az élő test az emberi „kompjutert”? Tudomásom szerint ezekre mindmáig nincs válasz. Nem lehet, hogy az olyannyira tudományosnak tartott algoritmus-elmélet csupán egyike azoknak a fikcióknak, amelyekkel az ember megmagyarázza magának a világot?

De, ez bizony lehetséges! Magam is szkeptikus vagyok a tézisek egy részével szemben, éppen azért, mert hiányoznak a jó elméletek a tudat és a szubjektív tapasztalatok megmagyarázásához.

A könyveiben viszont nem érzékelünk semmit ebből a szkepszisből.

Különösen a legutóbbi könyvemnek adtam határozott politikai irányultságot. Léteznek nyílt filozófiai viták, igen, de teljesen mindegy hogyan viszonyulunk ezekhez, egyet kell látnunk: a technológiák, amelyek belénk tudnak avatkozni, itt vannak. Amikor még az óraművek és a köztünk lévő hasonlóságot kerestük, nem volt még meg a lehetőség az emberi gépezet átállítására. Most van itt a legelső alkalom és ezzel a problémával sürgősebben kell foglalkoznunk, mint a bizonyára érdekfeszítő filozófiai vitákkal. Nincs elpocsékolni való időnk. Ezért véleményem szerint a filozófiát egy időre félre kellene tolnunk, hogy arra összpontosítsunk, ami itt és most történik és naponta extrémebb lesz. Hogy aztán pontosan értjük-e hogyan és miképpen működik a dolog, az számomra a jelen helyzetben másodrangúnak tűnik.

Mi történik valójában manapság az ember legmélyébe való manipulatív beavatkozások során?

Ezt egészen konkrétan elmondhatom önnek a saját élettörténetem alapján. Amikor 15 éves voltam, magam sem voltam képes felismerni, hogy meleg vagyok. Ugyan éreztem, hogy vonzódom a fiúkhoz, de a fejemben blokád volt, nem tudatosult bennem a „másféle” szexuális orientáció. Ma bizonyos cégek alkalmas technológiák segítségével minden további nélkül meg tudják határozni az emberek preferenciáit – ehhez csak a szemmozgásaikat kell feljegyezni. Mielőtt tehát magam megértettem volna, valamely konszern megállapíthatta volna, hogy a strandon csak a fiúkra nézek.

Az eredmény bizonyára a reklám perszonalizációja lett volna: a kérdéses cég valószínűleg szép férfiképpel igyekezett volna a termékeit az ön számára kívánatossá tenni.

Igen, de ez csak az egyik oldal. Természetesen éppen elég szomorú, hogy ezen a módon manipulálható és értelmetlen vásárlásokra rábírható vagyok. De most képzelje el, hogy mi történik akkor, ha az államok bevetik ezt a technológiát és regisztrálják az ön szexuális orientációját. Mint ismeretes, nem kevés ország van, ahol a homoszexualitást halállal büntetik… Azt gondolom, hogy ez világossá teszi: legfőbb ideje, hogy komolyan vegyük ezeket a problémákat és megfontoljuk a kezelésüket és a jövőnk formálását.

Egyetértek. De hogyan? Aki a teljes emberi gondolkodást biokémiai folyamatokra redukálja, az egyben a szabad emberi akarat létezését is kétségbe vonja. Ön is ezt teszi az írásaiban. Hogyan válassza az ember a jövőben a „helyes” irányt, ha nincs meg a szabadsága önálló döntéseket hozni?

Ha azt mondom, hogy nincs szabad akaratunk, ez nem jelenti azt, hogy nincs cselekvési hatalmunk és nem hozhatunk döntéseket. Ezt világosan el kell határolnunk a szabad akarattól és tulajdonképpen még azt is ki merem mondani: minél kevésbé ragaszkodunk a szabad akarat naiv elképzeléséhez, annál nagyobb cselekvési terünk nyílik.

Ezt meg kell, hogy magyarázza.

Tehát: a legegyszerűbben éppen azok az emberek manipulálhatók, akik mindazt, ami fejükön átmegy a saját akaratuk kifejeződésének vagy az autonom szellemük termékének tartják. Ezen személyek kíváncsisága sohasem terjed ki önmagukra és sohasem fogják megkérdezni: egy pillanat, hogyhogy éppen ezt a csipszet vásároltam és miért pont arra a pártra szavaztam? Ebben a naiv paradigmában minden választás a misztikus szabad akarat visszatükröződése. Ezzel szemben sokkal messzebbre jut az ember, ha kritikusan rákérdez, hogyan keletkeznek és formálódnak az elképzelések, ötletek, kívánságok. Mert hiszen csak ha megértettem, milyen erősen függenek a gondolataim minden lehetséges biológiai, kulturális és szociális tényezőtől, tudok magamnak olyasvalamit, mint a szabadság, kiharcolni.

Ez azt jelentené, hogy az embernek tudatosítania kell a külső befolyást, hogy belül szabaddá tegye magát – és végül jól megfontoltan hasson a világra?

Igen, pontosan. A szabad akarat koncepciója azt a benyomást ébreszti, hogy a szabadság olyasmi, amit az ember csak úgy birtokol. De nem: a normál állapotunkban mi emberek folyton számos kényszer harapófogójában vagyunk, a gondolkodásunk más forrásokból táplálkozik, nem a saját „lelkünkből”. Példának okáért, hogy mit gondolunk a migrációról, az attól függ, milyen miliőben élünk és milyen sajtótermékeket fogyasztunk. Hogy szabadon cselekedhessünk, elengedhetetlen, hogy mindezt kikutassuk. És aki kérdések nélkül azonosul minden egyes gondolatával, az éppen az ellenkezőjét teszi.

Mi formálja ön szerint az ember történelmét és mi viszi előre?

Ez sok tényező kombinációja. A materialista nézőpontról, amely mindent a földrajzra vagy a gazdaságra vezet vissza, nem tartok semmit. Ezzel szemben azt hiszem, hogy az elbeszéléseknek, fikcióknak, mitológiának hatalmas a befolyása történelmünk alakulására. Gondoljon bele: nem a nemzetek jelentik a legnagyobb hatóerőt a jelenkori világban?

Igen, ezt bizonyára lehet állítani. 

Így van, és a nemzetek nem egyebek, mint történetek! Beszélünk oroszokról, franciákról vagy németekről, mintha ezek természetes fajok volnának, de ez teljesen hamis. Nem úgy, mint a csimpánzok és a gorillák, amelyek biológiailag különböznek, a különféle nemzetek tisztán találmányok, melyeknek abszolút semmilyen objektív realitása nincs.

De nagyon is reális, nem ritkán véres a kihatásuk – a németek és franciák közötti konfliktusok százezrek halálát követelték.

Persze, éppen ez bizonyítja, mekkora a hatalma a fikcióknak. Ezek a nemzetek, melyek létét ma abszolút magától értetődőnek tartjuk, 5000 évvel ezelőtt még semmiképpen sem léteztek – és 5000 év az emberiség történetében tényleg nagyon rövid idő. Az ember mégis abból él és azáltal alakítja a történelmét, hogy ilyen sztorikat talál ki – majd kollektíven hisz bennük. A pénzzel vagy a jogrendszerrel sincs ez másként. Emellett azonban a véletleneket is különösen fontosnak tartom. Az például, hogy kereszténység vagy az iszlám világvallássá vált, semmiképpen sem volt determinált. Ha mondjuk Mohamed valamelyik arab csatájában ottveszett volna, minden egészen másképpen alakul.

Ha a sztorik ennyire centrális szerepet játszanak, akkor döntő jelentőségű, hogy miket mesélünk magunknak…

Természtesen, éppen ezért invesztálunk most a filmbe és mellesleg egy gyerekkönyvbe is.

…a kérdés csak az, milyen elbeszélésekre van a világnak szüksége most?

Az emberiségnek most három egzisztenciális kihívásra kell figyelnie: az atomháborúra, az ökológiai válságra és a technológiai zavarokra.

Néhány hónap óta a második pont, az ökológiai válság a domináns téma. Ön viszont időtlen idők óta a technológiai kihívásokra fokuszál; a klímaváltozást eddigi könyveiben egészen marginálisan tárgyalta, csupán alfejezeteket szentelt neki. Rosszul becsülte fel a jelentőségét?

Jó oka van annak, hogy inkább a harmadik pontra koncentrálok: ez a legbonyolultabb. A veszélyek, amelyek belőle származnak, nem nagyobbak, de talán nehezebben felismerhetők. Persze, még mindig van pár ember, aki a klímaváltozásról is azt tartja, hogy az csak duma. De senki sem áll elő olyan állításokkal, hogy a klímaváltozás remek dolog és segítsük csak elő a Föld felmelegedését! A technológia területén a helyzet sokkal megfoghatatlanabb. A legkevésbé sem világos, hogy vajon le kellene-e állítani valamit, vagy mit várunk el egyáltalán az új technológiáktól.

Sokat ezek közül köszönettel és önként integrálunk a hétköznapjainkba.

Abszolút, és éppen az agykutatásban hatalmas potenciál rejtőzik. Pont tegnap mutattak be nekem egy csodálatos projektet, amely a bénáknak lehetővé teheti, hogy újra mozgathassák a lábukat. Egyszerűbben szólva itt az történik, hogy egy számítógép elolvassa az agyban keletkező utasítást, hogy „mozgasd a lábad!” és elküldi az információt a test megfelelő helyére. Ez egyfelől fantasztikus, másfelől azt is jelenti, hogy egy kompjuter képes érzékelni, hogy mi zajlik az agyunkban. A mozgatási paranccsal semmi gond, de mi van az érzelmeinkkel és az ötleteinkkel? De nemcsak ezek a kapcsolatok az agy és a számítógép között vannak meg manapság, ezen felül a bio- és géntechnológia lehetővé teszi a testünk megváltoztatását is. Hogyan akarunk mindezzel bánni? Hasonló kihívás előtt még sohasem állt a világ.

Ez egy meglepő kijelentés egy történésztől. Nekem úgy tűnik, hogy a korábbi társadalmak is irtózatos kihívások előtt álltak. Nem becsüli túl a jelenkor jelentőségét?

Nem. Minden korábbi forradalom csupán a külső világot változtatta meg. Mindegy, hogy a röghözkötöttség vagy a kereszténység mennyire erősen borzolták össze a kultúránkat, mindegy, mennyire változtatta meg e reformáció, a tudomány és az iparosítás a munka világát: mi mindig ugyanazok az állatok maradtunk, amelyek már 30 000 éve voltunk.

De az ember folyton „optimalizálta” magát, mankókat barkácsolt magának, protéziseket ültetett be, vagy lézerrel élesítette a látását.

Ezek még mindig csak külső adaptációk, soha korábban nem volt lehetőség a test és a szellem struktúráinak mélyreható megváltoztatására. De ha a mesterséges intelligencia és a biotechnológia az agyunkat megváltoztatják, akkor ebből az „upgrade”-ből teljesen más emberek jönnek ki. 100 vagy 200 év múlva olyan emberek fogják dominálni a világot, akiknek annyi köze van hozzánk, mai emberekhez, mint nekünk a neandervölgyiekhez vagy a csimpánzokhoz.

Nagyon rossz lenne, ha az ember eltűnne a világból?

Az attól függ, hogy mi kerül a helyére. Hogy milyen jellegű lesz az új lény, az még teljesen bizonytalan. Ezt az egészet nem is Hollywood-katasztrófaként kell elképzelni, ahol a mostani embert kiirtják, hanem fokozatos folyamatként. Egészen sima átmenetben fogják magukat bizonyos emberek technológiai értelemben „optimalizálni” és ez a szcenárió főképpen a kettészakadás veszélyét rejti magában: Ha azok az osztályok, amelyek megengedhetik maguknak, lassan „szupermenné” válnak, az öreg homo sapiens elhagyatottan hátramarad. Ez az extrém egyenlőtlenség egészen új típusú rendszerekhez vezethet és az „új ember” régi fasiszta ideálját is megvalósíthatja.

Ezekben a horrorisztikus jövőképekben egy egészen más veszélyforrást is felismerni vélek: ezek elterelik a figyelmünket a nagyon kemény és reális problémákról, amelyek a liberális rend néhány helyén felbukkannak. Engem kevésbé aggaszt a szuperemberek felívelése, mint az autoriter vezetőké, például Kelet-Európában.

De hiszen ezek a dolgok összefüggenek! Éppen az illiberális kormányzatok támaszkodnak egyre jobban a kétséges technológiákra, a mesterséges intelligenciára és a Big Data-ra. Magyarországon például ez magától értetődő módon történik, és Kínában a technológiai bázisú értékelési rendszerrel éppen keletkezőben van egy újfajta totalitárius rezsim prototípusa.

Ha most eltekintünk a hipotetikus „új embertől”: hogyan lehet a borzalmak tekintetében a 20. század totalitarizmusait felülmúlni?

Nos, a „totál” a mi évszázadunkban valóban totálisat jelent. A 24 órán keresztül való megfigyelés nemcsak, hogy lehetségessé válik, de ki fog terjedni az érzésekre és gondolatokra is. Egy rezsim propaganda-jelszavait szajkózni a jövőben már nem lesz elegendő. Nagyon könnyen megeshet például,  hogy Észak-Koreában 10 vagy 20 év múlva mindenkinek egy szenzoros karperecet kell majd viselnie. Ha aztán valaki dühöt érez, miközben egy parádén a vezért éljenzi – hát annak rövidesen nagy bajokkal kell szembenéznie. A totalitarizmusnak egy ennyire extrém formája még Orwell 1984-ében sem rajzolódik fel. De most elérhető közelségben van.

Ön rendszeresen találkozik és tárgyal fontos politikusokkal, mint Merkel vagy Macron. Milyen tanácsokat ad nekik?

Nincsenek átadható tanácsaim vagy javaslataim. Sokkal inkább arról van szó, hogy megnyíljon az eszmecsere és a problémák tudatosuljanak. A politikusok gyakran a rövid távú gondolkodás foglyai, ritkán látnak távolabbra, mint a következő választások. Én megkísérlem a tekintetüket jövőbeni dolgokra irányítani – amelyeket azonban mai döntésekkel lehet és kell befolyásolni.

Feladata, netán kötelessége az értelmiségnek, hogy a politikát és társadalmat felrázza?

Igen, úgy hiszem, ez a fő feladata a történészeknek, filozófusoknak vagy szociológusoknak. Egy orvos azért van, hogy embereket gyógyítson. Egy számítógépes szakembernek az a dolga, hogy algoritmusokat fejlesszen. Ideális esetben tisztában van a tevékenysége veszélyeivel is és jó esetben ezt a nyilvánosság tudomására is hozza. Elsősorban azonban a technológiái kifejlesztésével van elfoglalva. A szellemtudományok azonban eltévesztik a legfontosabb szerepüket, ha csupán belső vitákat folytatnak a szakterületükről. Ki kell menniük az emberek közé, információkat adni és párbeszédet folytatni.

Ön eredetileg a középkor kutatója volt. Most viszont minden elgondolhatóról beszél, a technológiától a boldogságon át a terrorizmusig és az egész világ az ön ajkain csügg. Milyen érzés ez?

Nagyon jó érzés, főleg a nyilvánossággal való interakció. Nagyon örülök, hogy már nem ülök az akadémiai elefántcsont-tornyomban, ahol csak magammal beszélgethettem. Amit a középkorról tudok, az viszont nagyon jó alapot ad ahhoz, amit most művelek. Megtanultam hosszú időszakokban gondolkodni és tudom, hogy a világ, amilyennek az elmúlt ötven évben láthattuk, nincs a „természetes” állapotában. Semmi sem fog úgy továbbmenni, mint eddig és nincs semmi, ami mindig így volt. Az emberek egészen különbözőképpen szervezik meg önmagukat és meglehetősen véletlenszerű, hogy látszólag normálisan élünk itt és most ebben a világban.

AZ ÉLETTELEN TÁRSADALOM

 avagy
HONNAN JÖN AZ ÉHEZÉS A VILÁGBA?
(és mért jönnek a rókák a városba?)

 Szemelvények két könyvből

Jobb lenne talán hallgatni. A magyar kormány és a magyar média ugyanis már annyi bőrt lehúzott a migránsokról és a menekültkérdésről, hogy az ember valósággal feszélyezve érzi magát, ha szóba hozza, mert az a kényszerképzete alakult ki, hogy a szerencsétlen sorsú embereknek már csak ártani lehet, használni nem.

Mégsem tudok ellenállni annak a kísértésnek, hogy az alábbiakban két szemelvényt közreadjak. Az első csaknem 20 évvel korábban keletkezett, mint a második, de mégis az az érzésem, mintha mindkettő ugyanazt mondaná. Nem változott közben semmi?

De, változott. 2000 körül ugyanis sokkal kevesebbet foglalkozott a média az elszegényedés, az éhezés, a nyomor problémájával. Jean Ziegler, az első írás szerzője amiatt felrója a nyugati embereknek, hogy közönyösek. Igen ám, de 17 évvel későbbi könyvében a német Jeannette Hagen még mindig „nyilvánvaló közönyösségről” beszél, amikor szemrehányást akar tenni – kinek is? Az olvasóinak? Azoknak aligha, mert akik olvassák, valószínűleg egyetértenek vele, tehát inkább azokkal pörölhet, akik nem olvassák. Pedig mostanában éppen eleget hallunk a migráció kérdéséről, miért van hát még mindig közöny?

Rögtön ki kell magam igazítanom, mert az előző bekezdésben bizony nagyon pongyolán és következetlenül fogalmaztam. Persze, szándékosan, hogy helyre tehessem a dolgokat. Először is: helyesebb azt állítani, hogy korábban a média foglalkozott az elszegényedés, az éhezés, a nyomor problémájával – lehet, hogy keveset, de foglalkozott vele. A mai média már nem ezzel foglalkozik, hanem a migrációval és annak kizárólag azon vonatkozásaival, amelyek a nyugati világ számára károsak, fenyegetőek. És ez az utóbbi különösen igaz a magyar médiára, amely ráadásul a legkevésbé sem tárgyilagosan, hanem erősen manipuláltan tálalja és taglalja a tárggyal kapcsolatos tudnivalókat. A Nyugat-európai sajtó (legalábbis a német nyelvterületen, amelyre nyelvi okokból jelentősebb rá- és betekintésem van) sokkal pártatlanabb, ott mással is foglalkoznak, legyen szó akár bel- akár külpolitikáról. Magyarországon a belpolitikai és a külpolitikai hírek mind ugyanarról szólnak, nevezetesen, hogy a bevándorláspárti összeesküvők hogyan akarják országunkat a nyomorba taszítani. A nyomor tehát felbukkan a magyar politikai narratívában, de csak áttételesen. A hazájukból emigrálni, azaz Európába migrálni akarókat ugyanis inkább kiéhezett, vérszomjas, vicsorgó oroszlánbandának képzelhetjük el a híradások tükrében, mintsem szerencsétlen embereknek, akiknek esetleg nyomós oka is lehet arra, hogy valahol a világ másik felén keressék a kiutat a nyomorból.

Nem emlékszem rá, hogy a magyar kormányközeli médiában valaha is felbukkant volna egy menekült arca és valamely ún. riporter kérdéseket tett volna fel neki, netán rokonszenv ébresztésére alkalmas módon. A magyar médiában a menekültek és az egyéb kártevő férgek között egyenlőségjelet húznak – bár ha mondjuk rókák bukkannak fel a városokban, akkor akadnak szakértők, akik sajnálatot ébresztve szegény állatok iránt elmondják, hogy meg kell érteni őket is, hiszen egyre fogy az életterük, tehát kénytelenek a városi kukákban vadászni, mert a mező, amire lakótelep épült, már nincs meg.

A migráció valódi hátteréről, vagy egyáltalán a hátteréről semmit sem tudunk meg, ha Magyarországon élünk, legfeljebb annyit, hogy létezik valamilyen titokzatos Soros-terv és Soros-maffia, amelynek hadseregét a migránsok alkotják és meg akarnak minket hódítani. Sajnálatos, de ebben az ügyben az ellenzéki sajtóra és az ellenzéki politikai erőkre sem támaszkodhatunk, mert azok legfeljebb cáfolnak, átvéve a kormánypárti beszédmódot, s ezzel a beszédmóddal gyakorlatilag megerősítik, hogy a mese nem mese, hanem valóság.

Az igazi valóság azonban az, hogy Európában nem léteznek bevándorláspárti erők. Hozzáteszem, magam sem örülnék, ha lennének ilyenek, de nagyon csodálkoznék is ha lennének. Magam is jobban szeretek nyugalomban élni és jólétben – miközben beérem a jólétnek a „viszonylagos” jelzővel ellátott formájával. Ennyire futja, de ez nem baj. Éppen ezért szeretném pontosan tudni és megérteni, hogy mi fenyegeti ezt a jólétet, de ha a médiára hagyatkozom, legfeljebb azt tudhatom meg, hogy mi fenyegeti az országunkban uralkodó politikai elit hatalmát. Arról viszont, hogy miként lehetne csökkenteni az egyetlen Földgolyón élő sokféle ember közötti feszültséget, egyáltalán hogy csökkenteni kellene, nem tudok meg semmit.
A  földi világ valódi problémáinak megoldási lehetőségeivel a magyar közbeszéd alig foglalkozik. Az a tény, hogy ezek a problémák (környezeti károk, kizsákmányolás, elnyomás, diktatúrák, háborúk, vallási fundamentalizmus, stb.) a migráció kiváltói lehetnek, a legkevésbé sem válik nyilvánvalóvá. A szerencsétlenek (akik közé persze keveredhetnek rossz szándékú kalandorok, szerencsevadászok is) nem áldozatokként kerülnek bemutatásra, hanem bajkeverőként. A migráció a politikai marketing eszközévé változott, tehát szerszám bizonyos körök kezében, amivel a hatalmukat akarják fenntartani. Ehhez magától értetődően hozzátartozik, hogy mindazokat, akik humanitárius okokból készek segíteni a szegény éhenkórászokon, ellenségnek kell minősíteni és koromfeketére festeni. Azok a politikai ellenlábasok, akik pedig nemcsak elviselik ezt a humanizmust, hanem támogatják is, egy elegáns csusszantással bevándorláspártivá minősülnek, akikről el lehet hinni, hogy el akarják árasztani Európát itt nem őshonos emberekkel. Hogy mit profitálnak ebből, az nem derül ki, valamint az sem, hogy ki hatalmazta fel őket. (Biztos Soros, csak nem nagyon értjük, hogy hogyan lenne ebből profitja és ha lenne, mit csinálna vele? Talán elpusztítaná az egész világot, mint az öngyilkos pilóta, aki a hegynek vezette a gépét?) Hangsúlyozom, nem tudok Európában (meg másutt sem) egyetlen nemzetről, államról sem, amely önmegsemmisítési terveket forgatna a fejében, ennélfogva politikusokat sem ismerek sehol, akik a népüket szenvedélyesen bíztatnák arra, hogy mondjanak le a fele vagyonukról és engedjék át  bevándorlóknak. Ők lennének a bevándorláspártiak - ha lennének. De szerencsére nincsenek, ellenben örömmel láthattuk a legutóbbi európai választásokon, hogy egyre többen vannak, akik az Európát (és egyben az egész világot) fenyegető valódi veszélyekkel akarnak foglalkozni. Az egyik ilyen veszély éppen a fenyegetések negligálása, eltorzítása. 

A fenyegetések ellen én is hajlandó vagyok tenni. Örömmel látom, hogy nem vagyok egyedül, mert mások is vannak így. Jeannette Hagen szenvedélyes hangvételű könyvében aggódva ír arról, hogy ezeknek a jószándékú embereknek gyakran mentegetőzniük, magyarázkodniuk kell a többségi társadalommal szemben. Nos, ez Magyarországon nem így van, mert itt lassan kriminalizálják a menekülteknek segíteni szándékozó civil szervezeteket, így azok tagjainak előbb-utóbb magyarázkodás helyett bűnvádi eljárásban kell majd vallomást tenniük. Ha majd 40 – 50 év múlva kiderül, hogy valójában ők akarták megvédeni a hazájukat, nem pedig akik elitélték őket, sovány vigasz lesz ez nekik.

Jótett helyébe jót várj – ha jól emlékszem, ez a magyar népmesékben is gyakran előforduló kijelentés. Hagen azonban azt írja: „Az együttérzés nélküli világnak ellenségekre van szüksége” (ld. alább). Hol itt a hiba? Ennek megértéséhez talán közelebb visznek az alábbi olvasmányok.

Jean Ziegler: Honnan jön az éhezés a világba

Kiadás éve: 2000

Az író a saját fia kérdéseire válaszol

Hát nem felháborító, hogy sok gyerek Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában éhenhal, miközben itt nálunk Európában az emberek degeszre eszik magukat, egyre kövérebbek lesznek, az üzletekből szinte kiömlik a sok élelmiszer, amelynek jó része a végül a szemétre kerül, pedig sok éhező gyereket lehetne jóllakatni vele?

Igazad van, Karim. Ez égbekiáltó botrány és mivel éppen 2000 tavaszán beszélgetünk, annál inkább jogos a felháborodásod: félelmetes éhinség tombol ezekben a napokban a világ különböző helyein, de különösen a Kelet-afrikai Szomáliában. Napok óta látjuk az esti híradóban a szomáliai éhezőket – férfiakat, nőket, gyerekeket – amint megpróbálnak pálcika vékonyságú lábaikon botladozva elmenekülni Dél-Szomáliából, s mindez a legcsekélyebb együttérzést sem váltja ki Európában. Láttad ezeket  a képeket?

 Persze, hiszen ezért mondom, hogy ez döbbenetes!

Tudod, én azt gondolom, hogy itt nálunk a Nyugaton, azokban az országokban, ahol oly sok gazdag él, senki sem vesz tudomást ezekről a hátborzongató képekről. Helyesebben szólva: ugyan tudomásul vesszük, de a legcsekélyebb felháborodást sem váltják ki belőlünk. A szomáliai családok lassú pusztulása, mártiriuma a mi számunkra – hogy is mondjam? – egyfajta normalitás részévé vált. Amit ugyanis az elmúlt estéken láthattál, az csupán a „médiaképes” aspektusa az éhinségnek Szomáliában.  A valóságban ez az éhinség már több mint egy éve tornyoz fel hullahegyeket Dél-Szomáliában, Galcascban, Colbában, Dugiumában és Gherillában. De ezeket az áldozatokat nem látod. Mert a TF1, a RAI, a ZDF vagy a BBC kamerái Etiópiában, az Ogadenben lévő tábor kapui előtt állnak, több száz kilométernyire a felsorolt helyszínektől. Akiket látsz, azok azok, akik valahogy sikeresen eljöttek onnan, elegendő erejük volt a határokon átkelni, hogy végül elérjék az ogadeni tábort, ahol ételt kaphatnak.

Jeannette Hagen: Az élettelen társadalom

Kiadás éve: 2017

A kislányom, Emma alsó tagozatos. Két nappal ezelőtt azt mondta: „Anyu, egy csomó hullát láttam.”

-          -  Hol?

-          -   A híradóban. A nagypapával. Ő azt mondta, hogy ne nézzek oda, de én mégis odalestem és láttam, hogy a parton fekszenek…

Szerettem volna a kislányomnak szép nyugodtan elmagyarázni, hogy miért fullad meg olyan sok ember a tengerben és miért láthatjuk ezt a tévében. Ő azonban közbevágott:

-          Anyu, mindent tudok a menekültekről. Azért halnak meg a tengeren, mert nem akarnak otthon a saját országukban meghalni. Csak azt nem tudom, miért nem segít nekik senki.

(Sabine Beck és Emma)

A kis Emma kérdése több, mint jogos. Az egészséges megrökönyödést fogalmazza meg a felnőttek nyilvánvaló közönyössége miatt. Az elkeseredést amiatt, hogy a nők, férfiak, gyerekek, akik háború, erőszak vagy üldöztetés miatt menekülni kényszerülnek, nem kapnak segítséget, ezért sokan meghalnak.

Ha mindannyian olyan idősek lennénk, mint Emma, vagy legalább úgy éreznénk, mint ő,  valószínűleg nem lennének halottak a Földközi-tenger mentén. A szívünk tiltakozna ez ellen.

Ám nem vagyunk már nyolcévesek, hanem felnőttek. Látjuk a képeket, de nem érezzük át a mérhetetlen szenvedést, ami a szemünk előtt zajlik, majd cselekvés helyett ezer okot találunk, ami megmagyarázza, miért van ez így, sőt, hogy miért van ez így rendben.

Kérem önöket, hogy gondolják át, mit is tennének akkor, ha egy tó vagy a tenger partján sétálgatva hirtelen egy fuldoklót pillantanának meg. Nem a tévé vagy a laptop képernyőjén, hanem a valóságban. Biztos vagyok benne, hogy nem haboznának egy másodpercig sem. Bizonyára ruhástól a vízbe ugranának, hogy megkísérelnék őt megmenteni, vagy amilyen gyorsan csak lehet, segítségért rohannának. Az fel sem merülne, hogy megálljanak gondolkodni, vajon mi is legyen most, miközben végignézik a szerencsétlen haláltusáját. Teljesen mindegy lenne az önök számára, hogy az illető vajon szíriai, vagy marokkói, kínai, netán német. Arra sem fecsérelnének egyetlen gondolatot sem, hogy ez az ember esetleg el akarja venni az önök munkáját, egyáltalán milyen okból került a vízbe és hogy a családjának szándékában áll-e majd egyszer utána jönni. Csupán azt érzik, hogy itt valaki veszélyben van és cselekednek. Eközben jól érzik magukat. Megeshet, hogy tettükért ünneplésben és megbecsülésben részesülnek – jogosan, hiszen emberéletet mentettek. Talán két gyermek apját mentették meg. Vagy egy asszony férjét. Valakinek a testvérét. Egy anya fiát. Kérdezem tehát: ha egy valakit megmentenének, akkor miért engedik, hogy ezrek megfulladjanak?

Miért néznek félre? Azért, mert ez valami más? Vagy mert úgysem tudjuk valamennyiüket megmenteni? Azért, mert Németország nem lehet az „Üdvhadsereg az egész világ számára?”

Az, amivel mostanában konfrontálódunk, nem a „menekültválság”. Ez egy társadalmi válság, amelynek rémisztő kiterjedése az úgynevezett menekültválsággal összefüggésben válik érzékelhetővé. Mivel a legtöbb embernek kicsi korától kezdve azt mesélik, hogy az érzések csupán „útban vannak” és „uralkodni” kell rajtuk, az együttérzés, mint ember voltunk egyik tartóoszlopa, hatalmas mértékben elértéktelenedett. Ez kiváltó oka és egyben következménye individuális és társadalmi struktúráink megmerevedésének: normák, törvények, rendeletek és intézkedési tervek avatkoznak mindenütt az életünkbe.

Aki már nem képes érezni, annak más útbaigazításra van szüksége. Ha ezt megkapja, méginkább elfelejti az érzést. Hogy mi a „helyes” és a „helytelen” immár nem belülről jön, hanem kintről, diktátumok formájában.

A gondolkodásra való képességgel, az értelemmel sok mindent elértünk. A haladás kétségbe vonhatatlan. A tragikus benne az, hogy közben hullákon taposunk. Az érzések eltompulása nemcsak az emberségünket öli meg, hanem oda vezet, hogy magunk alatt vágjuk a fát. A világ állapota hűen tükrözi lelkünk tépázottságát. Ezen a véleményen lehet nevetni, de ettől még ugyanolyan érvényes marad.

Aki ma menekülőknek segít, azaz emberi életeket ment, nem részesül már ünneplésben. Ellenkezőleg. 2016 januárjában letartóztattak hat embert, akik 51 menekülőt a tengeri utazásra alkalmatlan gumicsónakból kimentettek és Leszbosz szigetére vitték őket. Mialatt a fogdában ültek, 8 gyerek fulladt a vízbe azon a partszakaszon, amelyre egyébként felügyeltek.

Aki manapság menekülőknek segít, gyakran mentegetőzésre kényszerül a családtagjai, barátai, kollégái előtt. Rosszabb esetben jól le is szidják. Néhányan a szemére hányják, hogy nem veszi észre, mennyi baja van a saját népének. Mások odáig mennek, hogy az emberségesen cselekvőt megvádolják azzal, hogy a maga fajtájának árt, azaz a saját fészkébe piszkít. A terrort akarja a saját hazájába importálni. 2016 júliusának eseményei után ez a nézet különösen népszerűvé vált.

Aki érzelmeit kimutatja, sérthetőségét a tragédiák láttán nem rejti a szarkazmus, tárgyilagosság, „valóságérzék” védőfalai mögé, vagy éppenséggel esélyt is lát a jelenkori helyzetben, nemcsak katasztrófát, annak nehéz dolga van, mert kinevetik és álmodozónak bélyegzik.

Amikor néhány nappal ezelőtt a Facebook-oldalamon arra hívtam fel, hogy a több fegyver, több rendőrség, több felügyelet követelése helyett inkább engedjünk meg magunknak több szeretetet, sok egyéb között a következő kommentárt kaptam: „Csodálatos álomvilág, amiben éltek, amiben minden olyan egyszerű”. Egyesek azt tanácsolták, hogy keressem fel a pszichológusomat, mert nyilvánvalóan valamilyen világmegváltói szindrómában szenvedek. „Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz” – mondta egykoron Helmut Schmidt – és sokan hittek neki.

Ma szinte mindent meg tudunk magyarázni, csak akkor mondunk csődöt, ha az érzelmek is szerepet játszanak a dologban. Az irracionális ezáltal gyanússá válik. Korunk szlogenje az, hogy semmi sem igaz és nem is lehet az, ami „az értelem kemény vizsgáján nem tud megfelelni”.  Amit nem lehet megmagyarázni, tudományosan bizonyítani, az nem is létezik. Ezzel a nagy filozófus, René Descartes nyomában járunk, aki 1641-ben fogalmazta meg alapmondatát: Cogito ergo sum – vagyis gondolkodom, tehát vagyok.  Ezzel a gondolkodást olyan magas pozicíóra  emelte, amelyet nem kell feltétlenül kritika nélkül elfogadnunk.

Jómagam alapvetően hamisnak tartom azt a fejlődési irányt, amely leváltja az érzelmeket, együttérzést, emberséget. Az a benyomásom, hogy zsákutcában vagyunk. Hiszen nem azért létezünk, mert gondolkodunk, hanem képesek vagyunk gondolkodni, mert létezünk. De érzünk is – és ezek az érzések túlmutatnak minden racionalitáson. Minél erősebben koncentrálunk azonban a gondolkodásra, annál baljóslatúbbá válnak az érzelmek. Erről az ellentmondásról, az érzés és a gondolkodás közötti egyensúlytalanságról szól ez a könyv.

Az érzéseink felismerése és besorolása eléggé nagy kihívás, ezért manapság sokat beszélünk és vitatkozunk, ügyeskedünk és véleményt alkotunk. És miközben ezzel foglalatoskodunk, késhegyig menően, gyakran erőszakkal is védelmezve véleményünket, háborúk zajlanak, embereket zsákmányolnak ki, halott gyerekek  testét terítik ki Görögország és Líbia partjain.

Furfangos eszünk, gondolkodásunk, tehát mindaz, ami a civilizációnkat sokáig előre vitte, most azzal fenyeget, hogy kiveszik belőlünk az emberség. Sokan nem osztják talán e véleményt, de a legtöbben mégis érzik, hogy a gondolkodás dominanciájának következményei vannak.

Teljesítmény-imádat, könyöklés, konkurencia, harc, erőszak és szarkazmus a közvetlen hatásai a gondolkodási hegemóniának. Az, amiről azt gondoltuk, hogy összehoz minket és megoldja az emberiség problémáit, egyre inkább tévútnak mutatkozik, amennyiben egyedül használható szerszámként vetjük be. Az érzelmek eltűnése elidegenít minket egymástól és önmagunktól is. Mind közelebb kerülünk egy olyan forgatókönyvhöz, amelyet senki sem akar.

A valóság azt jelzi, hogy nem hunyhatunk már szemet efelett. A menekültek a világ állapotát mutatják meg nekünk, hiszen senki sem vállalkozik ok nélkül egy ilyen hosszú és veszélyes útra, határokon és szögesdrótokon átkelve. Senki sem száll be a gyermekeivel együtt egy lélekvesztő gumicsónakba, kockáztatva mindannyiuk életét – hacsak a körülményei nem kényszerítik erre.

Olyan világban élünk, ahol a félelem és az erőszak állandó kísérőink. Persze ellene lehet vetni, hogy ez korábban is így volt és a jelenkori Európában – ha objektíven nézzük – sosem volt még olyan biztonság, mint ma. Ez lehetséges. A Második Világháború már 70 éve befejeződött, az országok látványosan fejlődtek, a földek buján teremnek. Tehát minden okunk meglenne az elégedettségre. Ám ez mégsem igaz. Ha eltekintünk a „menekültválságtól”, háborúktól és terrorista merényletektől, melyek hirtelen megráztak minket, észre kell vennünk, hogy nem volt még korszak, amelyben az emberek ilyen hihetetlen számban szenvedtek volna pszichés betegségektől, kiégéstől, depressziótól, tehát mindattól, ami az életük értelmét megkérdőjelezi. 2010-ben a németeknek nagyjából a 30 %-a szenvedett valamilyen diagnosztizálható lelki betegségtől.

És a helyzet jól láthatóan egyre romlik, mégis sokan vannak, akik minden erejükkel tartják magukat a megkezdett irányhoz. Akik még több tárgyilagosságot, még több haladást, még több teljesítményt és még kevesebb érzelmet követelnek – és ezt az elembertelenített álláspontot értelemmel, logikus érvekkel igyekeznek alátámasztani. És mivel a legtöbbünk azt tanulta, hogy a gondolkodás fontosabb és értékesebb, mint az érzés, nincs ellenvetés, ehelyett tétlenül nézzük, hogyan heréli ki a ráció fölénye ember-voltunkat. 

Aki már nem érez, az csupán funkcionál. Csak így lehetséges, hogy már „nem engedünk a gyermeki szemek nyomásának” és  „hozzászokunk” a halott, csontsovány menekültek látványához, amely legfeljebb langyos megbotránkozást vált ki belőlünk, de semmiképpen sem mély felháborodást. És még ráadásul megengedjük, hogy ezek az üzenetek lassan beépüljenek a mindennapjainkba és normalitássá váljanak.

„Az absztrakciónak ebben a világában az erőszak dominál. Itt csak az képes túlélni, aki másokat leigáz és megsemmisít. Az együttérzés nélküli világ eszményének ellenségekre van szüksége” – írja Arno Gruen a Dem Leben entfremdet. Warum wir wieder lernen müssen zu empfinden (Elidegenedett élet. Miért kell újra megtanulnunk érezni) című könyvében.  És teljesen igaza van, amikor megállapítja, hogy a legtöbben csak félig éljük az életünket, mert ember-voltunk fontos részét, az együttérzést, az empátiát kiiktatjuk és a kognitívat tesszük a helyére. Pedig az érzelmek hozzánk tartoznak, az életünk motorjai. Irányt és jelentőséget adnak az életünknek.

A kanadai pszichológus, Gordon Neufeld a következőket írja: „Az érzések teszik az életet értékessé, értelmessé, jelentőssé és kihívássá. A hajtóerőt adják a világunk megismeréséhez, a motivációt a felfedezésekhez, az energiát a növekedéshez.”

Ha legközelebb felteszi magának a kérdést, mért olyan sok az erőszak és a nyomor ezen a világon, a válasz egy részét most már ismeri. Az ok a növekvő elutasítás a saját érzelmeinkkel szemben. Aki nem érez, nem is képes érzelmesen cselekedni. Az, amit győzelemként ünneplünk, vagyis a fej uralmát a szív felett, valójában vereség. Ritkán volt ez olyan egyértelmű, mint ezekben a napokban, amikor szinte kollektíve ignoráljuk a földgolyón létező szenvedést és még a tetejébe kinevetjük, beteg, ezoterikus fantasztának minősítjük azokat, akik nem néznek félre, hanem cselekednek. 

VAN-E A HAZUGSÁGNAK MAXIMUMA?

Jenny Erpenbeck Megy, ment, elment című könyvéről

1835-ben egy New York Sun nevű napilap cikksorozatot közölt a holdbéli világról. Az újság szerint a kor legnagyobb csillagásza, Sir John Herschel egy hatalmas távcsövet épített, majd azzal elutazott Afrikába, lévén ott jobbak a légköri viszonyok, aztán folyamatosan küldte a lap számára a tudósításokat a Holdon látottakról, melyeket a szerkesztőség természetesen nagy örömmel osztott meg olvasótáborával. Ez utóbbi rohamosan növekedni kezdett – ezzel együtt a lapeladásból származó árbevétel is csaknem csillagászati magasságokba emelkedett – hiszen minden nap új szenzációra derült fény. A távcső ugyanis olyan nagy felbontású volt, hogy tökéletesen látni lehetett vele a holdlakók testi adottságait valamint nyomon lehetett követni mindennapos tevékenységüket.

Az igazság az egészből annyi volt, hogy Herschel tényleg kísérletezett a távcsővel, el is utazott Afrikába, ahol a legcsekélyebb sejtelme sem volt arról, hogy miféle zagyvaságokat írnak a neve alatt. Nem volt még akkoriban internet, a kommunikáció lassúbb volt és ezt kihasználva hatalmas üzletet lehetett csinálni. A csalásra csakhamar fény derült, de addigra már a bevétel a kasszában volt, az olvasók pedig bizonyára magukat okolták a hiszékenységükért. Az esetből azt is meg lehetett tanulni, hogy az ember könnyen elhiszi, amit hinni szeretne (ld. pl. „nincs a Földön szebb lány nálad” és hasonló hódítási hazugságok) ezért vigyázni kell, hogy ne vegyünk be mindenféle ellenőrizetlen és főleg ellenőrizhetetlen zagyvaságot, továbbá azt is, hogy az ember könnyen elhiszi amit szeretne hinni, ezért érdemes újra és újra megkörnyékezni tetszetős hazugságokkal (ld. pl. a pilótajátékok elvére alapuló pénz(nem)szerzési lehetőségek.) Arra kell csupán ügyelni, hogy a valóság elemei megtalálhatók legyenek a konstrukcióban, ezeket azonban egész nyugodtan el lehet torzítani, csúsztatni, színesíteni, hogy végül sokkal jobban hangozzanak, mint maga a realitás. Példának okáért meseszerű, romantikus történeteket elmesélő regényekből sokkal magasabb példányszámot lehet értékesíteni, mint kegyetlenül realista, naturalista irodalmi termékekből, noha az utóbbiaknak jobb esélyük van az irodalomtörténetben előkelőbb helyre kerülni, mint az előbbieknek.  

A világ irodalmában fellelhető számtalan értékes és maradandó regény közül irányítsuk most figyelmünket egyre, amelyet egy Berlinben született író(nő), Jenny Erpenbeck alkotott meg, eredeti címe Gehen, ging, gegangen. 2015-ben jelent meg német nyelvterületen, majd két évvel később a Park Kiadó jóvoltából lett magyar kiadása is, mégpedig Megy, ment, elment cím alatt. Nem hiszem, hogy bármely kiadó ezen a könyvön gazdagodott volna meg, amivel éppen nem leszólni, hanem dicsérni szeretném a könyvet. Nem hinném, hogy az eladott példányszám és az irodalmi érték             között egyértelmű negatív korreláció állna fenn, de kétségkívül van valamilyen összefüggés, még akkor is, ha időnként sokan elolvasnak megmaradásra, sőt öröklétre érdemes szövegeket, nemcsak azonnali elfelejtésre alkalmasakat.

A könyv szerintem amúgy szenzációsan jó, akkor is ha irodalomkritikusként olvassuk (persze ez én nem vagyok, ezért csak közönséges olvasóként olvashattam, kétszer is, előbb németül, 2015-ben, majd magyarul, rögtön a kiadás évében) Most tehát kizárólag a tartalmi vonatkozásaival foglalkozom, mégpedig azoknak a jelentős aktualitása miatt. Két dolgot kell előzetesen hangsúlyoznom:

1.       A német kiadás tehát 2015-ben már a boltokban volt, így jómagam is már a nagy menekültválság kirobbanása előtt kiolvasva letehettem az asztalra, kathartikusra emlékeztető élmények átélése után. Logikusan következik ebből, hogy a szerző akkor nyúlt a menekültek (azaz migránsok, migráncsok) témaköréhez, amikor az még századannyira sem volt égetően aktuális, mint amilyenné rögtön utána változott. A világ akkor még nem hasadt ketté migránspárti és migránsellenes tömbökre, melyek most már kölcsönös és őszinte megvetéssel tekintenek egymásra. Erpenbecknek tehát esze ágában sem volt mondandóját az egyik tömbhöz támaszkodva (mely tömb, pironkodva kell bevallanunk, csak a migránspártiaké lehetett volna) megfogalmazni, egyszerűen csak ráakadt egy témára, amely megérdemelte, hogy nagyobb figyelem irányuljon rá.

2.       Jómagam nem vagyok sem migránspárti sem migránsellenes. Ha mindenképpen be kell sorolnom magam valahová, akkor észpárti vagyok. Bátran ki merem jelenteni, hogy Jézust a barátomnak és a példaképemnek tekintem, ezért soha nem vetemednék arra, hogy kárt tegyek abban az eszmekörben, amely a mostanában sokat emlegetett „keresztény értékeket” foglalja magában. Szívesen osztogatnék azonban egy egyszerű feladatlapot azok körében, akik a nevezett értékrendet emlegetik, melyen csak egyetlen kérdés szerepelne. Ez így szól: Soroljon fel néhány (minimum 3) Ön által keresztényinek tartott értéket és egyenként fejtse ki, hogy hol látja ezeket mai életünkben megvalósulni! (A gyengébbek kedvéért: mit is akarunk megvédeni? Megvan-e még egyáltalán, amit meg akarunk védeni?)

Ezek után röviden összefoglalom, miről is szól a könyv, amelynek elolvasását feltétlenül ajánlom, bízva abban, hogy – ellentétben kalandosabb műveknél – a tartalom ismerete nem elveszi, hanem inkább meghozza a kedvet a könyv kézbe vételéhez.

Egy megözvegyült, magányosan élő Richard nevű professzor nyugalomba vonul, így egyszerre sok szabad ideje lesz. Kényelmesebben reggelizik, hosszasabban lapozgatja az újságot és elolvas olyan híreket is, amelyeket korábban legfeljebb átfutott. Így jut a tudomására, hogy Berlinben, a Vörös Városháza előtt néhány ismeretlen kilétű fekete bőrű férfi bukkan fel, akik éhségtüntetésbe kezdenek. „Láthatóvá akarunk válni” – ennyit közölnek csupán, különben szótlanok. Richárd kíváncsi lesz és elindul közelebbről megismerkedni ezekkel az emberekkel (tétlenség helyett). Csakhamar kiderül, hogy menekültekről van szó (Flüchtlinge, magyarul: migránsok, nehogy a „menekült” kifejezés a netán a legcsekélyebb részvétet ébressze valakiben) akik hónapok, évek óta várnak arra, hogy valami történjen velük, de nem történik semmi, legfőképpen nem kapnak munkát, csak szállást valahol a külvárosban és némi zsebpénzt. Korábban sokan közülük Kreuzbergben (Berlin belvárosi kerülete) az Oranienplatzon ütöttek tanyát, azaz sátortábort, amiből különös nagy hír nem lett, a hatóságok végül csak a környéken lakók panaszai nyomán tettek lassan és vontatottan intézkedéseket és helyezték el őket üresen álló munkásszállókban és hasonlókban. Richardban részvéttel vegyes kiváncsíság éled, elhatározza, hogy felkeres egy ilyen menekültszállást. Be is engedik (elvégre mégiscsak professzor, joga van tanulmányozni ezeket az egzotikus lényeket) és Richard sorra ismerkedik meg az Afrikából érkezettekkel, sorra tárulnak fel előtte azok a sorsok, szenvedéstörténetek, amelyek stációi egyáltalán nem érnek véget az Európába érkezéssel, éppen ellenkezőleg, inkább folytatódnak és keményednek.

Itt jegyzem meg, hogy a könyvben leírt szöveg műfaját tekintve inkább egy dokumentumregényhez áll közel, mintsem a fikcióhoz, hiszen a szerző az utolsó oldalakon köszönetét fejezi ki azoknak az afrikaiaknak, akikkel számtalan beszélgetést folytatott, csakúgy mint azoknak a németeknek, akik a munkáját segítették, s mindezeket a személyeket név szerint fel is sorolja. Semmi kétségünk nem lehet tehát afelől, hogy a valóságot, sőt nemcsak azt, hanem az igazat írja és Richárd személyében egy kicsit saját magát írta bele a regénybe. A német kiadás legvégén egy keretben azt is közli, hogy hová küldhetik adományaikat azok az olvasók, akik az olvasottak hatása alá kerültek.

Richard tehát eljár beszélgetni, miközben egyre nagyobb megrökönyödéssel tapasztalja, hogy milyen kétségbe ejtő helyzetben vannak ezek a férfiak. Néhányukkal össze is barátkozik, ezeket időnként meg is hívja magához. Az egyiket azért, hogy végre újra zongorázhasson, mert történetesen zenét is tanult ez a fiatalember. Aztán vágyat érez arra, hogy segítsen és akcióba is lép. Az egyik fickónak (legalább egyhavi nyugdíját feláldozva) vesz egy darab földet a hazájában, mert a férfiú elmondása szerint ennyire lenne szükség ahhoz, hogy a ő maga a családjával együtt szerényen megélhessen otthon. Enélkül nyomor van és kilátástalanság. (Ez ugyebár példa a „gazdasági menekült” esetére, ami, mint jól tudjuk mélységesen megvetendő, elfogadhatatlan ok a haza elhagyására, csak arra jó, hogy az európaiakban jogos felháborodást keltsen.) Tevékenysége során Richard folyton szembesül azzal, hogy a német hatóságok közönyösek és lomhák, a németek döntő többsége pedig enyhén szólva elutasító magatartást tanúsít. „Nobody loves a refugee” – mondja Ithemba, az egyik menekült, mert soha nem tapasztalt mást, no persze Richardot kivéve.

Richard azt az esetet is professzorhoz illő bölcsességgel és önmérséklettel kezeli, amikor a zongorás ifjú – aki a zongora miatt bejáratos a lakásába – egyszer ellopja a pénztárcáját, majd eltűnik, elérhetetlenné válik. Hát igen, a kilátástalanság átrendezi az erkölcsöket is. Nincs döbbenet, csalódottság, örjöngés, feljelentés, stb. Richard ebben a helyzetben is képes empatikus maradni.

Aztán lassacskán mégiscsak előrefelé döccen a szekér, eljön az idő, hogy szinte az összes menekültet elkezdi a kiutasítás réme fenyegetni. (Vannak, akik már maguktól is mennének, mert rájöttek, hogy otthon sem voltak sokkal rosszabb helyzetben) Hangsúlyozom, hogy ebben az időben még sehol sem volt a nagy menekültválság, semmit sem tudtunk a Pegidáról, az Afd-ről és más fasisztoid szervezetekről. Az államgépezet működött a maga módján, business as usual.  Richardnak ekkorra már segítői is vannak, barátok, hasonszőrű gondolkodók. Többek között elvetődik egy humanista ügyvédhez, aki felvilágosítja a német törvényi szabályozásról, egyúttal arról, hogy ezek értelmében tartózkodási engedély megszerzésére alig van esély. „Nézze” – mondja az ügyvéd – „minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább az írott törvények lépnek a józan ész helyébe.” Majd leveszi a polcról a római történetíró, Tacitus könyvecskéjét, fellapozza ott, ahol a szerző a germánokról ír: (akikkel egyébként a római légiók sohasem boldogultak) „A germánoknál bűnként esik latba, ha házukba nem engednek be valakit, bárki legyen is az. Mindenki a lehetőségeihez mért leggazdagabb terítékkel fogadja a hozzá betévedőt. Ha már elfogytak a készletek, a vendéglátó útba igazítja a jövevényt, elkíséri a következő házhoz, ahol ismét hasonló barátságos fogadtatásban lesz része. A vendégjog nem tesz különbséget ismeretlenek és ismerősök között. A vendég és vendéglátó viszonyában nincs enyém és tiéd.” Megjegyzem, hasonló értelmű előírások Mózes törvényei között is vannak, azaz a Bibliában.

Richard és barátai ezután megszervezik, hogy a kiutasításra várók, akik a német államtól már semmire sem számíthatnak, hajlékot és ellátást kapjanak, ideig-óráig, aztán majd lesz valahogy.

Lett, és ezután a könyvet immár a valóság írja tovább. Egyszerre kitört a nagy menekültválság, hiszen tömegek indultak el Szíria felől is. A nyomás egyre fokozódott, Németországban is, sőt leginkább ott. Angela Merkelt sokan bírálták, hogy nem tesz semmit. Merkel végül felkeresett egy menekülttábort, ahol az láthatta, hogy a Richard típusú emberbarát emberek sokan vannak és hatalmas lelkesedéssel, szinte fáradhatatlanul dolgoznak, hogy segítsenek a szükséget szenvedőkön, az első körben nem nézve, hogy kifélék-mifélék, tényleg életveszélyből jöttek-e, vagy csak beképzelték és nem volt merszük megvárni, hogy tényleg lelövik őket vagy sem, netán tényleg éhen halnak, vagy sem. (Az ember gyarló, ezt tudjuk) Angela ekkor mélyen meghatódott látva, hogy a németek (az emberek) alapvetően jók, és nem politikusként, hanem emberként szólalt meg, kiengedve a száján, amit a szíve diktált (mert van neki szíve) – „Megoljdjuk” – mondotta, azaz eredetiben: - „Wir schaffen das!”

Ez a tőmondat aztán éket vert az egész világba és bevándorláspárti és bevándorlásellenes térfelekre osztotta azt. Azt hiszem, Angela maga is mélyen elcsodálkozott azon, hogy hányan távolodtak el tőle, akiknek közeledniük kellett volna, és politikai karrierje leáldozott, elcsendesedett, szemmel láthatólag árnyéka csak egykori önmagának.

Egyáltalán nem kétséges, emiatt talán felesleges is hangsúlyozni, hogy a világnak vannak megoldandó problémái, léteznek fenyegető veszélyek a jólétben és viszonylagos jólétben élő társadalmak számára. Ezek egyike, hogy szegénységben, kilátástalanságban, mindennapos életveszélyben élők tömegesen és megállíthatatlanul elindulnak Európa felé. Minden józan és normális ember Európában úgy gondolja, hogy ez ellen tenni kell, védekezni kell. Miközben Európa szép lassan kettéoszlik, a védtelensége egyre nő, a veszély egyre nagyobb, tehát valóban összefogásra lenne szükség. Hogy mennyiben szolgálja ezt a célt a gyűlölet folyamatos, szünet nélküli szítása – főleg az egész magyar kormányközeli médiában – azt nem tudom, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Honnan lehet ilyen mérhetetlen sok szakértőt találni, akik naponta elmondják (nem levezetik, mert állitásaikat semmiféle logikai lánc nem előzi meg), hogy mindenki tökkelütött és gonosz, aki nem a magyar kormány álláspontját képviseli, azt sem tudom, továbbá azt sem, honnan terem annyi újságíró, akik mindannyian tökéletesen egyformán gondolkodnak, mert ennyi nem volt a rendszerváltás előtti időkben sem, ahol bevallottan diktatúrában éltünk.

Erpenbeck könyvében egyáltalán nem fordul elő a keresztény értékek emlegetése, ugyanígy más vallások kritikája sem. A főszereplő Richardról nem feltételezhető és nem is említtetik, hogy hitbuzgó keresztény lenne, mégis azt hiszem, hogy Jézus az elsők között ölelné a keblére. Azt is hiszem, hogy világ nem bevándorláspárti és bevándorlásellenes szegmensekre oszlik, hanem humanista, segítőkész valamint gyűlölködő és  gyűlölködésre hajlamos táborra. Mindkét tábor egységes abban, hogy szerintük ők mentik meg a civilizációt, a keresztény kultúrát, stb., bár az előbbiek inkább tetteikkel, míg az utóbbiak főleg hangoskodásukkal igyekeznek erre bizonyítékot szolgáltatni. Az egyik tábor hazudik, méghozzá hatalmasat, kapitálisat, a hazugság pedig nem érték, éppen ellenkezőleg. (ld. 8. parancsolat) Vajon melyik az?

A megfejtéseket nem kell beküldeni, díjakat nem sorsolunk ki. A helyes megfejtők jutalma a nyugodt lelkiismeret.

A FÉLELEM-ELEM

A félelemre, mint életünk és politikai életünk elemére talán nem gondolunk eleget. Lehet, hogy éppen azért, mert nem merünk rá gondolni, mert félünk. Tőle, magától, vagy a gondolatától. Beszari alakok helyett inkább hősöket libbent elénk az úgynevezett tömegkommunikáció: a játékfilmek hősei megvédik a gyengéket, a szegényeket, a kicsiket, a hátrányos helyzetűeket, a királyt, a hazát. A múltban élt bátrakat a dokumentumfilmek és magazincikkek idézik fel, a jelenkoriakat pedig a hírekből ismerhetjük meg, látva, hallva és olvasva, micsoda félelmet nem ismerő vehemenciával osztják ki a parlamentben, a sajtótájékoztatón, a vitafórumokon a köz ellenségeit. 

Ha belegondolunk, a félelem nélküli környezetben tulajdonképpen egyáltalán nem teremnének hősök, mert ugyan ki és mi ellen kellene ágálniuk és hősködniük? A félelem tehát úgy tűnik, hogy eleme mindenkori mindennapjainknak. 

Vajon a félelem csak úgy spontán terem, vagy termelik? A helyes válasz ismerete valószínűleg nem csökkenti félelmeinket, esetleg még növelheti is őket.

Az minden esetre biztos, hogy minden hierarchikus szervezetnek, mondjuk a hadseregnek alapeleme a félelem, máskülönben nem lehetne feltétel nélküli engedelmességre bírni a katonákat, beleértve azt is, hogy életüket feláldozzák. Ezer szerencse, hogy a félelem kis ügyességgel könnyedén átkonvertálható valamilyen kikezdhetetlenül nemes érzületté, mondjuk hazaszeretetté. A hazáért való élet-feláldozástól semmiképpen sem szabad félni, erre inkább vágyakozni érdemes. 

Generálisok számára tehát kimondottan nélkülözhetetlen a félelem, de feletteseik számára még inkább. Királyok és bármilyen más besorolású uralkodók számára kifejezetten hasznos, ha az alattvalók egy kicsit félnek, különben akár veszélyes következtetésekre is juthatnának, mely szerint az uralkodó személye nem feltétlenül a haza megtestesítője. Az alattvalók számára a félelmet ugyanis mindig a konvertált formában adagolják, így azok azt tulajdonképpen kellemes önelégültséggel élik meg, miközben akik tényleg félnek, nem vallhatják be, mert félniük kell a megszégyenüléstől. 

Néhai Bibó István azon sokat idézett kijelentése, hogy "demokratának lenni annyi, mint nem félni" tehát innen vezethető le, és nagyon nagy igazságot mond ki. A megfontolást érdemlő kérdés már csak az, hogy létezhet-e demokratikus rendszer félelem, vagy legalább  annak konvertált formái nélkül? Vagy ezek nélkül kényszerűen anarchiává változik át?

Ezt a kérdést valószínűleg nem tudjuk megválaszolni az alábbi cikk elolvasása után sem. Az egyetlen, ami biztos, hogy ez az írás rövid és nagyon izgalmas. 

A YALE-EN MEGPRÓBÁLTUNK KONZERVATÍVOKBÓL LIBERÁLIST CSINÁLNI. AZ EREDMÉNY SOKAT ELÁRUL POLITIKAI NÉZETKÜLÖNBSÉGEINKRŐL.

Szerző: John Bargh. Megjelent a „The Washington Post” 2017 november 22-i számában

Amíg a kislányom serdülőfélben volt, szeretett gyakran elrohanni otthonról, hogy a barátaival izgalmas dolgokat csináljon – felpattantak a biciklire, leszaladtak a partra, hogy a vízbe vessék magukat – anélkül,hogy előtte megtették volna a szükséges óvintézkedéseket. Ilyenkor az útjába álltam, hogy odaadjam neki a napvédő krémet, a bukósisakot és a térdvédőt. Míg türelmetlenül állt ott, azt mantráztam a fülébe: „előbb a biztonság, utána a szórakozás!”

Hogy megvédjük magunkat és szeretteinket a bajoktól, az természetesen a legerősebb emberi motivációnk, amely a DNS-ünkbe van programozva. Ez olyan mély és fontos, hogy sokkalta erősebben hat a tetteinkre és gondolatainkra, mint ahogy azt feltételezzük. Például, a politikai pszichológiában több mint egy évtizede folynak kutatások, amelyek következetesen azt mutatják, hogy a fizikailag fenyegetett, félelemben élő emberek érzései kulcsfontosságú tényezőt jelentenek – de nem az egyetlent – hogy konzervatív vagy liberális beállítottságúak lesznek-e ezek a polgárok.

Az derült ki, hogy a konzervatívok erőteljesebben reagálnak a fizikai erőszakra, mint a liberálisok. A konzervatívok erőteljesebb vágyakozása a fizikai biztonság iránt valójában már a korai gyermekkorban meghatározódik: a University of California (Kaliforniai Egyetem) egyik tanulmánya szerint minél erőteljesebb félelmi reakciókat mutattak a 4 éves gyerekek laboratóriumi körülmények között, annál inkább konzervatív volt a politikai attitüdjük 20 évvel később. Agyi képalkotó módszerekkel azt is kimutatták, hogy a félelemközpont, az amygdala, ténylegesen nagyobb méretű a konzervatívok agyában, mint a liberálisokéban. Számos további laboratóriumi kísérlet is alátámasztotta, hogy amennyiben liberálisan gondolkodó felnőttek fizikai fenyegetettséget tapasztalnak, a politikai és szociális viselkedésük konzervatívabbá válik (átmenetileg, természetesen). Soha senki nem változott át azonban konzervatívból liberálissá.

Míg mi meg nem tettük ezt.

Egy új tanulmányban, amely az „European Journal of Social Psychology” (Európai társadalom-lélektani folyóirat) soron következő számában fog megjelenni, kollégáim – Jamie Napier, Julie Huang, Andy Vonash – és jómagam 300 amerikai polgárt kérdeztünk meg egy online kérdőív formájában, hogy mi a véleményük néhány korunkra jellemző dologról, úgymint a homoszexuálisok jogairól, az abortuszról, a feminizmusról, a bevándorlásról és általában a társadalmi változásokról. A csoport kétharmada nőnemű volt, mintegy háromnegyedük fehér bőrű, összességében 35 éves átlagéletkorral. A résztvevők 30%-a republikánusnak határozta meg önmagát, a többiek pedig demokratának.

Mielőtt azonban megválaszolták volna a kérdéseket, egy intenzív gondolat-kísérletre kértük őket. Be kellett csukniuk a szemüket, és azt képzelni, hogy egy géniusz látogatja meg őket, aki képes emberfeletti képességet rájuk ruházni. A résztvevők fele számára ez azt jelentette, hogy képessé váltak saját erejükből repülni, a csoport másik fele viszont abszolút védettséget, sebezhetetlenséget kapott bárminemű fizikai behatással szemben.

Azoknak a reakciói, akik repülni képesnek hitték magukat, a kérdések megválaszolása során a republikánusok és demokraták társadalmi beállítottsága közötti különbséget tisztán felismerhetővé tették. Az előbbiek jóval konzervatívabb pozíciót foglaltak el társadalmi ügyekben, és ellenállóbbak voltak mindenféle változással szemben.

Akik viszont teljesen védettnek képzelték magukat, ha előtte republikánusok voltak, egyszerre csak lényegesen liberálisabbak lettek, a társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjuk elkezdett hasonlítani a demokrata válaszadókéhoz. A fizikai sérülésektől való védettségnek csupán a képzete megtette azt, amit soha korábbi kísérletben nem tapasztaltunk – a konzervatívokból liberálisok lettek.

Mindkét esetben a politikai viselkedés mélyen fekvő okaira gyakoroltunk hatást, a biztonság és a túlélés iránti nagyon erőteljes vágyra. Úgy tűnik, hogy társadalmi és politikai beállítottságunk hőfoka attól függően változik felfelé vagy lefelé, hogy mennyire érezzük a fizikai létünket biztonságosnak.

Ez magyarázza, hogy a liberális politikusok ösztönösen kezelhetőnek mutatják be a veszélyes helyzeteket is, Franklin D. Roosewelt szellemében, aki a nagy gazdasági világválság idején azt mondta megnyugtatásul, hogy „nem kell mástól félnünk, csak magától a félelemtől”. Ugyanez visszhangzott jó néhány évtizeddel később Barack Obama utolsó országértékelő beszédéből is. Ebből érthetjük meg azt is, hogy ezzel ellentétben Trump elnök és más republikánus politikusok miért hangsúlyozzák a terrorizmus és a bevándorlás veszélyeit, és az így keltett félelem miért gyarapítja a rájuk adott szavazatokat.

Igen, a bevándorlás-ellenes beállítottság is a lélek mélyén szunnyadó alapvető vágyból, a fizikai biztonság iránti igényből nyer motivációt. Századokkal ezelőtt, őskonzervatív vezetők gyakran kiáltottak ki kisebbségeket bűnbaknak, mondván, hogy azok, mint férgek, belülről fertőzik az országot, igyekezvén elárasztani és szétrombolni azt. Trump elnök közismerten germafób

(fél a fertőzést okozó mikroszkopikus lényektől – a fordító megjegyzése) és erősen hajlamos arra, hogy más embereket undorítónak nevezzen – nemcsak migránsokat, hanem politikai ellenfeleket, vagy akár egykori Miss Universe versenyzőket is.

„A migránsok olyanok, mint a vírusok” - ez egy nagyon erőteljes metafora, hiszen az országba belépő menekülőket a testünket megtámadó kórokozókhoz hasonlítja, mozgósítva ezzel azt a velünk született motivációt, amellyel a fertőzéseket és betegségeket el akarjuk kerülni. Egészen a közelmúltig az emberiség nemcsak antibiotikumokkal nem rendelkezett, de azt sem tudta, hogyan keletkeznek és kerülnek át más emberekre a fertőzések, ezért a vágások, nyílt sebek meglehetősen veszélyesek voltak. (Az Amerikai Polgárháborúban 1000 katonából 60-nal nem golyó vagy bajonett végzett, hanem valamilyen fertőzés.)

Ebből arra következtettünk, hogy amennyiben az emberek kevésbé érzik magukat veszélyeztetve mondjuk az influenza-vírusoktól, akkor az csillapítja a migránsokkal szembeni félelmüket is – és fordítva, ha elérjük, hogy fenyegetettebbnek érezzék magukat a vírusoktól, akkor a migrációtól is jobban fognak félni, mint korábban. Egy 2011-es tanulmányban kollégáim és én éppenséggel erre is rámutattunk. Először is, az egész országból vett liberális és konzervatív mintaállományunkat szembesítettük az influenza-vírus veszélyességével (a H1N1 akkoriban mindennapos téma volt) majd felmértük a migrációhoz való viszonyukat. Ezt követően egyszerűen mindenkit megkérdeztünk, hogy kapott-e már influenza elleni védőoltást. Az eredmény az volt, hogy azok, akik nem voltak beoltva (fenyegetve érezték magukat) inkább negatívan nyilatkoztak a migrációról, míg akik kaptak már oltást (biztonságérzet) jóval pozitívabbak voltak a tárggyal kapcsolatban.

Egy másik felmérésben kézfertőtlenítőt adtunk a résztvevőknek, miután emlékeztettük őket az influenzavírus veszélyeire. Ennek a csoportnak a migrációról alkotott véleménye hasonlított azokéra, akik már kaptak oltást. Egy fröccsintés a Purellből, miután erőteljesen figyelmeztettük őket az influenza veszélyességére, megváltoztatta a véleményüket. Miután védettnek érezték magukat a vírustól, kisebbnek érezték a migráció veszélyességét is.

Felméréseink eredményei tanulságosak lehetnek, a következők miatt:

Mindannyian azt hisszük, hogy társadalmi is politikai viselkedésünk jó okokon alapul és fontos értékeinket tükrözi vissza. Azt is látnunk kell azonban, hogy a biztonság és túlélés iránti tudat alatti vágyunk nagyon nagy hatást fejt ki. A politikusok az árok mindkét oldalán szintén felismerték ezt, és igyekeznek szavazatunkat és párthűségünket manipulálni a félelem illetve a biztonság érzetének felkeltésével.

Ahelyett, hogy megengednénk, hogy mások játszanak a húrjainkon, tudatosabbá válhatunk, megpróbálhatjuk jobban megérteni önmagunk motivációit és a dolgokról kialakított véleményünket tényekre, kívülről szerzett információkra alapozni. Igen, nézeteink könnyen megmerevedhetnek adott környezeti feltételek mellett, de némi erőfeszítéssel valójában sokkal könnyebben megváltoztathatók, mint gondolnánk.

John Bargh a szociálpszichológia professzora a Yale Egyetemen és a „Before You Know It: The Unconscious Reasons We Do That We Do” című könyv szerzője. (Mielőtt tudnál róla: annak nem tudatos okai, hogy azt tesszük, amit teszünk.)

LÖKJ MEG!

Ez a cikk az alatta lévő íráshoz, vagyis a 2017-es közgazdaságtudományi Nobel-díjhoz nagyon szorosan kapcsolódik, tovább segítve annak megértését, hogy miről is van ott valójában szó. Kissé humoros és gunyoros is itt-ott, vagyis meglehetősen hű képet fest a világról, amelyben élünk, vagy talán csak szeretnénk élni. Ez már csak így van, az ami egyeseknek elérhetetlen, másoknak nem is elég jó. Megjelent a Neue Zürcher Zeitung 2017.október 19-i számának 12. oldalán.

Kezdetben vala a tízparancsolat, aztán jöttek a törvények, majd a Nudging. A svájci állam is szívesen mutatja polgárainak szelíd nyomással a helyes irányt. Végülis az állam jobban tudja, mi a jó nekünk. Miért törődünk ebbe bele?

Írta: Christina Neuhaus

A polgár lusta lény. Túl kevés zöldséget eszik, túl sokat iszik, túl keveset sportol, és nem olvassa el elég figyelmesen a neki küldött dokumentumokat. Sajnos ezen túlmenően is tökéletlen jellem. Túl gyorsan hajt, a gyerekeit nagyon lagymatagon neveli, nem jól ápolja a beteg szüleit, és túl sok gyomirtót használ a kiskertjében. Mivel ennyi hiányossága van, nem elég csak felvilágosítani, rá kell bírni, hogy változtasson a magatartásán.

Az ember lusta

Három-négyezer évvel ezelőtt, amikor a polgár még leginkább a törzs tagja volt, egyszerű volt a népnevelés. Elég volt tíz parancsolat, és hozzá drákói büntetések. Ha egyszer megkívántad felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálóját, vagy jószágát – nyekk, és máris vége volt a megkívánásnak. A letelepedés előrehaladtával megváltozott a szabályozás iránti igény. A városok és más települések kialakulása törvényeket kívánt. A tízparancsolathoz az évezredek során előírások tömkelege csatlakozott. Hamurabbi kódexe, a Krisztus előtti 18. századból származó babiloni törvénygyüjtemény közel 300 paragrafust tartalmazott.

Azóta cikkelyek milliói csatlakoztak hozzá. Sok közülük jó okkal irányítja a helyes pályára az együttélést. Ugyanakkor az országok törvénykönyveiben garmadával találunk túlszabályozást is. Így kellett például Mecklenburg-Vorpommern német szövetségi államnak 2004-ben egy Európai uniós irányelvet a hegyi kötélpályákkal kapcsolatban törvénybe iktatnia. A bökkenő csak az, hogy az egész tartományban nem működik egyetlen ilyen szerkezet sem. De Svájc sem szegényes a regulációban.

Az autóvezetőknek például 2016 januárja óta meg van tiltva, hogy hosszabb távolságot hátramenetben tegyenek meg. Rükvercbe kapcsolni már csak akkor megengedett, ha sem megfordulni, sem előrefelé haladni nem lehet. Nyilvánvalóan 2015 végéig notórius rükvercben haladók tömegei fosztották meg biztonságosságuktól a svájci utakat.

Az ember azonban nemcsak lusta, hanem dacos is, emiatt hajlamos az ellenszegülésre. Tilos a hátramenet? Hát akkor csak azért is megyek egy pár méterrel többet. A bérelt lakásomban nem viselhetek 22 óra után tűsarkú cipőt? Hát akkor facipőt veszek fel. Az ilyen önfejűség ellen törvények áradata sem volna hatásos. Emiatt a világ kormányainak egyesült népnevelői valami mást ötlöttek ki, hogy az embereket rávezessék a helyes viselkedés útjára. „Nudging” (azaz szelíd meglökés) a módszer neve. A modell, amelynek kigondolásáért az amerikai viselkedési közgazdász, Richard Thaler nemrég megkapta a közgazdaság-tudományi Nobel-díjat, tudatosan bekalkulálja lomhaságunkat és makacsságunkat. Nem büntetésekre épít, hanem enyhe nyomással akar rávenni arra, hogy a számunkra előnyösebb döntést hozzuk. Egy jó példát mutatnak a nudgingra azok a műlegyek, amelyeket egy fifikás létesítmény-menedzser rakatott a piszoárokra, célpontoknak. Ezek aztán felébresztették a játékosság és a verseny szellemét a férfiakban, így a találati pontosság nagyon megnőtt. Egy másik példa a saláta és a gyümölcsöstál esete az üzemi étkezdében: ha ezeket szemmagasságba, a virslik és fekete erdei torták elé rakják, rögtön megnő a fogyasztásuk.

A notóriusan államkritikus angolszász államokban célzottan alkalmazzák a nudgingot a polgárok egy irányba terelésére. Richard Thaler egykor Barack Obama tanácsadója volt. Szerzőtársa, Cass R. Sunstein, akivel közösen írták a „Nudge” című könyvet, később kinevezést kapott a legmagasabb amerikai állami regulációs hivatal élére. De David Cameron, korábbi brit miniszterelnök is súlyt helyezett a szelíd nyomásra, és „Nudging Unit” néven alapított erre szervezetet. Hogy több embert bírjon rá arra, hogy szerveiket adományozzák, megváltoztatta a társadalompolitikai alapbeállítást: korábban a polgároknak a beleegyezésüket kellett adniuk az adományozáshoz, ez most megfordult. Aki nem adott egyértelmű nyilatkozatot még életében, hogy nem akarja szerveit átültetési célra adományozni, az automatikusan donornak számít. Aki nem mond nemet, az igent mond.

A nudgingnak vesztesei is vannak

A fenti példa jól szemlélteti a szelíd meglökés morális kettősségét. Nem vitatható, hogy súlyos betegeket szervátültetéssel életben tartani jó dolog. Az automatikus szervkivétel azonban elementáris beavatkozás a szabadság- és személyiségi jogokba.

A nudging nem a büntetésre és fenyegetésre tesz, hanem a kedvcsinálásra. Trafipax-csapdák helyett villogó smiley-kkal figyelmeztetik az autóvezetőket a sebességhatár betartására. Aki az áramszolgáltatónál öko-áramot rendel, az köszönő levelet kap a természeti környezet nevében. Svájcban az emberek korántsem olyan kritikusak az állammal szemben, mint az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. De éppen emiatt a bizalom miatt az állam időközben hivatalnokok tömegeit foglalkoztatja, óvónői feladatkörökkel. A svájciak, ez a békés nép, ezt tudomásul veszi. Hiszen az állam jótékonysági szervezet, nem akar nekünk rosszat.

A nudging valódi mestere Zürich városa. Hogy az embereknek eszébe sem jusson, hogy autóval járjanak, a város szorgalmazza azokat az átépítéseket, ahol megszűnnek a parkolóhelyek. Ezen felül az épületek nagyon szigorú energetikai előírásoknak is meg kell, hogy feleljenek. Emiatt emelkednek az építési költségek. A városi áramszolgáltató energiakutató osztálya a múlt évben úgy találta, hogy „bizonyos területeken” a nudging alkalmazása bízvást ésszerű lenne. Konkrét javaslat volt egy vizuális, tíz másodpercre beállított visszaszámláló készülék elhelyezése a nyilvános WC-k elektromos kézszárítóinál. A szövetségi ügyvitel is gyakorlott a nudging alkalmazásában. A szövetségi egészségügyi hivatal éppen új kampányba kezdett a dohányzás ellen. Többek között kifejlesztettek egy „Smoke-free-Buddy-App” nevű alkalmazást, amely segít a leszokásban.

Energiát megtakarítani és abbahagyni a dohányzást nem rossz dolgok. De mi történik akkor, ha az állam nem olyan jóindulatú polgárai irányában? Vagy ha a cégek, amelyeknek a profitját veszélyezteti a jámbor népnevelés, ellen-nudgingba kezdenek? Mindkettő létezik. Kína például ellenőrzi polgárainak minden lépését: az interneten, a közlekedésben, a munkában, a szórakozásban, a bevásárlásban. A jó viselkedésért bónuszpontok járnak. Hollandiában a konszernek haladéktalanul reagáltak egy törvényi változásra, amely a vevőket meg akarta védeni a követéstől (Tracking). Akinek nem számít, hogy a cégek adatnyomait követik, annak explicit módon a beleegyezését kell adnia ehhez. Újabban már nem kormányzati szervezetek is tesznek ellenintézkedéseket. Aki nem egyezik bele a követésbe, nem is léphet fel a weboldalra.

A nudging általában jó, de vannak árnyoldalai is. A korábbi amerikai kormányzat erőfeszítései, hogy több öko-áramot termeljenek, megnövelték az energiaköltségeket. Ez főleg az alacsonyabb jövedelműeket érintette. A vegetáriánus és vegán táplálkozás propagálása a nyugati világban kétségkívül előnyöket hoz, Afrikában és Dél-Amerikában azonban visszásságokat okoz. Az Andokban, ahol a mostanában nagyon felkapott quinoát termelik, veszélybe került az élelmezés biztonsága és az ökológiai egyensúly. Az avokádó-ültetvények intenzív növekedése vízhiányhoz vezet, és veszélyezteti az erdőket.

Richard Thaler szerint a nudging a jó út irányába terelt polgár számára nyitva kell, hogy hagyja a választási lehetőséget, hogy valóban rá akar-e lépni erre az útra. Szerzőtársa, Sunstein emiatt „liberális paternalizmusnak” nevezi a nudgingot. De akarunk-e egyáltalán olyan államot, amely mindig jobban tudja, hogy mi a jó nekünk? Az ember-kép, mely e szemlélet mögött megbújik, nemcsak, hogy nyomorúságos, a nudgingnak vesztesei is vannak. Már az óvodában kezdődik, amikor a kisfiúk és a kislányok a tízóraijukat az egészségesség szerint kell, hogy osztályozzák, és egy piros vagy egy zöld terítőre kell, hogy tegyék. A gyerekek a banánnal és a csipsszel máris vesztesként, vagy legalábbis vesztesek sarjaként állnak ott. A kövérek is, akik a fekete erdei torta elé állított alma ellenére sem tudtak lefogyni, vagy a dohányosok, akik a „Buddy-App” bevetésével sem voltak képesek leszokni, egyre inkább mentegetőzni kényszerülnek: hiszen van választási lehetőségük, miért nem lesznek mégsem egészségesebbek? A társadalompolitikai előfeltevések, amelyeket a nudging felhasznál, egyre jobban kiszorítják az ember ősi képességét a dolgok megítélésére: megtapasztalni, emlékezni, gondolkodni. Azt hihetnénk, hogy Isten a Sinai-hegyen több, mint tíz parancsolatot diktált Mózesnek, többek között azt is, hogy „ne dohányozz”, „ne légy kövér” és hogy „takarékoskodj az energiával”.

A parancsok és törvények ellen lázadozunk időnként. A szelíd lökdösésre előzékeny engedelmességgel reagálunk. Egyedül gondolkodni felettébb fárasztó.

Christina Neuhaus a Neue Zürcher Zeitung belpolitikai rovatának munkatársa. 1966-ban született, egy Zürich közelében lévő településen él. Eredetileg németet és történelmet tanult a Zürichi Egyetemen.