AZ AMERIKAIAK KEDVE ELMEGY A GYORSÉTTERMEKTŐL

Szerző: Walter Niederberger, a Tages Anzeiger San Fransico-i tudósítója

Megjelent a zürichi kiadású Tages Anzeiger 2015. január 9-i számában

A Fast Food úttörői válságban vannak: a McDonald'snál csökken a nyereség, a Coca Cola pedig 1600 embert bocsájt el. Sikeresebbek azok a gyors falatokat kínáló láncok, amelyek kevesebb cukrot, sót és zsírt használnak.

2011 decemberében jött az első figyelmeztetés: San Francisco megtiltotta a McDonald'snak és a hozzá hasonló cégeknek, hogy a gyerekeket ingyen játékokkal édesgessék magukhoz. A rendeletnek ugyan alig volt visszhangja a városon kívül, San Franciscoban azonban tényleg kevesebb sót, cukrot és zsírt tartalmazó menüt rendelnek a gyerekek.

Egy nem túl ízléses reklámfotó

  A Fast Food ágazat akkor ocsúdott fel és kezdett éles ellenkampányba, amikor New York megszabta a maximális pohárméretet az üdítő italokhoz. Amint a legfrissebb számok mutatják, a válasz túl későn jött: a legnagyobb hagyományos gyorséttermi konszernek stagnálnak. Akár egy egész generációnyi fiatal vevőt is elveszíthetnek, azokat, akik gyors, de egészségesebb falatokat szeretnének.

A Coca Cola részéről drasztikus intézkedés várható a fejlemények kapcsán. Az üdítőket gyártó konszern minap mintegy 1600 – 1800 ember elbocsájtását helyezte kilátásba. Világszerte 130 000 alkalmazott dolgozik a cégnél; több, mint a 85 %-uk a töltőüzemekben és az értékesítésben tevékenykedik. Őket meg akarják kímélni, ezzel szemben az ügyviteli munkatársaknál rendet fog vágni a kasza. Egykori munkatársak beszámolója szerint itt olyan mértékű bürokrácia uralkodott el, hogy ésszerű határidőn belül már alig lehet döntéseket hozni.

Három év kellett a döntéshez

Egy példa erre az Ausztráliában indított „Ajándékozz egy Coke-ot” elnevezésű reklámkampány. A kólás palackokra a jól ismert „cocacolás” írásmóddal 250 kedvelt keresztnevet írtak fel. Noha az akció teljes sikert hozott, mégis három évbe telt, amíg az atlantai központon a belső torzsalkodások és gáncsok közepette sikerült átvinni és kiterjeszteni az Egyesült Államokra és Európára.

Maga a konszernvezér, Muhtar Kent is elismerte, hogy a Coca Cola nehézkes lett és problémát jelent a számára a megváltozott fogyasztói szokásokhoz való alkalmazkodás. „Alkalmazkodásunk mértéke és üteme fel kell, hogy gyorsuljon” - mondta késő ősszel, amikor világossá vált, hogy a 2014-re elvárt nyereséget nem fogják elérni. Legújabb iránymutatása egyértelmű. A konszernnek évente 3 – 4 milliárd dollárt meg kell takarítania. És ezt a gyakorlatot csak 2019-ben lehet megszüntetni. Bírálói eközben azt vetik a szemére, hogy a cég túl lassan reagált és már 2010-ben át kellett volna szerveznie az USA-beli komplikált és költséges értékesítési rendszert.

A nehézkesség problémájával a McDonald's is kűzd. Ez tartalmatlan menüben, hosszú várakozási időkben és elégedetlen vendégekben mutatkozik meg. A konszern 1990-ben még csupán 33 menüt kínált, és kielégítő profitot produkált, ma 121 menülehetőséget ajánl, a nyereség mégis csökken, az elmúlt negyedévben közel 30 %-kal. A konszern első embere, Don Thompson nem akarja a helyzetet szépíteni. Az eredmények alulmúlták a már amúgy is csökkentett prognózisokat is, nyilatkozta nemrégiben. „A feladataink bonyolultabbak, mint hittük.”

A helyzet az „identitás-krízis” szóval jellemezhető. A McDonald's ugyan igyekszik salátákkal, tejes italokkal, müzlivel az egészséges trend nyomába eredni, a kínálat ugyanakkor mégis a hamburgerre és a sült krumplira alapozódik, hogy ne veszítsék el a hagyományos vevőkört sem. Az eredmény egy fókusz nélküli kínálat, a tetejébe még hosszú várakozási időkkel. Úgy látszik, mintha a cég nem tudná, kinek adjon elsőbbséget, mondják egyes bíráló hangok: a régi, takarékos kuncsaftoknak, vagy az ifjabb, minőségre igényes vevőkörnek.

Mély identitásválság

Ebben a vonatkozásban a McWrap vált hirhedtté, amellyel a McDonald's sikeres konkurensét, a Chipotle-t akarta megszorongatni. Mihelyt egy McWrapot rendelnek, a konyha gyakorlatilag megbénul, mondják az üzletvezetők. Az elkészítés túlságosan bonyolult a gyors tempóra optimalizált konyhában. Míg a hamburger elkészítési ideje 60 másodperc, a McWrap 85 másodpercet igényel. Ez túl hosszú idő a várakozó vendégeknek, akik emiatt a McDonald'snak a adják a legrosszabb jegyeket a hamburgeres gyorséttermek közül. A „QSR” című céges magazin egyes mérésekre hivatkozva szintén azt állítja, hogy a McDonald's vendégei 15 év óta nem kényszerültek ilyen hosszú várakozásra, és ez fontos oka annak, hogy inkább elmennek a konkurenciához.

Ám a válság még ennél is mélyebb. Tény, hogy az amerikaiaknak egyre kevésbé fűlik a foga az olcsó junk foodra. Az üdítők iránti kereslet is csökken: a Coca Cola és a hasonló édes italok fogyasztása 1995 óta nem volt ilyen alacsony szinten. Ennek elsősorban a mesterséges édesítőktől való félelem az oka, amelyeknek a fogyasztók rákkeltő hatást tulajdonítanak. Ezen felül egyre több iskola száműzi a büféből az édes üdítőket és a gyorséttermi termékeket. Azok a középnyugati kórházak, amelyek nemrég még hamburgert szolgáltak fel a betegeiknek, ma már nem találják ezt túl jó ötletnek, és idejében felmondták a szerződéseiket a McDonald'ssal. ¹

Kevesebb a kövér gyerek

Az egészséges táplálkozásra eszmélés első eredményei biztatóak, bár az Egyesült Államokban a felnőtt lakosság kétharmada még mindig túlsúlyos. Ugyanakkor a 2 és 5 év közötti életkorú gyerekek csoportjában az utóbbi tíz évben mintegy 43 %-kal csökkent a kövérek aránya, amint ezt az Amerikai Egészségfelügyeleti Központ közli.

Michelle Obama felvilágosító kampányai sem hiábavalóak, állítják az orvosok. Az amerikaiak egészségesebben akarnak táplálkozni és szeretnék elkerülni a betegséget. Emiatt azok a gyorséttermi láncok a legnépszerűbbek, amelyek kevesebb cukrot, sót és zsírt használnak, emellé pedig antibiotikumoktól és hormonoktól mentes húsféléket ígérnek. A legmesszebbre e téren a Chipotle Mexican Grill ment, és az ifjúság kedvenc éttermévé vált.

Hogy ez utóbbi sikerül-e ismét a McDonald'snak, az bizonytalan. A fordulatnak 2011-ben kellett volna elkezdődnie, amikor San Francisco megtiltotta a játékszerek ajándékozását a Happy Meal menükhöz. Elemzők szerint csak akkor beszélhetünk a McDonald's gondolkodásának megváltozásáról, ha az ilyesféle csalik eltűnnek az éttermekből.

Fordította: Wirth Gyula

1) Magyar kórházakban nincs tudomásunk a McDonald's jelenlétéről, kapitális méretű kólaautomatákkal azonban bárhol lehet találkozni. (a fordító megjegyzése

A SZŰKÖSSÉG VÉGE

még nem érkezett el, de már a láthatáron van

Az alábbi irás a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2014. október 10-i számában jelent meg. Sokkal több, mint érdekes, inkább bizsergetően izgalmas és felvillanyozó. Tulajdonképpen egy könyvismertetés (Jeremy Rifkin: The Zero Marginal Cost Society) de több is annál, mert az irás szerzője, Carl Christian von Weizsäcker értékes észrevételekkel gazdagitja Rifkin hihetetlenül élesen látó gondolatait.

A forditást magam készitettem, továbbá a saját gondolataimat is magam fűztem hozzá, Utószó cim alatt.

Jeremy Rifkin kormányoknak, köztük a németnek is ad tanácsokat, csakúgy, mint vállalkozásoknak. Emellett a jelenkort elemző művek rendkívül termékeny szerzője. Nemrégiben jelent meg új könyve A zéró határköltség társadalma címmel. Alcíme: Az internet dolgai – közös munka, közös tulajdon és a kapitalizmus visszaszorulása. Az ebben olvasható áttekintés a mai világunkról kihívás, még közgazdászok számára is. Rifkin nem szimpatizál velük, szemükre hányja szűklátókörűségüket, kiváltképp azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyek amúgy is a pusztulás határán állnak.

A következőképpen foglalhatjuk össze Rifkin merész téziseit: egy korszak elején állunk, amely során évtizedeken belül a termékek és szolgáltatások ára „majdnem nullára” fog süllyedni. Ezzel együtt eltűnik a kapitalista profit is, amely mindig is százalékban kifejezett többletként telepedett rá a termelési költségekre. Ennek a forradalomnak az egyik okát képezik „az internet dolgai”, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy olyan készülékekkel, mint amilyen például a 3D nyomtató, árukat, illetve szolgáltatásokat közvetlen emberi beavatkozás nélkül állítsanak elő. Az emberek lelkülete ehhez a világhoz fog idomulni. Az egyéni tulajdonhoz ragaszkodó ember átváltozik olyanná, amely megosztja és közösen használja a javakat. A homo ökonomikus, mely elsősorban a saját hasznát nézi, átlényegül altruista közösségi lénnyé, és elsősorban annak a társaságnak az érdekeit tartja szem előtt, amelyhez tartozik.

A piacgazdaság egyéni haszonra épülő rendszere ezen a módon változik át egy empatikus, közbirtokon alapuló szisztémává, amelyben minden tagnak minden objektumhoz szabad hozzáférése van, ám ezzel a joggal felelősségteljesen, a közösség javára él. Az empátia kiterjed a környezet növény- és állatvilágára is. Ezáltal az emberiség harmóniában él a bioszférával, anélkül, hogy a szűkösség problémája felszínre kerülne.

Ez a prófécia emlékeztet Marx osztályok nélküli társadalmára, amelyben nincs sem piac, sem állam. Marxtól eltérően azonban Rifkinnél a jelen állapot és a jövő központi irányítású gazdasága közötti időszakban sehol sem kap szerepet a proletariátus diktatúrája.

Az az elméleti alapvetés, amelyre Rifkin vakmerő téziseit építi, az emberiség fejlődéstörténetének egyfajta lépcsőzetes felfogása. Az efféléknek számos előképe van az elméletek történetében. A Rifkin-féle lépcsőzetesség arra alapoz, hogy egy adott korszak gazdasági jellemzőit a mindenkori energiaforrások és a mindenkor rendelkezésre álló kommunikációs technológiák határozzák meg. A modern kor kezdetén az „első ipari forradalom” idején a kőszén jelentette az energiaforrást és a könyvnyomtatás tette lehetővé a tömegkommunikációt. A „második ipari forradalom” okozója az elektromosság valamint a telegráf és a telefon megjelenése. A napjainkban kibontakozó „harmadik ipari forradalom” kiváltója az átmenet a megújuló energiákra és kommunikáció forradalmi megváltozása az internet révén.

Jeremy Rifkin

  A gazdasági formák a mindenkori energiaellátási és kommunikációs hálózatokhoz igazodnak. A kapitalizmus korai formája az a gazdasági mód, amely a szénre és a nyomtatásra épül. Ezáltal vasúthálózatok jöhetnek létre és felépülhet a kommunikációs infrastruktúrának az a fajtája, amely lehetővé teszi a termelés centralizálását, ezzel együtt a racionalizálását. Az elektromosság, a kőolaj és az elektronikus kommunikáció jelenléte globális gazdasági összefonódásokhoz vezet, ami multinacionális konszernekben, mint uralkodó gazdasági képződményekben csúcsosodik ki. A kapitalista gazdaság egyre jobban függőleges-hierarchikus módon szerveződik, akkor is, ha a piacokat „laterális” koordinációs mechanizmusok mentén szolgálja ki.

A megújuló energiának és az internetnek most beköszönő új korszaka, vagyis a „harmadik ipari forradalom tesz lehetővé Rifkin szerint egy olyan termelési rendszert, amelyben az áruknak és szolgáltatásoknak az előállítása végül messzemenően emberi erőforrások mellőzésével lesz lehetséges, ami által a határköltségek is a zéró közelébe jutnak. Ezzel összefüggően ennek a rendszernek meglehetősen szétterülő, tehát nem hierarchikus és nem vertikális koordinációs struktúrája lesz. Ez a szétterülő, azaz laterális koordináció a polgárokat fogyasztókból (azaz konzumálókból) „prozumálókká” változtatja. (A szó Rifkin alkotása, arra utal, hogy közbirtokkal gazdálkodó ember egyszerre termelők – producers – és fogyasztók, vagyis consumers. A két szóból áll össze mozaikként a prosumers, amit jobb híján „prozumálóknak” fordítottam. - A fordító megjegyzése) A konzumálók a javakat a piacról szerzik be, miközben a prozumálók az általuk elfogyasztandó javakat a többi prozumálóval való laterális koordináció révén kapják meg. Ezek túlnyomórészt a résztvevő prozumálók saját maguk előállított jószágai, ilyen módon rendszer függetlenedik a kommerciális termelőktől és a piacoktól.

Ennek a laterális koordinációnak az alapja a közbirtok. A profitorientált vállalkozások helyett a „társadalmi vállalkozás” típusa lesz az uralkodó, ami a közösség javára fókuszál. Egy adott áru vagy szolgáltatás „ára” jelentőség nélkülivé válik, mert a „csaknem-zéró-határköltségeknek” ebben a világában jellemzően nem a szűkösen rendelkezésre álló javakkal való gazdálkodásról van szó; hiszen ezeket immár gyakorlatilag ingyen lehet előállítani.

Ez a vízió, amely a 21. század közepére vetül, a hagyományos előképzettségű közgazdászok és vállalkozók számára eléggé eléggé hihetetlennek tűnhet. Ha azonban jobban belemélyednek e jóslatok alapjaiba, idővel szélesebb perspektívában láthatják őket.

Kitűnő példa ehhez a prosumer-modellhez Rifkin számára a manapság sebesen fejlődő szél- és napenergia iparág. A szén- földgáz- vagy atomerőművekhez képest a szélenergia és napenergia előállításának erőművei nem koncentráltak, hanem nagy területen terjednek szét. Az apró erőművek legtöbbször maguknak a fogyasztóknak a birtokában vannak, így a különbség a termelő és a fogyasztó között egyre jobban elmosódik.

Carl Christian von Weizsäcker

  Németország a Megújuló Energia Törvény (MET) miatt élenjáró a „prozumálók” világában. Látható, hogy a befejezett szélerőművek és fotovoltaikus napenergia-telepek az áramot nagyon alacsony határköltségen állítják elő. Ha még ehhez feltételezünk egy olyan gyártási módot, amely ezeket az áramtermelő készülékeket csaknem emberi munka nélkül képes előállítani és karbantartani, máris a „majdnem zéró határköltség” modell megvalósulása közelébe érkeztünk, legalábbis ami az áramtermelést illeti. „Hiszen a Nap ingyen szállítja az energiát”. Az áram-előállítás és az áramfelhasználás között időbeli eltolódás problémáját Rifkin csak mellékesen tárgyalja.

Rifkin világát olyan társadalomként képzelhetjük el, amelyben minden termelési folyamat a széllel és napenergiával történő áramtermeléshez hasonlít. A szerző világlátásában döntő az a gondolat, hogy az ember lelkületét a környezet határozza meg. A kapitalizmus világtörténelmi funkcióját Rifkin, csakúgy, mint Marx a termelékenységnek abban a forradalmában találja meg, amelyet ez a gazdasági rendszer tett lehetővé. Amint a kapitalizmus az egyéni hasznot a „láthatatlan kéz” közrehatásával közösségi jólétté instrumentalizálta, az egoista és autonómiára vágyó polgárok jelleme is társadalmilag meghatározott volt – az „enyém-tied” morál alakította ki. A gazdaságelmélet a homo ökonomikus alakjában nyújtotta ehhez az ideológiai alapot.

Ámde – mondja Rifkin – egy tényleges szűkösség nélküli világban, ahol a bőséget a „harmadik ipari forradalom” biztosítja, az erőforrások közös felhasználása lényegesen kiterjeszthető. Gondoljunk csak arra, hogy az okostelefonok és az internet használata révén milyen hatékonyság-növekedés érhető el a magángépjárművek használatában (Car-Sharing) vagy arra, hogy az utazók számára milyen hatalmas esély az, hogy magánembereknél találhatnak szállást olcsón, vagy teljesen ingyen. Innen vezeti le Rifkin a megosztás (Sharing) kultúráját, ami a tulajdonlás kapitalista kultúráját leváltja. Elképzelése szerint ez visszahat az emberek jellemére, amely az egyéni haszon motivációjáról az empátiára hangolódik át. A múlthoz képest sokkal kevésbé törekszenek autonómiára, inkább egy közösséghez való tartozásra vágyakoznak. Ennek megfelelő lesz a viselkedésük, ami megkönnyíti a közbirtokhoz fűződő játékszabályok betartását.

Természetesen az előttünk álló újítások sok mindent megváltoztatnak majd társadalmi állapotainkban. Én mindenesetre nem látom annak az esélyét, hogy a szűkösség jelensége eltűnjön. Hiszen vannak más társadalmi víziók is, amelyekben a szűkösség már nem játszik lényeges szerepet. Hadd említsem csak Keynes egyik ismert írását: „Economic Possibilities for our Grandchildren”, amelyben egy olyan társadalmat vázol fel, amelyben a javak szűkössége nem áll már az érdeklődés középpontjában. Keynes generációjának unokái ma már maguk is nagyszülők, a Keynes által elvárt állapotok azonban még nem köszöntöttek be.

Rifkin elemzésének hibája abban áll, hogy a relatív árak jelenségét nem helyesen fogja fel. Mit jelent a zéró közeli határköltség? Ezalatt természetesen nem érthet olyasmit, hogy „határköltségek dollárban vagy euróban kifejezve”. A határköltségeket egy erre alkalmas egységben kell kifejezni. Ez az egység nála az emberi munkaidő: hiszen elemzésében éppen arról van szó, hogy mit fognak csinálni az emberek, akik eddig alkalmazottként vagy vállalkozóként dolgoztak, ha a termékeket munkájuk csaknem teljes mellőzésével is létre lehet hozni.

Rifkin prognózisát tehát a következőképpen is kifejezhetjük: a megtermelt termékek relatív ára drasztikusan csökken. Vagy más módon: az emberi (munka)idő relatív ára drasztikusan növekszik. Az emberek saját ideje azonban mindig szűkös marad: ez csak a halálra vágyók esetében nem igaz. Ha azonban – mint Rifkin prognosztizálja – az emberek a jövőben empatikusabbak és boldogabbak lesznek, nem fogják halálra unni magukat. Éppen akkor válik valóra Hippokrates régi mondása, mely szerint „vita brevis, ars longa” vagyis „rövid az élet, hosszú a művészet”, ha szükségletté válik, hogy az emberek társaik javára sokáig éljenek. Az egyéni idő a jövőben is értékes és szűkös marad.

Ez a pénz jelentőségére is kihatással van. Rifkin valójában nem egy pénz nélküli világot vetít előre: a pénznek mindig lesz szerepe, még ha alárendelt is. Nem tartozik azok közé az utópisták közé (beleértve Marxot és Muamar al Kadhafit) akik egy teljesen pénz nélküli világot képzelnek el.

Amíg a pénz, mint intézmény nem szűnik meg, kivonulási (Opting-out) lehetőséget kínál minden, mégoly bűbájos társaságból, amelyben netán a jótékonyság nevében erős konformitást várnak el az egyénektől. Albert Hirschman szellemmel teli könyvében (Exit, Voice and Loyalty) leírja, hogy miként ragálhat a közösség valamely tagja, ha elégedetlen a belső viszonyokkal. A kiszállás lehetősége a magja a szabadság gondolatának, amelyet a liberális hagyomány mindig a jogállammal, a polgári társadalommal és piacgazdasággal kötött össze.

A „közbirtok”, amit Rifkin uralkodó társadalmi modellként mutat be, az emberi jogok modern felfogásával csak akkor egyeztethető össze, ha jogot és lehetőséget ad a kiszálláshoz. Ehhez a pénz intézménye és a magántulajdon nélkülözhetetlen garancia. Pénz nélkül szektaszerű állapotok fenyegetnek, ahol a tagoknak nincs lehetősége a kimenekülésre.

Amennyiben azonban ebben a jövőbeni társadalomban létezik a működőképes pénz és a jog a magántulajdonhoz, akkor a szabadság nevében elvárhatjuk a vállalkozás szabadságát is – amint ez az alaptörvényben is le van fektetve. Ezután csak gyakorlati kérdés, milyen formában vihetők végbe a közösségi aktivitások.

Vegyük az autómegosztás (Car-Sharing) példáját. Rifkinnel egyetemben ezúttal feltételezem, hogy az emberek többsége a jövőben lemond a magánautóról, és helyette az autómegosztás valamilyen formáját választja, mivel azt a modern kommunikációs technológiák oly kényelmesen elérhetővé teszik. Feltételezhetjük, hogy léteznek közbirtok-társaságok, amelyek bizonyos szabályrendszer keretein belül egy olyan autópark felett rendelkeznek, amely a tagok igényeit hivatott kielégíteni. Ugyanakkor létezhetnek vállalkozások is, amelyek a modern kommunikáció alapján autókat adnak bérbe, vagy akár taxi-szerű szolgáltatásokat nyújtanak. Mindkét megoldáshoz találhatunk számos alapos okot. A közbirtok-modellben bizonyára egy, a normál pénzről leválasztott kuponrendszer működhet, amelyek bekapcsolásával az autóhasználatot akár bébiszitteri, vagy egyéb szomszédi szolgáltatásokkal is kiegyenlíthetjük. A kereskedelmi modellben a megrendelők egyéni jogai bizonyára hangsúlyosabbak maradnak („A vevő a király”) mert a szolgáltató itt más ügyfelek igényeit nem játssza ki az egyes ügyfelek terhére – amint az a közbirtok-modellben szinte elkerülhetetlen. A vevők minőségre és tisztaságra vonatkozó elvárásai a hagyományos modellben jobban kielégíthetőnek látszanak, mint a közbirtoknál, ahol mindent „demokratikusan” kell eldönteni.

A globális környezetvédelem témáját is többféle módon közelíthetjük meg. Hihetjük, mint Rifkin, vagy kissé más formában Meinhard Miegel, hogy megváltozik a környezeti étosz, és a világ polgárai számára elfogadottá válik, hogy igényeiket úgy visszafogják, hogy egyéni lábnyomuk a természeten csak akkora lesz, ami megfelel a kanti kategorikus imperatívusznak. Úgy is lehet, ahogy Rifkin gondolja, mégpedig, hogy az emberek a közbirtokon alapuló lokális, vagy afeletti közösségekbe tömörülnek és ott egymást sarkallják – és ellenőrzik – az ökologikus szabályok betartására.

Részlet az eredeti cikkből

Vagy adhatjuk szavazatunkat – amint az a közgazdászok céhe szorgalmazza – az árakra és a szűkös környezeti erőforrásokra, ahol a racionális felhasználás és a védelem a piac működésének a feladata. Ha például, mint a klímaproblémánál, meglehetős gyorsaságra van szükség, ésszerű lehet mindkét utat szimultán követni. Politikailag számára is fontos lehet egy egy aktív klímapolitika keresztülviteléhez a környezeti etika, az ökológiailag korrekt viselkedés propagálása. Másfelől elkerülhetetlennek tűnik egy olyan világméretű klímaegyezmény tető alá hozása, melynek segítségével olyan CO₂ ár alakítható ki, amely javítja a klímapolitika hatékonyságát és olyan államokat is a hatálya alá von, melyek életszínvonala ma még nem illik bele a rifkini víziókba.

Ha Rifkin jóslatai a munka termelékenységének robbanásszerű növekedésével kapcsolatban valóra válnak, felvetődik a kérdés a munka keresletének és kínálatának egyensúlyára vonatkozóan. Egyelőre feltételezem, hogy a világgazdaság megtalálja az utat és az eszközöket egy ilyen egyensúly létrehozásához. Végigjátszom a szcenáriót, amely vélhetőleg Rifkin szeme előtt is lebegett: a megnövekedett produktivitás az emberek akaratának megfelelően első menetben arra fordítódik, hogy a munkaidő drasztikusan lerövidüljön. (Ennek alternatívája a gazdasági növekedés erőteljes fokozódása.)

Ha azonban a munkaidő csökken, az is elvárható, hogy a polgárok életidején belül is másképpen oszlik el munkával töltött idő. Sok érv szól amellett, hogy az emberek ez esetben a pénzkeresést gyorsan ki akarják pipálni, hogy azt követően életüknek lehetőleg egy hosszabb szakaszát bérmunka és anyagi gondok nélkül tölthessék el. A nyugdíjas korszak tovább fog hosszabbodni. Ez nem jelent egyebet, mint hogy az emberek nagyon sok pénzt akarnak majd nyugdíjas korukra megtakarítani, ami esetleg már 55 éves korukban elkezdődik. Ezzel együtt jelentős vagyont is fel akarnak majd halmozni, amihez a mérce a várható éves anyagi fogyasztásuk lesz.

Ha például az aktív időszak és a nyugdíjas korszak egyforma hosszúságú lesz, az emberek folyó bevételüknek a felét öregkorukra akarják majd megtakarítani. Ezek a vagyonok esetleg a törvényes nyugdíjbiztosítókkal szembeni követelésekből is állhatnak. Az emberek bizonyára nem akarnak öregségük biztosításához egy kicsi közbirtokos társaságra hagyatkozni, hiszen ennek a társaságnak a fiataljai bármikor kiléphetnek. Ha az emberek továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy öregségi igényeik pénzösszegekben, mint egyéni követelésben fejeződjenek ki, szükséges, hogy a tőkepiac és/vagy az állam ilyen tulajdonokat teremtsen és fenntartson. Ez éves be- és kifizetéseket feltételezhet a nyugdíjalapoknál, amelyek az éves nettó társadalmi termék felét lefedik. A piac és az állam elhalásáról itt tehát szó sem lehet. Az egyéni tulajdon elutasításáról pedig végképp nem.

Hogy tehát a közbirtok-rendszer dominanciája ténylegesen előáll-e, az erősen kétségbe vonható. Mindenesetre érvényben marad az egyéni jogokra alapozott piacgazdaság (Franz Böhm). Elsődleges marad a laterális koordinációs elv a hierarchikus-vertikálissal szemben. Mekkora jelentősége lesz a jövőben az empatikus koordinációnak a piaci jellegű koordinációkkal szemben, azt ma még nem tudjuk megmondani.

A közbirtok-elv minden bája és melegsége mellett van a piacgazdaságnak egy előnye, amit lezárásként szeretnék kifejteni: amint Rifkin írja, az önfeláldozó szolidaritás a közbirtok keretein belül nemcsak hasznos, hanem gyakran elengedhetetlen, hogy a rendszer tényleg működjön. Ebben az összefüggésben sokat tanult a Nobel-díjas Elinor Ostromtól. A jótékonyság, amelyet az eltűnő szűkösség következményeként vetít előre, feltétel a közbirtok dominánssá válásához. Ez viszont Friedrich Schiller bölcsességére emlékezteti a közgazdászokat, amelyet a költő a következő disztichonban fogalmazott meg: a legjobb alkotmány arról ismerhető fel, hogy mindenkinek lehetővé teszi a helyes gondolkodást, de sohasem kell erre senkinek kényszert éreznie.

Jeremy Rifkin amerikai közgazdász, társadalomtudós, író, közéleti ember, politikai tanácsadó és aktivista. A Foundation on Economic Trends (gazdasági trendeket kutató alap) elnöke, valamint 20 olyan könyv szerzője, amelyek a tudományos és technikai változások hatását elemzik a gazdaságra, a munka világára és a környezetre vonatkozóan. Könyveit mintegy 35 nyelvre fordították le, és világszerte egyetemek, kormányzati és egyéb szervezetek százai használják őket. Legismertebb művei: The Zero Marginal Cost Society (2014), The Third Industrial Revolution (2011), The Emphatic Civilization (2010), The European Dream (2004), The Hydrogen Economy (2002), The Age of Access (2000), The Biotech Century (1998) és a The End of Work (1995).

Rifkin a vezetője a TIR Consulting Group nevű társaságnak, amely kormányzatoknak és helyi önkormányzatoknak ad tanácsokat a Harmadik Ipari Forradalommal (Third Industrial Revolution) kapcsolatban. Alapítója és egyben vezetője a Harmadik Ipari Forradalomhoz kapcsolódó kerekasztalnak is, amely a világ vezető megújuló energiával foglalkozó, valamint építőipari, ingatlanfejlesztő, számítástechnikai, energiatermelő, szállítási és logisztikai cégeit foglalja magában. Rifkin globális gazdaságfejlesztő munkacsoportja a maga kategóriájában a világon a legnagyobb, és nagyvárosokkal, régiókkal, nemzeti kormányokkal működik együtt, segítve ezeket a tervezésben, amely a gazdaságot a szén utáni korszakba, a Harmadik Ipari Forradalom infrastruktúrájának kiépülésébe viszi át.

1994 óta Pennsylvaniai Egyetemen belül működő Wharton School of Business Executive Education Program vezető előadója. Itt vállalatvezetőket és menedzsereket látnak el tanácsokkal arra vonatkozóan, hogy miként alakíthatják üzleti tevékenységüket a megújuló gazdaság követelményeihez.

Az évek során a világ egyre több vezető újságja és magazinja teszi közzé Rifkin havonta megfogalmazott írásait. Néhány ezek közül: a Los Angeles Times (Amerikai Egyesült Államok), a The Guardian (Egyesült Királyság) A Süddeutsche Zeitung és a Handelsblatt (Németország), a Le Soir és a Knack (Belgium) a L'Espresso (Olaszország), az El Mundo és az El Pais (Spanyolország) a Kathimerini (Görögország), a Dagbladet Information (Dánia), a De Volkskrant (Hollandia), a Hospodarské Noviny (Csehország), a Wort (Luxemburg), az Eesti Päevaleht (Észtország), a Trud (Bulgária), a Clarin (Argentina), és az Al-Ittihad (Egyesült Arab Emirátusok).

(Forrás: Wikipedia)

UTÓSZÓ

Tegyük fel, hogy egyszer az emberiség arra az elhatározásra jut, hogy megállapodást köt önmagával, és rendezi közös ügyeit.

Ez egy gondolatkísérlet. Az emberi agy tiszta, mint egy laboratórium. Odakint a folyamatok lefolyásában szerepe van mindenféle mocsoknak, idebenn azonban nincs. Ugyanakkor nemcsak a szennyező tényezőket vagyunk kénytelenek figyelmen kívül hagyni, hanem azt is, hogy körülöttünk, sok más hasonlóan tiszta laboratóriumban mivel kísérleteznek. Ebből ugyanis általában nem túl sokat kötnek az orrunkra. Ha agyakra vonatkoztatjuk a kijelentést, úgy is megfogalmazhatjuk, hogy minél tisztább gondolkodású, minél becsületesebb, minél kevésbé gyanakvó egy emberi agy, annál többet nyilatkozik a benne folyó eseményekről. Ezzel szemben minél gyanakvóbb, minél manipulatívabb, annál kevesebbet mond el ténylegesen munkájáról, és annál több mellébeszéléssel, elhallgatással, félinformációval, azaz hazugsággal vezeti félre a környezetét, valamilyen nagyon fontosnak, mindenek felett álló célnak az érdekében. Ez a cél többnyire a hatalom, a minél több ember felett való uralkodás, vagy ha ez nem megy, akkor az uralkodói körökhöz való tartozás. Ha végigtekintünk az emberiség elmúlt néhány ezer évén, azt láthatjuk, hogy a történelem másról sem szól, mint arról, hogy milyen hadvezérek, királyok, fejedelmek mekkora birodalmat építettek, és hány már létező másik kisebb-nagyobb birodalmat hódítottak meg és kebeleztek be. Közben mindig sikerült elhitetniük alattvalóikkal, hogy nagy birodalomban sokkal élvezetesebb az élet, mint a kicsiben, és a többiek eltörlése szent kötelessége a közösségnek. Ez a gondolatvilág mindmáig létezik és uralkodik, és olyan remek alapötletekre alapuló közösségeket is, mint amilyen példának okáért az Európai Unió, képes szétrágni, mint a szú, és romba dönteni. Emellett a rendszeres hazudozásnak megvan az a kellemetlen mellékhatása, hogy az emberek megtanulják, hogy amit mondanak nekik, az általában hazugság, ennélfogva gyorsan hazugsággá fordul át az őszinte kijelentés is, hiszen nem hiszik őszintének. Így aztán általában hamar rájön mindenki, hogy az érvényesüléshez nem kell, sőt nem is érdemes őszintének lenni, hiszen ezt úgysem hiszi el senki.

Ma olyan világban élünk, mint amilyenben még soha. Ez az internet világa. Az internet lehetővé teszi, hogy gondolatok, eszmék, azaz a laboratóriumok fortyogó munkája pillanatok alatt szétterüljön az egész világon. A háló mindenkit mindenkivel képes összekötni, és emiatt az emberek másnak ismerhetik meg egymást, mint akkor, ha ismerkedés bonyolultabb úton, a nacionalizmus és más előítéletek szűrőjén keresztül megy végbe – vagy végbe sem megy, mert fennakad ezen a szűrőrendszeren. Sokkal könnyebben szövődnek ismeretségek és barátságok, mert az internet apró csatornákon, egérjáratokon képes összeköttetéseket teremteni. Ezek a járatok a politikai és ideológiai hazugság-hegyek alatt húzódnak, gyakran keresztezik, de ritkán zavarják egymást.

Az internet segítségével könnyen kérhetsz és kaphatsz segítséget ismeretlenektől. Ingyen természetesen. Ez akár odáig is elmehet, hogy az internet segítségével elintézheted, hogy valahol, egy idegen országban egy idegen befogadjon a lakásába, és úgy kezeljen, mint egy régi barátot. Ez persze régen is megjárt az utazónak, de aztán kiment a divatból, mert a birodalmak nem szívelték a kontrollálatlan mozgást és egérjárat-építést. Az uralkodó Nagy Testvér minden egyes egeréről mindent tudni akart.

Ez most sincs másképpen, de úgy tűnik, hogy a világháló gyorsabb és autonómabb képes lenni, mint a birodalmak. A birodalmak nem is kedvelik ez a nagy autonómiát, és sokszor korlátozzák vagy akár ki is kapcsolják. Csak remélhetjük, hogy maga a háló képes lesz arra az evolúcióra, amely önfenntartóvá teszi, és immunissá a hatalmi alapú beavatkozásokkal szemben. Reméljük továbbá azt is, hogy a háló a gyermekbetegségeit is kinövi, azaz erőszaktól mentesen, de határozottan kiveti magából a vadhajtásokat, a zavarodott ideológiákat – anélkül, hogy bármilyen korlátozást kellene alkalmaznia a szabálykövetőkkel szemben.

Gondolatkísérletünkhöz tételezzük fel, hogy ez így van, azaz, hogy így lesz. Tételezzük fel továbbá azt is, hogy az internet rövidesen oly mértékben behálózza a világot, hogy mindenki, aki részese kíván lenni, az beléphet, anélkül, hogy anyagi áldozatokra lenne szüksége – azaz van legalább egy barátja, hozzáféréssel, vagy könnyen elérhet egy nyilvános internet-állomást.

Azt is fel kell még tételeznünk, hogy a jelennel ellentétben az internet elérhetősége ingyenes lesz, ami éppen abból a rendszerből következik, amely majd az internet közreműködésével épülhet fel és ki.

Tehát nincs akadálya annak, hogy mindenki mindenkit elérjen, mégpedig hatalmi és ideológiai szűrők kihagyásával, és meggyőződjön arról, hogy a többi ember tulajdonképpen tényleg születésénél fogva jó, és az is marad, ha nem vezetik félre. Nincs tehát akadálya annak, hogy mindenki mindenkivel békében éljen. Az emberiség elkezdhet úgy élni, mint egy hangyaboly, azaz gazdálkodási tevékenységét nem(csak) az egyéni boldogulásra optimalizálja, hanem az egész boly túlélésére és továbbfejlődésére. A környezeti, ökológiai problémák tehát most már nem idegesítő akadályt jelentenek, hanem maguktól értetődő jelenlétet. Ugyanakkor az emberiség élete mégiscsak a hangyaboly életének a fejlődés spirálján sokkal magasabban történő ismétlődését jelenti, hiszen az ember nem hangya, vagyis önálló akarat nélküli, ösztönökre programozott lény, hanem egyéniség, önálló univerzum, Isten képmása és sejtje.

Az emberiség tehát elkezd azon gondolkodni, hogy miként tudja az életéből a pénzzel történő értékmérést kikapcsolni, vagy legalábbis a világot a fejéről a talpára állítani, és elérni, hogy ne a pénz önmaga jelentsen értéket és birtoklása vagy hiánya maga minősítse az embereket. (Erre vonatkozóan ma is vannak már példák, léteznek közösségek, amelyek tagjai pénz nélkül szolgáltatnak egymásnak, legfeljebb zsetonokat alkalmaznak, hogy követni lehessen, ki mennyit adott a közösségnek és mennyit kapott onnan. Ld. e blogon „A válság ellenszere a gyermekfelügyelet” c. írást.) Ekkor a következőkre jön rá:

- Itt a földi világban lényegében minden ingyen van, ami a megélhetéshez kell. A levegőért nem kell fizetni (csak a szennyezett levegő tisztításáért), a Nap ingyen adja a fényt és a meleget (egyelőre), minden további energia, ami nem közvetlenül a Napból áramlik felénk, szintén nem más, mint a Nap konzervált energiája. Ez szénben, olajban, fában testesül meg, de megtalálható a Föld belsejében fortyogó magmában, vagy a nyáron felmelegedett vízben, netán a levegő mozgásában, vagyis a szélben. Ezek mind ingyen vannak, „csak” ki kell termelni őket, és/vagy alkalmas eszközöket konstruálni a hasznosításukra.

- A víz ingyen van, csak az igényel ráfordítást, hogy a víz folyjon oda, ahol az ember van, és ne az embernek kelljen a folyóhoz mennie inni, mint például az antilopoknak.

- Az élelmet a természet állítja elő. Csak elvetjük a magot, és az egy előre megalkotott program szerint (amelyhez nem sok közünk van, de ma már képesek vagyunk lerontani) fejlődésnek indul. A többit elvégzi a föld, a víz és a napfény – meg természetesen a szoftver, amit a mag tárol. Ráfordítást az igényel, ha többet akarunk, mint amit a természet maga adna (a mesterségesen lerontott környezeti feltételek mellett) , illetve, ha nem akarunk minden alkalommal az almafához sétálni, ha megéheztünk, illetve nem mindig almát akarunk, hanem szeretjük az almakompótot és a lekvárt is, netán ennél bonyolultabb ételeket is, mint mondjuk mézmázas lazac hajdinarizottóval.

- Az ingyenesség tehát nincs ingyen, mihelyt valamit tenni kell annak érdekében, hogy a szükségletet kielégítő dolog alkalmas időben, alkalmas helyen és alkalmas formában rendelkezésre álljon. Ehhez szükség van emberi beavatkozásra, amely szellemi és fizikai teljesítményekben egyaránt megnyilvánul. Akik elvégzik ezt a munkát, azoknak is létezniük kell. Ezt azért szükséges megjegyezni, mert elmúlt korokban korántsem volt magától értetődő, hogy mindenki dolgozzon – és ma sem az. A dolgozók eltartására különféle módozatok alakultak ki.

- Manapság a dolgozók eltartása a pénz ki- és újraelosztásával történik. Nincstelenek és telhetetlenek erőszakkal is beleavatkoznak a rendszerbe.

- Mivel a civilizált élet megköveteli, hogy az ember élete különbözzön az állatokétól, az ember a természet javait általában nem közvetlenül, hanem közvetve hasznosítja. A hasznosítási folyamat specializálódást és munkamegosztást kíván meg, hiszen nem lehet mindenki egyszerre gyümölcskertész és atomfizikus. Mindegyiküknek szüksége van azonban a másik munkájára, ezért el kell, hogy tartsák egymást. Ez jelenleg a pénz közbeiktatásával történik.

- Szükség van még egy megegyezésre is, hogy kinek a munkája mennyit ér. Ezt jelenleg a piac nevű autonóm rendszer dönti el – már amennyire ez valóban önálló és nem manipulált. Valójában a gyümölcskertész és az atomfizikus munkája ugyanannyit ér, hiszen a társadalom egyik nélkül sem működhetne, mégis nagyon nagy különbség van a pénzbeli díjazásban. Az is megfigyelhető, hogy ugyanannyi munkával a világ különböző sarkaiban nagyon különböző pénzmennyiséghez lehet hozzájutni.

- Az idők során annak az állapotnak a közelébe kerülhet az emberiség, hogy már nemcsak a mag működik egy bonyolult szoftver szerint, hanem a természet javainak a feldolgozása, emberi fogyasztásra történő átalakítása is ennek a közelébe jut. Tehát megkívánjuk a csokoládét, és ekkor elég a számítógépünkhöz lépni, beírni, mit akarunk, és a 3D nyomtatónk kisvártatva elkészíti a csokit. Ehhez persze bonyolult csőhálózaton, vagy patronokban el kell juttatni hozzá az alapanyagokat. Ha ez már megvan, akkor szinte zéró határköltséggel működik az egész világgazdaság, ahogy Rifkin írja.

- Természetesen a kitermeléshez és a megtermeléshez mindig szükség lesz emberi munkára, ha egyre kevesebbre is. A 3D nyomtatóhoz és a csövekhez, tartályokhoz fémipari és műanyagipari alapanyagokat kell a természettől átvenni (át, és nem el.) A csokoládéhoz meg kell termelni a kakaóbabot és az egyéb hozzávalókat, ehhez földet kell művelni. Az egész rendszer továbbfejlesztésén is dolgozni kell, aminek eredménye az kell, hogy legyen, hogy még kevesebb emberi beavatkozással működjön a rendszer. Ha tehát az egésznek a fenntartása eddig napi négy órai közreműködést igényelt egy munkaképes állampolgártól, a cél az lenne, hogy ez lemenjen kettő, vagy egy órára. Valamilyen mértékű emberi közreműködésre azonban mindig szükség lesz.

Mindezek ismeretében az internetes emberiségnek meg kell egyeznie abban, hogy miként tartja el és fenn civilizált világát. Rifkin könyve valójában azt feszegeti, hogy miként képzelhető el az átmenet. Az átmenet egy civilizált, de igazságos világba, amely önmagát ellenőrzi, és nincs szüksége sem nemzeti, sem világkormányra. Azért hatósági emberekre talán még jó darabig szüksége lesz – ezeket is el kell tartani.

A specializáció, vagyis a szakterületenként megosztott munka világa talán fennmarad, de az is elképzelhető, hogy valamelyest szűkül. Például úgy, hogy minden polgár magas képzettségűvé válik, de vállalja, hogy csekélyebb tudást igénylő munkát is elvégez. A kertészmérnök tehát nemcsak az almafák bővebb termésre serkentését dolgozza ki elméletben, hanem munkaideje egy részében a gyümölcsösben dolgozik, és metsz, permetez, stb. Az sem lehetetlen, hogy mindenki mindent csinál, azaz egy-egy család vagy annál valamivel nagyobb közösség megtermel mindent, amire képes – mint ahogy például ma ezt bizonyos ökofalvak példája illusztrálja. Ez azonban civilizációs visszalépést jelenthet. Valószínűtlen ugyanis, hogy ezek a kisebb közösségek 3D nyomtatót és internetszervereket készítsenek maguknak. Márpedig, ha ezek nincsenek, bukik az egész mutatvány, mivel a jövőnek ez a víziója éppen a nagyon fejlett technikai civilizációra épül. Ezt tehát szolgáltatni kell, és el kell tartani azokat, akik képesek erre. A rifkini közbirtokos társaságoknak tehát vagy nagyon nagynak kell lenniük, vagy bizonyos feladatokra specializáltnak.

Nagyon nagy kérdés, hogy mi történik azzal az idővel, ami ilyen módon felszabadul. Valójában az őrületes munkatempó, amit ma sok ember magára kényszerít, semmi egyébről nem szól, mint arról a vágyról, hogy több és tartalmasabb legyen a szabadidő. Sokat dolgozom, ha kell, éjt nappallá téve, mert akkor hosszabb időre és izgalmasabb helyre tudok majd elutazni a szabadságom alatt. Vagy nagyon szuper televíziót tudok venni, amely felszabadító kulturális élményekhez juttat hozzá – ha majd lesz időm felszabadulni. De mi lesz majd abban a világban, ahol senki sem lesz munkanélküli, mert mindenki igazságosan részesedik az elvégzendő feladatokból és az eredményből is? Ugyanakkor mindenki javarészt munkanélküli, mert a kötelező munkát hamar elvégzi. Nos, valószínűleg a maradék időben is mindenki dolgozni fog – csak éppenséggel azt csinálja, ami valóban öröm a számára. Jó esetben ez ugyanaz, vagy nagyrészt ugyanaz, mint a kötelező feladatcsokor. Azonban sokféle dolog elképzelhető még, konstruktív és destruktív egyaránt.

A munkára nem alkalmasakat, vagy a dolgozni már nem akaró, „nyugállományba” vonulókat is el kell tartani. Ez hatalmas konfliktusok forrása lehet, amelybe mostani gondolatkísérletünk keretében nem is érdemes belemenni.

Gondolatkísérletünknek nem az a lényege és a feladata, hogy megoldja egy jövőbeni, vizionált társadalmi és gazdasági berendezkedés minden részproblémáját. Arra kell csupán rámutatnia, hogy egy ilyen vízió nem jogosulatlan, mert létezik eszköz és esély arra, hogy csalásoktól, hazugságoktól mentes, a bizalomra épülő közmegegyezések létrejöjjenek. Mind a megegyezésnek, mind pedig az azt követő fejlődésnek spontánnak kell lennie. A mostanáig felgyülemlett tapasztalatok azt mutatják, hogy a mesterségesen megtervezett és a társadalomra rákényszerített rendszerek nem hoztak olyan eredményt, mint amire az alkotók számítottak. Az egész fejlődési pálya alkalmas volt azonban arra, hogy megmutassa, mire nem alkalmas. Nélküle viszont ezt nem lehetett volna megtanulni.

Egyelőre nincs más dolgunk, mint figyelni, hogy merre fejlődnek és fordulnak a dolgok az internet világában. Feladatunk természetesen az is, hogy a magunk eszközeivel hozzá is járuljunk ehhez a fejlődéshez – de csakis a magunkéival, nem pedig azokéval, akik azonnali üdvösséget ígérnek, ha társulunk hozzájuk.  

SZÓLAMSZABADSÁG

A Láthatatlan Kéz, valamint a  kapitalizmus diadala

Akasztott ember házában nem illik kötelet emlegetni – tanít minket egy ismert közmondás. A „nem illik” nem jelenti azt, hogy nem szabad, vagy hogy nem lehetséges – és még kevésbé azt, hogy ne lennének olyan egyének, akik mégiscsak felemlegetik a kötelet. Más egyének gyakran szokták az előbbieket faragatlannak vagy szemtelennek tartani, főleg akkor, ha közelről érintettek az ügyben. Nem feltétlenül intézik el az ügyet egy réveteg mosollyal az arcukon, hogy na persze, ez nem esett jól, de mit tehetünk, a szólásszabadság mindennél értékesebb, így a többi nem számít, hiába aláztak meg.

A szólás szabadságának tehát minden bizonnyal vannak határai. A vitatkozás szabadságának vizsgálatakor talán már valamivel nehezebb dolgunk van, ha meg akarjuk húzni a határvonalakat. Vitatkozni mindenről lehet, illetve joggal várhatjuk el bárkitől, hogy legyen vitára kész. Ez kétségkívül nagyon nagy eredménye lenne a (nyugati) civilizációnak – ha létezne. Ha azonban végiggondoljuk, hogy hányan, kik és milyen gyakran térnek ki a vitára való felkérés elöl, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ez a civilizációs vívmány csak korlátozottan létezik.

A vitatkozással kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett fogalom a vitakultúra. Az egy külön megvitatandó kérdés lehetne, hogy a nem kulturált vita egyáltalán vitának tekinthető-e, vagy inkább csak veszekedésnek, illetve, hogy a kulturáltsági kategóriának hol van a határa.

Ha bőséges olvasottsággal és tág látókörrel rendelkező emberek összegyűlnek, és újságok, folyóiratok lapjain, vagy éjszakai tévéprogramok (ún. rétegműsorok) idején szépen csendesen, egymásra figyelve és egymás mondandójára reflektálva elbeszélgetnek, az nagyon tisztességes és barátságos vita, még akkor is, ha a világ dolgairól ezek az emberek netán egészen másképpen vélekednek. Innen lefelé haladva sok fokozaton mehetünk végig, és eljuthatunk akár a kocsmák asztalaihoz, ahol a vita (ha ez még az egyáltalán) más temperamentummal és más stílusban zajlik. Igen gyakran hangosan, tekintet nélkül mások jelenlétére és érzelmeire. Gyakran tekintet nélkül arra is, hogy vannak dolgok, amikről egyáltalán nem lenne szabad, semmilyen stílusban sem vitatkozni. Ha például egy felettünk álló hatalom által írva vagyon, hogy „ne ölj”, akkor értelmetlen dolognak látszik arról cserélni eszmét, hogy kit, kiket kellene elpusztítani annak érdekében, hogy a többieknek jobb legyen. A kocsmák füstjében ez azonban nem ritkán történik meg, sőt a kocsmától felfelé is épp elég gyakran. A „szabadság” eszméje sokkal szigorúbb és megszorítóbb, mint a „szólásszabadság” gondolata. Ha ehhez még hozzávesszük az „egyenlőség” és a „testvériség” általi megszorításokat, hamar beláthatjuk, hogy a szabadság egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármit gondolkodás és megfontolás nélkül megtehetsz, hanem azt, hogy tekintettel vagy arra, hogy mások is jól érezhessék magukat, mégpedig abban a boldog tudatban, hogy ezek a mások is tekintettel vannak a te jó érzéseidre.

Egy ilyen módon működő világban kellemes (lenne) élni. Azért a feltételes mód, mert a világ csak elméletben működik így. A gyakorlatban számtalan fenyegetés és veszély rontja kellemes közérzetünket.

Ha minden szabályt betartunk, és ragaszkodunk a szabadság, egyenlőség és (sőt) testvériség nyugaton kitalált eszméihez (amelyekre nagyon büszkék is vagyunk) rendkívüli módon megnehezül a fenyegetéseknek és a veszélyeknek az elhárítása. Nem csoda, hogy ilyenkor a hatókört hajlamosak vagyunk szűkíteni, és csak a saját világunkra érvényesnek tekinteni a szép eszméinket, azon kívülre, a világnak azon részeire, ahonnan a fenyegetések érkeznek, nem. Ennél gyakorta még rosszabb a helyzet, mert sokan minduntalan beleesünk abba a hibába, hogy még szűkebbre szabjuk a kört, és csak olyanokra tekintjük érvényesnek a szabályokat, akikkel több közös tulajdonságunk van – például mindannyian egy bizonyos embercsoporthoz, mondjuk nemzethez tartozunk. Más nemzetek ellen háborút indítani, azok tagjait megölni, lemészárolni ez esetben nemcsak megbocsájtható lehet, hanem egyenesen kötelező, és a hősiesség feltétele. Hősnek lenni márpedig jó, békés és békétlen eszközök révén egyaránt.

Természetesen más csoportképző elvek is vannak, lehet ilyen a bőrszín, az eltérő szokásrendszer, kultúra, vagy éppen vallás. Nyugati világunk, melyre ma oly büszkék vagyunk, sokat segített abban, hogy mások tanulhassanak tőle: ezért volt itt bőven vallásháború, rabszolgatartás, gyarmatosítás, inkvizíció, rasszizmus, holokauszt, meg hasonlók. Mindezek kiújulásától nem kell tartani, de csak azért, mert el sem múltak. Példának okáért, Tatárszentgyörgy nem volt sem régen, sem messze.

Azért az persze tagadhatatlan, hogy a történelem szenvedései nem múltak el nyomtalanul, a társadalmi berendezkedés sokat változott – előnyére - és az emberiség (legalábbis annak az északi féltekén élő része, amely az ún. nyugati kultúrát kifejlesztette) sokat tanult háborgó és zavaros múltjából. Ma már ott tartunk, hogy a demokrácia, az emberiesség, a kulturáltság elveire bármikor lehet hivatkozni, a szabályszegők ellen akármikor felháborodottan ki lehet kelni, és bármelyik este lehet a televízióban vitaműsort nézni, amely védi az eredményeket és ostorozza a hiányosságokat – mivel az utóbbiakból van bőven.

Bátor és szókimondó emberekből is van bőven. Ők többnyire a kocsmákat tartják alkalmas helyszínnek arra, hogy valóságos és vélt fél- és egyéb részigazságaikat hangoztassák. A kocsma erre valóban tökéletesen alkalmas, teljesen demokratikus intézmény. Oldott, laza, és elég nagy ahhoz, hogy több ember beszélhessen el benne egymás mellett, saját kedvenc részigazságait hirdetve, és elengedve a füle mellett a mások hasonló megnyilatkozásait. Ahhoz persze nem elég nagy a kocsma, hogy időnként ne alakuljon ki benne konfliktusos helyzet, olyankor, amikor az egyik vendég hangos igehirdetése a másik, vagy a másikak nyugalmát zavarja. Ilyenkor egyetlen kocsmavendégnek sem szabad csodálkoznia, ha a szomszéd asztaltól életveszélyes pofánvágásokat ígérnek neki, sőt időnként ezt meg is teszik. A dolog akár odáig is fajulhat, hogy a rendteremtéshez külső erőket is be kell vonni, amelyek ilyenkor nem azt szokták firtatni, hogy a vitában kinek volt igaza (még szerencse, ha előregyártott igazság-sémákat kell érvényesíteni, az a szabadság teljes elfojtásának a jele) hanem azt, hogy ki akarta a másikat elhallgattatni, annak szabad vélemény-nyilvánítási jogát korlátozni. Hm, azért a dolog ennyire mégsem egyszerű, mert mi van akkor, ha a verekedés, késelés, stb. előtt uszító, vallásgyalázó, rasszista és hasonló megnyilvánulások hangzottak el? Olyanok, amelyek éppenséggel azoknak a büszke elveknek mondanak ellent, amelyeket mi, kulturált, demokratikus, a történelem kemény leckéin nevelkedett nyugati emberek most már minden körülmények között szeretnénk érvényesíteni? „Minden körülmények között”? Vagyis akár erővel is? Nem, ezzel máris ellentmondásba keveredtünk önmagunkkal.

Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtó is létezik még. Ez óriási, nagyszerű és megnyugtató dolog, enélkül ugyanis nagyon nehéz volna leleplezni mindazokat az embereket és jelenségeket, amelyek vizet prédikálnak és bort isznak, vagy más néven hazudnak. Azt hirdetik, és azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy mások javát szolgálják, de valójában csak a saját érdekeiket nézik – ennél többet gyakran nem is képesek a világból átlátni és megérteni. Képesek azonban tanácsadókat jól megfizetni, akik megmondják, mit kell mondani. Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtónak azonban létezik az a kocsmai ága is, amely féligazságok és részigazságok szócsöve, és nem ritkán akár öncélnak is tekinti a tiszteletlenséget, szemtelenséget és az áporodott – vagy ilyennek hitt – gondolatvilágok kíméletlen kigúnyolását.

És ez sem baj egyáltalán. Ha hiányzik az önkorlátozás, akkor a közösségi korlátozásnak kell a helyébe lépnie. Ha ez működik, akkor a kocsma lassacskán elnéptelenedik, és a kocsmáros maga fogja kipenderíteni az üzlet megrontóit. Amíg azonban a kocsmai igehirdetés zajlik, addig senkinek sem kell csodálkoznia, ha más asztaloktól felkelnek, és esetleg odasóznak egy akkorát, hogy a fal adja a másikat. Ennek az a szomorú következménye is előadódhat, hogy az érintettek nem mindegyike éli túl.

Szeretném nyomatékkal hangsúlyozni, hogy a „nem kell csodálkozni” kijelentés csak annyit jelent, amennyit a szavak tartalmaznak. Nem jelent helyeslést, egyetértést, semmiféle mögöttes gondolatot. Nem követeli meg sem a kocsmák megszüntetését, sem a kocsmába járás korlátozását, sem pedig a kocsmában zajló tevékenység megrendszabályozását. Annak a megértését kéri csupán, hogy nem kell ámulatba esni és túldimenzionálni, ha néha kitör a kocsmában a csetepaté. Egyszerűen nem kell kocsmába menni és nem kell barátkozni olyanokkal, akik mérgezik a levegőt nem mindig elegáns, sőt időnként kissé naiv, néha egészen ostoba (de mégiscsak bátor) kiböfögéseikkel.

A szólás szabadsága mellett tehát helyes dolog a szólamszabadságot is megtartani. Szónokoljon mindenki olyan ostoba szólamokat, amilyeneket csak akar, és bízzuk a Láthatatlan Kézre, hogy itt is rendet teremtsen. Az ostoba szólamok által indukált következmények azonban – bármilyen szomorúak is – nem jogosítanak fel hasonlóan ostoba következtetések levonására – de természetesen ez is csak akkor érvényes, ha megvetésünkkel sújtjuk a vitatkozás kocsmai kultúráját, és távol akarjuk magunkat tőle tartani.

A Charlie Hebdot a Láthatatlan Kéz már csaknem eltüntette, amikor bizonyos kocsmai vendégek közbeavatkoztak.

Ezeket a beavatkozókat természetesen megvetjük, nincs és nem lehet más választásunk. Amit azonban ismeretlenül is tudunk róluk, az az, hogy őszinte és mély felháborodás vezette a kezüket. Ettől megrémülhetünk, csak csodálkoznunk nem szabad rajta. Nem szabad továbbá azt sem hinnünk, hogy az a néhány kocsmai vendég az egész kocsmán kívül maradt kulturális és vallási közösség nevében cselekedett.

Azt sem szabadna hinnünk – bár nagyon gyakran hisszük – hogy a mi ún. nyugati kultúránk minden kultúrák etalonja, és ennélfogva mindent ehhez kell viszonyítani. Ez egyáltalán nem így van, más kultúrák szemében a mi világunk éppen olyan egzotikus, logikátlan és ostoba, mint amilyennek mi látjuk amazokat, ha kinézünk meleg szobánk ablakán. Bátornak és tiszteletlennek lenni amiatt, mert valami nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk, tehát egyszerűen csak más – hát, ez talán nem sorolható az ünneplést érdemlő hőstettek sorába. Ugyanakkor nagyon helyes, üdvös és kívánatos dolog (lenne) beszélgetni, közel kerülni másokhoz, keresni a megértés és a megértetés lehetőségeit. Különben hamarosan beteljesednek a Huntington által leírt víziók a kultúrák összecsapásával kapcsolatban. Vagyis jó lenne a Charlie Hebdo leckét tanulásra és nem bosszúforralásra felhasználni – különben magunk is olyanok leszünk, mint akiket megvetünk.

A Láthatatlan Kéz tehát egyelőre nem pöckölte félre a Charlie Hebdot. A tragédia másnapján a kapitalizmus azonban máris folytatta diadalmas működését. A már-már kritikus, a költségeket sem fedező néhány tízezres példányszámból hirtelen sok milliós lett, és – figyelembe véve a 3 Eurós példányonkénti árat – bizonyára busás profit. Mindez úgy, hogy a szerkesztőket lényegében lemészárolták. Előbb a józan cselekvés és a profit – a gyász és a tanulás majd csak utána következik.

A kíváncsiság és a részvét most megvetette ezt a hihetetlen mennyiségű lapot. Aztán nemsokára meglátjuk, hogy a Láthatatlan Kéznek mennyi időre lesz szüksége, hogy a munkáját bevégezze.

A TUDATOS KAPITALIZMUS MÁR A SPÁJZBAN VAN

Tessék nyugodtan elkezdeni az olvasást. Nem kell kirohanni a spájzba, és ott szembenézni a Tudatos Kapitalizmussal, s kiolvasni ebből a szemből a szándékot. A remélhetőleg jó szándékot.

Rövidesen elmondom, hogy hol van az a közeli kamra, amelyben a Tudatos Kapitalizmus szelleme lebeg, s amelyből ezt a szellemet bárki, könnyedén kiszabadíthatja, ha akarja. Többen is, akár sokan is megtehetik ezt, a szellemi javaknak ugyanis megvan az a jó tulajdonsága, hogy nem fogynak ki, ha fogyasztjuk őket, sőt még szaporodnak és tökéletesednek is.

Mielőtt megmutatom a spájzajtót, egy kicsit elmélkedni szeretnék arról, hogy miért kell a tudatos kapitalizmust a nevén nevezni, és hogy mióta létezik ez a fogalom.

Nos, a fogalom nem túl régóta létezik, ezzel szemben az, amit illetünk vele, azt hiszem, hogy nagyon régóta velünk van, sokan, sokszor gyakoroljuk és alkalmazzuk. Hadd meséljek el ezzel kapcsolatban egy rövid történetet, amelynek a főszereplője saját magam vagyok – de honnan lehet az embernek több információja, mint a saját életéből? E történet felidézésével azt szeretném érzékeltetni, hogy én már talán 20 évvel ezelőtt is tudatos kapitalista voltam, bár akkoriban nemhogy a tudatos, de a jelző nélküli kapitalizmusról is nagyon kevés valóban értékelhető fogalmam volt. Lévén, hogy a Kádár-korszak kezdetekor fogantam, az én életemben a kapitalizmus új volt, mivel csak történelmi perspektívából és elméleti szinten ismerkedhettem vele korábban, mindenféle forrásokból, amelyek bevallottan nem voltak pártatlanok. Nagyon is pártosak voltak.

A 90-es évek elején tehát elkezdtem a gyakorlatban is ismerkedni a kapitalizmussal, és annak napos oldalával, amelyet a nem pártatlan források addig takargattak. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy az árnyékos oldal nem is létezett, mert bizonyára sokan voltak, akik a gyakorlatban is ezzel találkoztak először. Nekem azonban szerencsém volt. A sors úgy hozta, hogy játékokkal kereskedtem, és több nagyszerű partnerrel akadtam össze, köztük egy világhírű dán gyártóval is, aki építőjátékokat készít. Vajon nehéz kitalálni, mi a neve ennek a cégnek? Azt hiszem nem, talán meg is érdemelné ez a cég még mai is, hogy ingyen reklámot csináljak neki, de ezt azt hiszem, máris megtettem, még ha a nevét nem is írtam le. Az akkori cégfilozófia alapján mindenképpen megérdemli ez a cég a dicséretet, hogy azóta milyen irányban változott, ha változott, azt nem firtatom és témánk szempontjából nem is fontos. Akkoriban azonban kellemes meglepetésként ért, hogy nemes eszmények, családiasság, barátságosság jellemzi a cég minden megnyilvánulását, mind házon belül, mind pedig kifelé, legyen szó bármilyen partnerről. Ha akkoriban kicsit ügyesebb vagyok, az itt szerzett tapasztalataim összegzése révén máris megalkothattam volna a tudatos kapitalizmus fogalmát, de teljesen mással voltam elfoglalva.

Az építőjáték gyártóján kívül egy szintén világhírű társasjáték-gyártóval is összehozott a jó sors, és vele hasonlóan napfényes élményekben részesedhettem. Léteztek már komoly számítógépek (mint a Commodore 64, ezt nevén nevezhetem, mert már történelem) meg tévére köthető elektronikus játékok, s már akkoriban is aggódva néztük, hogy eltűnőben van a családokban a közösség, mert mindenki másfelé, valami individuális ketyere felé néz. Fontosnak gondoltuk, hogy a társas játékok ne vesszenek ki. Azóta a ketyerék száma és fejlettsége multiplikálódott, és hiába aggódtunk már akkor is, a világ még nem omlott össze. De sajnos az aggodalom sem veszett ki belőle, és ma is aggódunk, okkal, vagy ok nélkül – ki tudja. A gyerekek ma is szeretnek társasjátékkal játszani, a szülők meg egészen mást szeretnek játszani.

Történt egyszer, hogy egy jámbor civil társaság, amely a játék fogalma köré szerveződött, konferenciát tartott. Erre két játékkereskedőt is meghívtak előadónak. Az egyik egy nagy amerikai forgalmazó volt, a másik jómagam. A nagy amerikai hatalmas marketing-büdzsével piacvezető volt Magyarországon, és kínálatában számos nagyon jól ismert márkanév szerepelt, amelyeket itt szintén nem nevezek meg, de kénytelen vagyok körbeírni őket. Jellemzően ezek harciasságot, agresszivitást kiváltó játékszerek voltak, szellemiségükben pedig nem azt hirdették, hogy a játék maga az élvezet, hanem azt, hogy győzni élvezet. Pontosabban nem is győzni, hanem legyőzni.

Ettől függetlenül ezzel a forgalmazóval jó barátságban voltunk, sőt partnerek is, hiszen annak a cégnek, amelynek én dolgoztam, egyáltalán nem volt célja, hogy a nem létező tudatos kapitalizmus kedves eszményeinek oltárán feláldozza az életét, nem, profitot akart termelni, ehhez pedig a nagy reklámmal támogatott amerikai termékek nagyon jól jöttek. Ezekre volt akkora kereslet, hogy eléggé csábítóak legyenek, így tehát az erkölcsi megfontolások kizárólagossá tétele szóba sem jöhetett.

Mindketten előadtunk tehát. Barátom egyszerűen beszámolt a cége helyzetéről, fejlődéséről, felvillantott néhány célt, amely felé a jövőben szeretnének menni. Teljesen professzionális és kerek volt az egész.

Ezzel szemben én sokkal filozofikusabb igyekeztem lenni, és inkább amellett időztem el nagyon hosszan, hogy mennyire fontos a játék a gyermekek, családok tanulása, fejlődése érdekében, és mekkora felelősség ebből a szempontból, hogy mi az, ami forgalomba kerül. Akkor sem gondoltam és most sem hiszem azt, hogy ennek érdekében erkölcsrendészeti játékbizottságokat, vagy bármilyen egyéb, a szabadságot korlátozó cenzúra jellegű intézményt kellene felállítani. Csak arra mutattam rá, hogy a termékkör összeállításában számunkra fontos szempont az is, amit a játékok által közvetített nevelő üzenetekről tudunk, vagy tudni vélünk – és ebben a tekintetben nagy öröm a számunkra, hogy ez a civil társaság meghívott, hiszen ezáltal sokkal többet érthetünk meg a társadalom tényleges elvárásaiból. Azt is elmondtam, hogy lám, a dán építőjátékok gyártója ezen az alapon fergetegesen sikeres, a szó kemény, kapitalista, profitra kiélezett értelmében is. És még csak nagy reklámra sincs szüksége. Miért ne lehetne ez tehát egy jó út, amely a sikerhez vezet?

A két előadást követő rövid vitában előadó-társam kifejtette, hogy egy cél van: a profit. Az erkölcsi és egyéb megfontolások nem tartoznak a kapitalizmus szellemében cselekvők eszköztárába, azokkal foglalkozzon az, akinek az a dolga és van rá ideje. Majd ha lesz rá törvény, hogy nem szabad fegyvereket (vagyis játékfegyvereket) forgalmazni, majd akkor nem fogunk. Kitalálunk helyette mást.

Az én előadásom legfontosabb hatása az volt, hogy a másik előadó többet nem állt velem szóba. Ma sem tudom, hogy él-e, vagy hal. Sikeresnek gondolhatom tehát akkori önmagamat, mert heves érzelmeket váltottam ki, még ha ezek az érzelmek nem is voltak éppen barátságosak.

Szóval, amint felidéződött bennem ez a régi történet, azt kezdtem el sejteni magamról, hogy talán már akkor is tudatos kapitalista voltam, anélkül, hogy tudtam volna. Ez persze vicces, fából vaskarika, hiszen hogy lehet tudatos az, amiről nem tudunk? És nem is fontos, hogy hőstettnek élhetem-e meg a mai eszemmel az akkori cselekedetemet. Amiért beszámoltam az egészről, az csupán annyi, hogy ez az eset remekül érzékelteti, hogy miben különbözik a tudatos kapitalista gondolkodása a tudatlan (bocsánat, nem tudatos) kapitalistáétól.

Szögezzük le, hogy a profit nem elvetendő, nem szégyellnivaló, és nem feltétlenül kizsákmányolás révén keletkezik, mint azt a valamikori nem pártatlan források tanították. A profit nélkül a világ nem lenne szép és működőképes.

A nem tudatos kapitalistát a tudatos kapitalista sohasem fogja erkölcsi prédikációkkal „megtéríteni”. Isten őrizz, hogy megpróbálja, és Isten óvjon a profitorientált megtérésektől. Attól senkinek a gondolkodása nem változik meg, hogy azt mondják neki: itt áss, ha aranyat akarsz találni, mert itt kevésbé mélyen vannak az aranyrögök. Aki az ásóval dolgozik, ettől még ugyanaz marad, és a motivációi egy szikrányit sem változnak meg. És csalódni fog az egészben, mert nem fog aranyat találni, ha csak vaktában ás, hiába van az arany csupán 3 méternyire 5 helyett. Igazán sikeres akkor lesz, ha megtanul látni, vagy más módon érzékelni, és ekkor tudja, hogy hol kell lebökni az ásót. Vagy talán később már mindegy is, hogy mit érzékel, mert az igazán tudatos kapitalista már nem kell, hogy ott ásson, ahol az arany van, mert az arany ott lesz, ahol ás.

Ma határozottan úgy tűnik, hogy a tudatos kapitalisták bizonyítékokkal tudnak szolgálni arra vonatkozóan, hogy a dolog működik. Látás és belátás nélkül azonban nagyon kevés az esély, hogy az utánzók ugyanabban a sikerben részesülnek. Nem utánozni kell, hanem megélni, átélni.

Most már nagyon közel van az a bizonyos spájzajtó. Mielőtt azonban bekopogtatunk rajta, elmélkedjünk még egyet, mégpedig arról, hogy milyen fontos a dolgok neve. Ha valaminek neve van, akkor az felvételt nyert a létezők rendezett, rendszerezett körébe, név nélkül pedig kóvályog valahol az őskáoszban. Egy orvos a betegséget akkor tudja gyógyítani, ha felismerte és a nevén nevezte. Ebben a pillanatban máris kész a fejében a terv, amivel a beteg életét megmentheti. Egy emberre akkor emlékezhetünk, ha a nevével azonosítottuk – kivéve az Ismeretlen Katonát. A névtelen Anonymusról is azért tudjuk, hogy kicsoda, mert nevet adtunk neki. Így aztán beszélhetünk róla, mindannyian tudjuk, kiről van szó. A titkos hadműveleteknek is mindenek előtt nevet ad a vezérkar, mert attól kezdve minden érintett tudja, hogy miről beszél.

Nevezzük tehát a nevén a Tudatos Kapitalizmust, emlegessük ezen a néven, különben soha nem lesz ismert, és soha nem fogjuk a jótéteményeit élvezni. Ilyen jótétemények pedig jócskán és bőségesen vannak. Sőt: mostani ismereteim és felismeréseim alapján azt gondolom, hogy az úgynevezett „válságból” - amiben jelenleg élünk, egyetlen kivezető út van, mégpedig a Tudatos Kapitalizmus elterjedése. Az elterjedést pedig mi sem gyorsítja jobban, mint az elterjesztés. És persze azt ne higgyük, hogy a név használata azt jelenti, hogy amiről szó van, az változatlan és változtathatatlan. Nem, ahogy az emberek is változnak az életük során, (néha a nevük is, és érdekes módon a név megváltozása nem marad hatástalan a személyiségre sem) ugyanígy változik a mi Tudatos Kapitalizmusunk is. Úgy, ahogy mi akarjuk, és a mi alatt egy nagyon nagy közösséget értek. Isten óvjon attól, hogy egy szűk kör már megint előírja, hogy mit kell értenünk a fogalmakon. Előírták ezt már, ahogy említettem, a kapitalizmusra, azzal együtt a szocializmusra, a kommunizmusra, és még sok mindenre, de ezek a fogalmak nem lettek a mieink, ezek az övéik voltak. Mi meg élvezhettük a kegyet, hogy beengedtek a fogalom nagy sátra alá – a vezéri sátorba. Tehát legyen név, hogy mindenki megérthesse és megtanulhassa, amit mások gondolnak erről, és hozzátehesse a saját gondolatait.

Íme, ez az a bizonyos spájzajtó. Aki ebben a Tudatos Kapitalizmus szellemét tárolja, az megérdemli, hogy a nevén nevezzük. És ez nem reklám, hiszen senki sem fizet érte, és nincs is rá szükség.

Ha a Tudatos Kapitalizmus a kivezető út, akkor a legjobb (ki)vezető az, aki ismeri ezt az utat. A FORLONG Bt-nél pedig ismerik.

Nagy tisztelettel nézek és gondolok Héder Sándorra, akivel csupán néhány hete ismerkedtünk meg, és kiderült, hogy ugyanolyan lelkes híve a Tudatos Kapitalizmusnak, mint jómagam. A különbség köztünk az, hogy ő viszont nemcsak hisz benne, hanem sokat tud is róla, ami viszont szükséges előfeltétele annak, hogy tanítani és képes legyen.

Tényleg nem szeretném, ha ez a kamraajtó valamilyen fizetett reklámnak tűnne. Tényleg nincs erről szó, Sándor is innen, erről a blogról fogja megtudni, hogy írtam róla – ha elolvassa. Számomra óriási öröm, hogy ilyen közel hozzám ráakadhattam a Tudatos Kapitalizmus egyik „professzorára” és jó szívvel, nyugodt lelkiismerettel állítom, hogy ma biztosan nem létezik jobb és hasznosabb tréning, mint ami a Tudatos Kapitalizmus elveire épül, és nem létezik jobb befektetés egy vállalkozás számára, mint ezt a tréninget igénybe venni. A spájzajtó pedig nagyon közel van, tessék benyitni.

TUDATOS KAPITALIZMUS vs. TUDATLAN HANDABANDA

 

John Mackey egy nagyon sikeres cégnek, a Whole Foods Market-nek társalapítója. Aktívan praktizáló üzletember, biztos érdekes visszaemlékezéseket írhatna, talán még fog is egyszer. Egyelőre azonban egy igazi elméleti emberrel, egyetemi szobatudóssal szövetkezett, és közösen írtak egy könyvet, ami a tudatos kapitalizmusról szól. A szövetséges Raj Sisodia, akinek már 2012 novemberében bejegyeztem egy rövid irását Üzletvitel a tudatos kapitalizmus korában címmel.

Az elmélkedés Mackey egész pályafutását végigkíséri, hiszen egyik pionirja a tudatos kapitalizmus mozgalmának. A sikeres menedzserek szeretik szabad idejüket a hobbijuknak szentelni, és úgy tűnik Mackey számára az elmélkedés nagyobb örömet szerez, mint a szokásos és költséges menedzser-szórakoztató programok.

Kétségtelen, hogy léteznek sikeres cégek, amelyek menedzserei sokkal kevesebb figyelmet szentelnek az efféle elméleti alapvetéseknek, melyek sokkal mélyebbre és távolabbra nyúlnak el térben és időben is, mint egy cég stratégiájának kimunkálása. Valószínűleg anélkül is sikeressé lehet tenni egy vállalkozást, hogy közben megreformáljuk az egész gazdasági világrendet. Nem is volna jó, ha folyton mindenki vadonatúj és megreformált világrendet akarna, mert ebből nagy káosz keletkezne. Úgyhogy elképzelhető, hogy mégis sokan akarják ezt, mert a káosz már megvan.

Mackey és barátai számára kezdetben az elmélkedés azonban korántsem ugyanazt jelentette, mint később. Eleinte nyilván ők is azt célozták meg, hogy kitaláljanak valamit, amivel cégüket stabillá, biztonságossá tehetik, a saját életüket pedig nyugodttá. Mivel a módszereik minden bizonnyal elég jók voltak ahhoz, hogy zavartalanul tovább működjenek a változásoktól meggyötört világban, célszerű és kézenfekvő volt az a feltételezés, hogy ebben az esetben a világnak éppen ezekre van szüksége, tehát érdemes őket általánosítás tárgyává tenni.  És a legszebb bennük, hogy nem elefántcsonttoronyba zárkózó könyvmolyok utopisztikus lázálmairól van szó, hanem gyakorlati szakemberek gyakorlatban vizsgázott módszereiről.

Az egész könyv helyett – melynek remélhetőleg lesz egyszer magyar kiadása – csupán egy interjút teszek itt közzé, amely a FORTUNE magazin weboldalán található eredetiben.

A könyv különben megrendelhető itt, ha valaki beszerzi, és netán hajlandó egy kis időre kölcsönadni, nagyon nagy hálával fogok rá gondolni. És tényleg visszaadom, továbbá nem sértődöm meg, ha késlekedés esetén figyelmeztet a hanyagságomra.

 

MIÉRT A TUDATOS KAPITALIZMUS?

Dan Schawbel interjúja John Mackey-vel

Nemrég beszéltem John Mackey-vel, aki társalapítója és társigazgatója a Whole Foods Market-nek, továbbá Rajenda Sisodiával együtt társszerzője a Conscious Capitalism: Liberating the Heroic Spirit of Business (Tudatos kapitalizmus: az üzlet nemes szellemének kiszabadítása a palackból) című könyvnek. Mackey vezetése alatt a Whole Foods egy egyszerű Austini (Texas) üzletből, 1978-tól, 11 milliárd dolláros üzletlánccá fejlődött, bekerült a Fortune 300 közé. 340 üzlete és 70 000 alkalmazottja van szerte a világon.

Miközben Mackey azon munkálkodott, hogy vevői csúcsminőségű, természetes és organikus termékekkel elégíthessék ki szükségleteiket, az üzletvitel tudatosabb formáját is építgette. 15 egymást követő éven át a FORTUNE magazin a Whole Foods Marketet folyamatosan a “100 legjobban működő vállalat” listáján tartotta.

Az évek során munkásságáért számos elismerést kapott. Az Ernst & Young az év vállalkozójának, a FORTUNE az év üzletemberének választotta. Mackey társalapítója a Conscious Capitalism Movement-nek (Mozgalom a Tudatos Kapitalizmusért) amely arra bíztatja a cégek vezetőit, hogy gondolják újra vállalkozásuk céljait és szerepét a szövevényes globális piacon.

Ebben az interjúban arról beszél, hogy a tudatos kapitalizmus miként segíthet a cég jóhírének újjáépítésében, hogyan adhatnak vissza valamit vállalkozások a közösségnek, miközben mégis profitot termelnek, mik a tudatos kapitalizmus alappillérei - és még számos egyéb téma is szóba kerül.

Az elmúlt néhány évben az amerikai vállalatokról elég rossz kép alakult ki. Hogyan segíthet a tudatos kapitalizmus helyreállítani a jó hírnevet?

A szabad vállalkozáson alapuló kapitalizmus a legerőteljesebb és legkreatívabb rendszerré vált a társadalmi együttműködésben és hihetetlen mértékben járult hozzá az emberi haladáshoz, de társadalmi  szerepe, elfogadottsága eltorzult.  A tudatos kapitalizmus modelljének alkalmazása meg fogja mutatni, hogy az üzleti tevékenység valódi értéket teremt, amely az egész emberiséget folyamatosan felfelé vivő útra irányítja. A gazdasági életnek világszerte szakítania kell az egyre inkább eluralkodó nepotizmussal. Erre a legjobb mód a tudatos kapitalizmus.

Társszerzőm, Raj Sisodia és jómagam a tudatos kapitalizmust a gazdaságról való gondolkodás olyan módjaként írjuk le, amely biztosítja, hogy a gazdaság magasabb rendű célokat kövessen és erősítse a világra gyakorolt pozitív hatását.  Ha sikerül ekképpen újraalkotnunk, a kapitalizmus az értékteremtés rendkívül erős alapjává válik, amelyből minden szereplő kölcsönösen előnyöket élvez.

Kutatások szerint az új nemzedék, a “Generation Next” tagjai olyan cégeknek szeretnek dolgozni, amelyek vissza akarnak osztani valamit a közösségnek, nemcsak egyszerűen profitot termelni. Hogy lehet a kettőt összeegyeztetni?

Nagyon felvillanyoz ez a “millenniumi nemzedék” és az igyekezete, hogy a világból egy jobb helyet csináljon. A gazdaság mindkettőt megteheti, ha gyakorolja a tudatos kapitalizmust és annak “hitvallását” tartja szem előtt. Eszerint a gazdaság eredendően jó, mert értéket teremt, etikus, mivel önkéntes cserékre alapoz,  nemes dolog, mert képes az életünket szebbé tenni, és heroikus, mert a szegénységből a jólétbe emeli fel az embereket. Reméljük, hogy a könyvünk felülírja azt a vélekedést, hogy az üzleti élet szereplői eredendően ellenfelei egymásnak. Ez egyáltalán nem így van.  Ha a gazdaság a profiton túli nemesebb célok érdekében dolgozik és minden érintettje számára értéket hoz létre, nincs szükség kompromisszumokra, a teljesítmény felértékelődik és az egész rendszer virágzik. Mindenki nyer. Emlékezzen rá, az üzlet nem zéro összegű játék.

Mi a tudatos kapitalizmus ön által felállított négy alappillére?

Magasabb rendű célok követése, az érintettek (stakeholder) integrálása, tudatos vezetés, tudatos kultúra és menedzsment. Ez a négy szorosan összefügg és kölcsönösen erősítik egymást. Ezek dogmaszerű, stabil dolgok, nem taktikai vagy stratégiai elemek. Egy integrált üzleti filozófia részeit képviselik, melyeket a maguk teljességében, azaz holisztikusan kell megérteni, hogy hatékonyan érvényre juthassanak. A magasabb rendű célok és az alapértékek a magjai a tudatos gazdaságnak és az összes többi ezekhez az alapeszmékhez csatol vissza.

Mi van akkor, ha elhanyagoljuk valamelyik pillért?

Kulcskérdés, hogy az összesre fokuszáljunk és megbizonyosodjunk arról, hogy az üzlet minden szereplője nyer. Ha bármelyik pillért kihagyjuk, vagy valamelyik szereplőről megfeledkezünk, a rendszer hosszú távon károsodik és a gazdaság nem a legjobb hatásfokkal fog működni.

Tudna mondani néhány példát, beleértve a Whole Foodsnál szerzett tapasztalatait, olyan cégekre, amelyek elfogadták a tudatos kapitalizmust? Mit tesznek ők?

Kisebb cégek ezrei dolgoznak ezen a módon. De említek néhány jobban ismert vállalatot is, amelyekről Raj-zsal úgy gondoljuk, hogy gyakorolják a tudatos kapitalizmust: Southwest Airlines, REI, Google, Nordstrom, Patagonia, The Container Store, vagy a POSCO Dél-Koreában. Ők nyertes-nyertes szituációkat te-remtenek a vevőiknek, a munkatársaiknak, a szállítóiknak, a közösségeknek és a környezetnek. Az eredmény: nagyszerű vásárlási élmény, jobb forgalom, alacsonyabb rezsiköltség, több profit és fenntartható növekedés. Fontos megjegyezni, hogy a tudatos kapitalizmust nem szabad összetéveszteni a vállalati társadalmi felelősségvállalással (Corporate Social Responsibility, CSR). A tudatos kapitalizmus minden gazdasági döntés középpontjába helyezi a nemes célokat és az érintett közösségek számára teremtendő valóságos értékeket, egyáltalán nem arról szól, hogy kifogja a szelet a bírálók vitorlájából, vagy segítsen építgetni a cég jó hírnevét.

Mi a legfontosabb tanácsa a karrierjüket most kezdő fiatal szakemberek számára?

Mindig azt mondom nekik, hogy hallgassanak a szívükre, tegyék azt, amit valóban szeretnek, és ha ez az üzleti tevékenységük, akkor az etikai tudatosság alapján cselekedjenek.

UTÓSZÓ

Kénytelen vagyok utószót is fűzni ehhez a fordításhoz, mert még hiányzik a magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keres a címben a tudatlan handabanda.

Nos, nem szeretnék ezentúl sem aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni ezen a blogon, meg alighanem másutt sem. Vannak elegen, akik vagy főállásban, vagy csak kedvtelésből ezt megteszik helyettem, naponta több ezer teljes és megdönthetetlen igazságot tudhatunk meg több ezer különböző ember szájából és tollából. A megoldások száma alighanem sokszorosa a problémákénak, még szerencse, hogy a megvalósuló megoldások bőven kreálnak újabb problémákat, így az érdekfeszítő műsoroknak soha nincs vége.

A dolgok konstellációja most azt adja, hogy kivételesen idekívánkozik a végére néhány megjegyzés, ami az kétségkívül erőteljesen utal bizonyos jelenlegi helyzetekre. Mint a nem létező Csendben Maradók Pártja nemlétező tagja, egyáltalán nem szeretném, ha bárki hangoskodásnak venné a leírtakat. Az ugató kutyáknak sem szoktunk mérges ugatással válaszolni, hanem vagy riadt, vagy nyugtató emberi szóval. Vegyük úgy, hogy ez nem több, mint nyugtató emberi szó. A tudatos kapitalizmus igazi híve nem is vetemedhet másra.

A mai napon Isten különös kegyelme megkímélt bennünket mind a nép barátai, mind pedig a nép ellenzékei ünnepi beszédeinek nagy részétől. Isten ugyanis úgy döntött, hogy jótékony hóvihart bocsájt Magyarország területére, átnyújtva azt a trianoni határokon egy kicsit túlra is, hogy lássuk mi történik, ha buzdító handabandázás helyett ténylegesen segítenünk kell egymáson. Sikerült. Állítólag a hivatásos szervezetek követtek el bakikat, de ez teljesen mindegy. Az vesse rájuk az első követ, aki a helyükben mindent tökéletesen csinált volna. Ilyen soha nem volt és nem is lesz. Igaz, hogy estefelé már napvilágot láttak ellenzéki bírálatok, amelyek elmarasztalták a hivatásosokat irányító hivatalosokat, hogy nem mindent csináltak jól. Könnyű ebben felismerni a revans szándékát: most visszaadjuk nektek az augusztus 20-i vihart, ami a mi kormányzásunk alatt volt. Ezek a pengeváltások kicsit lehűthették eufóriánkat, amit amiatt éreztünk, hogy az emberek (meg a zembeek is) elkezdtek egymáson segíteni. Az segített, aki tudott, és azon, akin kellett.

Ha minden a hétköznapi handabandák alapján, és az ünnepen hóba fojtott felfokozott handabandák mentén ment volna, akkor alaposan meg kellett volna válogatni, hogy kinek mennyit mikor és ki segítsen. Mindenképpen az igazán jó magyarokkal kellett volna kezdeni, a sor végén pedig lehet, hogy bizonyos népeket ott kellett volna hagyni, az autójukból a benzint kiszívni és a rászorulóknak adni. És még lehetne sorolni, de tényleg ne rontsuk el az ünnepet. A szép fehér, tisztító hóvihar ünnepét.

Na, de most meg az a kérdés, hogy hol van itt a tudatos kapitalizmus? Itt nincs sehol, és holnap sem lesz, ellenben mivel Isten újabb kegyelméből a hóvihar holnapra elmúlik és a hó hamarosan olvadni kezd, vissza fog jönni a tudatlan handabandázás.

Rövidesen ismét szembesülni fogunk azzal, hogy azok a szolgáltatók, akik a társadalom közös akaratából olyan szolgáltatást nyújtanak, amely nélkül nem tudunk már létezni, és ahonnan sokan, mi dolgozó emberek a kenyerünket kapjuk, tulajdonképpen az ellenségeink. Drágán adják nekünk a szolgáltatásaikat. Nőnemű felmenőik prostitúcióval keresték a kenyerüket. Meg kell védeni minket tőlük. Hogy csak egyet emeljek ki a legnépszerűbb handabandák közül.

Nem célom a kormány bírálata. a kormánnyal amúgy is teljes összhangban vagyunk: ő nem támogat engem és én nem támogatom őt. De a kormány ellenzékei sem viszonyulnak különbül ehhez a dologhoz.

Mi lenne, ha a tudatos kapitalizmus fent említett elvei alapján kezdene bele valaki a probléma megoldásába? Mondjuk fellépne egy olyan politikai erő, amelyik azt igérné, hogy majd azt a megoldást keresi meg, amelyik nyertessé teszi a szolgáltatót, a szolgáltatás igénybe vevőjét, és rendért felelős önmagát is? És ez az erő világossá tenné, hogy ez tényleg igaz, a célja sem nem a handabanda, sem nem szavazatokért való lihegés, sem nem a vezérépítés? Mi lenne akkor?

Lazítsunk, és ne legyünk naívak. Ez az erő nem nyerne egy választáson. Senki sem hinné el, hogy igazat mond. Senki sem hallja meg az igazat, a hangos handabandázás közepette. Aki naívan hinne, az sem merne erre az erőre szavazni, mert megfélemlítő hangon közölnék vele, hogy ezek hazudnak. Hazudnak, és mellesleg bantuk, és pöttyös bőrűek, és sok baj volt velük a múltban is. A megfélemlítettek ekkor egy szemben álló handabanda-csoportba mennek át, és onnan mondják a magukét, ami hangosságában és felületességében alig különbözik az uralkodó csoportétól és tartalmában is alig-alig.  A Csendben Maradók Pártja pedig csendben marad, és újabb, hosszabb hóviharokban reménykedik.