SZÓLAMSZABADSÁG

A Láthatatlan Kéz, valamint a  kapitalizmus diadala

Akasztott ember házában nem illik kötelet emlegetni – tanít minket egy ismert közmondás. A „nem illik” nem jelenti azt, hogy nem szabad, vagy hogy nem lehetséges – és még kevésbé azt, hogy ne lennének olyan egyének, akik mégiscsak felemlegetik a kötelet. Más egyének gyakran szokták az előbbieket faragatlannak vagy szemtelennek tartani, főleg akkor, ha közelről érintettek az ügyben. Nem feltétlenül intézik el az ügyet egy réveteg mosollyal az arcukon, hogy na persze, ez nem esett jól, de mit tehetünk, a szólásszabadság mindennél értékesebb, így a többi nem számít, hiába aláztak meg.

A szólás szabadságának tehát minden bizonnyal vannak határai. A vitatkozás szabadságának vizsgálatakor talán már valamivel nehezebb dolgunk van, ha meg akarjuk húzni a határvonalakat. Vitatkozni mindenről lehet, illetve joggal várhatjuk el bárkitől, hogy legyen vitára kész. Ez kétségkívül nagyon nagy eredménye lenne a (nyugati) civilizációnak – ha létezne. Ha azonban végiggondoljuk, hogy hányan, kik és milyen gyakran térnek ki a vitára való felkérés elöl, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy ez a civilizációs vívmány csak korlátozottan létezik.

A vitatkozással kapcsolatban a leggyakrabban emlegetett fogalom a vitakultúra. Az egy külön megvitatandó kérdés lehetne, hogy a nem kulturált vita egyáltalán vitának tekinthető-e, vagy inkább csak veszekedésnek, illetve, hogy a kulturáltsági kategóriának hol van a határa.

Ha bőséges olvasottsággal és tág látókörrel rendelkező emberek összegyűlnek, és újságok, folyóiratok lapjain, vagy éjszakai tévéprogramok (ún. rétegműsorok) idején szépen csendesen, egymásra figyelve és egymás mondandójára reflektálva elbeszélgetnek, az nagyon tisztességes és barátságos vita, még akkor is, ha a világ dolgairól ezek az emberek netán egészen másképpen vélekednek. Innen lefelé haladva sok fokozaton mehetünk végig, és eljuthatunk akár a kocsmák asztalaihoz, ahol a vita (ha ez még az egyáltalán) más temperamentummal és más stílusban zajlik. Igen gyakran hangosan, tekintet nélkül mások jelenlétére és érzelmeire. Gyakran tekintet nélkül arra is, hogy vannak dolgok, amikről egyáltalán nem lenne szabad, semmilyen stílusban sem vitatkozni. Ha például egy felettünk álló hatalom által írva vagyon, hogy „ne ölj”, akkor értelmetlen dolognak látszik arról cserélni eszmét, hogy kit, kiket kellene elpusztítani annak érdekében, hogy a többieknek jobb legyen. A kocsmák füstjében ez azonban nem ritkán történik meg, sőt a kocsmától felfelé is épp elég gyakran. A „szabadság” eszméje sokkal szigorúbb és megszorítóbb, mint a „szólásszabadság” gondolata. Ha ehhez még hozzávesszük az „egyenlőség” és a „testvériség” általi megszorításokat, hamar beláthatjuk, hogy a szabadság egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármit gondolkodás és megfontolás nélkül megtehetsz, hanem azt, hogy tekintettel vagy arra, hogy mások is jól érezhessék magukat, mégpedig abban a boldog tudatban, hogy ezek a mások is tekintettel vannak a te jó érzéseidre.

Egy ilyen módon működő világban kellemes (lenne) élni. Azért a feltételes mód, mert a világ csak elméletben működik így. A gyakorlatban számtalan fenyegetés és veszély rontja kellemes közérzetünket.

Ha minden szabályt betartunk, és ragaszkodunk a szabadság, egyenlőség és (sőt) testvériség nyugaton kitalált eszméihez (amelyekre nagyon büszkék is vagyunk) rendkívüli módon megnehezül a fenyegetéseknek és a veszélyeknek az elhárítása. Nem csoda, hogy ilyenkor a hatókört hajlamosak vagyunk szűkíteni, és csak a saját világunkra érvényesnek tekinteni a szép eszméinket, azon kívülre, a világnak azon részeire, ahonnan a fenyegetések érkeznek, nem. Ennél gyakorta még rosszabb a helyzet, mert sokan minduntalan beleesünk abba a hibába, hogy még szűkebbre szabjuk a kört, és csak olyanokra tekintjük érvényesnek a szabályokat, akikkel több közös tulajdonságunk van – például mindannyian egy bizonyos embercsoporthoz, mondjuk nemzethez tartozunk. Más nemzetek ellen háborút indítani, azok tagjait megölni, lemészárolni ez esetben nemcsak megbocsájtható lehet, hanem egyenesen kötelező, és a hősiesség feltétele. Hősnek lenni márpedig jó, békés és békétlen eszközök révén egyaránt.

Természetesen más csoportképző elvek is vannak, lehet ilyen a bőrszín, az eltérő szokásrendszer, kultúra, vagy éppen vallás. Nyugati világunk, melyre ma oly büszkék vagyunk, sokat segített abban, hogy mások tanulhassanak tőle: ezért volt itt bőven vallásháború, rabszolgatartás, gyarmatosítás, inkvizíció, rasszizmus, holokauszt, meg hasonlók. Mindezek kiújulásától nem kell tartani, de csak azért, mert el sem múltak. Példának okáért, Tatárszentgyörgy nem volt sem régen, sem messze.

Azért az persze tagadhatatlan, hogy a történelem szenvedései nem múltak el nyomtalanul, a társadalmi berendezkedés sokat változott – előnyére - és az emberiség (legalábbis annak az északi féltekén élő része, amely az ún. nyugati kultúrát kifejlesztette) sokat tanult háborgó és zavaros múltjából. Ma már ott tartunk, hogy a demokrácia, az emberiesség, a kulturáltság elveire bármikor lehet hivatkozni, a szabályszegők ellen akármikor felháborodottan ki lehet kelni, és bármelyik este lehet a televízióban vitaműsort nézni, amely védi az eredményeket és ostorozza a hiányosságokat – mivel az utóbbiakból van bőven.

Bátor és szókimondó emberekből is van bőven. Ők többnyire a kocsmákat tartják alkalmas helyszínnek arra, hogy valóságos és vélt fél- és egyéb részigazságaikat hangoztassák. A kocsma erre valóban tökéletesen alkalmas, teljesen demokratikus intézmény. Oldott, laza, és elég nagy ahhoz, hogy több ember beszélhessen el benne egymás mellett, saját kedvenc részigazságait hirdetve, és elengedve a füle mellett a mások hasonló megnyilatkozásait. Ahhoz persze nem elég nagy a kocsma, hogy időnként ne alakuljon ki benne konfliktusos helyzet, olyankor, amikor az egyik vendég hangos igehirdetése a másik, vagy a másikak nyugalmát zavarja. Ilyenkor egyetlen kocsmavendégnek sem szabad csodálkoznia, ha a szomszéd asztaltól életveszélyes pofánvágásokat ígérnek neki, sőt időnként ezt meg is teszik. A dolog akár odáig is fajulhat, hogy a rendteremtéshez külső erőket is be kell vonni, amelyek ilyenkor nem azt szokták firtatni, hogy a vitában kinek volt igaza (még szerencse, ha előregyártott igazság-sémákat kell érvényesíteni, az a szabadság teljes elfojtásának a jele) hanem azt, hogy ki akarta a másikat elhallgattatni, annak szabad vélemény-nyilvánítási jogát korlátozni. Hm, azért a dolog ennyire mégsem egyszerű, mert mi van akkor, ha a verekedés, késelés, stb. előtt uszító, vallásgyalázó, rasszista és hasonló megnyilvánulások hangzottak el? Olyanok, amelyek éppenséggel azoknak a büszke elveknek mondanak ellent, amelyeket mi, kulturált, demokratikus, a történelem kemény leckéin nevelkedett nyugati emberek most már minden körülmények között szeretnénk érvényesíteni? „Minden körülmények között”? Vagyis akár erővel is? Nem, ezzel máris ellentmondásba keveredtünk önmagunkkal.

Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtó is létezik még. Ez óriási, nagyszerű és megnyugtató dolog, enélkül ugyanis nagyon nehéz volna leleplezni mindazokat az embereket és jelenségeket, amelyek vizet prédikálnak és bort isznak, vagy más néven hazudnak. Azt hirdetik, és azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy mások javát szolgálják, de valójában csak a saját érdekeiket nézik – ennél többet gyakran nem is képesek a világból átlátni és megérteni. Képesek azonban tanácsadókat jól megfizetni, akik megmondják, mit kell mondani. Az önmagát nem korlátozó, bátor, szókimondó sajtónak azonban létezik az a kocsmai ága is, amely féligazságok és részigazságok szócsöve, és nem ritkán akár öncélnak is tekinti a tiszteletlenséget, szemtelenséget és az áporodott – vagy ilyennek hitt – gondolatvilágok kíméletlen kigúnyolását.

És ez sem baj egyáltalán. Ha hiányzik az önkorlátozás, akkor a közösségi korlátozásnak kell a helyébe lépnie. Ha ez működik, akkor a kocsma lassacskán elnéptelenedik, és a kocsmáros maga fogja kipenderíteni az üzlet megrontóit. Amíg azonban a kocsmai igehirdetés zajlik, addig senkinek sem kell csodálkoznia, ha más asztaloktól felkelnek, és esetleg odasóznak egy akkorát, hogy a fal adja a másikat. Ennek az a szomorú következménye is előadódhat, hogy az érintettek nem mindegyike éli túl.

Szeretném nyomatékkal hangsúlyozni, hogy a „nem kell csodálkozni” kijelentés csak annyit jelent, amennyit a szavak tartalmaznak. Nem jelent helyeslést, egyetértést, semmiféle mögöttes gondolatot. Nem követeli meg sem a kocsmák megszüntetését, sem a kocsmába járás korlátozását, sem pedig a kocsmában zajló tevékenység megrendszabályozását. Annak a megértését kéri csupán, hogy nem kell ámulatba esni és túldimenzionálni, ha néha kitör a kocsmában a csetepaté. Egyszerűen nem kell kocsmába menni és nem kell barátkozni olyanokkal, akik mérgezik a levegőt nem mindig elegáns, sőt időnként kissé naiv, néha egészen ostoba (de mégiscsak bátor) kiböfögéseikkel.

A szólás szabadsága mellett tehát helyes dolog a szólamszabadságot is megtartani. Szónokoljon mindenki olyan ostoba szólamokat, amilyeneket csak akar, és bízzuk a Láthatatlan Kézre, hogy itt is rendet teremtsen. Az ostoba szólamok által indukált következmények azonban – bármilyen szomorúak is – nem jogosítanak fel hasonlóan ostoba következtetések levonására – de természetesen ez is csak akkor érvényes, ha megvetésünkkel sújtjuk a vitatkozás kocsmai kultúráját, és távol akarjuk magunkat tőle tartani.

A Charlie Hebdot a Láthatatlan Kéz már csaknem eltüntette, amikor bizonyos kocsmai vendégek közbeavatkoztak.

Ezeket a beavatkozókat természetesen megvetjük, nincs és nem lehet más választásunk. Amit azonban ismeretlenül is tudunk róluk, az az, hogy őszinte és mély felháborodás vezette a kezüket. Ettől megrémülhetünk, csak csodálkoznunk nem szabad rajta. Nem szabad továbbá azt sem hinnünk, hogy az a néhány kocsmai vendég az egész kocsmán kívül maradt kulturális és vallási közösség nevében cselekedett.

Azt sem szabadna hinnünk – bár nagyon gyakran hisszük – hogy a mi ún. nyugati kultúránk minden kultúrák etalonja, és ennélfogva mindent ehhez kell viszonyítani. Ez egyáltalán nem így van, más kultúrák szemében a mi világunk éppen olyan egzotikus, logikátlan és ostoba, mint amilyennek mi látjuk amazokat, ha kinézünk meleg szobánk ablakán. Bátornak és tiszteletlennek lenni amiatt, mert valami nem olyan, mint amilyennek mi szeretnénk, tehát egyszerűen csak más – hát, ez talán nem sorolható az ünneplést érdemlő hőstettek sorába. Ugyanakkor nagyon helyes, üdvös és kívánatos dolog (lenne) beszélgetni, közel kerülni másokhoz, keresni a megértés és a megértetés lehetőségeit. Különben hamarosan beteljesednek a Huntington által leírt víziók a kultúrák összecsapásával kapcsolatban. Vagyis jó lenne a Charlie Hebdo leckét tanulásra és nem bosszúforralásra felhasználni – különben magunk is olyanok leszünk, mint akiket megvetünk.

A Láthatatlan Kéz tehát egyelőre nem pöckölte félre a Charlie Hebdot. A tragédia másnapján a kapitalizmus azonban máris folytatta diadalmas működését. A már-már kritikus, a költségeket sem fedező néhány tízezres példányszámból hirtelen sok milliós lett, és – figyelembe véve a 3 Eurós példányonkénti árat – bizonyára busás profit. Mindez úgy, hogy a szerkesztőket lényegében lemészárolták. Előbb a józan cselekvés és a profit – a gyász és a tanulás majd csak utána következik.

A kíváncsiság és a részvét most megvetette ezt a hihetetlen mennyiségű lapot. Aztán nemsokára meglátjuk, hogy a Láthatatlan Kéznek mennyi időre lesz szüksége, hogy a munkáját bevégezze.