A minap egy
kisebb átalakítási munkába kezdtem, amelyhez a könyvespolcokat
átmenetileg fóliával le kellett takarni. Amikor a takarófóliát
eltávolítottam, az magával rántott egy könyvecskét. A kezembe
vettem, és a rögtön láttam, hogy sejtelmem sem volt a
létezéséről: valami bolhapiaci könyv, amelyet valamikor olcsón
vehettem, mert érdekes, de nem fontos olvasmánynak ígérkezett.
Aztán feledésbe merült.
Most azonban
éppen köznapi témává vált a könyv tárgya. A címe:
Todesstrafe, azaz Halálbüntetés. Szerzője Karl Bruno
Leder. Kiadta a dtv, azaz Deutscher Taschenbuch Verlag
1986-ban, az első megjelenés dátuma azonban 1980. Kitűnő
tudományos munka, a dtv e tekintetben nem szokott melléfogni.
Lévén, hogy történeti munkáról van szó, a régebbi megjelenés
mit sem von le a könyv értékéből és a jelennek szóló
üzenetéből.
Tekintettel
az éppen most folyó parázs vitára a halálbüntetéssel
kapcsolatban, úgy véltem, hogy ez a talán nem is véletlen eset,
mely következtében a mű a lábam elé esett, felhívás keringőre.
Elhatároztam, hogy beleolvasok a könyvbe, hátha adalékokkal
szolgál az éppen most folyó eszmecseréhez. Aztán úgy
határoztam, hogy érdemes néhány oldalt idézni belőle.
Jómagam a
halálbüntetés feltétel nélküli ellenzői közé tartozom, sőt
azt hiszem, hogy sem büntetésből, sem más okból nincs embernek
joga egy másik ember életét elvenni, főleg akkor nem, ha az a
másik ember a gyilkosság szörnyű bűnébe esett. A
kontragyilkosság ugyanis talán megbünteti a gyilkost, de nem ítéli
el, azt üzenve, hogy az élet kioltása olyannyira lehetséges, és
megengedhető, hogy akár terv és forgatókönyv alapján közösségi
jóváhagyással is végre lehet hajtani. A kivégzés a gyilkost
eltávolítja, egyben felmenti. Ölni lehetséges, de ez nem vonja
maga után azt, hogy jogosult is. Életet elvenni annak van joga, aki
adni is képes. Az élet adása alatt nem a nemzést, hanem a
teremtést kell érteni.
Mint a
halálbüntetés feltétel nélküli ellenzője, úgy gondolom, hogy
minden ezzel kapcsolatos vita a pártolók malmára hajtja a vizet,
mert felszínre hoz mindenféle tetszetős, áltudományos,
bizonyítatlan és bizonyíthatatlan érvet, amely semmi másra nem
alkalmas, mint alantas uszításra és gyakorló diktátorok
hírnevének fényezésére. A legtöbbet azzal tehetjük az ügy
érdekében, ha hallgatunk a halálról, mint a sír.
Amiért
mégis közreadom az alábbi kis részletet a könyvből, annak két
oka van: az egyik, hogy a szerző által felvonultatott tények
alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a halálbüntetés
akkor válik közbeszéd tárgyává, ha a társadalomban béke
helyett nyugtalanság van. Aligha hihetjük, hogy a nyugtalanság
kiváló államférfiúi tevékenység eredménye. A másik, hogy ha
a halálbüntetésnek lenne elrettentő ereje, akkor a bevezetése
után nem kellene alkalmazni, hiszen mindenki retteg tőle. Ezzel
szemben éppen a fordítottja szokott történni, vagyis ha van
halálbüntetés, akkor a kivégzések száma dinamikusan növekszik.
Nos, ez nem tudom kit nyugtat meg, noha a halállal való
fenyegetésnek éppen az lenne a célja, hogy a társadalom tagjai
nyugalomban élhessenek.
Karl Bruno
Leder: Todesstrafe (dtv, München, 1986. 236 - 246. old.)
Der Streit um die
Todesstrafe
Részlet
A történelem során a
halálbüntetésről való vélekedés úgy változott, mint az apály
és a dagály. A társadalom véráldozat iránti igénye nem mindig
volt egyforma. Úgy tűnik, hogy ez a mindenkori társadalmi
helyzettől függött: a külső fenyegetettségtől vagy sikerektől,
de ugyanígy a közösség belső állapotától. Általában
elmondható, hogy a vérszomjas időszakok vannak túlsúlyban, de
közöttük vannak nyugodt, emberséges korszakok is. A római
köztársaság ideje, közelebbről a Karthagó megsemmisítését
követő évek ezen utóbbi békés korok közé tartoznak. Akkoriban
a krónikások beszámolói szerint a halálbüntetés nagyon ritka
volt – legalábbis a római polgárok tekintetében. Később a
cézárok nyúltak ismét ehhez a jól bevált módszerhez, annál
gyakrabban, minél fenyegetettebbnek érezték a hatalmukat.
A frank királyok
idejében is ritkaságnak számítottak a kivégzések. Kevés
városias település volt még Európában. A népesség nagyobb
része a vidéken élt, viszonylagos szabadságban, patriarchális
törvények szerint, amelyek ugyan szigorúak voltak, de nem
kegyetlenek. A hóhér és a kínvallatás még ismeretlen volt. Nem
volt még túlzottan sok olyan tényállás, amelyet halálbüntetésre
méltónak tartottak.
Még a gyakorta
megrágalmazott Bizánci Birodalomban – legalábbis a középkor
virágkorában – a halálbüntetés kifejezetten ritka volt. Így
II. Jóannész Komnénosz császár uralkodása alatt (1118 – 1142)
egyetlen halálos ítélet sem született. A birodalom akkoriban a
hatalom és prosperitás csúcsán volt, a török fenyegetés még
nem bukkant fel, a belső viszonyok stabilnak látszottak. Nem volt
tehát ok a keménységre, nem uralkodott el a titkos félelem, amely
áldozatokat követelt.
Amint a virágzó
középkorban Európában egyre több várost alapítottak és a
népesség egyre nagyobb hányada költözött ezekbe, a
kriminalizálódás is fokozódott, amint ez többnyire
elkerülhetetlennek látszik olyan helyeken, ahol sok ember él szűk
helyen együtt. A középkori városok pedig nagyon szűkösek
voltak, biztonsági okokból a házakat és velük együtt a bennük
élő embereket is, nagyon össze kellett zsúfolni. A boszorkányság
vizsgálatánál már láttuk, hogy a százféle törvény, szabály
és illem által korlátozott élet milyen nagy mértékben ad teret
a fojtott agressziónak. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a kivégzések
száma folyton emelkedett és évszázadokon át magas maradt.
Augsburgban a 14. század végén átlagosan havonta történt
kivégzés, miközben a lakosság száma alig tízezer volt. A
nürnbergi Franntz Schmidt mester naplójában 360 kivégzést említ
negyvenkét éves szolgálati ideje alatt. Csaknem minden hónapban
egy. Az egykori Zürichben is éves átlagban nyolc kivégzésről
tudunk, mindössze hat- hétezres lakosságszám mellett! Angliában,
VIII. Henrik uralkodása alatt, tehát 1509 és 1547 között évente
nagyjából 72 000 halálos ítéletet hoztak, tehát csaknem
kétezret évente. Ez nagyon nyugtalan időszak volt. A király
elszakadt a római egyháztól és megalapította a sajátját. Az
ország forrongott, ennek fényében nem lehet eltúlzott a fenti
szám. I. Erzsébet, a régi Anglia tündérkirálynője 1558 és
1603 közötti uralkodásának csaknem ötven esztendejében
állítólag képes volt ezt a számot 89 000-re feltornászni.
Azonban az öreg
kontinens más részei is forrongtak és fortyogtak azokban az
évtizedekben. Minden országban hitviták dühöngtek, forradalmi
zűrzavar volt. A régi világkép összetört, egy új rajzolódik
ki fájdalmas változások közepette. A régi meggyőződések
eróziója félelmet és gyűlöletet ébresztett, és ezeknek a
sodró erejű érzelmeknek szelepekre volt szüksége, hogy
csillapodhassanak. Nem véletlen, hogy éppen akkoriban kezdődött
el a boszorkányüldözés őrülete. Franciaországban a hitviták a
Szent Bertalan éjszakájának mészárlásában jutottak a csúcsra
(1572 augusztus 24.) amikor öt vagy hatezer áldozatnak kellett
meghalnia. Németországban az egyre inkább kiengesztelhetetlennek
látszó ellentétek végül a Harmincéves Háború nemzeti
katasztrófájához vezettek. Ennek következménye egy olyan
erkölcsi elvadulás volt, amelyben az emberi életnek már alig volt
értéke. Ilyen időkben a legális gyilkosságok nagyon is könnyen
átcsaphatnak a háború szörnyűségeibe. Ki bűnös, ki ártatlan,
nem kérdezi már senki: az áldozatok nem számolják már. Az
erőszak leveti magáról a jog köpönyegét és takaratlanul
kormányoz.
A barbárságba való
efféle visszaesés gyakran éleszt a történelemben feleszmélést
és visszafordulást. A nagy háború utáni megnyugvás után az
emberi élet ismét általánosan felértékelődött.
Felvilágosultság és humanizmus: ezek lettek a vezető erkölcsi
elvek a nagy háborút követő évszázadban. Ekkor kezdték
hangoztatni a szabadság, egyenlőség és testvériség vezérelvet.
Az emberség tavasza jelentette magát, úgy látszott, az értelem
ideje jön el.
A felvilágosítók
szerették volna egyebek közt az egyén és az állam közötti
kapcsolatot is „értelmes” tehát tárgyilagos bázisra helyezni.
Ennek során elkerülhetetlen volt, hogy a halállal való büntetés
kérdése is vita tárgyává váljon. E kérdés egyszerre csak egy
nagy eszmecsere központjává vált, amelyben részt vettek a kor
nagy szellemei. A kiváltó ok az olasz Cesare Beccaria
1764-ben megjelent írása volt A bűnről és a büntetésről
címmel, melyben a szerző a halálbüntetés megszüntetésére
szólított fel. Megfontolásait a Társadalmi Szerződés
gondolatmenetére ültette rá, mely utóbbi a felvilágosodás
államelméletének egyik sarkkövét jelentette. Beccaria
alapgondolata az, hogy az egyes ember az állammal való (fiktív)
szerződése során lehetőleg kevés joggal hatalmazza fel az
államot, épp csak annyival, hogy az államiság fennmaradhasson.
Semmiképpen sem szerepel a jogok között az érintett polgár
megölésének lehetősége. Az államnak tehát egyszerűen nincs
joga hozzá, hogy bármely polgárának életét elvehesse.
Mialatt a szellemi
csatározás a filozófusok írásaiban kezdődött, éppen az
elmaradott Oroszországban, amelyre a képzett európaiak mint félig
ázsiai önkényuralmi országra tekintettek, vívta ki első
győzelmét a humanizmus. Több mint húsz évvel Beccaria munkájának
megjelenése előtt Erzsébet cárnő, Nagy Péter lánya, 1741-es
trónralépésekor megfogadta, hogy uralkodása alatt nem fog halálos
ítéletet foganatosítani. Ígéretét be is tartotta, sőt meg is
erősítette két további rendelettel (1753-ban) amelyekkel a
halálbüntetést egyértelműen megtiltotta. A cárnő húsz évig
uralkodott, 1761-ben halt meg. Ez a húsz évvolt a modernizálódó
Európa egyik nagy országában az első hosszabb időszak, amelyben
nem történt kivégzés. Az egész világ meghökkenve nézett erre
a merésznek tűnő kísérletre, és meglepődve konstatálta, hogy
a bűnözés semmiképpen sem növekedett, amint azt mindenki elvárta
volna. Hiszen az akkori idők legnagyobb elméi teljesen az
elrettentési elmélet bűvkörében éltek, bizonyítottnak látva,
hogy a társadalom a halálbüntetés elrettentő ereje nélkül
gyilkosságok és kupánvágások vad világába süllyedne vissza.
Erzsébet utódai, III.
Péter és II. Katalin is csak nagyon óvatosan is ritkán nyúlt a
kivégzés eszközéhez. A humánus, felvilágosult szellemiség
egészen odáig nyújtózott, hogy II. Katalin 1766-ban törvénykezési
reformot rendelt el, amely szerint „a társadalom szokványos
állapotában valamely polgár halála sem nem hasznos, sem nem
szükséges.”
A Habsburg II. József,
aki 1780 és 1790 között német császár volt, ugyancsak oly
mélyen magáévá tette Beccaria eszméit, hogy 1786-ban az Osztrák
Birodalomban beszüntette a halálbüntetést. Testvére, Leopold,
Toszkána nagyhercege, ott ugyanezt rendelte el. Úgy látszott,
hogy a humanitás lassan, nagyon lassan gyökeret ver. A visszacsapás
azonban nem sokat váratott magára, a Francia Forradalom zűrzavara
és vérszomja teljes megsemmisüléssel fenyegette a humanizmust. A
Konvent ugyan utolsó ülésén, a bonapartista államcsíny előtt
1795 október 26-án kimondta, hogy a halálbüntetést „a teljes
béke első napján” meg kell szüntetni, az a nap sajnos sohasem
jött el. Napóleon, aki a Franciaország feletti hatalmat magához
ragadta, semmiképp sem volt a béke embere. A hadjáratok nyomában
járó pusztulás újult erővel kiáltott a halálbüntetés után.
Az emberi élet értéke ismét a nulla közelébe süllyedt.
Csak az 1848-as
forradalmi évben került ismét napirendre a halálbüntetés
megszüntetésének követelése, mégpedig egyszerre
Franciaországban és Németországban, utóbbiban a frankfurti
Paulskirchen-parlamentben. Ugyanebben az évben a porosz
alkotmányozó nemzetgyűlés is napirendre túzte a követelést. Ám
a reakció tábora erősebb volt, és legyőzte a polgári
forradalmárokat; a halálbüntetés megmaradt. Csupán San
Marinónak, a postabélyegnyi államocskának sikerült már 1848-ban
a beszüntetés. A nagyobb európai országok közül Romániát
illeti dicsőség, hogy elsőként szüntette meg a halálbüntetést
1865-ben (1939-ben ismét bevezették). Utána következett
Portugália 1867-ben, majd Hollandia 1870-ben, Norvégia 1905-ben,
Ausztria 1919-ben, Svédország 1921-ben, majd Dánia 1930-ban. Egyes
svájci kantonokban már a 19. század közepétől nem létezett
halálbüntetés, a többeknél azonban 1942-ig érvényben maradt.
Az utolsó svájci kivégzés 1940-ben Obwalden kantonban történt.
A Második Világháború
alatt a fent felsorolt országok némelyike ismét visszahozta a
halálbüntetést, felségárulás, háborús bűntett és hasonló
(politikai) bűntettek esetére, így Norvégia, Dánia és Hollandia
– ezekben a háborút követő évek alatt is számos kivégzés
történt. A többi ország csak a katonai bíráskodás számára
tartotta fenn a halálbüntetés lehetőségét. Ez volt érvényes
Ausztriában is 1919 és 1934 között. 1934-ben aztán az akkori
félfasiszta rezsim ismét általánossá tette a halálbüntetést
és még ugyanabban az évben huszonhét kivégzés történt. Az
Anschluss után, a hitleri Németország részeként
természetesen Ausztriában is a náci törvénykönyv volt
érvényben. Ekkor csak politikai okokból 2700 halálos ítélet
született. A háború után is az volt a vélekedés Ausztriában,
hogy ennek a büntetési nemnek a fenntartása elkerülhetetlen. Majd
csak 1950-ben történt meg a megszüntetése a civil jogban,
1968-ban pedig a katonai jogban is. A háború végétől 1949 július
1-ig még negyvenhárom embert végeztek ki. Ez csaknem kétszer
annyi, mint amennyi ugyanebben az időszakban a nyugatnémet
tartományokban és Berlinben történt, miközben a lakosságszám
aránya egy a tízhez.
Különösen
rigorózusan alkalmazták a halálbüntetést Angliában, minden
időben. Még a tizenkilencedik század elején is 220 és 230 között
volt a halált érdemlő bűntények száma, de hogy pontosan mennyi,
azt még a jogi szakértők sem tudják megmondani. Halállal
fenyegettek olyan gaztetteket, mint az illegális fakivágás,
répalopás, zsebtolvajlás és bolti lopás; továbbá fenyegető
levelek írása, halastavak tönkretétele, orvvadászat, cigányokkal
való barátságos bánásmód, és így tovább. Ennek a szigorú
„igazságszolgáltatásnak” az áldozatai csaknem a
tizenkilencedik század közepéig fiatalok, sőt gyerekek is voltak.
1801-ben felakasztottak egy fiút, mert betört egy házba és
ellopott egy kanalat. Néhány évvel később, 1808-ban Lynnben még
egy hétéves kislányt is felakasztottak – az okot már nem lehet
kideríteni. 1831-ben Chelmsfordban egy kilenc éves, Maidstone-ban
pedig egy tizenhárom éves gyereket akasztottak fel. Ebből
láthatjuk, hogyan válnak az elvek őrületté, csupán azáltal,
hogy elég konzekvensen képviselik őket.
A Második Világháborút
követő évekből tanulságos statisztika áll rendelkezésünkre az
angliai kivégzésekről. Eszerint 1949 januárja és 1961 februárja
között 123 személyt végezetek ki akasztás által, mindegyiküket
gyilkosság miatt. Négy nő is van listán, közülük egy külföldi.
A kivégzett férfiak közt tizenöt volt a külföldi (egyikük
német) ami több, mint 15 %-os részarányt jelent. Legalább hatvan
esetben „erős felindulásból elkövetett” gyilkosságról
beszélhetünk. A tetteseknek mintegy a fele valamiféle pszichés
zavartól szenvedett. Ezeknek a skálája a skizofrénia és paranoia
enyhe formáitól az ideges ingerlékenységen át betegesen
túlfűtött szexualitásig és az epilepsziáig terjed. Néhány
tettes analfabéta volt, sokan közülük pedig nagyon hiányos
iskolázottságban részesültek, sokuk munkanélküli volt. Csaknem
mindegyikük a legalsó társadalmi rétegbe volt sorolható. Mintegy
40 %-uk huszonöt évesnél fiatalabb volt. Tizenöten mélységesen
bánták a bűnüket, és minél hamarabb szerettek volna a
vesztőhelyre kerülni.
Egy másik statisztika
az Egyesült Államokból származik. Ott 1930 és 1962 között
összesen 3812 személyt végeztek ki, köztük 32 nőt. Halált
érdemlő bűnténynek számít a gyilkosság, nemi erőszak,
fegyveres rablás, túszejtés, súlyos betörés, kémkedés és
súlyos testi sértés. Ezek közül a gyilkosság volt a
leggyakoribb ok, 3298 esetben. E gyilkosok közül 1640 fehér bőrű,
1619 pedig fekete volt, tehát nagyjából fele-fele az arány,
miközben a négerek aránya az összlakosságon belül csupán jó
tíz százalék. Még ijesztőbb lesz a viszony nemi erőszak
esetében: 446 halálra ítéltből csak 45 volt fehér, a maradék
399 néger. Két elkövető más fajhoz tartozik.
Meg kell jegyezni e
statisztikával kapcsolatban, hogy nem adnak teljes képet a
valóságról, mert az amerikai kivégzéseknek csak egy része
történt állami börtönben. Nem szerepelnek a statisztikában azok
az esetek, ahol a megyei seriffek maguk ítélkeztek és hajtották
végre a hóhérmunkát. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az
USA-ban 1900 és 1944 között még 4709 lincsakció is történt. Ez
a szám megközelíti a legális kivégzések számát. A
pszichológiai hasonlóság a lincselés és a hivatalos kivégzés
között nyilvánvaló. A lincselés nem más, mint az ősrégi
közös kéz általi kivégzés; a megkövezés a lincselés és a
kivégzés vegyüléke.
Franciaországban
1848-tól máig nem tudunk említésre méltó törekvésről a
halálbüntetés megszüntetése érdekében. 1860-ig mintegy két
tucat halálos ítélet született évenkénti átlagban, majd e szám
lecsökkent körülbelül tízre. Az Első Világháború idejéből
nem maradtak fenn adatok. A két háború közötti időben ismét
tíz körül mozog az éves átlag.
Nagy fellendülést ért
meg a halálbüntetés Franciaországban a megszállás alatt és a
németektől való felszabadulás idején. Egy francia forrás 8348
személyről számol be, akiket a háború után bírósági eljárás
nélkül fosztottak meg az életétől, tehát gyakorlatilag
meglincselték őket. Rendes bírósági eljárásban 767 főt
ítéltek el és végeztek ki. Mindehhez jön még 1325 ember,
akiknek megyei bizottságok ítélete alapján kellett az élettől
elbúcsúzniuk. Teljesen bizonyos azonban, hogy a háború utáni
zűrzavarban Franciaországban még ennél is több embert végeztek
ki, hiszen számos agyonverést és lincselést nem regisztráltak,
majd ezek hamarosan elfelejtődtek. 1981-re viszont már csupán
átlagosan minden második évre esett egy kivégzés, majd pedig
felhagytak Franciaországban a halálbüntetés gyakorlatával.
A Szovjetunióban
döbbenetes különbséget fedezhet fel a szemlélő az elmélet és
a gyakorlat között. Az 1922-ben megalkotott első törvénykönyvben
nem is említik a halált a lehetséges büntetések között. A
későbbiekben is csak a legsúlyosabb esetekre és ideiglenes
jelleggel tartják fenn. 1927-ben állam elleni bűncselekményekre
és fegyveres rablások megtorlására léptetik hatályba a
halálbüntetést, minden más esetben azonban kizárják. 1947-től
újra teljes tilalom lép életbe, tehát politikai bűnök sem
büntethetők halállal.
Ezekkel a papíron oly
humánusnak tűnő rendelkezésekkel azonban egy nagyon komor,
felfoghatatlan brutalitással járó gyakorlat áll szemben. Az a
tény, hogy 1927 és 1922 között, a polgárháború idején nem
sokat hederítettek a jogi formalitásokra, hanem az ellenséget és
a gyanús alakokat rövid úton a falhoz állították, a
szituációból következően bizonyos mértékig még elfogadható.
Akkoriban orosz források szerint 1 750 000 embert végeztek ki.
Miután a CSEKA nevű titkosrendőrség általános felhatalmazással
rendelkezett, hogy az ellenséget jogi eljárás nélkül likvidálja,
és minden egyes parancsnok szorgalmasan élt is ezzel a
lehetőséggel, vélelmezhetjük, hogy ez a szám inkább még
nagyobb, mintsem, hogy kisebb lenne.
A későbbi években,
mikor a szovjet rezsim megszilárdult, elmosódik a határ a kivégzés
és a terror között. Így egyrészt a sztálinista kirakatperek
prominens áldozatait halálra ítélték, és a GPU-börtönök
udvarán lelőtték. Másrészt Sztálin az ún. kulákok – azok a
parasztok, akik ellenkeztek a kolhozosítással szemben – millióit
minden nélkül az erdőbe hajtatta, ahol a biztos halál várt
rájuk. A büntetőtáborokban és a Fehér-tengeri csatorna
építésénél is számolatlanul pusztultak az emberek. A
tömeggyilkosságok természetesen nélkülözték a törvényesség
minden látszatát, amint a hirhedt sztálinista tisztogatások is a
jognak csupán rémséges perverzióját testesítik meg.
Azon áldozatok számát,
akiket a Szovjetunióban államilag öltek meg, húsz és harminc
millió közöttire becsülhetjük. A pontos szám már sohasem
deríthető ki.
1950 januárjában
ismét hivatalosan bevezették a Szovjetunióban a halálbüntetést,
ezúttal hazaárulás, kémkedés és szabotázs esetére. Később
ehhez hozzájöttek még a súlyos gazdasági bűncselekmények és
devizával való visszaélések. Úgy tűnik, az utóbbi időben
egyre gyakrabban alkalmazzák a halálbüntetést, amint azt
sajtótudósításokból tudhatjuk.
Németországban a
halálbüntetések leállítását célzó igyekezet 1870-ben lendült
fel, amikor az Északnémet Szövetség Birodalmi Gyűlése a
büntetőjogi törvények elfogadására készült. Vita tárgya
volt, hogy ebben a büntetőjogban szerepeljen-e a halálbüntetés,
vagy nem.
A második ülésszakon
118 képviselő ellene és 81 a fenntartása mellett szavazott.
Többek között a szociáldemokrata Wilhelm Liebknecht is
szenvedélyesen szónokolt a halálbüntetés ellen. Amint azonban
Bismarck egy hasonlóan szenvedélyes beszédben arra világított
rá, hogy a halálbüntetés-vita miatt veszélybe kerülhet a nemzet
egysége, mert egyes tartományok azt minden körülmények között
fenn akarják tartani, a harmadik ülésszakon végül 127 igen és
119 nem szavazattal minimális többséggel a halálbüntetés
megtartása mellett döntött a gyűlés.
Noha a Vilmos császár
alatti konzervatív német vezetés szükségesnek tartja a
halálbüntetést és védelmezi azt, a végrehajtott halálos
ítéletek száma viszonylag alacsony marad. 1882-től 1886-ig
tizenöt kivégzés történik. 1897-től 1911-ig (a két időszak
közötti évek adatai hiányoznak) 69 embert végeznek ki, tehát
éves átlagban nagyjából ötöt. Még a két legsúlyosabb háborús
évben, 1917-ben és 18-ban is csak összesen húszra megy fel a
kivégzések száma.
A Weimari
Nemzetgyűlésben, amelynek feladata a császárság összeomlása
után az ifjú német köztársaság számára egy új alkotmány
kidolgozása volt, szintén nagyon kismértékben maradnak alul a
halálbüntetés ellenzői a pártolókkal szemben. A fenntartás
ellen szavaztak a Szocialista Párt és a Független
Szociáldemokraták képviselői. Hozzájuk jött még néhány másik
pártból kiszavazó, végül a nem szavazatok száma 128, az igeneké
pedig 153 lett.
A halálbüntetést
tehát fenntartják, de lényegesen ritkábban alkalmazzák. A
köztársaság első viharos éveiben még viszonylag sok a halálos
ítélet: 1920-ban 36, egy évvel később 28. 1927-re hatra csökken
a kivégzések száma, 1928-ban kettőre, 1929-ben egyetlen kivégzés
sem történik. Aztán 1930-ban ismét egy, 1931-ben négy, egy évvel
később, a Weimári Köztársaság utolsó évében pedig három.
Ennek az enyheségnek az egyik haszonélvezője többek között egy
bizonyos Adolf Hitler volt, akinek felségárulás miatt 1924-ben
nevetséges egy évet kellett leülnie, miközben ezért számos más
országban halálbüntetést kapott volna.
Hitler azonban már
politikai pályafutása kezdetétől fogva nem hagyott kétséget
afelől, hogy számára a halálbüntetés alapvető hatalompolitikai
eszközt jelent. Személyében a halálbüntetés egyik
legacsarkodóbb védelmezőjére talál. „A nép ellenségei,
uzsorások, feketézők, stb. halállal büntetendők” - mondja a
Nemzeti Szocialista Párt programjának 18. pontja. Különösen a
„stb” három betűje adhatott okot aggodalomra, hiszen könyvében,
a Mein Kampfban Hitler azt irta, hogy a nép ellenségeit „a
fülüknél fogva kell elkapni, egy hosszú cölöphöz vonszolni és
egy jó erős kötélre felhúzni”. Ezek a vérszomjas
fantáziálások sajnos nem kevés konzervatív jogtudóstól kaptak
áltudományos érvek formájában alátámasztást.
Alighogy a nemzeti
szocialisták 1933-ban hatalomra kerültek, azonnal nekifogtak
elméleteik gyakorlatba való átültetéséhez. Olyan férfiúk
álltak az első sorban, mint Roland Freisler, a Népbíróság
későbbi elnöke, Alfred Rosenberg, az egyik fő ideológus, Hans
Frank és Hanns Kerrl miniszter. Négy héttel a hatalomátvétel
után máris születik egy rendelet „a nép és az állam
védelmére” amiben csaknem egy tucatnyi fajta bűneset elkövetőit
fenyegetik halállal, amelyek korábban csak börtönt érdemeltek.
Még ugyanezen a napon megjelenik egy másik rendelet a „német nép
árulói és hazaárulásban mesterkedők” ellen, amelyben újabb
három lehetséges esetre teszik a halálbüntetést kiszabhatóvá.
Többek között olyan bűntény, amelyet valamely egyenruhával
visszaélve követtek el, szintén halállal büntethető. A
köpenicki kapitányt, ezt a világszerte ismert kópét Hitler
uralma alatt valószínűleg szintén felakasztották volna, mert még
1933 márciusában hoznak egy újabb rendeletet, mely szerint minden
„közbiztonságot zavaró cselekményre” akasztást kell
kiszabni.
1934-ben, 35-ben és
36-ban további törvények születnek, melyek még több bűnesetre
terjesztik ki a halálbüntetést, többek között az ún.
„gazdasági szabotázsra”. 1938-ban még tovább bővül a kör.
Végül 1939 szeptember 1-től, a háború kitörésének napjától
a halálbüntetést kilátásba helyező törvények és rendeletek
olyan áradata indul meg, hogy végül már senki sem tudja pontosan,
hányféle tényállás esetén lehet az elkövető életét venni.
A legbrutálisabb
rendeletek közé tartozik a „német nép fémkészleteinek
védelméről” és a „frontkatonák téli felszerelésének
védelméről” szóló. Ezeknek értelmében például egy férfit,
aki egy hetvenöt pfenniget érő merőkanalat eltulajdonított,
valamint egy négygyermekes anyát, aki 30 márka értékű
gyapjúruhát lopott, kivégeztek. Bécsben lefejeztek egy férfit,
aki az éj leple alatt néhány csirkét lopott, Berlinben egy
postást, aki egy tábori postacsomagból kicsent hat szál
cigarettát – ez csupán néhány példa a sok ezerből. Egyébiránt
a halállal büntethetők korhatárát leszállították tizenhat
évre, de különleges esetekben ennél fiatalabbakat is ki lehetett
végezni.
Már a békeévekben, a
Weimári Köztársaság enyhe évei után hirtelen emelkedni kezdett
a kivégzések száma. Az alábbiakban láthatjuk az 1933-tól
1939-ig terjedő időszak erre vonatkozó adatait:
Év Megtörtént kivégzések A halálos ítéletek
százalékában
1933 64 82,0
1934 79 77,4
1935 94 95,4
1936 68 89,5
1937 106 123,2
1938 117 131,6
1939 219 157,5
Azt
a meglepő tényt tapasztalhatjuk, hogy 1937-től 39-ig több
kivégzés történt, mint az ismertté vált halálos ítéletek
száma. Ez csak azt jelentheti, hogy nyilvánvalóan számos
(politikai) halálos ítéletet nem hoztak már nyilvánosságra, így
azok nem kerültek be a statisztikába. Magától értetődő, hogy
mindig csak a „törvényes” halálos ítéletekről beszélünk,
az „illegális” gyilkosságokra a koncentrációs táborokban és
a Gestapo pincéiben itt nem lehetünk tekintettel.
A
háborús évek alatt nem vezettek már összesítő statisztikákat;
számos akta megsemmisítésre került. A háború öt és fél éve
alatt kivégzettek számát tehát csak megbecsülhetjük, vagy
egyedi forrásokból fáradságos munkával rekonstruálhatjuk. Így
az egykori ítéletvégrehajtó, Johann Reichhart saját
naplóbejegyzései szerint 1940-től 45-ig 2805 kivégzést hajtott
végre. Reichhart egyike volt a három hagyományos német hóhérnak,
akik között egyenlően osztották fel a munkát. Egy másik
hóhérsegéd a háború utolsó évében csupán Halléban 931
kivégzésnél közreműködött. Reihhart arról tudósít, hogy
1940-ben további „párthóhérokat” állítottak be, mert az
addigi három ítéletvégrehajtó már nem győzte a feladatokat.
Egyedül Berlin-Plötzensee városrészben körülbelül 3000 elítélt
halt meg. A rendelkezésünkre álló adatok alapján végzett
extrapoláció arra az eredményre vezet, hogy 1933 és 1945 között
mintegy 16500 „legális” kivégzést hajtottak végre. Valójában
inkább többel, mint kevesebbel kell számolnunk. Ha hozzávesszük
még a Wehrmacht katonai bírósági ítéleteit – 1945 februárjáig
több, mint 6000 volt – valamint más szervezetek, tehát a
haditengerészet, légierő, SS, rendőrség által foganatosított
kivégzéseket, amelyekről egyáltalán nincsenek számaink, a
legnagyobb óvatosság és visszafogottság esetén is 30000-re
tehetjük az áldozatok számát. Összehasonlításul: az Első
Világháborúban a német hadseregben csupán negyvennyolc halálos
ítéletet hajtottak végre!
Még
egy esetet kell ítt megemlítenünk, amely a német nép és a
Wehrmacht nagy részének háború alatti pszichés beállítottságát
jól jellemzi.
Egy
tüzérségi egység Stájerországban csak 1945 május 10-én
kapitulál és nem fegyverzik le rögtön. Egy tizedes már május
3-án dezertált az egységétől, ám a kapituláció után
elfogják. Az üteg parancsnoka a csapat elé áll, és elmagyarázza,
hogy a dezertőr árulóvá vált és eljátszotta az életét. Aki
ugyanígy vélekedik, az lépjen jobbra. Erre az altisztek és az
egység túlnyomó része, mintegy hetven ember, jobbra lép. Csupán
nyolcan vagy tízen lépnek balra, ketten-hárman pedig
tanácstalanul középen maradnak. A bajtársai által történt
egyértelmű elítélés alapján a dezertőrt 1945 május 14-én,
egy héttel a német kapituláció után katonai bírósági ítélet
nélkül lelövik. Egy északnémetországi pap fia volt, az alakulat
javarészt württenbergiekből és badeniekből állt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése