"A JÓ VÉGÜL FELÜLKEREKEDIK"

IAN MORRIS - A NAGYÍVŰ LÉNYEGLÁTÓ

Nagy élmény volt találkoznom Ian Morrissal – sajnos nem személyesen, csak a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) hasábjain. Az NZZ történelmi témájú könyvsorozat kiadását kezdte meg, ebből az alkalomból készült Morrissal az alább magyarra fordítva olvasható interjú. A beszélgetés véresen komoly témákról folyik, a hangvétel mégis laza és könnyed, ami számomra megnyugtató, mert azt igazolja, amit az interjúalany állít: tényleg jó világban élünk. Talán hamarosan megvalósul Örkény víziója, aki a „Nézzünk bizakodva a jövőbe!” című egypercesében megjövendöli, hogy a „háború” szó el fogja veszíteni eredeti jelentését, mert már senki sem emlékszik rá, és átveszi az idegen hangzású „vanília” helyét. Ezt követően „ A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:

Eper

Puncs

Háború

Csokoládé

Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.”

Talán az is bekövetkezik, hogy hamarosan átitatja valamennyiünk lelkét a Candide-ra jellemző ártatlan naivitás, mert nem lesz már sem mire sem kire gyanakodnunk. Talán rövidesen bebizonyosodik, hogy ez a világ nemcsak a létező világok legjobbika, hanem tényleg nyugodt és komfortos körülményeket kínál a továbbéléshez. Morris – Leibniz-cel ellentétben – éppen nem az elképzelhető legjobb világról, hanem az emberiség történetéből ismerhető legjobb világról beszél, ami persze nyugodtan lehet a mindenkori optimum. Az eddigi pálya azonban valóban hosszú és kacskaringós; nyitott, és izgalmas kérdés, hogy most már a történelem vége közeledik, amint Fukuyama állítja, vagy most kezdődik még csak az igazi harc, amint Huntington vizionálta. Mindenképpen hiteles és hihető amit Morris állít, bár lehet, hogy érdemes lenne kipróbálnia még újabb országokat huzamosabb ott élés tekintetében, életrajzából kiolvashatóan ugyanis eddig Nagy-Britanniával, az Egyesült Államokkal és Svájccal barátkozhatott meg mélyebben. A történelmi fejlődés azonban még nem biztos, hogy mindenütt elérkezett arra a szintre, mint az említett országokban.

Az emberiség tehát nevetve válik meg a múltjától, ahogy ezt egy másik nagy gondolkodó megfogalmazta. Úgy legyen, kívánjuk mi, Kelet-Európaiak, mert valójában mi már/még csak kívánni tudunk, hinni kevésbé.

Meghökkentően és megdöbbentően érdekes gondolatok olvashatók a beszélgetésben, ezért rögtön utánanéztem, hogy mi olvasható a szerzőtől magyarul. Kutatásaimat persze az internetre kellett korlátoznom, és azt tapasztaltam, hogy a világháló alapján a magyar közvéleményben Ian Morris lenyomata igen halovány – magam is csak most találkoztam a nevével, amiben persze nincs semmi különös, mert ez csak egy mikroszkopikus morzsája annak a hatalmas halmaznak, amit nem tudok. Annál izgalmasabb azonban a dolog, mert a felfedezés és megvilágosodás mindig nagy, szinte katartikus élmény.

A számos, és kivétel nélkül izgalomba hozó téma közül csak a nemzetállamokkal kapcsolatos rövidke fejtegetéshez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni. Morris egyértelműen túlhaladottnak tartja a nemzetállami eszmét, elismerve, hogy annak egykoron volt létjogosultsága, a mai világ problémáinak megoldására azonban nem alkalmas, amiből az következik, hogy a történelem szemétdombján van a helye. Amint tekintetünket körbevetjük korunk valóságán és a térképen, nehezen véljük elképzelhetőnek, hogy hogy ez a szemétre vetés rövid távon valósággá váljon, mert a mi kies Kelet-európai nézőpontunkból éppen az látszik, hogy a Morris által elképzelt irányhoz képest éppen ellenkezőleg forog az idő kereke. Ez talán olyannyira is igaz lehet, hogy egyes országokban és rezsimekben akár a kérdés ilyetén való felvetése is felháborodást kelthet, vagy akár a hazaárulás vádját is ráragaszthatja a húr megpendítőjére. Pedig a nemzetállam hasznosságának tagadása nem jelenti automatikusan külön-külön sem a nemzet, sem az állam létjogosultságának megkérdőjelezését, csupán azt, hogy a nemzeteknek államhoz tartozástól függetlenül és az államoknak nemzeti összetételüktől elvonatkoztatva kellene közöset akarniuk, mert bizonyos globális katasztrófák fenyegetését csak így tudják elhárítani. E katasztrófák közé sorolható egy újabb, bármilyen ostoba okból bekövetkező háború, amely egyetlen nemzetet sem jutalmazna győzelemmel, de még túléléssel sem. Ennek ellenére a már meglévő korporációk – például az Európai Unió – is szakadoznak, mert minden országban erős és egyre erősebb a nemzeti különállást pártoló erő, sőt van, ahol kormányzó hatalomként is megtalálhatjuk.

Persze nem nemzetállamban élni, hanem egy hirtelen hatalmasra tágult világ hatalmas távlatai közepette kábultan szédelegni nem bátorító élmény a kapaszkodók elengedéséhez. Kapaszkodunk a mi fajtánk közös múltjába, mert a másokét nem, vagy rosszul ismerjük, kapaszkodunk a közös nyelvbe, mert a másokét nem, vagy alig beszéljük, és sokkal kevésbé távlatosnak látjuk a más fajtákkal együttes jövőt, mint a saját közösségünkét – pedig a hatalmassá tágult világ leszűkíti a túlélési lehetőségeket, mert mindannyian ugyanazon a hatalmas űrhajón utazunk, és ha az felrobban, akkor nemzeti különb-ségekre és különcségekre való tekintet nélkül mindannyian elveszünk a világ űrében.

Ebben a szorongásokkal teli világban jól jön az a megnyugvás, ha tudjuk, vannak még vezéreink, akiknek hátán ott van az irányjelző nyíl, amit akár vakon is lehet követni. A nagy vezér lehet király, császár, szultán, miniszterelnök, vagy fáraó: a lényeg, hogy otthonosságot és kiszámíthatóságot hozzon a világunkba, hálából életünket és vérünket is hajlandók vagyunk nekiadni, hiszen ő mi vagyunk. Ivar Lissner, egykori német világlátott történész és kalandor a következőképpen fogalmaz az ókori Egyiptommal kapcsolatban: „Aki piramisokról olvas, képzeletében hallja a korbácsok csattogását, a hajcsárok ordítva elmondott parancsait, az átkokat és a sóhajokat. Ez azonban nem így volt. Az egyiptomi óbiradalomnak abban a virágkorában az egyének élete az isteni fáraónak volt alárendelve. A fáraó révén nyert értelmet az élet és a fáraó halál utáni továbbélése adott reményt az embereknek. A 100 000 piramisépítő ezért dolgozott, nem a korbács fenyegetése miatt, hanem vallásos odaadásból, semmilyen hatalom vagy erőszak nem lett volna képes elnyomni ezt a fanatizmust, amely a fáraó-isten eszményét az emberek szabad akaratából változtatta át kővé. Akkoriban nem létezett más cél, semmilyen más feladat, amely az egyiptomi nép energiáját oly mértékben lekötötte volna, mint a piramisépítés. Némi kényszer azért persze mégis volt benne. Erről a papok és a hivatalnokok gondoskodtak. Hiszen a halott király örök városának felépítéséhez minden, valóban minden fáradság megérte. És ha valaki e munka közben mégis összeroskadt, a fáraó örök élete, és benne az övé, az egyéné mégiscsak biztosítva volt. Így élt a kicsi, gyenge ember egy kerek, jól körülhatárolt világban, amelyben minden megtalálta a maga értelmét, ahol semmi sem volt hiábavaló és a ahol a halál elvesztette a rémségét. Természetesen ennek a boldog állapotnak az ideje nem volt hosszú, aminthogy a megingások, kétkedések, ájulások periódusai az emberiség történetében mindig hosszabbra nyúlnak, mint a teremtő időszakok, amelyekben az ember tudja, hol van a helye.” (Ivar Lissner: So habt ihr gelebt, Walter Verlag, 1950. 47. old. )

A nagy vezérek szinte kötelességszerűen diktátorok is egyben, hiszen az ehhez szükséges végtelen magabiztosság nélkül egyáltalán nem azok lennének, mint amit elvárnak tőlük. A diktátorság történelmi hivatás, amelynek célja, hogy a diktátor népét a többiek fölé, vagy legalább a legjobbak közelébe emelje. Ez bizonyára azért hoz boldogságot, mert növeli a nép biztonságérzetét. Ugyanakkor érdekes, hogy a feltörekvéshez kellenek a megfelelő agresszivitást bíró diktátorok, miközben a diktátorok elleni védekező harc nem követeli meg egy másik diktátor jelenlétét – sőt éppen ellenkezőleg.

Diktátorokat persze nemcsak a történelem jelöl ki. Bármely seggfej önmagát is jelölheti a pozícióra, ha elég szemfüles és bátor ahhoz, hogy maga köré hazudjon egy eltorzított, hamis, manipulált szituációt, amely megköveteli az ő fellépését. A siker biztos, de hatalmas áldozatokkal járhat, amelyeket nem a diktátornak kell megfizetnie, mert mire az igazság kiderül, ő már ki tudja merre jár.

Az interjú szerzője Peer Teuwsen. Megjelent a Neue Zürcher Zeitung 2015 március 12-i számában. 52 - 53. old.

„A jó végül felülkerekedik.” A valaha volt legjobb korban élünk, mondja Ian Morris. Beszélgetés az angol történésszel az emberiség történetével kapcsolatos nézeteiről.

NZZ: Morris úr, ön az emberiség történetének legutóbbi 15 000 évét kutatta. Talált valamilyen utalást arra, hogy nem vagyunk pusztulásra ítélve?

Morris: Nem. Csaknem minden faj, amely valaha létezett ezen a bolygón, valamikor kihalt. Az emberiség ugyan azt gondolja, hogy örökké élni fog, de sajnos csalódást kell okoznom: nincs semmilyen ok ezt hinni. Valamikor elfogunk tűnni, vagy más fajjá változunk át.

NZZ: Ezt honnan veszi?

Morris: Természetesen nem tudom biztosan. A kutatásaimból és az írásaimból az a felismerés tükröződik, hogy az ember nem biztos tudással, hanem valószínűségekkel dolgozik.

NZZ: A könyveit olvasva jókedvre derül az ember. Ön, legalábbis az emberiség tekintetében rendkívül optimista történész.

Morris: Igen, az vagyok.

NZZ: Azt állítja, hogy nagyon kellemes, békés korszakban élünk.

Morris: Minden elmúlt történelmi időszak a miénkhez képest borzalmas. Az emberek rövidebb ideig éltek, szegényebbek voltak, több volt a betegség, több volt az erőszak, az elnyomás, kevesebb a szabadság. Mi tehát a valaha volt legjobb korban élünk. Mindig többen élvezhetik a jólétet, bár hosszú még az út. A dolgok azonban egyre jobbra fordulnak.

NZZ: Hosszú volt az út idáig.

Morris: Mindenképpen. És sajnos még valami igaz: ha az emberiség megold egy problémát, száz másik keletkezik. Vegyük például a fosszilis energiát, amit az ipari forradalom tett elérhetővé. Most már látjuk, hogy bekövetkezik a klímaváltozás, ami az egész világot fenyegeti. Igen, nagy kihívások előtt állunk, de meg fogjuk őket oldani, erre tanít minket a történelem.

NZZ: Ön egy eléggé vidám emberképet vázol fel. Azt állítja, hogy a lustaság, a félelem és a mohóság tette lehetővé a haladást.

Morris: Mint közösség, ebből a három tulajdonságból merítjük az erőnket, egyenként természetesen mindenki más módon.

NZZ: Nem becsüli kissé alá az elemzéseiben az ember szociális képességeit, mint amilyen a bizalom és az empátia?

Morris: Nem hinném, mivel a szociális képességek az említett három tulajdonság alkategóriái. De természetesen a szociális képességek komoly mozgatórugói az emberi haladásnak.

NZZ: Azt is mondja, hogy az emberiségnek alkalmanként félelmetes háborúkra volt szüksége, hogy továbbléphessen.

Morris: Ha az evolúciót tágabb összefüggésekbe helyezzük, szükségszerűen erre a következtetésre jutunk. Az állatvilágban csaknem minden állatnak erőszakhoz kell folyamodnia, hogy megkapja, amire szüksége van. A legsikeresebbek azok, amelyek a valóban szükséges mennyiségű erőszakot vetik be. Ez éppen így van nálunk, embereknél is. Ami viszont megkülönböztet az állatoktól, az a nagyméretű agy, amely lehetővé tette, hogy kultúrát hozzunk létre, erre egyetlen állatfaj sem képes ugyanezen a módon. A kulturális fejlődés okán sokkal gyorsabban haladhattunk előre, mint bármely más faj. Amikor a Mire jó a háború (Krieg. Wozu er gut ist.) című könyvemet írtam, arra jöttem rá, hogy az erőszak bevetése révén mindig tovább csökkentettük a szükséges erőszak mértékét. Ez óriási paradoxon. Mi emberek, erőszakot alkalmaztunk, hogy egyre nagyobb társadalmakat kreáljunk, ezt nevezem Leviatánnak. És az uralkodók, akik többnyire nem jó emberek, rájönnek, hogy minél békésebbek, annál jobban megy az alattvalóiknak.

NZZ: Ezt komolyan gondolja? Valójában mire volt jó a Második Világháború?

Morris: Szörnyű volt azoknak, akik akkor éltek. És mégis, a náci rezsim legyőzése volt a feltétele egy békés Európának. Az Európai Uniónak. Ezek paradox következmények. Van viszont egy rossz hír is: az erőszak ma is egyik formája a konfliktusok elrendezésének.

NZZ: Szóval még mindig nem tudhatjuk magunk mögött a háborúkat?

Morris: De, talán mégis. A legtöbb kormánynál győzedelmeskedett annak belátása, hogy a háború sohasem jó megoldás. De még mindig felbukkanhatnak uralkodók, akik hibát követnek el és másképpen gondolják. Putyin jó példa erre.

NZZ: A mi civilizációnk tehát vékony réteg marad?

Morris: Ha nagy rendszerek összedőlnek, ismét gyorsan felüti a fejét az erőszak. Nézze meg a Római Birodalmat, vagy a világot 1914-ben. Ilyesmi a 21. században ismét megtörténhet. A legrosszabb, ami történhet egy háború Kína és az Egyesült Államok között. Jómagam nem hiszem, hogy ez valósággá válik, de a történelemben újra és újra bekövetkeznek valószínűtlen események.

NZZ: Mi válthatna ki egy ilyen háborút?

A következő 15 évben Kína bizonyosan a világ vezető gazdasági hatalma lesz. Ekkor megfogalmazódhat az a gondolat, hogy bizonyos országokat, amelyek addig az USA szövetségesei voltak, magához akar vonni, például Tajvant, Japánt vagy Dél-Koreát. Talán azt fogja gondolni Kína: ugyan mit tett az USA és Nagy-Britannia, hogy garantálja Ukrajna határait, ahogy azt 1994-ben megígérte? Semmit. Mit fognak tehát tenni, ha Tajvant nyomás alá helyezzük? Talán megint semmit. Az ember tényleg nem lehet biztos abban, hogy ez így folyik le, de mégis felkészültnek kell lennie. Ezért van szükség világszerte továbbra is ütőképes haderőre.

NZZ: Önt azért is bírálták, mert a háborús könyvében a sok millió áldozatot nem méltatja megfelelően. Mintha ezek a halottak azt a vámot jelentenék, amit az emberiségnek a „produktív” háborúért fizetnie kellett.

Morris: A háborúk egy békésebb Földet teremtettek, ez sajnos tény.

NZZ: Ön hidegszívű ember?

Morris: Remélem nem. Hiszen ezért is mutattam meg részletesen, hogy milyen mérhetetlen erőszakot vetettek be ezekben a háborúkban. De mit nyernénk vele, ha csupán azért nem írnánk róla, mert borzasztó? A legtöbb történész elfordult a háborúktól, csak mert olyan undorítóak. Úgy vélem, ez hiba, meg kell értenünk, mit jelent a háború.

NZZ: Megírta volna ezt a könyvet, ha gyerekei lennének?

Morris: Igen, ugyanezt írtam volna, mert érdekelt vagyok abban, hogy a jövő generációinak egy még békésebb világot készítsünk elő. A háborúkon keresztül értjük meg a béke jelentőségét. Az én elemzésem egészen egyszerű: szükségünk van nagy, hatalmat birtokló, demokratikus képletekre, mint amilyen például az USA. Ők garantálják a fenntartható békét. Aki ilyen rendszereket aláás, az az anarchiának készít utat. És ez instabilitáshoz, majd végül bizonyára háborúhoz vezet. Tudom, ezt nem mindenki hallja szívesen. Ám minket akadémikusokat azért fizetnek, hogy elmondjuk az igazságot, és hát ez az igazság.

NZZ: Egy angol kritikusa azt írta: „Még mielőtt kinyitottam volna ezt a könyvet, máris utálni akartam”

Morris: Aztán végül arra jutott, hogy ez egy kiemelkedően jó könyv.

NZZ: Kihatással voltak a tanulmányai a magánéletére?

Morris: Igen, nyugodtabbá, higgadtabbá tettek. Hiszen láttam, hogy végül a jó átverekszi magát.

NZZ: Tulajdonképpen miért lett történész?

Morris: Ó, foscista, űrhajós és hardrock gitáros szerettem volna lenni, de ezekhez sajnos nem voltam elég jó. Azután felfedeztem a régészetet, és azt hittem, az ásatások segítségével be tudom majd bizonyítani a földönkívüliek létezését. Ez természetesen képtelenség. De ezeken a tanulmányokon át kezdtem kapisgálni, milyen csodálatosan fejlődött az emberiség. Aztán valamikor kiás az ember egy 3000 éves korsót, és a kezében tartja a fejlődést. Ez nagyon felkavaró.

NZZ: Kit tart a legjobb kritikusának?

Morris: Érdekes kérdés, még sohasem gondolkodtam rajta. Ha jól belegondolok, bizonyára azokról a bírálóimról lehet szó, akik teljesen más területről jönnek. A Ki uralja a világot? Miért urakodnak civilizációk vagy miért uralják őket (Wer regiert die Welt? Warum Zivilisationen herrschen oder beherrscht werden) című könyvem megírásakor például sok emberrel beszéltem a pénzügyi világból, akik egészen másképpen gondolkodnak, sokkal rövidebb távon, ám részletgazdagabban. Ez néha irritált és elbizonytalanított. Éppen ez a hihetetlen a mostani munkámban, hogy minden, amit látok, hallok, olvasok, hirtelen relevánssá válik ehhez a munkához. Persze ez egyidejűleg hátborzongató is.

NZZ: Alábecsüljük a véletlen faktort a történelem-felfogásunkban?

Morris: Igen és nem. Az evolúcióban a véletlen mérsékelt szerepet játszik, a nagy trendek világosak. De minél jobban belemegyünk a részletekbe, annál fontosabb lesz a véletlen. Hiszen világos, hogy Hitler véletlen létezése óriási változást okozott a történelem további menetében. Vagy ha mondjuk egyszer megírnám az ön életrajzát.

NZZ: Ami nem lenne túl izgalmas.

Morris: De igen, mert a véletlen nagy szerepet játszana az ön életében. Ha azonban tizmilliárd ember életrajzát írnánk meg, a véletlen kevésbé érdekes lenne, és nem döntő jelentőségű.

NZZ: Miért nem szentelt egyetlen fejezetet sem a könyveiben a nőknek? Hiszen ők fontos emeltyűként működnek a civilizáció történetében.

Morris: A nemiség fontos téma a számomra, de egyetlen fejezet tévút lett volna. A nők egyszerűen mindig fontosak. Most éppen az emberi értékek evolúciójáról készülök egy könyvet kiadni. Ebben sok szó esik a politikai, gazdasági és nemi természetű egyensúlytalanságokról.

NZZ: Mesélje már el nekem röviden az emancipáció történetét.

Morris: Jókat kérdez! Hát tessék. Három fázis van. A vadászat és gyűjtögetés idején a férfiak dominálták a nőket, de ez nem volt nagyon erőteljes. A nők voltak felelősek az élelem nagyobb részéért, és nagy hatalmuk volt. Könnyen kiléphettek a házasságból. De aztán jöttek a paraszti társadalmak és az emberek letelepedtek. Ekkor a férfiak hatalma a nők felett extrém méretű lett. De az ipari forradalom óta ez valami érdekes módon megváltozott, ami engem történészként újra és újra ámulatba ejt. Olyan gyorsan jutottak a nők hatalomhoz. Ha egy 1915-ből idecsöppent férfinak megmutatnánk a mai világot, rögtön szívinfarktust kapna. Nem találunk már olyan okot, ami kizárná a nőket a munka világából. A születésszabályozás feltétlenül döntő jelentőségű fordulópont volt. Vagy a mosógép. Ma már nem kell egy nőnek a fele életét a gyerekek gondozására elhasználnia, ami korábban normális volt. Két gyerek elég ahhoz, hogy ne haljunk ki. Miért? Mert a gyermekhalandóság nálunk olyan csekély mértékű lett.

NZZ: De még mindig van bizonyos egyenlőtlenség férfiak és nők között.

Morris: Természetesen, de ez is el fog tűnni. Sok országban már ma is több nő tölt be tudományos állásokat, mint férfi és sok helyen a férfiak munkanélkülisége nagyobb, mint a nőké. A nők meg fogják előzni a férfikat, minden jel erre vall.

NZZ: Nem jó kilátások a férfiaknak.

Morris: Miért? A nők emancipálódása mindenek előtt egy nagy ajándék nekünk férfiaknak. Mellesleg így mindenkinek jobb lesz. Egy ember ma harminc évvel többet él, mint régen, hatszor annyit keres, az egészsége jobb, a szabadsága nagyobb. Ezek jó hírek, nem?

NZZ: Hol vannak az ön vakfoltjai?

Morris: Több is van. Például nem tudok eleget a középkorról, ez hiba. És például be kellett dolgoznom magam a biológiába, amit korábban nem tanultam, mert az evolúció olyan mérhetetlen jelentőségű a munkámhoz. Ezen felül csökönyös materialista vagyok, de néha azt gondolom: talán mégis egészen másképpen van. Egyesek azt mondják, a kultúra az a nagy erő, amely az emberiséget előre hajtotta. Ezt gyakran Európa példájával világítják meg. Ez rendben is van, de megfeledkeznek a földrajzi adottságokról, amelyek megkönnyítették az európaiak dolgát. Mondhatni, a világ közepén ülnek, ahol nagyon kellemes, enyhe a klíma.

NZZ: Vannak népek, amelyek tehetségesebbek, furfangosabbak másoknál?

Morris: Nem, erre egyetlen bizonyíték sincs. Vannak ugyan genetikai eltérések, de ezek egyrészt nagyon csekélyek, másrészt jelentéktelenek evolúciós szempontból. Az emberek többé-kevésbé mindenütt egyformák. A különbséget csak a geográfia okozza, ez dönt arról, hogy örömből vagy bánatból jut több az embereknek. Tehát az a lényeg, hogy ki hol él. Mondjuk aki Szibériában él, annak alig van esélye lényegi haladásra.

NZZ: Mi kell ahhoz, hogy mi emberek egy szép napon elpusztítsuk önmagunkat?

Morris: Elértük azt az állapotot, hogy már tudjuk, milyen árat kell fizetnünk az erőszakért. Egyszerűen racionálisan kell élnünk. Persze, könnyű ezt mondani.

NZZ: A nemzetállam, mint szervezet tényleg kifutó modellé válik?

Morris: Feltétlenül. A nemzetállamot kétszáz éve találtuk fel, mert ez akkoriban jó ötlet volt. Ma más világban élünk. A legfontosabb problémáinkat, amilyen például a klímaváltozás, már kizárólag csak globálisan lehet megoldani. Ehhez a nemzetállam ritkán jó előfeltétel. A Happy Endet az jelentené, ha a hatalom eltolódna, részben felfelé, olyan szupranacionális szervezetekhez, mint az ENSZ vagy az Európai Unió, részben pedig lefelé, a nem kormányzati szervezetekhez. Több évtizedes tanulmányaim az emberi erőszakról azonban a következő végkövetkeztetést formálták meg bennem: az egész csak akkor működhet, ha létezik egy Globocop, amely mindent ellenőriz, amilyen ma az Egyesült Államok. Valamikor talán majd ez is nélkülözhető lesz.

NZZ: Ön furcsa történész. A céhének minden szabályát felrúgja. Belekontárkodik más tudományágakba, jóslatokba bocsátkozik. Ezek nem illendő dolgok, miért műveli őket mégis?

Morris: Rejtély a számomra, hogy más történészek miért nem tesznek ugyanígy. Én azonban nem vagyok képes hosszú ideig egy dologra figyelni, folyton fel kell fedeznem valami újat. Egyszerűen nem értem azokat a történészeket, akik egy életen át ugyanazon a csonton csámcsognak. Nyilván szükség van rájuk is, de az olyanokra is, mint én vagyok. Akik megpróbálják a nagy vonalakat felrajzolni. Ez engem boldoggá tesz.

Ian Morris, (56) 1995 óta történelmet tanít a stanfordi egyetemen. Régész, és régi korok történésze. Angliában, Stoke-on-Trent-ben született és Cambridge-ben szerzett diplomát. Legnépszerűbb könyvei a Ki uralja a világot? Miért urakodnak civilizációk vagy miért uralják őket (Wer regiert die Welt? Warum Zivilisationen herrschen oder beherrscht werden) és a Mire jó a háború (Krieg. Wozu er gut ist.) német nyelven a Campus Kiadónál jelentek meg. A Princeton University Press-nél éppen most jelent meg a legújabb könyve: Foragers, Farmers and Fossil Fuels: How Human Values Evolve (Rekvirálók, parasztok és fosszilis üzemanyagok: hogyan fejlődnek az emberi értékek) címmel. A zürichi egyetemen is tanít.