Azt gondolom, hogy a magyar nép egy hatalmas egyéniséget nevelt ki magából, aki óriási teljesítmény mutathat fel – ami önmaga felépítését illeti. Akkora hatalma lett, mint valószínűleg soha senkinek a magyar történelemben. Olyan országot épített, amivel kedvére játszadozhat, és ez az, amit akart. Valami nagyot alkotni, ami kevés embernek adatik meg. Az ország úgy van megkonstruálva, hogy az egyik karja szorosan magához öleli a vezért, és ez elég. A másik kar csak kapálózik, többnyire a semmiben, mert a vezérhez az egyik kar nem engedi hozzányúlni. Pár nap múlva jön a szkander, egyik kar a másikkal mérkőzik.
Nagyon nagy, végzetes hiba lenne, ha a szkanderezés után a két kar nem ölelésre nyílna. Ha elmarad az ölelés, semmi sem fog megváltozni. A z alábbi műfajtalan írásból az is kiolvasható a sorok közül, hogy nincs igazi ok a megnembocsájtásra.
Az alábbiak teljesen szubjektív, a hírekre, történésekre alapuló jegyzetek. Ha ennél többet akarnék, akkor kellene még szereznem néhány diplomát, pszichiáterit meg politológiait biztos, aztán pedig neki kellene állnom és ülnöm, hogy állításaimat kutatások segítségével alátámasszam - vagy netán elvessem, ha nem kerülnek elő elég erős bizonyítékok.
Szóval, azt állítom, hogy Orbán Viktornak bejött, amit szeretett volna. Csak hát vannak dolgok, amik képesek megvalósulni, csak megmaradni nem, vagyis szétrobbannak.
Mit akart? A rendszerváltás után új országot építeni, igazságot a népnek, egy jóléti államot? Igen, majdnem biztos vagyok abban, hogy ifjan, tettbuzgalomtól vezérelve hitt ezekben. S valami azt súgta - dehogyis súgta: ordította - neki, hogy jókor, jó helyre született, mint megfelelő ember a megfelelő helyre került, és amikor egy nemzetnek nagy egyéniségre, vezérre van szüksége, akkor ő az, akinek a Nagy Rendező (vagy ordító súgó) ezt a szerepet szánta. Ezt elvállalni nem lehetőség, hanem kötelesség, és mindent alá kell rendelni neki. Mindent, de tényleg mindent.
És tényleg eszerint alakultak a dolgok.
Az utóbbi 36 év, és ezen belül főleg az utóbbi 16 nem volt más, mint egy hatalmas imidzsépítés. A nagy Vezér eszmei monumentumának a felépítése, arcélének megrajzolása.
Ehhez először is meg kellett szerezni a hatalmat – ez nem ment olyan simán, időbe tellett, és volt közben bukdácsolás, de ez jó volt így, közben fel lehetett készülni arra, hogyan lehet a hatalmat megtartani, ha majd meglesz. Ekkoriban jól beszélt, tetszetőseket, rokonszenveseket mondott – volt ugyan a stílusában fellépésében jó sok pökhendiség és izgágaság, de azért egészen elviselhető, csaknem szerethető figura volt. Azoknak, akik ekkortájban rágerjedtek és azóta sem tudtak másik csatornára hangolódni, tehát megbocsájtható a bűne. (Igen, most már joggal mondhatunk bűnt, nem tévedés)
Aztán erőteljesebb ecsetvonások kerültek a szépen alakuló képre, vagyis jött egy kis (a “kis” kissé ironikus, valójában azt jelenti, hogy “nagy”) radikalizálódás, ezáltal a szimpatizánsok száma jelentősen megnőtt, új rétegek csatlakoztak, de a régiek sem koptak le, inkább vastagodtak. Azt sem nagyon vette észre senki, hogy amiről nemrég ironikus, sőt gúnyos hangnemben, elitélően beszélt, másoknak a szemére hányt, azt most elkezdte szemrebbenés nélkül maga megtenni, s ekkor már talpnyalók, haszonlesők, bárgyú szolgák hadserege vette körül, akik az aláfestő zenét szolgáltatták, hogy elhitessék, a hazugság az igazság, és minden töretlenül és cáfolhatatlanul a nép igazsága, a nép boldogsága és jóléte érdekében van. És aki a Vezért támadja, az egész nemzetet támadja, mert a kettő egy és ugyanaz. A Vezér alakja kiélesedett, a köd körülötte feloszlott, így már készen állt a lehetőség a hatalom megszerzésére és megtartására. Majd bebetonozására. Ezt a betont most törjük éppen föl, megroppant már, de vajon tényleg el fog törni? Vagy inkább robbanni fog.
A köd, ami udvariasan leszállt a gigantikus vezéralakról, azonban nem oszlott szét, hanem szépen rátelepedett a talapzatra. Ott lágyan takargatta, bizonyosságból sejtéssé, jelentősből pitiánerré változtatva át minden mocskot, hulladékot, ami ott hevert. Volt ott kezdetben székház, Josip Tot és Kaya Ibrahim, később Közgép, majd O1G, aztán Hatvanpuszta ... csak maga a felsorolás sokszorosan meghaladná ennek a rövidke posztnak a kereteit. A köd sűrítéséhez bevetettek hatékony eszközöket is, legfőképpen a propagandagépezet felépítését és működtetését, amely pont fordítva működik, mint az emberi szervezet, vagyis ha szarral táplálják, akkor aranygaluska jön ki belőle, vaníliasodóval. Pedig műanyagból van, aromákkal ízesítve, mégis sokkal finomabb, mint a valóságos. Vagy hasonlíthatjuk egy növényhez: minél több a trágya, annál több és illatosabb a virág, amelynek átható illata jótékonyan elkábítja az agyunkat. A köd és az illatok mellett azonban a Vezér alakjából kisugárzó, egyre erősödő fény is torzította az állampolgári érzékek működését, így a feldolgozásra váró szar bűze alig érte el az érzékelési küszöböt, s ha el is érte egy pillanatra, gyakran a szemlélőben magában váltott ki bizonytalanságot: hiszen az nem lehet, hogy a nagy vezér ilyesmit produkál?
A csalatkozhatatlan vezér közben fáradhatatlanul gyepálta az ellenséget. Jól látta azt is, hogy felesleges az erőt arra fecsérelni, hogy kemény ellenfelekkel hadakozzunk, ezért azokkal inkább barátkozni kezdett. A hősi lét azonban nem megy ellenségek és szembeszállás nélkül, ezért ahhoz a szellemes megoldáshoz folyamodott, hogy csalatkozhatatlanságát felhasználva felismerte az ellenséget azokban, akik tulajdonképpen barátnak néztek ki. Esetleg bírálgatták egy kicsit a Vezért. De ha nem, akkor biztos elkezdték birálni, miután megtudták, hogy ellenségeké lettek kinevezve. A heves és szívós védekezés szépen kirajzolódott a Vezér imidzsén és az otthoni tévék képernyőjén egyaránt. A hazai ellenfelekkel ezek után nem kellett kemény, diktatórikus módszerekkel bánni, hiszen már eleve kis mitugrásznak tűntek, akik a nagy Vezér csizmája száráig sem érnek, így hát elég volt nekik “kellemes karácsonyi ünnepeket” kívánni, vagy ha épp nem volt a közelben a Karácsony, akkor elfúló hangon kikérni az aljas gyalázkodást. Jó, egy kis fenyegetőzés azért még kellett fűszernek, hogy kushadjon, aki netán azt fontolgatta magában, hogy a szemtelenül számonkérő belső ellenséggel szimpatizálni akar. De alapvetően egy igazi nagy vezérnek a saját hazájában nem lehet méltó ellenfele, ezért jóságosnak kell lennie, amikor férgeknek nevezi őket, az csak viccelődés és jovialitás.
A Vezér persze nem lenne igazi vezér, ha nem lennének zseniális gondolatai és eszméi. De igen, voltak, ennek ellenére szorgalmasan tanulta tovább a vezérséget. Még nagyobb érdeme azonban, hogy ezzel együtt fáradhatatlanul tanította is a népet, amely rábízta magát. Ez az első lecke. A megválasztás “ki”választás és “rá”bízás, nem “meg”bízás. Azután meg kell tanulni, hogy a világ ellenséges, tehát be kell zárkózni. A Vezér egymaga elég, hogy odakint küzdjön. Az ellenséget persze maga választja, ezt már tudjuk. Az ellenségnek nem kell ellenségesnek lennie, mert attól válik ellenséggé, hogy elkezdünk így beszélni róla. Az együttműködés nem érték, mert az a szuverenítás csorbítása. Az érdekünk mindig a tiszta önérdek, s ennek érvényesítése érdekében hasznos összefognunk mindazokkal, akik ugyanezt az elvet vallják. (Hogy mi a szarért van értelme összefogni azokkal, akik egyébként nagy ívben tesznek másokra, az homályban marad. Vagyis nem teljesen. Valószínűleg arról van szó, hogy egy igazi nagy vezérnek ott kell lennie a többi hasonlóan nagy vezér társaságában, a klubban, hiszen ez az elismerés alapból jár neki. És ha itt a Nagyonnagy Vezér még vállon is veregeti, akkor az csaknem többet ér, mint az önnön népétől kapott elismerés, de csupán csaknem.) Ebből következik az is, hogy a szolidaritás nem érték, mert az csorbítja az önérdeket - vagyis pontosítsunk: csak félig érték, mert ha velünk szemben nyilvánul meg, az érdekünk, de mi nem pazaroljuk rá az erőnket. És hadd ne folytassam, nem hiszem úgyse, hogy képes lennék a tanítások teljességét visszamondani. Nem vagyok jó tanuló.
S mindeközben mi lett az országépítéssel, a jóléttel, az igazsággal? Természetesen mindezek folyamatosan a napirenden maradtak. Az ország épült, főleg, amíg normálisak voltak az Unióval való kapcsolatok és érkeztek a felzárkóztatási támogatások, a jólét növekedett, főleg azoké, akik lojalitást mutattak a vezéri rendszerrel, meghát azoké is, akik felismerték, mennyire fontos lojálisnak lenni, az igazságosság meg... hát az volt és lett, csak a definíciója változ(gat)ott, aszerint, amint azt a helyzet szükségessé tette. Elvégre az igazságosság nem vízállás, nincs egyértelmű mércéje, lehet tekergetni, csavargatni, és ha ez sem elég, a szemekbe port hinteni.
Szóval, volt fejlődés, volt statisztika (amely gyakran közel állt a valósághoz) és főleg volt észmunka (jól fizetett “szak”értők hada által), ami a pozitívumokat felnagyította, a negatívumokat lekicsinyítette és legfőképpen mindig azt sugallta, hogy a Vezér uralma nélkül semmi, de semmi nem történt volna. Hogy más rendszerben jobb is lehetett volna? S hogy lenne erre bizonyíték? Hogy lenne! És csend.
Nem volt ez kis teljesítmény, ha belegondolunk. A propagandának olyan hangerővel kellett harsognia, hogy minden mást elnyomjon.
És eközben nem nagyon vettük észre.
Csak eleinte hittük azt, hogy a Vezér ügybuzgó, a hazáért magát bevetné képes, sikerorientált ember. Szorgalmas, fáradhatatlan.
És nem vettük észre, hogy az maradt, igen, késöbb is az maradt. Mindvégig.
A pereputtynak, haveri körnek hamar megmutatta, mire képes. A haveroknak lett minden, ami kell, a pereputty meg gyorsan megtapasztalta, hogy a Viktor: győzelem és dicsőség. Az apja, aki férfiasságra tanította - mert rugdosta és verte - örülhetett, mert hasznos volt a szigor. De talán azt is megértette, hogy az ő keménysége tyűkszar a gránithoz képest. Hogy ez dicsőség, vagy megaláztatás? Nem tudjuk, el tudta-e dönteni, a fia mindenesetre valószínűleg mindkettőnek szánta.
Ügyesség volt ez, nem gonoszság. Meg akarta ő adni a jólétet a nép egyszerű gyermekeinek is, csak hát, erre már nem jutott elég anyagi forrás és nem volt hozzá az ügyesség sem. A nép ezért már csak (könyör)adományokat kaphatott, és kapott is. A Vezér, ha kellett, Robin Hood lett, és elvett onnan, ahonnan éppen el lehetett venni. Adott a népnek, és elvett a néptől. Csak az utóbbit nem nagyon igyekezett hangsúlyozni, sőt még láthatóvá tenni sem. ÉN adok! - mondotta büszkén - pedig csak átcsoportosított.
A Vezér egyetlen hibája az volt, hogy nagyon szeretett vezér lenni, és ez a vágya nem ismert határt. A nagy vezérnek nagyon nagy szüksége van az elégedett népre, amely a védelmezőjét, megmentőjét, jótevőjét, a harmadik évezred Mátyás királyát látja benne. És ezért, ha a nép nem volt elégedett, akkor is elégedettnek kellett lennie. És ha nem ment másképp, akkor az elégedettség LÁTSZATA érdekében csalni, hazudni, hamisítani, torzítani, mesevilágot építeni kellett... Minden bevethető volt, és semmi nem volt drága. Az sem, hogy a népnek akár bele kell gebednie, hogy finanszírozza önmaga becsapását.
Vagyis az elmúlt 26 év egy gigantikus méretű imidzsépítés volt, ami azon a nagy - bár a világhoz viszonyítva apró - szinpadon zajlott, aminek Magyarország a neve, a díszlet hozzá körben az egész világ, amit a Vezér izlése szerint egy kicsit (nagyon) átfestettek, és a statiszták pedig azok, akik nem kellettek díszletmunkásnak. Vagyis mi, a nép.
Hát, végülis bejött. Csak éppen nem maradt semmi, ami összetartsa.
De nem kell már szinpad, nem kellenek festett díszletek, nem kell a monumentális vezéralak, a hamisság. Nem kell a statisztéria. Nem akarunk és NE IS AKARJUNK játékszerek lenni. A hozzáértő nép okos gyülekezete kell, hogy meghányhassuk-vethessük végre száz bajunk.* És ha kiderül, hogy a győztes nem ezt akarja, akkor annak rövid úton mennie kell. Nagyon rövid úton.
*A korrektség kedvéért megjegyzem, hogy az utolsó mondatban szabadon idéztem József Attilát, aki ezért bizonyára nem haragudna.
